dátum: 03.8. cím: fájl: PU/UNGVARI C.7361

Petőfi Rádió 03.7.1. 7h 15. Nyugdíjas műsor

Ungvár Ildikó interjúja

(kicsit meghúztam)

- Kedves Hallgatóink, most a megszokottnál kicsit hosszabb portré következik, mégis rövidnek fogják érezni. Hogy miért? Mert nagyon érdekes. Beszélgetőtársam V.D. festőművész, természetesen felvételről, hiszen V.D. most hol is van...?

- A második fordulómat úszom a Lukács uszoda közepes melegségű vizében. Most van a tizenharmadik évforduló, hogy naponta úszom. Előtte jógáztam. Nagyon jó dolog a úszás, jól kezdődik a nap, illetve jól folytatódik, mert nem evvel kezdem.

- Mivel kezdi a napot?

- Imádkozással, de hát ez nem tartozik ide.

- Meg szabad kérdezni, hogy hány esztendős?

- Hatvanegy leszek.

- Ezek szerint még alig-alig nyugdíjas korú. Ha egyáltalán ebben a foglalkozásban beszélhetünk nyugdíjról...

- Nem, nyugdíjat mi nem kapunk, mi nyugdíjsegélyt fogunk kapni, és jövőre, ha megérem, akkor 33 ezer forint vár rám havonta, megtudakoltam. Megvan a biztos öregségem...

- Ezt tréfának szánta, ugye?

- Ezt igen. Na de ebben a szakmában, amíg a keze, vagy inkább a feje mozogni tud az embernek, addig úgyis dolgozik. Más kérdés, hogy ezt hogy tudom eladni. Most éppen alig.

- Kezdjük az indíttatással, a családi háttérrel. És hogy miért lett festő?

- Édesanyám 85 éves, pedagógus volt. Édesapám a második világháborúban meghalt. Én teljesen véletlenül lettem festő, ezt úgy értve, hogy érettségi körül még fogalmam se volt, mi akarok lenni. És aztán valahogy megtaláltuk egymást evvel a szakmával az első szerelem-viharosságával, és csodálatosan. És mint a legtöbb ember, én is, azt hiszem hogy ebből a első szerelem-emlékből élünk, ami, mint egy megállíthatatlan motor, jár bennünk a halálunkig.

- Melyek a kedvenc témái? Milyen stílusban fest?

- A tanulóéveim után absztrakt voltam, ami annyit jelent, hogy például a szobám padlóján a padlószemeteket gyűjtöttem és óvtam, majd lefényképeztem. A tépett újságpapíroknak nagyon szép és érdekes formarendje volt, ezeket fölhasználva készítettem olajképeimet. Mígnem tizenvalahány év után elkezdtek ezek a képek romlani, unalmassá válni. Akkor - egy szintén villámütésű délután - találtam egy új, figurális témát. Ez a kor szellemében is benne volt, a világ festészete tér vissza a tematikushoz. Régi zsidóstemető fotóimat vettem elő, azokat kezdtem el megfesteni. Pár évig tartott, most pedig - miután a műtermemben élek harminc éve, onnét nem is nagyon mozdulok ki -, most a műtermemet festem, szégyenszemre talán a tizenötödik éve.

- Festő lett. És ebből meg lehetett élni?

- Az hagyján, hogy meg lehetett élni, mert élek, ez a bizonyság, de olyan csodálatos a helyzetem, mint nagyon keveseknek, hogy se nem tanítok, se illusztrálok, se festek freskót, és így is megélek talán húsz-huszonöt éve a képeimből. És nincsenek német galériásaim, és nem árulok kismacskás képeket áruházban. Úgyhogy nagyszerűen sikerült az életem, mert megélek a képeimből, sőt, vagy egy tizenhét éves VW-m is, azt is el tudom tartani.

- A családi háttér? Jelenleg milyen?

- Az viharosan alakul, mert a lányom hirtelen szült három unokát, még alig ismerem őket. Bár ez nem pontos, mert most épp négykézláb mászkálnak minálunk pár napja, hogy a lányomék épp költöznek. Ezenkívül van még egy fiam is, akit éppen most vettek föl Isten segítségével s az ő munkájával az Iparművészeti Egyetemre, reklámgrafikára. Ilyen formában van kettő plusz három utód.

- Ez a viharos gyorsaság ez azt jelenti, hogy hármas ikrek?

- Nem, csak még nem szoktam hozzá, hogy nagyapa vagyok. Hány év alatt lehet szülni három gyereket? Körülbelül három év alatt szülte meg őket, egymás után.

- A feleségéről szabad kérdeznem? Mennyiben támogatja a maga pályáját? És esetleg mennyiben rokonszakmában dolgozik?

- Támogatja, persze, támogatja, és ez teljesen rendben van. De ha nem támogatná..., szóval nincs alternatívám, ezt a munkát muszáj csinálni. Ő néprajzkutató a Tudományos Akadémián, és kisgyerek korától fogva az emberek érdeklik. A face to face közvetlen emberi kapcsolat, és ezt a szakmájában nagyszerűen megtalálta. Ahogy falut kutat, és ahogy ott beszélget az emberekkel..., csodálatos, ahogy az alkatának megfelelően... Én magányosabb fajta vagyok, én munkaidőmben, - ami körülbelül reggel hattól este tízet jelent - a műtermemben ülök, és jól megvagyok.

- Megmondom őszintén, számomra azért érdekes, mert feltette magát az internetre. Ami ennek a korosztálynak igazán nem sajátja, hogy megbarátkozott a számítógéppel és használja annak minden előnyét. Mi vezette, amikor elhatározta?

- Ez kétágú történet. Az egyik, hogy rendszerező alkat vagyok, kisgyerekkorom óta. Szégyellem, de nagyon szeretem a rendet, egész egyszerűen. Mikor volt egy tizenegy darabból álló térképgyűjteményem, csináltam hozzá egy katalógust. Így kezdődött. Tulajdonképp ugyanígy vagyok ma is. Az internetet utólag találták föl nekem, mert korábban kezdtem a dokumentálást. Munkáimnak minden adatát őriztem. Amikor eljutottam egy kompjuterig, tíz évvel ezelőtt, akkor a kiadómtól kaptam ajándékba egy hétre egy gépírónőt, akinek bediktáltam ezt a - mit tudom én - hétezer soros adattáblázatot, illetve több táblázatot. Javítgattam a rendszert, és végül túlfutotta magát, érdemes volt nyilvánosságra hozni. Az Új Mandátum kiadta CD-ROM formájában. Az volt evvel a nyilvánosságra hozatallal a célom, hogy - pimasz hasonlattal - Babits összes verse 300 forintért megkapható. De mi van az én szegény képeimmel, aminek nagy részét soha senki nem fogja látni, múzeumi raktárakban, magángyűjteményekben vannak. Úgy gondoltam, a munkámat ilyen formában adom át - bocsánat - a magyar kultúrának. Akkor egy barátom rám mosolygott, hogy ez klassz, de korszerűtlen, ma már az internet. Megtanultam, és az egészet átdolgozva fölraktam a hálóra. Ez például úgy is működik, hogy egy pasaréti galériás telefonál egy győri műgyűjtőmnek, hogy az A/73/26-os Váli-kép nálam van, érdekli-e? Az megnézi az interneten, és öt perc múlva visszatelefonál, hogy köszöni, nem.

- Most egészen tapintatlan kérdés következik, és előre elnézést kérek, ha nem akar, akkor nem válaszol. De hát hatvanon túl az ember már tudja, hogy kifele megy az életből. Milyen tervei vannak és hogy áll például a halállal?

- Elég békétlenül, bár fölöslegesen, mert hívő ember vagyok. Nem is a halál, mint az előtte való szenvedéstől félek. Az ilyen fajta félelem fölösleges, és hiba is, úgyhogy ezen dolgozom. De hát emberek vagyunk. A dolgaimat elrendeztem, és folyamatosan napra készen vagyok a halálra, mert (nevetés) képeim adminisztrálása, helye, biztonsága, az folyamatosan... arról gondoskodás történik. Nemrégen hoztam nyilvánosságra egy végrendeletet, hogy ép elmével, világos tudattal úgy rendelkezem, halálom esetén nem kell csinálni semmit. Merthogy képeim jó helyen, mindegyik meg is nézhető, tudniillik az interneten. Úgyhogy minden jó helyen van ott, ahol van.

- Mit üzen azoknak az embereknek, akikkel szemben ön nyilvánvalóan sokkal jobb helyzetben van, azoknak a nyugdíjasoknak, magányosoknak, azoknak, akiktől a család vagy elvonódott, vagy nem is volt családjuk, és akik most reménytelenül élnek, és félnek a haláltól, és még az élettől is félnek. Szóval valahol a periférián szuszognak?

- Nem nagyon tudok én okos dolgot üzenni, és nem vagyok bölcsebb náluk.

Én azt tapasztalom fiatal korom óta, hogy egy reménytelen percben - mert volt ilyen, sok - két választásom van. Vagy itt maradok az ágy szélén, amíg ezt a helyzetet megoldom gondolatban, és utána fölkelek, vagy pedig fölkelek, befűzöm a cipőfűzőmet és elindulok, hogy majd valami történik. Egyértelmű tapasztalatom, csak az utóbbi megoldás a jó. Vannak nehéz percek, órák, összeszorított foggal tovább kell menni, tudniillik az élet - ha Isten kegyelmétől eltekintünk, aki ebben hisz -, az élet olyan gazdag, hogy nem is hagyja az embert abban a gondolatkörben, életérzésben, amiben van. A világ segít. A sors, a délelőtt, az utca forgataga, a szomszédok, egy jó könyv, a rádió, egy vasárnapi kirándulás tovább viszi az embert, és aztán megint könnyebb...