Szabó T. Anna: Leépülés

Iroda épül így a régi parkra,
ahogy a testben készül a halál:
fegyelmezetten, tragédia nélkül,
a napsütéses nyári ég alatt
előrerajzolt terv szerint a részek
nyugodtan teszik rendelt dolgukat.

Betonnal öntött teknő: a csírák
útja lezárva, mechanikusan
épül a végzet. Csalóka eleinte:
élők nyüzsögnek félig kész falak közt,
még lezáratlan, összevissza minden.
 
Pedig rend van a burjánzásban, rend van
a vastraverzek erdejében, rend a
kalapálásban, fúró sírásában, fűrész
nyíkolásában, rend van a beton
bugyogásában, a csiszolt lapok
illesztésében, rend van a gerendák
párhuzamában és az oszlopok
sorjázásában, egyetlen irányba
mutató, tiszta, megalapozott rend –

villog a nap a színes sisakok
taraján, a sok csupasz, barna háton,
hoznak és visznek, raknak, öntenek,
hajladoznak a pengő-döngő ritmus
muzsikájára, míg fölöttük absztrakt
szépségében a négy daru forog,
mint a napóra, lassan, biztosan,
fent a négyszer öt irdatlan betontömb
ellensúlyával, és kampóikon
kis himbálással hatalmas vasak
utaznak némán –

kő leng a légben, fém vágja a felhőt,
de nem zuhan, akár a függesztett penge,
hanem apránként állja el a látványt:
előbb az utak távlatát, majd lassan
a lombokat, a tetőcserepek
ragyogását, az antennák hegyét,
kémények peremét, hogy azután végül
eltorlaszolja az eget egészen –

az utca szűk ölén, a keskeny
vágat legalján szűkölünk majd, kérjük,
hogy teljék vissza a kitelt idő,
hogy szűnjék meg a rend vak rombolása,
kilátástalanság helyett legyen megint az
éggel borított összevissza park,
célszerűség és egyirány helyett
a nézés origójából szétspriccenő tér
széttartó vonzása, szédülete –

vagy, prés helyett a kés, teljék be végre.