Tóth Krisztina
Elveszett tárgyak írnoka

         Boldizsár Ildikónak

Régen kezdődött: az egyik kavics hiányzott,
még napnyugtakor is azt keresték.
Bóklásztak, átfésülték az út szélét, az árkot,
leültek, arcukat a kezükbe temették.

Később egy gycrű feküdt a porban ugyanitt.
Nem is figyelsz rám. Milyen kár, hogy elmész.
A nő felállt, zsebébe nyúlt, hosszan nézte az ujjait.
Valahányszor szeret, valami mindig elvész.

Ősszel egy aranyszálas kendő rohadt itt.
Alapoztak, traktor jött elkotorni a limlomot.
Mi ez. Bicikli. A váz még jó lesz, ne hagyd itt.
Fönt egy poszáta fészke furcsán csillogott.

A Zsuzsi baba sapkája sose lett meg,
pedig az egész óvoda azt kereste.
Akkor már utca volt, drótkerítés meg kertek,
a szél átvitte a szomszéd üres telekre.

Aludj, csinálunk majd másikat, ne félj.
Kezdhetek mindent átszámolni holnap,
mondta éjjel, és dühöset fújt a szél,
mondta az ég a nyüzsgő csillagoknak.

Jaj, az a sok gomb. Zsebkendő, egy halom.
Szerető ágyában gyöngyös fülbevaló: a francba.
Meglett később, amikor porszívóztak szombaton,
de a párja belegurult a csapba.

Folyton a kapkodás, a keresgélés, hogy hol van:
én emlékezzek mindnek a helyére?
Mikor alhatok úgy, hogy ne soroljam
a nevüket? Mikor alhatok végre?!

Tessék a föld: tele fénylő kupakkal.
Nézem a homokban a süllyedő kislapátot,
egy konok üstökös halad behúzott nyakkal:
félálomban egy röntgenképen ások.

Vagy a kifordult esernyő a szemetesben,
mint a mosdó alatt az élettelen kaszáspók.
És mennyi kesztyű! Hol van a párja, ide tettem!
Nyugi, mindennek megkerül majd, ha már volt...

A szél majd megtalálja és visszahozza egyszer,
ott lesz a padon, ott lesz a járdaszélen,
kiveti majd a föld, van, aki semmit nem felejt el,
kiveti majd a víz. Aludj, meglesz, ígérem.