97.10. TA/RIPORT4 C.5148

MTM (TV2), Szűcs Dóra interjúja az Ernst Múzeumban,

„Hétszer hét” kulturális programajánló műsor induló adása,

97.10.25., szombat, kb. 1/210-10h

(a nyers szöveg, felvétel rendezés közben, és nagyon fáradt voltam, ahogy látom)

S: Hogyan illeszkedik a kortárs művészetbe Ön szerint a saját kiállítása, a saját képei, azok, amiket itt láthatunk az Ernst múzeumban?

–Illeszkedem, illeszkedem, mert ez a dolgom. Hogy pontosan hogy, és körülbelül is, ezt nem nagyon tudom. A válasznak az egyik fele értékítélet lenne önmagamról. Én egy jó festő vagyok, van még jó festő rajtam kívül. Nem vagyok modern, nem vagyok avantgarde, nem vagyok éllovas az új iránt érdeklődők csapatában. Teszem a dolgomat körülbelül ugyanúgy harminc- harmincöt éve, -nem is tudom, ki kéne számítani- nem nagyon körülnézve a szakmában és a kortársak között.

S: Mik azok a szempontok amik alapján a képek kiválasztódtak, vagy kiválasztották őket, mi a koncepciója ennek a kiállításnak? Ha van ilyen, akkor mi az üzenete?

– Én ezt a témát, ami a saját műtermem egy fotójából indult el, és azóta is a műteremnek elemeit fölhasználom - ezt éppen tíz éve festem. Ez már egy történelmi kor. Én ebből nem léptem ki. Hogy ez áldás vagy átok, ez más kérdés... Évek óta, mióta megfordult ennek a kiállításnak a gondolata, mindig számoltam és kalkuláltam, hogy ez (a kép) vajon alkalmas-e. Az utolsó pillanatig nagy volt a félelmem, hogy egy téma, egyfajta méret, ez monoton. A legjobbakat választottam ki belőle, és egy nagyszerű rendezőt kaptam, és egy barátomat is meghívtam, hogy kegyetlenül válogassa az anyagot, és ebből maradt egy kiállításra való. Így történt.

S: Ez mit jelent, hogy kegyetlenül válogassa az anyagokat...?

–Én magam is szigorúan válogatom a képeimet, amit csinálok, annak 40-45 százalékát magam elpusztítom, mert nem tartom elég jónak. De vannak görbe szerelmeim, néha nagyon rossz képeket nagyon megszeretek, és természetesen nem látom tisztán, tehát kell egy éles, kegyetlen szem, aki megmondja, hogy csacsiságot csináltál, hiába szereted.

S: Az amikor megsemmisíti a képeit, az valami teljes elszakadás, valami teljesen hideg rítusszerű művelet? Szóval ez hogy zajlik, ezt annyira nem tudom elképzeni?

–Ez nagyon jó kérdés, hogy hideg-e vagy meleg. Tényleg hideg, és ebbe soha nem gondol bele senki, úgy képzelik, hogy ez egy hisztériás, hogy inget- gatyát és képet tépek izgatott állapotban. Nem, ez egy munkafázis, éppen olyan állapot a, vagy része a munkának, mint ahogyan hetekig a lemezeimet alapozom, spaklival kenegetem, csiszolom, keretezem. Egy idő után meg kell állapítanom, hogy selejtet termeltem, és ennek az ideje is elkövetkezik, és akkor ezt ugyanolyan hideg fejjel, és igyekezve okosan, kiválogatom, amit teljesen fölösleges az unokáimra hagyni.

S: Van a kezemben egy könyv, aminek a premierje ugye a kiállítás megnyitása alkalmával lesz. És ebben a könyvben megkért néhány embert, hogy írjanak, vagy talán méltassanak -javítson ki, hogyha rosszul mondom- saját képeket. Mi az amit tudnunk kell erről a könyvről, és mi az amit valóban tartalmaz?

–Három része van ennek a könyvnek. Elég pimaszul az első részét én írtam, egész egyszerűen leírtam, hogy harminc éve mit dolgozom. Azért nem nagyon ízléstelen ez, bár sokat tűnődtem ezen, mert az adatoknak egy nagy részét csak én tudom, és csak én tudhatom, és én adatokat írok le, hogy mi volt a munkamódszerem, miből mi következett. Az a kevés ember, akit ez háttér és történetisége érdekli ennek a munkának, annak egy információ anyag. A második rész, amit említett, amit barátaim, ismerőseim, írástudók írtak, akiket egy barátom egy jókedvű ötletével fölkértem levélben. Küldtem egy fotót, hogy lennél olyan kedves erről a képről nekem valamit írni, akármennyit bizonyos mérethatárok között, és akármit. Itt született Lator Lászlónak egy nagyszerű verse például, az Esterházynak egy nagyon mélyen szántó, ugyanakkor nagyon szellemes csillogó kis esszéje, Balla Zsófiának egy nagyon szép verse, és még nagyon sok. A lányom írt egy nagyon megható szöveget az apukájához, ami nem kellemetlen, -mert az ötlet megint furcsa, hogy beemeltem a kis-nagylányomat- gyönyörű mondatokat írt le, ámultan hallgattam. Ez a második rész. A harmadik pedig egyszerűen adatok, ami minden ennek a szakmának az ia tartozéka, hogy tudják, hol voltak a képeim kiállítva, egyáltalán mit festettem, hány darabot, mikor, merre, mi a címe, le van-e fotózva, milyen múzeumban vagy milyen magántulajdonban van. Ez egy adathalmaz, ami egy pár embernek fog kelleni. Tulajdonképpen hozzá tartozik a képeimhez, hacsak egy szűkebb réteg számára is. Ezt művészettörténészek szokták sokéves munkával összegyűjteni. Sajnálom, én ezt megcsináltam magamról.

S: Ne sajnálja... köszönöm szépen.