2000.08.23.                                /html/ujpeter.htm

Népszabadság 2000. augusztus 23.

Új Péter: 20.

Mondanám már a szokásos (kötelező) Tímár Péter-idézetet: „'társak, 'társnők, gusztus húsz, kotmányunk ünnepe", de.

Mindig az áthallások, Danubius-party kontra Bánk bán, és nyilvánvalóan nemzeti érzések vannak itt sértve, az enyémet például a takonyszerűen beszáradt hülyeség sérti, folyton folyvást. Szóval, mielőtt bárki hangot adna megdöbbenésének, a rökönynek, közlöm: könnyű nyári katarzis keretében kellett fölismernem az új államalapítás jelentőségét, hogy tudniillik új korszak nyílott - ünnepélyesen, mint a hóvirág februárban a Mecsekalján, de emez már úgyszólván hetente, minden héten nyílik -, ezúttal az ünnepelésben, átérzésben és áthallásban, ilyenekben, és persze tűzijátékban-fényshow-ban, miszerint az Országház elől, méltó módon, nem pedig a komcsi Gellérthegyről.

Csak magyarázatképpen mondom: a tűzijátékot mint kulturális jelenséget nem értem. Hogy ha színes placebórakétákat lődöznek az égbe sok millióért, az a lakosság meglepően nagy hányadára egészen elképesztő hatással tud lenni. Óvodás, BKV nyugdíjas, agysebész, traktoristanő mered az égre egy emberként, olyan áhítattal, mintha legalábbis az Úristen mesélne disznó vicceket odaföntről. És még csak ilyen nagyszabás sem kell, egy középgazdagéknál megpufogtatott szülinapi extra, vagy tucatnyi, esküvőre kilőtt viharjelzés is biztos siker. Persze tudom: az ősi kínai hagyomány, zsigerekből jövő tisztelet, fejvesztve menekülő indiánok, primitív népek. Vagy mi. Nekem a tűzijáték mégis: gagyi giccs, kamu. Azaz: csak tűzijáték.

Hát ezért mértem el a dolgokat rendesen, és Budaörsről indultam meg huszadikán negyed kilenc felé otthonom irányába, külterületen, és keveredtem Martonvásártól ki tudja, meddig tartó dugóba. Lépdeltem a legendás minőségű M7esen három órán át, minden helyismeretem kihasználva kavartam magamat éjfélre a Móricz Zsigára (körmenet).

Hanem útközben a sok bedugult magyar! Az a finom, ideges, kikészült, de ünnepi hangulat: csajok kikapaszkodva kocsiablakon, gyerekek a leállósávba kényszerült Lada tetején szambázva, és csak néztek a messzibe, hogy tizenöt kilométerről megláthatnak egy magasabbra eresztett fénycsóvát, szikrázó gömbformát vagy valamit. Aztán ahogy bent türelemmel kavarogtak a tökéletes káoszban. Ünnep van. Metró nincs.

Megint magyarabbak lettünk, nem is kicsit, mindig csak egyre magyarabbak, megállithatatlanul, day after day.