dátum: 00.6. cím: fájl:EGYEB/TANUSAG C.6373

JÁVOR KATA : TANUSÁGTÉTEL

(Egy imaközösségi nyilvánosság számára készült)

Egy négygyermekes családban születtem. A szüleimtől két nagy ajándékot kaptam: az egyik a hit, a másik a jó házasság ajándéka volt, amit ők elénk éltek.

Ezek után érthető, hogy nagy önbizalommal indultam a házasságba, a házasságot és családot egy jó és éltető közegnek tudtam, s ráadásul nagyon szerelmes is voltam.

Később visszatekintve mégis meglepődve konstatáltam, hogy házasságomat egyfajta, majdnem azt mondhatnám- üzletnek tekintettem, ahol, bár én is adok, de a hiányaim is betöltődnek. Adok és kapok.

Az első nagy megrázkódtatás két hónappal az esküvőnk után ért. A férjem egyik este azt mondta, hogy tévedés volt a házasságunk, mégsem szeret, nem tudtam elfeledtetni vele előző nagy szerelmét. A bejelentését követő csendben szinte hallottam azt a robajt, ahogy összeomlott bennem valami. Az első döbbenet után azt mondtam, nem baj, én szeretlek. Úgy gondoltam, hogy majd én teszek róla, hogy megszeressen.

Következett a saját erőmből való igyekezet korszaka. Utólag visszatekintve, nemcsak a férjem iránti tényleges szeretet, de a gőg is dolgozott bennem, nem szeretek veszíteni. Azt is meg kell mondanom, hogy amit sokan tehertételnek tartanak, én nagy áldásnak éltem meg, nevezetesen azt, hogy a szentségi házasságban nincs válás. Tehát nem egy új kapcsolattal kell próbálkozni, hanem a meglévőt kell jobban csinálni. Az ember egy kicsit mélyebben keresi a megoldásokat. Mikkel is próbálkoztam? Próbáltam mindig nagyon csinosan kinézni. A vacsorához szépen megterítettem, gyertyát gyújtottam, ha görögdinnye volt például a menüben, virágokat karcoltam a héjába, abban a pillanatban, mikor meghallottam a kulcszörgést a zárban, zenét indítottam el a lemezjátszón.

Az Úr hagyott így eljátszadozni a bekarcolt dinnyékkel és gyertyafényes vacsorákkal, de a helyzet nem sokat javult, sőt. Mivel úgy éreztem, hogy én mindent megteszek, titkon, s nem titkon is egyre jobban haragudtam a férjemre, áldozatnak éreztem magam, s egyre gyakoribb lett köztünk a veszekedés, amit a férjem nyugtázott is, hisztis vagyok. Én ezt nagyon igazságtalannak éreztem, úgy éreztem, részemről ez már csak reakció az ő negatív bánásmódjára, a helyzetre, amibe őmiatta kerültem. Kezdtünk egy egyre óvatosabb, párhuzamos életet élni, kerülni a veszélyes helyzeteket, ami egyre több volt.

A második nagy megrázkódtatás akkor ért, amikor 15 évi házasság után először vártam gyermeket, és mikor a férjemnek örömmel újságoltam a hírt, azt mondta, hogy ez most nem aktuális. Szerelmes lett egy fiatal lányba. Kicsúszott a lábam alól a talaj, végigsírtam a terhességet, depressziós lettem. Már nem képzeltem, hogy a saját erőmből ki tudok mászni ebből a gödörből. Férjem kapcsolata a gyerek megszületése után is tartott, a férjem majd egy éves koráig meg sem nézte a gyereket, nem úgy értve, hogy nem nézett rá, ha találkozott vele a lakásban, de magától nem ment be hozzá a szobájába, egyszer sem fürösztötte stb. Ebben a helyzetben a megoldási kísérleteim is megváltoztak, mivel elvesztettem a reményt, hogy valami is változhat, már csak a kétségbeesésemet akartam tompítani, zugivó lettem, ha volt otthon valami ital, titkon meghúztam az üveget, vigyázva, hogy senki se lássa. Dermesztő volt megélni, hogy milyen kéznyújtásnyira vannak tőlem azok a megoldások, amelyekre eddig úgy gondoltam, hogy azok mások bűnei, s nekem semmi közöm hozzájuk. A menekülés fontos eszköze volt nálam a TV is, magamra nyitottam, s megpróbáltam azokba a világokba belemenekülni. S ami még fontos volt, kenyerem lett a panaszkodás. A legjobb barátnőim, akik ismerték nehézségeimet, természetesen az én pártomat fogták, ami nagyon jól esett, de titkon éreztem, hogy nem erre van szükségem.

Az Úr azonban tudta, hogy mire van szükségem. Egy alkalommal, amikor azt hittem, hogy gyónok, valójában azonban a férjemre panaszkodtam, a pap szótlanul végighallgatott, s a beállott csendben rájöttem, arra vár, hogy a saját bűneimet mondjam el. Megdöbbentem, erre nem is gondoltam, hogy ebben a helyzetben én is lehetek valamiben hibás. Akkor ez a pap azt mondta, hogy két bűn van, amin az Isten irgalma nem tud áthatolni, s ezek az önsajnálat és az önigazolás, ezektől kéne megszabadulnom. Rájöttem, hogy tetőtől talpig ebben élek. Ettől kezdve az Úr minden módon vezetett és tanított, hogy ettől, és a férjem iránti a harag érzésétől megszabaduljak. Egyre jobban megéltem, hogy a harag menyire beszűkít és megkötöz, s nemcsak engem, de azt is, akire haragszom. Kezembe adták a "Dicsőítésben rejlő erő" c. könyvet, ami nagy reveláció volt számomra. Ebből megtanultam, hogy nincs az a reménytelen helyzet, amit az Úr ne tudna a javamra fordítani, "csak" hálát kell adni érte. Ekkor már közösségbe jártam, sokat imádkoztak értem a testvérek, s éltem is ezzel a lehetőséggel, ismerve gyengeségemet, sokszor kértem imát.

Volt egy eset, amikor nagyon megtanultam, hogy igenis, vezet minket a Szentlélek. Az történt, hogy váratlanul nagyobb pénzhez jutottam, s kitaláltam, hogy fürdőszobát csináltatok belőle rozzant balatoni nyaralónkba. Félve újságoltam el a tervet a férjemnek, aki a felőlem érkező ötletekre általában nemet szokott mondani. Most is ez történt. De miért nem? Nem tudja megmondani, hogy miért van benne ez az ellenállás, -mondta a férjem, de ha mégis kierőszakolom a fürdőszobaépítést, az számára kenyértörést jelent. Dúlva-fúlva hagytam ott, sírtam, nagyon sajnáltam magam, s annyira haragudtam rá, hogy elaludni sem tudtam. Akkor az jutott eszembe, hogy imádkozni kéne, de erre képtelen voltam. Akkor azt mondtam, drága Szentlélek, taníts meg engem arra, hogyan kéne erről a dologról gondolkodnom. Csöndben maradtam, s egyszercsak két szó jött föl bennem, a férjem neve, s utána a fürdőszoba szó. Ez többször megismétlődött. Hirtelen megértettem, hogy nekem tulajdonképpen a férjem és a fürdőszoba között kell választanom. Micsoda ostobaság, hát persze, hogy a férjem fontosabb egy fürdőszobánál. Hirtelen nagyon boldog lettem. Ekkor már éjszaka volt, írtam egy levelet a férjemnek, hogy persze, hogy téged választalak, s nem a fürdőszobát. A levelet a földre, az ajtaja elé tettem. Másnap reggel a férjem annyit mondott, hogy köszönöm. Kicsit csalódott voltam, akkor jöttem rá, hogy titkon volt bennem egy remény, hogy az én nagyvonalúságomra ő is valami hasonló gesztussal válaszol. De az nagyon is emberi elvárás volt, hiszen az Úr a tiszta áldozat örömére tanított azon az éjjelen.

Korántsem ment a dolog folyamatosan ilyen hősiesen, az önsajnálat és a harag ellen nap mint nap keményen kellett küzdenem. Egyszer a közösségben valami olyat énekeltünk, ami az Isten atyai szeretetéről szólt. Sokszor énekeltem, hallottam, sőt tudtam ezt a tényt, most mégis hirtelen szíven ütött, hogy a mindenható Isten az én Atyám, aki végtelenül szeret engem, és jót akar nekem, ajándékozó Isten. Hiszen a férjemet is ajándékba adta, és nem azért, hogy kiszúrjon velem. Sőt, engem is ajándékul adott neki. S vajon az vagyok-e? Ettől kezdve ebben vezetett a Lélek, hogy semmi más ne legyen fontos nekem, csak az, hogy ajándék vagyok-e a másik számára. Az ő tetteinek boncolgatását abbahagytam, hiszen elhittem, hogy ajándék, és annak is tekintettem, akkor is, ha nem ezt tapasztaltam. Jobban hittem Istennek, mint a saját tapasztalatomnak. A Szentlélek arra tanított, hogy nem akarjam a másikat megváltoztatni, fogadjam el őt úgy, ahogy van, akárcsak saját magamat. Egyszer, mikor veszekedtünk, hirtelen az ördög vigyorgó tekintete merült fel a szemem előtt. Rádöbbentem, a sátán annak örül, ha mi jól belegabalyodunk a problémáinkba, s nem vagyunk szabadok Isten számára, hanem a problémákkal szinte fogva tart minket. Az Isten terve viszont az, hogy a problémákban megtanuljuk a ráhagyatkozást, s hogy használható eszközei lehessünk.

Nem elég mindezeket elhatározni, de a másiknak éreznie is kell, hogy szeretjük, nem annak ellenére amilyen, hanem azért, mert éppen ilyen. Hiszen az Isten Őt szeretetreméltónak látja, s ki vagyok én, hogy az Isten és Őközé álljak az én különvéleményemmel. Az elején különösen nagyon nehéz, és sok a visszaesés, hiszen mindketten sebzettek vagyunk a másiktól, s már szinte reflexszé vált bennünk a hárítás, a védekezés. Ki kell jönni a lövészárkokból. S persze ott az elfojtott lelkiismeretfurdalás, s a meggyőződés, amit a másik állandó kritikája vált ki, hogy én szerethetetlen vagyok. Ha az ember elkezdi az Isten szerető és irgalmas tekintetével nézni a másikat, meglátja az ő nyomorúságát, s rájön arra, hogy igazából ebből a nyomorúságból fakadnak a bántásai, amik voltaképpen nem is ellenem irányulnak. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a házastársaknak segíteniük kell egymásnak a démonaikkal folytatott harcban. Hát én segíteni akartam, s rájöttem, hogy ehhez elsősorban nekem kell változnom. Hogy is tud segíteni az ember a párjának? Először is feltétel nélkül megbocsát neki, ahogy az Isten is nekünk. Az életet adó szeretet kinyilvánítására nagyon sok lehetőségünk van, s a Szentlélek, ha kérjük, ihletetté tesz bennünket ebben. A szavakon, amikkel kifejezzük a másik felé köszönetünket, hálánkat, örömünket a legkisebb dologért is, és a meghallgatáson kívül a tekintetünk átalakítása is fontos. A sértettség, a kritika kifejezése helyett tekintetünkkel szinte megáldhatjuk a másikat. De fontos a testi bizalmasságnak az újraépítése is, ami kis gesztusokban, érintésekben, cirógatásban nyilvánul meg. Az ember el sem hinné, amíg nem tapasztalja, hogy felnőtt emberek mennyire tudnak örülni ezeknek az apróságoknak, s hogy a szeretet újra kialakult klímájában mennyire felengednek, leteszik a fegyvert, s lassan kinyílnak, s el merik mondani, hogy miért is történt ez vagy az az út. Hosszú, visszaesésektől nem mentes, de boldogító út ez.

a szöveget vállalta 00.6.30