Kedves Deske, a szombati uszodai lányról, helyesebben arról, amit írt róla, eszembe jutott néhány sor Szerb Antal kedves novellájából a "St. Cloudban, egy kerti ünnepélyen" címűből:


"Egyszer csak ott volt egy lány (...) a semmiből jött elő, eddig színét sem láttam egész este, mintegy most materializálódott a konyakok közé. Szó nélkül megcsókoltam a kezét, mert csak azt lehetett tenni, olyan gyönyörű volt. Azok közé tartozott, akiket ha meglát az ember, fojtó, jóleső szomorúság szállja meg. Nem az állandó önző szomorúság, hogy "mennyi asszony, és mind a másé", hanem az, amikor úgy érezzük, hogy ez a világ, ez a középszerű és pretenciózus bolygó, a Föld és a teremtés nagy poéngyilkossága, az emberiség nem érdemli meg ezt az arcot, ezt a szubtilis testet, ezt az ideát, amit magából áraszt a teste...

...Még egész fiatal volt, talán tizenhat éves. Abban a korban volt, hogy az ember azt képzelhette volna; esetleg fiúvá fog nőni idővel, ami nagy veszteség lenne. Abban a korban, amikor még nyers a leány, és nem tudja majdani édességét - ezért szerény, hallgatag és sejtető, mint diákkorunkban voltak a fénytani műszerek a fizikateremben, amikről még nem tanultunk... Amikor leült az asztalomhoz, és csak nézett rám komolyan és kritikátlanul, számos gondolatom volt, hogy mit kellene mondanom, és mit kellene tennem: beszélhettem volna a csókról mint szonettről, többrendbéli elvesztett királyságomról, bemutathattam volna kiváló ügyességemet a vöröspecsenyének nevezett játékban, megragadhattam volna a karjánál fogva, és kirohanhattam volna vele a csillagos égboltba és hasonlók. De mindez nagyfokú önzés lett volna és azon felül értelmetlen is. Célra vezetőbbnek bizonyult, hogy hindu eredetű jónevű tenyérjósnak adjam ki magam, és mindjárt a tárgyra térjek, mert ezalatt legalább kezét a kezemben tarthattam. Nem is volt teljesen rosszhiszemű a kijelentésem, mert akkor úgy éreztem, hogy zseniális intuícióm előtt felhasadnak rejtett világok falai, és belelátok a dolgok belsejébe."