89. 7. 18. C.2010

Salgótarján, Mátraalmási Művésztelep zárókiállítás

megnyitóbeszédem

Hölgyeim és Uraim, kedves közönség, meghívott vendégek! Három dologról akarok szólni. Az egyik, hogy mire való a művészet, a másik, hogy mire nem való a művészet, és a harmadik a Mátraalmási meghívásunk dolga.

A művészet az sok mindenre való. Az emberiségnek egy olyan ősi és csodálatos találmánya, mint például a házasság intézménye. Van, kikezdhető és elpusztíthatatlan. Ezen elmerengtem egy-két éve, hogy például a házasság intézményéből kiiktatunk fontos elemeket, például a gyermekáldást, vagy valamely betegség folytán a komplett szexualitást, vagy az egy fedél alatt lakást, egy-egy fontos funkciót - és másik vagy másik három funkció nő a helyébe, és átveszi az előbbi szerepét. Ilyen a művészet dolga is. Egy csomó mindenre nem jó, mégis az ember az őstörténete óta valahogy nem tud megélni nélküle. Annyi szerepe van. Többek között jó a legalapvetőbb kérdések megválaszolására is. Ez csak az egyik funkciója. Az ember - és mindig az egyén - a gondolkodó én, szembekerül, és meg is küzd a lét alapvető problémájával. A kérdéssor végén mindig az a mondat áll, hogy miért élek. A közbenső kérdések olyanok, hogy mit csináljak, mit ne csináljak, mire való a szenvedés, mire való a munka, mire való a másik ember, mire való a jövő, mit kezdjek a halállal, van-e Isten, ha van, akkor evvel a ténnyel mit kezdjek. A művészet ezekre a kérdésekre is ad - nem naprakész, hanem a továbbgondolkodást segítő feleletet.

Van még egy kedvenc hasonlatom a művészlétről, hadd mondjam el. Mi a háborúban az előörsnek, a felderítőknek a szerepe? Az, hogy a hadsereg számára megkeresik a lehetséges utakat. Nem lehet megnyerni egy háborút úgy, hogy a veszélyes helyre a hadsereg megy, hiszen az egész elpusztulhat. Ezért előreküldenek néhány képzett, önkéntes vállalkozót, aki saját felelősségére előremászik, előrekúszik és kukucskál. Kikémleli: erre lehet menni, vagy hogy erre nem lehet menni. Ha pechje van, akkor aknára lép és fölrobban, de a hadseregnek így is szolgál, mert megtudják, hogy arra nem lehet menni, arra akna van. A művész is valahogy ilyen. Előremegy, körülnéz, visszatér és nyilatkozik: arra ne menj. A többiek segítségére van evvel. Ezt a hasonlatot azért gyártottam és azért szeretem, mert a művész általában nem közösségi érzületű ember, egyedül él és egyedül dolgozik, és mégis a közösségért dolgozik, akár anélkül, hogy ezt igazán tudná. Méghozzá súlyosan és egyértelműen a közösségért. És úgy értelmezem ebből a hasonlatból, hogy furcsa módon akkor szolgálja igazán a közösséget, hogyha távol van a többiektől. Ha előrekúszik és mászik, és kikémleli merre kell menni...

A második tétel, hogy mire nem való a művészet. Tóth Elemér újságíró barátunk a napokban a Nógrád folyóiratban is panaszkodott, hogy micsoda világot élünk, tele politikával, olykor a legszennyesebb és legprimitívebb napi politikával és legalja emberi indulatokkal körülvéve. És mit kezdjünk ezzel, hogy lehet így tisztességesen dolgozni, verset írni. És nem idegen a politika gondolkodásától, hogy a művészetet eszközként használja. Mindnyájan jól ismerjük a realizmusok történetét, a kiszolgáló realizmusok történelmét. Mondjuk a harmincas évek végén Rómában néhány kis utcácskában a gipszöntő műhelyekben Mussolini gipszportrék gyártásából élt jó néhány ember. Leírja Lénárd Sándor a gyönyörű novellájában, azt hiszem -Róma 1944--ben. Hát ez nem igazán művészet. Ezeket a gipszszobrokat Mussolini bukása után versenyt dobálták ki az ablakon egy örömünnep alkalmából.

Ezenkívül - nem egészen lineáris a gondolat - de nem való a művészet... nem díszítésre való és nem örömszerzésre. Ha én szépet akarok látni a szobámban - illetve én nem szeretem a szobámban a virágot, mert folyton leverem a könyökömmel és kifolyik a víz - de ha szépet akarunk látni a szobában: kiteszünk egy váza virágot. Annál szebb látvány kevés van. Talán a nők arca ilyen szép időnként. Ha szépet akarunk, megnézünk egy virágot, megnézünk egy női arcot, vagy egyáltalán, egy emberi arcot. Mégis, ezeket a virágokat lefestik. Isten tudja miért, hisz úgy szaga sincsen. Miért festik le, a virágnak nincsen értéke. Mégis megörökítette Chardin 1650 körül, megörökítette mondjuk Van Gogh szintén a századforduló előtt, és ma borsózik a hátunk, ha ránézünk, és megörökített egy virágcsendéletet - én borzasztóan szeretem - Munkácsy, a párizsi korszakában, a szalonképei között. Ami maga volt a századvég enervált, kicsit sánta és korlátolt boldogsága. Ugyanazokkal a virágokkal egészen másról beszélt Charden vagy Van Gogh. Ezt csak figyelmeztetésnek, hogy a TÉMA és esetleg a SZÉP mindig csak az első lépcső, amin át kell lépni ahhoz, hogy a kép súlyosabb tartalmait megértsük.

A harmadik tétel Mátraalmás, hisz erre vagyok felkérve, kötelezve. Itt elmondhatom azt a mondatot, hogy én kértem meg, én kunyoráltam be magam erre a művésztelepre másodjára. Három éve voltam már itt. Ez nem olyan rossz hely. Jó a környék is - bár bevallom, én a Keleti pályaudvar várótermében is ugyanilyen jól tudnék dolgozni, ha hagynának - de valami többlet mégiscsak van. A művészek individuálisak és az Isten és az ember nem tud segíteni egy mű létrehozásában. Ne káromkodjunk, az Isten biztosan tud. És mégis összehúzódunk időnként, csoportba verődve, mint Pilinszky beszél valahol ólmelegről. Emberek, akik nem ismerik egymást és nem is fognak életükben többé találkozni, egymás közelében - tisztes távolságban azért, mondjuk 20-30 méterre egymástól - de mégis egymást hallva, mégis figyelve, kicsit szeretve, kicsit segítve - mégis, valami új minőség jön létre. És ez az új minőség, akármennyire individualisták vagyunk is, és le is tagadjuk, mert időnként utáljuk is egymás arcát - most nem erre a művésztelepre gondolok - mégis szükségünk van egymásra, és mégis keressük egymást. Rejtett ez a csatorna, mégis működik. Valami furcsa módon közösség születik. A kiránduláson, az esti szolgálati pálinka használata közben. A közös sótartó és a kölcsönkért ecsetek. Aztán az egyik videoszalagot hoz, a másik Szibériáról mond két mondatot.

Aztán van egy másik tétele is a történetnek, amit én - most valami romantikus jelzőt kellene találni - amit én szintén nagyon szeretek. Az a fajta gondoskodás, amihez az én generációm nem szokott hozzá. Én vendéglőbe már nem tudok úgy bemenni, hogy ne zavarna, hogy engem a pincér kiszolgál és keresi akár a kedvemet. Ez az én kultúrámban - ennek a negyven évnek a szellemi rombolásai közé tartozott - ez már idegen. Nyertünk is vele valamit, mert mi talán valamivel többet értünk az egyenlőségből. Ez csak egy zárójeles gondolat és bizonytalan. De az effajta gondoskodás, hogy én a hasamra ütök, mert én művész vagyok és lerádiótelefonoztatok, hogy nekem fehér akvarellpapír kellene, mert ami itt van az nem jó, és nagy valószínűséggel másnap megkapom. Én ezt nem tudom megszokni, és ha netán harmadszor is meghív Domonkos úr, akkor se fogom megszokni. A figyelmességnek ezt a fajtáját, ami olyan, mint a házastársi, a hitvesi szeretet és gondoskodás, amiről, ha kérdeznének, hirtelenjében nem is tudnánk mit mondani. Csak ha belegondolunk, hogy minden megvan. Még akkor is megvan minden, hogy természetesen nincs meg minden. Mert speciel halványlila pöttyös nyomdafesték nem volt, amit én nagyon szeretek. Én mindig nagyon roszul érzem magam, mert ilyen alkatú vagyok - de itt most, szégyenkezve be kell vallanom, nagyon jól éreztem magam. És akkor egy zárómondat: a közösség nevében is köszönöm az ittlétet.

Köszönöm figyelmüket.