váliNEWS

S.P.: - Első kérdésem szokványos. Emlékszel arra a pillanatra, amikor először jutott eszedbe, hogy egy darab vászonra vagy papírra színes pasztákat fel lehet kenni, kedved szerint..?
Sz.M.: - Hogyne, pontosan emlékszem a pillanatra, majd harminc éves voltam, három évvel a főiskolai diploma után... Innentől számítom festőnek magam.
S.P.: - Én a gyerekkorodra gondoltam. Hogy már kisfiú korodban is... arányló hajfürtjeid alatt... ha csak papír akadt a kezedbe..?
Sz.M.-. -Komoly kreativitás buzoghatott bennem már kisgyerek koromban is: ma is emlékszem rá: hároméves koromban elkezdtem mesélni egy családregényt a családomnak, emlékszem, Jucikának hívták a főszereplőt, nagy családja volt, sok testvére, és lakókocsijuk is volt. Azzal utaztak. 1949-ben azért ez nem semmi. Minden áldott este meg kellett hallgatni szeretteimnek, hogy mi történt aznap Jucikáékkal. Egy napon aztán /ezt már anyám meséli/ már elmúltam öt éves - szokás szerint este anyám megkérdezte, hogy mi van Jucikáékkal, én meg rezzenéstelen arccal megkérdeztem, hogy kik azok a Jucikáék... így ért véget első nagy kreatív korszakom. Hogy a kérdésedre válaszoljak: nálunk a családban mindig a bátyám volt a kreatív gyerek, aki repülőgépmodellt, vitorláscsónakot és puskaport csinált... Én - amennyire emlékszem, focizni jártam a parkba és meséket olvastam. Egészen tizennégy éve koromig semmi mást nem voltam hajlandó olvasni, csak meséket, így aztán ki is maradt az életemből az egész romantikus kamaszirodalom, Vernéstől, Bőrharisnyástól, mert első gimnazista koromban viszont már csak verseket olvastam, József Attilát és Pilinszkyt. A szomszédunkban lakott Bodnár Gyurka, az irodalomtörténész, ő és fantasztikus könyvtára aztán súlyosan meghatározta kamaszkorom szellemi életét. Ugyanolyan mániákusán olvastam verseket, mint előtte meséket, ma is tudok vagy kétszáz verse kívülről.
S.P.: - Milyen volt a viszonyod a képekkel, a festészettel?
Sz.M.: -Semmilyen. Az első emlékem a festészetről Kondor. Ő nagyon jó barátja volt Bodnár Gyurkának, róla sokat hallottam. Azt hiszem tanítómesterem betűvetőt akart belőlem faragni... Mindig ügyesen rajzoltam, de ennek senki nem tulajdonított semmi jelentőséget.
S. P..- Áruld el végre hogy lettél festő?
Sz.M.: - Mindenféle más akartam lenni. Tizenegy különféle felvételi vizsgát tettem, a Bölcsészkartól a Színművészeti Főiskoláig. Katona nagyon nem akartam lenni. Az érettségi után elkezdtem passzióból rajzolni, aztán beiratkoztam egy rajzkörbe, ott mindenki persze felvételire készült, megpróbáltam én is. Kirúgtak, persze. Soha nem voltam egy rajzfenomén, akinek csak úgy folyik ki az ujjából a rajz... Viszont szorgalmas voltam és - gondolom - intelligens, egy-két év alatt megtanultam felvételirajzolni, aztán biztos szerencsém is volt: 68-ban felvettek - negyedik próbálkozásra - a Képzőművészeti Főiskolára. Egyetlenegy olajképet festettem a Főiskola előtt.
S.P.: - Megismétlem a kérdést... hogy lettél festő?
Sz.M.: - Iszonyú sok pótolnivalóm lett rögtön a Főiskolán. Úgy éreztem magam ott eleinte, mint a falusi kislány Pesten: a társaság zöme a Képzőgimiből jött: fantasztikus magabiztos kis janicsárok közé kerültem; ott már jóformán mindenki kész művész volt. A kollégistáktól megtanultam könyvtárbajárni, a könyvtárban pedig megismertem a festészetet. Festő szakra vettek fel: végeztem a dolgot tisztességesen. Mestereimtől annak rendje-módja szerint nem tanultam semmit, annál többet viszont társaimtól.
S.P.: - Ki volt a mestered?
Sz.M.: - Mindegy. Minek bántsam már ennyi év után.
S.P.: - Mi volt az a pillanat, amiről azt mondtad, hogy attól a pillanattól számítod festőnek magad?
Sz.M.: - Körülbelül 78-ban történt. Norvégiában voltam egy háromhetes művésztelepen. Hatalmas farostlemezeket adtak és rengeteg festéket Én meg passzióból nekiálltam valamit festeni. Csupa kedves dilettánssal voltam együtt, akik szent áhítattal nézték, bármit csináltam. Kentem-festettem, átfestettem, újból és újból, egy percig sem gondoltam arra, hogy én most képet festek... Csináltam egy álló napon át, aztán délután otthagytam a közös műteremben. Másnap aztán - ahogy a mesékben ez lenni szokott - meglepve tapasztaltam, hogy képet festettem előző nap. Rossz képet, de képet.
S.P.: - És akkor hazajöttél és tudtad, hogy festő vagy, és azt is tudtad, hogy hogyan kell képet festeni?
Sz.M.: - Csak ne nagyon gúnyolódj, mert nagyjából így történt a dolog. Még egy nagyon komoly megerősítést kaptam: megismerkedtem Vali Dezső barátommal. Azt láttam, hogy ez a pasi is úgy fest, mint ahogy én festettem Norvégiában... Félek, hogy egy szó sem érthető ebből. Kezdjük elölről. A Főiskolán megismertem és megtanultam bizonyos alapismereteket, és a könyvtárban megtanultam, hogy mit festenek kedvenceim, a New York-i iskola festői. Utaztam is közben, láttam egy részét "élőben" is kedvenceimnek. Festettem Kooning képet, próbáltam sokszor Pollock képeket... Aztán volt körülöttem, itthon a szakmában is valamiféle elvárásrendszer, amibe megpróbáltam beilleszkedni. Ösztönösen. Sikeres, jó festő akartam lenni. És egyszercsak azt tapasztaltam, hogy van egy terület /később aztán megtanultam, hogy milyen szűk terület!/, ahol igazán otthon vagyok. Találtam egy módszert, amivel úgy tudok színeket és formákat a vászonra föltenni, hogy - bárha azokat öt perc múlva le is törlőm, át is festem - de addig az öt percig is az az enyém.
S.P.: - Semmilyen más tevékenységnél nem tapasztalod ezt az érzést?
Sz.M.: - Nem. Ilyen mértékben nem.
S.P.: - Ezek szerint számodra igazi öröm a festés?
Sz.M.: - Egy frászt. Szenvedek sokszor, mint egy kutya; Semmilyen olyan szférája nincs az életemnek, semmi olyan tevékenység, ahol én ilyen mértékben biológiailag ki vagyok szolgáltatva valaminek... vagy valakinek... talán Istennek. Hangsúlyozom, biológiailag. A fizikai-biológiai kiszolgáltatottságnak egy olyan gyötrelme...
S.P.: - Festés közben?
Sz.M.: - Hogyne. Néha fizikailag rosszul vagyok. Vannak olyan pillanatok, amikor patakban dől rólam a víz, ... mindenféle különös dolgok történnek velem egy vászon előtt állva. A tehetetlenségnek és a passzivitásnak olyan kétségbeesett rémületébe, állapotába tudok kerülni, amibe egyébként soha. Persze, szokás szerint többet beszélek a szenvedésről mint a gyönyörűségről. Tehát kapok érte ajándékot is. Azért a szenvedésért. Ott, vagy másnap, vagy harmadnap. Megkapom a jutalmat. Nem úgy, hogy öt kiló szenvedésért öt kiló jutalom, persze... "adok, amikor adok, mondta az Úr..." Néha ad. Semmiféle közvetlen összefüggést én még a szenvedés és az értékek között nem fedeztem föl. Tehát nem lett jobb kép az, amiért nagyon sokat szenvedtem... És az aztán az ördögi benne, hogy van, hogy egy óra alatt kirázok egy olyat, csak úgy lekenem, hogy a szám tátva marad, és van, hogy három hetet szenvedek, mint egy állat, és semmi nem lesz belőle. Elmondanám, hogy hogyan festek, hogy történik a képfestés, mert úgy talán világosabb a dolog. Na, szóval hogy festek képet. Állok a vászon előtt, és semmi nem jut eszembe. Semmi a világon. Az esetek többségében. Most erre vannak patentjeim, mert ma öreg róka vagyok, előveszem az előző képet, abból kiszedek valamit, és azt elkezdem csinálni. Egy sorozat nagyon jó képem úgy született, hogy már egy napja tántorogtam, rágtam a körmöm, álltam ostoba üres szemekkel a vászon előtt, Kecskeméten, az Alkotóházban, és szokás szerint semmi nem jutott eszembe. Bementem a városba és vettem egy képzőművészeti albumot, nagyon szépet, gyerekeknek csinálták. Azt nézegettem, és találtam benne egy gyönyörűséges Chardin-csendéletet. Lerajzoltam egyszer-kétszer a csendélet formáit egy papírra, aztán a vásznamra is rárajzoltam és elkezdtem kifesteni. Innen már ment a dolog a maga útján. Vagy nyolc képet kezdtem el ugyanerre a témára; három vagy négy meg is maradt.
S.P.: - Mennyire van a fejedben a leendő kép, amikor elkezdesz festeni?
Sz.M.: -Semennyire. Fogalmam sincs. Hallom - mesélik - , van olyan, aki látja a képét előre, tudja hogy milyen lesz. Irigykedve hallgatom. Nem hiszem, persze. Bár lehet... Talán a Vojnich is tud valamit előre. Körülbelül tudja, hogy mit akar csinálni. Nekem fogalmam sincs. Egyszer életemben éltem meg ezt, körülbelül két éve Kecskeméten, hogy olyannyira tudtam előre, hogy mit akarok csinálni, hogy el is mondtam. Nagyon jó kép lett belőle. Na persze az is inkább költészet volt és nem festészet... mert azt mondtam, hogy olyan képet szeretnék festeni, mint amikor a hegy tetejéről egy nagy szikla lezuhan, földet ér, hatalmas döngessél, és ott marad. Elmozdíthatatlanul... szóval ennek a kőnek az egyértelműségét. Ezt szeretném megfesteni. Nos, úgy gondolom, hogy megfestettem. De azért ez sem igazán konkrét "tervezés".... Szóval itt sincsen szó színekről meg formákról meg vonalakról. És ezt is ilyen gyerekes boldogsággal mesélem most neked. Hogy lám, tudtam előre.
S.P.: - Ha nem tudod pontosan előre, hogy mi lesz a vásznadon, ha készen lesz, hogyan kezdesz el egy képet?
Sz.M.: - Pontosan senki nem tudja. De nekem fogalmam sincs. Elkezdem a butaságokat kenni fölfelé a vászonra, és /a Pilinszkytől lopott, és általam gyakran használt metaforával/ ülök a magaslesen, mint a vadász, és várom csőre töltött fegyverrel, hogy jöjjön a vad. Nos, ennek van egy szakmai rutinja, ahogy én azt kenegetem, és eljön egy pont, amikor valamerre elindul a kép. Két - nagyjából véletlenül - egymás mellé került szín vagy két vonal... Valami történik. Itt kezdődik az igazi Kaland. Itt kezdődnek az igazi döntések. Döntések életről és halálról. Igen, a festészet a NAGY KALAND az életemben. Ahol igazán egyedül vagyok. Gondold el: állok egy ajtó előtt. Kezemben a kilincs. Fogalmam nincs, mielőtt benyitnék, hogy mi vár rám az ajtó mögött. Lehet, hogy habzószájú vérebek vagy oroszlánok rontanak rám, de az is lehet, hogy egy katedrális kapuján lépek be s fenséges orgonaszó fogad. Az igazi nagy kaland ez. Van egy pont, el tudok jutni, sétálni, gyalogolni, el tudok vánszorogni egy ponthoz, ahol az a biztos tudatom van, hogy itt most megtörténhet a csoda. Az én kezem által. Itt, most megtörténhet az igazi csoda. Mert pici csodákat meg is éltem már különböző képek előtt állva. Ezt a szörnyűséges, gyönyörűséges érzést sehol nem kapom meg. Én ezért csinálom, ez a legnagyobb feladat az életemben. Amit én elérek. Szóval, ami másnak a Kommunizmus Csúcs vagy a Mont Everest, az nekem egy üres vászon.
S..:- És mi van akkor, ha nem "indul el a kép"?
Sz.M.: - Akkor baj van. Ugyanis - különösen a festészetnek annál a fajtájánál, amit én űzök - hogyha az rossz, az nem rossz, hanem nincsen. Egy rossz figurális kép az egy rossz figurális kép. Van rajta kalap, vagy őzike, vagy a Nagyorrú Józsibácsi. Esetleg rosszformájú kalap, vagy idétlen őzike... De olyan nincs, hogy rossz nonfiguratív kép, mert akkor nincs kép. Akkor semmi nincs. Vagy van - vagy nincs. Tehát ha nem jelent semmit, akkor az semmi. A nullával pontosan egyenértékű.
S.P.: - És ha mondjuk valami, akkor micsoda?
Sz.M.: - A lányok azt szokták erre válaszolni, hogy ez egy érzés. Én nem tudom. Hallgasd meg a Don Giovannit! Akkor az... Egyszer festettem egy képet és eljutottam egy pontig, amikor pontosan tudtam, hogy mit kellene változtatnom. Mit kellene csinálni ezen a képen ahhoz, hogy felsőbb osztályba léphessek, szóval egy más, új minőség ígérete jelent meg. Akkor, ott úgy éreztem, hogy az én életművemben, az én addigi képeimhez képest egy másik minőség. Pontosan tudtam hogy hova, mekkora, milyen színű foltot kellene a képre feltenni... Azt nem tudom, hogy egyáltalán odaraktam-e és aztán leszedtem, vagy föl sem raktam, de arra pontosan emlékszem, hogy halálbiztosan tudtam, hogy ezt a lépést nem léphetem meg. Mert nem vagyok még abban a létállapotban, hogy ez hiteles legyen. Na most a döntések a festés során egyébként így történnek: hogy az enyém vagy nem az enyém. Fölteszek valamit egy képre, majd eldöntőm: kell, vagy nem? Ezek a döntések, amiket a képfestés során hozok: nem minőségi döntések. Természetesen. Ezek puhatolózások, hogy ez én vagyok-e vagy sem? Enyém-e vagy sem. Ha "lopsz" valamit valahonnan: egy idő után magad is rájössz legtöbbször, hogy ezt valakitől loptad. De ha fönt van a képen, amit loptál, és úgy érzed a tiéd: akkor hiteles. A Váli úgy lopott az Erzsébettől (eleinte - gondolom - fogalma sem volt róla), hogy szem nem maradt szárazon, de bekebelezte, beszívta mint a szivacs a vizet. Sőt, olyannyira, hogy utólag még ő is elszégyellte magát, és valami Vojnich az egyik képnek a címe: "V. E. műterme" - azt hiszem. Ilyen pregnáns lopás, igazi szép, tiszta. És azok hiteles Váli-képek. Minden rendben van. Lopni is lehet, mindent lehet a tied. A döntések, amiket meghozol, az az a döntés, hogy ez az enyém-e vagy sem. Ebben az én előbbi történetemben az a különös, hogy az enyém, de mégsem. Nem. Nem vagyok ott. Fölnyújtóztatom a karomat, az ujjam hegyével már elérem a párkányt. Még öt centi kellene, hogy megkapaszkodjak, és ott megtartsam magam. És még nem voltam elég magas ahhoz, és ezért kicsit szomorúan lehorgasztottam a fejemet és egy emelettel lejjebb maradtam... A kép nagyszerű lett egyébként. Lehet, hogy az egész csak egy szép lírai történet. De kipróbáltam, a Válit áthívtam a másik műteremből, és ezt így elmondtam. És (legalábbis mi ketten ott) megegyeztünk abban, hogy itt most ez történt. Lehet, hogy az egész egy fene nagy esti mese.
S.P.: - Egy ilyen lépést szerintem nem lehet kockázat nélkül megúszni. Tehát ameddig elérsz és ameddig érhetnél a kettő között lehet, hogy ott van az egy centi, ami egyébként egy hat kilométer mély szakadék, na de hát afölött legalább azt az egy centit a bizonytalanságban át kell repülni, mert nincs védőháló... Nem volt bátorságod az ugráshoz...
Sz .M.: - Félreérted a történetet Ez nem bátorság kérdése.
S.P.: - Lehajtod a fejed és szomorúan megállapítod hogy az, aki én ott vagyok, az nem én vagyok.
Sz.M.-. - Igen. És innentől a történet tömény irodalom: az a lépés nincs. Mese. Kedves, megható mese. Az a lépés az nincs. Érted?
S. P.. - Miután nem tetted meg.
Sz.M.: - Miután nem tettem meg, de valószínűleg azért nem tettem meg, mert abban a metszéspontban a világban ez nem volt realitás. Az a lépés az nem létezik. Én azt hittem, hogy létezik, hallottam valamit, láttam valamit, éreztem valamit, hogy ott van valami, de ez az én magánügyem, ez az én magántörténetem. Ott van a képen az, amiről mesélek? Nincs ott a képen.
S. P.:-- Hány képet festesz egy évben?
Sz.M.: - Tavaly - azt hiszem nyolc maradt. Körülbelül a dupláját kezdem el, mint ami a végén megmarad.
S.P.: - És régebben? Több maradt, nem?
Sz.M.: - Értem a kérdés lényegét. Igen, kevesebbet festek mostanában.
S.P.:- Miért?
Sz.M.: - Panaszkodhatnék a körülményekre. Nincs műtermünk, nem tudunk otthon tisztességesen dolgozni. Négy gyerekem van. El kell őket és magunkat tartani. Nagyon jó lenne ha otthon tudnék rendesen, rendszeresen festeni. Hogy reggel, még fogmosás előtt, pizsamában, odabotorkálhatnék az állvány elé, és üveges szemmel bámulhatnám azt az ostobaságot, amit előző nap műveltem. Az elmúlt hat évben azt hiszem szinte minden képemet Kecskeméten az Alkotóházban kezdtem el - ha nem is ott fejeztem be. Ott nagyszerűek a körülmények. Tavaly már a kisgyerekekkel együtt mentünk le, és jól tudtunk dolgozni.
S. P.: - A reklámgrafikát puszta kenyérkeresetnek tekinted? Hogy másképp is feltegyem a kérdést, ha örökölnél a gazdag amerikai nagybácsikádtól: abbahagynád a reklámgrafikai?
Sz.M.: - Ha röviden kell válaszolnom: igen. Ha lehet hosszabban: nem tudom. Nagyon szeretem csinálni, és azt hiszem jól is csinálom. Tudod ezek a Macintosh-ok, amikkel egy háromnegyed éve dolgozom... Hát ez egy új, nagy szerelem. (Mint pár éve a fényképezés.) Csodálatos szerszámok. Fájni fog a szívem majd, amikor elhagyom őket.
S.P.: - Mire vágyakozol?
Sz.M.: - Én boldogfajta ember vagyok. Ötéves korom óta szeretnék szemlélődő, tűnődő ember lenni. Mint ahogy a barnák szőkék szeretnének lenni. Sokáig szerettem volna egy rollós tolltartót. Pár éve kaptam egyet egy tanítványomtól. Mire vágyakozom? Szeretnék lefogyni pár kilót és abbahagyni a dohányzást. És hát persze: szeretnék még sokkal jobb képeket festeni...