1992
Levelek Le Meux-be /
7-12
dátum: 92.02.02. J-7 C. 02230-2234
Szia J!
Most megnézem a Szereplési naplómat: képeim
szétajándékozását 86. aug. 22-én kezdtem, egyébként a szülinapodra adott két
Zsidótemető grafikámmal. Tartott az akció intenzív szakasza másfél évig. Most,
öt év után: maradt 10-15 kedves munkám, egy kiállításra együtttartott (3 t!)
festményszéria, egyforma méretű, még mindig műteremtéma. Még néhány
szétajándékozandó -eladható darab. Ezektől szeretnék megszabadulni, amilyen
szívfájdalom volt egy-egy kedves kép odaadása, most annyira szeretném a műtermet
már üresre söpörni. Ennek kapcsán előkerült a letétbe adott képek ügye.
Körtelefon: végleg odaadtam őket. Nem jó a forma, komoly ok nélkül amúgy is
lehetetlen visszakérni, megszokták.
Így került elő a Nagy Keresztutam ügye is. Vagy tíz éve a Nemzeti Galéria folyosóján van, szintén letétben. Nem rossz hely, szakemberek, külföldiek nézegetik. De mivel négy méteres, a valaha megnyíló kortárs galériában biztos nem jut neki fal. Kata ötlete volt, ajándékozzam a most szerveződő bencés tihanyi lelkigyakorlatos háznak. Walter atya (1953-ban kirándultunk együtt az illegális bencés cserkészközösséggel) - fogadná is. Kaptam egy jobb ötletet, ez lesz: A Pázmány Péter Hittudományi Akadémia indít civileknek egy bölcsészkart, egy katolikus egyetemet, Piliscsabán, egy volt laktanyában. Ötven! éves korára az ember mindenkit ismer - Mikica keresztapja, a dékán szervezi az egészet, Maróth Miklós. Intéződik.
Ennek kapcsán elmerengtem ezen az 1970-ben
kezdődött ügyemen. Nagyon elszántnak kellett mutatkoznom, míg a Riviérán az
apácák megmutatták kápolnájukat a Matisse keresztúttal. A látványhoz ilyenformán
sikerélmény melléklődött, úgyhogy fél év munka volt eljutnom a döntésig, hogy az
a kép gyenge.
Most megnéztem a rajz - opuszjegyzékemet, a fél
év nem stimmel. Októberben tértem haza, az első, egyébként rég eltépett
keresztút grafika az év decemberére datálódik. Nagyon sok változatot csináltam,
még villamoson is, emlékszem. Sőt, már december-januárban
megfestettem olajjal három változatát; egy eltűnt a Ciszter templomból, egyet
eltörtem 84-ben, egyet nagy nehezen elfogadtak a szentendrei ferences
gimnáziumba. És aztán a kecskeméti alkotóházban pár nap alatt megfestettem ezt,
az utolsó, és megfelelő változatot, a négyméteres Nagy Keresztutat. (A többiek
háromméteresek voltak.)
És Aztán 88-ban egy újabb forduló, hogy Tamás
atya Ausztráliába kért - postán - a temploma számára egy sorozatot. A régi
rajzot vettem elő, átszervezve, hogy a fölirat is a grafika részévé váljék.
Elment légipostán, és - nem voltam elégedett. Motoszkált, hogy ehhez a témához
valami durva papír kéne. Cipődobozfenék?
Honnét vegyek. Így jött az újságpapír ötlet, aminek aztán utólag olyan igazi, és
gyönyörű ideológiája született. Egyébként jogosan.
Bocsánat, kissé belefelejtkeztem ebbe a témába.
(És végül a montázs, - a Koldus keresztút, s annak a pápai változata tartozik a
témába.)
Kata hozott egy Babel összest, 70 százalékos
árkedvezménnyel, még majdnem ők fizettek. Megint elolvastam két novellát tőle.
Ahogy vérben és mocsokban a kozákok, földes kunyhók és éhínség. És édességes
életszeretet. Döbbenetesen látom magam előtt azt a 10-es évek végi nagykemencés
faházat, pöfékelő apókával, földes padlóval, mezítlábas porontyok, minden. Tudod
ki a magyar megfelelője? Katának föltettem a kérdést, kapásból mondta: Gelléri
Andor Endre. Ő is így mosolyog a nyomor közepén.
Még valami jutott eszembe. Hogy az egész
irodalom miről beszél?! A különösről és a bűnről. És a festészet?! A csodáról.
Kimerevít egy pillanatot, hogy az élet csoda.
Most közben mondják, telefonon, hogy a májdiéta
fő ellensége a csokoládé és a panír a bécsi szeleten. Meg az alkohol, de ez nem
érint. Hát akkor ezentúl.
Szerdán erős felindulásból kifolyólag vettem
magamnak húsz üveg albán fügelekvárt. Nagyon ritkán kapni. A gyerekek nem
szeretik. Rendes kölykök.
Pár hete fölhívtam Bernáth Aurél lányát, Marilit,
öt éve nem beszéltünk, hogy semmi, csak épp édesapja egyik könyvét olvasom és
gyönyörű. Azt mondja, jaj, Dezső, hogy épp most mondja ezt, nem tudja, hogy ez
nekem most milyen jókor jött... és postán három nap alatt elküldött nekem
apjától még négy kötetet. Aztán férjével képnéztek is. Elbűvöl ez a Bernáth. És
még ő szabadkozik hiányos kulturáltságán! Még ahol lekezel is - nőfestők ügye -
hihetetlen finoman, tapintattal. Öröm olvasni. Teljesen
közömbös, hogy végkövetkeztetései rosszak.
Láttad Szepit labdázni? Négy lábát szétveti a
labda mögött, s orrával szabályosan feléd gurít. S remegve várja a folytatást.
Tökéletes.
Esterházy tíz sorban beleírt az új
Dunáról-Pestről szóló könyvébe engem, s ezt dedikációjában a tiszteletpéldányban
jelezte is. Számomra könyve módszeresen zavaros, intellektualizáció. Válaszomban
írtam a tíz sorára egy parafrázist, melyben megdicsőülök, s alakom egybemosódik
Józseffel, a kenyéradójával, valamint a keresztet hordó Krisztussal - utalva a
hangvételére.
Idézem. Hahn-hahn grófnő, 170 oldal:
Ha hisznek nekem, jó. Budapest olyan város, hogy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. Egy férfi nagyméretű képet cipel. Látszik, nehéz. A kép egy műterembelsőt ábrázol. Legalul, már majdnem le - vagy kicsúszva egy szék van, profán kereszt. A kép szent. Ami Vermeerből kimaradt - így lehetne okoskodni. Mindez a Mártírok útján történik, ahol a szénmonoxid-koncentráció a legnagyobb a városban, valahogy beragad a levegő a házak közé. Európa legbüdösebb utcája, mint ilyen, unicum.
S a helyes szöveg, szerintem:
...Mindez a Mártírok útján történt. A festő
elhaladtában a boltosok és vevők kitódulnak az üzletekből. A Kanzlei-ből a négy
hivatalnok. A fiatalabb rabszolganők ujjuk hegyét csókolgatva ismétlik, itt jön
Ő, Potifár háznagya. A villamosok megállnak, csend lesz. A
festő zavartan bizonygatja, hogy az utca nem róla van elnevezve. Egy Veronika
nevű növendék megkérdi a Mestert, mennyi ideig tetszett ezt festeni. Végül egy
Simon nevű úr kiszáll egy Hondából és átveszi a kép terhét.
Beesteledik, mindenki hazamegy és megjavul. A festő fáradtan meghajol.
(Neki van Hondája. Bár az említett nagy képet én vittem el a lakására.)
Kiderült, hogy ingyen van az éves uszodabérletemmel, át lehet menni a gőzfürdőbe. És hogy ez a lehetőség két hét múlva megszűnik. Már ez is vonzó volt, de hozzájött még a náthám. Még sohasem voltam. Hát, egy reggel átmentem, hosszú folyosók a mi öltözőnktől. Aztán labirintus. A kijáratot később hosszan kerestem, az ajtó mellett ugyanis az volt a márványtáblán: ivóvíz. Mindenféle tekervények, aztán egy kis medence, gőzös. Partján lépcsők körben. Azon urak, üldögélnek. Beülök közéjük, nézzük egymást. Kezdem iszonyúan unni. Szemüveg nélkül alig látok, de észreveszek egy táblát: termál, 42 fok. Na, akkor ez a gőz. Találok egy karcos plexiajtót. Bent fapadok, merev figurák. Ülök. Ülök tíz percet, tizenötöt, húszat. Még valamennyit. Ez most jó? Mikor úgy éreztem, abszolváltam a feladatot megkönnyebbülten visszamentem a mi térfelünkbe úszni. De a náthám tényleg elmúlt.
A hideg zuhannyal voltam így eleinte. Ezt a
szokást is átvettem a törzslukácsosoktól. Semmi átmenet, a forró után a csapvíz.
Először csak hápogni tudtam. Aztán eltűnődtem rajta, hogy ebben csak az-e a jó,
hogy annyira rossz. Aztán megörültem, hogy már alatta állva nem CSAK a hideg
vízre tudok gondolni. Most, év multával már előfordul, hogy elgondolkozva,
alatta felejtem magam. Sőt, minta hogy a papi szentelések közül megvetésből az
ördögűzésre fölkenés az (egyik?) legelső, úgy én olykor többször visszaváltok
hidegre. Nagyobb lélekünnepeken.
A gőzfürdős élményemre Szüts a kismacskás viccet
mondta el, tudod. Beszélik a kandúrok, hogy este gyülekezünk a kéménynél egy jót
kefélni. A kismacska bekéredzkedik a csapatba. Este zuhog, álldogál egyedül a
kémény alatt, fázik kegyetlenül. Végül fölsóhajt: még egy negyedórát kefélek,
aztán nyomás haza.
Kata januárban művésztelepen volt (az én
nevemre) - tanulmányt írni. A gyerekekkel egyedül. Megszokásból gyakran anyának
szólítottak: hol a zoknim, mikor kell indulnom, írd alá az ellenőrzőt, nem kérek
szalámit, feküdj már le és olts villanyt, vidd a tornazsákodat is, kártyázzunk
egyet. Boldog hetek. Hozzáöregedtem. Miki egy délután azt mondta: igyekszem a
leckét a napköziben megírni, több időnk maradjon otthon, együtt. Jó.
Az elemi élmények nem változnak az emberben. Hol volt még 14 éves
koromban a belsőépítészet számomra?! És mégis. 1956-ban Sárospatakon nyaraltunk
anyámmal, elbűvölt a Rákóczi-Vörös torony. És nem a marcona sziluettje. Volt
benne egy nagy bolthajtásos lovag?- trónterem, emlékszem, le is rajzoltam.
Próbáltam, talán leírva is rögzíteni különösségét és szépségét! Arányait. Valami
kis kockás vázlatfüzetem volt, illetve naplónak kell mondanom, mert csak néhány
szövegközti magyarázó rajz szerepelt benne. Azon a nyáron léptem át először a
határt, anyámmal és Tücsökkel a Tátrába mentünk. Ebben a füzetben még az ott,
a vonaton látott népviseletek színeit írom le, és az ottani vasút jeleinek hideg,
keménysárga színhasználatát.
Közben most S. Nagy jött föl, a Farkas István
nagymonográfia finisében, jövő héten átveszik a gépelt példányt a hazalátogató
fiúörökösök, akik a könyvet részben finanszírozzák is. Sok képet konzultáltunk
át, beszéltetett róluk. Most azért törte meg a vasárnap sérthetetlenségét
(részemről), mert meg kellett ma a végső döntést hozni, hogy Farkas egyik
múzeumi főműve, ami korábban kötete címlapján szerepelt, - valóban és
biztosan hamisítvány. Szerinte botrány lesz.
Bár a vasárnap rendjét amúgy is törtük. Kata
ugyanis vasárnapi edzésre íratta be Mikicát, síelésre, ami a közös délelőttöt
szétrobbantotta, már ő is bánja. De most még ebbe is bezavarva, a Vigadóban
tartott gyerekhangversenyre mentek, bérletes. Miki élvezte, a szünetekben minden
ütőhangszert végig engedtek próbálni.
S ha ők így magamra hagytak, - fölmentem a
Normafához kirándulni (sétálni). Egyedül. Jobban szeretek ma már közösen!
Ebédnél találkoztunk. Utána szánkózni mentek, váratlanul ebből Kata tért meg
lelkesebben, szerinte most érezte meg, mi az szánkózni. A délelőtti séta.
Mindig ünnep a Nagynormáról a városra lenézni. A Dunából pici csík, a Fehér Ház,
ami már nem a fenyegető hatalom, messze az Árpád híd, ködben, harminc év
távolába látni, arra eveztem az MTK kötelékében, nagyon szerettem. A Hajógyári
öböl bejáratánál volt a csónakházunk, legkisebbként is nagyfiúnak éreztem magam.
Öltözői és folyosói átrendeződtek álmaimban, olyannyira, hogy két változatára
tudok visszaemlékezni.
A sétán még annyi történt, hogy ha eszembe
jutott egy-egy újabb téma ebbe a levélbe, neked megírandó, előkotortam a
nyakamban csipeszen lógó füzetkét-
Van itt egy följegyzés: Műtermemben szőnyeg a
falra, zárójelben pedig: kínlódom. Mindez azt summázza, hogy egy-két hónapja
alig festek, s ilyenkor lelki egyensúlykeresésem szokásosan ilyesmiben csapódik
ki...
Egyébként elvállaltam egy cikksorozatot tíz
hónapra, tíz festményelemzés, esszé. Majd megmutatom, ha összejön.
Kata megkért most, állítanám be a TV antennát,
vasárnap hat óra és Greta Garbó filmet néz. Próbáltam vele én is - vasárnap van
- de nem ment.
Mintegy tréfából berendeztem Budapest új
főpolgármester-helyettesének a szobáját. Három Váli művet választott, s
múzeumból még három 150 éves polgár-portrét szereztünk, vele. Valamint én neki
egy 150 centis homokkő épületplasztika töredéket. Még majd restauráltatni kell,
kiváló lesz a fogadójában. Rábeszéltem egy neki tetsző szénrajzomra is, hogy
nála a festmény: protokoll, de a rajz: a művészetek szeretete. (Pest kulturális
ügyeinek a főnöke.) Elfogadta az ötletet.
Titkárnőinek szobájába is kirakattam egy régi portrét, nagyon örültek, azonnal
eltávolítottak alóla egy ronda piros műanyag radírtartót, meg
valami folyondárt. A polgármester irigykedett, azt is szerette volna, de
meggyőztem, micsoda dolog, nála a kultúra, s az előszobája szocreál? Hatott. Még
másnap Bécsből rendeltettem vagy 70 ezerért szőnyegeket, így is ő a legolcsóbb
ember a Városházán (mondták.) Még majd a szobor restaurálását, neki kell
kifizetni. Ez nekem még egy-két telefon. Másnap még bevittem két Szüts-festményt
is. Minden képet a Kiscelli Múzeumnak ajándékoztunk, s letétbe került csak
a városházára, nehogy elvesszék, ha három év múlva személycsere a választások
után. Rá is írtam a képek hátára: ha lekerül a falról, ''vissza'' kell vinni a
Kiscellibe.
A nagy fekete rádiótelefonos kocsijával,
sofőrrel mentem a Józsefvárosba a megrendelt képkeretekért, 10-re kértem a
kocsit és megkaptam. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy egy képkeretezőhöz nem
kell időre menni. Az egészet (a tempóját is) nyílván nem értették. Hogy mindezt
én miért, és miért ilyen gyorsan? (Két nap alatt kész voltak a múzeumban
választott képek keretei.)
Négy napom ment kb. rá, jó játék volt. Még arra
is gondoltam, hogy egyidejűleg a Múzeum a most megkapott, de soha nem látott
képeimről színes! fotókat kapott, hogy esetleges kiállításainál számolhasson
vele. (Mindig figyeltem, mi kerül hozzájuk, egyébként is rá.)
Hét év gondolkodás után meghívtam a Világi
Ferences Rend világi fiatal képviselőit, tartsanak bemutatkozást a közinkben.
Mi, Katával hajlottunk ugyanis a komolyabb elkötelezésre. Bár bevallottan sok
volt benne a játékos elem. Most el is bizonytalanodtam, megint. A többiek pedig:
az előadó kiemelte, nem célszerű ebben házasság előtt és pályaválasztás előtt
dönteni, mert komoly konfliktusokhoz vezethet - úgyhogy elhatárolták magukat. De
javasoltam, és elfogadták, hogy szívesen hallgatnánk mindenféle elkötelezettség
nélkül egy évig szerdánként egy órában, vagy ritkábban egy előadássorozatot e
témáról. Ha a Rend így is vállalja. (Valószínűleg igen.) (Egyébként közös
érdeklődés esetén is ugyanez történt volna. De ha senki, csakugyan nem lép
tovább, szemináriumnak, stúdiumnak akkor is kiváló téma lesz.)
Kata a plébánián keresztül szerzett egy ápolandó
nénit, naponta más alszik nála, fönt a Rózsadombon. Kiderült, hogy valószínűleg
nem is beteg, hanem krónikus hipochonder, mindegy. Most kórházban van.
Ja, a cikkeim. Egyet írtam Uccelloról, egyet
Tornyai kontra Czóbelről, s a harmadik az édes Morandiról szól. Megfelel nekik,
csak nekem viszket. Ami mindent egy cikkben el kéne mondanom (az egész
világegyetemről) az vagy ihlet kérdése, vagy hónapos csiszolgatás eredménye. S
itt egyik sincsen jelen.
Mondtam neked, mikor Pesten voltál, hogy két
hónapos kurzust vezettem a Képző Főiskolán?! S a tanítványok beadványban kérték
a Rektort, hogy hívjon meg a második félévre is. Azt nem lehetett, félnek, hogy
precedens, hogy ott ragadhatok, hogy micsoda dolog diáknak tanárt választani.
Így elvállaltam ingyen, informálisan, bár tanszékvezetői engedéllyel. Cserébe a
diákok szombatonként segítenek nálunk takarítani. Felváltva. Örömmel vállalták,
február 8: kezdjük.
Erről az jut eszembe, hogy tavaly
fölterjesztettek Kossuth díjra. Valaki fölhúzta a szemöldökét, hogy nekem ez
tetszett. Az is, ha megkaptam volna.
Zsófi ma egy hétre a Tátrába ment a Regnum
közösségével, síelni. Biztonság kedvéért az iskolai kikérő levelembe beleírtam,
hogy hihetetlenül olcsó. Elengedték, bár X tárgyból bukásra áll. Nem baj.
Kata teljesen tele van gyomorbajokkal,
valószínűsítem, hogy cikke leadása után rohamosan javulni fog.
Most nagyon kemény diéta, egyebek. Amúgy nekem is.
Hát, ennyi.
szia. Deske
dátum: 92.03. fájl: J-8 C. 02242-2245
Szia J!
Megint március, megint Kecskemét, boldog Kecskemét.
A legkeservesebb részén már túl vagyok. Az első napok, amikor még nincs kép, nincs semmi, csak félelem. Amikor olyan üres az ember, mint egy harapófogó, mint egy kalucsni, mint egy pocsolya. Komikus. Bizakodó is lehetnék, én itten gyönyörű magyar képeket fogok festeni. Hiszen tavaly is sikerült. Előtte is.
De idén kicsellóztam a sorssal. Beütemezetten otthon kínlódtam, előre. Sikerült. Öt képet elkezdtem februárban, majdnem olyan tempóban, mintha itt... és sikerült génjeimet becsapni. Hát nem pompás?!
Miklós otthon nagyvállalat, de előzékenyen feleségét két gyerekkel leküldte velem. Majdnem minden nap kapok egy csokit, ebéd után. A gyerekek nevelésébe nem szólok bele, soha. Mintha otthon lennék. Ebédnél végig arról van szó, mennyit esznek és hogyan. (A gyerekek sem hallgatnak.) A legjobb kikapcsolódás, tényleg.
Első vasárnap megint a Tóth Menyus képek és az őrült Farkas. Avval vígasztalom magam, hogy láthatóan elviselhetetlenül sokat szenvedett. Olyan vörösek mellett olyan okkerek...
Vasárnap Miklós is lejött. Van neki egy nagy fekete autója, puha mint a vaj. Elhívtak Szeged mellé egy Melocco szoborra- ez még szombat délelőtt volt, munkaidőben, hősiesen nem mentem. És tényleg lett ezalatt egy kép. Alkalmanként eldöntendő (?) korlátolt dogmatizmusom hol vált át követendő (általam követendő) magatartásformába.
Mikicáék iskolában kötni tanulnak. Otthon köt, villamoson köt, autóban is kötne, ha engedném. Fogorvosi váróteremben is: ''tudod, levezeti az idegeket. Például zongoraóra előtt is ezt csinálom.'' A zongoraórától tényleg fél!
Valakinek valamennyit hencegtem,
visszakérdezett: és mi módon változtatod meg az életed? Sikerült kivágnom magam,
mert csakugyan. Ilyet harminc éve nem tettem: vettem antikváriumban egyszerre
egy rakás könyvet magamnak:
Bach korszak memoárirodalom, szemelvénygyűjtemény I-II,
Kádár Gyula memoár
Ferences rendi kínai missziós napló 1930
Németh László tanulmányok
locsogás a Montmartre-ról
Olbracht 3 regénye egy kötetben
festményelemzések a szenvedély szemszögéből
két Greene regény: Szerepjátszók, Gyógyulás...
ezeket most mohón el is olvastam, mindjárt a kecskeméti napok elején, halálosan érdekes volt, mert lassan merült fel a tudatalattimból a tudatimba, hogy ezeket jó 10 éve olvastam már, angolul. Dézsavü.
Erzsébet fantasztikusan fest. Akár irigyelhetném is. Már ez is: 11 hónapig hibernálva a tehetsége, s itt az első napon elkezdi az első képét, ami minden fázisában komplett, ígéretes, egyensúlyos, és főleg: gusztusos. Hasonlítva hozzám az én megkezdettjeim: zöld-okker-piros-sárga-kék pacsmagolt maszatoltságok. Valamit (ezt) hátha el lehetne tanulni. Nagyon jó, hogy itt van. Jelentős és súlyos egyéniségemet egyedül nehezebben viselném.
Uszodába járni naponta itt nincs pénzem, de azért kedden és pénteken járok. 50 méteres medence, először sikerült egzaktul mérnem: fél óra éppen ezer méter. Jó lenne megtanulni igazán szépen úszni. Közbülső napokban a kilenc éve, Vásárhelyen kitalált mód: húsz perc futás. Fizikai állapotomon talán nem túl sokat ront, de önbizalmat ad, tényleg. Két kutya fut itt mellettem, a művésztelepről: anya és lánya. Az anya őszpofájú, nagytestű fekete korcs, löttyedt csöcsökkel, nagyon öreg. És buta. Elém áll keresztbe az úton, pisilni. Fadarabot dugdos a kezem ügyébe, bár nem adja. Kéthónapos fekete-pamacs lánya elhűlten nézi. Azt hiszem, futni is azért kezdtem el, amiért annak idején egyebeket is - az öregségtől való (ekkor még ösztönös és súlyos) félelmemben. Hiába rendezi a tudatom: a mai nap megoldható, csak a mai nap oldható meg, mára kapok segítséget. Így, felszínre kerülve azért a dolog lassan: gyógyul.
Micsoda félelmek, felszínre nem került félelmek. Most olvasom megint Csalogh könyvét Gulagról. A borzalom, a borzalmak borzalma. Anyám méhében - ura a fronton - tanultam meg félni? 8-10 évesen már tudtam, mi az az Államvédelmi Hatóság. 1950-ben öreg alezredes barátomat kitelepítették, néhány bútorát mi mentettük, s őriztük aztán évekig. Reggel, iskolába menet a Sziklakápolna előtt nem szabadott keresztet vetni, átérve a hídon a dunaparti ÁVÓ székház előtt kedvem lett volna. Pedig a dolog nem érintett közvetlenül. Azt mondják, a nők jobban bírják a testi szenvedést...? Nekem eddig még egy vesegörcsöm se volt, migrénes se vagyok, mint anyám volt, a karom se tört még el. Pilinszky beszél erről: ''amikor az értelem kialszik'', amikor a Bach zene sem segít.
Mikica hozott egy viccet: az állatorvos megbetegszik, elmegy a rendelőbe. Kérdi tőle az orvos: Hol fáj? Így könnyű...! - válaszolja.
Múlt hétfőn jöttem, első harmad elmúlt. 5 félkész képemet bölcsen lehoztam, az első napokban be is fejeztem. És elkezdtem azóta hetet. Akármit mondhatok (és mondok) akármiről (magamról), nem hiszek magamnak. ugyanis munkámmal elégedett vagyok. Minden évben van néhány jó kép. Most ajándékoztam el Rácz Istvánnak egy rajzomat, farost lemezen ceruza olajlavírozással. Van abban a szobában kiváló Vajda kép is. Nem szégyenkezem mellette.
Schmal Karcsi, az ország legjobb alkalmazott grafikusa, jó barátom. Kidolgozott találkozási szisztémánk szerint én havonta- kéthavonta reggel félnyolc- nyolckor fölsétálok hozzá, s egy órát beszélgetünk. Nem kell bejelentenem magam. Ő nem jár hozzám. Tavaly tett örök fogadalmat, Harmadikrendi ferences. Tanulnak meditálni, nem megy neki. Elmondta teóriáját, feltételezést, miért nem (okos fiú): ''szakmám lényege a káoszból rendet teremteni. Mim marad, ha én ezt gondolatban megteszem? A lényem tiltakozik ez ellen, ösztönösen, nyilván.''
Beleöregedtem a dologba, tavaly vettem egy igazi télikabátot. Hajnalonta fázott a térdem a templomban. Ez okból körömollóval kivágva a bélést belőle (helyére Kata egy kockás szoknyaanyagát varrva), vagy 20 centivel még meg is toldottam. Sőt a toldást is kibéleltem. (A térdem nagyon hálás.) Azonban. Kínai ételhordónkból a nagyszívű szakácsnők által túladagolt húsleves olykor kilöttyen. Kabáton két oldala ez okból foltokban fekete. Kata búsul. Tényleg ronda, javíthatatlanul. Tanítványaimnak ki akarom adni magánypályázatként: mit lehet tenni. (mosással nem jön ki.) Én addig jutottam el, hogy két hungarocellel tömött szatyrot kéne hordanom. Sőt, egyenlőre még egyszerűbb megoldás: hencegek vele: húsleves, baj?!
Diákjaim alighanem kezdik unni a többletmunkát, hogy kedvemért szabadnapjukon is be kell(ene) járni. Arrafelé halad a dolog, hogy inkább csak akkor menjek, ha van korrigálnivaló képük, majd hívnak. Tehát a dolog meghalt. Végül is nem jöttek hozzám takarítani. Az egyikük indoka érdekes volt: körülírta (illetve dadogta), hogy az túl bizalmas szféra már neki. Ennek a leánynak amúgy is olyan mélységei vannak, hogy ijesztő. Minden mondatáért megküzd, de inkább csak hallgat. Ha netán evvel akarná a figyelmet felhívni magára, elérte. De nem úgy hat.
Kéne már dolgozni. Reggeliből hamar fölpattantam ezt folytatni (a reggeli futás után kezdtem), de most mindjárt kilenc, mindjárt kapcsolom a Kossuthot, mintha cigarettára kéne gyújtanom. Naponta egyszer-háromszor hallgatom a híreket. Miért? Igaz, itt nincs napilap. Legalábbis reggel.
A rádió azt mondja, amnesztiát terveznek Oroszországban. 536 ezer fogoly van. Nagy ország. Gorbacsov azt mondja Németországban, Borisz Jelcin könnyen befolyásolható ember. És hogy visszatérhet a diktatúra... Ez még ma is káprázat, csoda nekem, ami ott történt. Tavaly? tiltották be ott a kommunista pártot?! Őrület.
Próbálok kevésbé vadul vezetni. Olykor sikerül. Ha az ember tényleg azonos avval, ahogy autót vezet...? Bár állítom, hogy csak formai egybeesés, nem agresszív vagyok én ott. És különben is tessék képeimet nézni: azt a halk rózsaszín tüllszoknyás fuvoladallamot... Nos, melyik vagyok én?!
Na, muszáj dolgozni. Majd folytatom. Kilenc óra tizenegy. Elkezdem az A/92/13-at. Mondjuk legyen: rózsaszín. (Mindennap így kezdem.)
háromnegyed tizenegy. meghalok, elájulok, elalszom, lementem az udvarra kicsit tornászni, ez az új szisztéma. kezem piros, zöld, sárga, rózsaszínű. A kép félig naiv, félig doktriner. na, folytatom.
negyed egy, túléltem, élek. a kép tényleg rózsaszín, aláírtam. száradjon pár napot, aztán még meglátjuk. mindjárt ebéd, nagyon várom. Kezet mostam, a műtermet igazi gyöngyvirágszag tölti be. ez a legerősebb virágszagú szappan, amit az országban kapni lehet. Kata mindig röhög rajtam.
Tegnapelőtt este, nagyon összeszedve magam, gépbe írtam a negyedik műelemzés cikkemet a Mozgó Világ számára. Robi barátomnak (szerkesztő) megint nem fog tetszeni laza-oldott hangvétele, amit olyan görcsösen igyekszem megvalósítani. Nagyon szeretem Modok Mária szentendrei múzeumbeli kis parti csónakjait, Braque utánérzések, nagyon szeretem. Egyik jobb, mint a másik. Braque legalább húsz évig festette ezt a halálhajó szériáját ''gyanítom, kissé unva biliárdasztalos, zongorás, énekesnős boldogságát...'' (idézet tőlem). Annyira keserves összeszednem magam írásra, hogy onnét nézve akkor inkább festek...
Másfél éve, mióta aláírta a szerződést, S. Nagy Katával csak Farkas Istvánról lehet beszélgetni. Már telefonba úgy mutatkozom be nála. Egy nagy, sőt igen nagy monográfiát ír, szerencsére kissé én is benne élek a dologban. Többször elemeztetett velem képeket is, és most - levélben küldött - mertem határozott véleményt mondani: hamisítvány-e egy kép. Farkas amúgy is fantasztikus, jó most ennyit foglalkozni vele. Vasárnap megint megnéztem a múzeumban itt, a Cifrapalotában: Piros asztal körül öten ülnek, két nő, egy férfi, egy torony és egy fa. Mögöttük a tenger, halál.
Pár hete itt volt a két Farkas fiú, Olasz-, ill.
Franciaországban élnek, 65 évesek kb. Gyönyörű, sovány arisztokraták. Vettek
képet tőlem, kikötéssel adtam, haláluk után hazakerül a Nemzeti Galériába.
Eredetileg két repülőjegyben és szállodában állapodtunk meg Párizsba - ajándékom
Katának -, de most mégis készpénzre fordították levélben. S Katának sincs akkora
kedve, mert ellenjavaslatokat tett: Kékkúti beruházás, Prága, családi út, pár
nap.
Egyikhez sincs kedvem, alighanem Zsófi öröklakásába tesszük így. Kata két éve
volt Párizsban. Én tizenkettő. Szerettem volna az új múzeumot látni, de hát nem
olyan fontos.
Na, megvolt az ebéd. Első napon ugyan bejelentettem, hogy (máj) diétán élek, de hát magam sem hiszek az egészben igazán, itt meg parasztos-zsírosan főznek mindent. Pszichés okokból mindent fölzabálok. Süti is volt. Gyomrom meg nem fáj.
Másnap este.
Most, hogy Mikica új becézőnevet kreált számomra, gondolatban végigfutottam
valahai összes nevemen - igazán elégedett lehetek. És vagyok is. Miki egyszerűen
papír-nak nevez, valószínűleg a kettős p betű ihlette meg, de mindez angolul
kiejtve: pépör. (levelében most így is írja.) Valaha, 11 éves koromban, a
cserkészeknél - kötelező szokás volt a névadás, DES- voltam. Volt Negro,
Öcsike, Fiú, Mackó, Kalef, és Tom, ja a vezetőm: Zua. Rájuk emlékszem. A
Főiskolán aztán figyelmetlenségem és névmemóriám teljes hiánya miatt -
kényszerűségből - mindenkit APÓ-nak, APÓKÁ -nak szólítottam, visszahatólag ez
rámragadt, máig. S most ez a pérör. Igazi megtiszteltetés. És a
régi, lappangó DESKE is jó.
Vuillardról is kéne írni egy cikket.
Na, lap vége. Szia, tarts ki!
dátum: 92.03.10. - 04.19. C. 02271-2274
J-9
Szia J!
Ötven év kellett, hogy rájöjjek, a papucsomat ne az ágynál tároljam, hanem ahol vetkőzöm.
K. (48 éves), ma délután nem megy uszodába, hátha találkozik Gy. volt kollégájával (férfi, 65 éves) - s az ne lássa őt ''stoppolófa-fejűnek''. Íme, az ember. (Szándékkal nem nőt mondok.) Ilyennek kéne lenni?
Szüts meséli, mint élete egyik nagy tanulságát. Barátja kérésére annak kisfiának gyerekszobáját, az ajtót, mindent, gyönyörűre befestette. Tűzoltóautó, mesefigurák, minden. A fiúcska felnőve meséli: ''borzalmas volt, a tűzoltóautó éjjel elkezdett nőni... felém...''
A pedagógia nem tudomány, hanem művészet. Illogikus.
Ez az anekdota is Szütstől jön. Tudni kell hozzá, közösen hallgattuk - sokszor -
a nagy Pilinszky interjút, ahol P. meséli: ''Úgy adódott, hogy Zolival együtt
jöttünk haza Párizsból, egy koncertje után. Ülünk a repülőn, és én elkezdem neki
a Le Monde-ból a róla írt kritikát fordítani. És akkor ő nagyon szelíden azt
mondja: Köszönöm, ne fáradj vele, engem nem érdekel a kritika, engem semmiféle
kritika nem érdekel, az ember magamagának a legpontosabb kritikusa, csak legyen
ereje odahallgatni...''
(Gondolom, szó szerint az idézet, rengetegszer hallgattam,) mire Szüts
megjegyzi: Lehet, hogy a Le Monde nem érdekli Kocsist, de én voltam vele
Zalaegerszegen, ahol a hangverseny másnapján dúltan rohangált, hogy a helyi lap
nem írt róla...
Ez is Kocsis anekdota. Mesélem Kazovszkij Lenának:
(kissé irigykedve)... olvasom most a Pilinszky memoár kötetben, hogy
Pilinszkyvel éjszaka fölmentetek Kocsishoz, és - írja - kellemetlen helyzetbe
hoztátok, kérve, hogy zongorázna egy kicsit. Mire ő szabadkozott, hogy panelház,
minden áthallatszik...
Mire Lena: A rohadt! Tudta, hogy szerelmes bele Pilinszky. S ő ott forgolódott,
kellette magát fürdőköpenyben. Hogy valahogy föloldjuk (-jam?) a helyzetet,
abból jött az ötlet...
Egy önéletrajzomba beleírtam, hogy majd UTÁNA sokat fogok sétálgatni
Pilinszkyvel. De szeretteim kitöröltették, s én elfogadtam, hogy - hátha
-Pilinszky meg nem akar majd...
Most 10 éve, 82-ben itt, Kecskeméten hallgattam állandóan azt a bizonyos egyórás Pilinszky interjút. Még ma is tanít. Pár éve csillogó szemmel valami kedves futóvendégnek odaajánlottuk a kazettát ''még nem hallottad?'', Katával hónapok óta nem tudunk rájönni, ki lehetett. Nem hozta vissza.
Múzeumot alapítok. Képeim szétajándékozásánál egy
hibát vétettem. Tapasztalat, hogy egy falon három-négy összetartozó mű mennyire
sugárzik. Most, utólag szeretnék néhány ilyen kiemelt bázisomat kialakítani. S.
Nagy azt mondta: adj egy sorozatot a Kecskeméti Képtárnak, ők szeretnek,
megbecsülnék, följövőben lévő múzeum, város. Márciusban egy laza mellékmondatban
rá is kérdeztem, a múzeum vezetőnőjével beszélgetve, ez menne is. De
továbbgondolkoztam, ó. Hétvégére Miklós is lejött szeretteihez - az alattam
műteremben laknak - Erzsébet megint rohadt jó képet csinált - s: mi lenne, ha
csoportosan, mindnyájan adnánk egy-egy műtárgy-csoportot (nem sorozatot), avval
a feltétellel, hogy kiállítják együtt, és nem mazsolázzák ki. Ezt jól
kitaláltuk. Ez is mehet, sőt. A vezető megmutatta nekem - még az ötlet elmondása
előtt - a Cifra Palota padlását, ide állandó kiállítási helyet akarna
kialakíttatni.
Még egyszer (többször) beszéltem vele, tehát: legyen ott egy állandó Kortárs
Gyűjtemény. Mi összeadjuk az anyagot. Csinálunk egy Alapítványt, és az örök
időkig (keményen) zsűrizni: bármi kortárs anyag bekerülhet, de csak nagyon jó.
(Eredetileg: Akikkel Váli Szimpatizál- múzeumnak terveztem, de ez jobb.) (Vagyis
teljes gyűjtőkörrel.)
Az Alapítvány forma a vezetőségnek kell, hogy a
megyében ne kelljen pénzügyekben a Városházán mindenféle állatorvosokkal
veszekedni. Nekünk pedig a későbbiekben is vétójogú zsűri miatt kell. Úgy fog
alakulni valahogy a Kuratórium, hogy szótöbbséggel leszünk.
(Magunkat is delegáljuk oda.)
Én mindenesetre Miklóssal kiválasztattam tavalyi termésemből 4 képet, ami
összerendezhető. Átírtam őket egyetlen címre és egy opusz-számra, s még külön a
hátára, hogy: megbonthatatlan sorozat. S mert nem szeretem a lacafacázást, egy
kocsival már le is vitettem Kecskemétre, kísérőlevéllel, hogy ha netán az
Alapítvány nem jön létre, én ezt akkor is nekik adom... A kocsi azért jött, mert
vittek tőlem két képet a múzeumnak amúgy is. Ugyanis visszakértem, és ott a
helyszínen rögtön össze is törtem egy másfél méteres absztraktomat. Egy
darabkáját az igazgatónőnek dedikáltam... Cserébe két összetartozó, gyönyörűt...
Most kicsit gondolkoznom kell, miről írjak. Volt nekem Pesten egy 45 tételes listám, elintéznivalók a kecskeméti művésztelep után, s a kecskeméti családi húsvéti szüneti nyaralás előtt. Ez a lista tévedésből Pesten maradt, pedig ehhez a levélhez szántam...
Tudod, föl kellett hívnom a Kiscelli Múzeumot is, ez
biztosan rajta volt. Írtam neked (?), szívességből végül is elég sok munkával be-
illetve átrendeztem a főpolgármester helyettes irodáját, valahogy három Váli
művet is elfogadtak. Meg szereztem még több fordulóval múlt századi képeket is
(ezért a Múzeum.) Sőt, most egy életnagyságú apostol (?) szobor ügyében
forgolódom, homokkő, épületdísz lehetett, félig mállott, a Múzeum lovarda -
elfekvő szoborraktárában találtam. Most rászánták, és restauráltatják a
kedvünkért, csak a helyszínre szállítás ügyét nem akarom, hogy elügyetlenkedjék.
Hivatalosan hatvanezer forint lenne. De a restaurátor egyenesen odavihetné, ha
már úgyis szállítja. Hát ennyi.
Auguszta megvált tőlünk. Én tettem a közösségben egy megjegyzést, hogy nem akarok közösséget bővíteni öregekkel (valaki szeretett volna hozni egyet), s ezt Auguszta magára vette. Hogy akkor ő itt... Többször beszéltem vele erről, magyaráztam, én hívtam, szeretjük, kell nekünk. Hogy ő nem léphet olyan ember házába, ahol a családfő (részben) más nézeteket vall - tiszteletből. Érvekkel nem sokra mentem. Levélben hívtam, szeretettel, és meg is róttam: ez munka! Most nagyon szelíden válaszolt, hogy István atya közösségébe átment. Írtam tegnap neki, ja így, bocs, minden rendben van, lássuk azért néha, s ha netán költözködésnél segíteni...
Olvasom, egy pap mondja: az önkéntes szegénység nem
az, ha nincs semmid, hanem ha nem ragaszkodsz semmihez... Jó.
Olvasom, miközben szopogatom, ami benne volt: ''tejszínes-kávés ízű kétrétegű
mártott szelet''
Húsvét vasárnap, délelőtt. Mise, a pap 40 percig
beszélt. Nem is rosszul, egyébként. Micsoda aránytévesztés. Vagy csak (piarista)
- a tanár vér?! Vagy hogy evvel ad nyomatékot az ünnepnek? Vagy, hogy legalább
erre fognak emlékezni? Vagy, hogy ennyiből csak megragad valami?
Utána gyerekeket lelkiismeretesen városnézésre-múzeumba vinném, de szerencsére
Kata velük szavazott: nyomás haza, Süsü, a sárkány lesz a TV-ben! Így tudok most
írni, napok óta készülök rá. De előbb a mindenféle (részben) (hülye) kötelesség.
Pályázok egy US. ösztöndíjat, na, nem akarok utazni, hanem pénzt adnának. Kata
sürgetett, kéne valami másodállást találnom, mi lesz, ha elfogy a pénzünk. Hát
ez jó erre, nem? Aztán van egy Soros Alapítvány, az nem direktbe pénz, hanem
csak a világhír. Hogyha külföldi érdeklődő jön, beül a Műcsarnok irodájába a
komputer elé, megnyom egy gombot, életrajz, 20 diapozitív, minden. Választhat.
Önéletrajzom elejére mindenesetre odaírtam, hogy előzetes figyelmeztetés,
műveimet külföldre tartósan nem... Ha még ezek után is telefonál valaki, annak
meg odaírtam, hogy délután alszom.
Még egy angol önéletrajzot is kellett írnom,
egyszerűen nem tudok visszaemlékezni, kinek. De ha már - csináltam egy mintát,
ahol minden, pontosan, részletesen, egyszer s mindenkorra, angolul. Meg még egy
negyedik önéletrajz, tiszta röhej. Ez meg a 85-ben írt, akkor 4 oldalas
hobby-listám kompletirozása, és kiegészítése, ez meg a C. naplómhoz kellett.
Két napig írtam, teljesen belemerülve a múltba, ami nálam ritka: 55
nyara, Siófokon Fulgur biciklimen rohangálok, csomagtartómba beszorítva a
''Földrajzi Zseblexikon''. Sárga lapjai is voltak, teljes körű térképmelléklet,
anyámnál ma is megvan. Naponta, elhatározásból 34 orosz szót betanultam, féltem,
hogy jövőre már nagy baj lesz...
Ez a mulatságon kívül talán arra jó, ha egyszer vénségemben netán megírom az életemet.
Azóta (múlt levelem) és megint, és lázasan könyveket vásárlok. Ezúttal Kata is boldog: Fodor András: A Kollégium. 1947-1950. Az Eötvös-kollégium végnapjai, a szétveretés előtt. Minden idősebb barátunk, kollégánk szerepel, ki így, ki úgy. Besúgások, nyilvános politikai önkritikák, minden. Ha nem felejtem el, most meg fogom rendelni, 1500-ért kiadják a Beszélő szamizdat folyóirat illegális számait három kötetben (vászon kötés). Olykor egyet-egyet láttam belőle, nem túlságosan érdekelt. De most, visszahatóan annyira más lesz a fénytörése... És valahogy a gyerekek számára is, mulatságos, hogy ez volt szüleink korában... [megvan 2008.12.]
Ingyen továbbtanítom főiskolás diákjaimat most, a második félévben. Lejöttek páran még márciusban ide meglátogatni, Kecskemétre, invitálásomra. Most szóltam nekik, hogy most megcsinálhatják, amit első félév végén terveztek, hogy a rektortól engem állandó tanárnak kérnek. Akkor még nem engedtem. Nyilván nem lesz az egészből semmi, olyan a légkör, de magammal szemben kötelességem volt, kipróbáltam, és vállalnám ezt a munkát.
Vettem egy Bartók Breviáriumot is, meg: Mi vagyunk az ifjú gárda, visszaemlékezések az illegális kommunista mozgalomról. Annyit emlékeztek vissza már, hogy itt pontosan egy újságíró szavaival mesélik élményeiket a kérdező riporternek: akkor mi a tanácsköztársaság védelmében fegyvert fogtunk, és elvtársammal elhatároztuk... Iszonyú jó. Múltkor egy ilyen főkomcsi életrajzot (1984) kidobtak vagy 50 példányban a mellettünk föloszló Bányászati Kutató Intézetben, s postán egyet föladtam György Petinek jókedvemben. Négy nap múlva zavartan telefonált, hogy ő filosz, s nem érti a messzidzset, ő már minden sorát elolvasta... Szegény.
Megvettem még nosztalgiából antikváriumi böngészésekkor Faulkner: A medve, és Jan de Hartog: Vandelaar kapitány. Ez utóbbit senki sem ismeri, 600 oldalas tengerészregény, gyerekkori könyvtáram darabja volt, ma is működnek, 30 év után. Öregszem? El kéne újra olvasni az Egri csillagokat, emlékszel Jumurdzsákra, aki magyar nemesként mutatkozik be, elcsalja Bornemissza Jancsikát, és az ajtón kifelé hátrálva távozik?!
Úgy gondolom, hogy helytelen egy reszelőtől elvárni, hogy puha legyen. Az a dolga. Munkamegosztás. (Ez egy hasonlat.)
Csengettek ebédre, 12 óra. Rohantam le. Először láttam Orbis et Urbi, pápa, Vatikánból a TV-n, ez is épp 12-kor volt, ezt vártam. Megrendítő. Ehhez a rendszerváltáshoz nem lehet hozzászokni. Hogy ilyet, TV-ből.
A 45 tételes listámon biztosan rajta volt, hogy
vitorlás hajó felszerelési boltban zsinórt venni. Rájöttem ugyanis, ó, boldog
perc, hogy nyaranta műterem-sátorban fogok, FOGOK DOLGOZNI. 4 farúd, elől, és
fölöttem fólia a fény ellen.
Összecsukható két magas bakot asztalnak már csináltam ehhez, s most a sátor is
fölállítódott az alkotóház kertjében. Szerencsére, mert rögtön kiderült, hogy
használhatatlan. Műteremben, nappal, vagy kiállítótérben 3-600 lux van.
Napfényen 44 ezer. Ezt kéne redukálni. De csak 2200-ig sikerült, pedig már
minden oldalról pokrócok lógtak.
Önfegyelemmel és bölcsen csak 4 alapozott lemezt hoztam most Kecskemétre. Családdal, 10 nap. Már megvannak.
Milyen a foncsorozott víziló? Fénylik?
Ha netán válaszleveled nem fordul meg, május 2,
szombat este 6-kor minden esetre ott leszek a Louvre piramis kapujában.
15 p. várok rád.
szia.
Deske
dátum: 92.05.30 fájl: c-fajlok-2/c02301-1.htm C. 02301-2307
J-10
Szia J!
Beszámoltam a közinek Párizsról, s felőled egy alternatív hírrel: Judit meghalt, vagy nagyon elfoglalt, vagy nagyon lusta. Kiegészítették, hogy kiküldetésben is lehettél...
Az ígért 15 helyett 17 percet üldögéltem az üvegpiramis mellett. Borongósan, részben, hogy nem jössz, részben hogy mégsem foncsorozott az üvegfelülete, mint a fotók mutatják. ''Látszik benne a szerkezet'' - ami minden harmadéves építész álma. Csakhogy azt az 1960-as római olimpiai Nervi-csarnok óta nagyon megszoktuk. S az ágas-bogas szerkezet miatt a szemközti barokk homlokzat nem úszik át zavartalanul az üvegszerkezet mögött. Hanem ha foncsorozva, s a felhők látszanának benne! Eltolták.
A másik, amit eltoltak, a Gare d'Orsay (így írják? Nem
tudom megnézni, kerti székben egy eperágyás mellett, gép az ölemben, házigazda
Ildikóék diszkréten borozgatnak a ház másik oldalán. Alattu(n)k a Szentendrei
sziget, Fótot és Gödöt is látni innét. Mikica egy barátjával
csodamotoros filmet néz a zárt verandán vagy micsodán, színesben, nagyon
izgulnak, mindig dudálnak és lőnek. Melléjük ültem egy időre, Miki
bátorítóan magyarázta, hogy nagyon jó színészek - ezek. Közben nem rágta a
körmét.) Ezért a múzeumért mentem ki elsősorban, merthogy ezt én még nem. (Az
üvegpiramis volt a másik). Hát - pályaudvar maradt. Üveg, márvány, rézkorlát, kutyafasza
hodály, egyébként gyönyörű és megalomániás és léptékvesztéses. Végül is
nem baj. Elég jó ízlésűek ahhoz és elég gazdagok is, hogy húsz-ötven év múlva
kipucolják belőle a harmadrendűt, vagyis az anyag kétharmadát, ami csak arra
való, hogy a nagyérdemű ájultan hulljon a jegyszedő karjába. Beavatottan azonnal
a második (negyedik?) emelet hátuljára mentem - egy zavarosan komplikált
térképen ezt a kék szín jelzi - a Bonnardokhoz és Van Goghokhoz. Volt ismerősöm,
aki ezt egyszerűen nem találta meg. S én is (aki tanultam alaprajzot olvasni)
eltévesztettem és elvesztettem az utat, másodjára beleuntam a Van Gogh terem
újra megkeresésébe, s legyintve lemozgólépcsőztem a kijárathoz. Hullafáradtan.
Ezentúl (is) megnéztem minden múzeumot és még egyet. Voltam a Musée Guimetben, összesen négyen voltunk a három emeleten. Csoda.
Most közben vacsora, Ildikó bablevese csülökkel, utána
kolbász meg pici, (kertből van!) friss paradicsom. Kissé már vidám férje
igyekezett velem vitába keveredni meggyőzendő, hogy a művész nem jó ember, ha
alkotás közben nem gondol a közönségre. Az az érvem, hogy ''ha te gyereket
csinálsz, te sem a Magyar Köztársaság jövőjére gondolsz'' - nem hatott rá.
Eljutottunk odáig, hogy ez a művön (sajna) nem mérhető. Nem megítélhető abból
sem, hogy a művész mit mond, vagy mit hazudik, és hogy akkor ez hol jelenik meg
egyáltalán. De aztán közben bekapcsolódott az Egyes Híradó, a
szoba kékre váltott, s én egy hálófülkébe faroltam az írógépemmel. Ez a gép
egyébként az egyik valahai legemlékezetesebb honoráriumom, százszor többet ér,
mintha pénzt kaptam volna, nagyon szeretem.
Az ember ne mozduljon ki, hétvége okából sem. Nem
tudom megnézni, írtam-e neked, hogy jutottam ki Párizsba. Hát az úgy kezdődött,
...hogy S. Nagy Kata évekkel ezelőtt írt egy gyenge könyvet Farkas Istvánról.
Most egy teljes ouvre katalógust - nagymonográfiát ír, ennek kapcsán két Farkas
fiú, Paolo és Golo (Francia- ill. Olaszországból) iderepültek. Innét már csak
egy lépés, hogy meglepő módon Paolo tőlem képeket akart venni. A százezer
forintos áron meglepődött, de második javaslatomat, hogy: (akkor két retúr
repülőjegy Párizsba és a szálloda kifizetve öt napra - akceptálta). Hősiesen
Katára is gondoltam, holott annyira nehéz ilyen rohammunka periódusban bárkihez
alkalmazkodnom, hogy. Kata pedig egy idő gondolkodás után hősiesen visszalépett
(két éve volt Párizsban), hogy akkor inkább Kékkúton építsünk valamit, vagy - és
ez volt a vége: adósságainkhoz ő most így egy kicsit hozzá tud járulni.
Ez történt.
Párizs. Meghaltam, túléltem. Második naptól kezdett értelmes étkezés hiányában a gyomrom elmozdulni. Két frank az utcai WC automata igénye, gyűjtöttem. Krómacél, hengeres, nagyon szép és nagyon messze van.
Párizs. A Pompidouban a
Reggelizőasztal, az a kis
piros-narancs-fehér Bonnard kép, ami már majdnem tiszta absztrakció.
A legszebb. Kompozíciója: őrület. Tudom róla, hogy rendszeresen utólag
komponált. Tehát kivágott egy jópofa részletet a vásznon, azt keretezte. De ezt,
megnéztem, nem!
És egy másik elandalodás, már 22 éve is, akkor még a Musée d' art Moderne-ben: Brancusi: A csók. Az a kis kőtömb. S azóta tán még reprón se láttam. Valami módon emlékeztet egyébként arra a Mária kőszoborra, aminek fotóját a Bibliámba beragasztottam, s talán épp nálatok(?) van a közösség kertjében(?), mintha Dini annakidején valami ilyet mondott volna.
Sorsom percenként bonyolódik. Most valami Barbara
Streisand (?) portréműsor van a TV-ben, ha vége, költöznöm kell a géppel a
hallba. Este kilenc, Mikica még a kertben fejel.
Párizs. Az utolsó éjjel régi szerelmemmel álmodtam, s utána volt még egy második
túlhangsúlyos élményem is. De az jóra fordult. Belekeveredtem egy háromemeletes
művész-áruház közepébe, nem ámultam- nem bámultam, de láttam egy olyan
keretezőfűrészt, ami húsz éve nagyon, - tényleg nagyon kellene. Nagyon sok pénz
volt a zsebemben. Nem erre. Mármost mi a teendő. Magyarországon ilyet nem kapni.
Satöbbi. Ijedtemben az árat is félrenéztem, s mikor végül összeszorított
fogakkal és izzadt tenyérrel visszamentem megvenni, kiderült, hogy még sokkal
drágább. Satöbbi. Aztán hétvégén mégis felhajtottam egyet Pesten. Addigra már
egy mecénásomtól kaptam is rá előleget. Erős testi felindulásban azonnal
csináltam három, majd még kilenc keretet, álom. Ami eddig napokig tartott volna,
és nekem húsz év alatt a derékszög még soha nem sikerült...
Párizs. Kimentem (május elseje, még a St. Denis katedrális is zárva!!) át a Defance-ba. Hát ezt is eltolták, finoman. A nőtt város spontaneitása (New York) hiányzik belőle, de igazából összekomponálva sincs. Igyekeztek nem egyformák lenni, ennyi... Hogy egy felhőkarcoló-kapuval a Diadalívet megismételték, engem arra a régi Ludas Matyi-viccre emlékeztet, ahogy egy meztelen kislány a tükör előtt a mama melltartóját próbálgatja - a fenekén.
Párizs. Vasárnap másodszor is kimentem a katedrálishoz, már misére. Mise a gótikában. Az építészet hatalma. Utána török- arab-néger piac, óriási, ugyanott. Négyezer forintért (!) majdnem vettem egy négyméteres szőnyeget, ezüstös szürke-homokszínekkel, gyönyörű volt. Egy lépcsőház árnyékában tucatjával kiterítve a piactér sarkán. Vitték, mint a cukrot. Katának vettem két méter arab bugyigumit. Azon itthon mindig veszekszünk, én a fotógép különféle szerelésekor sokat használok, s ezt tradicionálisan és szertartásosan nehezményezi. Meg vettem két banánt, s égetett cukrot, az aznapi ebédem...
Visszatérve a keretezéshez. Elég olcsó vicc, de
mégiscsak-
Képet csinálni könnyű, de keretet... Na most ez más. Vagy tíz tavaszi-
kecskeméti képemet továbbfestettem (Van keret!) sőt, többől kisebb képet
szabtam, egyébként megfesthetetlen lett volna. És semmi probléma, egy óra alatt
csinálok neki SAJÁT keretet! Ilyenformán lassan megint egy halom kép áll a
műtermemben, vagy harminc talán. Mindenféle vakuállvány szerkesztések és
spekulálások eredményeként lényegesen egyszerűbb most a műtárgyfotózásom is.
Kisdia, nagydia és fekete-fehér repró a katalógusok számára. Ehhez ma már három
gép (meg egy tartalék) áll készenlétben, csak erre. Szüts rábeszélésére vettem
két automata vakut is, de a részletekbe nem merülök bele... egy egyetemes
exponálási táblázatot is csináltam, tizenöt év tapasztalata, stb.
(Véletlen éppen) huszonöt éves (diploma) találkozó
nálam, ugyan ajánlottam Csomay négyszintes, maga tervezte, télikertes palotáját,
de ő nagyon racionálisan azt mondta, hogy ha ő háziasszony, akkor semmire nem
tud másra figyelni, és az neki nem jó...
Kettő szörnyethalt, egy megbolondult az évek folyamán, a többi itt volt. A fiúk
egy üveg italt, lányok szendvicseket hoztak. Kiscsoportos és páros baráti
csevegések, szeretjük egymást. Egy fotóművész, egy vezető díszlettervező, egy
MÁV-főépítész, és a nagy Reimholz, aki idén éppen nem kapta meg a Kossuth (ill.
ma: Széchenyi) díjat. Igaz, én tavaly nem kaptam meg, előbb. Összes székeinken
körbeültünk, Kata megfigyelése szerint volt egy konstelláció, amikor mindenki
éppen a volt szerelmével beszélt. Mikica hozzám hajolt, hogy is fogalmazta?,
hogy nem lenne-e helyes az egymással beszélgetők rendjét meglazítani, olymódon,
hogy az egyiket megkérné - most arra a szőke nénire gondol épp - hogy jönne vele
a másik szobába, zongoravizsgájára fölkészülésének eredményét bemutatni. Utóbb
egyeztetve, sorra mindenkinek mindent lejátszott. Elég öregek vagyunk: a férfiak
megadóan bólogattak mellette a kisszéken.
Hanem letört volna a karod, ha egy lapon válaszolsz, hogy ugyan, dehogy jössz te Párizsba? ...nyavalyás.
Azon tűnődöm, hogy jön össze a festés az örökélettel.
Hogy ez az egész majd odaát teljes pocsékba menjen... Az ember úgy gondolná
(gondolja), Isten nem ilyen logikával működik. Meg kéne nézni az ''előkészület''
mintákat. Az embrió állítólag átmegy a disznó stádiumon, és a dinoszauruszok
kihaltak. Igaz, ma a TV-ben a gyerekek sztárjai, tehát élnek. Teremthet az Isten
ilyen fontos ügyben, mint az ember, zsákutcát? Nem hiszem. Akkor viszont
alighanem mégiscsak lesz a mennyben Talens- festékbolt lerakat.
Szüts-Váli locsogásunkat, magnóról lejegyezve, György
Peti barátunk locsogásnak minősítette, s az olvasott 40 oldal naplórészletem
alapján nem nagy hajlandóságot mutatott segíteni kiadót találni. Erre Szüts
dühös lett, nagyon hasznos módon, mert most már sajátjának érzi az ügyet. Azt
mondja - és ebben mintha igaza lenne -, hogy: ne menjünk messzibbre, mit adnánk
azért, ha egy Vajda Lajos-Bálint Endre egyórás beszélgetést egyszer
meghallgathatnánk. A hülyéskedésekkel, gondolatismétlésekkel együtt, a
vajaskenyér körüli mondatokat is beleértve. Így tudtom nélkül az ő iratfűzőjében
őrzött leveleim és a beszélgetés-lejegyzéseket odaadta olvasásra egy becsült
irodalmár barátunknak, lapszerkesztő is egyébként. [Margócsy István. 2008.12.] Szálltak a hírek, hogy igen
szívesen közölne belőlem a lapjában. Én őt alig ösmertem, de rövidre zárva a
dolgot, fölhívtam magamhoz.
Belépőként mindenesetre rögtön adtam neki egy képet, erre szerencsére szemmel
láthatóan föl volt készülve, vagy föl volt készítve, evvel nem telt így sok idő.
S aztán a kezébe nyomtam a négy iratfűző dossziét, ugyan nézne bele, s föltettem
elöljáróban két kérdést. Másfél óra után fölállt, hogy ő csütörtökön
visszajönne, de hosszabb időre. Adtam neki lakáskulcsot. A végén megdicsért. A
legenyhébb kifejezése, hogy nemzeti kincs, és a kéziratot most (miért most?) át
kéne adni a Széchényi Könyvtárnak. Ettől mindenféle lelkesedéseket kaptam, s
kegyetlenül töröm a fejem egy idő óta, mit csináljak. Egy
ismerősöm fölajánlotta, hogy százezer forintért megvenné az (utolsó enyém) -
zsidótemető képemet, abból a komputerbe átgépelés ára kitelne, sőt utána
megszervezné az egész kiadást, nyomdát stb. Csak ettől a képemtől nem szívesen
válnék meg, Mikica is nagyon szereti, asztala fölött lóg.
És itt már a végkifejlet következik. Mire való, ha az ember klubba jár?! Az egyik uszodás mellettem vetkőző, szintén hét óra tízes, kiderült, egy főkönyvtár főnöke. A Széchényiben állagmegőrzési osztály vezető. Ők legálisan és bagóért, xerox áron mikrofilmről xeroxot nagyítanak, lakosság számára is. ''Bérgyilkosságon kívül pénzért mindent vállalunk.'' Tízezer forintból egy komplett kópia. Megszerzem valahogy a pénzt. Úgy értem, azonnal.
Közben B[ognár] Robi barátom holnap, júni elsején remélhetően elkezdi a kötetet szerkeszteni. Kértem, ha lehet, 1990-nel zárja le, mert a másik oldalról jövő dicsérettel és egy mondattal indulóan vérszemet kaptam. Hogy ti. az 1991-es részt akár szinte húzás nélkül, önállóan érdemes lenne megjelentetni. Tehát arra spekulálok, hogy netán egy idő után majd második kötet. Mint a Márainál. Most jelennek meg a Naplói. Az enyémet C. Naplónak fogják jegyezni. Erről eszembe jut, hogy Mikica is kapott opusszámot, és ez a saját választása szerint a következő: M/82/0. Hogy miért nullát kívánt, rejtély. Kata se akart lemaradni, bár kevésbé önálló opuszom, így ő K 100. Ez tetszik is neki. Zsófi nem vett részt ezen a vacsorán, Regnum programok között olykor hazajár ruhát váltani- így ő most kimaradt.
Közben itt eltelt egy éjjel, családi vendégágyban
közösen Mikicával, Szentendrén. Vendéglátóink is jöttek misére, diákmise, gitár
és ismert nóták. Oldalt egy padon az Iparművészeti Főiskola volt
igazgatóhelyettese, művészettörténész. Sokat dicsért sajtókritikáiban. Mindenkit
dicsér egyébként, és ízlése tökéletesen bizonytalan. A szakmai rosszkívánságok
csúcsa: ''Dicsérjen téged a Losonci Miklós!''
Tíz éve találkoztunk, éppen Hinczről írt valami monográfiát. Mondom neki, csak
úgy szolidan, hogy hát azért izé, és az a mozaik a Kertészeti Egyetemen, hogy
az.... Mire ő, hogy az nem úgy van, és hogy. Erre másnap elmentem, kértem
engedélyt, és nagygéppel lefotóztam azt a húszméteres mozaikot. A készült fotót
mezőkre osztottam, beszámoztam, hogy pontos helyre tudjak hivatkozni. S írtam
róla egy pár oldalas képelemzést, ahol számomra is megfogalmazódtak a belső
ellentmondások. Elküldtem neki...
Most a kert felső zugában ülök, Ildikó hetven fölötti papája idesétált kicsit szidni a lányát, hogy nem becsülik a kertjét, ő már februártól kint lakik, ezen dolgozik reggeltől-estig, kiülni sincs ideje... És hogy én éppen a kora nyári borízű almafa alatt ülök, a múlt héten ritkította a gyümölcsöket, és ne haragudjak, hogy megzavart. Munkamániás, a dolog ismerős. Most hallom van erre egy (rám mondták) angol szociológiai terminológia: work-alcoholism (nem tudom a szó végét hogy írják). Ezt múlt heti kirándulásunkon mesélte nekem valaki Bognár Robi társaságából, mire elmeséltem neki egy huszonkét éves történetemet. Aznap nagyon tehetséges voltam (évente két-három nap), s fél óra alatt meg tudtam oldani egy sok hónapja kapirgált képemet. Fölismerve a rendkívüli napot, sora vettem elő félkész dolgaimat, aznap délelőtt még ötöt befejeztem. Majd délben délben megpróbáltam a sorsfordító képre visszaemlékezni. Nem ment.
Most Mikica kiabál az alsókertben: ''Ményör, megyünk?!'' A Pépör analógiájára ezt a megszólítást találta meg anyjára. Kissé kárörvendve hallgatom, ez nem annyira telitalálat, ez a szó. Mennek le a városba, gyereknapra. Ez a szülőknek igen fontos program.
Kata holnap megint kórházba vonul, szegény. Marik Jóska kivágja az epeköveit. Szerdán. A júni 13 kezdődő pannonhalmi lelkigyakorlatunkra már lejöhet, de félárbocon lesz még. Utána talán beutalóval ő meg Mikica Mátrafüredre pihenni, úgy nem kell főzni, s M. magaslati levegőn van. Kata nagyon reméli folytonos náthája ettől jobbra fordulását. A gyerekorvos evvel biztatja. Bár csak alternatíva. Komoly része valószínűleg az ügynek a Mártírok úti levegőszennyeződés, bár ez most meg fog szűnni, mert többfordulós fölbuzdulásom következtében visszakeresztelik Margit körútra. Még egy éjjel 150 plakátot is kiragasztottunk ez ügyben.
Ja igen, a lelkigyakorlat. Hogy én a többórás
egyhelyben ülést nem bírom, és elalszom, ha nekem valaki hosszan beszél, s az
egészet meglehetősen unom általában, az nem olyan fontos. Én szervezem másoknak.
De képződött egy halvány gyanúm. Idén a Fiorettiben nemcsak a javasolandó
témákra kérdeztem rá, hanem az egész konstrukcióra. Kata az elején
élénken ellenezte az egészet. Kialakult, hogy leginkább családi
együttélésre vágynának, nem annyira tanításra. Jobbára egyedüllévő emberek,
Paula mondta ki nagyon markánsan. Tehát: éljünk, mint egy család, pár napot.
Közös imák és étkezések, és közben spontán, és nem spontán szerveződő programok.
Gábor egyedül akar lenni a gondolataival, mondja, erre máskor nincs módja.
Anzelm is respektálta ezt a kérést. Reggelente (javasoltam az időt:) 20 perces
eligazítást kérünk a napi lelki témájára vonatkozóan, s este egy órás
megbeszélés ez ügyben, de akár a szalonnasütésről. Kata aggodalma nem alaptalan,
civil programjaink nem igen sikerültek, eddig, nemigen tudunk egymással mit
kezdeni. (Szilveszteri buli)
Majd meglátjuk. Kértem, hozzanak ötleteket. Kata társasjátékot hoz. Én egy
Csontváryt fogok velük elemezni, alighanem.
Mányi Ildikót ösmered, vagy akkor már nem voltál itthon? (kertjében ülök). Két
éve Esztergomban a pápai megbízott engem is kihallgatott ügyében, s most
végleges: érvénytelenítette a Szentszék első házasságát! S épp terhes egyébként,
az apa, akivel 10 éve együtt él, építész ismerősünk. Lánya is egyidejű terhes
vele.
Párizs. A pályaudvar-múzeumban találtam egy festőt: Caillebotte (1848-1894). Párizsi havas háztetők, a Van Gogh terem környékén. Nagyon jó.
Szegény kiskutyáim a Louvre főbejáratot is eltolták. Az is pályaudvari váróterem. Egyetlen szempont szerint tervezték, hogy az a marha sok turista minél hamarább elpucoljon innen, a négy épületszárny felé. Hideg sárgás márvány burkolattal, véletlenül se egy ülőhely, rossz akusztika. Amikor diplomamunkának Kelet-Ázsia Múzeumot terveztem a föld alá, a Városligetbe, kitaláltam egy hosszú sötét földalatti folyosót, hogy legyen ideje a léleknek ráhangolódni a szakrálisra. A végén fénykapu várta, hívta őket. Volna. Majd átépítik, van rá pénzük.
Párizsban azon tűnődtem, mikor történik meg valójában
egy ilyen utazás?! Közben biztosan nem, amikor az orrod hozzáér, és így csak
néhány mozaikkockát látsz. Amikor hátralépsz, láthatóvá válik az ábrázolat, de
te nem vagy ott. Akkor nem érzel lángos szagot, nem látod azt a felhőt, nem
löknek meg, és nem fáj a bal bokád a gyaloglástól.
A másik, ami eszembe jutott, hogy szinte semmi igaz állítást nem fogok tudni
mondani Párizsról, az utamról, az engem kérdezőknek. Jó volt? Mi volt?! Mi volt
fontos?!
A szegény kisgyermek panaszai.
Kaptam ott ajándékba egy csodálatos passzító-fűrészt, Wittgenstein-kutató
házigazdámtól. Iszonyú szegények, hétvégi portás állást vállal, hogy
függetlenségét megőrizze, és megpróbált a sajtevés szabályaiba beavatni.
Harmadik nap fölcsillanó szemmel mondta, hogy látom, megkedvelte a Buvoár (mittudomén)
sajtot... mondom neki, az volt a tálon a legközelebb...
Minap uszodából hazafelé kirakatban láttam egy konyhai
tésztaszaggatót, vagy mit. Emlékszel, gyerekkorunk konyhai sarkantyúja,
hullámvonal élű, korongkést futtat az ember a nyelét fogva.
Azon gondolkodom, ettől a hullámvonaltól kevésbé tapad rá a tészta? És ha igen,
mely statikai törvény okából?
Szüts művésztelepen vett egy kiló almát, sorba rakta
az ablakpárkányra, s ha vágyott rá, megevett egyet. Ha megéhezett, elment a
boltba, vett egy darab sajtot és megette. Meg lehet ezt tanulni? Én leginkább
olyan kapcsolatban vagyok a külvilággal, ahogy a síléc csőre lehet
a hóval, lesiklóverseny közben.
Pár napig azt találtam ki, nem hozom föl reggel a napilapot, csak délben, az
ebéd hazahozatalkor. Mennyi energia az abból áradó iszonyt, izgalmat,
ellenszenvet lecsendesíteni. Ahogy végigdübörög rajtam reggelente a
világtörténelem...
És még csak nem is a szánalom a megoldás, mint tudjuk. Hálát kell adni. Bár,
amíg nem saját húsomat éri, nem olyan nehéz. Gyakran még akkor se.
Hanem életemben először vettem ezer darab indigót. Rögtön vissza is vittem,
gyanúsan olcsó is volt. A piktogramból kiderült, valami másra szolgál. Így hát a
teljes áron, talán 1600 forint, fantasztikus. Felnőtt lettem. Egy egész csomag.
És most ez a Széchenyi Könyvtár is... mindent három példányban írok.
Találkoztam egy öregedő barátommal. Rezignált, lányai után ő mosogat, magában sokat zsörtölődik. ''A három nő'' meg akarja velem vetetni a lakást. De minek? Adjam el a Kassákomat, abból... Azt mondja: tudod mit szeretnék még? Vitorlázni. Ül az ember a hajó végén, napsütés, nem baj, ha nincs szél, napoznék, nem csinálnék semmit... és te mit szeretnél csinálni?
Eltűnődtem. Mondom: hirtelen csak egyet tudok,
lánykákról ruhát lehámozni, de hát ugyebár. Nem tudom. Pihenni? Isten
ments! Utazni? Nem könnyen szánom rá magam. Tényleg, és ez igaz,
egyáltalán, hogy jó lenne szerelmesnek lenni?!
Egy volt egyetemi tanárom pár éve meglátogatott a műteremben. Nagy csajozó volt
világéletében. Kérdésére világnézetemre hivatkoztam. Mire kajánul megjegyezte,
önáltatás az egész, Dezsőke, maga mindig is az idejét féltette a nőktől... Hát
még ez is lehet. Mellesleg.
Jó volna valakit nagyon szeretni? Mikica létébe
örömömben olykor belesajdul a szívem, főleg ha nincs otthon.
Nem sokat játszom vele, pedig szeretné.-
Na, délfelé járhat, lassan ezen a feladaton is túljutok. Hetek óta tervezem, de voltak sürgősebbek is. Igyekszem neked úgy fogalmazni, mint Mikes Kelemen az ''Édes nénémnek'', nem várva választ. Pedig ebben érdekelne a véleményed: Dobszay prof, Barsi Balázs OFM és Jávor is privilegizálja a gregoriánt a misezenék között. Persze nem értek hozzá, de elvi okból tagadom. A kultúra mozgás. (Az amerikai hadügyminiszter mindig civil.)
Jaj, fontos. Dicsekvés. 500 telefonnal és sürgetéssel és végül is sikerült. A múlt héten a főpolgármester helyettes irodájába beállítottak egy most rendbe hozott gyönyörű - szerintem késő barokk - sárga homokkő szent - szobrot, másfél méteres talán. Egy tízméteres, bolthajtásos tér. Gyönyörű. Ez csak nekem köszönheti. Meg is köszönte. Evvel befejeztem az irodája berendezését.
A tanítványaim kérvényezték, de ettől persze nem sikerült bejutnom a Főiskolára - állandóra tanítani. Nem nagyon bánom. Eszembe jutott, ha tantervet kérnének tőlem, ezt és ennyit lehetne írni: szeretni fogom őket...
Most pedig következik egy előhalászott Capek
novelláskötet,
éppen vége is a lapnak, szia:
Deske
dátum: 92.06.29. fájl: c-fajlok-2/c02318-1.htm C. 02318-2321
J-11
Szia Barátném!
Megvolt a pannonhalmi lelkigyakorlat. Kata utolsó
percben mégsem mert jönni, epekőműtét után egy héttel.
Lazábbak voltunk, mind eddig, társasjáték, séták.
Anzelm kiváló. Ernő menyasszonyával, Ildikóval. Egy fali képes híradóról egy
tanárarcot megjegyeztem, látszott a képen, hogy fizikaszakos, s a folyosón
leszólítva rákérdeztem, hogy ha én festményfotózásnál a vakumat kicsit előbbre
és kissé oldalabbra tolom, hogy változik a fényerő, mert ezt ki kellene
számítanom. Fölcsillant a szeme, hogy ez arcus cosinus tétel, megmutatta, Anzelm
pedig adott egy zsebszámológépet. Én aztán. Három napig. Festményfotózásból
diplomázhatnék.
Egy hetem pedig ennek kapcsán ugyancsak erre ment el: Vakuzáshoz nekem 8 ceruzaelem kell. Na már most, hogy ez AZONNAL MINDIG kéznél legyen, vagy ha nincs, legyen rá pénzem, vagy ha van pénzem, legyen éppen bolt nyitva stb. ez nekem így nem megy. Hanem megkerestem egy vakuszerelőt, aki azt mondta, hogy nem lehet, aztán leballagtam az alattunk lakó Miklóshoz, aki elektroműszerész is volt, és vele lehetett. És van egy világosbarna fadobozom, amibe mindenfélét bele lehet dugni (banándugót (amin kigyullad) teljesen fölöslegesen, de határozott kérésemre) időnként egy piros lámpa, s a vaku evvel, illetve ezáltal hálózati feszültségre köthető. Csak különféle banándugók fölhajkurászására mennyi energiám ment el...
Ismered a kisméretű utcaburkoló gránitkövet? Amelyiknek kb. 10 cm az oldalmérete, kocka. A Széchényi könyvtárból hoztam haza a mikrofilmről xeroxba átfordított naplómat, amikor az oldalbejáratnál fölfedeztem egy kupac ilyen követ. Négyet hoztam, évek óta várom az alkalmat, és ez most alig számít lopásnak. Mindenfélére lehet használni, és körülbelül két kiló. Lemértem.
Egy év után mindkettőjük örömére Zsófi és Mikica visszacserélték a szobájukat. Bár Mikica Balatonon épp anyjával, Zsófival kettesben csináltuk. Zsófi galériáját ebből az alkalomból ágyszélességre rövidítettük, jól néz ki. Mikica, ha hazajön, nagyon boldog lesz. Közben telefont is szereltem, s ennek kapcsán az én készülékem meg elnémult. Szerencsére a múlt héten tanultam egy zseniális igazságot villamosság szereléshez: ''az áram nem hülye''. Ezt alkalmazva - kissé idealizálva a valóságot - először fejben meg tudtam javítani - s aztán a valóságban is, igazán.
Megvettem és boldog vagyok vele, 3000 forint, ami a
dolog súlyát is megadja, életem messze legdrágább könyvét: Van Gogh összes,
színesben, két kötetben, idén adták ki Németországban. Elbódító, ahogy egy-egy
égdarabkát, bokorrészletet megfest. Más világ. Most rítust fogok belőle
csinálni, hogy 6-kor az imát ilyen képnézéssel kezdem.
Amit sokáig használtam erre a célra, az asztalom fölötti Harangvölgy-fotómat,
azt pár hónapja elajándékoztam, talán a Magyarországra látogató valamelyik
Farkas fiúnak. Talán a negatívja megvan, remélem, akkor majd egyszer egy újabb
kópiát... Most úgyis át kéne néznem mi (nagyon kevés) van meg negatívon is, mert
hirtelen ötlettel az összes fontosabb fotómat besorolom a C. naplóba. Végül is a
vizuális információ (nekem) annyira összejön a gondolatival.
Van egy (nem gazdag, de előzékeny) műgyűjtőm.
Fölajánlottam neki, hogyha szerez puha ( 3 B-s) ceruzabelet, amit
Csehszlovákiában szoktak gyártani, de ott sem lehet állítólag kapni, - akkor
azonos súlyban rajzot fogok adni érte. Szerzett németet... Egy rajzot
kapott, és győztem, mert az véletlen épp farost lemezen volt, fél kiló.
Most nyáron két éve, hogy naponta úszom. Vasárnap is, mert úgy olcsóbb a bérlet (ára, 365-el osztva). Nagyon jó. Összeszokva, egy nyugdíjas versenyzőnő mögött úszom, ő úgy fordul, hogy mélyen merül, én fölötte fogok falat. Mostanában el-elmaradoztam mögüle, fáradt voltam. Eszembe jutott, ha netán ebből kiöregednék, egy villamossal reggelente ki lehetne járni a Margitszigetre - Őszikék- egy órát sétálni, mondjuk. Csodahely.
Micsoda félelmek, és nem lehet összességében kiiktatni! Tavaly Mikicát elvittem akupunktúrára éjszakai bepisilés miatt. Hihetetlen fegyelmezetten tűrte, hazafelé tapintatosan érdeklődtem, mennyire fájt. Ó, nem, ez jól elviselhető, előtte volt rossz, mert azt hittem, fúrógéppel csinálják! Szütsnek most (!) mesélte el nagylánya, mennyire félt éjjel az előszobafüggönytől. Egy mondatára Miklós eltette volna, természetesen -
Ez nekem nem jutott eszembe. Megint az egyszemélyes múzeumok hasznosságáról volt szó, ezen sokat rágódom. Valaki azt mondja: Föltétlen több, ha 30 Rembrandt-ot látsz, mintha kettőt?! Igaz! Teoretikusan a kérdést valahogy így lehetne föltenni, bár kissé torz képlet: Ha a Louvre, a Prado, az Ermitázs stb. egyetlen városban lenne, a Van Gogh anyagot külön épületbe raknád, vagy ezekbe elszórtan?! Vagy egy másik képlet: Japán most valami bankirodába megvette azt a kékvirágos Van Gogh csendéletet. Kellene-e abba a terembe még másik három, teoretice?
Itt most találtam egy cetlit, a vakuszerelés előtti, korábbi elgondolásaim idejéből: ''Már harmadik napja szaladgálok, hogy reprózásnál a vakum 24 helyett 10 másodpercenként tudjon villanni.'' Nem lehet mindig festeni.
Valamint. Azt hiszem, írtam neked, a párizsi utamon
jutottam erre a gondolatra, s most rájöttem, univerzális: a mozaik-elv. Hogy
ugyanis közelről nézve látod csak a kockákat, azonban az ábrából így semmit nem
értesz. Ez az egész négydimenziós marhaság itt körülöttünk! És hogy jön össze
evvel, hogy üvegszilánkkal fölhasítottam a tenyerem, s emiatt három napig nem
tudtam úszni. Volna, ha nem épp Pannonhalmán vagyok. Meg hogy most 94 éves
korában, két héttel felesége után, meghalt Váli Béla nagybátyám. Egyetlen
örökségemet pár éve elkunyerálta számára a lánya: egy gyászkeretes (a majom
mindig így írt az emigrációban) levél Kossuthtól, Váli Béla számára (ez egy
öregebb V. B.) hogy nem, ő soha nem írt színdarabot.
No már most, én külön imádkoztam egyszer azért, hogy apám testvérétől semmit ne
örököljek, olyan nyűgös lenne az egész intézése... Meghallgattatott. Váli Miklós
bácsi nemcsak eltartási szerződést kötött valakivel, de valami ajándékozási
szerződést is, rám ez a levél maradt - volna. Most ugyan meg fogom kapni,
valószínűleg, annak idején így ígérték. Jó lesz az előszobában, a falon. Ámbár
akkor egy képemet onnét le kéne venni...
Ez jó. Szabó Vladimír festő (most halt meg, nagyon öregen) ezt nyilatkozta: a művész fest, mint az egér rágási kényszere. Nő a foga, hát mindig rágnia kell neki." Vaszkó Erzsébet meg azt mondta (most készülök cikket írni róla, olvastam): a művész - szeizmográf. Én inkább ezt használom: előörs, annak minden rizikójával - és előnyével (ha szerencsésen hazaér: dupla porció). (Mármint a harctéren.)
Mikica meséli: Visegrád, osztálykirándulás. ''Én ettem egy pisztáciás fagylaltot. Aztán egy eperfagylaltot, egy málnás gombóccal. Ettem lángost, tejfölöset, és sajtosat. Eddi viszont egy fillért sem költött. Ő nem költő, hanem elevenszülő...''
Szabadságunk mértéke. Merthogy ugye a fejünk az
égbe ér. Ha olykor kényszerből valamely oldaltáskám pántját elöl átvetve kellett
hordanom - alig elviselhetően nyomorultnak éreztem magam, mindig. Hát hogy van
ez?!
Kulturális determináltságunk.
Itt közben egy más világ nőtt föl. Ahogy Déry mondja,
mi öreg faszik... Szüts meséli, irodájából két bedolgozó egyetemista munkatársa
kimegy az USA-ba komputereket venni, ők olcsóbban utaznak ugyanis, és már
szombatra jönnek is. Mondja nekik Miklós, gyerekek, én hálás vagyok, hogy
ennyire siettek, de az Isten szerelmére, maradjatok hétfőig legalább, a várost
kicsit megnézni!
- Nem lehet, szombaton házibulink lesz!
67-ben diplomáztunk, Dominkával azóta talán háromszor futottunk össze. Most találkozó nálam, jól késve ő is befutott. Fura, ambíciótlan, rezignált ember volt már diákként is. Elvégezte végül a marxista egyetemet is, nem értettem soha, miért, majd a MÁV-hoz került, s most annak az egyik legfőbb építészeti ellenőre? vezetője? Most mondja nekem: ''25 éve, ha valami fontosban nem tudok dönteni, azt kérdezem magamtól, Deske mit csinálna? És akkor megy. Nem mondtam eddig el neked.''
Pannonhalmán fölfigyeltem egy mondatra: ''Ha meglátod
Istent, lesz otthonod.'' No már most ez mindig is sokat foglalkoztatott, sokszor
fájón. Most, így, újra fölmerült, hol állok evvel. Épp a napokban írtam le
cikkemben egy Klee kép kapcsán, hogy én itt, és csak itt vagyok otthon. Pár éve
ugyanezt az Ottlik regényről írtam le.
No most jó lenne Istenben az otthont megtalálnom, de ez eddig nem ment. Ez
ügyben többet tenni nem tudok. Tehát a dolog nem rajtam áll. Akkor viszont
dolgom elfogadni, sőt hálát adni érte. A hiányért.
És vajon nincs-e ez így rendjén? Ki a fene keresné Istent, ha lenne otthona? Én,
ha valamit mégis összetákolok magamnak, egy hónap múlva, megundorodva, biztosan
szétrombolom. Nem hiteles.
Most nézzük a dolog másik felét. Helyénvaló-e, etikus-e, hogy Klee képben érzem
magam otthon csak, és igazán?! Minden jó és szép Istent tükrözi, a művészet
különösen.
De nem lép Isten helyére, mert csak villanásnyi időre: tükröz, valóban.
Egy boldog otthon viszont az örök életet imitálná,
(már ahogy a boldog-ot én értelmezem, ne érts félre)
- s ezért hamis.
Pilinszky is azt mondja: eljuthatunk a derűig. És ez, azt hiszem, túl van az
otthonon is.
mára ennyit. szia:
Deske
dátum: 92.09.20. J.12. C. 02451-2457
Jutka/Franciaország
de közben asszony lett.
Sziasztok!
Tehát többes szám, ámbár lehet, hogy információim tévesek.
Azt mondja egy idegenbe szakadt költőnk, Wels tartomány kedvez az irodalomnak, mert rossz az idő, sokat esik. Otthon ülnek, olvasnak és írnak az emberek.
Naplóm kiadatása valóban folyamatban van. Augusztus
tizedikével emigráltam a nyaralásból, a családi kékkúti nyaralásból, ugyanis
komputerbe gépelték a szöveget. Attól a naptól kezdődően semmi lugasban
söriszogatás, fél tizenegyig korrektúra, képaláírás szövegezés, majd
átszövegezés. Most nagyon megszorongatott a kiadó, látva múlt pénteken a
kiprintelt kéziratot, és az összeállított illusztráció-paksamétát. Ijedtemben,
hogy ezek okos emberek, mindenbe belementem, hogy változtassuk meg a címlapot,
fele annyi kép legyen, ámbár színes. Olyan vagyok, mint a nádszál. Vagy inkább
az autóantenna. Ingok, majd visszaállok eredeti helyemre.
Most gyűjtöm a lelkierőt a keddi harchoz.
Most gyűjtöm és itt. Mányi Ildikó szentendrei
vityillója, muskátlival az ablakban és színezett háncsbábukkal az ágy fölött,
terasz, látni a Dunát, és vasárnap van, még meleg és mindjárt ebédelünk. Ezt a
levelet vagy két hónapja tervezem, most is inkább az újraírt ábrajegyzéket kéne
átgépelnem. Mányi mindjárt szül. Még addig kétszer körbefutja a Margitszigetet,
most éppen a lakást festeti, és igen haragszik, hogy a családja nem támogatja
ebben eléggé. (Támogatja.)
A teraszon itt mellettem egy ötvencentis vasgomba nő, emberfejnyi üveggömbbel a
tetején, amiben sárga izzó van. Bekapcsolva még nem láttam. Bizonyára hangulatot
terjeszt. Mit kezdjen egy negyven éves asszony a tettvágyával, ha a lakásában
már egyetlen pormacskát sem talál. Ő vasgombát tenyészt, én meg képeket festek.
Különbség? Van?
Lányával egyszerre fog szülni, szembefordulva vitatkoztak a Pasaréti templom előtt, pocakjuk összeért, aranyosak voltak.
A naplómban mottónak ezt szántam, de végül nem találta
a szerkesztő (Robi barátom) elég jó maximának. Pedig igazi, magamból
leszűrt életélmény:
Őszinteség? Nem létezik.
Ami van: harc érte, percről-percre...
Megérkeztünk Európába. Májusban Párizsban minden drogéria kirakatában egy mosolygós diáklány fotója, amint hanyatt fekve épp a farmergatyáját hámozza le magáról égnek emelt lábakkal. Napi probléma volt, hogy el KELL-e a fejemet fordítani, stb. Hazatérve mit látok a Széna téri patika kirakatában?! Valami bőrápoló krém reklámja lehet. Mi Európánál lomhábbak vagyunk, a csaj ötödik hónapja még ott fekszik...
Nem vagyunk egyformák. Fojtott hangon, szelíden, türelmesen magyarázom Katának: nézd, kétkarú emelő - ha a fregoli egyik oldalára teszed a ruhát, akkor ott teljesen lelóg, de ha két oldalra... Mire ő: és az baj, ha lelóg?! És én összeomlok, mert igaza van.
A naplóm begépelve 815 908 írásjel volt, az elválasztójelek is beleértve. A komputer egy gombnyomásra megmondja.
Nem megy ez nekem. Múltkor írtam, vettem egy kétkötetes Van Gogh összeset. Forgattam is reggelente. S egy idő után nem tudtam mit kezdeni ezzel a dinamikával, kobaltkékkel, ecsetrohangászással. Becseréltem: Kata születésnapjára asztali csuklós lámpát szeretett volna. Talán az egyoldalúsága zavart.
Most különösen, hogy a kéziratomon szöszmötölök, alig látok túl az asztal sarkán. Olykor kivisznek utcára, erdőbe, moziba, megriadok, kissé elszomorodom, hogy én itt mi mindenből kimaradok, - elbizonytalanodom, és rohanok vissza az ólba. Mennyit kell itt igyekezni, erőltetni, honnét etikátlan már ez a csőlátás.
Mikica- negyedikes- angolt tanul. Tök könnyű, mondja, holnapra csak a számokat kell megtanulni, rég tudom. Nagy titok, hogy tudásunk miért nem öröklődik. Ha én a matek tanulást onnét kezdhetném, ahol anyám befejezte-
Az a baj, hogy most ebédnél nem volt semmi édesség. Próbáltuk Mikicával összeszámolni, hova került tegnap öt óra óta az a hat háztartási keksz (ami hiteddel szemben már nem tizenhat, hanem vagy harminchat forint) és az a hét Frutti, amivel rendelkeztünk. Mindenesetre háztartási kekszet én nem loptam. Tegnap.
Múlt héten átvettem egyetlen nagybátyi örökségemet, a családi Kossuth levelet. Hallom tán ötvenezret ér. Mindenesetre sürgősen elajándékoztam a váli név utolsó viselőjének. Csak nem lehetett a nagy falra tenni, mert Kata vett neki egy pingpong asztalt, s hátralépve leverjük. S vett alá rögtön egy nagy csomózott, használt műperzsát is. Egy helyen van nagyon kikopva, mint magyarázta, ahol Nándi bácsi ült mindig. Ötezerért. Egész szép. Mikica ennek ellenére, mint mindig, boldog. Kapott még a közis- Ernőtől egy versenybringát is, ide is elhoztuk két napra, Szentendrére. Öt sebességes.
Jövő héten belépek a hatodik ikszembe. Rájöttem, ha valakit meg akarsz javítani, az egyetlen formája, ha magad elkezdesz intenzíven javulni. Mindig fejbevág, ha Kata tök-szelíden valami munkámat helyettem elvégzi. Ezek a hétvégi takarításdolgok, pormacskavadászatok, mifene. Az átlagosnál is keservesebben megy, mert saját munkámban persze maximalista vagyok, s most kiadói határidőkhöz is vagyok kötve. S a biztonság kedvéért mindig igyekszem még egy munka utáni átgondolási napot is teremteni magamnak, leadás előtt.
Itt közben a villamosjegy nem egy, nem öt, nem nyolc, nem tizenkettő, hanem tizennyolc forint. Reggelente olykor egy megállót, az uszoda felé, ha késésben vagyok. Azonnal lyukasztok, de keserves munka, mindahányszor...
Uszodába menet minden reggel elballagok egy MÉH-telep
előtt is. Ez is költészet: a pince lejárati ajtón tábla:
BEJÁRAT
EINTRITT
ENTRANCE.
Hétkor nyit, toprongyos csőlakók gyülekeznek, a járdaszélén üldögélve,
várakoznak, hozzák kiskocsin, meg vállon az üzletekből kidobott, laposra
hajtogatott kartondobozokat. Kilója - egyszer megkérdeztem - két forint. Van
köztük egy pár is, a nő mindig csatakos, sokat mosolyog, alkoholista lehet, kora
huszonöt és negyven között. Mindig más ruhában, alighanem a Máltai
Szeretetszolgálat öltözteti őket, s nem mossák, hanem cserélik ruhájukat.
Boltnyitás előtt műanyagba vont rézhuzalokat szoktak a járda szélén ülve
bicskával hámozni, csak így veszik át. Stabil társaság, a nyelvemen van, hogy
köszönök nekik.
Telefonodtól az esküvődig azon izgultam, megtudom-e francia új lakcímedet, mert akkor hogyan írjak, ha nem. És olyan kelekótya vagy (vagy ennek feltételezlek), hogy elfelejted tudatni velem. Csöndesen üldögéltünk - várakoztunk a kápolnában, mikor Kata említette, hogy az udvarban kóvályogsz keresve a bejáratot - mögötted a násznéppel - egy lendülettel robbantam ki a templomból, s tökéletes ritmusban kaptalak el címedet lediktálandó. Persze a nevedet - az újat - lefelejtetted. De nem én! Ha néhány év múlva meglátogattok, addig - akkor még az is kiderül jó címet adtál-e, leveleim, a majdaniak, megérkeztek-é.
Kéne menni aludni, fél kettő (délben). Na még egy kicsit. A Szentendrei-sziget fölött most elberregett egy öreg repülőgép.
Erről ugyan olyan nagyon nem illik beszélni,
kibeszélni, de. Múltkor Gábor hálaimájába belevette, hogy köszöni, hogy
nincsenek veszélyes állatok errefelé... Puhi szerelmes, és munkahelye is
szétesik, mint annyi más cég ma Magyarországon, s ez okból alig jár. Sajnálom.
Paula is munkanélküli, most valami át- és továbbképző tanfolyamon gondolkodik,
valami komputer, vagy talán könyvelés dolog. Terhesnek érzi, hogy nem tanult
ember s a szakmája sem igen kell. Kati most van túl a munkanélküliség rémén, ő
sok év után az MTI-t otthagyta, egy nagyon jól fizető könyvelői- adatkezelői
állás kedvéért, azonban az osztályát an-blokk kidobták, megszüntették. Ő most-
igényesen- olyan állást keresett, ahol elfogadták, hogy valami hároméves
könyvelői tanfolyamot mellette elvégezhessen. Most, így, kivirult. Igaz,
Belgiumból Tamás is itt volt. Ő meg nyáron nála. Az Andris, aki pár éve miattam
elhagyta a közit, ma újra törzstagunk, gyönyörűen imádkozik, hosszan
egyszerűen, nagyon szeretjük egymást. Ő is volt hónapokig munkanélküli,
gond volt vele, semmi pénze nem volt, szereztünk neki. Egy nagy írott művén
dolgozik, Csoóri Sándorral akar
jóváhagyatni, hónapok óta javítgatja, kölcsön írógépen, egy példányban, hiába
magyaráztam neki- és nem adja oda még megmutatni. Azt mondja: remekmű. Reméljük.
Kata, hősiesen, továbbra is, minden fenyegető
munkahatáridő ellenére próbálja az életet a munkával összeegyeztetni. Ha Ildikó
belesír a telefonba, fölmegy hozzá, stb. Csak egy a határa ennek az
igyekezetnek, Marik Jóska most egy vizsgálaton kitalálta, hogy Kata újabb bél,
gyomor, meg minden komplikációi, fájdalmai mind pszichés eredetűek, agyonnyomja
a néprajz, a határidő. Amit nem tud tartani, közelítően sem. Most esetleg kapok
egy párszázezer forintos amerikai ösztöndíjat (postán, itt) - fölajánlottam
Katának, menjen el egy év fizetéstelen szabadságra.
Csak barátnőjének alighanem igaza van: szakmai, - életkudarcnak fogná föl. Maga
Kata mondta, azt hiszem kiejtette ezt a lehetőséget. Hát így. Na, tényleg megyek
aludni. Hihetetlen édes meleg őszi szellő, az ég alacsony, borult, de nem
barátságtalan.
ez most szombat, egy héttel később, okt. 3.
közben ötvenéves lettem. Nagyszerű ajándékok: egy kettőnegyven hosszú pokróc,
egy kis zsebszámológép (idéntől minden bevételt és szakmainak nevezhető kiadást
könyvelni kell, az adózás miatt. Minden művészeknek járó adókedvezmény megszűnt,
úgy tudom. ) Egy angol nyelvű vastag és nehéz könyv, század eleji
illusztrációkkal: Sherlock Holmes összes! 56 stories, londoni kiadású, gyönyörű,
ezt Kata. Anyám aranyos, ajándékoztam neki vagy 10 éve egy jó cseh kétaknás
fényképezőgépet, valamire válaszolva múltkor mondom neki, mennyire irigylem tőle, bár kb. 4
fényképezőgépem van és ezt nem is tudnám nagyon mire használni. De az anyagi
szív, értette, visszaajándékozta! Hogy majd kölcsönkéri! Igaz, most húgomtól is
van nála egy japán automatizált, csak megnyomni kell és villan meg minden,
szörnyű.
A gyerekeknek pedig adtam 5-500 forintot, vegyenek
egymásnak ajándékot, de nem szabad megkérdezni, mit kér a másik. Zsófi vett egy
flamingó fejű bögrét Mikinek, szerinte a szeme és írisze-pirosa olyan gyönyörű,
valamint fölhozott egy kiscicát az udvarról. Erről le
kellett beszélnem, hogy Katával kitolás, csak egy napra. Így lett. Miki viszont
egyenesen az állatboltba ment, s egy papírdobozban hozott két tengerimalacot
ötszázért. Így Zsófi kevésbé búsul majd, hogy a japán táncolóegér mama megölte
mind a hat újszülöttét. Zsófi szerint mert nem tejszínnel etették terhessége idején, ő egy barátnője
kísérleteiből ezt biztosan tudja. Majd legközelebb.
Át kéne olvasni, mit írtam egy hete, de most nem.
Uszoda. Két motívum, melyből számomra következik, hogy a világegyetem végtelen:
1. két hete észrevettem két förtelmes kandelábert az uszoda parkjában. Pedig mindennap elmegyek mellette.
2. van egy játékom másfél éve, s csak most
vettem észre: zuhanyozás közben egy mozdulattal a totál-hideg vízre váltok,
lassan már nem is annyira szörnyű, mint kezdetben. S a játék: az ember a forró
alatt ernyedt-bágyadtan billeg. Nomármost a hideg víz alatt is úgy kell mozogni,
hogy a különbséget esetleges megfigyelő ne vehesse észre -
Tegnap fogszabályozóból hazafelé Mikinek inkább engem kísérni volt kedve, mint
bemenni az iskolába: végignézte az úszás programot, - neki be is mutattam.
Állati zsúfolt hetem volt. A könyvkiadóval második megbeszélésünk, itt már Miklós is jelen volt, mert előtte csak úgy üzengettek egymásnak, mindenféle zavar is volt ebből. Most: minden kérésembe belementek, rendesek. Egy hétig gyötrődtem, mert egyöntetűen tunkoltak: legyen a könyv címlapján egy festményem, színesben. S helyette én egy fekete-fehér műterembelsőt vágytam. S a másik: fölajánlották, ha csak a fel ábrát kérem (16 oldal), akkor azt lehet színesben, vagyis megintcsak: repróim! És én maradtam a 32 oldal fényképem (fekete-fehér) mellett. Valahogy ebben a könyvben fontosabbak, mint a képeim. S a betűtípus is megváltozott, előnyére.
Tegnapelőtt lettem kész. Leadtam az összes ábrát, s ami szintén nagy munka volt: az ábrák aláírását, a címlaptervet, mindent, Miklósnak. Ő fogja a teljes nyomdai előkészítést végezni, szegény. A felesége már alig áll velem szóba, egy fölösleges munka - amit tévedésből elvégeztettem velük - most éppen nagyon haragszik rám. Megígértem neki, hogy ez végig így lesz, ez sajna alkotómunka, nem lineáris. Bármikor, bármi, és ennek az ellenkezője is eszembe juthat, s ennek a határa csak a pénz, a határidő, a türelem elfogyatkozása vagy a fenékberúgás - de addig...
Valahol halottam, hogy évekkel ezelőtt az USA-ban befogtak egy igazi élő UFO-t, csak nagyon titokban tartották. És egyetlen ételt volt csak hajlandó:
eperfagylaltot. A gyerekek mesélték.
Azt mondják a könyvem famentes papíron lesz. Megint kimaradok valamiből.
Képzeld, Kékkúton szedtem egy zsák csalánlevelet.
Eddigi legélőbb kapcsolatom a természettel. Most kiterítve a műterempadlón illatozik, szárad.
Tea lesz.
Húgom kolostorra-pénzét át kellett vinni egyik bankból a másikba, illetve valami
őrzőhelyre. Megkért rá, merthogy ő ezért Bélapátfalváról... 6,3 millió forint volt
sokat látott bőrtarisznyámban, a Váci utcán végigsétálva
úgy szerettem volna valakinek megmutatni. Angol fontban volt, egyébként. Degesz,
így is.
A műköltészet egy újabb, bájos terméke, annyira
intellektuális, hogy csak két hét után vettem észbe, értelme is van neki: Ernő
kérte kerítsek managert egy kis eszköz számára, amit egy barátja vállalata
gyárt. Prospektusa szerint egy kis zárt műanyagorsó, nagyon mutatós, ha becsíped
vele a fölös -hosszú telefonzsinórt: magába csévéli. Egy kis műanyag szar.
és a neve: KÁBEL - BÁBEL - PÁ
Egyébként reggel a klubomban (az uszoda öltözője) átadtam csakugyan egy üzletkötőnek, ''aki majd foglalkozik vele''.
Nem értem. Ha az ásítás agyi oxigénhiány, miért ragályos?!
Leírtam a levél első felében? Házasságodat meglepetésszerűen, név nélkül bejelentettem a családomnak, még telefonod után. (Leveled azóta se jött meg.) Nomármost, a hír pontosítása fejében igen nagy mennyiségű csokoládét sikerült családom női tagjaitól kicsikarnom. Vagyis kizsarolnom.
Sok év után ismét fölhorgadt vágyam megtudni, hogyan záródik az utcai postaláda feneke, hogy a postás csak úgy, egy mozdulattal belöki alá a táskát, és akkor az ott mit csinál? S tegnap egyet szétnyílva - a feneke kifordulva - láttam. Alánéztem, még meg is tapogattam. Valaki rám szólt hátulról, jóakarattal: nem ott kell bedobni.
Álmaim egyre szerényebbek. Nőkről is alig álmodom. Tegnap: hogy megtaláltam a körömvágó csipeszemet!
Figyelj, Judit. Tanuld meg a háládat kifejezni.
Már nem egyedül élsz. Erre szükség van.
Országos Karizmatikus Találkozó, esküvőddel egy időben.
Titkolom illendően, hogy kedv nélkül megyek oda. Nem szeretem az
értekezleteket. De belátom: kell. (nem nekem.) Mesélték, délután Tamás atya
sokat, túl sokat beszélt. Föladtam neki egy táviratot, figyelmeztetve, ugyanis
még előtte állt a háromnapos beszédsorozata a Pasaréti templomban. Izzadt a
tenyerem, csakugyan ez az én dolgom? Bár kívülem biztosan nem fogja senki ezt
megmondani neki-. Magam sem tudom azóta sem. Akkor nagyon tisztán éreztem.
Szépen beszélt, helyenként szervetlenül, belefér. Utolsó napon viszont nem bírta
abbahagyni, édes pofa, még négy utóprédikációt tartott, nagyon ünnepelték. Aztán
erőt vett magán - nehezen - és kiment a sekrestyébe. Akkor, úgy, még egy (két)
legutolsó ének, s szétoszoltunk.
Aznap előtte kért mikrofonon keresztül segítő imádkozókat. Rögtön beültem én is
a szentélybe. Meghitt helyzet volt. Amúgy egy szót sem váltottunk, azt sem
tudom, a táviratomat odaadták-e neki.
Thomas Mann hülyéskedik megint (Faustus):
''A müncheni nyugtalanságok és kivégzések idején ráadásul rázóhideggel járó
súlyos influenza támadott meg, tíz napra ágyhoz kötött...''
nem lehet megunni.
Néhány kedves ember jelenléte, például utcán Paulával séta - kifejezetten ingerel bőbeszédűségre. Miért van ez?
Kata pár éve jó széket keresett az Ecseri-piacon. Kísértem. Tudod melyiket vette meg? Amin az árus ült, egész nap! Zseniális, nem?
Tavaly a Kecskeméti Alkotóház idején megvettem egy életrajzot Grosicsról, gyerekkorom legendás aranycsapatának kapusáról (ha nem ismernéd a nevet.) Hát vannak fokozatok. Grosics fejfájása ellen az edzésen piros svájcisapkát kért.
Nagy tempóban tatarozzák a Ferences templomot. A szentély és a hajó első fele már ki is van festve. Előzőleg két évig száradt levert vakolattal, kívülről kezelték is, azt hiszem. A Márton Lajos festette százméteres oltárképet restaurálták, új fényben csillog, vagy hogy mondják... . Ennyi év után már nem is zavar annyira. Most valami új készül: a szentély padozatát föl akarják 3 ? lépcsőnyit emelni. Na, az jó lesz. És így megszűnik a mostani oltárlépcső, s elférnek hajnalban az összes kispapok a misén, több hely lesz. Tavaly ugyanis bevezették, hogy 5.50-kor, a mise előtt a hívekkel közösen mondják (mondjuk) a Laudest. A szétosztott zsolozsmás könyvet már profin kezeljük, csak néha elfelejtik kitenni. Először szokatlan volt (öregszem) a megszokott csöndes hajnali mise helyett a koncelebrált, plusz a zsolozsmázás- most már nagyon megszerettem. Tudod? vagy hallottad? György atya összeveszett vagy micsoda valakivel Pasaréten, s visszakérte magát ide, a Margit körútra. Itt is van már, megkapta régi szobáját. Kíváncsi vagyok hol lehet most óriási lemezgyűjteménye, amit a költözésnél annakidején, úgy tudom, nem vitt magával. Most azt is visszakapta, minden? Hát persze, miért ne?
''Egy kis művész is ugyanannyit szenved...'' ez jó.
Írtam, mondtam? Egy irodalmár barátomnak (is) kiadtam a C. naplómat lektorálni, s azt mondja, nemzeti érték, közgyűjteményben a helye, most, a kéziratnak. Ez hízelgő. Tényleg oda fogom adni, a Tud. Akadémia levéltárának. Esetleg a Széchényi Könyvtárnak, ott - mondták - fogadnák. Akár, ha másoltatás a saját költségükön is.
Dédmamám, fia temetésére Bécsbe utazott, s visszajövet mindenkinek mutatta - a családi legenda szerint -, milyen gyönyörű kalapot sikerült ott vennie. Aki mindenkit én eddig hülyének tartottam, rájöttem, csak a fontossági sorrendje volt más. Az enyémtől.
Ja, a templomrestaurálás ügyből kifelejtettem, amiért belekezdtem. Hogy viszont a világítást ugyan gyönyörűre korszerűsítették, csakugyan tehetségesen, én nem tudtam volna ezt a ronda teret így bevilágítani, ami nagy szó, - ami félő, hogy a padokra nem jut fény. Amennyi hajnalban (még sötét) a zsolozsmáskönyvhöz kéne. Bedobtam egy levélkét ez ügyben Kolos atyának, aki most tartományfőnök. Majd meglátjuk, mert a tér be van állványozva, a falakra most könnyű lenne még világítótestet szerelni.
Írtam? Erzsébet mégsem alapíthat rendet Bélapátfalván, kiderült egy kőzúzó gyár dolgozik éjjel! a szomszédban. Most új falut keres.
Most, naplóm rendezésekor kezembe került lemondólevelem: 5 év tanítás után, 79-ben otthagytam a zebegényi nyári szabadiskolát. Nagyon fárasztott, az igaz, de főleg: untam, mindent kipróbáltam, amit lehetett. Most, hogy tavalyi próbálkozásom ellenére nem fogok tanítani a Képző Főiskolán, (nem kellek), megvilágosodásszerűen ezzel rendeztem el magamban a dolgot. Amúgy is nagyon bizonytalan voltam. Elég festeni, bőven. Talán egy évig lett volna jó tanítani, tényleg.
Na, egy óra, ezt szabtam most határul. Megyek
porszívózni. Kata mégse hosszúnapra [egésznapos imatalálkozó], illetve a váratlanul elmaradt Nagymarosi
Ifjúsági Találkozó miatt - így itthon takarít már, nagyon. Azt mondja,délelőtt
kellett volna porszívóznom, mert a napfényben jobban látszik a por (hiánya is).
Megyek.
megvolt
ebéd
alvás
5 óra délután, már sötétedik.
elmesélem.
Vagy húsz éve láttam egy fotót. Végtelen, üres-kihalt
országút, előtérben letakart halott. Mellette egy férfi térden, mozdulatlanul.
Épp pár hete idéztem föl a fotó tanítását magamnak.
S két napja szükség volt rá, utcán térdeltem,
imádkozva. Tompa puffanás, előttem a járdán úgy tizenöt méterre egy ablakrács,
arrébb egy munkás, szerszámmal a kezében. A negyedik emeletről zuhant le. Még
húsz percig élt, még betették a mentőbe.
na, szia!, sziasztok.
Deske