04.8. IROD./N/VOJNICH02 C.7753

Radnóti Sándor:

Közelnézet, távolnézet

Vojnich Erzsébet festészetéről

Elhangzott a Milleneumi Parkban a kiáll. bezárása napján, 2004. augusztus 24.,

megjelent az Élet és Irodalomban 2004.aug. 26.

Régóta tudható, hogy Vojnich Erzsébet súlyos festészetet művel. Most annak akarok röviden utánajárni, hogy mit is jelent ez a jelző: súlyos.

Vojnich húsz éve helyeket fest. Ember alkotta helyeket, melyekben nincs helye embereknek. Térarchitektúrák volnának? Nem. Színhelyek, a tett lidérces színhelyei? Nem. Tragikus látomások egy ember nélküli világról? Nem. Az előbbi kérdést zsurnaliszta módon átfogalmazva a neutronbomba víziója? Nem. A szorongás, a hontalanság kísérteties szimbolikája? Nem.

Rejtélyek tehát. Holott nincs bennük semmi rejtélyeskedés. A címek általában leírók: raktár, magtár, rakpart, kikötő, mosdó, fürdő, csarnok, öntőcsarnok, tornaterem, garázs, alumíniumkohó, szoba vasgerendákkal, szoba falikúttal, hotelszoba, váróterem, szénhányó, dokk, szürke vaskapu, kőfal. Az ipari civilizáció kiérdemesült emlékművei, amilyenek az újrahasznosítás előtt a Millenáris elhagyatott gyárépületei is voltak. S ezek hasonulnak régebbi idők építményeihez, vagy ezekhez hasonulnak amazok: újmassai piramis, komáromi erőd, senegali rabszolgaház, kínai Nagy Fal. Közös tulajdonságuk, hogy a festő felfogásában mind használaton kívüliek. Elveszítették alkalmasságukat, elveszítették eszközszerűségüket, s Heidegerrel szólva éppen azért, mert nem dolgok, illetve dolgok képei immár, válnak műalkotássá.

Máshonnan közelítve azt is mondhatnánk, hogy Vojnich Erzsébet is megalkotta – ha távolról sem ironikus módon - a maga termelési regényét. Egy-két nemzedékkel korábban ezekben a csarnokokban munkát végeztek és ezt – kényszerből, lelkesedésből – festők ábrázolták. A csarnokok kiürültek, csak a súlyos, nehéz, lefele húzó tereptárgyak maradtak. Az ábrázolási feladat, más néven a referencia is kiürült, ha csak nem nevezzük ábrázolásnak a csönd megfestését.

Ezért aztán én arra voksolok, hogy a Vojnich-képek rejtélyének legjobb megközelítése – csak megközelítése, megfejteni ugyanis pusztán rejtvényt lehet – az volna, hogy ő a csönd tereinek a festője. A csönd festészetének van egy rejtett hagyománya: Vermeer, Caspar David Friedrich, Bonnard, Morandi, hogy ötletszerűen említsek néhány csendes festőt. S persze a mai magyar piktúrában is csöndfestőknek lehetne nevezni azokat, akikkel hosszú ideje kényszeresen, de persze elkerülhetetlenül együtt szokták emlegetni Vojnichot: Váli Dezsőt, Szüts Miklóst. Összefűzi őket az ember nélküli hely fölidézése, a zaj kiszűrése. De jól tudjuk, milyen sokféle csend van. S vannak festői műfajok, amelyek gyakran összefüggnek a csenddel. Mindenki másfele tapogatózik. Váli mester műtermei a csendélethez közelítenek. Szüts mester direkt csendéletei és csendéletszerű szobabelsői után lakótelepeket, utakat festett – mottójuk lehetne a József Attila-sor: „e táj oly elhagyott” –, s ezekkel a városi tájképhez közelített. Vojnich mester munkái pedig – ha volna ilyen műfaj – valamifajta archeológiai festészethez tartoznak. Váli képei időtlenek, Szüts megállította az időt. Vojnich képeinek elhagyatottságát az idő hozta létre. Ember alkotta, „ma már” használhatatlan építészeti tárgyai leletek. Bevonja festészetébe az idő dimenzióját. Ezáltal aggat mázsás súlyokat munkáira.

Ebből aztán sok minden következik, amit nem lehet most számba venni. Mondjuk architektúráinak oly jellegzetes, majdnem megingó statikája. Egyről azonban hadd beszéljek még, mert a Millenáris C. épületének a Guggenheimet idéző csigavonalú kiállítási tere kivált alkalmas arra, hogy észleljük. Olyan minőséget tapasztalunk, amelyet a legjobb reprodukció sem tud visszaadni. Itt elsétálunk a képek előtt, majd a csigavonal fordulóján visszatekintünk az átellenben lévőkre. Látjuk Vojnich műveit közelnézetben és távolnézetben. És a két nézet különböző. A közelnézet a csönd drámája, a patetikus és izgatott ecsetvonás, amelyre még a szokatlanul nagy, ferde és homorú szignó is rímel. Itt valóban az idő árján hullámzik a kép, amelyben még a létrehozás idejét is érzékeljük. A távolnézet a csönd nyugalma. A néző térbeli mozgása az időbeli szimbólumává válik: ami közelről aggasztó, távolról harmonikus.