63. 12. 3. C.55

tudod, nem hittem, hogy engem utolérhet a szerelem

azt hittem, gyorsabb vagyok nála

meg azt hittem, hogy csak a munka ad örömet

tudod - nevetséges, de - azt hittem, én már öreg - nehézkes leszek mindig az ilyesmihez

mennyire szeretlek téged!

soha nem hittem, hogy egy másik gondolata ennyire érdekeljen

soha nem hittem, hogy a szerelem kezdete a férfinél ne a szexus legyen

nem gondoltam volna, hogy órákig igyekszem majd

a másik mosolyát fölidézni

és hogy kívánjam a kezét megcsókolni

és hagy’ legyek bohóc, mert úgy szabad: őszintének lenni

ha hívnál, félbehagynám a detailkihúzást

akár nem törődnék többé a statikával

és éppen csak átcsúsznék belőle

kedvedért akár lusta is lennék, és mindig rendetlenül hagynám a szobámat

de kedvedért leszoknék az önhittségről

és emberszeretetet is tanulnék

és még sok mindent

ó, csendben egy szobában együtt dolgozni

és időnként rád pillantani

és fölvenni a radírodat

és lemenni kenyérét, és amíg válogatnál

sorba állnék a pénztárnál

és respektálnám szép ruhádat, amit nem szívesen vettél föl,

de hát így illik színházba menni ugyebár

aztán szidni, és meghatódni Picassón

és fejből elmesélni neked ötven Klee képet

nevetve beszélnél a kiskutyáról, aki nem is kicsi és szemtelen

megdörzsölném a kezed, mert az mindig békalába

honnét tudnám a jövőt?!

de a MOST-ot tudom

fölnevetek a centrális kollineáció kellős közepén és eszembe jutsz, hogy te-

és aztán észreveszem magam, amint próbálok ÉPP ÚGY bólogatni, mint te

és a telefon

hátha valamiért fölhívsz?!

hiszen ez így is boldogság!

és hátha?!

talán

esetleg te is...

talán egy picit.