Építmények és lények  

Szotyory László kiállítása elé 

 

Amikor évekkel ezelőtt megismerkedtem Szotyory Lászlóval, sokáig bujkált bennem az érzés: mi már találkoztunk valahol! Hosszú időbe telt, míg rájöttem, hol. Kedvenc regényemben, a kevéssé ismert nagyszerű angol-walesi író, John Cowper Powys művében, a Wolf Solentben! Önéletrajzi ihletésű írásában a főszereplőt szikár, éles arcvonású, összevont szemöldökű, feltűnést kerülő, félénk alaknak ábrázolja. Olyan, a világot aggodalommal szemlélő lénynek, aki ezt a külsőt páncélként viselte. Védőburokként, mely mögé el lehet menekülni. Látszólagos engedékenysége, gyengesége megvédte az ellenséges külvilág támadásaitól. Nem tudta senki, hogy ez a maszk, egyben fegyver, határozott, kemény akaratot rejteget. Az archetípusok azon ritka fajtája, melynek Szotyory László is képviselője. A „deja vu” érzés magyarázata innen eredt. Szotyory László (Wolf Solent) számára a félrevezető külső tökéletes biztonságot nyújtó álarc, mely csak a titokzatos szellemi pezsgés éjszakai óráiban hullt le a földre. Az alkotás misztikus-mitologikus idején.

Wolf Solent (Szotyory László) ilyenkor elmerült saját lelkében. Ha arra kényszerült volna, hogy ezt a tudati állapotot leírja, talán azt mondaná, hogy delejes indítékai leginkább a csendes tavak fölé hajló, nagy növényi levelekhez hasonlítanak- levelekhez, melyeket suhanó holdak, folyékony, áttetsző éjszakák, az elemek különféle mozgásai táplálnak-de pusztán önkéntelen lebegésükben és terjeszkedésükben van valami megmagyarázhatatlan különbség, mely elválasztja őket a természetben a jó és rossz szüntelen folyó harcától.

Wolf imádta az összes elkülönült, rejtelmes, élő lelket. Füvek, fák, kövek, állatok, madarak, halak lelkét; lidércek lelkét ugyanúgy, mint férfi és női testekét. Minden léleknélküli apró dolog lelkét, azoknak a furcsa dolgoknak a lelkét, melyek házaknak, városoknak, tereknek egyéniséget adnak. Varázslatos elbűvöltséggel szemlélte őket! Köztük és saját lelke között remegő és finom kölcsönhatás keletkezett.

 

Az alkony különleges. Kihunyásakor minden zöld dolog felületén ötszörösére sűrűsödik a zöld fény. Mintha a víznél áttetszőbb zöld hullám özönlené el a földet, és hűvös sötét smaragd harmatcseppekben csapódna le. Az esőtől terhes látóhatárt aztán tisztára, fényesre fújja a szél. Az éjszaka is különleges… Hányan lehetnek, akiknek a lelke diadalmas sóhajtással emelkedik elő ilyenkor? Ismerős, rejtelmes pezsgés szivárog fel rejtett rétegekből. Úgy emelkedik fel, fel, mint feneketlen mély vizekből egy holdfényszínű hal, mint egy tárt szárnyú égi madár az áthatolhatatlan mocsárból! Az új világ levegője tele van moha-hidegséggel és tenyésző páfránylevelek ágazásaival. Bármi is legyen ennek a misztikus felindulásnak a lényege, tudatában van annak, hogy olyan roppant, kiszámíthatatlan erőt visz magával, mely mindennel mérkőzhet, amivel találkozik. A belőle áradó, frissen lehántolt fák színére hasonlító, sápadt derengés elborítja a mélyen alvó várost. Átbújik a sötétzöld fák, bokrok, sövények ágain, behatol az álmodó lelkekbe. Megállíthatatlanul terjed fekete külvárosi házak udvarain át, hűvös, iszapos-nedves árkok mentén, míg ismét visszakerül a tengerbe, ahonnan elindult. Finom mosoly szépíti meg a barázdált arcot. Harmóniát, könnyedséget, megbocsátást sugároz… Mindez összesűrítve, hasonlíthatatlan eleganciával jelenik meg a vásznon. Nem ismerek senkit, aki vizes, nedves felületeket néhány laza, áttetsző ecsetvonással, így lenne képes festeni!

Az átmenet óráinak, a twilight-nak, sötétbe hanyatló részén tartózkodik ő. Mint a rejtőzködő erdei bogár kékeszöld háta, ritkán leshető meg a mohos suvadások, bevágások nyirkos földje, a levéltakaró alatt. Hogy láthatóvá váljon, meg kell jelennie a csendnek. A csendnek, mely észrevétlenül átlényegül a képeken látható tájakba, épületekbe, utakba. Olyan ez a csend, mint egy elérhetetlen magasságból leszállingózó nagy szürke toll. Kapcsolatba kerül az álmodó emberi lelkekkel, puhán beépül a tudatalattiba, Vajon hányan számolnának be ugyanarról az álomról, ha felébresztenék őket? Ismeretlen sötét tájakon átrepülő madarakról, fölényesen alátekintő lélekről? Hányan éreznének borzongató titkokat az épületek lépcsőiről távolba néző, közönyös kőszobrok tekintete, vagy ködbevesző, kanyargós utak láttán? Nem tudom… Azt viszont tudom, hogy ezek a vidékek ismerősek. Ismerősek, mert nem igazi tájak, hanem a lélek ambivalens, belső ösvényei. Az elvágyódás párás messzeségei. Azt a misztikumot hordozzák, melyet a történelem hajnalán érezhetett az ember, ha szembesült kibontakozó tudásának hatalmával. Amikor létrejött a csoda, amorf kövekből, ércekből, és gondolatokból szobrok, kardok, építmények, oda-, és elvezető utak lettek. Varázserővel bíró excaliburok, istenhez is közelvivő, sosem látott földes vagy lekövezett utak. Templomok, bennük mágikus képekkel! Egy megelevenedett, ősi lélek archetipikus lényei, tavai, gépezetei. A mindent lehetővé tevő, egyszerre jelenlévő múlt, jelen, jövő szétágazó útjai. Azok a pillanatok, melyekben még nem tudjuk merre fogunk indulni, mi vár majd ránk az út végén? Jó, vagy rossz? Még nem tudjuk pontosan, mit érzünk, csak annyit tudunk, hogy valami félelmetes, titokzatos jövő összesűrítve hívogat bennünket. A boldogságba? A magányba? A végzetünkbe…

 

                            Szinyei Szalon, 2006. nov. 16.

                                                                                                       Dr. Nagy Miklós