A teljes szövegek megtalálhatóak

a C. napló kéziratban, melynek másolata

az MTA. Kézirattárban van;

Bp. V. Roosevelt tér 9.

SZOLNOK-RÓMA önálló kiállítás katalógusa

1998. Bognár Róbert interjúja

- Tizenegyedik éve fested a műterem témájú képeidet, most ősszel volt egy nagy kiállításod az Ernst Múzeumban. Ez a számvetés ideje, ahogy mondani szokás.

- Számvetés annyiban, hogy csakugyan már több mint tíz éve ezt a témát festem. Mindenki, barátaim és a Lukács uszoda úszómestere is azt mondják, hogy hagyjam végre abba. Unják a témát. De a téma voltaképp ötödleges. Az egyetlen igazi kérés, nem romlik-e a minőség. Egyelőre nem látom igazi okát, hogy mindenáron új témát keressek.

- Mindenesetre elég szimmetrikus a dolog, legalábbis a kiállítással egy időben megjelent könyved korszakolása szerint. Volt tizennégy év absztrakt korszak és tizennégy év, amikor két témát festettél, - zsidó temetők és műtermes képek -, habár én ilyen éles határvonalat nem húznék, mert bizonyos értelemben ezek is absztrakt képek.

- Ez igaz, egy fiatal művészettörténész pedg azt mondta, hogy nonfiguratív képeim pedig bújtatott csendéletek, tájképrészletek voltak. Temetőképeimre emlékezve meg élcelődnek, hogy zsidó műtermeket festek. Szóval a téma ide-oda gurul, mint üres pléhdoboz a fedélzeten. Mindig ugyanazt szeretném megfesteni. Absztrakt vagy műterem, mindegy. Nem tudom, mi ez, talán a színek és formák bizonyos együttállása. Talán a képeimben is valami zugot, helyet keresek, ahol jól érezném magam. Lehet, hogy ezt Kleetől vettem. 12 évesen láttam a Szindbád című képét, és megrendített. Ma ez a kép, ha odafigyelek, ugyanúgy megráz. És innét tudom, hogy amiért élek, amiért festek, ez a legbelső mag mozdulatlan bennem. Ezért is pusztítom el nyugodtan rossz képeimet: az ízlésem nemigen változik. Nem a téma, jelen esetben a műteremtéma a határvonal, hanem egy festői gondolkodásmód. Lehetne ugyanezzel a festésmóddal hamutartót is festeni. Időnként tettem is ilyen próbát, elkezdtem méteres házakat festeni széles ecsettel, élénk lila és piros színekkel. Nagyon rossz képek voltak, rögtön kidobtam őket.

A főkérdés téma ügyben, hogy fegyelmezetlenség-e, hogy nem lépek tovább. Talán ha egy komoly impulzus, Isten ments, egy nagy szerelem... vagy el kellene menni fél évre egy szigetre. De semmi kedvem hozzá. Tegnap sikerült elintéznem, hogy mégse menjek Párizsba. Persze, szeretném pár napra látni Párizst, de most nincs energiám nem dolgozni és kimozdulni otthonról. Egyébként nemcsak a témán, a méreten se változtattam régóta, holott erre nagyon fegyelmezett kísérleteket tettem. Évek óta nem tudok más képet festeni, csak hatvanszor hatvanasat. Tizenhat éve szinte kizárólag ezt használom. És ez a négyzet forma univerzális ugyan, de ez is nagyon nagy kötöttség.

- Mi a négyzet formátum univerzalitása és kötöttsége?

A négyzet a zsidó temetőknél sem logikus, a műteremnél sem, mert mind a kettő táj. Ha megnézünk egy temetőt az életben, fönt nincs semmi, nagy fehér ég, azt el lehetne hagyni. A táj fekvő formátumot kíván. Így is nevezik a franciák: táj-, és tengeri táj formátum. Itt természetellenes forma a négyzet, soha nem is használják. A szoba témánál is így van: fönt és lent, a padló és a mennyezet nem annyira érdekes. A portré viszont például tipikusan álló formátum. Hogy mégis miért használom, egyet tudok, ez a forma a legabsztraktabb. Még a két fő írányt, a vízszinteset, ami a horizont, és a függőlegeset, ami a gravitáció, azt is semlegesíti, szinte nonfiguratívvá teszi a látványt. Egy absztrakt témának nincsenek kényes kiterjedései, nincs, hogy jobboldalt egy kiscsikónak még ki kell férni. Furcsa, hogy a nonfiguratívnál ezt a formátumot nem használtam. Mondták, hogy álmomból riasztva, becsukott szemmel is tudnám már ezt a méretet. Vagy kétszáz ekkora műtermes és temetős képem készült eddig.

- Volt egy év, amikor Kecskeméten, ahol minden évben egy hónapot intenzíven dolgozol, nem négyzetes formátumot használtál...

- Igen.

- És bár nagy képpusztító vagy, minden gyengébb munkádat megsemmisíted, azoknak a képeidnek megkegyelmeztél.

- Négynek a tizenkettőből. Ott más baj volt. Fölhígultak, üresek lettek, nem jó a faktúrájuk. És főképp: a színezésük olyan irányt vett, amire én 5-6 évenként visszatérek, de amit nem kívánok, bágyadt lilákat és rózsaszíneket meleg fehérekkel elegyítek. Az a baj, hogy lenézem szegény rózsaszínt - kombiné és bugyiszín - holott a legjobb színem, a legjobb képeimben is előjön. Ott van az Igen, szerelem képemen is, amit könyvem borítójára tettem. Még a tanulóéveim elején, 1960 táján festettem egy tihanyi utcát, ahol egy pirosat és egy narancsszínt sikerült egymás mellé tennem, amit azóta is szeretnék megismételni. Azóta se sikerült. A képet rég kidobtam.

- Mert különben rossz volt?

- Persze. Vannak színek, amelyekben mintha otthonabb lennék. Például barnákban magabiztos vagyok, de ez gyanús, húsz éve mondták, hogy sötét képet könnyebb festeni. Igaz. És persze, vannak még a formák... A formákkal is baj van. Általában téglalapokat szervezek egymás mellé, ha elgondolsz egy őserdei tájat, akkor érzed a kontrasztot, milyen szegényes a világom... íves vonalat például alig használok. Az arányrendszer az, amitől mindez működik, a formáim nem érdekesek.

- Csak úgy mellékesen megemlítetted a faktúrát. Azon mit lehetne változtatni?

- Rengeteget, és ezt is pontosan számon is tartom. Ez okból megint megpróbáltam ecsettel festeni, tíz év után. De egyelőre, ami az ecsettel történt, azonnal elpusztult.

- Ronggyal visszadörgölted?

- Igen, ami ecsetség volt, abból semmi nem maradt. Egyelőre nem működik, látom. Harminc éve mondta Sugár Gyuszi, a mesterem, ha változtatni akarsz a festészeteden, akkor a technikát. Például fessél guggolva.

- Az is technikának számít?

- Persze, hogyne. Másképp nézed a képet, meg hamarabb elfáradsz. Vagy láttam a műtermében, egy időben az ecsetjei végére nádszálat húzott, hogy ne húsz centis legyen a szára, hanem ötven. Hihetetlenül bölcs tanács. A faktúrát kérdezed. Az első képeimnél a legizgalmasabb a faktúracsinálás volt. Akkortájt köszörültem fűrészlapokból festőkéssorozatomat. Ezt a készletet harminc éve magammal hordom, és soha nem használom.

- Azóta sose használtál spaklit?

- Nem, pedig nagyon szeretném....

- A Színes műtermen jól látszanak a spaklinyomok...

- Amit te látsz, az az alapozás spaklinyoma. Ezek tudott, de mégis véletlen foltok. Maga a kép ujjheggyel és ronggyal van festve. 10-12 éve tértem át erre, úgyhogy nem is vettem észre. Annyira nem, hogy egyszer rácsodálkoztam makulátlan ecsetjeimre ...de hiszen évek óta nem is használom őket! Ettől a formák lágyabbak lettek. Nincsenek éles folthatárok... tehát a kép puha, ködös. Le lehet úgy festeni egy szobát, hogy ott érzed az orrod előtt. Lehet úgy, mintha tíz méterre lenne. Az enyémek távoliak. Messze vannak tőled. Érdekes, a nonfiguratív képeimnél ritkán volt ez így. Lehet, hogy ezek a monokrómba hajló tompa fáradt színek is, alkonyati fények... Romantikus vagyok, csak minden erőmmel dolgozom ellene, nehezen viselem érzelmességemet, teher.

- Tehát, bár romantikus alkat vagy, ettől minden erőddel eltávolodsz. Elképzelhető, hogy mindazt, amit az életedben nem akarsz különböző okok miatt kiélni, mindaz amit fegyelemmel letompítasz, azt a művészetben, a festészetben éled ki?

- Lehet, hogy így van. Nem tudhatom, mi megy át a rivaldán, én itt szükségszerűen süket vagyok. Lehet, ha ugyanezt fehérekkel festeném meg, akkor senki nem venné észre, hogy romantikus... A zsidó temető képek is, meg a műtermek is talán olyan tereket keresnek, ahol szeretnék élni... mint a macska, hogy megtalálnám a helyemet. Elborzadok a gondolatától is, hogyha másutt kellene élnem, ha el kellene költöznöm. Sőt, húsz éve építettem a műtermem sarkában egy kétméteres kuckót falemezekből, és abban éltem pár évig, boldogan. Benne egy angol szótár, asztal, lábmelegítő, meg az ágyam.

- A képeiden is a tereid hol nagyon tágasak, hol pedig nagyon leszűkíted őket, csak egy ágy...

- Munka közben persze csak a képre figyelek. A témára, vagyis a térre, bútorokra egyáltalán nem. Fölrakott foltokkal piszmogok hónapokig. Ide tartozik, hogy előre nincs vízióm a képről, sokan el se hiszik. És fogalmam sincs, milyen lesz a látvány három perc múlva. Mindig a menekülési utat keresem, beomlott a bánya, melyik két sziklatömb között akad rés. Sok az esetlegesség a munkámban. Először fölrajzolom a képet, és kitalálok egy kezdő színpárost, ami rendszerint egy barna és egy szürke, de nem ezekkel a színekkel kezdem a képet. Az alapozásom úgy van kitalálva, hogy az első festékréteget beszívja, a, maradékát pedig ronggyal ledörzsölöm, csak egy sápadt lenyomat marad. Evvel már a formák körülbelül meg is vannak, és már csak a színekkel kell törődnöm. Fölteszek egy színt, nem jó, ronggyal visszatörlöm. Jó néhányszor, amíg sikerül. Közben a színhatárok mindig módosulnak kicsit, gazdagodnak, ezt senki nem veszi észre, de a kép ettől ötvenszeresen gazdagabb, tartalmasabb. Úgy érzékelhető a különbség, hogy képzeld el ugyanezeket a színeket színes papírból kivágva, a képbe applikálva. Milyen üres lenne az egész, összeollózott színhatárokkal.

- Szó esett már képtémáról, formátumról, színről, faktúráról, foltritmusról, nem esett szó még a fényről.

- Ablakon becsillanó fény. Olcsó dolog. A legolcsóbb az eszközeim közül. Megtanultam végigmirglizett műteremablakomat megfesteni, látszik, hogy nem látszik semmi, hogy azon az ablakon nem látni ki. Volt, aki hiányolta, miért nem látni ott valamit, legalább egy jegenyefát. Elképzelhetetlen. Most a fény jobb híján megjelenik az ablakban, aztán levetül a padlóra, ahogy a színházban a reflektorok. Igazán szégyellem.

- A Kortárs Múzeumban lévő kilenc táblából álló, többméteres ikonfalad fő jellemzői: bevetülő fény, sötétbarna, üres falak, alig van bútor. Ezt te mind olcsó, hatásvadász eszköznek minősíted. És ezekkel az eszközökkel készültek a szakma által legkitűnőbbnek tartott képeid.

- Hát, szerintem ez teatralitás. Irodalom. Nem festészet. A magányos festő az ő szomorú műtermében. Nézd csak meg a kritikákat. Festészet, amikor egymás mellé kerül két szín, ami fölrobban. Két kis micsodát összecsavaroznak a repülőgépen, és a kettő együtt atombomba...

- Na szóval, elkészültek ezek a képek, és a Kortárs Múzeum pont ezt a sorozatot választotta ki...

- Igen. Ezek a képek egyformák, otthon egy rekeszben tároltam őket, baloldalt, alul. Mutattam barátaimnak, vettem ki őket sorra, majd egy ihletett pillanatban észrevettem, hogy együtt másként hatnak. Elcsábultam, elfogadtam.

- És utólag már nem fogadod el?

- Elfogadom, de olcsó. Olcsó. És most már ki is tudom mondani. Egy sorozatnak mindig az a veszélye, hogy a képek elvesztik a komolyságukat, önállóságukat. Mint mikor egy lányosztály elvonul előtted, csak a csapatot látod, nem az egyedi példányokat. Itt elbuktam, evvel együtt vállalom. Szét kellene rakni őket, ha volna hozzá lelki erőm. De hát így impozáns. Nagy kép, nagy festő. Drámai. Pedig a drámai hang nekem soha nem ment igazán, kivéve egy-két képet, mindig csak a lírai, érzelmes. Valószínűleg képeimben gátlástalanul kijön...

- A korai címadásaidban is kijöttek.

- Az gyerekbetegség volt. Nagyon árulkodó. Történet a csendről, Fehér angyal, Halkan szólj, Séta veled...

- Ezt részben a könyvedben tagadtad. A címadást mindig véletlenszerűnek írtad le.

- A kettő nem zárja ki egymást. Azt mondtam, bocs, hogy képcímeim utólag születnek. Amikor a kép kész, akkor szembesülök valamivel, valami újjal magamban, mert az is én vagyok. Akkor keresek világomból erre egy hasonlatot. Például az ékszerkereskedő szót.

- Azért nem mindig.

- Majdnem mindig. Ritka kivétel, hogy programképet festettem, a Keresztút sorozat, a Siena-Párizs...

- És ott van például az Avignoni szerelmesek.

- Igen. Az a kép nem jött volna létre előzetes koncepció nélkül, de hogy én ezt a történetet megírtam, közzétettem, ez valószínűleg helytelen. Ez egy jó absztrakt kép, hogy megfestettem egy szerelmes leányt, ez itt magánügy.. A történet nem tartozéka, anélkül kellene, hogy szóljon. Később egyszer egy kollega figyelmeztetett is a címadásaimra, észbekaptam. Valószínüen már rég tudtam ezt, csak nem mertem magamnak bevallani... Tévedés volt, hogy érzelmes, fellengzős címeket adtam. Most a minimal art gőgjével adok száraz, monoton címeket. A műterem szó mindig benne van, illetve a régi zsidó temető is mindig benne volt. Ez is egy olcsó játék.

- A téma: olcsóság. Sötét kép: olcsóság. Barna-szürkében maradni, amit a legjobban tudsz, és amit a legkönnyebben csinálsz: olcsóság. Az ablak fényét a padlóra vetíteni: olcsóság. Az olcsóságokat már elég szépen körüllődözted. Most a „drágaságokról”, vagyis az értékekről ha mondanál valamit.

- Arról nincs mit mondani, az mindig csoda. Azt semmi módon nem tudom befolyásolni. Ahogy egy kép halad, az tökéletes kiszolgáltatottság. Az a semmin múlik, a véletlenen. Picivel más a szín, és egészen másról beszél a kép. Keresgélések, próbálkozások sora a végeredmény. Ma délelőtt... van egy egész rendes képem, ma délelőtt is ezen dolgoztam, a kép közepén van egy kis szőnyeg. És hogy ne legyen unalmas -ezt a hülyeséget kitaláltam-, a szőnyeg egyharmada más színű. Ez idáig rendben van. A kép összeállt színében, és egész délelőtt ezt az egyharmadot változtattam. Nagyon szép helyzetek álltak elő egymás után. És néztem, hogy harmonizál, megfelel, és az egésznek semmi értelme nincs, komikusan nem fejez ki semmit. Érted ezt? Nem tudom, hogy találok-e valaha egy színt, hogy nemcsak a helyén legyen, hanem általa az összes többi szín is a helyére kerüljön. Esetleg egy intenzív, vagy különös szín, akkor az egész képnek ez lesz a szíve, vagy fordítva, egy másik megoldás, hogy névtelenül belesimul a képbe... Fogalmam sincs, mi lesz...

- A közönség és a szakma mit igazol vissza? Most volt a kiállításod, én nem olvastam a visszhangját, nem néztem meg a vendégkönyvet sem, hogy miket írtak bele, viszont sok képet vettek most tőled, ami azért fontos, mert te ebből élsz. Ezek kiadnak valami rendszert, hogy melyik képeidet szeretik a legjobban...

- Ja, erre nem gondoltam. Egy képeladás nagyon bonyolult történet, belső kiabálásokkal, vívódásokkal, jó helyre kerül-e a munkám stb., amíg eldöntöm, megbékélek, majd lebonyolítom, netán örülök is... S mindez minden képnél újra lejátszódik, mindig más körülmények között. Úgyhogy még nem jutott eszembe megfigyelni, mely fajta képeimet szeretik. Nem is érdekes, egyébként.

Esterházy Péter

1997.10.

...Váli képe: a hely, ahol most vagyunk. A nagy világon e kívül. Nem az ő helye, hanem mindannyiunké. Az sikerül neki, ami XX. századi művésznek ritkán: én-ből mi-t csinálni (szándékosan nem a teremteni szót használom).

Egy olyan házban élek, amelyben van Váli-kép. A kép kedvéért át kéne építeni a házat, egy kicsit; és nem vet sem rám, sem a világra jó fényt, hogy ez csak mint tréfa értelmezhető.

Másfelől: a kép által lett olyan otthonom, hogy hiányoznék a kép belőle.

Nádas Péter

1997.10.

A lehető legegyszerűbb tableau d'intérieur, azaz egy belső tér képe. Műteremé, léleké. Valamié, ami a nagy házon belül van, ám kívül a testen. Alatta, felette, mellette, nem tudjuk, hol. Egy tekintet, mely mindenütt ott van, az életen szépen átkísér...

Széttartó vonalaival egy szobasarok ásít rám. A kép címén kívül semmi nem utal arra, hogy ez műterem. A falon döglött kép, vak tükör. Nincsen sötét, bár sehonnan nem jön fény, nem vethet árnyékokat. S épp ezért, a szobasaroknak ez a széttáruló ásítása lesz a kép legtolakvóbb és legerotikusabb gesztusa: befogad, magára vesz. Mi több, az átlósan elhelyezett ágyra von. Itt leszek kiterítve. A lepedő a szürkék és a feketék felett világít. Lazán és lazúrosan egymásra vitt, fényes rétegek között látom az ágyon a megmaradt múltamat. Szerelmes óráimat. De a horizontálisok és vertikálisok, amelyek egykor mindent oly biztosan összefogtak, száz év múltán már széttartanak.

KEDVES MIKLÓS!

száraz, adatszerű önéletrajzot kértél.

tehát:

születtem 1942

diploma 1967

első kiállítás 1969

önálló kiállítás 30

külföldi szereplés 23

olajkép eddig 1307

ebből:

megsemmisítettem 720

köztulajdonban 116

magántulajdonban 392

díj 21

kitüntetés 1

gyerek 2

-----------------------------------------------

összesen 8490

szerinted ez elég?

és az

IGAZI ÖNÉLETRAJZ

1951 májusában föltett kérdésemre

1983 augusztusában megtaláltam a választ.

Most már már mindegy, meddig élek.

De addig szolgálatban vagyok.

1998.2.

Váli Dezső