Levelek Le Meux-be / 69

1990 óta írom ezeket a leveleket, válasz nemigen érkezik.

2000 júniustól küldöm web-en, immár képekkel.

Talán egyszer könyv lesz belőle.

2000. december

Szia J!

Lemezbemutató előtt interjú a Népszabadságban. Igazi sikernek tekintem, hogy munkája befejeztével nem szaladt el a fotós, mint ígérte volt, hanem leült egy ládára, s végighallgatta csevegésünket.

Előre jeleztem az újságírónak, a kész szöveget majd kérem, át szoktam fogalmazni mondataimat.

Csakugyan megkaptam faxon, este, másnap délre kellett kész lennem. Hajnali háromkor keltem....

december 4. / Népszabadság cikk, egy részlet, mutatóba.

DIGITÁLIS VÁLI DEZSŐ ÖSSZES

Interneten és CD-ROM-on Váli Dezső összes festménye és naplója

A megfestett kép egyetlen haszna, ha látják. És ennek feltételeit nekem kell megteremtenem, munkaköri leírásomban szerepel - mondja Váli Dezső festőművész abban az interjúban, amely az összes műveit tartalmazó CD-ROM és internet-honlap (www.vali-oeuvre.c3.hu) létrejötte alkalmából készült. A Magyarországon még egyedülállónak számító kiadvány bemutatója december 6-án lesz Budapesten, a Balassi könyvesboltban.

...- Azt gondolhatják - bevallom, én is azt gondolom -, hogy exhibicionista. Esterházy Péter szerint nárcisztikus alkat. Sokan törtetőnek is gondolják...

- Törtető vagyok. Remélem, nem másokat török. Egy kollegám mondta, megbocsátó szeretettel: „Deske, megfestetted a zsidótemető sorozatot, tudjuk, megkaptad rá a Munkácsy-díjat, de hát nem dobhatunk le a buszról, mindnyájan együtt utazunk”.

- És némi antiszemita éllel.

- Sajnos, ez az, ami mindenkire vonatkozik, rám is, pedig nem vagyok zsidó...

- Ön most mindezt közüggyé teszi... akkor ez mégsem nárcizmus, vagyis önimádat.

- Esterházy aranyos, de azt hiszem, téved. Én nem magamat szeretem olyan nagyon, hanem a munkámat. Avval viszont dicsekszem is, sajnos, ez igaz, ez exhibicionizmus. Persze, minden művész az. Mit csinálunk? Mint a papok, vagy a tanító nénik - anyám is az volt -, valamit elmondunk a többieknek, ami fontos. Segítünk élni és meghalni.

- Ha a képei CD-romra, vagy az internetre kerülnek, más dimenzióba helyeződnek. Már nem ugyanazok. Ehhez mit szól?

Barátom mondta, te ez az egész nem sokat ér, a reprodukció reprodukciója... Mondom neki, „Szereted Van Goghot? És hány képet láttál tőle eredetiben?”

Önről közismert, hogy úgy gondolja: képei ehhez a vidékhez, kultúrához tartoznak, maradjanak is itt.

Nem vádolják, hogy így akarja növelni a művek ritkaságértékét?

- Ellenkezőleg: ezzel lemegy a forintértékük, mert nincs külföldi „megmérettetés”. (Ez nem tojásbrikett; ezt nem mérni kell, hanem használni.) Evvel a döntésemmel viszont a hazai közforgalmazást is lehetetlenné tettem, egy boltos nem mondhatja, hogy bocsánat, nem adhatom el, csak magyarnak. És megélek húsz éve ebből, gazdag vagyok, tizennégy éves Ladámba tudok benzint venni...

- Miért unja a színházat, hiszen díszletet is tervezett?

- Csak szó volt róla. Nekem mindig kicsit poros a színház. Ha meg friss, akkor az a baj. Pár éve elvittek megnézni az Egerek és embereket, nagyszerűen indult, feszes volt, drámai. Rögtön az első felvonás közepén hazakéredzkedtem a feleségemtől, hogy ennyi elég, sőt már sok. Moziba is ezért nem járok, a zúduló információ. Egyébként is háromnegyede hazugság. A másik háromnegyede csacsiság. Utána fél nap, míg megmagyarázom magamnak, ilyen gyönyörű nő nincs is. Minek?

- Vannak, akik - tudván, hogy ön vallását gyakorló katolikus - hiányolják a képein a hit kifejeződését, a vallásos témát.

- Bocsánat, ma nagyon fáradt vagyok - az uszodát is alig bírtam -, ezért megint ismétlem magam. Erre a kérdésre azt szoktam válaszolni, a jó mű pillanatra láthatóvá teszi Krisztus köpenyének szegélyét. Nem kell ahhoz vallási témát választani. Egyébként sem tudnám szent István fülét megfesteni. Amúgy, hogy a kép miről beszél, a festőnek fogalma sincs, azt nem az ő dolga.

Varsányi Gyula

(És itt következett Esterházy bevezetője, lásd a menüoldal tetején:)

Megvolt a CD-bemutató, Esterházy hülyéskedett, megint a Háború és békéből olvasott, mint Szüts az Ernst múzeumban, ő annakidején Márai naplójából. Megértem, mert megírt beszédét két nappal korábban lehozta a Népszabadság. Ugyanarról másodszor is írni?

Vagy százhúszan voltak. Váratlan találkozások. Kaptam szívmelegítő ajándékokat is,: „Anno 1721” egy szerzetesi napóra kópiája, mint egy rézgyűrű egy lyukkal, nyakban hordható. Valamint e-mailen jött egy fantasztikus Hervé fotó.

Most, írás közben egy telefon, figyelj a sorrendre:

- Deske, én megvenném azt a piros rajzszöges (árkategória) képedet, amit most láttam a kiállításodon.

- Megtisztelsz vele.

- A fenét, jó üzletet csinálok. Itt vagyok a vígszínházi aukción,
egy műtermes képedet beadta valaki, 350 ezerért. Most ütötték le, kétmilliónál.

(Tán gondolta, ha fordított sorrendben mondja, netán azonnal árat emelek...)

A kétmilliós kép: Műterem- minden rendben A/95/57

A kortársak legtöbbje 4-500 ezer körül kelt el, a kis Mednyánszky olaj 1,2 millióért, a Vajda rajz is, bibibi...

A Lukácsban megnőtt a tekintélyem. És te ebből egy vasat se kapsz?! Szörnyű... Dehogynem, a második eladás után nekem még jár 5 % követői jogdíj...

december 8.

A ma reggeli zsolozsma könyörgése:

Istenünk, te méltó hajlékot készítettél Fiadnak a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásában, amikor őt Fiad halálának érdeméért eleve megóvtad minden bűntől

Én egyszer félig tréfából imádkoztam azért, hogy szent István a kereszténységet válassza. Ha nincs idő, csak itt, most, nekünk.

Ezt a hivatalos imát most úgy értelmezhetem, hogy az egyház is így gondolja: Krisztus későbbi kereszthaláláért megajándékozva a leányka Szűz... nem?!

december 11.

Az Adóhivatal megkért, ugyan, fizetnék már 1,2 milliót (a fele büntetés) 1997-es 1,8 milliós New York-i ösztöndíjam után. Levelemre, hogy ez ott is, itt is adómentes, követelésüket 1,6-ra módosították. Úgyhogy jött a második fokozat, itt már baráti segítség, szakértelem, ismerősök bevonása. Ennek kapcsán keveredtem adóipari főemberek Katalin-napi bulijára, nem gondolnád - egy bérelt vizibuszra. Mentorom cipelt magával. Próbáltam szabadkozni, hogy klausztrofóbiám van (közelítő megfogalmazása, hogy innét nem lehet megszökni) de az 1,6 millió, meg itt most majd bemutatnak valakinek, stb.

Az első másfél órában még volt remény, mert a dokkhoz kötve, valami Sanyikát vártunk, aki már elindult Békéscsabáról. Kétfelől terített asztalok, pártfogómmal letelepedtünk. Az alkonyati vizet nézegettem, a sötétülő eget, a kivilágított Várpalotát. Szalonzenekar. Mikrofonon fölszólítottak, hogy szolgáljuk ki magunkat, bár pincérek is szaladgáltak. Azonnal megittam négy rostos őszibaracklét, két unikumot (két hete kellett volna egy zsíros hús után, emlékezetemben lerakódott) aztán jöttek a gombák és szárnyasok. Két és fél süteményt a tányéron hagytam, kiderült, sósak.

És akkor ezüstflitteres valamicskében néger táncosnők, gyönyörű mozgással. Az is feladatuk volt, hogy a vendégeket táncra invitálják. Így az egyik nádszálkisasszony az orrom előtt kezdte riszálni magát, virtuálisan az ölembe ülve. Váltakozva néztem a felhőket és a fenekét. Ekkor hibátlan magyarsággal odaszólt: Szomorú vagy? A válaszon még tűnődöm...

Gondolom, délelőtt medika az orvoskaron.

A Római-partnál fordult a hajó. Akkor, völgymenetben már csakugyan sokan táncoltak. Mind nagyfőnök, testes emberek. Az asszonyok kissé merev hivatali kosztümökben, hajkoronákkal. A pénzügyi rassz.

És iszonyú jól ráztak, nem hinnéd. Fantáziával, tréfálkozva, öniróniával. Egymás között, fesztelenül, harminc év előtti emlékekkel a lábakban...

Volt egy alacsony, szikár, ősz asszonyka, úgy hatvan körül, fehér blúzban. Kamasz tempóban rockizott, aztán megragadta a két rumbatököt...

Kértem egy mobil telefont. Kata nehezen értette meg, hol is vagyok. Délben indultam otthonról, hogy csak egy fellebezést kell aláírnom a Belvárosban, és fordulok...

A lelkigyakorlatokat kerülöm, tudod, de ezúttal érdekelt, mit mond Robi atya, Miki osztályfőnöke a megbocsájtásról. (A Lukács-zuhanyozóban konzultáltam egy nyelvésszel, lehet j-vel is írni.) Budapesti éves karizmatikus találkozó. Erről a témáról 15 éve én is tartottam-, akkor írt imámat el is küldtem most neki.

Róbert testvér szellemes volt és ferences módon egyszerű. Hogy ő a múltkor, válaszként egy négyéves sérelemre, beszólt valamit egy rendtársának. Mellette álló barátja csak annyit kérdezett tőle: hány Miatyánkot mondtál el azóta? (Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk... Vagyis, ha te nem, akkor Ő sem...)

Robi aznap este számológépet vett elő. Négy év. Napi egy mise, a zsolozsmában naponta kétszer is szerepel, az annyi mint... 4380-szor átkozta meg magát, hogy ne bocsáss meg nekem, Uram...

Kérdezgetik mostanában, mihez kezdesz most, a másfél év cédézés után?!

Hát igen, a kompjuter szűkebb helyre, három asztalt fölfűrészeltem, ez az életforma abbamarad, gondolom.

Alkoholista leszek, vagy megtanulok klarinétozni, mondtam eddig. Most eldőlt, imént telefonáltak, kölcsön? kapok egy hangszert. Rögtön kértem hozzá egy Klarinétiskola I-et is. Izgalommal várom. Anyámnak tán meg se mondtam, '57 táján nagyon szerettem volna elkezdeni. Már a szerszám is gyönyörű. Hát még majd ha bluest fogok improvizálni...

Ez is ma délutáni történet, az elkészült cikket küldték át, jóváhagyásra.

Az INDEX internet-újságban közlik:

FESTŐ, KÉSZÜLJ A HALHATATLANSÁGRA!

A Váli-oeuvre CD-n és weben

Digitális nárcizmus? Exhibicionizmus online? Vagy talán nárcisztikus, exhibicionista, őrült és ironikus játék - a halállal? A héten Esterházy Péter mutatta be a nyilvánosságnak a Váli Dezső festőművész teljes életművét felölelő, most megjelent CD-ROM-ot.

Pestiesen szólva, már az se' semmi, hogy egy föstőművész, mint valami pedáns könyvelő, a kezdetektől (1959-től) és megszakítás nélkül lefotózza és kockás füzetekbe lajstromozza minden munkáját: festményeket, rajzokat, grafikát sorszámoz, mérettel, technika- és dátummegjelöléssel lát el minden tételt, és azt is részletesen dokumentálja, hogy melyik darabnak mi lett a sorsa. Váli Dezső, te connaisseur-ök és műtörténészek örök eszménye, köszönet s hála érte.

De Váli a maga amúgy lírai-szürrealisztikus alkatát, hagyományos festéstechnikáját és finoman konzervatív érzelmességét nemcsak a bürokrata fölöttébb hasznos, de mégiscsak poroszosan ijesztő pedantériájával tudta összhangba hozni, - ha így volna, legfeljebb valami (még néhány napig legalább múltszázadinak nevezhető) németes csudabogárnak tetszhetne...

Annyira rákattant erre a digitális dologra, hogy naplórészletességű magánlevelezését Franciaországban élő barátjával online is követhetővé tette: így szerzünk tudomást a festő szemoperációval kapcsolatos dilemmáiról, szóba kerülnek a Lukács uszodához fűződő sokrétű kapcsolatok, a házilag barkácsolt konyhai szemétvödrök mechanikus rejtelmei, „hazafelé két yoghurt Katának”. De vannak itt szürreális rémálmok is, kultúrpolitika, festőtársakkal való fiktív rivalizálás, egyebek. Mindez korlátozás nélkül másolható, használható, terjeszthető.

Mi ez? Digitális nárcizmus? Exhibicionizmus online? Vagy talán nárcisztikus, exhibicionista, őrült és ironikus játék - a halállal?

A végét idemásolom, tanulságos:

„Akkor összegezzünk:

két gyereket fölneveltem (Bár inkább Kata.)

Tavasszal 26:58.08-ra úsztam az 1200 métert.

Elrugaszkodás + három és egynegyed tempóval átúsztam a Lukácsot (28, 55 méter, lemértem), ez már nem lesz jobb.

Minden képem, a leggyengébb is, CD-ROM-on és weben. Most még gyűjtőim címét is rátettem a lemezre (címlista.xls) kötelezően titkosítva, a jelszót fiamnak megadtam és majd a múzeumoknak is megsúgom. Gyűjteményes emlékkiállításnak nem lesz akadálya. Tehát most

VÉGRENDELET:

Én, alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. Az oeuvre-lemez elkerült néhány helyre. Képeim szétszórva. Minden jó helyen van ott, ahol van.”

Halál-ügyben azért vessünk majd egy-egy megilletődött pillantást a képekre is. Váli Dezső mégiscsak festő, és hál'istennek, még él.

doktor (ez a szerző szignója)

Pénteken nyílt meg a Károlyi Palotában a Hamvas Intézet, egy kulturális központ, most találták ki, független az ott lévő Irodalmi Múzeumtól. Elmentem, mint annak idején a Nemzeti Galéria várbeli nyitására is, nekem is ünnep. És hátha valami jó dolog kezdődik most el. Nyílt ott egy Martyn Ferenc kiállítás is ebből az alkalomból (a rehabilitált iró-filozófus Hamvas barátja volt) sose tartottam jó festőnek. Kopogós színek, nyers faktúrák, olykor öncélú formák. Meglepő módon a nagymintás vörös selyemtapéta háttér nem volt zavaró.

Itt is volt bőven enni- innivaló, a palacsintát sokemeletes műszerállványon gurították be, rekeszenként egyetlen palacsintával.

A korhűen restaurált palota arany stukkós, pompőz és gyönyörű. 12 éves koromban mondta nekem Dobszay, a templomnak igenis gazdagon díszítettnek kell lennie. A Főiskolán a bauhausos templomokat már ilyen szemmel bíráltam.

Este van, este. Délben befejeztem ez évezred szakmai munkáját. Új képet nem kezdhetek, hogy ne hazudtoljam meg a CD-n jelzett idei képmennyiséget. Még néhány keretet kellett a benne lévő képhez hozzászínezni, majd kiteregetve az idei termést -48 kép- sárga-, kék-, vagy piros rajzszögek a keretek oldalába: az árkategória. Minden kész, nyilvánosságra kerülhetnek.

És lassan karácsony.

Karácsony. Katának zseniális ajándék, habár magamnak is. Sürgős volt megmondani, már tudja, sőt. A legutóbbi, 22 ezer forintos telefonszámlát nem annyira szerettem, azt én fizetem. Én is sokat beszéltem, bár koncentráltan; a szakma háttérszervezése, most a CD kiadása, minden.

Kata pedig ilyenkor föloldódik, a kapcsolattartás, és ti hogy vagytok mostanában, neki is igaza van, de olykor csak fogcsikorgatva toleráltam.

Aztán imádkoztam ezügyben.

S most szóltak, van egy tarifacsomag, havi négyezer átalányért este hat után „ingyen” lehet beszélni, parttalanul... Egyetlen telefon volt elintézni, aznap este már működött. De még mennyire!

Anyámmal diskurálok lefekvés előtt.

december 12.

Remekművet olvasok. Emlékszel te még Janikovszky Éva gyerekkönyveire? A nagy zuhé. Egy kisfiú várakozik a buszmegállóban...

Bill Vasziljevics Mackonov startra készen állt. Vagyis ült. De ez teljesen mindegy, mert állva is lehet ülni, a lényeg az, hogy megkezdődött a visszafelé számlálás.

-Kilenc, nyolc, hét, öt, négy, három, kettő, egy, zéró - számolt visszafelé Bill Vasziljevics MacKonov saját magának, pedig ez igazán nem az ő dolga lett volna. De hát egyedül volt.

A rakéta nem emelkedett a magasba. Szerencsére Bill Vasziljevics MacKonov még időben észrevette...hogy kihagyta a hatost. Ezért villámgyorsan behúzta a fékezőkart...

-Te mit csinálsz itt - kérdezte ekkor egy hang, amolyan mindenbe belebeszélős... a startnak lőttek... semmi közöd hozzá... a belebeszélős azonban másképp határozott, mert megkerülte a távolsági buszmegálló jelzőoszlopát, és egyenesen Bill Vasziljevics MacKonov arcába bámult.

- Amúgy egész normálisnak látszol - állapította meg, és hátradobta varkocsait a nyomaték kedvéért...

- Csak úgy hülyéskedel magadban azzal a számolással? -érdeklődött a félig királylány, félig befőttesüveg...

Mostanában mutattak be egymásnak, így kaptam rá könyveire. Megnyitómra most eljött, mondtam neki, hogy A nagy zuhé -nem tréfa - leginkább a József és testvéreire emlékeztet. Ugyanarról beszél, hasonló frekvencián.

A varkocsos főhősnő neve: Fehér Szarvas Fia.

december 17.

Megint egy interjú, ezúttal a Magyar Narancsban, készülte után egy napom volt átírni. Éltem vele, vasárnap hajnaltól. Uszoda, kirándulás elmaradt. Ezt az egészet ide teszem.

CSÓKOLTATLAK, KEDVES UTÓKOR...!

Váli-összes CD-n és interneten

3079 fájlban 700 festmény, 600 rajz, 200 művészfotó, két és fél könyv meg persze biográfia, adatok, videobeszélgetés, interjúk stb... Szóval egy teljes Váli Dezső. Egy oeuvre CD-ROM-on, és ugyanez interneten is. A lemez megszületése óta alig maradt kérdés. A múlt hét vége óta szinte mindent tudni lehet Váli Dezsőről. Így aztán bajban van a riporter. Meg zavarban is, mert úgy érzi, hogy két emberrel ül szemben, egy múlt századi bezárkózóval és egy jövő századi kitárulkozóval. Most akkor melyikkel beszélgessen?

MN- Jó érzés, hogy mindent tudni lehet magáról?

V.D.- Igen. 58 éves vagyok és hiú. Persze előfordul, hogy elkezdek egy mondatot, Szüts Miklós barátom meg elröhögi magát, és legyint, én pirulok, hogy persze, ezt már ötvenszer elmondtam, és olvasható is a 326-ik oldalon. Déry Tibor mondja: "ahogy öregszik az ember, nem gondolatok jutnak az eszébe, hanem mondatok". Saját sémáimtól egyre nehezebben szabadulok...

MN- Válaszolt már valaha arra a kérdésre, hogy hogyan fér össze ez a két szélsőséges személyiség, a befelé forduló, az átláthatatlan opálüveg ablakok mögött főleg sötét, komor képeket alkotó művész, azzal, aki az életét nyitott könyvként a világ számára a legfejlettebb technikai eszközök segítségével úgy teszi hozzáférhetővé, hogy állandó kölcsönös kapcsolatra, visszajelzésekre is késztesse az "emberiséget"? Hiszen közzétette címét is, vaali@dpg.hu, a CD-ROM tartalma pedig az interneten: www.vali-oeuvre.c3.hu

VD.- Ha két éve azt mondják, CD-ROM-ot fogok csinálni, visszakérdeztem volna: mi az?! Teljesen véletlenül - ha van ilyen - keveredtem ehhez a tudományhoz. Igaz, a technika vonz, gyerekkorom óta szeretek piros meg zöld világító gombokat nyomogatni, de ennél fontosabb, hogy mindig mindent dobozokba és rekeszekbe rendeztem. A kiránduláson gyűjtött köveket. Államvizsgám előtti délutánom avval telt tanulás helyett, hogy három év statika jegyzetemet színes dossziékba szerveztem, féléves lebontásban, előlapokkal, tartalomjegyzékkel. Az egészet persze másnap délben kidobtam. Rendező buzgalmam új terepet kapott, mikor első képeimet el akarták vinni a műtermemből, rájöttem, hogy soha többé nem látom őket. Gyorsan megtanultam fotózni. (Hat képről nincs felvétel a 40 év alatt.) Tehát kartotékrendszer, adatokkal és színes fotókkal. Tökéletes. Amíg mostanában ki nem derült, hogy a régi kelet-német filmek útban vannak a teljes tönkremenés felé, elszíneződtek.

A harmadik ága a történetnek, hogy Babits minden munkája mindenkinek hozzáférhető, bármikor visszalapozhat, hogy ez pocsék, ez fontos, ez kell nekem-, képeim nagy részét soha nem láthatta senki.

MN.- Most akkor mi a helyzet ezzel a kétféle Váli Dezsővel? Nem áll harcban egymással az ösztönösen alkotó és a tudatosan, bürokratikusan dokumentáló?

VD.- A harcok dúlásába beleszól az asztalos énem is, a konyhatakarító, vagy a gyorsúszó énem. Sajnos a síelő már nem, lassan nem bírja a térdem. Kérdésére talán az a válasz, hogy festeni is úgy festek, ahogy egy tisztességes hivatalnok jár munkába.

MN.- Ez mit jelent?

VD.- Azt, hogy reggel kilenc-tájban elkezdem, közben azért néha a főnökre sandítva. És ha nem figyel oda, akkor egy kicsit szövegelek a kompjuteren. Aztán csinálom, amit csinálni kell, és közben várom, hogy végre megszólaljon (a kompjuterben) a vekker, hogy negyed kettő, lehet menni az ebédért az ételhordóval.

MN.- A főnök a Jóisten?

VD.- Végül is. Egyszerűbben fogalmazva a lelkiismeretem. 84-ben csináltam egy zsidótemető-sorozatot a szigligeti alkotóházban. Úgy emlékszem, napi öt rajz penzumot szabtam ki magamnak. Baromira utáltam csinálni. Mégis elég jók lettek.

MN- Miért utálta?

VD.- Nem szeretek dolgozni.

MN.- Akkor miért dolgozik?

VD.- Mert kötelező.

MN.- Ki mondta, ki adta a "feladatot"? Ki kötelezi?

VD.- Maga mindig szeret dolgozni? Ez nekem túl nehéz, sokszor reménytelenül nehéz munka. Aztán egy évben ötször mégiscsak megrendül a föld, legalábbis alattam. Átlagban ennyi jó képet csinálok, néhány boldog perc. Ennek a reményében kapirgálok a többi 360 napon.

MN.- Honnan tudja, hogy mikor jó egy kép? Az előbb nézegettem a képeit, és amelyik nekem a legjobban tetszett, arra azt mondta, hogy nem szereti. Azt is hozzáfűzte, hogy egyébként a kép jó. Hogy van ez?

VD. - Bocsánat, nekem nem kötelező szeretnem a képeimet. Amúgy játékmackóim közül sem a legszebb volt a kedvencem. Az iskolában sem a legszebb lányt szerettem. Hogy egy kép mitől jó, arra nem lehet választ adni, bár nagyon pontos törvényrendszernek engedelmeskedik.

MN.- Miféle törvényrendszernek?

VD.- A zenénél állítólag ez jobban leírható, matematizálható. A képeknél mindez túl bonyolult. Színharmóniák, lüktetések, ritmusok, vonalvezetések, okosságok, naívságok, emlékképek, áthallások. Valamelyest megfogalmazható, de kizárólag akkor, ha kész van a kép. Az a vörös egy zöld mellett förtelmes, kivéve itt, mert itt gyönyörű... A szabály mindig csak arra az egyetlen képre vonatkozik. Sosem tudható egyértelműen, hogy mitől jó az alkotás. Bernáth Aurél úgy mondta: amikor megcsendül a kép... Azt sokkal könnyebb megmondani, hogy mitől rossz.

MN.- Miért?

VD.- Megakad rajta szem, mint egy rosszul választott fülbevalón. Túl nagy, túl kicsi, csicsás, unalmas. Vannak kimondható szabályok - ez a tanári korrektúra lényege.

MN.- De hisz akkor az előbb említett szabályok ismeretében és azokat betartva létre lehet hozni a jó művet.

VD. - Be jó lenne! Sajnos hiába mormolok szabályokat munka közben.

A tudatalatti tartományából „jön elő” a mű és azt hiszem, minél butább egy festő, annál jobb. A jó festők rendszerint buták.

MN.- Maga buta?

VD.- Sajnos nem. De a festésben ösztönös vagyok és ez megment.

MN.- A műtermének szerves eleme az a beépített asztal, amelybe egy gyerekhintára ültetve besüllyesztette a kompjuterét. A képernyőn pedig, amikor épp pihen, gyönyörű világítótornyok színes fotói jönnek elő. Tengerpart, kék ég, napsütés és vakító színek. Igazi kontraszt mindahhoz, ami itt, ebben a műteremben készül, a depresszív hatású, ember és élet nélküli műteremfestményekhez.

VD.- Ennyi elég is a külvilágból, meg a Rózsadomb oldala, amit reggel látszik, amíg szellőztetek. Húsz éve lesmirgliztem az ablakaimat, nem lehet kilátni.

MN.- Miért nem akar kilátni?

VD.- Azért vagyok bent, hogy ne legyek kint. Nem tudok annyi mindent befogadni. Bőven tele vagyok élménnyel.

MN.- Ezek honnan jönnek? Miből táplálkozik?

VD.- Hát belülről, kezicsókolom! A munkámból, az ütvefúrós blekkenddekkeremből, az elromlott tápegységből a kompjuterben, meg Thomas Mannból. Tele van az életem. Tévét nem nézek, társaságba nem járok, egyetlen igényem, amit nem a sznobizmusom diktál, esténként az a két vers, villanyoltás előtt. Mostanában Illyés Gyula és Rakovszky Zsuzsa. Illyés nem elsőrangú költő, de pontosan nekem beszél.

MN. - Miről?

VD.- Ő is rosszkedvűsködik, de közben észrevesz egy károgó varjút a vetés fölött, és azt mondja, érdemes élni.

MN.- Rosszkedv. Ez táplálja? Egy Margócsy Istvánnal folytatott beszélgetésében néhány éve azt mondta, egyetlen kérdése van: hogy "mi a fenének élek?" Ez elég fájdalmasnak hangzik.

VD.- És elég affektálósan. Ennyire azért nem súlyos a helyzet. Valójában már kora reggel boldog vagyok, például ha eszembe jut, hogy ha a talált Behajtani tilos táblát ráteszem a gázra, azon remekül lehet kenyeret pirítani. De kétségtelenül nem vagyok életvidám. Alkat dolga. Egy boldog ember a lugasban ül és sört iszik, nem?! Az nem fest, minek festene?! Ez is nyafogás, persze, boldogtalannak lenni helytelen. Hívő vagyok, tudom, hogy miért élek, hogy mi az utasítás.

MN.- Mi az utasítás?

VD.- Hogy "légy jó mindhalálig" és hogy mindennek itt bizony van értelme, kis hangulataink fölött és alatt. Van, akit ez boldogít. Engem csak megnyugtat. De ha azt mondom, hogy mi a fenének élek, akkor hazudok.

MN.- Szokott néha?

VD.- Elsőre mindig hazudok, persze. Az első gondolatával az ember hihetetlenül áltatja magát. Igazat mondani rettenetesen nehéz munka. Az önsajnálat például mindent eltorzít. Természetesen én sem lételmélettel kelek minden reggel. Csak annyiban, hogy keresztet vetek. Nincs is időm gondolkodni, a vekker úgy van beállítva, rohanok a hajnali zsolozsmára, onnét a Lukács uszoda, hazafelé margarin, fél kiló kenyér, meg ami kell, aztán a munka.

MN.- Tudom, hogy család veszi körül, feleség, gyerekek, sőt, már unoka

is van. Mégis olyan egy kicsit, mintha modern remete lenne.

VD.- Ez igaz. Gyerekeinket inkább Kata nevelte, és az is igaz, hogy az életemnek fontos dolgaiban halálosan egyedül vagyok. Tán az önzés is az oka, meg aztán munkám olyan fokig köti le a figyelmemet, hogy minden emögé sorolódik.

MN.- Akkor most vissza, ide a műterembe. Még mindig az érdekel, hogy van-e látványos határa a tér két felének, a "gépteremnek" és a "képteremnek". A szoba egyik felében a technika, a másikban a képek, a festőállvány, az asztal, ahol fest.

VD.- Kérdezze meg Jókai Mórt, hogy a ceruzája és a regénye között

milyen a kapcsolat. Hogy a szoba melyik felében tartotta íróeszközeit, és melyikben gondolatait. Ez itt, amit kompjuternek neveznek, eszköz. Ebbe folyatom bele az elkészült képeket. Meg átvette az írógépem szerepét, nem nagy dolog. Még korábban kockás füzetbe írtam naplómat és rubrikáztam a képeimet.

MN.- A válasza valamiért nem elégít ki. Ráírta a CD-ROM-ra, hogy korlátlanul másolható és felhasználható. A géppel írt, vagy kockás füzetbe rubrikázott anyaggal ezt nem lehetett megcsinálni. A fotóiról nem is beszélve. Ezzel az eszközzel nemcsak leírja, de oda is adja magát. Azért ez csak valami forradalomszerű változás, nem?

VD. Remélem nem, a forradalmat a magánéletben nem szeretjük. Annyi az új, hogy ez szinte ingyen-eszköz jobb gondolataim szétszórására (ennyi pátoszt engedjen meg). Egy fotóalbumot kinyomatni több millióba kerülne. Vagy ha arra gondol, hogy netán most másképp fogalmazok, csak mert mások is olvassák, szerintem nem. Meg kell nézni 16-17 éves kori naplóimat, hogy írtam akkor. Több helyesírási hibával. Ma is magamnak írok, ez a kérődzés az emésztést segíti elő, arra való. Most CD-ROM-ra kerül, sőt napi aktualításként az internetre is. Amit ma a hajnali Lukács uszodáról leírtam, tíz perc múlva ott a világhálón. Amikor pár éve Margócsy István felfedezte hatezer oldalnyi napló-kéziratomat, és azt mondta, közgyűjteményben a helye, akkor ennek bizony megörültem. Evvel indult, hogy könyv is lett belőle, s most ez is rákerült a lemezre.

MN.- Érdekli, hogy hányan és kik olvassák vagy nézik, amit "fölvitt" a hálóra?

VD.- Nem nagyon. Az érdekel, amit csinálok. Végülis a mű, ha jó, akkor "tanít élni és tanít meghalni". Ezt Szüts Miklós mondta és én egyetértek vele. (Bár lehet, hogy én mondtam és ő ért egyet velem). Az a mű, amely segít szebben élni, megtette a kötelességét. Aztán ki hogy él a lehetőséggel, már nem az én dolgom. Ma reggel a Lukácsban átéltem néhány gyönyörű pillanatot, igen, ott megint tanultam valamit.

MN.- Mi történt a Lukácsban?

VD. - Áztam a forró zuhany alatt a Lukácsban, a pihenés pillanatai. Alig láttam a párától, sárgás lámpafény, csendes zsibongás, elég sokan voltunk. Egyszer csak belép egy hajlotthátú, mackómozgású bácsi. A meztelen öregurak odasereglenek, körbefogják, lapogatják és sorra csókolják két oldalról, hát idetoltad a képed, te rohadék?! Ö szemérmesen dünnyög, forgolódik, mosolyog.

Szívműtétje volt.

MN.- Aki akarja, az elolvashatja tehát az interneten. Váli Dezső festménye azonban nem mindenkinek van, aki szeretné hogy legyen. Tudom, hogy nagyon keveset ad el, és hogy külföldre csakis közgyűjteménybe engedi a műveit. Viszont elég sok festményét elajándékozza. Az mitől függ, hogy kinek ajándékoz képet?

VD. -Keveset adok el, ugyanis kevesen vesznek. Hogy kinek ajándékozok? Baromi egyszerű és racionális. Ahol tudom, hogy jó helyre kerül, és akiről tudom, hogy nem adna érte pénzt.

MN.- Mi a jó hely?

VD.- A múzeumokon kívül az a magyar kultúrkör, amelyben van esély rá, hogy tényleg nézik, hogy használják.

MN.- Úgy tudom, volt olyan párt a közelmúltban, amelyik kapott Váli-képet. A politikával milyen a kapcsolata?

VD.- Pontosítanom kell, mert nagyon félreérthető a dolog. Amikor 89-ben a Ráday utcai zöldségesbolt helyén megnyílt az SZDSZ budapesti irodája, az egyik barátom is részt vett az induló munkában. Mesélték, hogy előző nap egy néni egy tepsi süteményt vitt nekik. Én meg egy képet. Akkor mást jelentett a politika, mint ma. Ez akkor valóban pártajándék volt. Még egyszer adtam így, de az egy másfajta történet. Amikor 1990-ben megint felszínre került a zsidózás, fölajánlottam egy majd' kétméteres zsidótemető képemet (jól látható Dávid-csillaggal) a Bem-téri MDF-székháznak, be is szállítottam nekik, hogy tudjanak dönteni. Mellékeltem egy levelet Lezsák Sándornak és Kulin Ferencnek címezve, hogy ha gondolják, tegyék ki ezt a képet a nagytárgyalóba, evvel „minden el lesz mondva” részükről ebben a témában a világ számára. Diplomatikusan azt üzenték, hogy megvárják, amíg egy nagyobb gyűjteményük lesz, és akkor ennek is lesz helye. Mikor haza akartam volna vinni, az azóta "kiugrott" kisebbségi politikával foglalkozó Furmann Imre lecsapott rá, és kitette az irodájában. Ma is nála van.

MN.- Ma mennyire érdekli az, ami az országban történik? Azt is kizárja

a műterméből?

VD.- Most béke van, nem foglalkoztat a politika, nem az én dolgom. Munkamegosztás.

MN.- Arról, amit a saját dolgának tekint, egy végrendeletszerű szöveget fogalmazott a CD-ROM-on "Kedves Utókor" megszólítással. Nagyon higgadtan kezeli az elmúlást.

VD.- Igen. Kimásoltam valahonnan a szabályos formulát:

„Én, alulírott Váli Dezső ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. Az CD-lemez minden munkáimmal elkerült néhány helyre. Képeim szétszórva. Minden jó helyen van ott, ahol van.”

Vagyis: csókoltatlak, kedves Utókor, rajtam nem múlik, itt van, tessék. Csinálj velem, amit akarsz...

Váradi Júlia

december 20.

Hahó, szép karácsonyt! Ezt a fotót neked csináltam 100 méter magasból, a bal alsó a kékkúti házunk, megismered? Valaha sok cigarettát elszívtál ebben a kertben... A tető elég rozsdás, a nyáron vagy tíz helyen foltoztam...

Keresztfiunknak pedig egy másik Stéphanét küldünk,

ez speciel nálunk király volt, az első.

Simone Martini (1284-1344) ecsetjével,

Assisiből, Szent Ferenc az alsó bazilikájából.

Kívánjuk, legyen olyan tökös legény,

mint ez volt,

ha úgy hozza a sors.

december 25.

Karácsony reggel, a család még alszik. Zsófia hiányzott, már új családjánál töltötte a Szentestét. Kaptam egy második sálat, és tévedésből három üveg Unicumot. Anyám zseniális ajándéka az új rokonnak, Zsófi vőlegényének: fotóalbumot készített Zs. gyerekkori képeivel.

Belebotlottam Goethe idézetbe, Strindberg említi, persze önértelmezésként:

És így indultam meg abban az irányban, ahonnan többé soha életemben nem tudtam letérni, hogy t. i. azt, aminek örültem, ami gyötört vagy bármiképp foglalkoztatott, képpé, költeménnyé alakítsam át s ilymódon napirendre térjek fölötte, miután egyrészt helyesbítettem fogalmaimat a külső dolgokról, másrészt megnyugtattam saját belsőmet. Erre az adományra senkinek a világon nem volt nagyobb szüksége, mint nekem, akit természetem szakadatlanul egyik szélsőségből a másikba vetett...

Több hónap után a József és testvérei. A teljes béke...

Nem szép, hanem inkább különös és részben kissé idomtalan volt a Fáraó középnagyságot alig elérő alakja is, amint világosan föl lehetett ismerni, ahogy eldőlt a párnák között könnyű, jóllehet válogatottan drága ruhában s hanyag tartással, mely nem modortalanság, hanem a szokásokat megvető életstílus volt: a hosszú nyak, a csodálatos drágakő-virággalérral féllg elfedett keskeny és lágy mell, a domborművű aranypántokkal

és még messze nincs vége a mondatnak

december 26.

Délelőtt egy faxom:

Drága N.!

Párod megölte magát.

Hiszek a tanításban, hogy Isten mindenkinek fölkínálja az örök boldogságot,

s ezt legfeljebb elutasítani lehet. Ha párod jó szándékban élt,

Isten magához fogja ölelni.

Az egyház rég fölhagyott avval, hogy az öngyilkosokat elkárhozottaknak (Istent végleg elutasítónak) kezeli. Hiszen orvosi szempontból is, mint hallom, általában nem tekinthetőek ép tudatúaknak.

Mi, katolikusok kaptunk egy különös ajándékot. Jogunk van bizonyos imádságok, stb. elvégzésével (teljes búcsú) egy meghalt, tisztuló lélek teljes hátralévő büntetési idejét eltörölni, s őt azonnal a mennybe juttatni.

Jelzem neked, hogy ma reggel ezt a búcsút párodért elvégeztem.

ölel:

már december 27.

Pótajándék Stéphanenek, sajnos ezt korábban kellett volna kitalálnom, ha már tényleg annyira tanul olvasni. A Lukácsban próbáltam lefordíttatni, de kiderült, nem lehet, szóvicc. Tehát szia Steph., jól jegyezd meg:

NINCS JOBB, MINT EGY ROSSZ GYEREK!

december 31.

Nagyon sokat javultak az uszodaviszonyok az elmúlt évezredben. Van biztonsági őr és van úszómester, a lovakat kitiltották a vízből, igaz, a halakat is.

Ma ünnep, így hát a negyvenkettedik, utolsó, pihenőhossz gyorsúszásban, a végén pedig 45 másodperc hideg zuhany. (Ezt rég nem tartom, nem érdekes, mióta nem szenvedek tőle.)

És az unokák okulására az utolsó dátumos bérlet. Jövőre már bankkártyaszerű lesz, gépi leolvasással. Ha kétszer megyek be, csipog.

Hát itt a vége... Egy évezredben éltem szent Istvánnal, a tatárdúlással és Ferenczy Istvánnal.

Katának javasoltam, este menjünk föl kettesben a Normafához. Éjszaka, szélzúgás, a fekete fák közül lenézni a városra, ez olyasmi, mint visszanézni egy évre, egy életre.

Sziasztok.