Álszentek összeesküvése

 

Volt politikus, akit már a rendszerváltás után nem sokkal Tartuffe-nek neveztem baráti körben, kenetteljes, farizeus manírjai miatt. Aztán ünnepélyesen bocsánatot kértem tőle magamban, amikor megjelent egy másik, aki összehasonlíthatatlanul álságosabbnak, simábbnak és sunyibbnak tűnt. Mára ez elharapózott, a tartuffe-éria, miközben kiterjeszkedett, uniformizálódott is; már csak kapkodhatom a fejemet.

A harmadik köztársaság első országgyűlésében érdekes alakok ültek. Első osztályú értelmiségiek éppúgy, mint történelmi kövületek, nagy hólyagok, fiatal tehetségek, egyenességükért vagy múltjukért becsülhető kisebb szellemek, nevetséges demagógok, mindenféle emberek. Nem állítom, hogy mindegyikükben megbíztam volna egy használt autó vásárlásakor, és azt sem gondoltam, hogy sorsunk intézése a legjobb kezekben van. De szedett-vedett konglomerátumukban mégis volt valami vonzó, és ez nem csak abból az örömből táplálkozott, hogy én választottam őket néhány millió polgártársammal. Hanem abból is, hogy nem voltak még maszkjaik (vagy ha igen, azok a saját tarkabarka álarcaik voltak), nem voltak technikáik, nem vélték tudni, hogy miképpen kell tálalni az üzenetet, és üzeneteiket sem a közvélemény-kutatásokból kikövetkeztethető keresletre alapították, és reklámfurfangokon csiszolták. Teljesítményük intellektuális teljesítmény volt, silány, közepes, vagy kifinomultan magasrendű, s akkor az ember gondolkodhatott, dühönghetett, röhöghetett, felháborodhatott, s olykor-olykor még lelkesedhetett is.

Mindez persze elmúlt, mihelyt a demokratikus politika szakmává vált, és a politikus szakbarbárrá; az érdekes figurák kimaradtak, meghaltak, vagy bámulatos átváltozáson mentek át.

Ennek a nagy metamorfózisnak szinte a tesztje a most nyilvánosságra került májusi Gyurcsány-beszéd reakciója politikai ellenfelei körében. Érdekes és fontos e reakciók politikai céljait mérlegelni; én most nem ezt teszem.

Mindenki tudja, hogy az emberek övéik körében, nem nyilvánosan (néhány finnyás kivételtől eltekintve, mint amilyen magam is vagyok) csúnyán beszélnek. De azt képmutatják - "megengedhetetlen trágárság" -, hogy politikus így soha, sehol nem beszél. "Lekurvázza hazáját" - mondják nagykomolyan -, mintha nem tudnák, hogy ez pontosan olyan formula, mint a büdös kölyök, s ahogy az egyik esetben nem gondolja az ember, hogy országa prosti, a másikban sem, hogy gyermeke rossz illatú. Ám mindezek nevetséges kicsinységek, a lényeg természetesen a hazugság.

Azt is mindenki tudja, aki végighallgatta vagy elolvasta ezt a beszédet, hogy mi annak - ha nem is e szavakkal - a logikája, a retorikája, a szemantikája. Az is világos, hogy ez a beszéd a miniszterelnök - a választási győzelem utáni - publikus megnyilvánulásaival nem áll ellentmondásban. A jóléti túlköltekezéssel hazudtunk, s mivel kormányzásunk erre a hazug konstrukcióra épült, maga is totálisan hazug volt. Ennek a hazugságnak vége. Reformot csinálunk, méghozzá olyat, amelynek során mindent megteszünk azért, hogy a társadalmi egyenlőtlenség ne nőjön, hanem csökkenjen. Nem tudok minden lépést kiszámítani, ismerem a kockázatokat, de elszánt vagyok, hogy belevágjak, s csak akkor állok rendelkezésre, ha ezt tehetem. A beszéd erős retorikájának az a célja, hogy meggyőzze és magával ragadja pártjának szószólóit, háttérbe szorítsa részérdekeiket. Mivel saját emberei előtt beszél, nem mondja, csak beleérti, hogy ezt a hazug kormányzást nem egy nem hazug politikai alternatívával szemben kényszerítették ki, hiszen ha a kormány és ellenzéke sok mindenben különbözött is, ebben a konstrukcióban bizonyosan megegyezett, ezen a konstrukción belül vívta egymással elkeseredett harcait, s ebben licitált újra meg újra egymásra.

A hazugság e világos és jól körülhatárolt jelentésével szemben - amelyet a bújtatott 56-os idézet ("hazudtunk nappal..." stb.) is bizonyít - a reakciók két másik értelemben használják a szót, s ezt lehetne tudatos, képmutató csúsztatásnak nevezni. Nem foglalkoznak az állítással, a konstrukció hazugságával (nem azt vitatják), hanem egyrészt úgy tesznek, mintha itt valakit egyszerűen rajtakaptak volna valami szégyenletes hazugságon, amit, lám, maga is elismert, másrészt a leírt szavakkal merőben ellentétben egy hazug politika beismerésének tekintik, mellyel szemben ők mindannyian a nem hazug politika képviselői.

Természetesen a demokratikus politika - mint sikerorientált magatartás, ahol a siker ismérve, hogy aki ilyesmivel foglalkozik, az benne maradjon a politikai térben, céljaihoz megtalálja az eszközöket és a hatalmat - nem nélkülözheti a hazugságot (őszintétlenséget), értve ezen a féligazságokat, elhallgatásokat, a választóknak való kedveskedést. Jól értsük: ezzel a megállapítással nem valami cinikus közhelyet akarok ismételni. A politikának nem kell a hazugság birodalmának lennie, ahogyan a közélettől tartózkodók hirdetik. De a morális politika sem nélkülözhet bizonyos mennyiségű hazugságot, amelyek természetesen morális veszélyekkel járnak. Minden az arányokon múlik, az őszintétlenség mértékén, célján, tartamán. S még valamin: az említett morális veszélyek iránti érzékenység fenntartásán.

A sorok írójának esze ágában sincs mentegetni Magyarország miniszterelnökét, aki saját bevallása és megítélése szerint egy ideig hazug politikát űzött. Azt szeretném világossá tenni, hogy a cinikus álláspont (Nagy dolog, minden politikus hazudik...) és a hipokrita álláspont (Aki hazudott, annak távozni kell a politikai életből - mi soha nem hazudtunk...) nem az egyetlen alternatíva. Egy harmadik lehetőség szempontjából van jelentősége, hogy - viszonylag szűk körben - maga Gyurcsány Ferenc beszélt hazugságairól egy hazug konstrukcióban, amelyhez azt is hozzátette, hogy szakítani akar vele, s ez a feltétele annak, hogy új miniszterelnöki jelölését elfogadja. Beszéde retorikus felfokozottságának pártintern politikai célját az imént magam is említettem, és ezt a magyarázatot sok helyen olvastam már. De volt egy másik célja is. Választhatott volna a hazugságnál mérsékeltebb, eufemisztikusabb szót is, mint ahogy a nyilvánosság előtt ezeket is használta. Azt, hogy éppen ezt a szót választotta, azt bizonyította, hogy rálát politikai cselekedetei erkölcsi dilemmáira. Ezért éreztem beszéde hallatán (noha Gyurcsány Ferenc sem ingem, sem gatyám, s valahai demokratikus ellenzéki hagyományaim nem épp azt írják elő, hogy egykori kisz-es homo novusok legyenek a kedvenceim), hogy itt egy ember beszélt.

A dilemma egyébként közismert, az erkölcsfilozófiában a "piszkos kezek" problémájának lehetne hívni, ahogyan ezt Kis János tette A politika mint erkölcsi probléma című könyvében. A politika története számtalan példával szolgál. Gyurcsány Ferenc esete így fest: valamikor felismerhette az említett hazug konstrukciót, és erőt, kedvet, valamint politikai víziót érzett magában, hogy vállalkozzék a felszámolására. De azt is felismerte, hogy ehhez meg kell nyernie a választásokat, különösképpen azért, mert ellenfele politikáját károsnak és veszedelmesnek ítélte. Ezt a célját pedig csak úgy érhette el, hogy bármennyit árul el víziójából, bizonyos mértékig mégis fenntartja a hazug konstrukciót, azaz nem száll ki az ígérgetési spirálból, reservatio mentalisszal él, ugyanis nem kecsegtet azokkal az eljövendő kemény időkkel, amelyeket az ország javáért szükségesnek tartott. Ebben rejlett politikájának hazug volta.

Helyzetelemzése vitát igényelne, morális dilemmája nemkülönben. Ehelyett a politikai ellenfelek meglátták a beszéd kétszínű meghamisításában rejlő lehetőséget, az egyszerű, mindenki számára felfogható üzenetet. A miniszterelnök lebukott, maga vallotta be, hogy hazudott.

Az átlátszó és nyilvánvaló lejáratási cél hazug politikája mögött azonban van valami más is. Az, hogy Gyurcsány esete róluk is szól. Ezért és ebben nincs igaza a köztársasági elnöknek. Ha álszent és hazug módon értelmezik ezt a beszédet, ezzel azt is kinyilvánítják, hogy ők továbbra is hazudni akarnak. Vagyis nem akarják felrúgni azt az egyezséget a cinizmus és a hipokrízis között, amelybe belevitték a magyar politikát. Az a fikció, hogy a politikus soha nem hazudik, megfér azzal a nyílt titokkal, hogy a politika a hazugságok technikája. Mivel a fikció hazug, fényesen igazolja a titkot. De a titoknak titoknak kell maradnia a nyilvános térben, hogy a privát térben naponta hangozhassék el minden ajakról. Így válik külön és reteszelődik el egymástól magánélet és közélet. Ami a magánéletben megvetés tárgya, az imponál a közéletben. Ezért imponál Orbán Viktor, és ezért Gyurcsány Ferenc - legalábbis addig, amíg ki nem derült róla, hogy a hazugságairól azt találta mondani: hazugság. Ezt - és nem valami agytröszt szervező munkáját - neveztem írásom címében az álszentek összeesküvésének.

Mindez azonban a "politikai osztály" nyomorult belügye lenne, ha nem volna társadalmi sikere. Semmi kétségünk nem lehet ugyanis abban, hogy az elmúlt hét folyamatos tüntetései és fél évszázad óta ismeretlen zendülése ok-okozati összefüggésben van a miniszterelnök beszédének nyilvánosságra kerülésével. Vallomása olyan botrányos, hogy talán hívei is fölösleges óvatlanságnak tartják, ellenfelei gyűlöletét pedig kanalizálta. Lelki tápot és formát, szenvedélyesen bensővé tehető "objektív" indokot kapott a közjogilag analfabéta közönségben a remény, hogy megbuktatható, s ez valóban bekövetkezhet, ha pártját sikerül megfélemlíteni. Megfélemlítésre pedig ott vannak a radikális szavak és az erőszakos tettek a maguk 56-analógiájával. A tüntetés és a lázadás képei talán valóban nem különböznek a forradalom képeitől, de - kell-e mondani? - ott egy diktatúra és nem egy demokratikusan megválasztott kormány ellen keltek föl, s még kibontakozási képzetek, politikai megoldások is rejteztek különb-különb tarsolyokban. Harmadszor - remélem, tévedek - a véleménycsinálók egyes körei is mintha kezdenék leírni Gyurcsány Ferencet. Nem titkolom, emiatt írom ezt a cikket.

Távozását ugyanis tragédiának tartanám. A sok politikus-Tartuffe között a megfelelő helyen ugyanis egyetlen államférfit látok. S ez Gyurcsány Ferenc. Az egyedüli, akiben három feltétel egyesül: markáns politikai víziója van (nem csak gazdaságpolitikai értelemben), nem veszett ki belőle az erkölcsi érzék, s mindehhez egy nagy tömegpárt élén áll. Ha megbukik, éppen erkölcsi érzéke buktatta meg.