97.10. TA/RIPORT3 C.5150

TV3, Július Gyula interjúja az Ernst Múzeumban,

adás: 97.10. 30. csüt., kb. 17 h. „72 óra”

nyers szöveg, a riporter jelezte, hogy a saját kérdéseit kivágja a szövegből, tehát nem válasz jellegű mondatokat kell mondanom. Okt 30-án nem került adásba, ezt tudom. Lehet, hogy el is marad, nem csodálom.

J:[mondja el napi életrendjét]

– Kicsit szégyellek erről beszélni. A dolgot onnét kell elkezdeni, hogy mi a napi beosztásom, hogy nagyon nehéz munka nekem a festés. Ahhoz kicsi a tehetségem, hogy én ezt a szakmát igazán és könnyedén bírjam, és ehhez egy nagyon feszes életrendet kellett kitalálnom, hogy be ne csapjam magam és ki ne csússzon az életem. A délelőtt az ami munkára van szánva, de hogy addigra már éljek és viruljak, ahhoz 5.23-kor kelek föl, akkor lemegyek a Budai Ferencesekhez, együtt mondjuk a zsolozsmát velük. Aztán hét óra öt percre átmegyek a Lukács uszodába, ahol most különösen a kiállítás előtt nagy ovációval fogadnak és kérdezik, hogy hogyan áll a rendezés, az úszómester megveregeti a vállamat, és jóváhagyja a pillanatnyi beszámolómat, hazaérkezem, elmosogatok, megreggelizünk feleségemmel, hogy ha elégetem a piritós kenyeret, akkor nem engedi megenni, s aztán munkához látok. Azt szeretném mondani, hogy mindennap, sajnos azonban ez nem igaz. Ez nem úgy van, mint Mednyánszkynak–, nincsen műteremszolgám, és ezért az a helyzet, hogy akárhogy is tagadom, egy nap festésmunkához négy háttérnap munka járul. Kiállítások szervezése, a saját munkáim fotózása, képkeret készítés, alapozás, netán gondolkozás, netán egy séta. Ez a munkanapom. A délután az már inkább a magánszféra.

J: A képeknek még a mérete is meghatározott. És ha a képméretet váltja, azt is naplóban tünteti föl... Miért van szükség erre az iszonyúan precíz beosztásra?

–Mindig szerettem volna olyan franciás- könnyed lenni, mint a környezetemben jó néhányan, hogy azt mondja, olyan jóízűen beszélgettünk, átdumáltuk az egész éjszakát... Most ez valami nagyszerű lehet, így fölrúgni időrendeket és létrendeket. Én tudom, ha háromnegyed tizenegy után oltom le a villanyt, a másnapi munkanapom egyszerűen gallyra ment, kidobhatom. És én ezt nem vállalom. Nem vagyok ilyen nagyvonalú, én maradok a germános, németes, derékszögű rendnél. Hogy följegyzem a képméreteimet, az szükséges, mert a képek hátára ezt kötelező ráírni, különben nem veszik át a kiállítótermekben, tehát ezt az adatot egyébként is vezetni kell. Hogy egyforma képméreteket használok... Isten tudja, hogyan csúsztam bele, de nagyon jól érzem magam így. Rengeteg technikai előnye van, természetesen, mert a képkeretekből egyik jobb neki, a másik nem, tudom cserélgetni a keretet. Két keretet elég levinnem alkotóházba. Minden évben egy hónapot ott töltök, és ott dolgozom. Szabványmérettel egyszerű dolgozni. Lehet, hogy itt ez a kiállításon egy kicsit szokatlan is, igazi és komoly aggodalmam volt, hogy unalmas lesz az egész anyag ezáltal, hogy annyira meghatározott a méret, azonos a téma. Tíz éve műtermet festek, a műteremnek egy sarkát, vagy egy nagyobb részletét. Hol benne a műterem ablakom, vagy csak egy priccs, az ágyam, vagy egy-két szék. Édesanyám, aki nagyon türelmes velem, már ő is mondja, hogy ideje lenne témát keresnem, a fiam azt mondja, hogy apu, ha ennyien szólnak már, hogy ezt hagyd abba, hát akkor gyere, és fesd ezentúl az én szobámat... De még mindig igazi okát nem látom, hogy abbahagyjam. Minden egyes kép egy tökéletesen új világ, ez annyira felülete a problémakörnek, hogy egy ágy van rajta. Borzasztó egyszerű és markáns példa, hogy a Van Goghnak imádjuk a virágcsendéleteit. A Munkácsynak virágcsendéleteit is nagyon szeretjük, azok kispolgári enervált budoárba valók, gyönyörűek. Semmi köze a kettőnek egymáshoz. És én nem állítom hogy itt egyik képnek nincsen köze a másikhoz, de szakmailag és talán szakmán túl is [mindegyik] egy más problematika.

J: Hogyha Morandi neve merül fel, nyilván nagyon sokat tud róla mesélni...

–Én Morandit nagyon irigylem az életéért és haláláért és a képeiért, a művészi attitűdjét, az egész életét, a monomániájáért. Hogy ő kibírta -megnézetem- a tizes évek közepén csinált képe majdnem összetéveszthető a 1963-ban, a halálakor festett képével, a téma mindenképpen azonos maradt, szédületes pálya evvel a monomániával, és ha öt képe maradt volna fönn a legjobbakból, akkor is a század egyik legnagyobb festője lenne. Nekem vonzó, mert én sem vagyok avantgarde, nem vagyok forradalmár, nem akarok újítani, nincsenek ilyen fajta vonatrobbantgatós vágyaim, Morandinak se volt. Az izmusok megérintették. Egy problémát járt körül, én is csak erre vagyok képes, vagy erre vagyok képes, a CSAK-ra nincs is szükség. Ez amit én tudok.

J: Az eddigi életművének nagyrészét megsemmisítette. Mi volt ez a döntés, amikor egy kép felfűrészeltettetik, szép magyar szóval...

–Sok képemet kidobom, de ez természetes, az ellenkezője lenne igen nagy hiba. Én úgy dolgozom, hogy a rossz képeimet is meg kell festenem, és ez annyit jelent, hogy képeimnek 30-40-50 százaléka évente selejt. Se nem érdem, se nem szégyen, így tudok dolgozni. Ezeket ésszerű kidobni. Ha az ember süt egy palacsintát és elégeti, szerintem azt is kidobja. Semmi kedvem ahhoz, hogy a gyenge munkáimat a kedves unokáimnak, az utókorra hagyományozzam, hogy lássák, hogy honnét hova mentem. Semmi szükség erre, a legjobb gondolataimat szeretném az utókornak írásban adni, illetve én ezt a formáját, a képet művelem erre a célra. Tehát, hogy szelektálok, amúgy ezt megteszi a környezet is vagy a történelmi festészettel is így történik, én az első zsürit megteszem egyedül. Amikor ez ellen tiltakoznak, azt szoktam mondani, hogy kétezer döntést kell egy kép elkészítése alatt halálosan egyedül meghoznom. Mért ne hozhatnám meg egyedül, az utolsó, a kétezeregyedik döntést, hogy az egész ér-e valamit, vagy túl keveset a túléléshez.

J Amelyik kép túléli ezt az első bírálatot, ott is szigorú megkötések vannak, hogy mi történhet vele... Külföldre vinni...

–A kép az többágú módon illeszkedik bele a kultúrába, ebből az egyik az, hogy egy múzeumba kerül, ahol nem nagyon látják az emberek, csak ritkán, viszont az a nemzet trezorja. Kerülhet egy magánlakásba ágy fölé, vagy asztal fölé, ahol nagyon szeretheti egy kisebb közösség, és nagyon... nekem is egy cigánylány kép, ami ott függött édesanyám ágy fölött, az óhatatlanul az életemnek egy része, és teljesen független ez a kép minőségétől. Az a súdiumaimnak, életemnek része. Ezenkívül a reprodukció, amikor egy album megjelenik, akkor láthatódnak a képek és van még a kiállítás, amikor tényleg reflektorfénybe kerül egy kép két hétre valami apropó kapcsán, és aztán eltűnik. Nekem az eloszlásban és arányokban annyi a szerepem, hogy életem egy szakaszán a legjobbnak hitt képeimet szétajándékoztam, a gyengébbeket megsemmisítettem, s most pedig, ha úgy gondolom, hogy egy képem igazán jó, igyekszem a leendő tulajdonost...

J:[bocsánat a kamerában akkucsere...]

–[Ez itt egy nagyon rossz mondat is volt. A dialógus sokkal könnyebben menne...Hol is folytassam?]

...A képeimnek a sorsa természetesen egy fokon túl nem az én dolgom, amennyire lehet, én egy-két határfalat szabok: a legjobb képeimet igyekszem múzeumokba juttatni, és van még egy megkötésem, hogy a képeim ne kerüljenek külföldre. Én úgy gondolom, hogy az én-, és a környezetem gyerekeinek és unokáinak festek és nem a müncheni fogorvosoknak. És ezt szerencsésen sikerül is megvalósítanom, bár evvel természetesen a műkereskedelem nagy részéből kizárom magam. De ezt vállalom.

J: Mennyi ideig készül egy kép?

–Az a munkamódszerem, ami Isten tudja miért, de nagyon jól bevált, hogy alkotóházban vagyok egy évben egy hónapot, és az éves képmennyiséget szinte kizárólag ott kezdem el, ez 30, 35 kép, amit egy hónap alatt elkezdek, s az a munkabeosztásom, hogy ezt a következő év márciusáig, tehát körülbelül egy év alatt illik befejezni. Tehát fél évig, egy évig kapirgálok egy képen. Ha nagyon nem megy, vagy valami újabb ötletem van, akkor ez elhúzódik tovább, egy-két évig. Ha alkalmatlanná válik, egy-két év után szoktam kidobni a fölösleget. Nagyon ritkán készül el képem egy-két hónapnál rövidebb idő alatt.

J: Kik azok a kortársak... egyáltalán érdekli, hogy mi történik a képzőművészetben a műtermén kívül? Tehát van-e rálátása a kortárs képzőművészetben történő dolgokra, vagy egyáltalán fontosnak tartja-e ezeket a mozgásokat... egyáltalán mozgások-e ezek, vagy valami ál...?

–Egyre távolabbról hallom és figyelem a képzőművészet történéseit, most volt szó róla, hogy a Velencei Biennáléra kivisznek autóval, és rögtön megkérdeztem, hogy ugye de nem muszáj megnézni a Velencei Biennálét?! Nem nagyon érdekelnek a kortársak, ahogy öregszik az ember, egyre inkább csak a saját hangját hallja, –lehet hogy ez súlyos hiba, vigyázni kell majd az arányokkal–, egy pár barátom munkásságát kísérem élénk figyelemmel, akiknek a munkássága érdekel, és az egyetemes tájékozódásomat elvesztettem. Fiatal koromban sem követtem napra készen és soha nem voltam izgatott az új iránt.

J: A kiállítás mellett egy könyv is megjelent. Ami tulajdonképpen egy kortárs irodalmi szellemtörténeti dokumentum is. Ennek a történetéről beszélne?

–Úgy adódott, én magam számára is teljesen váratlanul, hogy egy kiadó, barátaim, az Új Mandátum kiadó fölajánlotta, hogy csinál nekem egy könyvet. Végül többszöri nekifutás után először az a kancsalnak tűnő ötlet...

[szalag elfogyott]