1993

Levelek Le Meux-be / 13-18

 

 

dátum: 93.01.12       fájl: c-fajlok-2/c03803-1.htm                      C. 03803-3811

J-13. levél

 

Szemközt zúzmarától fehér-rózsaszín vegyes erdő a szurdok fölött. Közte a zöld fenyők. Párás, meredek hegyoldal, mögötte másik, harmadik, aztán valahol lenn a ködben a síkvidék
helyett
a szemközti konyhaépület bádogtetejére látok szobánk ablakából, az állat építész. Kata kicsapott egy szűk hétre Mikicát hegyi levegőn legeltetni, igaza van, magamtól nem mentem volna. Magamnak is terhes, amilyen nehezen mozdulok, na mindegy. Szóval Mátrafüred, az első kellemes meglepetés, hogy nem három óra a buszút, mint sejtettem. A második, ha ez ugyan nem bon mot (vagy hogy írják), hogy nincs hó. Semmit nem kell csinálni. Igaz, utolsó percben fölkaptam negyven gépoldalas címlistámat, hogy ideje kissé rendbe tenni, ezek a marha képtulajdonosok meg folyton költöznek azóta. A technokol rapidom a második nap már vészesen fogyott, (Tudod még mi az?) Szobapadlóm kezdett fehér papírtörmelékkel tele lenni (ez otthonos legalább), a takarítónőnek hamarvást szóltam, nehogy hozzányúljon, kezdek az életbe kissé beleszokni.

ámbár megszokhatatlan, kiesni a ritmusból. azonnal halálszaga van. Ez itt nem szitokszó. Valami reménytelen üresség az itteni napi háromszori damasztterítős, pincérnős tökéletes kiszolgálás, ahogy álmosan le, lefelé nézek a világra, ahol a szobám is van a festőállvánnyal. Regényt is hoztam, fotelben üldögélek, rémes. És még a homályosan zavaros rossz lelkiismeretet is, hogy itt most tulajdonképpen jó, nagyon jó, napi ezerért, hogy miért nem tudok ki- és elnyúlni egy kicsit.

ez jó. Mikica berobog, kéri a csipeszemet kölcsön. A dolog tekervényes. Vett ma tíz csomag egyforma cukrot, ahhoz kell, a szomszéd szobában, ahol három gyerek várja őt, és a cukrot. Mondom neki, hülye vagy, azt mondja, tudom, olyan jó néha hülyeséget csinálni, de itt ez a cukor fele ár, mint Pesten. És nevetünk egymásra.

Ma reggelre rászántam magam egy nagyobb útra. Az igazság szerint erre a hegyi levegőre most az én arcüregemnek is szüksége van. Miki se volt nagyon lelkes. Mondom neki, gyere, abszolváljuk a feladatunkat, fölmegyünk Mátraházára busszal, s az erdőn át leballagunk. Még föltelefonáltattam Kékestetőre, csakugyan nincsen hó, még szánkó alá se? De hát nincs. Aztán gondoltam egyet. Számoltam fejben a kilométereket, kicsit kevés. S mondom Miklósnak a buszmegálló felé ballagva: Figyelj, öreg. Ajánlok egy üzletet. Menjünk fölfelé is gyalog, az erdőn át, s a buszjegy árát megkapod. Kérdése rövid volt: az mennyi? Nyolcvan. Oké. Ebből lett estére a tíz doboz cukor. Visszamenőleg húsz évre minden menüt el tud mondani. Az enyémet is.

Egy üvegfehérre fagyott patak mentén, a jelzett piros úton. Az előző hetek mínusz tíz foka, hirtelen melegre váltott, tegnap még csöpögött az erdő a nyakamba, mára már kedves napfényes, száraz. Kezünkben furkósbot. Beszélgettünk. Mikről is? Hogy a patak vizében az ásványi sók, hogy hogyan korhadnak a fák, hogy Velence a dalmát tengerpart fölött kitermelt fenyőkből készült cölöpökre épült. Hogy szívesebben tanult volna itt napi fél órát, minthogy a kiesett tíz napot majd egyszerre hajtsa be rajta a tanárnője. (Ez gyógyüdülésnek számít. Mikica arcürege miatt. Nyolckor kikísértem őket a buszpályaudvarra - rengeteg csomag és sílécek - hazaérve betelefonáltam tanító nénijének. Aztán az országos vidéki telefontudakozótól megkérdeztem a füredi Akadémia-üdülő telefonszámát. Úgyhogy mire megérkeztek, a megállóban egy kis mikrobusz várta őket, s a szobaajtón egy üzenet: ''Miklósnak Viki néni azt üzeni, hogy ne tanuljon semmit.''
még ezt a feladatot találtam ki másodiknak ittenre, írni neked. Hosszan mérlegeltem, milyen hangsúllyal fogom a leendő gondnok- vagy gondnoknőt megkérni, adna kölcsön valami írógépet. Végül ez: Nem tudna kisegíteni, szükségem lenne.... Működött. Mikica bekopog!
Fölbontottuk! (Eddig csak csomago - kurva anyját ennek az Erikának, nem továbbit - lást gyártott a tíz csomagnak, magnókazetta tartóból.)
Fölbontottuk! Kérsz egy cseresznyéset?! Itt a csipesz.
És kirohan.
Terhes vagy már? Zsófi igen kérdezi - tőlem - Ja, kérdezni nem lehet, nem válaszolsz.
- Apu a cseresznyés cukor után mi jöjjön? A citromos vagy az epres?

Túléltem ezt a magam ünneplését. Most a böjtje. Habár ez így nem pontos. Rettegve nézek száz kilométer távolából üres műtermem felé, jaj, mit fogok én a jövő héten festeni?!
Mikica monologizál a hátam mögött az ágyon: Nem, legutoljára fogom a narancsosat enni! És rakosgatja cukrait.
Szóval az ünneplés. A kiállítás-megnyitó a tervezettre - reméltre - sikerült.

Esterházy mégiscsak enkezűleg nyitotta. A kis könyvesboltból - tán nyolcvan személyes - jócskán kiszorultak az érdeklődők. Gondolva erre, mikrofont is berakattam. A tucatnyi kis képemet a tömegtől ugyan nem lehetett látni, de mindenki mosolygott. Tévé is kint volt. (Másnap délelőtt meg egy másik stáb, szintén interjúval is.) (Mosolygás, tolongás, s amit eddig még nem: dedikálnom kellett. Erre találtam ki ezt a pecsétnyomót, a ''dedikálógépemet'', s mindenkinek még kézzel is (''nekem személyeset írjál'') valamit bele.
Esterházynak ezt:
    "Fáradt? Nyugtalan?
    Fessen Ön is olykor-olykor!
    A legjobb kikapcsolódás!"
(Két hétig gondolkoztam rajta.) Ezt sütöttem el egyébként György Petinek is, itt és most bevallom. Tudod, akinek a könyv végén lévő szinopszisban említem az újonnan megjelent könyvét, hogy az enyémnek feltétlen nagyobb formátumúnak kell lennie... Miklós rendületlenül számolja a tíz csomag cukrát. Mondom neki, öreg, levelet írok, akkor én most leköltözöm a társalgóba... Nem, hagylak, szia!...

Hanem hogy ez a könyv így, egy ősz alatt összejött... Tényleg fantasztikus. Címlapjára három fotóváltozattal végül vagy négy vázlatot készítettem, s vittem Miklós műhelyébe. S ott fél óra alatt az egészet megcsináltuk, szinte vita nélkül. Még most is nagyon szeretem. A hátsó borítót is. Hogy kézzel írjam alá, az utóbb jött, az ötlet. Kinyomta. S valami még hiányzott: Persze talán harmadnap jöttem rá, szólok neki telefonon, te, köré rajzolnék én szabadkézzel egy vékony keretet! Mondja, te marha, annyit talán én is meg tudok csinálni, ezért ne gyere be! Mondom, na azért mégis! (Nem emlékezett már rá, mennyire nem tudta a 81-es műcsarnoki kiállításom általa tervezett katalógusánál valamilyen szabadkézi vonalamat utánozni...
emlékszem, hetvenben ültem berni Klee-múzeum kutatószobájában, s a művészettörténész meséli: kapott ide egyszer két amerikai lány egy hosszabb ösztöndíjat a Klee vonalak tanulmányozására. S hogy ők azt mennyit próbálták utánozni...

Az ábraanyag(omm)al is meg vagyok elégedve. Nehezen indult a válogatás: lényegét tekintve én ÁBRAKÉSZÍTŐ vagyok, szakmám szerint. No már most melyiket a kétezerből? Állati nagy munka volt. Mert persze a lehető legtávolabbi pontján kezdtem ezt a feladatot is (nagyon tetszem magamnak). Szóval. Mikor a nyolcvanas évek közepe táján kidobtam a fotónegatívjaimat, György Peti a földszinti kukából visszakönyörögte az egészet egy órára. Följött egy művészettörténész barátjával, s a szakmai, közéleti- és a művész portréfotókat, kiállításmegnyitó fotókat kiguberálta, s elvitte. Anyámnak pedig  a gyerekfotóim negáit adtam, hiszen pár éve adtam neki egy nagyítógépet, megtanult laborálni. Na most ezeket, mindezeket KÖLCSÖNkértem, s ami valamennyire kellett, lenagyítottam, s napok munkájával a C. naplóba  besoroltam, fölkasírozva. Na ebből az egész paksamétából kellett (lehetett) a könyvhöz illusztrációt válogatni. Először 200-ra (!) szűkítettem. Aztán százra. Aztán kiteregettem az egészet a műterem padlójára, ott bámultam köztük sétálva, napokig. Aztán párosítottam őket, majd szólt Miklós, csak nem gondolod, hogy ezek a finom tónusok kijönnek nyomtatásban?! Akkor átszervezni az egészet. Jól eltelt ez az ősz!

A megjelenés után egy-két hétig még csak magamat olvastam-nézegettem. Utóbb már mások szemével. Petri Gyurka írt egy nagyon kedves levelet, hogy megveszi... Mit mond mindez az ő (keserű) szemével. Megvette Anzelm testvér... Mit hal meg ő benne?! Nagyon érdekes voltam.
Most megjött New Yorkból egy barátnőnk, akinél ott laktam. Mondja vesz egyet, Kata mondta, csak úgy lesz valami pénz belőle, ha vesznek. Mondja a lány, ez világos beszéd, veszek. Különben természetesen tiszteletpéldányt kérnék...
(Nevetünk.)

Tényleg, de öröm lenne hallani erről a te véleményedet.
Te vagy a kötetzáró, vagy mi. Na, háromnegyed hét, lehet menni vacsizni. Miklós is izgatott. (Kérte, szokjak le a ''Mikicáról'', pláne a Tojtojról.)
azért a dedikálógémet ide is beütöm (mindig velem van. Ennek a második oka, hogy így csak AZ ÉN KÖNYVEMRE kerül (került eddig) bele, szigorúan. Kivéve most:



 

 

 

 

 

 

 

Na. Vacsora megvolt. Srégen szembe ülök egy igen helyes, szőke kismamával. Még ez is. Már szóba került, hogy netán együtt, a gyerekekkel, busszal Kékestetőre. Jesszassz. Lehet vagy 25 éves. Kérdezősködjek nála, mit szeret olvasni? Miki most a vacsora után nyúzott, hogy a társalgóban birkózzunk együtt, hancúrozik ott most vagy négy gyerek is, szülők körben feketézve trécselnek. Mondom, most tele van a pocakom, de lehozom a kártyát. Megtanítottuk a kismamát a spanyol kártyajátékomra. Rögtön elmesélte, hogy neki két hete strúmaműtétje volt. Csendben átadtam a terepet Mikinek, két fordulóját még gibiceltem, a szomszéd bácsit is tönkreverte. A kismama még mindig a foteljében mosolyog. Szép fogai vannak.

Egy éve mesélték, a Margitszigeti állatkert mellől vasárnap délelőtti sétán egy család mellől elrabolták a legkisebb gyereküket. ''Igen, láttuk, arrafelé ment egy bácsival.'' Soha nem látták többé. Gyenge perceimben előjön ez a rémkép. A legborzalmasabb történet, ami megeshet. És pár hónapja Miki is menekült vagy negyedórát egy bácsi elől. Késő volt, este. Nagyon intelligensen csinálta egyébként. Futott, háztömböt megkerült, kereste az embereket. Kerülő úton jött haza. De mégis! Még védtelen! Nem engedem képzelegni magam, de olykor mégis beúszik. S tegnap valahogy végre rendezni tudtam. Emlékszel a József és testvérei II. kötetére? Egyiptomból hazatér a tizenkét testvér, József él! És el kell valahogy mondani az agg atyának, s úgy, szörnyet ne haljon örömében. S megbíznak egy kislányt, aki énekli:
Mert Isten emígyen eszelte ki
Hogy nagyapácskánkat rászedi
hogy az egész rabszolgának eladást Isten emígyen eszelte ki, hogy evvel Izraelt megmentse az éhhaláltól. Legyen meg Isten akarata. Ámen.

Most Miklós udvariasan beront a szobámba, hogy Barsi Balázs beszél a tévében. Kiváló ferences hitszónok. Egy folyóiratot is bemutatnak (mert persze leszaladtam a tévé szobába, katolikus félóra) ''Emberhalász'' a címe. Pilinszky, Ottlik, Barsi Balázs az indítószámban. És én szégyenkezem. Ez fontos dolog, most látom. S a kiadóm, az Új Mandátum kiadó szülötte. S a könyvpremieremen nem engedtem meg nekik, öt percig ezt is reklámozni akarták volna, valamikor egy gitárzene és az Esterházy után.
Arra hivatkoztam, hogy ez sajnos aránytalan. Itt már amúgy is két dologról van szó: könyvről és képről. S ha ide betunkolják magukat, - senki nem várta - csak ellenpropaganda lesz nekik, tolakodnak. Első szóra visszaléptek. (A gitár ötlettel is) S közben most fölsejlett: alkalmasint esetleg sokkal fontosabb ez az ügy, mint az én könyvecském...
Meg kéne kérni, mutassa meg strúmaműtét nyomát-

Ja, eszembe jutott, akkor tul. képp jegyezni akartam volna, de nem volt rá mód. Hogy Miki miről beszélgetett velem a téli ösvényen, ma délelőtt. Hogy ha sok és még több pénzt nyernénk, hogy akkor. Első fordulóban behúztam a csőbe, vagy negyed órát kamatlábat számolt, fejben. De aztán: de apu, tényleg, és ha el kellene költened, érted, muszáj lenne, egy hét alatt két milliót...
Mondom neki, az első kérdésem az lenne, hogy ez egy egyszeri alkalom-e. Merthogy, ha vennék egy drága autót, azt el is kell tartani. (Egy japán kocsi ajtópótlása 45.000 forint, annyi, amennyiért én álmomban egy jobb Trabantot vennék, ha a könyvből valami anyagi haszon lenne. Nem lesz, már tudjuk. De hogy akkor házat, mit vennél? Azt mondja végül (mert hogy kiderült, nemigen kell, semmi) akárhogy igyekeztem, nem tudtalak bekeríteni, furcsa ember vagy te...

Most belém nyilallt, két nap múlva festenem kell... Most lenne aktuális témát váltani, hisz az ősszel alig festettem valamit, augusztus elejétől megfeszített tempóban a könyv...

Más. Jajjj, lett egy igazi játékom!! A marha Szüts azt mondja, te, adok én neked egy faxot, nekem kettő van. Mondom neki, baromi jó, gyönyörű, vannak rajta gombok, meg fölvillanó zöld, valamint piros lámpák, két hétre jó lesz, de aztán visszaadom, ha lehet. Ebben meg is egyeztünk. Megkaptam. Elkezdtem vele játszani, búsan, egy búsabban, hogy hát ez HA AKARNÁM, nem lehetne az enyém. Mert közben Miklós valami más gazdáról gondoskodott. Egészen tönkrementem, végén bevallottam Miklósnak. Röhögött. Megkaptam véglegesen. Már gyűjtöm lehető ismerőseim fax számát. Már faxoltam a polgármesternek, a volt miniszterhelyettesnek, egy barátnőnk papájának, a kiadónak, a Hidvéginek Kossuth aláírással (kéziratgyűjtő), most kezdek beleunni. A kiadóm elküldte a könyvből kiemelt portréfotómat egy aláragasztott újságcímmel: Elfogták az uszodai szatírt! Múlt vasárnap (kicsi a forgalom) mínusz tíz fokban lementünk Mikicával az ötödik emeletre, a folyosóra, mert kiszúrtam, ott el van vágva egy a mennyezet alatt futó telefonvezeték. Akkor az halott. Úgyhogy lebányásztam, Miki alul tartotta a szerszámokat, meg a drót végét. Tizenhat méter! Avval délután (immár harmadjára) teljesen átalakítottam a lakás telefondrótozatát. (A faxgépet telefonvonalra kell kötni.) A dolgot igen megkomplikálja, hogy (illegálisan) jó pár éve én egy második telefonkészüléket is fölszereltem az előszobába. No már most egy a fax elé kötött készülék leblokkolja a vételt, automata üzemmódnál. Tudsz követni? Ha férfi lennél, lerajzolnám neked az új kapcsolási rendszert, a beépített tizenhat méter dróttal... Kiváló.
Most innét akartam volna Katáéknak egy faxot küldeni. A postán ilyen még nincs, de a szomszéd szálloda vállalta. Tárcsáznak. Mondja a portás, hogy egy hölgy beleszólt (elutazásomkor automatára állítottam), hogy a fax nem működik, valamit angolul kiírt, hogy: nyet, és hogy tetszek-e akkor vele akarni telefonon beszélni, átadom a kagylót... Hogy mit tudtak otthon a fax-szal csinálni- mikor semmi gombot nem kellett rajta megnyomni?? Csoda.

A te leveled írásán túl még egy programot irányoztam elő, alternativice. Fölhoztam a Sherlock Holmest, angolul, szótárral, azonban bíztam a Magyar Tud. Akadémia helyi üdülői könyvtárában is. Ennyire vagyok kalandvágyó. És bejött. Na, mi ez?

''- Őnagysága, a szentpétervári követségi titkár úr!
- Ah! - Alfonsine most aztán üdvözlő mosollyal nyújtá kezét Jenőnek, aki azt remegve fogadta.
- Csak tartsa Ön meg - súgá kegyteljes mosollyal Antoinette. Mely anyai jóság kimélytelenségére Alfonsine hirtelen odaborult anyja kebelére - valószínűleg arcának szemérmes pirulását takarandó. Jenő pedig sietett kezet csókolni leendő napának, mire a Jenő homlokának egy csókot adott - hideget, mint egy fakép.
Alfonsine nem volt többé rábírható, hogy lesütött szempilláit felemelje, most már vőlegénye előtt áll...''

na, könnyítésül, egy másik helyről

''Zebulon ezúttal nem jött egyedül. Magával hozta kisasszonyai egyikét: csinos arcú fiatal leánykát, magasra nyúlt termettel. Kár, hogy nagyon fűzi magát, és hogy nyers kávét szokott rágni, amitül fehérebb legyen...
- Aztán hallja, János (ez a hajdúnak szól, akit otthon csak tegeznek), mindent jól lepakoljon a kocsiról! El ne felejtsd iskátulát - hallja -, mert abba selyemruha van. Aztán valamit össze ne törjön János, mert pofonütlek! - magát. Ha, te, Karika! Nálad van a smukos tarisznya, akarom mondani, redikül? El ne veszíts ütet, sok drága smuk van benne..."

még egy ötletem volt, a dedikálógép számára, ez saját fogalmazás, de sajnos túl didaktikus:

Belső békéd másoktól függ,
vagy felnőttél már?
 - kérdezte a mester

napokban olvasom reggel a napi igeliturgiát:
"Then they opened their coffers" [kinyitották kincsesládáikat, angolul. Most olvasok egy Illyés interjút, bosszant, hogy nem fordítja a francia  idézeteteket.]
         (a három királyok)

Hét, és még mindig csak fél kilenc, este. Ámbár a szomszéd szobákban kisgyerekeket fektetnek. Talán le kéne menni a játékszobába. Mikica hol lehet? Napi negyven órában néz tévét. Szégyenkezem. Nekem nincs kapacitásom naponta túl sokat játszani vele, magától pedig, hacsak nem gyerekekkel randalírozik - odaragad. Jó szóval magyarázom. Nézd, ez passzív. Ez itt meg az előbb giccs. Látod? (látja.) Jószándékú, együttműködésre kész. De hát.
(megoldás: Kőszívű ember fiai. Nagyon tud írni!)

Na, leköltözöm.
A fény itt erősebb, csak remélni lehet, hogy nem fog zavarni a szomszédból a tévé hangja.
A festményeimet kis megfontolás után kb. valódi árukra áraztam (száz-száznegyvenezer), s ezúttal Miklóssal nyomattam egy táblát, kiakasztottam:

Pictures can't be permanently taken abroad [A képek nem kerülhetnek végleg külföldre.]
(kinyitották kincsesládáikat, angolul. Most olvasok egy Illyés interjút, bosszant, hogy nem fordítja a francia  idézeteteket.)

Még egy fantasztikus történet. Talán említettem neked, életem egyik főművének tartanám, ha sikerülne Magyarországon újra kiadatni Strindberg Önéletrajzának kilencedik kötetét, az: Egyedül-t. Vagy tíz éve a Corvinánál már próbálkoztam, most egy évig Lator Lászlónál feküdt, ígérte, segít kiadót keresni. Most novemberben utazunk egy Volkswagen Passattal Bajára, a kiadó-fiúval (átengedte egy időre a kormányt, tehát csakugyan elolvasta a könyvemet) s mesélem neki, te figyelj ide, van nekem egy fiatalkori könyvélményem, senki nem ismeri... én ebből tanultam (volna) meg egyedül lenni és sétálni. Azt mondja, add ide. Egy hétre rá: Kiadjuk, jó!! S csinálhatnál bele négy színes illusztrációt!
hát ez utóbbit ugyan egyelőre nem érzem, nem tudom, de ettől eltekintve: nagyszerű! Fölajánlották még egyébként, hogy a zsidó temető fotóalbumunkat is kiadják, a szinopszist már át is vették, nem értem mi van itt, rákbeteg vagyok, és csak ők tudják, vagy mi?!

csak holnapután festenem kell...

hol lehet egy ilyen strúmaoperáció varrata. Valami illedelmes helyen?
és karácsony napján jegyeztem le a következő mondatot egy megvilágosodott percben:
Mi a legjobb?
Legjobb az, ha az ember valami kiállítási díjat vesz föl vidéken,
egy nyitva lévő fotóbolt közelében.  [Volt ilyen, Salgótarjánban.]

és megint és még mindig. A múltkor, évek (?) múltán újra, ugyanaz a szomorú álmom. Hogy a főiskoláról az építészszakról kimaradtan, bolyongok a már félig idegen épületben. majd valami reménytelen remény, hogy mégiscsak csatlakozhatnék a többiekhez, talán hozzákezdhetnék a diplomám kidolgozásához  mégis...
anyám próbálta egyszer megfejteni, nem volt számomra meggyőző...

Hanem a Trabantom totálkáros lett. Én nem sérültem. Volt neki egy fura hibája, ravasz módon csak olykor: fékje igencsak egy oldalra húzott. De hát mindig rendbejött, a javító messze van, hol pénzem, hol időm nem volt. Hát, blokkolt előttem egy japán kocsi a Duna parton, a Belgrád rakparton a Szabadság hídnál. Nem kellett volna tennie... A motorháztetőm úgy fölgyűrődött, hogy fölállva rá, két lábbal ugrálva hajlítottam annyira vissza, hogy egyáltalán kilássak a kocsiból. Épp Miklóshoz mentem a kiadótól a kézirat egy részével. Otthagytam a kocsit, de aztán - mi a fenét csináljak - este visszamentem érte. Ugyanis a motorja: működött. Csak olyan iszonytató erős zajjal, ...három tank együttvéve.
Na most, a szükség nagy úr. Valamit el kellett intéznem másnap, így mentem át a Körtérre vele. Kicsit (nagyon) szégyenkezve, és inkább csak az alsó rakparton. Mit mondjak, sikerem volt. Egy munkásokkal teli mikrobusz lelkesen integetett, s kerülgetett, előre-hátra, hogy ez már valami! Hálából egy piros lámpánál ráléptem a gázra (kuplunggal, vagyis álló helyzetben), mire olyan iszonyatos zajt adott, ami szinte...

A biztosító tizenkettőt fizetett, és ötért eladtam a roncsot. A megmaradt elakadásjelző háromszögemhez a roncstelepen vettem még egyet, s többnapi munkával kiváló vakuállványt (összecsukható) csináltam belőlük. Autóm ugyan most nincs. A vakuállvány viszont kell, mert márciusra nyílik Kecskeméten, a Cifra Palotában a Kortárs múzeumunk, amit én találtam ki, s egyenlőre inkább csak magánmúzeum lesz, mert (Alapítvány forma) a múzeummal úgy egyeztünk meg, hogy a Kuratóriumnak az anyag kiválasztásban vétójoga lesz. Vagyis nekem.
Ehhez most majd Miklóssal nekünk kell a katalógust összeállítani, s előtte az anyagot festőbarátainknál kiválasztani (zsűrizni). A legjobb hát, ha rögtön viszek fotóapparátot, a kiválasztottakat rögzíteni, s a kép meg úgyis kell a katalógusba. Ugyan az az ő munkájuk lenne, de ki tudja mikorra, és milyen minőségben...  Csak autó, sajna, kéne előbb-utóbb... Majd talán a Pollock Alapítványtól...? Fél éve levelezek (újabban faxolok) velük ez ügyben.

nehezedik a gépírás, egy ártatlanszemű négyéves kislány ideült az üres szobában velem szembe, rám nézve tekergeti a fölhúzós kiskacsáját és mosolyog. De most hangosan elkezdte konferálni is, látva, hogy fölpillantok...

Szóval rengeteg pénzt kaphatok, akár. Zsófi lányom már nagyon fészkelődik. Már megkérdezték a Kata fizetését, három évre visszamenően, és hogy mennyit költünk évente tisztítószerekre. Most, játékból faxoltam nekik, hogy az autóm összetört, és hogy Mikica fogszabályozójára a fogorvos százezer forintot kért - a harmadik kezelés után... Mire azonnal válaszoltak, újabb kérdések és igazolások... Leginkább egy notebook-ot vagy laptopot szeretnék venni... Tudod mi az? hordozható szövegszerkesztő komputer. Persze az égvilágon semmi szükségem rá. Talán opuszjegyzékeimet beletáplálhatnám, hogy egyszerű legyen mindig naprakész lenni, és mindig legyen duplum (hagyatékként a Nemzeti Galéria Adattára számára, a kéziratra már most ráírtam.)

na, most elmenekülök az ártatlanszemű elől...

Kata fél, hogy Miki unatkozós lesz. (Más véleményen vagyok.) Persze van, amikor egyedül csakugyan unatkozik. Most megmondtam neki, megoldásként ez jutott eszembe, milyen egyszerű. Megértette, persze. Bízom, fogja magát alakítani.

Egy itteni kisfiú mondja: Miért temetik a skótot hegyoldalba? Mert ott a temető... Miért iszik az indián pöttyös bögréből? Mert szomjas...

Sikerült (a harmadik) éves uszodabérletet megvennem, a Szt. Lukács Gyógyfürdőbe (gyógyteába, amikor 28 fokosra sikeredik a víz). Ugyan másodikától (január) nem tudok járni, arcüreg meg torok, de azért most is ODA TARTOZOM. A fiúk mesélik ott (csak klubnak hívom), az egyik nemzetközi könyvtáros kongresszusról tért haza (nem láttam Önt egy hétig!), mondja a konferencia fő eredménye az országos intézmény nevének megváltoztatása volt: Osztrák KÖNYVTÁROSNŐK és Könyvtárosok Egyesülete...
Egy másik a zuhany alól átszól: olvastam az új cikkét. Uccellot a szürrealisták elődjüknek tartották! (Azt hittem, ez az én találmányom)... folytatja: én meg most Daliról írtam... majd hozok egy példányt, Élet és Tudomány, 44-es szám.
A harmadik meg: Maga szobrász? Leöntöttem valami hígítóval, egy kis mészkő szobrom van... (megbeszéltük)
Egy nyugdíjas vezérkari ezredes pedig nyolcvan fölött, még sose szólt hozzám, kidugja a fejét a medence közepén (ez szokásellenes), és kérdezi: Igaz-e, hogy maga képét 140 ezerért árulja? itt a Balassi könyvesboltban?
van egy ügynök is, aki valami (igen szellemes) kerítésdrót-feszítő csavart akarna most itt eladni Magyarországon. Van, akivel az MDF-piac dolgait beszéljük át (tudod mi az? Magyar Demokrata Fórum, kormányzópárt, a piacmaffiák, árfelhajtók kiküszöbölésére közvetlen termelői piacokat szervez, hétvégéken.) [tévedés, mást jelent a betűszó. 2009.1.]

A télikabátomat viszont lehúsleveseztem, ajjaj. Tartósan, kétoldalt. Merthogy az ételhordóból odalötykölődött. Kata észrevette, ajjaj. Nem szereti. Most anyám (végszükség, női szemmel), vett egy másikat, de rövidebb öt centivel. Nem hajlik rá a térdemre, a hajnali misén, fázik. A le nem hajló csücskibe ugyan csináltam egy-egy kis zsebet, s azokba 120 mm-es kapupánt csavarokat (anyacsavarral együtt) helyeztem el..., de így se jó, ajjaj. Az anyák különben pár naponként lecsavarodtak, teljes rejtély, hogyan. Most gondolkozom, hogy valami ólombetétes válltöméseket kéne a térdem fölé varrni a kabátra. Most van a bejáratás, vagyis a próbajárat.
Paula varrt már bele bélést. Ámbár az is rövid, bár anyám azt hitte, a bélést hosszabbra varratom. De nem mertem. Na, tíz óra, én ugyan bírnám, de Miklóst ágyba kell kanalazni. Szia!

Deske

kezded-é már házasságoddal elhagyni okosságosságodat, evezel-é már a bölcsesség felé?

 

 

dátum: 93.01.21.       fájl: c-fajlok-2/c03849-1.htm                      C. 03849-3854

J-14 

 

Szia J!

Márai ''Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946''... az én naplóm jobb. Eddig lenéztem, rossz életválaszai (és öngyilkossága) miatt, felnőtt ember nem acsarkodik: Ma már inkább szánom, ezt a terhet kapta.

A könyvből:
"Green panaszkodik naplójában, úgy érzi, mintha kihallgatná valaki magánbeszélgetését most, mikor tudja, hogy naplójának egyes részei nyomtatásban is megjelennek majd... Minden író-napló közös sorsa ez. A nyilvánosságnak írunk, akkor is, amikor gyónunk. Hát akkor írjunk és gyónjunk úgy, hogy tudjuk: a naplóíró háta mögött áll és vállán áthajol az olvasó... tudnia kell, hogy az emberiségnek gyón...''
''Igen, unom az írást, pontosabban unom magamban az írót. Mit tudnak az emberek erről? Az írás, mi az? Nemcsak zseniális villanások, legkevésbé az! Vakarózás, felkelés, lefekvés, dünnyögés, a test indulatainak stimulálása, majd kifárasztása, hogy valamilyen alkalmas hőfokon végre dolgozni tudjunk, állandó készenlét, egyfajta gengszterség a világgal szemben... Mindez fárasztó lehet, egy ember számára, aki ezzel 'együtt él'. Az én számomra is fárasztó, írónak lenni. Unom az írót, ezt a beteges alakot, vad és könyörtelen akaratával, szándékával...''

Kata egy hírrel feldúltan ért haza. Pár éve a Pasaréti ferenceseknek ajándékoztam egy keresztút grafikasorozatot. Állítólag utólag rájöttek, hogy nem tetszik nekik, s a táblára egy marosvásárhelyi festővel (ó, Erdély) RÁfestettek egy másikat. Nagyot nevettem. Szegények. Akár perelhetném őket, az ajándék a polgári jog szerint ilyen esetben visszakövetelhető. Vagy kétszázezer forintot kéne fizetniük. Gondolom erkölcsi kötelességem lenne botrányt csinálni, keményen megleckéztetni őket, de félő, nem fogok időt szánni rá. Gondoltam rá, ebben az összegben misézzenek értem. Vagy kötelezni János (?) atyát színem előtt egy teljes dobostorta megevésére...

Mint minden fiúgyermeknél, zseblámpám tárgyaim között mindig hercegi rangú volt. Talán már harmincéves is voltam, amikor kirakatban megláttam gyermekkori álmomat, egy Igazi Katonai Színváltós Elemlámpát, Térképolvasóval Is Fel Volt Szerelve. Állt csendben évekig valamelyik asztalomon, kapcsolatunk abban realizálódott, hogy időnként rápillantottam. No már most néhány év után takarítónőnk ellopta. (Minek neki, ő is fiú?) Mindegy. Így még jobb volt. Egy Volt, Igazi Elemlámpa tulajdonosa lettem, enyhe rezignációval. Talán ez a forma volt az ideális. S mit hoz a sors? Mikicával sétálva a havas Hármashatár-hegyen, egy leégett és elhagyott koldusfészekben, szétesve, több darabban, egyebek mellett...
Itthon megjavítva, összeállítva, LEZSÍROZVA, csak a színváltója nem volt meg neki. Mikica kért tőlem színes fóliadossziékat, s mire délutáni álmomból keltem, a lámpa hibátlanul, tökéletesen színváltós.
Megkezdte újra munkáját valamelyik asztalomon.
*
Újságcikk a nagy egyezmény megkötése másnapján:
93/1/3 ''Folytatódik a leszerelési hajsza''
*
Mikica: ''surranás, vagy mi a Balatonon. Ja, nem, rianás...''
*
Miért temetik a skótot a hegyoldalba? Mert ott a temető.
*
1983-as világsummám, egyszerűbben fogalmazva, ami egyébként téves, néhány év után jöttem rá.
''Vannak jó és vannak rossz dolgok. A jó dolgok Istenhez vezetnek''
És 1985?: ''A dolgok semlegesek (beleértve a villamos-szerencsétlenséget is) és minden alkalmas arra, hogy Istenhez vezessen. (Rajtam múlik)''
*
A megjelenő C. Naplóm elé egy másik mottót is megfogalmaztam, de Robi szerint egy maximának tökéletesnek kellene lenni, s ez nem volt az. Valami ilyesmi volt: ''Őszinteség? Nem létezik. Ami van: keserves harc érte, minden pillanatban...''
*
Találtam egy fecnimet 92. november 14-éről, mit csináltam aznap:
2,5 perccel hosszabb úszás véletlen, annyira belefelejtkeztem a vakuállványom tervezésébe
takarítás (szombat van)
reprófotózás (rólam, cikkhez)
elmaradt nagyítások a könyvhöz: Körtér éjjel, 1959. stb.
vakuállvány megépít, szétszedhető-, hordozhatóra
(ez egyébként billenékeny volt, átszerkesztettem most, pár napi munkával. 93.1.21.)
új kabátom alsó, első csücskeibe súlyoknak zsebet varr.
(hogy a hajnali misén ráboruljon fázós térdemre)
Zsófi galériája szétszedése után a maradék faanyag rendbe, szögtelenítés stb.
levél Mester Ildikónak, hogy a Magyar Naplóban publikálandó cikkében már szerepelhet a kecskeméti múzeumalapításom, mert megjött a bírósági végzés, bejegyzése az Alapítványnak. (Kecskemét kérte, addig ne publikáljuk)
Magyar Naplónak a rólam-cikkhez - reprók nagyítása
Szegedi-Maszáknak a két Vaszkó repró dia visszapostázása
(a Vaszkóról írt cikkemhez kaptam kölcsön)
telefon autóvásárlás, roncseladás ügyben
Miki egy gyönyörű pasztellképét bekereteztem, ágyam fölött most.
tegnap:
autóm totálkár miatt Biztosítóba Óbudán,
autóbontó megérdeklődik
este: Zsófi szobaátrendezés, galéria átalakítása
*
Miklóssal kiválogatjuk (nem zsűri - hanem csak ajánlási jogunk van, a múzeumi alapító-tagokkal szemben, csak a meghívottakat zsűrizzük.) - a begyűjtött anyagot. Tölg-Molnáré (eredetileg csak kettőt akart adni, de belejött, s megértette, hogy múzeum lesz, így négyet adott végül) - olyan kiváló minőségű, hogy össze kell szedjem magam, ne hasson az én anyagom mellette igen halványnak. Majd valamit ki kell találni.
De további 4-5, mondjuk 40 centis képet hiába teszek ki a kiállításra, az ő másfél- kétméteresei mellé... Talán, ha a már odaajándékozott egyetlen nagy, másfél méteres képemet (Avignoni szerelmesek, főmű) NEM tenném ki, hanem csak a további 4 picit, ami már egyébként szintén Kecskeméten van.
*
Vagy húsz éve hetente ülésezett nálunk egy kis csapat. Dobszay vezette, Kata is benne volt, én nem. Egy akkortájt kiírt pályázat kapcsán újrafordították a 150 zsoltárt, igazi tudományos szakapparátus háttérrel, hozzávaló műveltséggel... Egyszer évek múlva Kata könyvei közt megtaláltam sápadt írógép-másolatos példányát, ott porosodott. A pályázaton nem fogadták el annak idején. Most húgom, a nyavalyás, kiadta, mit neki. ''A Bélháromkúti Bencés Apácák Kiadványa''. Zseniális. A "Bélháromkút" gyönyörű, ilyen szerintem nincs, ő találhatta ki... igaza van... [Bélapátfalva 2009.01.]
Mondom neki, hát az én tiszteletpéldányommal mi van?
(Én a C. Naplóból küldtem neki a múlt hónapban)
Azt mondja, menj be a Ferenciek terére, a boltba, ott kérj, a nevedre kapsz. De aztán mégiscsak küldött...
*
Leveleket kapok, a könyvem kapcsán, ismeretlenektől.
(Tudtam mit teszek, hogy az utolsó oldalon teljes címemet benne hagytam)

''Egy nagyon fontos kérdésemre választ adott a könyve.''

''nem ismerem magát, nem is akarom, a könyvet köszönöm.''
(bár itt nem idézőjel kéne, ez nem szószerinti.)

''nagyon meg lehet téged szeretni a könyvből. Gyerekemnek szívesen odaadnám, lásson pályát építeni önfegyelemmel, önkorlátozással, önszabályozással. Kissé öntúlszabályozással...''
 

Meghívtak egy művészeti szabadiskola ''író-olvasó'' találkozóra, szabványkérdéseiket xeroxálva előre postán megküldték:

''Milyen művészi magatartást tart hitelesnek? A művész, mint megváltó csődöt mondott. A művész, mint próféta... A művész, mint cinikus... A Művész önterápiája a művészet stb. ''na, EZEKRE nem fogok felelni.

Meghívtak egy önálló kiállításra is (alvásidőmben, interurbán) Csongrádról. Teher, de feladatom. Szívesség.

Tegnap rájöttem, ez lesz a naplóm továbbírásának optimális formája: levél. Szerkezetesebb, van helye a személyességnek, jobban a humornak, iróniának. Csak Spiró figyelmeztetett: a szövegképet tagolni kell. Megteszem - jobban áttekinthetőbb. És ez is belefér, hogy nem válaszolsz... Mint Mikes Kelemen. Most kitaláltam, maradjon ez a második írógép így, befűzve az asztalomon, a félig kész levéllel; lehet, hogy beválik az ötlet..
Na megyek festeni, muszáj. Jó lenne valami remekművet, a kecskeméti múzeum megnyitóra: március 15. Remekművet megrendelésre. Na, gyerünk. Reggel 9 óra 21.

11 óra. üveges szemmel tántorgok a kép előtt, háromszor elalszom egy-egy percre-

Fél egy, összekalapáltam, kész, jó. Ámbár egy másik, tavalyról félbemaradt (A/92/31). Még gyorsan beüvegeztetem, kell neki (nekem). Amúgy négy méteres képet föltettem (elkezdtem) rosszul.
 

másnap, péntek, jan. 22

Kora reggel uszoda, de csak pár hossz, érzem még az arcüregemet, délelőtt hazahozzák a kiállításom anyagát, kicsit csevegünk. Kínomban egy 100x100-as műtermes képemet (1990) átfestem: nagyon kelleme a kecskeméti anyagba.
Délben telefon a Kiscelli Múzeumnak, szükségünk lenne ősszel egy alibikiállításra a Kiscelliben, így tudnánk a budapesti polgármester helyettestől katalógusra (sok) pénzt kérni. Egy katalógust csinálnánk akkor a kecskeméti  (márc. 15) és a pesti kiállításnak. Földes Emilia válasza: az idei kiállítási rend persze már rég lezárva, de persze, jó, érti, hétfőn visszahív, körülnéz a dossziéjában, mit lehet tenni.
És én ettől visszahatólagosan hanyatt estem. Egész életemben ahhoz szoktam, ha kiállítást kérek (min. két évre előre), tán egy év múlva válaszolnak, de inkább csak telefonba, mint levéllel. No már most, hogy kiállítást idénre péntektől hétfőig megbeszélni... még ha nem sikerülne is, fantasztikus. Fontos ember lettem?!

szombat

Indulunk mindjárt Miklóssal Kecskemétre, a múzeumunkba meghívott Molnár Péter anyagát kiválasztani, zsűrizni. Viszek diktafont, útközben összeállítjuk a FIDESZ árnyékkormányának kulturális programját. Illetve a képzőművészeti állásfoglalását. Már csináltam előre a témát áttekintő egy 96 rubrikás táblázatot. Azért tudom a számot, mert eredetileg a kitöltendő helyeket csak beszámoztuk.
A diktafonhoz a ceruzaelemeket (tartalék elemeket) egész éjjel töltöttem.
Reggeli ima. Chambers: ''Ne foglalkozzunk életünk csak szomorú vagy csak örömteli részével. Foglalkozzunk velük egyszerre.'' (minden javunkra szolgál. Róm 8/28).

Évek előtt beírtam a Bibliámba. Érdekes, csak most ütött igazán szíven. A morális summázatának is tekinthető.
Páter Pio: ''Az erő a lemondásból jön.'' Ilyen egyszerű.

Amikor megkaptam a nyelveken imádkozás adományát, dicsekvésből egy mondatot elküldtem húgomnak, Salzburgba. Onnét tudom, hogy akkor az héber beszéd volt.
Mostanában, ha valamire, dallamában valami primitív néger nyelvre emlékeztet. Furcsa dallamosságával. Gyakran gondolom ilyenkor magam  őserdőbe, valami nagy-nagy fa tetejébe jelződobommal, amint fölfelé vagy távoli hegyeknek üzenek...
Kutyánkkal is nyelveken beszélek, szabad, tudom, Tamás atyától.

jan. 28. este
Judit, ez a levél tán egy hete is befűzve áll így a gépben, azt hittem, majd folyamatosan gépelem, ha valami eszembe jut. Semmire nem volt időm, át sem tudom olvasni, ésszerű, ha most elküldöm. Nem tudom, írtam-e benne, szóval megjött a leveled, nagyon jó levél volt, örülünk, hogy tudunk rólad-rólatok.

örülünk nektek, szia:

Deske

 

93.6.                                                                J-15                                                                         C.4034

 

Hahó Jé!

 

Gábor hallotta, hogy babát vársz?! Kiváló! Szeptemberre?! Új Fioretti-tag?! Pár napja született egy Évánk, Ernő és Ildikó közös szüleménye. Tán másfél hete pedig (7 éves gondolkodás után) Lovas Andris és Ági esküdtek György atya előtt, az újjáépített Ferences templom szentélyében. A misekönyörgéseket a Fioretti mondta, az egyik: adj humorérzéket a házasságukhoz.

Pár hete egy szombat éjjel a helybéliekkel együtt virrasztott  a Fioretti Pannonhalmán, Anzelm hívott le. Távolabbi szándéka evvel végzős diákjai összeismertetése velünk, ha netán Pesten közösséget keresnének, vagy bármi segítség kellene. Én még két órát is tartottam diákjainak. Egyet a "szakrális művészetről". Ezt tréfával kezdtem, hogy mivel ilyen nincs, jöhet a következő kérdés. A másik előadáshoz több energiát, és bátorságot kellett összeszedni. Fölajánlottam Anzelmnek, hogy beszélnék saját onanizálási tapasztalataimról. Arra gondoltam, nekem milyen iszonyú segítség lett volna erről tisztességes információkat kapni. Azzal kezdtem, hogyha vidéken dolgozom, a mai napig művelem, s hogy lelkivezetőm szerint lehet, hogy evvel Isten - hogy nem veszi el a bűnt - alázatra akar szoktatni. És aztán két gyakorlati kérdésről: az egyik, hogy a bűn mindig egy intenzív önsajnálattal kezdődik, s hogy ez ellen teljes fronton, folyamatosan kell küzdeni. A másik: hogy a bűnben használt vágykép irányulhat konkrét személyre is, vagy elképzeltre. S az előbbit károsabbnak tartom. Ami igazi lett volna, beszélgetés ugyan nem jött létre utána, csak egy-két óvatos kérdés, nem baj.

Kata pár heti huszáros tempójú munkával, mindent félretolva, beadta a kandidátusi disszertációját. Volt egy régi dolgozata, azt írta át. Szép feketébe be is kötötték már, arany betűkkel, öt példányban. Védése: ősszel.

Zsófi osztályfőnöke az évnyitó szülői értekezleten egy mellékmondatban megjegyezte, hogy az a gyerek nem bukik meg, amelyik szülője év közben tanári fogadóórán érdeklődik. Megtettem.

 

Még téli levelemben írtam neked a pasarétiek által átmázolt keresztutamról. Végül rászántam magam egy újságcikk megírására. Hogy mennyi eredménnyel, a következő hónapok fogják megmutatni. Pannonhalma most készül fölállítani egy művészeti bíráló bizottságot. Rám ott néhányan kissé ferde szemmel néznek/tek, úgyhogy bölcsen engem nem tettek bele. Sok a giccs, ott, a házban.

A cikk,- 96.3.20., Népszabadság:

 

 EGY KÉPROMBOLÁS ÜRÜGYÉN.

Kilencedik éve vezetek egy ferences szellemiségű imaközösséget. Nem az egyházat támadom. Hanem egyházam némely csacsiságát. Ami különbség.

Először a történet. 1989. februárban meglátogattam a pasaréti ferences rendházat azzal, hogy szeretném egy most készült keresztút - grafika sorozatomat nekik adni. Megköszönték. Az ajándékot fogadó atya a kispapok folyosóját tartotta alkalmas helynek az elhelyezésre. Most januárban arra jártam, a tizennégy keret a helyén, munkámra azonban egy jámbor piktorral, egy minden bizonnyal sokkal könnyebben befogadható képsorozatot festettek. Nem tévedés, rá az én képeimre, egy táblát kiemeltem, elöl az új kép, hátul az én opuszszámom. Ennyi a történet.
Gondoltam, megkeresem az atyát, de letettem róla. Egy több százezer forint értékű  műben hatvan forint értékű falemez alapanyagot látott, mit kérdezzek tőle?! Hogy mitől ez az elvakult pusztítókedv? Hogy miért nem tette föl a padlásra egy dobozban, ha az ő hitéletét zavarta a látvány?! Tartott azóta vajon lelkiismeret - vizsgálatot? Évtizede tűnődöm az evangéliumi példabeszéden, a balga szűzek történetén, akik a vendégre várva nem gondoskodtak olajról a lámpásukba. Miért ítéli el Krisztus őket, hát bűn lenne a butaság? Ma ezt így értelmezem: igen, némely formája bűn. Amikor az ember egyetlen fonalat követve (harag, lustaság stb.) minden mást számításon kívül hagy. Nem gondol se Istennel, se emberrel, sőt önmagával is csak fogyatékosan. Ezt hívják szeretetlenségnek.
Gondoltam, pert indítok ajándék méltatlan kezelése és szerzői jog megsértése miatt. De kinek mi haszna lenne belőle? Felejtsük el az egészet. De mégsem, nem tehetem, éspedig nem csak az esetleges többi művész, de az egyház miatt sem. Nézzük az egyház felelősségét, túl az elkövető személyén. Egy másik kolostorban két éve egy hanglemezgyűjtemény több tízezer leírókartonját dobta valaki a szemétre a gyűjteményt létrehozó atya távoztával. A kérdés itt is az, hogy egy szerzetes egyedül hogyan kerülhet ilyen döntéshelyzetbe? Hol van ilyenkor a közösség kollektív bölcsessége? Egy kolostornak természetesen lehet más értékrendje, esztétikai rendje, mint a külvilágnak. Illetve, csakugyan lehet-e?! Ha a környezetére, tágabb értelemben a társadalomra hatni kíván, ha téríteni akar, ha nem az elzárkózás útját választotta - nem kell-e figyelembe vennie az őt körülvevő város, az ország, és - bocsánat - Európa normáit?!
Mégsem tudok valami halvány rokonszenvet megtagadni e képromboló atyától. A pusztító kedvétől. Ugyanis baj van az ajándékozások, és általában a műtárgyak körül. Pannonhalmán odasúgják nekem: ” ez a szobor itt marad, amíg a művésznő él. Nem tudtuk visszautasítani.” Több katolikus gimnáziumban láttam a minden szakmai önkontrollt nélkülöző Prokop páter festményeit, tömegével. Ajándék. Zavartan széttárják kezüket a befogadók, mit csináljanak vele. Az újonnan megnyílt Gellért-hegyi sziklakápolna: ilyen szerencsétlenül izléstelen tárgy- és műtárgy együttes csak ajándék lehet. Gondolom, a pénzbedobós, elektronikus gyertyaautomatát nem a pálos rendi atyák fabrikálták. Vagy, vissztérve Pannonhalmára, mit lát a bencés gimnazista? Egyebek mellet egy félgiccs Mária-szobrot, hátul beépített villanykörtével. (A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége művészei delegációjának ajándéka abból az alkalomból, hogy felajánlják szolgálataikat a milleneumára készülő kolostornak.) A diákkápolnájukba pedig egy túlformált, álnépi faragványegyüttes került, oltár, tabernákulum. Egy helyét fölmérni alkalmatlan fafaragó ajándéka. Sorolhatnám.
Mit lehet itt tenni? Egy éve szóltunk Asztrik főapát úrnak mindezekről: Pannonhalma ezer év alatt fölgyűlt műkincsei között, ha minden huszadik műtárgy gyenge, vagy giccs, azt a hozzá nem értő turisták és a diákok számára hitelesíti a mellette álló másik tizenkilenc. Javasoltuk akkor, és javaslom most is: független szakértők meghívását, foglalkoztatását. A fölkérés szempontja ne az legyen, hogy bár ”nem jó művész, nem igazán jó művészettörténész, de keresztény, hát ő a mi emberük.” Szükség lenne egy negyedévenként összeülő bizottság, vagy akár alkalmanként meghívott néhány szakértő bevonására. Zsűrire, amit egyetlen közösségi, vagy templomi térbe szánt, vásárolt, megrendelt, vagy ajándékba kapott műtárgy se kerülhetne meg. Egyetlen lágyszívű és hozzá nem értő atya sem. Sőt, ez megkönnyítené az ajándék visszautasítását is: ”Kedveském, ez gyönyörű, azonban én egyedül nem dönthetek...” A giccs ugyanis sajnos akkor is káromkodásként hat, ha a Keresztenfüggőt ábrázolja. Ha alkotója jószándékú is. Megtévesztő, hogy a giccs is hordoz igazságot, sőt, szerintem, az igazságok halmaza. Az igazságok RENDJE helyett.
Tudjuk, látjuk, egyházunk - és nem csak a magyar - a múlt századdal kezdődően reménytelenül lemaradt az értékes művészetek befogadása terén. De hívő ember ne használja a ”reménytelen” szót. Kezdjük el, amit lehet. A Magyar Püspöki Kar. A tartományfőnökök. A plébánosok józan önkorlátozással. A katolikus oktatás. Lépésről lépésre.
El kell indulni.
1993. március.

 

u.i.: Ezt a cikket eredetileg a katolikus Uj Emberben szerettem volna leközölni. Nem rajtam múlott. Talán az örökölt szemlélet, hogy amiről nem beszélünk, az nincsen is. És: aki a pártot bírálja, az a nép ellensége?!

 

Tökéletesen és hiánytanul taknyos vagyok. Az elmúlt másfél napban kb. 40 órát aludtam. Egy 4x4 méteres meszelt falú kis szoba, ajtaja a rétre nyílik, pár kilométerre a horvát határ. Arrébb egy nagyobbacska ház, műfordító barátomé, délelőtt a fűlocsoló berendezését szereltük össze. Süt a nap, a horizonton fenyves hegyoldal. Kata engedett-küldött le nyár előtti pihenésre ide, kezdett már semmi sem működni nekem otthon, délelőttönként is aludnom kellett. Ezen a fűlocsolón félkör, kör, négyzet és téglalap spriccelési formációt is be lehet állítani, amit a fű csak kíván. És zümmögésétől nem hallani be a nagy házba a gépelésemet. Idén nyáron Robi egy természettudományos munkát fordít le, az ősrobbanástól az ember megjelenéséig.

 

Na, most előveszem papírfecnikkel teli dossziémat, alkalmadból. Az első cédula:

"Ha bennszülöttek között vagy építész - sár, faág és pálmalevél áll rendelkezésedre. Abból kell JÓ házat csinálnod."

Ez Jánossy György építésztanárunk 30 éves mondata, most 70 éves, és egy tisztelgőkötetet állítanak össze volt tanítványai. Eredetileg ezt a gondolatot szántam nekik. De aztán eszembe jutott egy keményebb:

"aki nyafog, gyanús."

Még ez is márciusi följegyzésem: "Öregszem. A tévében a velünk készült interjú helyett a Kojakot (detektívtörténet) néztem meg, a másik csatornán.”

Ez még kecskeméti ügy, megnyitották a kiállítást a Cifra Palotában, amit tavaly óta szerveztünk: 8 festőt meghívva, fejenként 5 képpel, a kiállítás teljes anyagát a múzeumnak ajándékozva. Ők viszont vállalják, hogy három éven belül beépítik az épület padlásterét, s ott állandó kortárs gyűjteményként a teljes anyagot kiteszik. Ehhez egy alapítványt kellett létrehoznunk, bírósági procedúra stb. lassú, de meglett. Miklóssal gyanítjuk, hogy nem lesz az építkezésből semmi, de hát ez egy későbbi történet (lesz).

 

Olvasom Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéseit. Persze abszurd és intim dolgokat mesél, őt  jól meg lehet ismerni - mit lát egy asszony egy költőből. Hogy hány nyakkendője volt, késett az ebédről. És egy idézet: (K.D.):

"A költőnek sok édességet kell ennie."

Na.

Véletlenül a múlt héten meg József Attila Juditja könyvét néztem, ugyanilyen. Valaki azt mondja, végig hazudik. De egy igen figyelemre méltó részt elkaptam azért. Attila becézi, valami idegen szóval, s elkezd dühöngeni, hogy nincs ennek magyar megfelelője. S egész délután ezt a gondolatot forgatja, hogy persze, ezt Ady se tudta volna megcsinálni... és keresi a szót, a kifejezést. Magyarul: egész délután keményen dolgozott egyetlen szón. Más szemmel nézem most, valóban, milyen hihetetlenül pontos!

A csodálatos színváltós katonai zseblámpámat kitettem a kukára. Mikicát előzőleg még megkérdeztem, kéred-e? azt mondja, nem, ez neked nagyobb öröm, tartsd csak meg...

Kecskeméten csak összehoztam 28 képet. egy híján már kész is vannak. Semmi újat nem találtam ki, mondják is nekem, hagyd már ezt... Csináltam neki gyönyörű kereteket több napi munkával, s most először sikerült valóban koromfekete festéket szerezni ehhez. Még üveget bele, s aztán a képeket. És mind döglöttek voltak... Nem számoltam vele, hogy a festés közbeni próbakeret színe sápadtabb volt... most ezeket is mind vissza kellett festeni fakóbbra...

 

Tudod miért nincs II. Erzsébetnek Váli képe?! Jártak nálam hárman, az angol nagykövetségről, hogy a látogatás alkalmából itt egy kiállítás, és hogy vásárol is, hűha. Nagyon értő szemmel válogattak, közben megjegyzik, hogy a vételárból kérnek fölajánlani 20 százalékot valami beteg magyar gyerekek javára. Már ez nem tetszett, mondom, idén eddig egy eladásom volt, én ebből élek, a 20 százalékot én a vételáramhoz hozzácsapom. És hogy mennyit kérek? Normál, itthoni kiállítási árat, mondom, a választott képért 170 ezret. Hogy ők 50-70 ezer körül vásárolnak. Így aztán nem szerepeltem...

Miklós megjegyezte, most már tudom, mitől olyan gazdag a királynő... üveggyöngyért a négerektől aranyrögöt, mi...?!

Olvasom Teréz anya élettörténetét, egy albán pap írta.

"adni kell egymásnak, adni, adni, addig, amíg csak fájni nem kezd... a szeretet akkor igaz, ha fáj..."

Igen tiszta és racionális gondolkodású nő. Több beszédét teljes egészében közlik, s ebből kiderülnek visszatérő, kedvenc gondolatai. Bölcs, mert ismétli magát. Érdekes, a természetes fogamzásgátlásra intenzíven tanítja a rendje Indiát. Külön van több "haldoklók háza". Rómába is hívta őket a pápa, pár éve nálunk is itt vannak, gyönyörű. Régóta forgatom a fejemben, a Koldus Keresztút egy másolatát nekik kéne adni, abba a terembe, ahol a koldusaik, csöveseik ebédelnek... Te láttad még azt? Igen, persze, hiszen nem nagyon tetszett neked...

 

Itt a következő cédula: "Kosztolányi agonizálása - és a tévében a gumimacik kalandjai." Mikica behívott maga mellé a kerevetre. S a két élmény két perc különbséggel. (Előtte a feleségét olvastam, mármint a Kosztolányiné könyvét.) Nehezen emésztek ennyit, ilyet egymás után. Az élet nem megoldható. Nagy tanulság, hogy a következő fél óra viszont: igen. Mázli.

Délután vége felé van, a nap most betűz ebbe a házikóba (ámbátor meszelve van), s lábamat melegíti. A két parasztszéken keresztbe fektetett deszkából álló íróasztalomat egészen az ajtóhoz húztam, mert az egyetlen ablakocska kevés fényt adna. Így most küszöbömig bejön a fűszőnyeg, tőlem fél méterre, ahogy Pilinszky javasolta küszöbünkig engedni az univerzumot... Neki sikerült is.

Egyik hajnali misén mostanában váratlan vendégek: három apácácska beült az első sorba. (Én a másodikban ülök jobbra a szélén, kilenc éve.) És nem tudtam a szemem levenni róluk, elment az egész figyelmem. Fehér főkötő, valami fekete is talán, s a ruhájuk: rózsaszínbe hajló meleg szürke szövet, valami leírhatatlanul gyönyörű színárnyalat. Ez pofátlanság. És újra meg újra próbáltam a színt fejben kikeverni, és nem ment! Olvasom időnként ezt az angol Sherlock Holmes-t, annak a címlapja valami ilyen színű angol szövetminta. De rózsaszínebb.

Ismered ezt a kifejezést? Zsófi hozta a családba: "agyilag zokni"

Mikica megjegyzi, hogy azért jó az anyu főzte gombóc, mert ő beteszi a fahéjat a tészta közepébe. Ez a fiú már többet tud nálamnál a világról...

Minap Mikica éjjel fél háromkor sírva ébresztett, hogy nem találja a térképen Pákozdot. Akkor jutott eszébe egy elmaradt lecke... Boldogan segítettem, minden előző napi rosszkedvemet elmosta.

Zsófi két terráriumnyi egerei közül a néhány élelmesebb állandóan meglógna. A múltkor egynek sikerült is. (Téli pulóverjeink között lakik azóta?) Most segítettem neki az üvegdobozok szellőző tetőlefedését megoldani, túljárva az ugrálós egerek eszén, ami igen nagy szó.

 

Uszodai hírek. Öltözés közben megismerkedtem a Hadtudományi Könyvtár igazgatójával, sikerült két igen jó képemet rátukmálni (az olvasóterembe, két Nagy István és egy Mednyánszky mellé) s egyet ráadásként a lakására. Ez utóbbival nincs megelégedve, szeretné visszacserélni. Ő választotta, de túl sötét a lakása, s a kép halvány.

Van egy nyugdíjas tüzérkapitány is, parasztfiú, hetvenedik éve felé. Hallanod kellene, ahogy az élcelődő piszkálásokra válaszol. Én embert még ilyen szeretetteli-jámborat nem láttam. Nincs az a mondat, ahol bármi vádra ne tenne rá egy lapáttal maga ellen, humorral. Mindenki nagyon szereti.

Hanem a Lukáccsal rézsút szemben volt egy vendéglő, egy óriás vasgolyóval most lerombolták. Fantasztikus tempóban horvát vendégmunkásokkal, szombat-vasárnap is dolgozva, irodaház épül a helyén, ügyes forma, alkalmazkodva Óbudához, az utcafront felől csak mintha kétszintes lenne, tornyoskákkal, meredek tetőkkel, manzárd ablakokkal. Vasbeton szerkezetű, statikai megoldásait időnként átbeszéljük egy öreg műegyetemi tanárral a zuhany alatt. Nem vagyok megelégedve a szerkezet tisztaságával.

A fél óra alatt 1050-1300 métert úszom. Onnét tudom, hogy márciusban kézhez vettem a megpályázott amerikai ösztöndíjat, s az összetört Trabant helyébe vettem egy hatéves Ladát. Így időnként el tudtam járni Kecskeméten is reggelente az uszodába. Ott igazi, 50 méteres medence van, habár kicsit hűvöskés az elején. 5000 dollárt kaptam. Adósságokon, napi rezsin túl kitelt még belőle 40 ezer forint Katának, két versenybringa a gyerekeknek, s Zsófinak egy nagyobb tétel ruhára. Ennyi. Meg persze anyagraktáram egy-két évre feltöltve. A C. Napló könyvem egy fillért nem hozott, de ez így is boldogság. Hanem a következő könyvem a téli könyvvásárra fog kijönni, már van rá minisztériumi pénztámogatás: amit tíz éve fotóztunk ketten, a régi zsidó temetők album! Szüts fogja a nyomdai előkészítést csinálni, ahogy a kiadó szerint jó drágán. Fenntartásaik kölcsönösek. A készülő Strindberg kötethez pedig rajzoltam három műteremrészletet. A vacsoránál kétségbeesetten mormogtam, honnét veszek én utcarészletet?! Miki mondja, de apu, a szobámban van egy ilyen rajzod! Tényleg volt, vagy 30 éves, Veszprémből... meg rátévedt a szemem egy Párizs-fotómra... szóval összejött a századfordulós Stockholm külvárosi utcája, utcái... hat rajz, Szütscsel kiválasztva a 17-ből. Már le is adtam a színes diapozitívjeit. Az eredetieket meg keretbe, üveg alá.

 

A napfény gyengül itt a lábamnál, papucsban vagyok. Alkonyodik. Fél nyolc, házigazdám valahol vendégségben kazlat rak, vagy talán farönköt aprít. Szigorúan csak délelőtt fordít, ebédig.

Megpróbáltam beleszólni a világ dolgaiba. Elmentünk a főpolgármester helyettesi hivatalba, informálisan, beszélgető stílusban próbáltuk rávenni őket, önállósítsák a Kiscelli Kastélymúzeumot, mert most az a Budapesti Történelmi Múzeum vakbélnyúlványa. De sajnos nem megy. Pedig Szüts mág nyakkendőt is kötött. Igaz, újabban többször, azt mondja súlyos ezreket ér egy tárgyaláson, a honor megállapítás hátterében.

Viszont ötödszöri kísérlet után sikerült kidolgoznom a gombostűfej meghajlítás hibátlan technológiáját. Ugyanis szégyen, de elveszett a szálkahúzó garnitúrám. Nomármost, a tű végén egy milliméter átmérőjű kampónak kell lenni, azzal kell a szálka alá beszúrni, majd beleakasztani. Ha szükséged lenne rá, a módszer a következő: a tűfej hegyét gázon tüzesre izzítod, majd egy picit ráütsz egy kis kalapáccsal... milyen egyszerű... így utólag... , rögtön tartalékot is csináltam. A család szálkaügyben hozzám jár.

Erzsébet kolostorépítkezése jut eszembe. Végül is egy előregyártott elemekből álló, de erre tervezett finn faházat vesz meg, vagy 600 négyzetméter, emeletes. Valahol Nagykanizsa környékén, ha nem keverem a városokat. Ugyanis a Bélapátfalva végleg befulladt. Kiderült, mellettük egy kőtörő üzem főleg éjjel tör követ, nagyokat. Tücsöknek közben lett újra egy jelöltje, most kérdeztem felőle, elment. Így megint egyedül van. Imádkozunk értük (érte) is. Jé, már egy órája egyáltalán nem tüsszögök. Talán a levélírás? Kéne enni egy kis kekszet. A hangyák ellen a mennyezetgerendára akasztottam a nejlonzacskót. Mondjuk négy darabot...

Nem, inkább átmegyek a nagyházba, valamit vacsorázni, ideje. Na, szia.

 

Megvolt. Lecsókolbász zsömlével, de fene a kapitalizmust, a margarin holland, a mustár pedig német. Csak a főzőkolbász a régi, a kétforintos.... mennyi lehet most az ára? Hatvan forint? Húsboltba nem járok.

Hanem cipőre kell váltani, papucs-szandálom már hideg. Húsz év után megint vettem ugyanis egyet. Történet. Megünnepelni a disszertációja beadását, napfényes délelőtt kimentünk Katával a Hajógyári szigetre. Óriáspark, ligetes mezők, leheveredtünk, játszottunk egymással. Utána Kata lement a parti kövekre napozni, én meg elaludtam. S ellopták fejem mellől a cipőmet. Benne a slusszkulcs. Így zokniban, autómentővel a Széna tér melletti autószervizbe, ott a Ladát lerángatják, föltörik, öt új zár bele, javítják, tizenötezer. Megsajnál erre S. Nagy, s azt mondja, állom, vegyél egy cipőt magadnak. (Ernő itt hagyott szandáljában jártam. Uszodai vetkőzésnél négy másodpercet nyerek, mert bebújós.

Vágó Márta azt írja József Attiláról: Nem bírta a feszültségeket, de a végsőkig fokozott minden feszültséget magában."

 

Ballagok hajnalban a templom felé, s észreveszem magam, amint

- a kirakatokat pásztázom, közben

- egy leírandó mondatomat farigcsálom gondolatban

- miközben (D.-ért) a rózsafüzért mondom.

Mikica osztálytársával egy 16 zeneszámot lejátszó csodakarórát fog cserélni. Az üzleti feltételek már letárgyalva. Most arról a csömörről beszél nekem, amit az óra birtoklásának második hetében fog érezni...

 

Elmondom egy mozgalmasabb napomat, amikor nem festettem. Előző két nap: új konyhaasztalt építettem, és a műterembe is egy új polcsort. Tehát

5.30 pici ima csak, mert

6-ra a kocsit a szervizbe, onnét

7.30 gyomorröntgen, mert akkor még azt hisszük, hogy szervi baj okozza hullafáradtságomat,

8.15 vissza az autóért,

9-1/2 10 Lukács,

utána a kályha-párologtatóim számára egy asztallapot szerkeszt, közben

10-kor Katának S.O.S. xeroxáltatni kell, a beadandó kandidatúrához,

útközben a slusszkulcsaimat is lemásoltatom,

délelőtt műterem átrendezés befejez, nagy-nagy rend megint, kidobások (művészeti könyveim némi malíciával a ferences kolostornak),

Csongrádi kiállításomra 25 kép kiválaszt, letisztít, becsomagol ötösével,

S.Nagy váratlanul délben följön, beszélgetünk,

Mikicával három kártyaparti,

egy levél: a Katolikus Egyetem Alapítványnak a tavaly nekik ajándékozott Nagy Keresztutammal kapcsolatban,

levél egy pomázi műszerésznek,

S. Nagynak 11 repró fotóz,

közben egy ruhateregetés,

Délután: Sirius táskarádióm haldoklik, keresek számára szerelőt,

telefonok: Szüts, Mami 2x, Hadtört. Könyvtár ig., randevú megbeszél vele

keretezett grafikáim polcba besorol,

két keretezett rajzot az előszobába kiakaszt,

19.20 körzeti orvoshoz leletekkel: semmi bajom,

21. h. kiállításra küldendő anyag leadminisztrál.

 

A művészet mindig karambol, ha a társadalom felől nézzük.

 

Zsófi szeretne rólad egy pocakos fotót!

Gondolom, ahogy a csatahajókat szokták fotózni: oldalnézet!

93.6.1.

gondolunk rátok, kitartás,

ölel: Deske

 

 

 

93.7.3-4                                                           J-16                                                 C.4052

 

J. Asszony!

 

remélem soraim jó egészségben találnak

hogy bírod?

a következő közösség-tagunkat?

mozog már egy ekkora emberke? megmozdult?

és a meleg?

         most a kutya (55 kiló) föllökte a könyökömet. Sajnos rájött, mennyire szakszerűen vakargatom. Pécs. Főiskolai osztálytársam csodaháza, csodakertje - belsőépítész. Ki vagyunk csapva Mikicával nyaralásba. Mostanában semmit nem bírok csinálni, lehetőleg délelőtt is alszom, az ébrenlét enyhén kábult vakaródzás. Nem értem igazán, egy kiállítást szerveztünk Szüts-csel, az nem volt olyan sok munka. Talán ezt a hat (!) éves műteremsorozatot unom annyira? Olykor próbálok olvasni, efféle. Terveket kéne szövögetni. Már a címjegyzékemet is átgépeltem, minden. Kibírandó. Tavaly nyár végétől egyfolytában csodálatos volt a lét. A C. napló. Mennyi idő elment csak a fotóanyag összeállításával! Minden tőlem valaha elkerült fotómat átnéztem, ami kellett, újra nagyítottam, satöbbi. Aztán még a március, bárhogy tagadom, 8-10 jó képet csak összekalapáltam.

 

Van remény:

nagyon-nagyon szeretett rádiómat senki nem vállalta javítani, mert 20 évesnél öregebb. S találtam egy 89 éves öregurat. Csillogó szemmel mutat egy kis bizgentyűt, most küldte barátja Bécsből. Számológép, oszt és szoroz. S a műveleteket kissé gépi nyelven, de érthetően, németül rögtön mondja is. A doboz oldalán kis gomb: a műveletvégzést, s ezzel együtt a szövegmondást be lehet gyorsítani. És a másik: karján új karóra, oldalán miniatűr zseblámpafej. Ismétlem: nyolcvankilenc. Van remény.

A rádiót egyébként három hét alatt megreparálta.

 

Két hete, ugyanilyen okból az Őrségben dekkoltam egy hetet. Ceruzát vittem, de leginkább csak aludtam, ott is. Végül vendéglátóm szerzett  diófapácot, a szomszéd faluból, és adott csodálatos barna színű papírt (szerkesztőségi boríték), -nem lehetett nem rajzolni egy kicsit, mellettem ült. Amit egyébként szeretek. Rajzolok egyet, kettőt, ami van előttem, domb, ott meg két fa, na jó, elég lesz, megvolt. Ráírom a számukat, ahogy szoktam, s megdermedek. Tragédia: 23 után 32-őt írtam. Nincs mese. Meg kell rajzolni a közte lévő sorszámokat. Ezt hívják civilben ihletnek? Megtettem.

Zsófi útravalóul kezembe nyomta az Utazás a koponyám körült-t. Vagy tíz éve olvastam. Jó.

"Hogyan magyarázzam a normális, rendes embereknek?...
Az élet minden pillanatában kénytelen vagyok az egész
életemre gondolni..."

Ezt ismerem. S még hozzáteszi, hogy ő mindig úgy gondolkodik, ahogy az átlagember egyszer életében, éppen zuhanva a hatodik emeletről.

 

Erről egy másik könyvélményem. Gábor jár föl hozzám olykor beszélgetni, amolyan lelkivezetés is, kissé. Kata mondja reggel a konyhában: igazi irodalmat kéne ennek a fiúnak olvasni, nem olyan elvontakat, mint ő maga, Hamvas Béla, Exupery. Így aztán este váratlan ötlettel, a Déry Popfesztivál kötetét kezdtem neki mesélni, majd átszaladva érte Katához, föl is olvastam belőle valamennyit, egyre növekvő figyelemmel, örömmel.

Ovastad? Sekszpíri. A drámaisága. A gyengédsége. A többrétűsége. A pár mondattal tökéletesen megformált francia orvosnő. Ahogy hülyéskedik közben. Hajt órák óta, holtfáradtan a főhős, öreg Fordjával a sivatagi országúton, megy a nagy popfesztiválra, elveszett feleségét megkeresni a háromszázezres tömegben. Nézi az üres utat, belenéz a visszapillantó tükörbe, nézi a felhőket. Az egyik felhő gazella alakú. De nem az a hegyvidéki, hosszú szőrű fajta... és itt egy biológiai szakszöveg következik, hosszadalmas leírása a gazellák huszonhárom fajának és alfajának. Oldalakon keresztül. Hülyéskedik. Kiváló.

 

 

Vagy az a részlet, hogy a narkós, elázott, három napja a koncerthez ragadt bódult tömeg csoportosan vánszorog a messzi zenészdobogó felé. S ezt a menetet összemossa a zsidók óbudai téglagyár felé terelt menetével, pártszolgálatos nyilasokkal körülvéve. Nagyszerű.

Ezt az utat egyébként Déry megtette. Győrig vitték, ott mert csak meglógni, nagyon szépen leírja valahol. Persze, most elolvastam újra az egészet. (Gábor nem kérte el a kötetet.)

Hanem lett egy gyerekem. Még nem egészen biztos, mennyire. (Most éppen Mikicát hallom a kertből. Ugat a kutyának.)

Na.

A Képző Főiskolán két éve egy kissé tanítottam. Befejeztével megkértek néhányan, találkozzunk időnként. Bejelentkeztek. Vettem rituális dobostorta szeleteket, fejenként egyet. Beszélgettünk, ketten hoztak is  hónuk alatt mappát. S a legvégén, egy pihe-halk szavú lány, olyan gátlásos, mint egy csípőfogó, azt hiszem, messze a legtehetségesebb köztük, illetve pontosítsunk, azt hiszem, igen tehetséges - megkér, lennék-e a mestere? Zavaromban első kérdésem az volt, tud-e úszni, mert elkerülhetetlen lesz, hogy olykor reggel hétkor a Lukácsban találkozzunk. Aztán hangosan számolgatni kezdtem az ujjamon. Van egy keresztgyerekem, két bérmagyerekem, ezeket sem látom el megfelelően. Sok munka. Rögtön rá is kérdeztem, ugye magának most egyébként egy albérletet is kéne szerezni?! Nehéz ügy. Persze, boldog voltam. Az egész főiskolai tanításban az a legnagyobb fizetség, hogy olykor a diákok MESTERnek szólítanak. Jó, mi?

Unoka is van. Nem nálunk, de...

Csomay Zsófia nagymama lett. Egy távoli villámlás az égen. Rögtön átszaladtam megnézni. Szokjuk sorsunkat. Az enyém is lehetett volna.

Viszont 13 év után lemostam a műteremablakot. Csináltam egy próbát. Fénymérővel megmérve a különbség: háromnegyed blende. Majdnem dupla fény. Nem kellett gondosan csinálni, a homályos üveg a nüanszokat összemossa. Másfél óra volt mindössze. A tíz csíkból egyet koszosra hagytam. Műemléknek.

 

Másnap reggel. Még mindig Pécs.

Házigazdaasszonyunk soká elmaradt az este, van egy kilencven éves tantija, ő pátyolgatja.

A ház különben gyönyörű. Szauna, nagy nappali, mindenféle rejtett világításokkal a festmények számára, szinte a kertbe belenőve az építésziroda, halványlila padlószőnyeg, fehér fonott nád heverőbútorok rózsaszín kispárnákkal, krómacél tárgyalóasztal, füstszínű üveglappal. Ági egyedül él benne, húsz év boldog házasság után tavaly halt meg a férje. Már özvegy osztálytársam is van, a nagymama mellett.

Olvasom:

  "egyetlen útja a békének
  ha másokért áldozattá válunk"

Nos, Váli?

Visszatérve a házhoz. Vágynék ilyenre? Nem. Eltűrném? Hát... átalakítva. Elkoszolva. Kiürítve. És, hogy a szobából a szőlőlugasba lépni? Ez jó. De én már egy lépést se fogok tenni érte. Ahogy egy nyugágyban elnyújtózás sem megoldható. Mondjuk egy hétvégi ház közelben, például a Vértesben, ahol Miklósék vettek most egyet. Én végigaludnám a szombat-vasárnapot, de mit csinálnának ott a többiek?

Hallottál már sziámi macskát bőgni? Most a hátam mögött a kertben fölberregett, bejönne az irodába, az ölembe, alighanem. Tökéletesen kék szeme van, teljesen halott szeme. Mindig egy kicsit MÁSFELÉ néz.

Ágitól elkunyoráltam egy asszír-akkád albumot, két példánya volt. Kora reggel a kerti padon lapozgattam, még mindenki aludt. Boldog voltam.

szia.           

 

 

 

93.7                                                          J-17                                                         C.4063

 

Kékkút, 93.7. huszonhatodika, ami nálam ünnepnapnak számít, várt napnak, havonta,

 

kedves J!

 

         merthogy annak idején, tán nyolc éve, mikor a napi zsoltározást elkezdtem, a hó harminc napjára osztottam el őket. Naponta ötből lehetett választani, de a kör fokozatosan szűkült, ahogy a legkedvesebbeket sorra bejelöltem. S mára a következő: (vártam már, csakugyan!)

            Amikor visszahozza az úr Sionnak foglyait
            Olyanok voltunk, mint az álmodók,
            Akkor megtelt a szánk nevetéssel...

                            ó, csodálatos Károli mester!

s a másik, tudod, a következő, a 126-os:

  Ha az úr nem építi házát,
  Hiába dolgoznak azon annak építői

         Szokásos évi pannonhalmi lelkigyakorlat, szokásos Anzelm testvérrel, valami kapcsán kérte, keresném elő a 125-öst. Felelhettem rögtön, ki van keresve... pont ezt, és csak ezt - tudom.

Pannonhalma. És Anzelm. Ez és ennyi jó nekem ezekből az alkalmakból. Teljes délelőttök asztal mellett, széken, és órák, előadást hallgatva - nem az én műfajom. Pedig kértem már, hogy hagyja az előadás formát, sokkal több időt az aktivitásnak, a közös megbeszéléseknek. Kata is megjegyezte, (már útban Kékkút felé, az autóban) hogy ő legtöbbet mindig a többiek hozzászólásaiból, bevallott kínlódásaiból és eredményeiből hasznosít.

 

Anzelmet különben jótékonyan racionalizálták a tanítás évei, idézett diákjai kritikáiból is. Mint a tehetséges emberek általában (?) megint belegabalyodott egy teoretikus problémába, forradalmi hevületek. Főapáti engedéllyel nem jár hétköznap, csak kétszer misére, csendben otthagyja a katedrálisban hajnalonta a Laudes végén a csapatot. Hogy a misét jobban meg kell ünnepelni. Ha sokkal nem lép túl ezen az új eszméjén, nem is lesz semmi baj, bízom a közösség megtartó erejében. Emlékszel, régebben a remeteségért lelkesedett. S egy-két éve mesélte, hogy fordult ettől el egy mondat hatására, hogy ugyanis a magányhoz előbb az engedelmességet kell megtanulni, erre a fiatal évek valók, s a közösség...

Pannonhalmán hivatalos ellenfelemmel összehozott Anzelm, Szilveszter atyával, aki a hegyen a műtárgyaként felelős, ő még egy elleniratot is szerkesztett Népszabadság cikkem nyomán, most nekem is ismertette. Meséltem neki 36 évvel ezelőtti illegális bencés cserkész élményeimről, hogy tizenhat évesen - életemben először - engem Gerő atya kezdett tehetségként kezelni, határozott gesztusokkal, egy festőnővel is összehozva, német művészeti lexikonokkal, műtárgyszemlélési különkirándulással, Győrből, ahol nála nyaraltam. Elmondtam kedvenc gondolatomat a giccsről, épp a kritizált Mária szobor kapcsán. Hogy ugyanis hányszor kell egy csecsemőt naponta kakiból kimosni, hogyan és miből lehet utazás közben ugyanannyiszor tiszta pelenkát produkálni (gyapottermés? puha fűcsomó?) Hányszor kell szoptatni, kezdetben, éjszaka is fölkelve, négyóránként?! És hogy én ennek megjelenítését hiányolom a leheletszépségű - lebegő mosolyú Máriákon.

Egy másik ellenvetésére ezt válaszoltam: Drága atya, tedd szívedre a kezedet, mi lett volna a levél sorsa, ha én ezt, mindezt a püspöki karnak írom, zárt borítékban?! Hosszan dorgált, közben teasüteményét rágicsáltam, nagyszerű cellája van a barokk szárnyban.

 

És most itt, Kékkút. Kata kétségbeesve, mellénk panzió épül! Talán ennek kapcsán rászánja magát Pesthez közelebb költözni. Bár - teljesen igaza van - százszor meg kell gondolni. Évek munkájával itt pázsitot(!) teremtett. (Nem segítettem ebben neki.) Barackfáján barack terem, diófája ebédünkhöz árnyat ád. Pár éve szépmintás homokszínű linóval borítottam a földszintet, eltűntek a szörnyű koszos szőnyegek, az itt-ott kilátszó nyers beton. Azóta nagyon kulturáltnak hat, (amikor keresztülmegyek rajta.) Ugyanis a padláson élek, ami leginkább egy teherhajó belsejéhez hasonló.

Kékkút. Kedvetlen és fáradt, aggódtam a pihenés miatt. Megint a vekker mentett meg, a korai kelés, és Shakespeare! Történet! Úgy fordult,  egy reggel egy uszodás klubtársam, ORFI-orvos, rendelői szekrényében kellett turkálnom. Egy őszi Sárospatak-környéki zenei rendezvény prospekusát kesrestem, Katát érdekelheti. (Engem meg Patak, Füzér, Széphalom, harminc év után újra.) Szóval szekrényében turkálva egy kupac tetején egy egykötetes, díszkötéses csoda-Shakespeare összest láttam, nyilván paraszolvencia.

Hazamenet törtem a fejem fél órát. Másnap autóval mentem usziba, a csomagtartóban három festménnyel. Kihívtam az orvost a parkolóba, válasszon. Három perc alatt megkötöttük az üzletet... Azt mondja, egy Derkovits képre emlékezteti, az a kép is ilyen rózsaszín.

Ez semmi. De tűnődés közben mesélem a dolgot S. Nagy Katának, telefonba. Azt mondja, hé, ne mással, velem köss ilyen üzletet! (Régóta kuncsorog egy rajzom után, meg is róttam: ebből élek, meg gazdagabb is nálam, ajándékoztam is eleget neki - nem illik kérnie.)

îgy aztán két nap alatt lett két Shakespearem. A család egyről tud, azonnal Zsófi asztalára tettem: A te könyvtáradba, kiskutya!. S rögtön - pofátlanul - kölcsön is kértem tőle, a nyárra. Nem tehettem másképp, az egész nyaram erre épül. A másikat dugom, Kata kapja szeptember elején, amikor ötven évessé válik.

 

S most reggelente, a padláson, a drótüveg fehér fénye alatt...

Halljátok, mit határozott tanácsunk!
Hogy hazánk földjét ne mocskolja be
Az önmaga táplálta drága vér
S mivel testvér-kard által vert sebek
Szörnyű látványát szemünk gyűlöli
S mert úgy hisszük, hogy az egetverő
Becsvágy sas-szárnyú gőgje, mely irigy
Vetélkedésre sarkall, felveri
Kisded nyugalmunk, mely honunk szelid
Bölcsőjében alussza édes álmát...

Második Richárd. Egy barátom javasolta, először ne a legismertebbeket olvassam.

(Alig ismerek tőle valamit is.)
Most közben vacsoraszünet. Miki tábortüzet is csinált, de az este hűvös, bent ettünk. Tea nem lévén, Kata rémületére borát ittam. Mindketten tudtuk - fintorogtam is - kár belém. S utána, neki és Mikicának, fölolvastam az első felvonás harmadik jelenetét. Nekem is jó volt - rendszeresítjük itt, talán.

Nyaralásom tervezett második pillére te vagy, ó, íratlan levelező partnerem.

S a harmadik: Ottlik poszthumusz nagyregénye, a: Buda. Nagy ügy, nagyon várták (harminc évig), akik tudtak róla. Haláláig nem mutatta senkinek. Ezt (is) paraszolvenciába kaptam, az Európa kiadó egy vezetőjétől, irodájukba került egy jó rajzom... Szóval: Buda. A fülszöveg nagyon emleget időkezelést meg minden, csakugyan kis időegységekből van össze- és elkeverve. Az Iskola a határon előzménye és folytatása, egészen a késő öregkori kórházi nyammogásig - két, három oldalas történetszilánkok egymásba fonódva. Nosztalgia, és megint nosztalgia, az a boldog-szörnyű ifjúkor, ami mindent meghatározni látszott... A könyv felénél tartok, nem mond számomra többet, mint amit az "Iskola" mond, lelkizés nélkül, szinte észrevétlenül.

Aligha fogom annyiszor olvasni, mint az Iskolát, ami állandóan kékkúti nyári ágyam (földön lévő habszivacsom) mellett van, néhány kötetes itteni könyvtáram részeként. (Pilinszky, Micimackó, József.)

Kezd itt hűvösödni, a padláson. Igaz, későre jár. Mikicának már lementem búcsúpuszit adni

Emlékszel, kékkúti munkaasztalom fabrikált lámpájára? Fa gémeskút, burája sárga műanyagvödör,  - meleg fényű. Az írógépem a nyers fenyődeszkákon billeg, az asztalomat tizenhárom éve, padlólécekből ácsoltam. Körben kis dobozokban ceruzáim, ollóim, szálkahúzó csipeszem. Zsebrádió, elemlámpa, kis riportermagnó. Csinált velem egy kétórás interjút megint egy lelkes asszony, ezúttal a Történelmi Múzeumbeli kiállításunkról fog írni. Ezeket - ha közben el nem szégyellem magam - gépbe fogom most írni, tenger időm alkalmából. Csak a velejét. Természetesen én is fölvettem beszélgetésünket. Most a gépen egy hangya gázolt át.

 

másnap este

Jesszasz világ, ez a mai nap! Pedig szabályszerűnek indult! Ismerősökért reggel ki az állomásra, kis kerülő, veszek egy szovjet kézifurdancsot 450-ért, halk lelkiismeretfurdalással. Igen ritkán kell, facsavar behajtáshoz. A bolt előtt tolatással indulok, aránytalanul nagy csattanás, falhoz gyűrtem  a kocsi bal hátsó oldalát. Ajvé. Aztán egész nap ácsorgás a postás néni fia mellett, aki kalapálja, buzgó beszélgetések, át a szomszéd faluba, ahol hegesztő-apparát is van. Hátsó ülésemen keresztben fekszik a leszerelt lökhárító. Fél nyolc, most mosakodtam ki a dologból, iszonyú olajos és rozsdás voltam, holnap még glettelünk.

Na.

Viszont nemcsak a család, én is nagyon élveztem tegnap este a Richárdot fölolvasni. Annyira sok szólamú, hogy elsőre türelmetlenségem miatt felét se hallom.

Egy másik könyv. Mikicával néhány nap Pécsett, szörnyű kék kötése ellenére észrevettem egy katolikus könyvesboltban: Mária engesztelő imák, egy kötet, nem túl érdekes nekem, hanem van benne egy litánia, amibe beleolvastam, s rögtön megvettem a Firorettinek, szeretünk litániázni.

 

A kívánságtól, hogy mások előtt feltűnjek...
A kívánságtól, hogy engem dicsérjenek...
A kívánságtól, hogy engem tiszteljenek...
A kívánságtól, hogy tőlem tanácsot kérjenek...
A kívánságtól, hogy engem megkíméljenek...
A félelemtől, hogy engem lenéznek...
A félelemtől, hogy engem elfelejtenek...
A félelemtől, hogy engem megvetnek...
A félelemtől, hogy engem szegénység ér...
                                                                         ments meg engem, Jézus

...hogy másokat igénybevesznek és engem félreállítanak...

...hogy a jót bennem nem veszik észre...

...hogy semmilyen tisztséget ne kívánjak magamnak...

ez jó.

 

1968-ban, mikor esküdtünk, élt még a pesti nagymamám.

Kata kérdezte tőle: hogy tetszik lenni?!

- Most jól, nagyon jó könyvem van!

 

Valamikor a hetvenes évek elején színházba mentünk Katával. Aznap kaptam egy Knaur: Chagall kötetet, 150 színes kép, muszáj volt magammal vinnem.  A darabban volt Törőcsik Marinak egy mozdulatsora, amitől megrendültem, képzelt kisgyerekeket terelt, karolt át. Megvártuk a művészkijárónál, be sem mutatkozva, megköszöntük neki. S hirtelenjében a Chagallt nekiadtam. Évekkel később Velemben, bolt előtti sorállás közben anyám szóba hozta neki. mire mondta: egyik legszebb emlékem...

Volt nálam múltkor egy öregúr, kicsi, elegáns, szép szemüveggel, igazgató főorvos az egyetemen. Anekdotái közben kiderült, hogy (mint az orvosokat általában) őt se szokta soha, senki félbeszakítani. Ez halványan ellenszenvessé tette, meg egy-két egyéb apróság is. S valami kapcsán aztán rákérdeztem: és az olvasás? (napi 16 órát dolgozik, saját bevallása szerint, híres róla, hogy még a délután közepén is operál.) S erre: Igen, rájöttem, hogy itt nagy a tét. És eldöntöttem. Bármi történjék, villanyoltás előtt este fél órát olvasok.

”Nem semmi.” (Új pesti kiszólás.) Lassan összeáll a képlet, hogy ki alkalmas igazgatónak. Megpróbálom átvenni. Számomra mindig a mechanikus rendszerek az igaziak. (Gyenge vagyok.)

És két gondolat Anzelmtől:

szobánk és életünk is legyen (maradjon) hiányos, ilyenformán szóljon a halálról is...

s a másik, ami az aszkézis fogalmát nem! negálással határozza meg:

 

aszkézis: a lényegre figyelés.

 

Másnap délután.

Még kora éjszaka sétáltunk egyet Katával, kimentünk a rét közepére, szerelmeskedni. (A házban vendégek alszanak.) Onnét, a Káli medence közepéből, messziről, három falu fényeit látni. Meg fölöttünk a (fél)hold. S a Cassio Peia.

Reggel befejeztem a II. Richárdot. Hát nem leszúrták?!

Délelőtt Tapolcán, mindenki velem jön: program! - vásárlás. Autóhoz, a horpadt autómhoz kellett tömítő-kittet venni. Háromszáz helyett hatszázötven. Benéztünk a könyvesboltba, nagyon szerettük, mindig csoda választék volt szépirodalomból. Ugyanazokon a polcokon most ponyva, krimi, olcsó szerelmes regény sorozatok. Egy Pilinszky összest találtam, 360 forintért, idomulva a kor újdon kapitalista szelleméhez, lealkudtam volna kétszázra, mert gyűrött volt egy kicsit - de három példány belőle otthon. Különböző kiadások.

Most nyugtalanul fölkeltem az asztal mellől: az itteni példányt viszont tényleg elhányták. Az ágyam mellett feküdt évekig. Árulás! Igaz, unom mostanában. Megtanultam őt. Ha már fölálltam, lemászom a földszintre, szemüvegemet a vízesvödörben megmártandó, - csak nedvesen szabad tisztítani, plexi. A tetőablakot is kitámasztottam, most fölhallik Katáék és a vendégek duruzsolása. Kata a kertet ássa, évek óta harcol a kétméteres nádszerű gyommal, ami elpusztíthatatlannak tűnik, tavaly már a fél kertet elfoglalta. Szepi nyüszítését is fölhallom, rosszallja, ha nem dobálnak neki. A hatórás hírekbe belehallgattam, adókulcs emelés miatt megint drágább lesz a villamosjegy. Most 25 forint! [most, mikor gépelem, 96.10., 50 ft, még, idén.]Olyan gyakran emelik, hogy - tizesével veszem - még néhány 19 forintosom is van. Mi volt még ma? Részemről kismosás. Bár Kata az utolsó percben fölmentett, de ilyenkor már a tehetetlenségi nyomaték erősebb az új parancsnál. Csak elég felületesen csavartam ki Miki pizsamáját, itt mellettem a padláson csöpög. Fóliát tettem alá, mert a kutya helye.

Azt mondja Richárd a második:

 

 parancsolni, nem kérni szült anyánk.

 

Írtam biztos, Miklós igért nekem már tavasszal kipróbálásra - megtanulásra - kölcsönbe egy szövegszerkesztő komputert. De régebb óta, tán éve ingadozom ez ügyben, beemeljem-e életembe? Természetesen világnézeti kérdés. Bár a dolog praktikus szintje sem megoldott: (részemről, mert Katának tényleg kéne).

1. opuszjegyzékem, amihez a címjegyzékem, és képek szereplésnaplója csatlakozik. Ez sajnos kézírással is, már olyan rohadtul rendben van, és áttekinthető...

Előny lenne, hogy néhány másodperc alatt sokszorosítható, s igy halálomkor biztosan azonnal megkaphatná a Nemzeti Galéria adattára a naprakész jegyzéket.

2. ez a napló írásom. Pontosabban most elsősorban ez, a neked irányuló levelezésem. Ezt egyszerűen ki kéne próbálni. Hogy ha tisztességesen megfogalmaznám, tehát nem a' la prima, - csakugyan jobb lenne-e, vagy épp veszítene (mondjuk így:) értékéből

3. alkalmi cikkek, kérvények, hivatalos, ez nem kérdés, ezeket eddig mindíg háromszor kellett újragépelni.

Az is vonzó lenne, ha a fafejű-konok szegényebbséget választom, és az is, ha változtatásra-tanulásra szánom el magam. Lentről ropogni kezd egy tűz, Miki éppen fölkiált, jaj. az öngyujtót is véletlen beledobtam. Imád tüzet rakni. Talán szalonnát akarnak sütni? Rémes.

... vagy ez is csak öntáltatás, az önáltatások hálója. Mert hogy mindenek fölött imádom a mindenféle billentyűket, elektromos kábeleket, és fémdobozokat.

        

Kopogni kezd az eső a bádogtetőn.  Szeretem ezt a zajt. Éjjelente viszont fázom. A második nap óta: szándékkal. Valami csudálatos a még sötét hajnalban két pokróc alatt enyhén vacogni. Akkor rendszerint fölhúzom a sárga sísapkámat, s reggelig - ezáltal - hihetetlen sokat álmodom. Tényleg.

      emlékszel még a petróleumlámpa szagára?

      illetve ne érzelegjünk:

      emlékszel a petróleumlámpa szagára?

      vagy nektek nem is volt? A Duna-menti házikóban?

A kutya most följött utánam a padlásra, s idefeküdt az asztal alá, a lábamra. Sose szokott nappal följönni. Milyen oka lehetett. Elvi? Vonzódik hozzám? Nyelveken szoktam vele beszélni, Tamás atya egy megjegyzését úgy értelmezem, hogy szabad.

Tamás. Pár hete (végre) eszembe jutott, küldeni kell egy C. naplót neki is. Neki aztán igazán. Dedikáltam is: "keveset és nagy-nagy szeretettel gondolok rád..."

 

 Esténként ez a levél. És már egy hét elment! Mindig a nyaralás eleje a kritikus, illetve, hogy beáll-e egy rend. Eldöntöttem, és minden délután mosakszom! Előtte vagy utána elmosogatok, a kút mellett. Van szennyes lavor (sárga) van az akciólavor a forró vízzel (barna) és utána öblítek is, haladási sorrend jobbról balra, vagyis a kút felé. Aztán az öblítővizet a ciprus alá, végül fölszedegetni az oda kiöntött kiskanalakat. Lentről tányércsörgés, Szepi ebben a pillanatban elindult befelé. A remény éltet minket.

Sosem fogom megérteni az életet. Most is ezt gubancolom. Igaz, ezt már tudtam magamról nyolc és fél évesen is. Igaz, a megoldásokat is tudom. Csak követni nem.

Férjed nem féltékeny ezekre a hosszú levelekre? Joga van hozzá, azt hiszem. Kata időnként azzal bíztat, hogy most több időd lesz, bizton válaszolsz előbb-utóbb. Ezt csak azért mondom, hogy ha netán nem lustaságból vagy valami családi egyensúly  okából nem válaszolsz, hanem Katát kímélendő, akkor tőle nyugodtan. Jé, a kutya visszajött! Hozzám! Lassan lámpát kell gyújtanom. Gyönyörű ez a meszelt falról asztalra vetülő szórt fehér fény, alkonyat.

Egy rég elfeledett Zorán slágert dúdoltam, előjött. Persze a Fából faragott királyfi is körülbelül erről szólt. Itt is tisztességesen meg van fogalmazva:

 

Amikor elmentél, tényleg majdnem meghaltam
...tátá-tá-tátátá. tátá tá tá táááá tá
egyszer még ittam is, pedig soha nem szoktam....
... ? ...

de az élet szép,
s a lemezgyárat felhív--tamm
és emlékül... neked ezt a dalt ír-tammm...pápá-pá
mikor elmentél, tényleg majdnem meghaltammmm...

 

Hanem az amerikai ösztöndíj elfogyott. Nem tehetek róla. De annyira, hogy igencsak törnöm kellett a fejem szeptemberi fizetésem ügyében. Végül kitaláltam valamit. Egy telefon egy galériatulajdonos barátnőmnek - onnét barátnőm, hogy a bátyjával nyertem országos bajnokságot dublóban, 1960-ban; —megvan-e még az a zsidó temető képem, amit nagyon jó áron vett tőlem annak idején?

ja, rémlik ezt írtam már neked, valahol a levél elején, a napokban... szóval hogy visszavásároltam, egy gyűjtőnek, aki várta.

42 ezer - 130 ezer.

 

Tegnap klórmeszet öntöttem a kutunkba. Ez valami mágikus dolog, a második világháborús-magyar bakák történeteiből ismerem, s csak annyit: 24 óra múlva a fertőzött kút iható, illetve a vize. De hogy mennyit kell beleönteni? (én: sokat) Egyébként csak mosakodásra használjuk, úgyhogy az egész olyan, mint amikor Versailles-ban a hercegi kisasszonyok pásztorjátékokat játszottak. (Titokban mindig reméltem, az valami malackodás volt). Zsófi ugyanis tavasszal osztálytársait többször lehozta a házba, s azok elég sok mindent (amit lehetett) széthánytak. A kút is fedetlenül maradt. Ami azért baj, mert a környékbeli srácok. Rókakoponya, kisautó. Most tavasszal fél vekni kenyér. Ami elég fantáziátlan dobálmány, valljuk be.

 

Van itt egy érdekes dolog. Kaptam - ezt is paraszolvenciába, vagyis képért - egy jó kis könyvet: Don Camillo, állítólag világhírű is, a fülszöveg szerint 27 nyelvre- (ismered?) Színhely egy Pó-völgyi pici falu, Észak-Olaszország, 1946, még minden ízében a háború mögöttük. A faluban a kommunista párt győz a helyi választásokon, vörös polgármester, igazi vörös jelszavakkal, ahogy dukál: klerikális reakció, meg világszabadság, ami kell. Írni alig tud, de jószándékú, jó buta parasztember, szimpatikusnak megrajzolva. És ellenfélként ott a falu papja, ez is igen egyszerű ember, neki is van a háborúból eldugott géppisztolya. És ezek ketten egymásnak folyton keresztbe tesznek. A pap a közeli patakban fürdik, meztelenül, ellopják a reverendáját, kommunista naggyűlést bömböltetnek hangszóróval a templom mellett. Olykor össze is verekednek, de komoly bajban azonnal összefognak, és általában sokat segítik egymást. Egy szörnyű buzgó agitátornőt elkapnak valakik a sötétben, a fenekét vörös festékkel bemázolják, napokig ül a benzinben stb. Ebben az akcióban részt vesz az atya is. Boxmérkőzésbe beszáll, állszakállban, megmenteni a falu becsületét, stb. Konfliktusok, és azok megoldásai, fejezetenként, sok röhögéssel. Eddig rendben is van. Ez a világ tiszta, áttekinthető. Mindent elrendeznek... egy tízéves kisfiú szintjén. Nomármost, hogy is van ez? Elfogadható ez? Hogy én föléjük látok? Látnék, ha ott lennék? Igen. És akkor?

Nem tudom végiggondolni. Talán az attól való félelmem, hogy vannak (mert vannak!) világok, ahova én sem látok be, mert nekem magas.

Van még egy vonatkozása a könyvnek. Egyébként Guareschi irta. Kata fejemre olvasta, hogy Istenképem ószövetségi, és ebben igaza is van, én még mindig félek... Reveláció volt, ahogy itt a pap Krisztussal beszélget, vitatkozik, veszekszik. Tanulok belőle imádkozni. Várj, leszaladok a földszintre, idézhető-e valami részlet, hogy halld te is a hangját! (közben hallom, a kertben a társaság játszik: megadott betűkészletből szavakat kell kirakni. Hű, ezt megúsztam.

Na, a könyv:

 

"úgy dühbe gurult, hogy szentbeszéd közben rádobott egy leplet a feszületre, hogy Jézus ne hallja, amit mondani fog, aztán csipőre tett kézzel..."

 

Egy másik hely, a papot este a sötétben elkapják, és jól eltángálják. Beszalad a feszülethez, ahogy szokta, ha kételyei vannak:

 

- Most mit csináljak?
- Ecseteld a hátadat kis vizes olajjal, aztán maradj békén - mondja neki Jézus az oltár tetejéről. - A sértéseket meg kell bocsátatnunk. Ez a regula.
-Jó, jó - okoskodott don Camillo - csakhogy itt verésről volt szó, nem sértegetésről.
- Mit akarsz ezzel mondani? - suttogta Jézus. - A testi sértés tán fájdalmasabb, mint a lelki?
-Igazad van, Uram. De ne felejtsd el, hogy aki engem ütött, a szolgádat, az ezzel téged sértett meg...
- És én talán nem bocsátottam meg annak, aki keresztre feszített?
- Veled, Uram, nem lehet vitatkozni - legyintett don Camillo... - de ha ezek a béketűrésem láttán elbizakodva beverik a fejem, azért te leszel felelős. Idézhetnék az Ótestamentumból...
- Don Camilló, te jössz nekem az Ótestamentummal? Ami a többit illeti, vállalom a felelősséget. De köztünk szólva, egy kis verés nem ártott neked... stb.

Nagyszerű, nem?!

 

93. 7. 28. szerda este fél kilenc, most otthon nálunk közi van,

ölel

 

 

93.11.5.                                              J-18                                                 C.4102

                  

Jó estét, J. asszony!

 

Szóval Nelli? netán Nelly? És ezt nekem megint az utcáról kell megtudnom? Illetve Kata összefutott D-vel.

Legújabb Fioretti tagunk?!

Örülünk. Neki.

 

nov. 23., jó két héttel később

lábadozásom első napja, még pongyolában, papucsban, hát ezt a levelet nem sikerült egy szuszra...

Vasárnap este még ágyból hallgattam a misét, amit Kata asztalán végzett Tamás. Püspöke Ausztráliában fölmondott neki, hogy szétkergette a nyájat. Ő ezt dicséretként értelmezte, hogy teljesítette feladatát: a juhokat szétválasztotta a kosoktól... Most még visszautazik, de már szabadságra, jövő májusban telepedik haza.

Hét végén a visszakapott máriabesnyői kolostorba megyünk, ott tart most Tamás kétnapos lelkigyakorlatot. Rászánom magam, ahhoz a faluhoz 25 éve közöm volt, meg a ház is érdekel, a dombok, hóban. A sok beszédtől kissé fázom, két-három mondatra lenne szükségem.

Másfél hete egy megnyitón összefutottunk a Nemzeti Galéria osztáyvezetőjével (ő az, szegény, akit a naplómban ledisznóztam - 1700 példányban - mert nem fogadott el képet tőlem) - s mondom neki, öreg, hat éve festem ezt a műteremtémát, - egy szék, egy ablak - s nektek nincs még belőle. Szívesen ajándékoznék a magyar nemzetnek belőle. Mondta, jó, a jövő héten, és nem baj, ha hozom néhány kollégámat is? Ennek külön örültem, mert az ilyen ajándékozás ügy akár gyanús is lehet, jobb, ha nyilvános. Négyen jöttek. A második tréfás mondatom: hogy remélem, hetet visznek. Innét indultunk. Mikor kiválasztottak egy jó sorozatot, többórás munkával, megmutattam nekik a tavaszi nagyon jó fekete-műterem sorozatot. Fölizgultak, kezdték elölről, abból egy szériát. Megtörtént. Akkor már annyira fáradtak voltak, hogy mikor mellékesen megjegyeztem, vigyék el a másik sorozatot is - már nem volt ellenvetésük. Másnap tetőcsomagtartóban fölvittem utánuk vittem az egészet, tíz darabot.

Minden kedves képemet elvitték. Volt egy dughelyem, ahol a legjobbak, nehogy elcsábuljak, és odaadjam. Ez a polc is kiürült.

Nemzeti Galéria. Nagyon jó. Már 19 képemet őrzik. A nemzet trezorja. Igaz, hogy hetven évig senki nem fogja látni. Tudom.

Még odaadtam nekik lemásolásra opuszjegyzékemet, pár száz kézzel írt oldal, a napokban hozzák vissza az eredetit. Megbeszéltük, halálomkor azonnal viszem föl nekik a véglegeset, ők lemásolják, és egy példányt a Tud. Akadémia Kézirattárának is átadnak belőle.

Igy hát minden rendben.

Ja, kérésükre összeállítottam még a rólam megjelent újságcikkek bibliográfiáját, ó nárcizmus, legépeltem, hat oldal. Most annyira befejeztem mindent, mint 87-ben, a képek szétajándékozásakor.

Ágyamat pedig áttoltam tíz év előtti helyére, a galéria alatti kuckóba. Újra megnézettem, mégis jó ott a földsugárzás, vagy mi. Évekig (újból) babonának hittem, de Erzsébeték a salzburgi kolostor minden szobáját megmérették, s volt, hogy ágyakat át kellett helyezni. Így hát elfogadom. (Tíz éve egy boszorkány mérte be akkori ágyhelyemet, azért mozdultam akkor onnét). Most ettől minden meg fog változni. Amúgy tényleg máshogy alszom itt. Valahogy szilárdabban.

A Fioretti októbertől nem működik, István atya gyógyító szemináriuma szerdára esik, ott vagyunk. (Vannak. Én nem. Háromszáz ember egy teremben.)

Most itt volt Hernádi Miklós író, műgyűjtő és nőgyűlölő. Rásóztam (ajándékba) egy Strindberg illusztrációmat, ceruzarajz, keret alatt. Örült.

Fáj viszont a fejem. Szepi most két lábra állt, nekem ill. a zongoraszéknek támaszkodva, vakarnám meg a fejét. Elégedetten kocogott ki, helyére, az előszoba ruhásszekrény alá. Tegnap elszórtam egy kis müzlit (megbillent a tányér) udvariasan besöpörtem a kutya kuckójához. Kata nem vette észre. Be kéne venni egy antineuralgikát. Csak egy barátnőm szerint hozzám nem illik, hogy fejfájásra gyógyszert- És ebben van is valami. Most kicsit tekergetem a nyakam. Ettől jobban fáj.

S. Nagy barátom befejezte, s a sors különös kegyelme folytán most meg is jelent. Ország Lili nagymonográfia. Gyönyörű színes reprókkal, és elég nagy méretű is. Az elmúlt években még Izraelben is járt, képeket fölkutatandó. Többéves munka egy opuszjegyzék összegereblyézése. Nekik.

Itthon egyebek mellett valószínűen a művész-nyugdíjrendszer is összeomlott. Mégsem lesz gondtalan hintaszékes pipázás, unokáim körében. Ezt megszimatolva megkeresett egy valódi és igazi holland biztosítótársaság, hogy velük, és hogy jól vigyázzak, mert különben. Igazuk van. Ha netán lenne, biztos befizetnék havi néhányezer forintot. Amit majd öregkoromban, beszámítva a kamatot, a pénzromlást, az igazgató Mercedesét, amit szintén ebből vesznek meg stb. stb.

Bőrtarisznyám ceruza és toll zsebében évek óta hordok egy kiskanalat. Tulajdonképpen csak azért, hátha valahol megkínálnak egy kis tejföllel, ami a doboz alján maradt.

Mikicának mondom zuhanyozás végén a Lukácsban: gyere, idő van. Azt mondja még egy kicsit a hideg alatt szeretnék, túl rövid volt, megvárnál? Tehát nem csak látszatra hősies.
Megint meghívtak a Képzőművészeti Főiskolára. No, csak informálisan, néhány növendék, akiket két éve korrigáltam. Szeretek képekről beszélni, beszélgetni. S a tudat peremén a gondolat, talán egyszer tanítani.

De itt egy új motívum úszott be a gazdasági bajok kapcsán. Pénzkeresetre a tanítás tökéletesen irrentábilis. Egy fenyegető árny, hogy előbb-utóbb valami után kéne nézni. Sajnos minden másból sokkal könnyebb pénzt csinálni.

Az érem negyedik oldala pedig maradó: a festés mindig hagyott valami szabad időt és kapacitást, a hiányérzetet. Igen ám, csakhogy nem mindegy, melyik napszakban, hány órát töltök a szakmán kívül.

Azt mondja, úgy kellene ébredni-fölkelni, hogy ma csoda is történhet. És ez új képeimen nem érzik.

Évek óta reggel elimádkozom az aznapi ige liturgiát. Emlékszel, Igeliturgikus naptár, Pannonhalma adja ki. A tárgynapot mindíg bekarikázom, hogy könnyebben megtaláljam. 93 szept. 19-től tiszták a lapok. Megjelent magyarul a hivatalos zsolozsma, egy kötetben. Azóta ez. A Fiorettit rábeszéltem, hogy ez az egyház hivatalos, javallt imája. A Vatikáni zsinaton alaposan megreformálták. Aztán egy püspöki munkacsoport átdolgozta, hét évig tartott. S most jutott el hozzánk. Nagyon nehéznek tűnt szerezni, úgy tűnt, a Hadtudományi Könyvtár rendel (nekem) egy példányt. Aztán húgom végül kapott az egri érsekségen. Olykor már hármasban mondjuk Mikicával az esti könyörgést, válaszolva egymásnak, szabályosan. Miki a Magnifikátot fejből.

 

nov. 25. csütörtök. Katalin nap

 

Most tudom folytatni. Kata ajándékával szerencsére nincs gond, vett magának Bécsben a múlt hónapban egy iszonyú drága sapkát.

Orvos szerint Mikica nemcsak asztmás, hanem sokirányú allergiás is. Szobájából ki kellett pucolni a kárpitozott bútorokat, az összes szőnyeget, a rengeteg porfogó kutyafülét. Aztán rá egy héttel Zsófit is elvittük a gyerekallergiológiára, ő ugyanaz, csak még jobban. Kutyaszőrre is. Családi tragédia, kutyától meg kéne válni. Hetek alatt beláttuk, Zsófi az erősebb, illetve a kutya a fontosabb. És valóban, tünetmentes mindkét gyerek. Egy műgyűjtő gégész barátom (két nagy képet vett tőlem eddig) azt mondja, igen sok asztma és allergia meggyógyult már úgy, hogy ő gégészetileg rendbe tette a gyereket. Így Mikinek kivette a manduláját (harmadszor veszik ki) Zsófinak pedig orrsörvényferdülését, s ennek kapcsán a ferde orrát is megszépítette. Zsófi nagyon félt a műtéttől, Miki azt mondta, jó volt a kórházban. Már az ajándék-kép kiválasztásán is túl vagyunk.

Mondom Paulának, félek az öregségtől. Kérdi, a kiszolgáltatottságtól? Mondom, nem, csak DÓGOZZANAK.

Majdnem egy hete ágyban, itthon, nátha, most egy kis arcüreg is rá. Miki, persze, egyedül nem jár úszni. Van ott egy jól bevált napi játékunk, a második tíz percre. Eldobunk pár méterre egy kétforintost, s rajtra egyszerre indulunk megkeresni, fölhozni a fenékről. Miki már teljesen megszokta a víz alatt úszást, tartózkodást, birkózást.

Évtizedes problémám, üveg-e a kép elé? Most kaptam ajándékba két darab nem becsillogó (amerikai) üvegtáblát. Mondom Szütsnek telefonba: képzeld, egyáltalán nem látszik! Mire ő: akkor mire jó?! Igaza van. Most kiállították az összes Ludwig muzeumból összehordott Picasso műveket a Nemzeti Galériában, ott voltak ilyen csoda - üvegek. A másfél méteres képeken is. Korai főművek is, kamaszkorom barátai, öröm.

 

Van nálam kullancscsipesz

antineuralgika

és az esetleges lehulló tetőcserepek ellen parafakalapot hordok.

Igy hát örök életű leszek.

 

Csak egy valamit nem értek, pisilnem kell, s közben szomjas vagyok. Hogy van ez?

Azt hiszem ez az egész allergia-asztma dolog úgy oldódik meg, hogy lassan elfeledkezünk róla. Zsófinak mondtam, nehogy szedje azt a hatféle gyógyszert, amit adtak.

Mondtam már?, hogy aznap este Miki kissé zavartan mesélte, örült az autóbalesetünknek, mert tudta, hogy születése előtt én borultam egyszer, s mindig várta, ő mikor kerül sorra.

Még a nyáron nekünk csapódott egy Ford, vendéggyerekkel orvosi ügyeletre igyekeztünk Tapolcára, és minden figyelmességem ellenére (ezzel a kocsival szabályosan járok) nem vettem észre egy jobbról felénk tartó kocsit. Senki nem sérült. Rögtön aláírtam, hogy én vagyok a felelős, bár semmi baj nem történt volna, ha a másik nem száguldik.)

Hallottam, kikapcsolt hűtőkamrában bennszorultak megfagytak. (A képzelt terhek.)

Van egy ostoba tévképzetem, most kezd tudatosulni:

A mellettem ülő Kata előre látta a karambolt, illetve az autót, de nem szólt. Azt gondolta, ez megint egy ”Deske-féle tízcentis megúszás” lesz. A bizalom.

A parafakalap csak vicc volt.

Túl sok nekem ez a világ, —már főiskolás koromban eltakartam pauszpapírral az ablakjaimat, ne lássam a Körteret és a Gellérthegyet. Később: az eget se.

 

Shakespeare (Vízkereszt)

a bohóc mondja:

Nos hát a mélabú istene vezéreljen téged. Ilyen állhatatosságú embereket küldenék én ki a tengerekre, ahol a minden lenne dolguk, s céljuk a folyamatos változás, mert az varázsol jó utat a semmiből.

Képzeld, most olvasom, keresztnevem ő betűje: kicsinyítőképző!

Na, sziasztok, mind a hárman!     

Deske