Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

 /ez a gyenge változat/

 

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

 

nemcsak a vallatószobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a füst-sötéten

gomolygó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

 

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös! –

ott zsarnokság van,

nemcsak a katonásan

 

pattogtatott “vigyázz!”-ban,

“tűz”-ben, a dobolásban

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

 

nemcsak a titkon

félig nyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

 

a száj elé kapott ujj

“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

 

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

táguló szembogárban,

 

az van az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

meg abban,

megállt a kapulajban;

 

abban, ahogy a “halló”

közben – érzed – a kagyló

csöndjén keresztül

figyel egy idegen fül;

 

nemcsak a telefondrót

közt vergődő Laokoon-mód:

vonat, repülő, sínpár,

gúzsbog, kötélszár,

 

mert zsarnokság van,

nemcsak a talpra álltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

 

az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

az operában,

a trombitában,

 

ott van az utca sarkán

az éppoly harsány –

vígan vagy kongó zordan

feszülő kőszoborban,

 

az van a derűtelen

tarkálló képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

 

mert zsarnokság ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy a régi istened sem;

 

mert zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

 

abban, ahogy a gyermek

dadog az idegennek,

ahogy, mielőtt súgtál,

hátrafordultál,

 

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál is jobban

bénító szólamokban;

 

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves,

 

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

 

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

 

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szómámorban,

mint légydög a borodban,

 

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

 

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

 

tányérban és pohárban,

az van az orrba-szájban,

világban és homályban,

szabadban és szobádban,

 

mintha nyitva az ablak

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

 

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

 

fönt a tejút is már más,

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

 

a nyüzsgő égi sátor

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

 

a papból, kinek gyónol,

a prédikációkból,

templom, parlament, kínpad,

megannyi színpad;

 

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék,

 

vonat kereke, hallod,

rab vagy, erre kattog;

hegyen és tavak mellett

be ezt lehelled;

 

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

szív-hökkenésben;

 

a nyugalomban,

a bilincs-unalomban,

a záporzuhogásban,

az égig érő rácsban,

 

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

 

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

 

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből,

ő néz rád a tükörből,

 

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába

 

beivódik, evődik

velődig;

töprengenél, de eszmét

tőle fogan csak elméd,

 

néznél, de csak azt látod,

amit ő eléd varázsolt,

s már körben lángol

erdőtűz gyufaszálból,

 

mert mikor ledobtad;

el nem tapodtad;

így rád is ő vigyáz már

gyárban, mezőn, a háznál;

 

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

 

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

fiad neki nemzed,

 

hol zsarnokság van:

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

 

mert már miattad dermed

dacba a gyermek,

s lesz az öledben ringó

feleség ringyó;

 

vakondként napsütésben

így járunk vaksötétben

s feszengünk kamarában

futva bár Szaharában;

 

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

e dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

 

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

(1950, Irodalmi Újság, 1956 nov. 2.)

 

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

 

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal morse-jében,

 

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

ott zsarnokság van

nemcsak a katonásan

 

pattogatott "vigyázz"-ban,

"tűz"-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

 

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hirekben,

 

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

 

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

 

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurráhkban, énekekben,

 

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedten

tapsoló tenyerekben,

 

kürtben, az operában,

éppoly hazug-harsányan

zengő szoborkövekben,

színekben, képteremben,

 

külön minden keretben,

már az ecsetben;

 

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

 

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

 

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

 

 

 

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

 

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

 

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

 

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

 

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorban,

mint légy a borban,

 

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

 

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

 

tányérban és pohárban,

az van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

 

mintha nyitva az ablak,

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

 

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

 

fönt a Tejút is már más:

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

 

a nyüzsgő égi sátor:

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

 

a papból, kinek gyónol,

a prédikációból,

templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;

 

húnyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

 

vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;

hegyen és tenger mellett

be ezt lehelled;

 

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

a szív-hökkenésben;

 

a nyugalomban,

e bilincs-unalomban,

a zápor zuhogásban,

ez égig érő rácsban,

 

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

 

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

 

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből?

ő néz rád a tükörből,

 

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába,

 

beivódik, evődik

velődig;

eszmélnél, de eszme

csak övé jut eszedbe,

 

néznél, de csak azt látod,

mit ő eléd varázsolt,

s már körbe lángol

erdőtűz gyufaszálból,

 

mert amikor ledobtad,

el nem tiportad;

s így rád is ő vigyáz már,

gyárban, mezőn, a háznál,

 

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

 

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

gyermeked neki nemzed,

 

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

 

 

 

 

 

 

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

 

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

 

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.