dátum: 02.12.4. cím: Román cikk fájl: RO/ROMAN C.7120

Váli Dezső

A következő sorok korántsem elmélyült tanulmányok, alapos kutatások összegezései: igényük csupán néhány olyan ötlet, gondolat rögzítése, amely Váli Dezső festményeinek szemlélése, írásainak olvasása közben kívánkozott megfogalmazásra. Mielőtt mondandóm lényegére térnék, előre bocsátom, hogy én magam Váli Dezsőt kiváló festőnek tartom, Ő a magyar művészet egyik legelismertebb mestere, munkái nem csupán személyiségének hűséges tanúi, hanem stílusuk félreismerhetetlen lenyomatai a művész különleges, csakis rá jellemző létformának. Mindezt azért tartottam szükségesnek megjegyezni, mert következő észrevételeim nem a mester kétségbe- vonhatatlan művészi adottságait taglalják. Hangsúlyozni szeretném továbbá, hogy a gyakran túlzó, radikálisnak tűnő véleményem tökéletesen szubjektív, nem tart igényt semmiféle általánosításra, és csakis az általam vallott világszemlélet (mondhatnám ideológia) szellemében fogant. Mindenek előtt szeretném tisztázni, milyen világot tár elém Váli Dezső – ember és művész?.

Váli Dezső univerzuma: maga VÁLI DEZSŐ!

Váli rendkívül gondos, pedáns férfi, aki látszólag kerülni igyekszik a meglepőt, a váratlant, mindazt, ami megzavarná nyugalmát, kipróbált, begyakorolt, mondhatnám kimunkált életrendjét.(A művészetben oly gyakori s gyakran nélkülözhetetlen lázadó szellemről, forradalmi indulatról, mely arra lenne hivatott, hogy új, a kornak megfelelő atmoszférát teremtsen, - nem is szólok). Írásában valahol hivatkozik szerzetes húgára, akinek szigorúan szabályozott napirendje a napi ötszörös imával és rutinos teendőivel varázsolja irigylésre méltóan tartalmassá életét. Ha Váli hétköznapjai nem is hasonlíthatók egy szerzetes életviteléhez, művészetének számos jellegzetessége és napi gyakorlatai még sem idegenek végtelenül puritán, már-már rideg fogadalmakkal szabályozott hétköznapjaitól. A napjainkban általánosan elfogadott elvek szerint a modern művészet nem ismer szabályokat, nem igazodik akadémiákhoz, nem igazodik elvekhez, közmegegyezéshez. Egyetlen vezérelve: MINDENT SZABAD. A totális kifejezési korlátlanság eredménye egy olyan köznyelv hiánya, amely lehetővé tenné az uralkodó művészi anarchia mélyebb megértését, a mondanivaló olvasását. A modern művészet teoretikusai gyakran állítják, hogy a művész csak műalkot, esze ágába se jut valamit üzenni. Pedig ha arra szánja el magát, hogy bemutatja munkáit, akaratlanul is párbeszédre szólítja fel a nézőt, elvárja a szemlélő reakcióit, tehát valamiféle közlés-befogadás kényszer-helyzetet teremt. Ám ha feltételezem, hogy a műalkotás két meghatározó sajátosság eredménye, s összegeződik készítőjének teljes élettapasztalata, átszűrve, keveredve lényével, karakterével, genetikus adottságaival, akkor joggal állíthatjuk, hogy az ábra nem egyéb, mint kreátorának – s az éppen akkori lelkiállapotának koncentrált kifejezése. A művész élete során kiszakít magának egy rész világismeretet, s talán nem elbizakodott vagy elhamarkodott állítás, hogy minél elmélyültebb, átfogóbb az így szerzett világismeret, annál jelentősebb és tartalmasabb részt képes megformálni munkáiban, s átnyújtani a szemlélőnek.

Nem szándékozom végigjárni Váli teljes alkotó művészetének ösvényeit, számomra a jelen írás tárgya,: milyen világba vezetnek Váli Dezső művei az utóbbi évtizedekben? Felépült ez a különlegesen szerkesztett egyszemélyes univerzum, eredeti, különc vonásaival, még akkor is, ha néha nem kerüli meg az önkritikát. Idézem C.Naplójának néhány sorát: ”Nem sok kedvem van beépülni a társadalomba… No, szép kis világot teremtettem magamnak: hónapok óta nem hív senki. Persze, ez természetes is. Alapvetően nem érdekelnek az emberek, vagy legalábbis sajnálom a munkából elveszett és rájuk fordított időt és energiát”. Családjától „időt és nyugalmat” kér születésnapi ajándékul. Váli Dezső festői világát az utóbbi időben műtermének két- vagy három fala határolja, némi túlzással azt is mondhatnánk: befalazta magát saját műtermébe. Idézem néhány képének jellemző címét: Színes Műterem 199o). Műtermeim l-2-3.(1991). Műterem kék szőnyeggel (1997), Régi műterem (2ooo), és folytathatnám. „Kizártam magamból a világot”- nyilatkozta egyszer. Váli kissé túlzó (hetyke?) bon mot-ját nem vehetjük egész komolyan, mert amint kilép a magára zárt falak közül, nem kerülheti el a köznapok sodrását. Így szavai inkább pszichológiai szándék kifejezésének foghatók fel. Művészetében a szándék azonban már szó szerint értelmezhető. Váli Dezső művészetét, kifejezésének világát bezárta műtermének sarkaiba. Két fal, egy ablak, néhány műtermi tárgy tölti be képterét, ezek képezik művészi kifejezésének határait. Szűk, tudatosan korlátok közé préselt világ, változatosságot csupán a tárgyak: szék, kerékre szerelt festőasztal, festőállvány, asztal helyváltozásai, és színeinek előadásmódja képezi. Egyedi, testre szabott univerzum, amelyből a kilátásnak még az illúzióját is lezárja a szándékosan homályosított műterem ablak.

Váli Dezső rendkívül precíz, pedáns férfi, napi foglalatosságát gondosan beosztja, idejét úgyszólván kronométerrel méri. Mennyit úszott, futott, mennyi idő alatt. Váli élete is némiképp, húgának szerzetes szokásrendjéhez hasonlítható, legfőképpen, ami az életvitel rigorózus fegyelmezettségét illeti. Talán nem hiábavaló alaposabban megvizsgálni, mit rejthet a szándékos, tudatosan vállalt szigorú – netán kényszerű – életforma, amely a közfelfogás szerint oly kevéssé jellemző a művészek magatartására. Mert ha megkíséreljük összevetni a művész munkáit (szándékosan nem alkalmazom az elkoptatott, és egyedül az Alkotót illető alkotás kifejezést) napjainak gyakorlatával, meglepő ellentmondásokkal találkozhatunk.

Váli mester műterem képeit sajátos, már-már misztikus homály teszi sejtelmessé. Amint már fentebb jeleztük, a festmény terének berendezése csaknem változatlan, néha egy-egy színes szőnyeg, takaró – no, és a színvariációk vagy a tárgyak elhelyezése sugallja a jelentés, illetve hangulatváltozásokat. A figyelmes szemlélő számára feltűnik azonban néhány makacsul ismétlődő vonás, - szüntelen ismétlődésük igencsak elgondolkodtató. Feltűnő, hogy a festő soha nem ábrázolja – a különben geometrikus konstrukciójú tárgyait - egyenes vonalakkal.(hasonló karaktervonás felfedezhető Van Gogh valamennyi képén). A már emlegetett pedantériájával ugyancsak nehezen egyeztethető, hogy a műterem ismétlődő tárgyai elveszítették egyensúly érzékűket; enyhén erre-arra düledeznek. A festői homályban fürdő, szilárd talajukat vesztett tárgyak – mint bármilyen ábra, ami egy jelentős, elmélyült művész kezéből kikerült – súlyos jelentéseket hordoz. Különlegesen fontos e formák megértése, ha olyan ember-művész szülöttei, akinek egyik – s talán legfontosabb – vezérelve a REND! Joggal elgondolkodhatunk azon a problémán, vajon mi lehet e pszichikai dualizmus magyarázata? Vajon nem puszta spekuláció, oktalan feltevés, ha vakmerően arra következtetünk, hogy a rend és az anarchia a fegyelmezett, túlcivilizált normák összeütközése, permanens konfliktusa a mélyben, a tudat alatt szüntelenül ható, munkálkodó tudat alatti ösztönvilágnak. Vajon nem az elfojtott indulat találkozik Váli képein a magára önként kényszerített rigorózus szabályrenddel? És az se véletlen, hogy képei- nevezhetném Reális miszticizmusnak - talán ez az általam kitalált irányzatban találnák meg a helyüket, anélkül, hogy az önkényes névadás bármilyen stiláris kényszerzubbonyt implikálna. Meglehet: az is puszta képzelet, hogy a mester képeit éppen azért burkolja – mellesleg gyönyörködtető – homályba, hogy fátyol fedje az öntudatlan konfliktusokat? Mondanom se kell, hogy szubjektív fejtegetéseim nem jelentenek értékítéletet, írásom Váli Dezső művészetének csupán egyik gyarló megközelítési kísérlete. Végül azt is igencsak figyelemre méltónak tartom, hogy a művész munkáiról hiányzik az élet, az eleven élet legcsekélyebb nyoma. Nem találkozhatunk emberrel, állattal, növénnyel, nincs itt kilátás, horizont, ha túlzásokra vetemednék, az élettelen, zárt tér egy absztrakt zárka nyomasztó hangulatát idézi.

Néhány napja beszélgettem Váli mesterrel, aki véleményemet kérte egyik kiállításáról. „Váli mester – kérdeztem – ha jól emlékszem, műterem képeinek egyik oldalán van egy nagy műteremablak? – Igen, valóban – felelte a festő – Kérem, nyissa ki egyszer azt az ablakot” Nem tudom, megbántottam-e a művészt őszinte, de kissé sértő megjegyzésemmel. Voltaképpen arra szerettem volna felhívni figyelmét, hogy létezik élet a műterem falain túl. Méghozzá nem akármilyen! Földünk az emberiség történelmének talán legnagyobb, legpusztítóbb válságát éli. A félelmetes technikai forradalmakat tragédiák árnyékolják: a bőséget betegségek, járványok kísérik, emberek, gyermekek milliói éheznek. A művész- a: művész nem élhet zárt falak, sötétített ablakok mögött, anélkül, hogy résztvevő tekintettel szemlélje korának riasztó jelenségeit. A festészet csakis akkor válhat igazi, őszinte, jelentős művészetté, ha alaposan megismeri korát, és munkáiból nem hiányzik a RÉSZVÉT. Váli Dezső festészete kétségtelen technikai kvalitásai mellett a jövő számára könnyen sterillé válhat, ha lezárt szemmel, zárt falak mögül szemléli saját – bizonyára szüntelenül önmagába forduló világát.

Nem szívesen (és csak belső használatra) jeleznék egy másik, kényelmetlen problémát. A művész számos alkalommal nyilatkozta, többször leírta: nem érdeklik az emberek, véleményük nem foglalkoztatja, „Kizárom magamból a világot” nyilatkozta. Személyiségének és szándékainak azonban makacsul ellentmond az a példátlan buzgalom, amivel munkásságának legcsekélyebb eredményeit megörökíti. Képeit nem csupán katalogizálja, írásainak úgyszólván minden betűjét (bizonyára némi túlzással) számon tartja, felteszi a világhálóra, azzal a céllal, hogy születésének centenáriumán kiállítás-rendezőinek megkönnyítse dolgát. Ó hiúság, Váli a neved!

Román József