Élet és Irodalom
49. évfolyam, 32. szám

ELTŰNT A DÉLIBÁB

Nagy Boldizsár nemzetközi jogásszal Rádai Eszter készített interjút

"Liberális emberként azt gondolom, legyen joga minden individuumnak elhagyni születése helyét, és egy másik országban keresni a boldogulását. A magyar állam politikája azonban nem keverhetõ ezzel össze: annak a nemzetért viselt felelõsséget kell szolgálnia" - mondja Nagy Boldizsár, aki július végén szakértõként vett részt az állampolgárság formáiról és az európai utazási jogról tartott nemzetközi konferencián. Decemberben a kettõs népszavazás elõtt önfelszabadítást ajánlott önmagukkal küzdõ szabadelvű barátainak. "Legyen szabad felvilágosult, progresszív, szabadelvű öntudattal is igennel szavazni a honosítás kérdésében, határozottan elutasítva a Fidesz és az MVSZ demagógiáját" - írta akkor az ÉS-ben, miközben könyörtelenül sorolta az "igen" veszélyes következményeit, végül azt kérdezte: merre is lökjük ezzel a világ kerekét, elõre vagy hátra

- Most mit válaszol akkori kérdésére: a népszavazás végeredményével, azzal, hogy szavaztunk vagy nem szavaztunk, hogy igent vagy nemet mondtunk, löktük-e valamerre, elõre vagy hátra a világ kerekét?

- A világ kerekét nem forgattuk vissza, szerencsére nem indultunk el azon az úton, amelyen a vér szava a leghangosabb, és ez jó. Nagyon szűk mezsgyén kell járnom, amikor válaszolok a kérdéseire, mert mélyen hiszek ugyan a felelõsségben, amelyet a határon túl élõ és a világban szerteszóródott valamennyi magyar iránt viselünk, hiszek tehát egy történelmi-kulturális nemzetben, amely túlterjeszkedik mindenféle országhatáron, de nem akarom etnikailag, vér szerint meghatározott nemzetnek látni, ahol a felelõsség a vér szavával egyenlõ. Azt szeretném, ha a felelõsségünk intellektuális felelõsség lenne, történeti, szellemtörténeti értelemben vett felelõsség, és senki számára nem lenne erkölcsi kényszer, csak szabadon választott lehetõség a rokonság érzését érezni azok iránt, akik a határon túl élnek. Nekem persze könnyű, mert erdélyi a családom, tehát ez az érzés nekem örökségem is.

Visszatérve a kérdésére: jó, hogy tavaly decemberben nem fordultunk vissza egy atavisztikus, a vér szavára hallgató és a vér szerinti magyart elõnyben részesítõ irányba. De az is nagyon jó, hogy elindult egy értelmes dialógus arról - és most tekintsünk el a püffögésektõl és a sértett reakcióktól -, mit gondolunk a nemzetrõl, hogyan szolgálhatjuk legjobban, akarjuk-e például átírni az alkotmányt. Magam azt gondolom, hogy azok a lépések, amelyeket a kormány a népszavazás kapcsán érzékelt indulatok hatására azóta tett - a szülõföld-program, a honosítás szabályainak megváltoztatása és egyszerűsítése - jók, értelmesek és védhetõek.

- Vagyis a népszavazási kezdeményezés javára írhatjuk, hogy a kormány elszánta magát a cselekvésre?

- Úgy van, de nem a népszavazási kezdeményezés - mert az káros volt, hiszen egy teljesen értelmetlen, minden logikát megcsúfoló kérdésre kellett válaszolnunk, ezért nem is válaszolhattunk ésszerűen, ismerve döntésünk következményeit -, hanem a vita volt megtermékenyítõ. A népszavazást ma is értelmetlennek gondolom, ahogyan velem együtt a magyar politikai tér valamennyi érdemi szereplõje.

- Azt mondta, tekintsünk el a püffögésektõl és a sértett reakcióktól. Eltekinthetünk tõlük? Nem kell figyelnünk rájuk?

- Azt gondolom, a rossz kérdésre adott korrekt válaszon bosszankodókat, akik maguk is bizonytalanok abban, miért is kellett volna úgy válaszolnunk, ahogyan õk elõírták nekünk, az érdemi beszélgetés során figyelmen kívül hagyhatjuk.

- De figyelmen kívül hagyhatjuk-e azokat is a határainkon kívül, akiket ez a "korrekt válasz", ahogy az imént nevezte, súlyosan megbántott, megsértett, megalázott?

- Nem. De felfedhetjük, hogy a sok embert kínzó rossz érzés forrása az, hogy hazug érvekkel belehajszolták õket egy szimbólumokról szóló, szimbolikus cirkuszba. Megerõsíthetjük, hogy megaláztatás nem ért senkit. Az igenre buzdítók tudniillik egy szájból fújtak hideget és meleget, amikor azt mondták: a kettõs állampolgárság, a kedvezményes honosítás nem lesz hatással a szülõföldrõl való elvándorlásra, csupán arra szolgál, hogy biztonságot adjon otthon. Ez értelmetlen beszéd. Összeomlott egy légvár, amelyben nem lehetett volna lakni, és a fájdalomnak az az oka, hogy nem történt semmi. Igaz, eltűnt a délibáb, de ha megszavaztuk volna, akkor sem történt volna semmi, tudniillik szimbolikus kérdésekre nem lehet valóságos válaszokat adni.

- Csakhogy - naponta tapasztaljuk - az érveknek, a rációnak kevés az esélye az érzelmekkel, indulatokkal és érdekekkel szemben.

- Jó, akkor nézzük az érzelmek oldaláról a dolgot: akiknek fontosabbak a szimbolikus célok a gyakorlatiaknál, azok is tudják - õk ne tudnák? -, hogy egy papír, egy állampolgári dokumentum önmagában senkit sem tesz egy nemzet részévé. Ha így volna, az összes erdélyi magyar már régen román volna, és a vajdasági magyarok a szerb és montenegrói nemzethez tartoznának, és a magyar állampolgárrá vált kínaiak, törökök és amerikaiak is mind magyarokká válnának, csak mert - házasság révén vagy bárhogy - Magyarországra vetette õket a sorsuk. Tudjuk, hogy nem így van, vagyis hazudik, aki azt állítja, hogy egy útlevél - tehát az állampolgárság - bárkit egy kulturális-történeti közösség részévé tehet. Tehát ez a szimbolikus azonosulásra, a kettõs állampolgárság szimbolikus jelentõségére hivatkozó érv is hamis. Ráadásul a szimbolikus kötõdést a kulturális-történelmi nemzethez a kedvezménytörvény maradéktalanul kielégíti; akinek fontos, hogy magáénak tudjon egy koronás címeres, magyar nyelven megfogalmazott, a nevét magyarul tartalmazó - egyébként az anyaországtól származó kedvezményekre jogosító - dokumentumot, az a magyar igazolvány révén már eddig is megkaphatta. Érdemes egyébként megnézni, hányan váltották ki ezt az okmányt: a szlovákiai magyarságnak egyötöde, az erdélyieknek nagyjából harmada. Legnagyobb arányban az ukrajnai és a szerbia-montenegrói magyarok folyamodtak érte. Mert egy dokumentum - legyen az igazolvány vagy útlevél - nem köt a kulturális-történeti nemzethez, és nem is az a feladata.

- Még kicsit visszatérve a püffögésre, amelynek nem tulajdonít jelentõséget: ha 2006-ban egy másik koalíció kezd kormányozni, nem gondolja, hogy újra föl fogja venni ezt a fonalat? Orbán Viktor ígéretet is tett rá, legutóbb Tusnádfürdõn: ha majd újra "nemzeti kormánya" lesz Magyarországnak... És vajon miért szégyell mindenki a kettõs állampolgárságból adódó - az egyik oldalon remélt, a másik oldalon félt - politikai következményekrõl beszélni? Miért ez a hipokrízis mindenütt?

- Az értõbb elemzésekbõl a válasz kiolvasható. A jobboldal azt reméli a kettõs állampolgárság intézményétõl, hogy általa ötszázezer-egymillió új szavazóra tehet szert, akik - a mai kiegyenlített szavazótábor-megoszlást megváltoztatva - belátható idõn belül minden választást a javára döntenek el. Csakhogy ehhez módosítani kellene a választójogi törvényt, mert most csak az szavazhat, akinek állandó magyarországi lakcíme van.

- A törvényt kétharmados többség birtokában - és ez ma nem látszik lehetetlennek - semmibõl sem áll módosítani. Ráadásul a polgári körök lelkes és áldozatkész tagjai, ami az állandó lakcímet illeti, feltételezhetõen rendelkezésére állnának a jobboldalnak.

- Akkor érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy Nyugat-Európában és Amerikában is nagyon sok magyar állampolgár él, szerény számításom szerint legalább hárommillió, hiszen az 1929 után kivándoroltak összes leszármazója hivatalosan ma is magyar állampolgár, ha szülõje a születésekor az volt. Vagyis akkor a politikai küzdelemnek nemcsak a Kárpát-medence, hanem az egész nyugati világ a terepévé válik, és az összes párt elkezdhet szavazókat toborozni.

- Nehezen tudom elképzelni, hogy ezek az "alvó állampolgárok", akik közül sokan már nem is tartják számon származásukat, felébreszthetõk lennének Csipkerózsika-álmukból.

- Ha a leendõ vesztes úgy érzi, hogy újabb szavazókra kell szert tennie, akkor ott fog keresni, ahol ilyeneket remélhet. Akkor megindul majd a küzdelem a nyugaton élõ, a konzervatív jobboldalt feltételezhetõen nem támogató, de magyar állampolgársággal rendelkezõ személyek voksáért, akik maguk vagy a felmenõik annak idején valamelyik autoriter rezsim elõl menekültek el, és feltételezhetõen most sem szimpatizálnának semmi hasonlóval.

- Rossz rágondolni!

- Egyetértek, ez nagyon nemkívánatos forgatókönyv. De még ennél is nagyobb hibája e felfogásnak az általa képviselt politikai filozófia, tudniillik megengedi, hogy a magyar politikai döntéshozatali folyamatba nem Magyarországon élõ emberek is beleszóljanak, csak azért, mert állampolgárok. Ez filozófiailag hibás, erkölcsileg tökéletlen, ráadásul unfair. Hiszen a politika, a politikai folyamat - lényege szerint - az erõforrások elosztásáról szól, arról, kié legyen a jószág, kihez tartozzanak a javak. Úgy igazságos, ha ebbe az szólhat csak bele, aki megtermelte õket, vagy aki szorosan kapcsolódik a közösséghez, amely a javakat létrehozza és fogyasztja, még akkor is, ha maga nem járul hozzá a létrehozásukhoz, mert például gyermek vagy már munkaképtelen öregember. Vagy csak költeményeket ír, esetleg tanít, és ezáltal a szellemi javakat termeli, vagyis a politikai és társadalmi közösséget aktívan, a léte révén tartja fönn. A huzamosan külföldön élõ magyar állampolgárok nem ilyenek, õk nem részei ennek a politikai közösségnek, és ezért elutasítandó, mert igazságtalan, hogy beleszólhassanak húsbavágó döntésekbe. Márpedig a politikai folyamat döntéseinek a java része - a felvételi rendszertõl az adózásig vagy a kötelezõ katonai szolgálat eltörléséig - húsbavágó. Ez a lényeges érv, és nem az, megnõ-e a jobboldali szavazótábor vagy sem.

- De ha nem igazságos annak részt vennie a politikai döntéshozatalban, aki tartósan máshol él, akkor az sem igazságos, ha a tartósan itt élõ külföldi - csak mert nem magyar állampolgár - nem vehet részt benne.

- Én is épp amellett érvelek, hogy a politikai döntéshozatalban az vehessen részt, akinek az élete centruma, súlypontja azon a területen van, amelyrõl a döntések szólnak, függetlenül attól, hogy állampolgár-e vagy sem.

- Tehát azt gondolja, hogy az itt tartósan élõ munkavállalóknak is rendelkezniük kellene szavazati joggal?

- Igen, és a nyugdíjasoknak és az ingatlantulajdonosoknak és másoknak, akik huzamosan itt élnek. A hatályos jogban így is van egyébként. A helyi, valamint az európai szintű választásokon a Magyarországon letelepedett külföldiek - például az a német nyugdíjas, aki Káptalantótiban él a saját házában - részt vehetnek, megválaszthatják polgármesterüket és bejuttathatják az Európai parlamentbe kedvenc magyar pártjuk képviselõjét. Csak az országos választásokon nem vehetnek részt.

- Helyeselné, ha részt vehetnének?

- Aki öt vagy tíz éve itt él és fizeti a TB-járulékot és az adókat, és a gyermeke, mondjuk, itt jár egyetemre, miért ne szólhatna bele annak a parlamentnek az összetételébe, amely az általa is fizetendõ adókról dönt, amely az egyetemi felvételi rendszerrõl dönt és így tovább? Ma még Európában ez nem gyakorlat, de a gondolkodás iránya ez: az ország területén élõk ahhoz a - lehetõleg demokratikus - alkotmányhoz és jogrendhez legyenek hűek, amely az életük kerete. Magam errõl többet is gondolok: szerintem a lokalitásnak, a helynek és a hely szellemének nagyon nagy a szerepe az ember életében. Az ember valójában hazájául egy tájat választ, és a tájban élõ embereket. Ahogy a transsilvanizmus esetében is: Magyarországon nagyon gyakran elfelejtik, hogy Erdély például mintegy háromszáz évig nem volt Magyarország része. És azt sem hiszem, hogy rosszul gondolkodik az az erdélyi ember, aki hazájának Erdélyt tartja. Nem az egykor a magyar korona alá tartozott teljes területet és nem is Romániát, hanem csak Erdélyt. Amiért készen áll élni és halni. Mert az identitás nem a formális állampolgári kapcsolatból adódik, hanem például egy földrajzi-történeti kötöttségbõl. Másfelõl ismert az, amikor a bevándorló választott országához, annak alkotmányos rendjéhez hű, gyakorolja a habermasi alkotmányos hazafiságot.

- Úgy tudom, részt vett a múlt héten azon a konferencián, amely az állampolgárság formáiról és az európai utazási jogról a téma külföldi szakértõi részvételével zajlott le. Milyen minõségben volt ott?

- A három magyar szakértõ egyike voltam.

- A kormány szakértõje?

- Nem. A kormány ezúttal olyan szakemberek véleményét hallgatta meg, akik nem a kormányt szolgálják, többé-kevésbé elfogulatlanok, nem részei a politikai játszmának. Munkamegbeszélés volt, nyakkendõ nélküli és érdemi, amelyen a kormányzat, miniszterek, magas rangú külügyminisztériumi és belügyminisztériumi tisztviselõk hallgatták meg a szakértõk véleményét. A résztvevõk beszámoltak országuk gyakorlatáról, vagyis az ír, az angol, a francia és a spanyol modellrõl, azok tanulságairól, illetve a nemzetközi szervezetek, az Európai Unió, az EBESZ és a Velencei Bizottság képviselõi saját szempontjaikat ismertették. Sem a politikai pártokat, sem a határon túli magyarok szervezeteit nem hívták meg, mert ez nem a politikai döntéshozatal része volt, hanem az azt megelõzõ, belsõ érlelõdés egyik állomása. Ha a távolmaradottakat érdekli a szakértõk véleménye, meghívhatják õket.

- A miniszterelnök négy konkrét kérdést tett föl önöknek az állampolgárság formáiról és az utazáshoz való jogról. Milyen válaszokat kapott?

- A kérdéseire - létezhet-e többfajta, például külhoni állampolgárság, kaphat-e nem Magyarországon élõ külföldi állampolgár magyar útlevelet, adhat-e Magyarország valami más dokumentumot, például személyi igazolványt magyar állampolgársággal nem rendelkezõ, de speciális státuszú személynek, és végül hogy milyen speciális megoldásokat ismer az EU - nem közvetlen válaszok érkeztek. A beszélgetés a nemzeti példák átplántálhatóságáról, illetve a nemzetközi és az európai jog és intézményei által a nemzeti cselekvésnek szabott korlátokról szólt.

- Sólyom László a Magyar Hírlapban megjelent interjújában errõl azt mondta: "Az igazi kérdés az, vajon a kettõs állampolgárság-e a legjobb megoldás, nem pedig az, hogy jogilag miként fogadja el az EU, hiszen elfogadja." Az interjú készítõinek közbevetésére pedig - "a szakértõi konferencia nyugati résztvevõi nem így vélik" - azt válaszolta, hogy a nyugati politológusok nem értik meg az itteni problémákat. "Saját félelmeikbõl indulnak ki, minden ellentétben potenciális vérfürdõt látnak." Ön mit gondol errõl?

- Mindannyian úgy gondoljuk, ahogy õ: a kettõs állampolgárság nem szerencsés megoldás. A nyugatiak attól félnek - és ez az, amit én etnicizálásnak vagy tribalizációnak nevezek -, hogy egy csoportot azért részesítünk kedvezményekben, mert a tagjai vére magyar. A nyugatiak félelme szerint mihelyt az egyik etnikum a másikkal szemben elõnyben részesül, felmerül annak a veszélye, hogy konfliktus támad. Ezt Srebrenica tizedik évfordulóján felelõtlenség lenne légbõl kapottnak minõsíteni. Ráadásul nekem van egy további aggályom: az etnikai preferálásnak akkor van értelme - általában nincs, de ha mégis értelmet akarna adni neki, aki a különbségtételt szorgalmazza - ha valakit objektív alapon ki lehet zárni a preferált körbõl. Aki a határon túli magyarokat elõnyben akarja részesíteni, ezzel egyúttal azt is kijelenti, hogy a határon túl élõ szlovákokat, románokat, szerbeket viszont nem. Kétséges esetben a preferenciákhoz a magyarságot bizonyítani kell. Márpedig tudjuk, hogy ez rettenetes dolog. Midõn valakirõl be kell bizonyítani, hogy egy bizonyos etnikumhoz tartozik, vagy nem tartozik, akkor csak a legrosszabb történeti emlékek juthatnak eszünkbe, akár a 90-es évek Boszniájából, akár a 40-es évek Magyarországáról. Nincs igazságos és hatékony, az ember méltóságát tiszteletben tartó hatósági etnikai szelekció.

- Amikor az imént - és már korábban is többször - magyar vérrõl beszélt, akkor mire gondolt? Hogy valakinek magyar az anyanyelve, a kultúrája, a történelmi hagyományai?

- Nem, nem. Épp ez a legborzalmasabb a dologban, ez a lényege: a magyar állampolgárság a vérrel öröklõdik. "Jus sanguinis", a vér törvénye, a vér joga: akinek a nagyapja tudott utoljára magyarul a családban, az is magyar állampolgár, mind a mai napig. Semmi köze Magyarországhoz, soha nem járt itt, már az anyja sem járt itt, mégis magyar, mert a vére hordozza "a magyar állampolgárság génjét". Ez a magyar jog. Nem arra támaszkodik, hallott-e az illetõ valaha Ady Endrérõl, meg tudja-e különböztetni Géza fejedelmet István királytól, nem. Ehelyett minden azon múlik, hogy a vérében van-e valakinek a vérébõl, akinek a vérében van valakinek a vérébõl, akinek a vérében van valakinek a vérébõl..., aki magyar volt. Nonszensz, teljes nonszensz. A konferencia angol szakértõje beszámolt a brit gyakorlatról: ha angol szülõtõl külföldön születik gyermek, akkor õ még angol állampolgár, de a gyermeke, tehát a második generáció már nem, csak ha hazaköltözik. Õk véget vetnek ennek a vég nélküli, abszurd öröklési sornak. Nálunk viszont nem így van: ha én azt mondom, hogy magyar vér, akkor ezt szó szerint értem: hogy az apa vagy az anya vére magyar. És azért az, mert az õ apjuk vagy az anyjuk vére is magyar. Ennek az abszurditása akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha a mai magyar állampolgársági törvényre gondol, amely szerint kedvezményben részesül, aki magát magyarnak vallja, és akinek a felmenõje magyar állampolgár volt. De tudjuk, Erdélyben a trianoni döntés idején többségben voltak a románok. A mai magyar kedvezményes honosító törvény azonban rájuk is kiterjed, akármelyik román dédunokára, akinek a dédapja 1918-ban Erdélyben élt, s mint ilyen, magyar állampolgár volt.

- Visszatérve a konferenciára: a külhoni állampolgárság gondolatát egyszer s mindenkorra elvetette a kormány?

- Úgy tűnik a késõbbi nyilatkozatokból. A határon túl élõ magyarok szabadabb mozgásának elõsegítése változatlanul célja, de a jelek szerint a kormányzat belátta, hogy nincs értelme olyan állampolgárokat létrehozni - ráadásul ezzel esetleg nemzetközi konfliktusokat is okozni -, akiknek nem lenne joguk "hazaköltözni", és új állampolgárságuk országában, Magyarországon szavazni. Tehát a brit alattvalói minta nem bizonyult követhetõnek. A külhoni állampolgárság helyett célszerűbbnek látszik egy újfajta státust teremteni. Nem tudjuk még, hogyan fogják hívni, nemzetpolgárságnak, nemzettagságnak vagy másnak. Azt remélem, hogy ez a státus nemcsak a szomszédos országok magyarjai, hanem mindenki számára - aki bárhol a világon a magyar nemzet részének tudja magát - a kulturális-történelmi nemzethez való tartozást fogja kifejezni. Ez nem zárja ki azt, hogy a magyar állam a szolgáltatások tekintetében különbségeket tegyen: azt mondja például, hogy aki inkább rászorul, mert Kárpátalján él, és száz euro a havi fizetése, annak több támogatást adunk, mondjuk a magyar iskolába járatást támogatjuk, mint a chicagoinak, akihez esetleg nyelvi lektort küldünk, és nem iskolapénzt a gyermekei számára. Ennek megfelelõen újrafogalmazható lenne az Alkotmány hatodik paragrafusa is, amely most nagy általánosságban rögzíti a felelõsséget a határon túli magyarokért. Az új szöveg megnevezhetné az új státust, és kifejezhetné, hogy egységes, de differenciált felelõsségvállalásról van szó.

- Nem beszéltünk a konferencia másik témájáról, a határon túl élõ magyarság másik fontos, gyakorlatiasabb céljáról, az utazás szabadságáról. Mi valósulhat meg a célokból?

- Szerintem ebben a tekintetben két praktikust célt kell megkülönböztetnünk: az egyik a külhoni, elsõsorban a szomszédos országokban élõ magyarok ideutazása, a másik pedig - amirõl kevesebbet beszélnek, pedig ez a fontosabb, õket is ez foglalkoztatja igazán -, a beutazás az Európai Unióba. A Magyarországra utazás ma már nem kérdés, igaz, hogy Ukrajnában és Szerbia-Montenegróban ehhez vízumot kell váltani. 2006. január 1-tõl öt évre szóló, korlátlan belépésre jogosító vízum is igényelhetõ, ami tovább egyszerűsíti a helyzetet. Sokkal fontosabb kérdés számukra az Unióban való mozgás, tanulás, munkavállalás és vállalkozás lehetõsége, számunkra pedig az, hogyan segíthetjük hozzá õket ehhez. Elég nehéz ügy, 2007 õszétõl azonban, a schengeni térséghez való csatlakozásunk után ránk is érvényes lesz az a szabály, hogy aki valamely tagállamban érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkezik, az valamenynyi schengeni országba beutazhat, igaz, csak viszonylag rövid idõre.

- Vagyis az uniós csatlakozást még sokáig nem remélhetõ kárpátaljai és vajdasági magyarok számára nem szolgál olyan elõnyökkel, amilyeneket a kettõs állampolgárságtól vártak...

- Valóban, a várt elõnyök közül csak a huszonöt EU-tagállam három hónapnál rövidebb látogathatóságát nyitná meg számukra. Viszont nem is vetné fel a nagy kérdést: kívánjuk-e azt, hogy a Kárpátalján vagy a Vajdaságban élõ magyarok nagyon nagy számban költözzenek el szülõföldjükrõl, akár Magyarországra, akár máshova. Hiszen az Erdélybõl eltávozottak jó része sem Magyarországra jött, hanem Németországba, Angliába, Írországba, Kanadába és a világ más országaiba. Tehát akarjuk-e generálni azok kivándorlását, akik közül lennének, akik a magyarországi munkaerõpiacot gazdagítanák, mások a nyugdíjrendszer elõnyeit élveznék, de a többségük szétszóródna a világban, diaszpórává változna, és elõbb-utóbb szükségszerűen elvesztené magyar identitását.

- De vajon vehetjük-e magunknak a bátorságot mi, anyaországbeliek, hogy errõl helyettük döntsünk?

- Lehetünk-e olyan képmutatók vagy gyávák, hogy behunyjuk a szemünket a következmények elõtt? Liberális emberként azt gondolom, legyen joga minden individuumnak elhagyni születése helyét, és egy másik országban keresni a boldogulását. A magyar állam politikája azonban nem keverhetõ ezzel össze: annak a nemzetért viselt felelõsséget kell szolgálnia. Mikor teszi ezt inkább? Ha direkt vagy közvetett módon ösztönzi az elvándorlást, vagy ha a szülõföldön való létet teszi kevésbé nehézzé, kínzóvá, ha méltóságteljesebbé, gazdagabbá változtatja azt? Én az egyes ember szabadságát, kivándorláshoz fűzõdõ jogát minden erõmmel és tehetségemmel védem, de azt nem pártolom, hogy strukturálisan elszívjuk a szomszédos országokban élõ kisebbségeket. Nem hiszem, hogy ez lehet a magyar állam feladata és célja.