A VÁLI MONOGRÁFIÁRÓL

Szilágyi Márton: Váli / Élet és Irodalom 1998. április 24.

Váli Dezső: Váli. Új Mandátum, 1997. 154+31 oldal, 2000 Ft

Zavarba ejtő könyv. Nyilván nem lenne bátorságom írni róla, ha csak az lenne, aminek első közelítésben látszik: hiszen irodalomtörténészként aligha tudnék szakszerűen beszélni - túl a személyes ízlés vagy vonzalom megvallásán - egy kortársi festői életműről. Ez a könyv azonban máshogy is megszólaltatható, hiszen teret enged az irodalmi olvasatnak. Formailag természetesen vitathatatlanul egy festői életművet reprezentáló, szép album, amely Váli Dezső tavaly őszi, Ernst Múzeumban rendezett kiállítására időzítve jelent meg (ezt a tényt, ha egyébként nem tudnánk, már a hátsó borítólap tudomásunkra hozza). Művészettörténeti forrásmunkának is tekinthető, hiszen benne van a festőről szóló cikkek, a vele készült interjúk - minden bizonnyal teljes - listája és a teljes műtárgyjegyzék (beleértve még a festő által megsemmisített képeket is); nem beszélve arról a bevezető tanulmányról, amelyből megkapjuk az életmű szakaszolását és értelmezését. Ennyiben tehát a könyvnek - akár a szándékot, akár a kivitel nyomdai és tipográfiai színvonalát nézzük - klasszifikáló szerepe van: Váli munkásságának a fölmutatásával és földolgozásával a teljesítmény kanonizálását is elvégzi.

Csakhogy a kötet szerzője nem más, mint maga a művész - s ez a tény mindazt, amit a kötet funkciójáról eddig elmondtam, rögtön más fénybe is állítja. A könyv úgy tölti be az előbb fölsorolt szerepköröket, hogy ugyanakkor bevallottan és hangsúlyozottan öndokumentálásnak bizonyul. Váli nem pusztán festőként, reprodukciókban látható képeken keresztül van jelen, hanem szerzőként beszél... de voltaképp miről is? Nem a képeiről (vagy nem pusztán arról), s a legkevésbé sem saját életműve értékeiről, helyéről és elismertségéről - s ezzel sikerül elkerülnie azt a veszélyt, mely az önmagunk által elvégzett kanonizáció gesztusából fakadhat: a könyv sikeresen egyensúlyoz azon a hajszálvékony peremen, ami a magamutogatás és vallomás között húzódik. Az életművet tagoló és áttekintő bevezető ilyen formán önértelmezés, de nem önértékelés (a rögtönzött szembeállításnak persze nem általános értelme van, hanem kizárólag ebben az összefüggésben lehet releváns): hiszen Váli az értékelés feladatát áthárította a könyv vendégszerzőire, arra a 39 íróra, irodalmárra, képzőművészre, akik vállalták egy-egy képe kommentálást. A fölkért személyek listája ugyanakkor más szempontból is jelentést hordoz: hiszen ezzel Váli azt a baráti kört is kirajzolja, amely maga köré, mint centrum köré odaképzelendő s ahova Konrád György éppúgy odatartozik, mint Vásárhelyi Anzelm bencés szerzetes. Az elfogadás és a kölcsönös tisztelet gesztusa éppen ennek az alkalmi csoportnak a - szemléleti, életkori, foglalkozási stb. - sokfélesége miatt lehet igen látványos: Váli képes harmonikusan és elfogadóan együtt létezni sokféle emberrel. Szerencsére a vendégszerzők írta blokkba - lírai vallomásokon és laudációkon kívül - belekerültek finom fenntartások, korrekciós javaslatok is, jól harmonizálva Váli saját szövegeinek állandó önkontroll igényével. Merthogy ez a szándék, végig és tudatosan, ott húzódik a könyvben; a kötet ugyanis nem pusztán az életművet dokumentálja, hanem voltaképp egy egész életút önértelmezése és interpretációja is akar lenni, szinte provokatív módon kapcsolva össze egymástól elválasztottan kezelt területeket, úgymint családi tradíciót, világnézetet, hitet, személyiséget és a létrehozott műveket. A föltárulkozásnak szokatlan mélységéhez jutunk el így: ha valaki referenciásan kívánja olvasni a szöveget, joggal érezheti úgy, hogy mindent megtudott, Váli lakáscímétől kezdve egészen a pontos napirendjéig. Nem első kísérlete ez Válnak a föltárulkozásra, hiszen sokkal nagyobb terjedelemben 1992-es könyve (C. Napló 1958-1992) is ezt célozza - bizonyos passzusok egyébként át is kerültek onnan ebbe a könyvbe. Ehhez a korábbi, rendkívül izgalmas, s itt most értékéhez képest nyilván csak fogyatékosan méltatható kötethez képest a jelen könyv jóval tárgyszerűbben viszonyul a témájához: az életművet környező, s attól elválaszthatatlannak tételezett egyéb területeket egy külön egység, a kiállítási dokumentumokat, illetve az egyéb, már publikált vallomás-szövegeket tartalmazó rész világítja be. Egyben olvasva azonban a kötetet, így is kibontakozhat az, amit a C. Napló gomolygó és mégis fragmentumszerű szerkezete kísérletezett ki: az a stiláris és retorikai felépítés, amely a kiváltságtudat és az alázat törékeny egyensúlyát meg tudja teremteni. Ennek a létrehozása pedig egyértelműen irodalmi teljesítmény is: Váli prózája rendelkezik olyan karakterjegyekkel, amelyek egészen sajátos státust biztosítanak neki a mai magyar prózában.

A Váli című kötet egy állandó, küzdelmektől és visszaesésektől sem mentes, mégis a megtalált igazság hiteles derűjét sugárzó, küzdelmes öntökéletesítés története is, amelynek egyik legfontosabb, itt középpontba kerülő területe a festészet ugyan, de a tétje láthatólag jóval több. Hiszen a folyamat nem légüres térben zajlik le és nem is egyszerűen gondolatkísérletként: az egyéni életút dátumai utalnak ugyan a mindenkori történelmi környezet jelenlétére, ám a leírt, illetve érzékeltetett belső út láthatólag az ettől való eloldozódást példázza. A könyv a történelem lehetséges megéléséről és külső körülmények lehetséges meghaladásáról is tudósít, olyan formában, ahogy az általában ismert, ebből az időszakból származó naplóformájú munkák nem: a határozott és hiteles világnézeti értékválasztás, a katolicizmusban megtalált bizonyosság ugyanis kétségtelenné teszi - az innen nézve tényleg efemernek bizonyuló - külső eseménytörténet alárendelt szerepét a lélekben lejátszódó folyamatokhoz képest. Ennek a megírására pedig mindezidáig, ezen az írói színvonalon, senki nem volt képes. Váli Dezső önértelmező kötete tehát - ha szabad így mondanom: második közelítésben - éppen így lehet izgalmas és íróilag is hiteles kísérlet a konfesszió eredeti, keresztényi töltetű műfajának visszanyerésére.