see in english below

részlet egy interjúból...

2000-est beszélgetés, Merlin-szinház, 1995 március.

Kérdez: Margócsy István.

– Ha elmész művésztelepre…

Évente egy hónapot töltök evvel. Ott nincs telefonálgatás, nincs mateklecke, javítandó konnektor, vendég, élet, hejehuja, semmi sincs, csak munka napi negyven órában. Szüts Miklós barátom a szomszéd műteremben. Ha karikás szemmel áttántorgok hozzá, hogy mégiscsak építésznek kellett volna mennem, nem tudom ezt a kurva képet megoldani, irgalmasan megvigasztal.

– Festményeid témaválasztása mitől függ?

– Evvel a feladattal nyolc éve kellett utoljára szembenéznem. Akkor egy fotómat rajzoltam le. Azóta fejből rajzolom a székeket, padlókat. Anyácskám nagyon türelmes velem, de már ő is mondja, hagyjam abba a műterem-ábrázolást, váltsak témát. A Lukács úszómestere is ezt mondja, alig merek a szeme elé kerülni.

– Hogy évekig kerülgeted ugyanazt a témát…. mi az oka?

– Belém vagyok gabalyodva; nem tudom. A lehetséges válaszok:

1. szellemi renyheségem (erre gyanakszom leginkább)

2. szűk horizontom

3. mert mindegy

4. mert így jó

5. irigylem Morandit.

– Öndokumentációd igénye és munkája, kényszere…

– Miklós szerint egyszerűen: munkakerülés. Ámbár inkább játék. Úgy gondolom, papírhajómat akkor engedhetem útjára bele a patakba, vagyis munkám akkor van befejezve, a kultúrába belefonva, ha a kép dokumentálva van. Ha a címe és opuszszáma által zökkenőmentesen kezelhető, fotója által felidézhető. Étteremben ülni unok, emberek közé alig megyek, tévét nem nézek, a tavaszra nem figyelek, színházba nem járok. Szeretem a szép hosszú táblázatokat, ez a szórakozásom…

– Naplóírásod… a verbalitásod viszonya a vizualitásodhoz…

– Bocsánat, nem vagyok vizuális típus. Még a szép és ráadásul szőke nőknek is harmadszor is bemutatkozom. Van is baj.

A verbalitásom. A négyezer oldal naplóm, gépelve… Nézd, melankolikusnak születtem. Már gyerekkoromban fölmerült a kérdés, miért élek. Leírtam, újra meg újra megfogalmaztam ugyanazt. Így próbáltam értelmezni világomat. Hozzáadva mindig egy kiló dicsekvést. (Mondd, egy 53 éves ember miért dicsekszik folyton?! Önigazolás? Kisebbségi érzés?)

A naplóm, tovább. A komputeremben a levelezésem dossziéja a legvastagabb. Szakmai munkám egy része postán bonyolódik. Egy festésnaphoz, tetszik vagy nem tetszik, négy nap háttérmunka tartozik. Nincs műteremszolgám, mint Mednyánszkynak…

Magánlevelezésem pedig: egy Franciaországban élő barátnőmnek havonta leírom a világot. Három példányban, egyet ő, egyet a Tudományos Akadémia Kézirattára kap…

Tán hét irattartó dobozom van már ott… a harmadik példány pedig otthon gyűlik… de minek. Hinni a fölöslegesben. A szent fölöslegben. Ami a kultúra.

Ha egy megyeházból elkallódott képed fölkutatása ügyében levelezel, az minek számít?

– Közügynek.

– Miért s hogyan a végtelenített (ismétlődő) kérdésfeltevések? Változik-e, mélyül-e?

– Egyetlen kérdés van, nyilvánvalóan. Hogy mi a fenének élek. Evvel birkózom nyolcéves korom óta. Akkor azt mondtam, egy élet kell majd hozzá, hogy megértsem. Isten utasítását ez ügyben (hogy Ő ezt jobban tudja, ezt csak hagyjam rá) elfogadom, de nem tudok mosolyogni. Még. Pedig az a legfontosabb dolog a világon. Pilinszky is túl volt az ötvenen, mikor még mindig csak ott tartott: „eljuthatunk a derűig”. Hogy a kérdésföltevés mélyül-e? Mitől mélyülne? Minden napom értelmét meg kell fabrikálni. Nem számolok vele, terveim nincsenek. Fegyelmezetlenség, valószínűleg.

– Ugyanez a kérdés a festészetedben: miért a sorozatfestés? A darabok együtt vagy külön élnek, erősítik-e egymást?

– Nem festek sorozatokat. (Egy képen belül kell elmondani az egész világot.) A témám azonos, évek óta. Testvérképek csakugyan értelmezhetik, segíthetik egymást.

– Nem ellentmondás-e a tárgyalkotás és a tárgyak meg-nem-őrzése?

– Dehogynem. Tudom. A tárgyakat imádom, a franciakulcsot és a színváltós, térképolvasós, morzegombos terepszínű katonai zseblámpát. Két éve találtunk egyet fiammal, kirándulás közben, a hóban. Építem, javítom és átalakítom tárgyaimat, de ami nem nélkülözhetetlen, kíméletlenül kiszórom az életemből, beleértve azt az elemlámpát is. Nem mentenek meg a haláltól. A könyvtáramat is mindig szétajándékozom. Most 380 ezer forintot adtak egy képemért: ebből magamnak vettem egy Arany összest, Babits összest, Oravecz majdnem összest, Rakovszky válogatottat, Ady összest. Most kezdek bele, beléjük, tán még nem késő. Hogy félretájékoztatás ne essék egyébként: műtermemből, követve a szokásokat, tehát féláron, 150 ezerért árulom közepes méretű képeimet.

– A darabokból újra összeállítható (feldarabolt) kép hajdani ötlete: mű volt-e vagy gesztus, kihívás?

– Nem kihívás, nincs kit ki-hívni, ugyanis ők nincsenek bent, én meg kint. Nem haragszom a világra. Arra nekem nincs időm. Meg nem is az én dolgom.

A kérdés első fele pedig félreértésen alapul, soha nem állítottam össze képet utólag, szétfűrészelt darabokból. Olajképkor nem vagyok játékos.

– Miért nem engeded ki az országból a képeidet? Köztudomású, hogy ez a tiltás minden képed hátára rá van bélyegezve...

– …közgyűjteményt kivéve. Hogy miért? Nézd, itt a Gellérthegy a város közepén. Itt a Váli utca a Körtérnél, ahol a 6-os fordul. Itt jár a 2-es villamos végig a Dunaparton, itt a legendás 18-as villamos, és a valahai 81-es, ami a Zugligetbe járt ki. Fölötte a Harangvölgy.

Itt van Arany János sok-sok kézirata az Akadémián. Képeim itt érzik jól magukat. Hogy külföldön megmérettessék? Minek mérni, ez nem tojásbrikett. Használni kell.

– Hol, milyen körülmények között tárolnád legszívesebben a magad képeit?

– Nem feltételes mód, hanem kijelentő, múlt időben. Elintézve. Néhány száz pesti polgár vállalta, meg harminc múzeum. Egy kép négyféle módon szívódik föl a kultúrába: Lakásfalon, szűk közönség számára ugyan, de alaposan. Múzeumban, ott nem feltétlen látható, de a nemzet trezorja. Kiállításon, amikor pár hétre reflektorfénybe kerül, valami aktualitás kapcsán. És reprodukción, ahol mindig kézközeli állapotban van. Mind a négyre szükség van. Az arányok helyes beállításával törődöm, már ami rajtam múlik.

– A magánnyal hogy jönnek össze a csoportos kiállítások, amiket szerveztél?

– Füst Milán mondja: lehet, hogy az életnek nincsen értelme, de a mészárosszámlát ki kell fizetni. Ebédet, szerelmet, zoknit, fékpofát és osztályfőnöki figyelmeztetést másoktól kapok. Vannak barátok, kollégák. Vannak jó képek, nem csak az enyémek. Nem nekem jobb egy csoportos kiállítás, hanem a publikumnak. És a gondolatokat így, több oldalról körüljárva sokaknak könnyebb befogadni. Ezért szerveztem meg Győrben az állandó kiállításunkat is; tavaly ősszel. Kezdetkor Dávid Katával megkorrigáltattam az ötletemet, etikus-e a kultúra egy szegmensét így elkülöníteni. Azt mondta, kívánatos. Nincs értelme sok kis gyenge Magyar Nemzeti Galériát csinálni országszerte.

– Életszervezés: napirend, időbeosztás – mit miért?

5.23-kor lecsapom a vekkert, a budai ferences barátokkal együtt mondom a reggeli zsolozsmát. Onnét át a Lukácsba. Otthon Kata meleg reggelivel vár, asztalhoz ül velem. Aztán munka. Kettőtől négyig alszom, pizsamában.

Ma már nemigen festek este, negyven év fölött az ihlet napszakhoz és keretmérethez igazodik. Háromnegyed tizenegykor oltok.

Vasárnap családi séta, nyáron nyaralunk, hogy lett hordozható szövegszerkesztőm, könnyebb feladat.

– Ima, egyedül és közösségben…?

– Imaidőm a reggel első munkaórája. Munkaórája, mert

munka. Pár éve tanultam meg, hogy mindenért hálát lehet adni, hogy a vízcsap működik, hogy a családom éppen békén alszik, hogy tegnap pocsékul ment a festés. Napközbeni imáim leginkább rövid helyzetjelentő telefonálások, ahogy a rendőrök szólnak be akció közben a központba, jelentve és utasítást kérve. Esetleg erősítésért…

FROM AN INTERVIEW

March, 1995

Interviewer: István Margócsy

- If you go to an artists’ colony...

- I spend a month there every year. No phone calls, no math homework, not an electric socket to repair, no guests, social life, nothing but work, forty hours a day. And my friend, Miklós Szüts next door. When I stagger over to his room, with rings round my eyes, saying ‘I should have been an architect anyway, I can’t do that bloody picture’, he soothes me mercifully.

- How do you choose the subject?

- I last had to face this question eight years ago. Then I made a drawing of a photo of mine. Since then I have been drawing chairs, floors by heart. My mother is very patient with me, but she is saying I should finish doing the studio-paintings and start a different subject. The swimming instructor of Lukács Bath says the same, I don’t dare meet him.

- You are beating about the same bush for years... why?

- I’ve got tangled in myself, I don’t know. Possible answers:

1. intellectual laziness (I suspect, this is the best answer)
2. my narrow horizon
3. it’s all the same anyway
4. because it’s good
5. I envy Morandi.

- Your need, work and drive for self-documentation...

- Miklós says I am work-shy. I rather think it’s a game. I can launch my paper-boats, I mean my work is done and woven into culture, if I have recorded the pictures. If the titles and opus numbers are easily retrievable, the painting can be evoked by its photo. I get bored when sitting in a restaurant, rarely mix with other people, don’t watch TV, don’t notice spring and never go to the theatre. I love long charts, that’s my fun...

- Your diary-keeping... verbality vs. visuality...

- I’m not a visual type of a person, sorry. I introduce myself to beautiful, even blond women for the third time. This gives me pretty much trouble. Yes, my verbality. Four thousand typewritten pages of my diary... Look, I was born melancholic. When I was a child I asked why I live. I wrote down, I drew up the same again and again. That’s how I tried to interpret my world. And I always added two pounds of boasting. (Tell me, why does a 53-year-old man always boast? Self-justification? Inferiority complex?)

Yes, my diary... In my computer the correspondence file is the largest. A portion of my professional work is done by mail. One painting-day needs four days of background work, like it or not. I have no studio assistant, as Mednyánszky had.

Private correspondence: I have a friend in France, and I describe the world for her on a monthly basis. In three copies. One for her, one for the manuscript archives of the Academy... I have seven boxes there... and the third copy is at home... why? I believe in surplus. Sacred surplus. That’s culture. What is it when you write dozens of letters to find a painting lost from a town hall? Public affair.

- Why and how does the endless (recurrent) question-formulation work? Is it changing? Is it getting deeper?

- Obviously, there is only one question. What he heck I am living for. I have been struggling with this since the age ofeight. Then I said at the end of my life I would understand. I accept God’s orders (He knows that better, I just leave it to Him) in this affair, but I can’t smile. Yet. Though it’s the most important thing in the world. Pilinszky was over fifty, and he still said: “We can reach serenity.” Getting deeper? Why should it get deeper? I have to work out the sense of each of my days. Anyway, I have no plans. Indiscipline, perhaps.

- I have the same question about your painting. Why do you do serials? Do the pieces live together or separately? Do they strengthen each other?

- I don’t do serials. One piece must tell everything about the world. It is the theme that has been the same for years. But the sibling-pictures may interpret or help each other.

- Isn’t there a contradiction between making objects and not-keeping-objects?

- Of course there is. I know. I love objects. The adjustable spanner, the multicolour map-reading, Morse-buttoned military torch. We found one in the snow two years ago, at an excursion with my son. I build, repair and transform my objects, but throw away everything that is not indispensable, including the torch. They can’t save me from death. I’ve always given away my library. Recently I got 380,000 forints for a painting: with this I bought the complete poems of Arany and Babits, a nearly complete Oravecz, selected poems of Rakovszky, a complete Ady. I’ve just started reading them, I hope it’s not too late. To make it clear anyway: from my studio I sell my paintings half-priced, 150,000 for a medium-sized picture.

- The idea of the painting cut up into pieces, that can be reassembled – was it art, gesture or challenge?

- Not a challenge. There isn’t anybody to challenge. I’m not angry with the world, I have no time for that. And it’s not my business. The first half of the question is based on a misunderstanding, I have never reassembled a sawn-up picture. I don’t make fun of oil painting.

- Why don’t you let your work out of the country. It’s printed on the back of your pictures.

- ...except for public collections. Why? Look, there is Gellért Hill in the middle of the city, there is Váli Street, where tram 6 turns back, there is tram 2, running along the Danube, the legendary tram 18, and the late 81, that used to go to Zugliget, below Harangvölgy... There are Arany’s manuscripts at the Academy. This is the place where my pictures feel good. To have them “weighed” abroad? Why to “weigh”? They are not briquette! They are to be used.

- Where, how would you like to have your pictures stored?

- No need for conditional. It’s done. Some hundred people have volunteered for the job, and thirty museums. There are four ways a picture can be absorbed in culture: on the wall of a home, for a narrow audience, but thoroughly. In a museum – not necessarily exhibited, but it’s the treasury of a nation. At an exhibition, highlighted for a couple of weeks, and in reproductions, that are always at hand. All of these are necessary. As far as I am concerned, I only have to set the correct proportions.

- How does your solitude mix with those collective shows you have organized?

- Milán Füst said, life may not have any sense, but you have to pay the butcher. My lunch, love, socks, brake-shoes and bad grades come from other people. There are friends, colleagues, there are good pictures, not only mine. A collective show is not for me but for the audience. It’s easier to receive ideas from more sides, in more aspects. That’s why last autumn I organized our permanent exhibition in Győr. At the beginning I asked Kata Dávid about this, whether it is ethic to separate a segment of culture this way. She said it was desirable. There is no point in making a lot of small, mediocre National Galleries all around the country.

- Daily routine? What and why?

- The alarm clock rings at 5:23, I say my morning prayer with the Franciscan friars. From there to Lukács Bath. At home Kata treats me with warm breakfast, she sits to the table with me. Then comes work. From 2 to 4 I sleep, in pyjamas. These days I hardly ever paint in the evenings. After 40 inspiration adjusts to part of the day and frame size. Curfew at 10:45.

On Sundays walk with the family, vacation in the summer. It has become an easier task since I’ve had my laptop computer.

- Prayer – alone and in a community...?

- Morning prayer is the first working hour of the day. It’s work. I learnt a couple of years ago that anything can be a reason for a blessing: the faucet works, my family is sleeping peacefully, painting went bad yesterday. Daytime prayers are short phone-calls, just as policemen call headquarters in action, reporting, asking for commands ... or for reinforcement...