Váli Miklós

VOJNICH ERZSÉBET: A KENSINGTONI KÖNYVTÁR

(olaj, vászon, 160 x 215, BTM
Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum, Budapest)

Egy mű elemzése a pontos matematika, a szakmaiság, és tökéletes objektivitástól egészen a tökéletes szubjektumig - kis túlzással a költészetig - terjed. Ha a képet egy magamtól teljesen független vizuális terméknek tekintem (vizuális kommunikációs tárgynak) akkor számos szempont áll rendelkezésemre, melyek alapján megvilágíthatok valamit, mely titoknak a fényre cibálása a művészettörténet privilégiuma. Lássuk ezeket a szempontokat: A kép dimenziói, egyenesek, szögtartományok, ívek rádiuszok, perspektíva, iránypontok, beforgatott ábrázolás, legfontosabb színek, színskála, preferencia, monokróm-bikróm, prím-, öszetett színek, inzenzív-tompított színek váltakozása, hideg- meleg- komplementer, színátmenetek, levegőperspektíva, transzparencia, természetes-mesterséges fények, éjjel-nappal-árnyék, festésmód, egy-több centrum, nyitott-zárt kompozíció, ismétlések, ritmus, ritmusrendszerek, ornamentika, megfelelések, szimmetria-asszimetria, megmunkáltsági fok, sűrítések, csomópontok, súlypontok, monotonitás, kontrasztok, képkivágás, egységek, irányok, mozgások, dinamikusság-statikusság, harmónia-diszharmónia, ikonográfia, látvány szintű leírás, átírás mértéke, epikus, drámai jelek, a témalátás karakteressége stb. stb. stb. Mindezen elemzési szempontok szinte teljesen használhatatlanok, ha a képet kontextusaiban szemléljük és a létező legfontosabb viszonynak a kép és e néző viszonyát jelöljük meg. Márpedig mi lehet lényegibb elemzés annál, amikor az ember a szellemén és lelkén átküldött, megszűrt üzenetet próbálja dekódolni, verbalizálni. A képelemzésnek ebben az olvasatában minden mindennel összefügg és egy végtelen, sokismeretlenes egyenletet kapunk, és amit ebből leírhatunk, az csakis részeredmény lehet. Nem úgy, mint pl. a hideg-meleg-komplementer kérdésen, mely felgöngyölíthető, megfejthető és megfejtéséhez sokkal inkább szakmaiságra, semmint a mű által az emberben keltett rezonanciára való figyelemre van szükség. Nyilván nem legitimitásról, vagy annak a hiányáról beszélek, csupán hangsúlyozásról.

A valóság a mű referenciája. Vojnich képének referenciájául merész dolog lenne a kensingtoni könytárat megjelölni, hiszen a témakövetés, amennyiben van, itt úri passzió, előszobája csupán mindannak, amiről ez a kép szól. Üres magányos teret látok, mintha az antikvitásból itt felejtett kőfalak terelnék a néző tekintetét középre az elmosódott rész felé, a túlvilág felé talán. Wittgenstein szerint kell valamit tartalmaznia a ténynek a leképezettből ahhoz, képpé váljék. Szeretném megfejteni, vajon fontos-e itt a valóság által felkínált referencia. A valóságról annyit, hogy a kép alapja egy megrendítő második világháborús fotó. A könyvárat találat érte, az igen nagy belmagasságú olvasó terem falai leomlottak, csak a könyvespolcok maradtak meg, a sorok között néhány kalapos ember nagykabátban áll és olvas (tél lehet). A mű szubsztanciája olyasvalami, amelynek nincs szüksége referenciára, minden más változótól változatlansága különbözteti meg, hiszen az oka és az értelme önmagában van. Nem vagyok benne biztos, hogy Vojnich képe a valóság szubsztituálása lenne, a Kensingtoni könyvtár vészes függetlenedésbe kezd, függetlenedik valóságbeli párjától, hiszen már elkészültekor is valami magán mítosz, valami monokrácia terméke volt, tehát a következő viszonyban, a kép és a köztem lévő viszonyban sem lehet több a leképezési szándék. A kép velem beszél, kollaborál, ha tetszik és nekem valami túlvilági fényt mutat, talán egy titkos ösvényt, mely emelkedett hangulatban vezet valami semlegesség felé. Semlegességet írok, mert a túláradó és domináns hangulatba beleszagolva sem tudom eldönteni, vajon armageddon lesz ott, vagy a megváltás. Mármint ott bent.

No de vissza a földre. Nem tudom szabad-e nekem ellenkeznem Wittgensteinnel, aki szerint:  �amit a kép ábrázol, azt jelenti� Vajon Mednyánszky Tiszai halászat című képe tényleg arról szólna, amit mutat? Mert azt gondolom szó sincs ott halászokról, autentikus eszközökről (hálóról, csónakról), viharról, munkáról,  folklórról. Vagy Levitan Örök nyugvóhelye tényleg arról szólna amit mutat: temetőről, templomról, égről, fákról, tehát a tájról, mert szerintem sokkal inkább szól arról, hogy mi is az a halál, hogyan és mi módon befolyásolja a jelen életemet a halál konstans és kikerülhetetlen jelenléte. Lehet, hogy félreértek valamit. Amit viszont értek, az Wittgensteinnek az a kijelentése, hogy: �az igaz gondolatok összessége a világ egy képét alkotja�. Ha ehhez hozzáteszem azt, hogy amennyiben a giccset igazságok halmazának tekintjük, akkor a műalkotást igazságok rendjének kell tekintenünk, akkor az én olvasatomban úgy néz ki a dolog, hogy a műalkotás önmagában a világ egy képét alkotja. A világ egy olvasatát. Mondhatnák, az igazi mű, megvillantja Isten köpenyének szegélyét. Valamit megértünk, vagy megkapunk, valamilyen igazság birtokába jutunk, vagy valamely igazság, valóság közelében érezzük magunkat. Itt jön be az a tézis, hogy a valósággal való megegyezésében, vagy meg nem egyezésében áll a kép igazsága, vagy hamissága. De talán csak annyiban, amennyiben a valóságot nem kensingtoni könyvtárnak nevezzük, hanem lecsupaszítva és a végére járva: halálnak, szerelemnek (esetleg szeretetnek). Ezek a művészet legfőbb kérdései. A szeretet továbbgondolva itt a szakralitásba torkollik. Ez úgy tartozik ide, hogy a teret szakrálisnak sejtem. A szakralitás mértéke, a kép jelentésének az az ingoványos része, mely az egyik legkomolyabb mértékű szubjektummal hat és dolgozik a nézőben. Léte, nemléte megfejthetetlen és egyénre szabottabb, mint bármely viszony, ami a befogadó és a mű között feszül. �A forma a szerkezet lehetősége. A tény szerkezete a körülmények szerkezeteiből tevődik össze. A fennálló körülmények összessége a világ.� Ha a formát kijelentő módba tesszük és mint önálló szervezetet ténynek ismerjük el, a környező világ egy lehetőségét kapjuk? Ez a sokadik jelentés egyike lehet. Az a jelentés, amely a művésznő által a képbe - jelentésben - kódolt üzenet, hozzám elérve egészen máshogy néz ki, nem egyértelmű, és emocionális kérdéseken áll vagy bukik, bír valamilyen, vagy teljesen másmilyen üzenettel, kiszolgáltatva az én befogadási minőségemnek, figyelmemnek. A forma tehát önmagában lehet jelentés, ha helyes a következtetésem, ám bármely más jelentéshez hasonlóan a nézőhöz csak kis százalékban jut el eredeti formájában. Persze, kérdés, cél-e egyáltalán az üzenet sértetlen továbbadása (már ha egyáltalán a művész oldalán van közlési szándék). Viszont ha nem megy át az üzenet, akkor sem vádolhatjuk a formát igaztalansággal, vagyis avval, hogy nem hordoz valós jelentést, hiszen a lekódolt információ metamorfózisa természetes folyamat, a befogadó másképpgondolkodásából, másképpérzéséből fakad. Ezért van az, hogy a forma, mint tény, csak a lehetősége a világnak, és nem tekinthető objektív hivatkozásnak.

Érdekességként említeném meg, és evvel zárnám írásomat, hogy a Kensingtoni könyvárral egy évben festette Vojnich egyetlen emberfigurákat ábrázoló képét, amennyiben értesüléseim helyesek (Tánc, olaj, vászon, 194x155 � Somogyi György tulajdona). Ma leginkább egzotikus tájakon készült fotóiról fest a művésznő, mostanában gyanúsan sokat utazik, lehet, hogy kihasználja azt, hogy a lányai már tizenhat és tizenhét évesek, már kényelmesen lehet velük utazni.

Istenem, hány vonatkozása van ennek a szakmának...?

(Vagy most már affektálok?)