Ezen naplómat ajánlom nőmnek, továbbá Mariska, Béla, Ilka, Emil, Ernő, Gyula, Dezső, Nina, Etel és Irén gyermekeimnek.

1796-ban vette meg öregatyám a Mlakában e házat, mely jóformán a város szélén volt. ez még az én gyermekkoromban sem volt oly kiterjedésű, mint mai nap. Most e kisded ház Szaghmeiszter és Vass birtokában van. Két utcára szolgál, elől egy kistérséggel. Az egyik utczai szobában született atyám s testvérei, és én is itt születtem, mert szüleim itt laktak, miután házasságuk első éveiben vettek tulajdon házat. Sokszor mondták gyermekkoromban, midőn ezen szobába léptem: „Látod fiam te is itt születtél, itt láttad az első napvilágot.” Már akkor elmerengtem a hely felett, hol bölcsőm állott. Ugyanegy bölcsőben ringatták testvéreimet is, később saját gyermekeimet is. Bizonyos kegyelettel csüngtem e szobán, úgy szerettem, ha beeresztettek, mert ez volt a „tiszta szoba”, s oly nehéz érzéssel jöttem ki belőle, mert benső vonzalom kötött e helyhez. Oly jól esett, ha Antal bátyámmal oda mentünk hálni. Szegény öreganyánk kora reggel felkelt, reggelit készített és leste, hogy ízlik. Öregatyánk, mielőtt munkára ment, fölöstökömölt, mely száraz kenyérből és egy meszely saját termesztette borból állott; s mielőtt hazulról elment, homlokon csókolt bennünket. Igen jó öregember volt, ha reá gondolok, szinte sírhatnék, úgy ellágyul a szívem! 75 éves korában Moroviczán volt utoljára dolgozni, hogy gyermekeinek szerezhessen valamit, ott a dologban megszakadt ereje, hazahozták, s nehány napi gyengélkedés után meghalt. Akkorában a kőmívesek napszámja 1 frt. váltó volt, azaz 40 kr-osz. ért a mostani pénzérték szerint.

Az udvarban, mely mindig tiszta volt, mivel öreganyánk ezt nagyon szerette, volt egy nagy fűzfa. Erre deszkalépcsőn kellett felmenni, rajta körös-körül padok, és a közepén egy asztal is volt. És minthogy a házban rendes trombitás kvártély volt, a fűzfán a 12 trombitás délutánonként önkéntesen zenéltek. A tavaszi jó lég, jó kedély, gyermeki ártatlan megelégedés, a zene, öregszüleim gyengéd szeretete rám nézve már akkor boldogság volt, úgy szerettem ott lenni. A szomszéd gyerekek bizonyos elsőséget adtak, ha katonásdit játszottunk, vállukra vettek fel, s úgy nyargaltak velem körül a ház előtti gyepen. Gyermekéveim emlékeinek egyik legkedvesebbike az öregatyai ház. – Hogyne volna a magyar nemzetnek kedves nagy Kazinczy szülőháza Széphalmon!

Családunk egyik ősi jellemvonása a józan vallásosság volt, mindannyian abban neveltettünk. Atyám fürge fiú lévén, Hoffbauer tanítója egy ízben Haraszti boltjába pénzt váltani küldötte. A fiú megtetszett Harasztinak, kinek éppen tanoncra volt szüksége, és kérdé, vajon volna-e kedve hozzá tanoncnak beállani. A fiú azt mondta, „nem bánom, ha atyám is beleegyezik”. De öregatyánk, tudva, hogy a kereskedés megkezdéséhez pénz kell, csak nagy nehezen egyezett bele. Így tehát 4 évig inaskodott, 4 évig legénykedett atyám Haraszti kereskedésében, hol évi fizetéséből 200 frt.-t megtakarított. Evvel kellett boltot nyitnia, Villov kereskedését vette átal, jól gazdálkodott, összehúzta magát, még mellényt is varrt magának, éjjel-nappal boltjában lakott, biza az időben nem voltak a boltajtók még üveggel ellátva. Egy subája volt, mellyel takarózott, reggelre, ha a víz befagyott a fertályosban, vasrőffel verte be, s úgy mosdott. Hazajárt ebédre és vacsorára, fölöstökömöt pedig este vitt magával hol puha, hol száraz kenyeret. Nélkülözött, mert a családi élet volt az eszményképe. A lányoknál fellépnie nem lehetett, mivel nem volt tisztességes munkája, de midőn egyszer anyám kívánta, hogy jönne el egyszer a bálba, noha az idő rövid volt, Csernetits szabót elhivatá, ki 48 óra alatt elkészítette a báli öltönyt, s anyám meglepetésére megjelent a bálban. Nemsokára egyek lettek, megértették egymást, s egy borús felhő sem zavarta meg házi békéjöket. Gyarapodtak, a környék lakói bizodalmát megnyerték, mert mindig a becsület volt az iránytűjük, amiben lehetett, nélkülöztek, de azért boldogok voltak, mert egymással megelégedtek. Összeszereztek lassanként két házat és 70 lánc földet, 100 kapa szőlőt és szép kereskedéssel is bírtak. Ekkor atyám az isten segedelmét meg akarván hálálni, a szőlőben 1838-ban egy keresztet emelt, melynek felszentelési ünnepén számos barátai és szomszédai is megjelentek. Czorda apátplébános végezte a felszentelést. Reggelig mulattak és mindvégig általános jókedv uralkodott a vendégek közt. Midőn hajnalban hazamentünk, Váli Gyuricskó egy görbe jegenyefát pillantott meg, s azt mondta, hogy erre felmászik, és lóbálja magát. Nem bírták lebeszélni, felmászott, de le is esett, de azért nem lett semmi baja, mert a homokon talpra esett. Ez idő óta a kereszt előtt húsvétkor és nagypénteken lámpa ég, s a környékbeliek oda járnak imádkozni. A kereszten e felirat áll: „Ki bennünket megváltán / Íme függ a keresztfán. –

Még 5 perc előtt nem tudtam, miről fogok írni. Az idő komor, ködös, az eső már négy napja esik. Unalom helyett inkább írok a múltról, hiszen oly jól esik visszaemlékeznem gyermekkoromra, ha csak arra gondolok, hogy a porban játszottam, az is édesen esik a mai materiális korban, megfásul az ember, s lehet, hogy idővel örömet fokok találni eme sorok olvasásán, melyek most az unalom, de őszinte szív kifolyásai.

Gyermekkoromban igen szerettünk háborút játszani. Ha azon a párton nem lehettem, mely az igazság vagy a jogosság mellett volt, akkor inkább nem játszottam, noha tréfa volt.

Retorikába jártunk. Horatius és ….ciatiusokat játszottunk. Tanítónk a komoly Jerard, nem szerette, ha port csinálunk. Vojnits Livi is velünk játszott, és később titokban elárult bennünket. Midőn okos tanítónk megtudta azt, hogy ő az áruló is játszott, valamennyi bevádoltnak megbocsátott, egyedül V. Livit büntette meg. Én ekkor ismertem meg Livi ravaszságát, s noha egy katonai fegyelmi ügyemben segítségemre volt, soha sem felejtettem el a fiatalkori ravaszságát. Ellenkező volt Hoffbauer Ferkó gyermekkori jó barátom, áldott legyen emléked, mely oly édesen köt hozzád, mint sajnálom halálodat, hányszor küzdöttünk barátsággal egymás mellett Pécsett azok ellen, kik a moralitás v. a hazafiságot bántalmazták. Ő korán, 18 éves korában halt meg, s én korán csalódtam a sorsban, mert azt hittem, hogy minden kedvem szerént fog menni az életben. Ifjú barátom sírja a zentai temetőben van. Ha tetteimnek ura lehetnék, szeretnék neki kő síremléket emeltetni, de így emléke szívem, mely talán tovább tart, de mindenesetre többet ér egy rideg kőnél. Én érzek, és szívem szorul, őt mily nagy hévvel szerettem, ha tovább írnék e tárgyról, úgy könnyeznem kellene.[1]

Nem kis befolyása volt e becsületességi hajlamom házunk állapotjára, viszont ennek rám. Atyám, a becsület példaképe, inkább maga nélkülöz, mint másokat nélkülöztessen. Anyám, a csupa jószívűség, szerették és valóban éreztem, hogy egyetlen fiú vagyok. Sok ideig testvéreim nem lévén, magam valék szeretetük tárgya; óh bár élnének, hogy többen lennének, kik engem szerettek, és kiket én is szerethetnék.

Halottak napján minden évben ki szoktam menni a temetőbe, imádkozni és kedveseimről megemlékezni. Nem sokára itt lesz e szomorú, de kedves nap, midőn a legszebb kötelességét teljesíti egész családunk. Műveltebb városokban nagy kegyelettel ülik meg e napot. Nálunk alig látni néhány embert a temetőben, másnap pedig éppen senki nem megy ki. Nálunk csupán csak temetés alkalmával mennek ki, pedig a műveltség foka attól függ, mint kegyelik a halottak emlékeit.

Pesten nyilvánosan végeztem a jogi 1-ső évet, a 2–3 évet azonban privátim egy év alatt, hogy több időm legyen az életbe való tudományokat megtanulni, mert az iskolában csak keveset lehetett tanulni.

A megyegyűléseken Szentkirályit, Kossuthot, Széchenyit, Nyárit, Telekit hallani volt az egész ifjúság lelki öröme. A gyűlésben hallott egyes sentetiák felett a Pilvax kávéházban egész nap elbeszélgettünk. 12 frt. pengőt kaptam saját kívánatomra szüleimtől havonta élelemre. E summa kevés volt arra, hogy rendes fűtött szobám legyen, így hát a Pilvax volt az a médium és iskola, hol tanulni lehetett. E helyen a szabadelvűség ellen egy szó semhallatszott, de ha ez történt, százan refutálták. Minden fiatalember szabadelvű volt, csak az öregebbekről nem lehetett bizonyosan tudni, hogy mily érzelműek. Ez volt az egész ország képe 846-ban.

Atyám szegény kőmíves fia lévén korán érezte, hogy a materiálizmus kora – mely a mostani kor – el fog jönni, kereskedővé lett, semmiből kezdett, mint legény annyira meggazdagodott, hogy mellényt is varrt magának. A fentebbi 12 pfrt. noha nekem Pesten havonként nem igen volt elég, mégsem kívánhattam szüleimtől többet, mivel akkor kezdték venni a szállási földeket, s én láttam, hogy ennyi is nehezükre esik vállalatuktól visszahúzni, vétek lett volna elnyomni a gyenge fát, hogy magasabbra nőhessen. Óh boldog emlékek, midőn atyámmal egy ágyban feküdtünk és hosszú téli órákon a karácsonyi dalokat énekeltük[2] harmonicze, s szívből, minthogy akkor még semmi bú és bánat nem szomorította el szívünket. Eközben anyám az asztalnál varrni szokott, és néha könnyei csordultak le, ezek az öröm, és megelégedés könnyei voltak.

Midőn oskoláimat bevégeztem, atyám jogi gyakorlatra Speletich ügyvédhez adott. Ezen ember sokak előtt rébus volt, én csak jó oldalait ismertem és tiszteltem, ő pedig engem szeretett, és mint a becsületesség példányát tisztelt. Ha ügyvédi dolgainkat elvégeztük, ő sokat tréfált, dohányoztunk, nevettünk, s végre politizáltunk. Speletich szabadelvű volt, s azért választottuk meg a pesti országgyűlésre 848-ban.

Szabadkán 846-banb két párt volt. A zsidók ez idő tájt hamis váltókkal grasszáltak, e környéken senki sem volt biztos –, míg ő nyugszik, nem-e fognak valamely irodában nevére váltót hamisítani, és hamis tanúkat tartani, kik ellene vallanak. Ezen emberek ügyvédje Macskovits Benczó volt, ki ellenében Speletich irodája állott szemben, védendő az ártatlanokat. Az egész városban nem volt egy ember sem, ki az egyik vagy másik párthoz ne tartozott volna. Ők kevesebben voltak, mint mi, és ügyünk tisztasága minden egyesnek dicsősége volt. Így történt, midőn István főherceg nádori helytartó tiszteletére polgári őrséget állítottunk fel. Speletich őrnagynak, én pedig segédtisztnek választattunk meg közakarattal. Speletich által jutottam 847. évi pozsonyi orsz. gyűléskor Dr. Rédl Imre mellé segédnek. én írtam, s javítottam e magyar mágnás beszédjeit az ő kedve szerint, hej bár az én kedven szerént alkothattam volna, hatalmasabbnak hittem volna magam Fülöp Lajos francia királynál. Volt tőle lakásom és 20 pfrt fizetésem, hazulról pedig nehány frt.-tal atyám pótolá ez összeget. A középsorsúakkal egyformán élhettem összehúzva. Különszobám volt, csak otthon volt alkalmam háborítatlanul éjjel-nappal tanulnom, minden percem el volt foglalva, nem annyira hivatalból, mint inkább saját kiképzésemmel. Míg mások sokan lakván egy szobában – kártyáztak, addig én otthon magányosan olvasgattam. Rendesen reggel 8 órakor Princzipálisomhoz mentem, elvittem neki az orsz. gyűlési iratokat, elmondtam a képviselő házban tartott beszédeket, mivel ő a felső házba járt, vele magyarul társalogtam; ez volt hivatásom. Ő conservativ, én liberális, így hát volt alkalmam együtt disputálni. Egyszer azt mondta: „Barátom, én nem lennék itt, ha a kormány engem nem fizetne.” Lelkem elborult, hogy ilyenek a törvényhozók függetlenségi tekintetben. De nemsokára az idők megváltoztak; pár nap alatt eljött 1848. év Március hava, midőn az olasz, párizsi és bécsi forradalom kiütött. Kossuth L. pesti követ, azt indítványozta, hogy egy bizottság menjen Bécsbe a királyhoz, a független magyar minisztérium megadása végett. E bizottságot István nádor vezérelte, mi pozsonyi jurátusok mintegy 300-an, egy gőzösön szintén Bécsbe indultunk. Este érkeztünk meg. A bécsiek azt hitték, hogy mi az ő forradalmukat jöttünk segélyezni, örömittasan jöttek elébünk a Práterig, és fáklyákkal kísértek. De a belvárosban, mivel az ún. vörös torony kapuja be volt már zárva, nem mehettünk be, és így a Bárány vendéglőben szállásoltak el. Másnap az egyetemen jelen voltunk a 13-án elesettek temetésén, 14-én este nagyszerű menet volt Bécs utcáin, minden bécsi nemzetőr a fegyvertárból fegyvert kapott. Mi, mint jurátusok, karddal lévén felfegyverkezve, végig vonultunk Bécs utcáin, az ablakokból a nők virágokat szórtak utainkra, magukon kívül voltak örömükben, „szabadság, egyenlőség és testvériség” az itt nem hallott jelszavak elmámorosították őket, és a lelkesedés határt nem ismert. Március 15. volt a határidő, midőn a király a magyar deputátiót fogadni fogja, mi már kora reggel összejöttünk őket a Burgba kísérendők, de ott a kíséretet nem eresztették be. 4 ágyú állott a kapuban, égő kanóccal a tüzérek kezeiben. Mi egy ideig a hivatalos bebocsátási engedélyt vártuk, azt sem tudtuk, mi történik benn a deputátióval. Egyszerre valaki elkiáltja magát: „megvan az engedély, előre!” Mi nekirohantunk a kapunak, s mire a tüzérek ezt észrevették, mi már benn voltunk a Burgban, hol néhány század huszár volt felállítva. Ezekkel mindjárt fraterizáltunk, ígérték, hogy ellenünk nem fognak harcolni. Mi pedig folyton „Éljen a királyt”-t kiáltottunk. A zaj és zsivaj sokáig tartott, mialatt a camarilla fejét vesztve tanácskozott. A király az ablaknál állott. V. Ferdinánd. Egyszerre csak kinyitotta az ablakot, és megadta a független magyar minisztériumot, s a banda a „Hunyadi marsot” húzta. Mi azután megvártuk a deputátiónkat, Kossuthot szállására kísértük, hol ő egy hatalmas német beszédet intézett a bécsiekhez. Ha Kossuth vérengző ember lett volna, úgy borzasztó dolgok történtek volna Bécsben, de ő a békét és testvériséget hirdette. Kossuth dominált Bécs felett, őt nagyon megszerették, s így ölelkezve váltunk el egymástól, mindenki egy-egy emlékkel tért vissza Pozsonyba, hol Kossuth a „Zöld-fa” vendéglő erkélyéről hirdette ki a magyar független minisztérium megadását, mely után véget nem akart érni az „éljen”, s mámorba ringattuk magunkat, hogy vér nélkül szereztük meg szabadságunkat. Maga Széchenyi is, a legnagyobb magyar, egy országgyűlésen azt mondta: „Kalapot emelek Kossuth hazafisága és bátorsága előtt”; s én is láttam, hogy Kossuth nevének kiejtésekor meghajtá magát.

Óh, de nem így akarta a sors, hogy a magyar vér nélkül jusson szabadságához. A reactió megbánta az adott engedményeket, titkosan oda működött, hogy ezeket visszavehesse. Az első az volt, hogy a szerbeket reánk uszították. Ezek zúgolódni kezdtek, s a kapott fegyvereket ellenünk irányítani nem iszonyodtak. (Szt. Tamás, Becse, Kikinda.) A horvátokat is ellenünk használta a camarilla. Hogy később mi történt, azt a történelemből is láthatjuk bővebben.

Áldott legyen emléked, de jó voltál te irányomban. Te szültél, neveltél, és melegen szerettél. Ha az élet egyéb örömöket nem adott volna, ez elég lett volna nekem, mert a te szereteted betölté minden vágyamat, csókjaidtól szívem még ma sem hűlt ki. Áldott legyen emléked!

Első, amellyel megbízál, az volt, midőn egyszer 4 éves koromban így szóltál: „Fiam, vidd el ezen kis üveg pálinkát András napszámosnak, az új háznál dolgozik, tudod ahol tegnap voltunk. Ezen utcán egyenesen menj, de el ne tévedj, s azonnal ugyanazon úton térj vissza.” Én elmentem egy darabig, de nemsokára visszanéztem. Ő még akkor is utánam nézett, tudom, hogy rólam gondolkozott, nem bírta szemét levenni rólam. Kötelességemet végezve hozzá szaladtam, ő azt mondta: „jól van, fiam”.

Utolsó kötelességemet teljesítettem akkor, midőn betegen vittelek fel Pestre. Azóta 37 év folyt le, s nem bírok egy esetet sem találni, melyben te engem vagy én téged megsértettelek volna akaratból. Istenem, de jó voltál!!

Ruháimat magad varrtad kisded koromban, s hogy örültünk mindketten a ruhapróbálás alkalmával. Neked sokszor örömkönnyeidet kellett eltakarnod, de én kilestem; s oly jól esett az asztalnál melletted ülve a legegyszerűbb eledelt fogyasztani, mert jobban ízlett a nagy urak csemegéinél, mert a te határtalan szereteted a legjobb falatot is megosztotta velem szívesen. Most is e sorokat a te és atyám által szerzett tanyán, azon asztalon, melyen öltöztettél, s azon ágy mellett, melyben engem szültél, betegeskedtél és végre meghaltál, írom. Valahányszor beléfekszem, szomorú bár, de édes emlék ébred fel bennem, mert veled hoz összeköttetésbe.

De sokat nélkülöztetek jó atyámmal együtt, hogy gyermekeiteknek jövőjét biztosítsátok. Fizesse meg a jó Isten a másvilágon, mert én nem bírok csekély erőmmel, de tiszta szívvel elég háládatos lenni. Miért is nem akartad Pesten létünk alatt lefényképezned magad? pedig de kértelek; mily jó volna most naponta képedet nézve előtted imádkoznom.

Azt mondják, jó tanuló voltam. Hogyne tanultam volna, midőn ezen csekélység neked nagy örömet adott. Sokszor megsajnáltál, s mondád: „fiam elég, eredj játszani, a sok tanulás megárt, gyenge vagy”. Ezt is a határtalan szereteted mondatta el veled.

Emlékszem, midőn 14 éves koromban Toldy tanítóm alatt „Eger ostromát” adtuk elő, én Dobó kapitányt játszottam. Magad készítéd el ruháimat, s boldog voltál, midőn megdicsértek és kitapsoltak. Én csak annak örültem, hogy ez neked igazán tetszett. Az előadás a ferencziek reflectoriumában történt. Az akkori hatóság és a város színe-java jelen volt.

Emlékezem, midőn nyáron barátnőiddel ültél a bolt előtt, te valál köztük a központ. Mindannyian téged szerettek, mert senkit sem bántottál meg, csak jót és kedveset tudtál nékik mondani. A szomszédok örültek, ha véled beszélhettek, jóságod közmondássá vált, leereszkedő valál úgy a szegényekhez, mint a gazdagokhoz. Velök örültél örömükben, és osztoztál fájdalmukban, azért is jöttek oly szívesen hozzánk vásárolni, mert rokonszenveztek veled, hányan hozták pénzüket hozzánk letétbe, mert bíztak bennetek, édes jó szüleim!

Gyengéd és okos tanácsokkal, s a gyümölcspénzedből te láttál el engem, midőn Pécsre, majd Pestre mentem iskolázni; mily gyengéd anyai érzéssel voltak írva leveleid hozzám, ahányszor elolvastam, mindannyiszor megcsókolám százszor.

Bíztál bennem határtalanul, de nem csalatkozál. Véteknek tartám mást gondolni, mint ami neked tetsze. Atyád, az öreg Trachta is de szeretett; nagy ünnepeken náluk szoktunk ebédelni. Hogy nézett rád, ha valamerre tekintettél, egyetlen gyermeke valál, de sok örömet szerezhettél neki, mert sokszor könnyek csordultak ki szemeiből, ha te nem láttad. Okos öregember volt, szerette mindenki, és ú is buzgott a közügyekért, városi képviselő volt, de mint vaskereskedő, nem vihette sokra. Többször mondta atyámnak: „Fiam, nekem is volt földem, lovam; egyszer 50 év előtt egy mérnök Petrovaszelón 25 lánc földet akart reám írni, ha néki 2 évig kosztot adok, de én nem fogadtam el, nem akartam földmívelő lenni.” Atyám azt mondta, hogy most bezzeg jó volna a „Tátinak”, s ezen, ha anyám közbe nem szól, összekoccanhattak volna. „Ugye jó atyám, talán akkor olyan szellem volt, az időben lehet te is ugyanazt tetted volna Joska. Ne buzgassuk azt, min már nem segíthetünk, anélkül is megélhetünk.” „Meg ám, de nyomorultul, hányszor voltam én rajta, hogy atyátok jobban szerezzen maga után” – mondta az öreg mámi. „Rozália, Rozália! adj hálát az Istennek, hiszen saját házunkban lakunk, gyermekeink vendégeink, s unokáimat térdeimen hintázom, nem kell nekem több boldogság, elég gazdag vagyok én” – és megcsókolt engem. „Hát akkor öreg táti, mit ad nekem?” – „Ezt a régi tajt-pipát, melyből csak ünnepnap dohányzom.” Midőn szegény meghalt, én Pécsett jurikus voltam, és a kérdéses pipát el is küldötték nekem. Bár még most is élne, engem nagyon szeretett. Sokszor mondta a boltban beszélgetőknek: ez az én unokám, s adott két garast.

Hogy féltettél engem 848-iki forradalomban, valahányszor táborba kellett mennem; úgy összevissza csókolt, mintha utoljára látott volna, s midőn 49-ben császári katonának soroztak be, magán kívül volt. Atyám minden erőlködése dacára se bírt engem Szegeden kiszabadítani; volt neki leckéje, midőn hazament anyámtól – azért atyám őt is felhozta Pestre utánam. Haynauhoz mentek, midőn anyám meghallotta, hogy igen durván beszél másokhoz, atyámhoz fordulva mondá: „Jöjj, menjünk innen, én félek.” Atyám ezután másutt tette meg a megszabadulásomra a lépéseket, mely egy hó múlva meg is történt.

A pesti orvosok, anyám betegségére semmi reményt sem adtak. Egy este despenzátiómban többet ittam, s midőn hazamentem elkeseredve anyám nyakán csüngve sírni kezdtem. Ő bíztatott, hogy ne féljek, nem fog ő meghalni: „én élni fogok értetek még”. Jobban is lett, de nemsokára, hogy hazajött Szabadkára, kiment gyalog a szőlőbe, és visszaesett régi bajába, majd hosszas szenvedés után 1862. június 29-én meghalt. Áldott legyen emléked, de jó anya voltál. Ha valami történik velem, rendesen megjelensz álmomban, s majd pedig eltűnsz. Vajon mikor találkozunk. Nem bírok tovább várni, gyermekeim, térdeljetek le, s imádkozzatok a legjobb édesanyáért. Félbe …. könnyeimet, ily mély érzésre csak te taníthattál. Anyám! Anyám, de megérdemletted, miért is voltál oly nagyon jó?!

Március havában általános volt a meggyőződés, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériséget” vér nélkül fogjuk megszerezni. Midőn az úrbériség Kossuth L. indítványára eltöröltetett, egy parasztdeputatió ment hozzá üdvözölni. Kossuth azt mondta ezeknek, hogy „hálát adhatunk az égnek, hogy szabadságunkhoz vér nélkül juttatott.” Úgy is lett volna, ha a Camarilla (élén Zsófia hercegasszony és Károly herceg) titokban nem működött volna, másrészről pedig, ha kezdetben Ausztria és Magyarországot érdeklő közös ügyek állapíttattak volna meg, melyet az 867. évi XII. t. cz. megállapította. Első sorban a szerbeket használták fel, holmi csekély ürügy és communiaticus tendentiák miatt. Becsén a „tisza kerület” levéltárát felforgatták s a szabadkai nemzetőrség küldetett oda rendet csinálni, de mire mi odaértünk, csend volt. A fő izgató Ivánovich biztos Szerbiába szökött. Szt. Tamásról jött a hír, hogy a szerbek szedelőzködnek és sáncolják magukat, Rudich főispánnak lett volna feladata ezt meggátolni. Mi sem bírtuk őket meggátolni, mert mire mi odaértünk, körül voltak sáncolva, és ágyúk kellettek volna, de ez még nem volt. Később Bechtold és Mészáros sem bírták bevenni, mivel a szer…..………. császári katonaság volt benn a sáncok közt.

A szabadkai nemzetőrök 1-2 századdal az alsó táborban, Novoszelló, Bács, Plavna vagy Kikindán, de midőn a magyar kormány Pestről Debrecenbe ment, innen a katonaság a felsőtáborba vonult, hogy Windischgrätz cs.k. tábornokot előre haladásában gátolják, és a magyar kormány Debrecenben organisálhassa magát, a sikeres ellentállásra, és hogy a „fekete-sárga had” legyőzessen.

Szabadkát tehát magára kellett hagyni, csupán az 5-dik honvéd zászlóalj maradt itt ideiglenesen, míg a város a rácoktól nagyobb erővel nem támadtatik meg. A magyar érzelmű városi lelkes polgárság e szorongatott helyzetben is csupán saját erejére támaszkodva elhatározta, meg nem adná magát. A Zentáról beküldött szervián küldöttségnek, kiket Váli Antal 1-ső sz.-beli hadnagy kísért fedezet végett a határig, azt mondta, „Szabadka nem adja meg magát”, s a város körül azonnal váracsokat hányatott fel földből, a menekültekből 5 zászlóaljat mozgósított Speletich kormánybiztos erélyes működése után. Emlékszem jól, hogy egy éjjel én Antunovits Józsi, Pongracz, Kutzovits honvéd tisztekkel ezen 5 zászlóalj tisztjeit felszenteltük, másnap gr. Batthyányi Kázmérhoz (kormánybiztos) Szegedre mentem, ki e kinevezéseket aláírta, és én azonnal kocsira ültem Szabadkára siettem, és 3 nap alatt készen volt az 5 zászlóalj pr. 1300 ember, összesen 6500. Nagy ijedelem és félelem volt ez időben a városban, az asszonyok és gyerekek kivonultak, s minden éjjel volt hamis támadás (alarm). Január közepén Nemegyéi és Nicki zalai hadtestet 12.000 emberrel és ágyúkkal vezetett hozzánk Szabadka szerencsecsillaga, kiket a szerbek és a császáriak Zomborból kiűzték, és ide tévedtek. Mindenki kapkodott érettük, megvendégelték; tehát most már elég erős volt Szabadka, hogy magát meg ne adja. Az itteni szerbek már vacsorát is készítettek a szerviánoknak, mégis megverettek Bajmoknál és futottak vissza, itt hagyva nagy ágyújokat, a csicsót, mit a legnagyobb diadallal húzott be a nép a szabadkai piacra. Ezen csata döntő befolyással volt Szabadkára; ha a rácok győznek, az esetben Szabadka fel lett volna dúlva, és pörkölve. Kitüntették magukat e csatában az első századbeli nemzetőrök, Hofbauer, Váli Antal és Veszelisovits tisztek vezérlete alatt; a zombori és bajai fekete sapkások Putnik és Páll Tóni vezérlete alatt; ha a bunyevác lovasok jobbak lettek volna, az egész rác tábort el lehetett volna fogni. Wilhelm huszár volt mintegy 30, kik jól viselték magukat. Itt esett el Paganini honvéd tüzértiszt, kinek a zentai sírkertben levő sírjára én indítványoztam a sírkövet. A mi részünkről elesett 10 fő, megsebesült több, ők a 3 annyi sebesültet és halottaikat kocsikon elvitték. Szabadka mentve volt. A mi zászlóaljunk begyakorlás végett előbb Kelebiára, majd Almásra lett áthelyezve. Zászlóalji parancsnok: Pongrácz, tisztje pedig Antunovits, Belkovits, Takli, Adliczer, Karvázi, Mező, Vasdi, Papp, Heincz, Váli Béla, Riegler, stb. voltak.

Még Kanizsát kellett bevenni, hol Teodorovits generális vezényelt. Mi kora reggel kivonultunk, s Speletich egy zsidósan öltözött emberrel lovagolt bennünket körül, kiről csak később tudtuk meg, hogy ő Guyon generális, ki a Komáromi várba, mint zsidó eskamatirozta be magát. Kanizsát Guyon vezérlete alatt délután nagy ágyúzás után bevettük, Teodorovits futni volt kénytelen. Innen Becsére mentünk, hol a 34. zászlóaljjal találkoztunk, hol Vojnits Ferdinánd Imre, Karvázi Ferkó szolgált. A találkozás örömére a táborban egész reggelig ittunk s énekeltünk.

Átmasíroztunk Turnán, Kis-Kéren, Szt. Tamáson, e hely akkor puszta volt, esett, és minthogy a házaknak nem volt tetejök, a templomban telepedtünk le. E helyen borzasztó maradványok voltak láthatók. Így például egy szervián holtteste a canalisba dagadva. Innen Becse alá mentem századommal táborozni. Itt midőn a századommal a sörháznál voltam előőrsön, egy zsidó 100 frt.-t és egy aranyórát kínált, hogy csak aludjam, és ne vegyem észre, míg ő a rézhűtőket felszedeti és elviteti, én a zsidót fenyegetések között kikergettem a szobából.

Április vége felé Csurog ellen mentünk. Csurog hódolt Perczelnek, s mégis az átvonuló honvédekből hátramaradtakat legyilkolták. Ezt kellett megbosszulni. Néhány nap előtt vettük át a zalai mozgóktól a lőfegyvereket. Kováts tüzér főhadnagy vezérelte az 1 telep ágyút, Czintula, Pongrácz az egész sereget, én az 5. és 6-ik századát, a 3-ik zászlóaljunkat Kutrovits kapitány, az 1., 2., 4., 5-ik mozgó zászlóaljnak csak puskája lévén, ezek tartalékban voltak utánunk. A mi plankerjeink sebesen mentek, fejük felett repült keresztül a golyó, s közibénk csapott. A mi telepünk is jól működött. Ha valaki megsebesült, azt a kocsikra hátra vitettem. De mi azért „Éljen a magyar”, „éljen Kossuth” lelkes kiáltásokkal gyorsan nyomultunk előre. Az ellen megfutott, fegyverét s ruháit elhányva magától, hogy könnyebben menekülhessenek. Én 1/4 századomat öltöztettem fel cs. és kir. csajkás ruhával, de ezenkívül egy granárium babot és gabonát is otthagytak. A falut kipusztítottuk és az ott maradt árulókat Czintula dandárnok főbe lövette a Tisza mellett. Nagy bátorításunkra szolgál az ostrom alatt Perczel, ki egy gőzösről Csurogot erősen rakétáztatta. Cirkálás közben egy barna szerb paraszt leányt fogott el századunk, lehet, hogy őt is főbe lőtte volna, ha én utat nem adok a tovább menekülésre. A szegény leányt halálos félelem fogta el, úgy menekült. „falla gospodni …ek van Bog plati” mondta ő.

Csurogóról éjjel Zsablyára indultunk. Itt már üres volt és elhagyott. Nagyon fáradtak voltunk, s azon helyen feküdtünk le, hol megállottunk, s csak reggelre kelve láttam, hogy egy szemétdomb tetején aludtam. Innen Káty-erdőre cognoscirozására küldetett ezredem. Én még ezen vidéken nem voltam, s nem is láttam oly sűrű erdőt, hogy több helyütt az embermagasságú bozóton karddal kellett utat vágnunk, embereim nem látták egymást, csak dobosom dobolása adta meg nékik az irányt, hogy hol vagyunk, voltak olyanok is, akik csak késő este bírtak kiigazodni az erdőből.

Innen Mosorin alá mentünk Titelt ostromolni, hol több hétig hasztalanul ágyúztuk egymást. A két napi ostrom alatt 4 esett el egy napon ezredemből, kiket midőn eltemettük, Szép Ferencz, tábori papunk búcsúztatta el őket, és az egész tábor megesküdött, hogy megbosszulja őket.

Antunovits Józsi százados egy hidat foglalt el, és üldözte a rácokat, de mivel parancsa nem volt erre, túlbuzgósága által veszélyeztette volna századát, Pongrácz parancsnok komolyan megfeddette érte.

Ekkor jött Antal bátyám a táborba anyám megbízásából meglátogatni, vajon élek-e még? Egy éjjel csatazaj vert fel bennünket, a látogatóval együtt kiruckoltunk, de csak vaklárma volt.

Ez idő tájt Radeczky Olaszországban szerencsésen működött, s az ottani osztrák had egy részét nélkülözni lehetett, s így a rác tábor rendes katonasággal szaporodott. Többek közt a szakszencuratisoknak zene bandájok volt. A titeli magaslatokról gyönyörűséggel hallgattuk. Bor, hús a táborunkból nem hiányzott, valamint a jókedv sem. Elénekeltük a szózatot, Busul a lengyel-t, továbbá Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regementje…

A tábort követő markotányosnő annyi volt, hogy minden hétben ki kellett toloncolni. Mozgó-tisztek uniformisa először szürke dolmány vörös hajtókával, 100 gombra, később kék posztó atilla arany zsinór, s fekete nadrág. A legénység, mivel az állam szegény volt, nem ruháztathatta fel, privát ruhájában volt, pedig 3 hó múlva de sok ruhát foglaltak el tőlünk az osztrákok, melyek az aradi vár piacán szabad ég alatt voltak felhalmozva, hát még a sok puska meg kard. (Aradon láttam beszélgetni Kossuthot Görgei fővezérrel, s pár órára reá Kossuth Törökországba menekült, Göregei pedig Világosra.)

Elleneink megerősödve támadólag léptek fel ellenünk. Egyszer Zsablya alatt a cüraszizok nagy pusztítást vittek volna köztünk, ha átjöhettek volna a hídon, melyre vásárhelyi Bercsényi százados elővigyázatból nádat hordatott, s midőn az ellen túlnyomó ereje megszalajtott bennünket, Bercsényi felgyújtotta a nádat, és így nem bírtak bennünket üldözni. Szerencsésen Csurogo alá jutottunk, hol rendbe szedtük magunkat. Nemsokára egészségi okból főhadnagyi rangomról lemondtam, s hadbíró-segédnek neveztettem ki. A magyar kormány ekkor már elvesztette a fejét, az oroszok 180.000 emberrel közeledtek felénk elnyomatásunkra. Szegeden özv. Miskolczinénál voltam szállva, ki Molnar főjegyzőnével kértek, nem mennék-e velök, a kormány után én is, nemsokára úgyis vége lesz mindennek, de én Jakobcsics Misáékkal, Antunovits Józsival és Váli Antallal összebeszéltünk, hogy egy kocsin fogjuk követni a kormányt. A hadsereg reggel átvonult a hídon Újszegedre, és mire én azok lakására értem, nem voltak ott, azt üzenték, hogy Aradon várnak rám. Nem mertek tovább időzni, a hidat is kezdték lerombolni.

Makóig gyalog mentem, innen Jovánovich bajai ember bevitt kocsiján Aradra, hol még az este feltaláltam társaimat, s Csákovitssal mentünk lakást keresni, ki nejével egy hétig kosztot adott.

A szabadkai hatóság személyzete nagy rész Új-Aradon volt, ahonnan lassan hazaszállingóztak. Görgei néhány nap múlva Világosra vezette seregét. Én Mukics Ernő aradi hadbíró mellé akartam magam segédnek kineveztetni, de már akkor nem lehetett fizetést asignáltatni, ámbár Ernő 1/4 havi fizetését velem megosztani ígérkezett, de én kegyelmet tőle sem akartam elfogadni, s kimentem a várból. Görgey táborával mentem, láttam a világosi szomorú fegyverletételt. Itt azonban elborul az ember kedélye, s írni nem bír tovább…

Ösmeretlen oláh vidékeken barangoltunk, enni még pénzért sem lehetett, s a kutakból az elhagyott falvakban még a vizet kis kimerték. Hosszas kutatás után végre egy pincében ludakat találtunk elzárva. Jakobcits Misa egyet meg is fogott, Hoszné és Moroviczné megfőzték s jóízűen költöttük el, de nem volt mit inni. Ekkor találkoztam egy szabadkai zsidófiúval, ki egy palack borral kínált meg, soha bor még nem ízlett oly jól, mint most ez. A környékbeli olághság látván a magyarság zavarát, összegyülekeztek, és agyonütni kezdték a bolygó magyarokat. Estefelé egy falu előtti híd alól füst szállott fel, majd néhány oláh is. De mi sebesen hajtottunk, s úgy tettünk, mintha észre sem vettük volna őket. A faluban a helység háza előtt oláhokat láttunk, botokkal felfegyverkezve, de mi jobbra hajtottunk, s egy úri ház előtt egy fiatal úrinőt kérdeztünk meg, hogy merre visz az út Gyulára? „Erre uraim, csak siessenek, mert az oláhok elfogják önöket, agyonütik.” Lóhalálában siettünk Gyulára, hol megtudtuk, hogy a falu „Marisa” volt. Itt a faluvégen találtunk lakást és kosztot. Később Mukito Ernő is ide vetődött néhány tiszttársával. Ekkor az aradi vár fel volt adva. Itt sokat beszéltünk Görgei árulásáról. Majd Gyulát is elhagyva Szentes és Majsán át éjjel megérkeztünk Szabadkára, szüleink nagy-nagy örömére, mert ezek felőlünk semmit sem tudtak.

De nem maradhattam sokáig itthon békével. A császár emberei nem csak a nagy hazafiakat üldözték, bosszuló karja még a kisebbeket is utolérte. Mácskovits Benedek főkapitány 12. ke.. okt. elején berendelt a térparancsnoksághoz és Moltke generális besorozott bennünket a cs. és kir. hadseregbe, a négy Antunovics kivételével, kik umtauglichnak találtattak: Czorda Félix, Zimony Miksa, Katkovits, Madea Matyi, Magyar Imre, Szusits Béla, Váli Béla, Kertész, Vojnito Ferdinánd, Balogh János és Szabó Jánost. Szegedről kezdtük meg a gyaloglást – Pest-Budára. Társaimat Bécsen át Olaszországba vitték, én és Vojnits Ferdinánd szuperarbitrirung útján kiszabadultunk, de én nem mertem hazajönni, mert a szerbek bosszúja ismét besorozott volna, hanem Pesten Heinrich vaskereskedésébe léptem be segédnek ápril. végéig. Itt nem voltam gyanú alatt. Boltunk előtt hurcolták el társainkat rabláncon; Batthyányit, Szacsvárit stb. Pesten végezték ki, másokat vérig üldöztek, de én az ipar fiatal csemetéje gyanú nélkül szemlélhettem a vasárus bolt üvegablakain, s magamban szidalmaztam a zsarnok hatalmát, Haynaut, „a vérszopó hiénát”, a Camarilla aljas eszközét. April. végén hazajöttem, s atyám a vaskereskedés felét nekem adta át. Pár év múlva annyira megáldotta szorgalmamat az ég, hogy előre menve nem találtam tanácsosnak elhagyni a boltot. A Bach absolutisticus kormánytól nem akartam hivatalt vállalni, szegény ember lévén, nem lévén más mód függetlenségemet s lelkiismeretem tisztaságát megőrizni, mint hogy kereskedő maradtam. 1854-ben megházasodtam, Bauer Krisztinával boldog és békés életet élünk.

Mai nap, midőn e sorokat írom (1875. február 15.) van 9 élő gyermekünk: Mariska (18 éves), Béla, Ilka, Emil, Erneszt, Gyula, Dezső és ikrek 1 1/2 évesek, Nina és Eta. Atyám ma is mondta: „ahány a gyerek, annyi az áldás”, „jó az Isten, ki megteremtette a madarakat, gondoskodott az az ennivalóról is”. (16/a. old. alja: 5 sor teljesen megfejthetetlen – Juhos)

Ha 600 év előtt került volna e tárgy, hogy csupán papoknak adassék a gymnasium tanácskozás tárgya alá, és találkoztak volna, kik e szellemi monopoliumot pártolták volna, azon nem lehetne csodálkozni, mert akkor a tudományokat még kevesen a kolostorokban, s egyedül csk a papok művelték. Abban a korban voltak királyok, kik írni sem tudtak, s voltak fővezérek, kik névaláírás helyett kardjok markolatával pecsételték le okmányaikat. De most, midőn hála az Istennek, a tudományokat mindenfelé tejeszti, midőn már nem csak egyes castok művelik, s midőn alig van ember, ki írni-olvasni nem tudna, akkor azt mondani, hogy egyedül a piaristák adhatnak alapos nevelést, azt fel nem foghatom. Kérdem én tőlük, ha egyedül a piaristák képesek erre, miért nem adatik nékik a bécsi és pesti egyetem kizárólag át. Lehetnek ugyan tantárgyak, melyeket ők alaposan előadhatnak, és mi is azt akarjuk, hogy ezeket az állomásokat, ha megüresednek, ők nyerjék meg. Nyújtassék szabad verseny, ki a legalkalmasabb, legyen az világi, bencés v. piarista. Ha alkalmas, választassék meg. A szabadverseny éltetője minden jónak, nekünk a józan szabadságot ápolni kell, csak a gyenge szorul monopóliumra, hogy megélhessen.

De menjünk át a dolgok financiális oldalára, s csudálatos, ellenfeleink azt mondják, nem kell a nevelés ügynél fillérkedni, mégis másutt azt ajánlják, hogy piaristákat fogadjanak fel, mivel ezeknél 840 frt. évi fizetés helyett csak 600 frt. jár, és így 200 frt. különbség volna, ami által az alaptőkéből 50.000 frt.-t megmentenének. Én azt mondom, hogy ez fictió, tudjuk, hogy ahol a piaristák vannak, ott ők nem szoktak a városban szerteszéjjel lakni, nekik szép kolostor kell, jó berendezéssel, templommal, ennek a mai kor ízlése szerinti előállítására nem volna elegendő az 50000 frt., erre 100.000 frt. is kellene, márpedig honnan kerülne ez elő? Nem előbbre való volna a 2 külvárosi templomot felépíteni?

Ellenfeleink még azt is állítják, hogy a piaristáknak nem kell nyugdíj, mint a tanároknak, de ők minden négy tanár után egy spirituálist is hoznak magukkal, ki nem tanít, és mégis 1000 frt. fizetést húz, és így ezen 1 spirituálisnak 30 év alatt 18.000 frt. kellene fizetni, a világi tanárok penziója sem jönne többe. Venninger Vincze egyetemi tanár jeles könyvében ez áll:

Egy tanító középélet tartama 56 év. 17% hal el aggságban, előmozdítás és változás elvisz 10%-ot, s így marad 7% ami 14 tanár után 3/4% tesz ki évenként 100 frt.-jával 30 év alatt szinte 18.000 frt. tészen ki, éppen annyi, mint amennyibe ezen egy spirituális fizetése kerülne.

Ennél fogva látható a város a nálunk a kiérdemlett 14 tanárnak megígért nyugdíjazását, a mivel nem terhelnénk jobban, mintha 8 piarista után 2 sprirituális jár, kik semmit sem dolgoznak. 18 000 frt., 14 piarista után pedig éppen 40.000 frt. lenne a város vesztesége. Ennélfogva nem pártolhatom a bizottság többségének véleményét, a benne rejlő ultramontán veszedelmes elvek végett kárhozható és pártolom előttem szólott régi barátom, Czorda Bódog főbíró úr véleményét.

869. december 20-án Antunovits József városi tanácsnokhoz voltam híva estélyre. Már előtte való nap elterjedt a hír, hogy Ng Antunovits János kalocsai kanonok fog lejönni Szabadkára, hogy a vállalatában lévő bunyevác és sokác szláv lap végett a helybeli inteligentiával értekezzék. Este 7 órakor Frankl és Kosztolányi barátaimmal mentem el, a háziúr kölcsönösen bemutatott bennünket. 2 táblára volt felterítve. Vacsora után egy kis értekezletre kért fel bennünket egy közös terembe. Bemenet közben szóltam dr. Zomborcsevits Vinczét, hogy nevünkbe szólaljon fel a szláv lap ellen először. A kanonok úr felemelkedvén karszékéből, a következőleg szólt: „Tudva van Nagyságtok előtt eljövetelem célja, miként tájékozni akartam magam egy lapom irányi véleményökről. Én részemről szükségesnek látom hazai szempontból, hogy a rácoknak egy lapjok legyen, mely őket arról világosítsa fel, hogy a magyarokkal tartsanak. Vétek volna őket továbbra is butaságban hagyni. Ezen lap művelni fogja őket saját anyanyelvén. Én nem vagyok annak barátja, hogy a 48-iki törvények rést ütöttek azon bástyán, mely a magyar nemzetet feltartani legalkalmasabb volt, de még annál is nagyobb hiba volt a 65-iki nemzetiségi törvény, mely annyi ajtót hagyott nyitva az épületbe bejövőknek. Azt, ki a nemzetiségi egyenjogúságot kigondolta, én felkötöttem volna, továbbá 68-iki „iskolatörvény”. (Hisz találkozott itt egy gazda, ki hogy szláv újságot olvashasson, megtanulta a ciril betűket.) Én ezek okozója nem vagyok, miután ezeket megváltoztatni nem lehet, mert a nemzetiségi áramlat egész Európát elborította. Mi nem vonhatunk kínai falat magunk körül, hogy biztosíttassék. Kell tehát, hogy legalább a magyar ellen ne legyen a rácokat kiművelni, és hogy a kath. vallásához ragaszkodjék. A magyar eddig sem volt képes őket magába olvasztani, Szabadka nem bírja magát elzárni ezen áradat ellen, csak arra vigyázhat, hogy az ár el ne sodorja. Az orosztól félthetjük a kath. vallást, a némettől a nemzetiséget. Látjuk a Porosz politika Posent elnémetesítette, már csehországban is kiterjesztette hálóját. Ha már a bunyevácokból nem lehettek magyarok, vigyázni kell, hogy ne legyenek németek vagy oroszok. Ha nagyságtok biztosítani bírnának, hogy meg lehet őket magyarosítani, akkor én is azt mondom, hogy nem kell bunyevác lap. De ha én e lapot olya véleményben szerkesztetném, hogy a bunyevác a magyarnak barátja legyen, ki biztosít engem arról, ha ezt én elmulasztom, nem fog-e valaki találkozni, ki ellenkező irányzattal fog egy bunyevác lapot kiadni. Kívánom, hogy e tárgyban véleményüket mondják el Uraim, leplezet nélkül. Én már magamban megcsináltam a véleményemet, de oly argumentumot még nem bírtam feltalálni, mely arra hatott volna, hogy kísérletemmel hagyjak fel. Olaszországban létem alatt „Századunk”-ban egy cikk jelent meg vállalatom ellen, de hon nem lévén, nem olvashattam el. Kérem tehát nyilatkozzanak őszintén, ne hallgassanak el semmi okot sem.

Erre Zomborcsevits Vincze így válaszolt: Én szüleimtől bunyevác nyelvet tanultam, és szoptam, csak midőn 12 éves koromban a gymnaziumban kezdtem magyarul tanulni, de azt mondom, hogy jelenleg magyarnak érzem magamat, de ha pl. Szerbiába költözködnék, ott magyarságomat megváltoztatnám, s lennék igazi szerb. Így vagyunk mi bunyevácok. A magyar nemzet nekünk jó védhelyet nyújtott, hálátlanság lenne másnak lenni, mint magyaroknak. Én úgy a saját, mint a bunyevácok nevében mondhatom, hogy itt, mint bunyevácok akarunk élni s halni. Én inkább lennék török, mint orosz, noha a török nők nem nagy hasznomat vennék. Aki közülünk újságot akar olvasni, az nem szükségel bunyevác lapot, olvas magyarul, ki pedig nem tud olvasni, annak még bunyevác újság sem kell. Nagyságos kanonok úr azzal az ígérettel áll elő, hogy magyar szellemben lenne szerkesztve? Ösmerem én e mesét a rókáról, ki kérte a ludakat, hogy engednék be csak egy rövid időre ketrecükbe. Azt mondja nagyságod, hogy hozzak fel argumentumokat. Én nem látom többé szükségét az argumentumoknak, itt állok és vagyok, ösmer, lát és tudja, hogy magyar vagyok, ilyen a többi bunyevác is, mi szeretjük ezt a hazát, nem mint feleségeinket, mert fiatal, szép és gazdag, hanem mint anyánkat, noha öreg, beteges és gyámoltalan, és reánk szorul. Ennél fogva én nem pártolom vállalatát.

Majd Mánich Péter mondta el véleményét, hogy ő sem pártolja e vállalatot, mivel a pánszláv agitáció itt nagyon el van terjedve, s nem kellene más öröm Militicsnek, mint ha elkürtölhetné, hogy Szabadkán is van szláv lap. A bunyevác nép a magyarral jó barátságban élt, együtt szenvedtek, s aki tud, az magyar irodalmi termékeket olvas, amely oly fokon áll, hogy azt a szláv még meg sem közelítette. Így Szabadkára 48 előtt 4-5 lap járt, most pedig a százat is meghaladja. A szláv propaganda nem sokára nálunk is működik, ha nézete szerint, ami nem áll, 848 és 865 sok ajtót megnyitott a bástyákon, kérdem, miért akar főtisztelendő úr lapjával még egyet kinyitni. A mostani dalmát felkeléssel is furcsán állana e lap, mert csak nem kárhoztatná a testvérfelkelésre. Láttuk már a szabadkai választásnál Militicset a magyarság legnagyobb ellenségét is megéljenezte, mert nem tudták ki ő. Tetszett mondani, hogy egy bunyevác, ki, hogy szláv lapot olvasson, a cirill betűket megtanulta, egy fecske nem csinál nyarat, de annyit mondhatok, hogy a többség magyar érzelmű, s ha majd találkozik valaki, ki magyarellenes lapot szerkesztene, az ellen mi mindannyian ellenállnánk, de addig nem látom szükségét egy bunyevác lapnak.

Kovacsics Ágoston politice nem látja jónak a bunyevác lap kiadását, mert ha az megjelenne nem lenne többé a magyar hivatalos nyelv, mert az oda agitálna, hogy a bunyevác nyelv legyen a hivatalos nyelv. Sőt az iskolában is a magyarok kénytelenek lennének bunyevácul tanulni. Csak egy ember van, ki rajongó. Kosztolányi közbeszólására elmondja továbbá, hogy Sárcsevics Bozának hívják, ki se lát, se hall, tisztán a szerbekkel társalog.

Jankovits Mihály katolikus szempontból nem pártolja. Eddig is a vallás és a cirill betűk választották el az orosz nemzettől, s ha a lap megjelenne, ki állana jót, hogy a nemzeti vágyon nem emelkedik-e felül a vallási, s nem hagynák-e el a bunyevácok egyszerre a katolikus vallást.

Váli Béla financiális szempontból nem tartja létesíthetőnek, mert dacára, hogy a magyar nemzet máris annyiféle népségre van szaggatva, nem látja át, miért kellene azt még egy újabb foszlánnyal szaporítani. Szabadka népe igaz ugyan, hogy fele részben magyar, de a körül fekvő helységek: Halas, Csantavér stb. magyarok. E vállalat csak úgy állhatna fel, ha mi magyarok oda agitálnánk, hogy a nép e bunyevác lapra fizessen elő. Már pedig ezt, hogy egy nem magyar lap mellett agitáljunk, nem kívánhatja senki. Inkább pártolunk egy magyar lapot, melyre ez úgyis reáférne.

Ezután Frankl, gymn. igazgató fejezte ki aggodalmát afelett, ha szláv vágyakat ébresztenek fel az tovább menne, melyet ezen lap kielégíteni sem bírna. Ez tovább menne más lapokhoz, pláne orosz lapba, s a bunyevác közönség irodalomba keresné szomját kielégíteni. Eddig a magyar irodalmat pártolá a bunyevác közönség műveltebb része. Ha Szerbia és Románia helyett angol és porosz hon volna a szomszéd, akkor a bunyevác lappal nem gondolnánk. Így azonban nehezen hihető lenne, hogy bírná a bunyevác lap őket arra oktatni, hogy ne a rokon, hanem a magyar nemzettel tartson.

Biró Antal főbíró úgy látja, hogy az angol, francia nemzet, ahová lábát betette, „oda saját nyelvét vitte be, hogy más népeket ezen műveljenek. Hát egyedül a magyar legyen, ki ellenkező irányban tegyen, ha a bunyevácokat művelni akarjuk? A már eddig művelt magyar nyelvnek nincs szüksége a bunyevác lap terjesztésére. A bunyevácok úgyis tudnak magyarul beszélni.

Czorda Bódog nem tartja jónak az eddig boldog és a magyarral egyetértett népet álmából felzavarni, s mihelyt a lap létrejönne, vége volna a jó egyetértésnek.

Ezután még többen szólaltak fel, végül Guln ügyvéd szólott, ki mint mondá, bár nem helybeli, nem ismeri az itteni viszonyokat, „de úgy gondolja, hogy nem cáfoltak meg Antunovich azon állítását, hogy ha a nép egyszer felébred, nem lett volna-e jó, ha egy bunyevác lap már létezett volna.

Jankovits Mihály cáfolatként azt hozza fel, hogy a nép akkor fog felébredni, ha felébresztik, s ha felébred, majd felvilágosítjuk, hogy a magyarokkal tartson.

Antunovits Józsi nekem egy másik szobában azt mondta, hogy ő pártolja e vállalatot, Antunovits Lajos bár nyilvánosan nem szólott, magunk között ezt kétélű fegyvernek tartja. A mi részünkről a szónokok szavait „ugyan” közbeszólások követték, míg a kanonokét nemtetszés és haláli csend, mint az meg is illette.

Midőn legnagyobb volt a vígság és az öröm, Guln György azt indítványozta, hogy a nép felvilágosultságára kellene valamit tenni, és ő azt gondolja, nyitnánk előfizetési íveket „a magyar néplap” több számban való előfizetésére. Ez egyhangúlag elfogadtatott, s 40 frt. alá is íratott.

Így tehát a bunyevác lapokróli tanácskozást azzal koronáztuk meg, hogy 20 példány néplapra előfizetést eszközöltünk a nép számára. Egyébként jól mulattunk, s éjfél után (2 óra) széjjel oszlottunk.

Hallottam másnap Mezei káplántól, hogy Antunovich-kanonok tervéről a hallottak után lemondott.

Nincs szándékom csattanós regényt írni, sem pedig valamely nagy ember életleírásán dolgozni, csupán családom részére akarok a szegény Gyuricskó életéből néhány vonást leírni, hogy lássák, mily szerencsétlen következményei vannak, a kártyajátéknak.

Gyuricskó már gyermekkorában sok bajt okozott szüleinek. Édesatyja szegény kőmíves lévén, nagyon szerette családját, olyannyira, hogy bármilyen fáradt is volt, és öreg, mégis délben hazament, csakhogy otthon lehessen. Sokszor találkoztam vele hazamenetkor, a piacon, fáradtan lógatva munkás kezét. Én észrevétlenül megcsókoltam. „Ohó! Albiczám, hol az agy? Nesze 2 kr.”, mondá mosolyogva, s boldog volt, hogy unokáját láthatta. Sokszor 1-1 könnyet láttam ilyenkor szemeiből kicsurranni. Vasár- és ünnepnapokon sötétkék kaputban, a nagy templomba, melyet ő is épített, misére ment, visszatérve leveté azt, pipára gyújtott, s fiaival, míg kicsinyek voltak, enyelgett. Később szent énekeskönyvéből énekelgetett magában. A lakószoba szentképekkel volt tele, a konyha mellett volt az öreg mámi deszkaemelvénye, amelyen a tulipántos láda, egy hosszú, barnára festett asztal, a fal mellett hosszú paddal, s az egyik sarokban egy magos tornyos ágy; a másik sarokban egy kisebb ágy félig megvetve, melyre az öreg táti ünnepnapokon délután heverészni. Ha pedig Antal vagy én mentünk oda, ezen vetettek ágyat nekünk éjjelre.

Ez az egyszerű lak volt számos boldog óra tanúja. Ez időben a Mlakában, s ezek gyermekeivel szokott Gyuricskó játszani. Beszélik, hogy atyám lakodalmán belopakodott a kamrába, és egy 2 itczés palack pálinkát lopott el pajtásával, s tőle a gyomrában a vendégek nem kis aggodalmára meggyulladt.

1830-ban egy nyári este a bolt előtt ültem anyám mellett, ki a szomszédasszonyokkal beszélgetett. Egyszerre Szagmeiszter Kovács házát pandúrok vették körül. Nagy volt az ijedség. „Itt a kolera” stb. kétségbeesett kiáltások hallatszottak. Bezártuk a boltot, s ecettel mostuk magunkat. A nagy csöndet csak a kórházi kocsik zöreje hallatszott, melyeken a rabok a holtakat hordták ki a temetőbe. A Mlakában még nem volt elterjedve annyira a kolera, egy napra oda hurcolkodtunk, s a házat Gyuricskóra bízta atyám, ki akkor nálunk tanonc volt. De a kolera akkor a Mlakában is elterjedt, s így mi visszahurcolkodtunk, hol Gyuricskót pálinkátul elázva az udvaron fetrengve találtuk, alig bírtuk felébreszteni, s midőn szemére hányták, hogy őrizte a házat és hogy merte ilyen időben leinni magát, azt mondta „nem félek én a kolerától sem!”.

Midőn felszabadult, atyám Ristitshez Temesvárra vitte segédnek, itt tanulta meg alkalmasint a kártyázást. Emlékszem, midőn hazajött igen csinos, piros képű fiatalember volt, s atyám egy boltot nyitott, Haraszti, atyám jótállása mellett által adta neki renomirt boltját. A szomszédságában volt Manojlovits Miló vegyeskereskedése, amely Gyuricskó szerencsétlenségének bölcsője lett. Itt találta fel barátait, mint Ant. Ferdinánd, Szutsits Jancsi, Popovits Milos stb. Ezekkel kártyázott és ivott és sokszor elvitte ezeket magával atyámhoz hívatlanul vacsorára, s a társalgás a kártya és ivás körül forgott folyton; a leglelkesítőbb daluk a „szép állat a liba…” volt, tovább: „Halber jelfe tek pocsetak; apre gebe szercze zebe”, „Szép Babet”.

Atyámnak nem tetszett a társaság, melybe öccse került, ezért minden követ megmozdított, hogy Kádár, városi tanácsnok lányát, Katicát vegye Gyuricskó nőül, kikhez Kádár Józsi kenyeres pajtása útján el-eljárt. Atyám, legnagyobb örömére Katicát oda is adták Gyuricskónak, s a lakodalomra steijer kocsit csináltatott zöldre festve, mely még mai nap is megvan. Gyuricskó feleségével a mostani Haverda-féle házba ment lakni, hol pár hétig boldog mézeshetet töltöttek el. e a kártyabarlangban egy hely üresen maradt, s a pajtások zúgolódtak, papucshősnek nevezték Gyuricskót, s elkezdték csábítani. Ennek azonban nem bírt ellentállni, titokban kezdett a barlangba eljárni, később sűrűbben éjjel sem jövén haza, Katica búsult, szomorkodott és sírt. Gyuricskónak jól ment a boltja, akkor még nem voltak meg a Kiss A és Testvérek, sem Rádics. Ha nem hallgatott volna kártyapajtásaira, már 500 lánc földje lett volna, nem hallgatott feleségére, csak lumpult tovább. Akkorában Kosztolányi és Törley voltak nála inasok, kiknek megparancsolta, hogy atyámnak, ha eljő, mondják meg, hogy ő elment valahová dologba, atyám pedig ezt tudta, hogy nem való, mert hallotta a pudli alatt horkolni, bizonyosan egész éjjel lumpolt. Utóbb a bolt bevétele nem volt elég, s a zsidótól vett fel pénzt, s a hitelezők mindenét elvették, még a barátai elhagyták, s családunk nagy szomorúságára most már foglalkozás nélkül kódorgott a városban. Hitele nem volt, s barátai elhagyták, ami legjobban fájt neki, nem bírt kártyázni. Unalmaskodott, s mondá: „csak egyszer lehetne még boltom, majd vigyáznék én rá, nem kártyáznék többet, azok a gazok tettek tönkre”. Megsajnáltuk, mert azt hittük, hogy a javulás útjára tért. Szegény öreg atyánk vett is neki egy bolthelyet, mely most Gergely Simoné. Atyám segített árukat bevásárolni. Megint jól ment a dolga, Katica sokat tanult anyámtól, elkezdtek szerezni, volt házuk, 20 kapa szőlőjük. De ő nem maradhatott nyugton, ismét kártyázni kezdett, régi pajtásai is hozzácsatlakoztak. Ha meghallottuk, szidni kezdettük, de ő tagadta e szavakkal: (22/a…..valami német - Juhos) kitréfált. S midőn észrevette, hogy a veszedelemhez közelg, elhagyta egy darab időre. Ekkor éltünk a Kádár családdal a legjobban. Az asszonyok mindent elkövettek, hogy Gyuricskó ne menjen el hazulról. Kádár Jani, Rozi és én még gyerekek voltunk, mi az udvarban játszottunk.

Ha Gyuricskó nem jött haza, Katica férfi ruhában ment őt felkeresni, ki százakat veszített, de ritkán nyert, mert mint általánosan mondották, nem tudott kártyázni. Szemeit félig lezárva kártyázott. Valamire menő ember nem is igen akart már vele kártyázni, csak lumpok, kiknek ő jó falat volt. Többször akarták hitelezői boltját becsukni, de atyám kisegítette, az öreg táti és mami mindannyiszor sírtak. A Váli és Kádár család szomorú volt. Esténként a bolt becsukás után Gyuricskóhoz mentem Antallal, s ott maradtunk, míg vetkezni nem kezdett. Sokszor gitároztunk is, csak hogy ne menjen kártyázni, de ő többször megcsalt, ahogy mi elmentünk, ő felöltözködött, s elment. Igen szíves házigazda volt, ingét is odaadta volna vendégeinek, s a parasztoknak is teát készíttetett, mindenkivel jót tett. Ha valaki pénzt kért tőle, tőlünk nagy pénzbaja ürügye alatt kért, ha nekünk nem volt, mi is mástól kértünk, hogy ő egy harmadiknak kölcsönadja. A szomszédok szeretve sajnálták őt. Sokszor kinevettük őt, midőn azt mondta, hogy a nép őt nagyon szereti, és polgármester is lehetne, ha akarná. Rendesen eljárt a fa-licitatiókhoz, csak azért is, hogy másoknak megbízásait teljesíthesse ingyen.

853-ban színészek voltak karácsonykor nálunk, daloltunk, vígan voltunk, egyszer Gyuricskó azt mondja Váradi színésznek: „én magára köszöntök 5 pohár bort”. „Kicsoda maga” kérdi a színész. „Én vagyok a Gyuricskó.” „Ölég” felelé a színész, mire nagy nevetés lett. Megboldogult anyám jól tudta produkálni e scénát.

848-iki forradalomban, mint nemzetőr, szívesen vett részt. Ott volt első sorban a bajmoki csatánál. Az én szállásomon volt akkor az összejövetel, s mutatta a parton a helyet, ahol ő állott. A csatában egész a vakmerőségig bátor volt. Topolya alatt Vég őrnagy egy éjjel Hegyesre rukkoltatott ki a szerviánok meglepésére. Kocsijainkkal keveredtünk össze e sötét éjjel. Sokan árulást sejtettek. Mánich Péter, köznemzetőr nyilvánosan szónokolt vég intézkedése ellen, azt mondva, hogy veszélyben vagyunk, a rácok bekeríthetnek. Gyuricskó erre odalépett: „minek félni, én magam lemegyek Hegyesre, s hozok hírt”. Szavát tett követte, egyedül ment be, ki tudta, hogy üres a falu, s nehogy a később jövő szerviánok vigyék el a kelyhet a misemondó ruhákkal, tehát ő maga hozta ki a templomból ezeket, amiket később a topolyai plébánosnak átadott Vég. Mindannyian csodálkoztunk vakmerőségén. Ő a bátorság és vakmerőség között nem látott különbséget, csuda, hogy előőrsünk nem lőtte le, de nem látta, mert sötét volt.

A forradalom után az összejövetelek tiltva voltak, s így ő sem kártyázhatott, s ha tette is, letagadta.

A 855-iki kolerában Katica meghalt. Ott voltam a végvonaglásakor ágyánál. Szegénynek habzott a szája. Megcsókolt, „édes Bélám itt vagy?”. Nem hagyhattam el végperceiben őt, kivel annyi jó órát töltöttem együtt, s a jó Isten nem engedte, hogy rám ragadjon a kolera; mások az ajtóban térdeltek. Jó asszony volt. Gyura a veszteség után igen levert volt, sajnálta, de nem sokára elfeledte, újra elkezdte szabad életmódját, kártyázott, mi ismét szidtuk, ő tagadta, s magában nevetett.

Családi tanácskozmányban elhatároztuk őt ismét megházasítani, minden nő, kit neki említettünk, ……(23. o.) volt neki. Pankovits Marit vette el, ki jámbor nő volt, kevesebb befolyással bírt férjére, mint Katica. Gyuricskót pedig kormányozni kellett, mert ő folytatta a kártyázást. Midőn Géza fia született, ünnepélyesen megfogadta, hogy nem fog többet kártyázni. Nem ért semmit. Irma leánya születése után mindenét elköltötte, elment háza, szőleje, boltja, kocsija, lovai. Borsity házába ment lakni. Újra egy kis boltot nyitott, de ez is csakhamar elment.

Végre Vojnits Lukács gőzcséplőgépéhez ment ki a szállásra. Ekkor ugyan nem kártyázhatott, mert kevés fizetésével alig élhetett, s a városba is ritkán jöhetett. A szállásbiztosi állást is nagy nehezen bírtuk neki Antallal megnyerni. Sok bajba került, míg Andorral sikerült jó útra téríteni, de nem soká élt, szegénységben halt meg. Jószívű volt, de nagyon könnyelmű.

A világosi fegyverletétel után halálos csend lett. Három embernek sem volt szabad összegyűlni, a politia kémkedett és kereste a rebelliseket ott is, ahol nem voltak. Sok szenvedett ártatlanul, a legjobb hazafikat üldözték, s minden magyar kaputos gyanú alatt állott. Szávits Moritz, hogy a gyanút elhárítsa magáról, midőn a Lénárd szállásán keresték a zsandárok, ő a határon gatyában árkot ásott, s a mellette elmenők fel sem vették. Leleményes volt a magyar nép, midőn Budára transzportáltak bennünket 49-ben, Félegyházán a magyarok biztattak, hogy hagyjuk el a transzportot, s ők majd elbújtatnak. De mi megköszöntük, és tovább mentünk. A nemzet vezérei részint kivégeztettek, részint külföldre menekültek vagy a pusztában rejtőztek el. Ez a halálos csend 85-ig tartott, midőn a háború kiütött, s a nép „éljen Garibaldi” refrénű harci dalokat énekelt. Mindenütt dalárdák alakultak, így nálunk is alakított egyet Frankl gymn. igazgató. Pesten magyar viseletet kezdettek hordani, s a vidék is lelkesen vette fel levetett nemzeti öltönyt. Szabadkán e magyaros mozgalom vezére Czorda Bódog volt. A császár névnapján a szokásos kivilágítást, azt hozván fel, hogy nem tudták (innen tán hiányzik valami - Juhos). Rácz kapitány és Flatt „ország fejedelmi biztos” eltiltotta az utcán a dalárdások éneklését. Szt. Quentin Pál generális és Vojvoda Szabadkára jött a dolgok állását kipuhatolni. Mi Mukics János vezérlete alatt mentünk hozzá kérni, hogy a Vojvodinát töröljék el, és csatoljanak vissza a magyar anyahazánkhoz. Az akkoriban keletkező magyar academia palotájára lelkesen folytak az aláírások, hogy a kormány lássa, miként mi szívvel-lélekkel magyarok vagyunk. Midőn Sokcsevits generális és az akkori Vojvoda a Vojvodina eltörlése ügyében hivatalosan jött Szabadkára, minden házon, sőt még a távoli szállásokon is nagy nemzeti zászlók lobogtak, míg szerb zászló alig volt néhány. A bunyevácok vetélkedtek a magyarokkal a szerbek gyűlöletében, s midőn a generális a színházban a határtalan magyar lelkesedést látta, akkor megígérte, hogy a magyar dicső lelkesedésnek nem bír ellentállani, s ajánlani fogja Őfelségének a Vojvodina eltörlését. A kormány mégis habozott, a camarilla élt és működött. Czordát nemsokára elfogták és Josefstadtba hurcolták, midőn a községtanácsból kijöttem vele. Többen vártuk a befogást, a kormány előbbi engedékenysége tehát csak lép volt, hogy a passzivitásban levők lépjenek ki, s azután befogassanak. De a magyarok géniusza újra megjelent. Ausztria és Franciaország háborúba keveredett, a magyar megint szabadabban lélegzett, Czordát hazaeresztették, s mi számos kocsival mentünk elébe. Ezen fogadtatás és fogsága vetette meg az alapját az ő követté választásának és népszerűségének. A provisorium alatt városi képviselőknek a kormány által kinevezettek között állt Czorda Bódog, Mukits Muki, Markovits Laci, Váli Béla, Sztojánovits, Szép dr. Minthogy politikailag semmi jót kieszközölni nem volt szabad, de társadalmi úton több jót tehettünk, Flatt biztos elnöklete alatt létesítettünk: 2 kisdedóvodát, promenádot, a palicsi fürdő emeletes házat, parkot, 1/2 városi erdőt újra ültettünk, több külvárosi iskolát alapítottunk, továbbá tervbe volt véve a kisgymn. naggyá való átalakítása, a közlegelő széleit betelepítni új lakókkal, az alfölt vasút társasággal az indóház közelsége végett az alkudozásokat megkezdettük, az utakat klinkerezni akartuk, az utcák gázzal kivilágítását megkezdtük 150 lánggal, a régi posta utca is promenád föld alatti csatornát kapott, a város jövedelmét fokoztuk, a gymn. részére a Széchenyi ösztöndíjat megállapítottuk, a király, Deák, Széchenyi olajfestményű képét megrendeltük. De az olasz háború elnyomására is megszavaztatott Flatt 40.000 frt.-t, midőn mi az obtyinával nem voltunk jelen.

860-iki októberi diploma kibocsájtása után a jelszó „a 48-as állapotot visszaállítani” volt. A megyék visszaállíttattak. Rudics lett ismét a főispán, Szabadka város engem és Janikovitsot küldött követül az első alkotmányos megyegyűlésre, hol mint megyebizottmányi tagoknak bennünket meg is választottak. Néhányszor éltünk is e jogunkkal, mint Pál Antal megyei alispánná választásakor, én ez mellett, de társam Szalmási mellett szavazott a zombori megyegyűlésen. …………..(25. o.) Mi a kimondott jogfolytonossági elvénél fogva a 848. évi polgármestert, Kulunicsot akartuk visszahelyezni, s Antunovits József küldetett ki a szállásra a közgyűlés által őt a városba hívni. Be is jött, eleinte nagy lelkesedéssel fogadták, de később, a Vojnitsok mást gondoltak, őt cserbenhagyva Mukics Mukit választották meg főpolgármesternek, szegény Kulunics mint cyncinatus vonult vissza szállására, s csak holt tetemét hozták be, eltemetni.

De a 861. provisorium Magyarországon újból megszüntette a törvényes állapotot. A hazafi rész tisztviselőitől azt kívánta, hogy lépjen vissza, s őrizze meg mindenki erejét egy szebb időre. A königgrätzi elvesztett csata következtében visszaállíttatott újra a törvényesség. Országos jelszó lett a 861-iki tisztviselőket visszaállítani. Meg is érdemeltek ezen méltányosságot azok, kik elveikhez híven a provisorium alatt demonstrátióból nem akartak hivatalt vállalni a Schmerling kormány alatt. Én is tehát azon párton állottam, mely a 861-iki Mukity Muki polgármester visszaállítását kívánta. De most már Vojnits család ő ellenében, mert Erneszt testvérére haragudott, s Lénárdt Máté volt kapitányt léptette fel. Mukicsék mindent elkövettek, hogy többségre jusson. Lenárdot a 848-iki szenvedéseiért mint mártírt, Mukicsot mint Haynau királyi fiskusa mutattatott be a nép előtt, ki Petőfi vagyonát konfiskálta. Lénárdt párt győzött, és tombolt örömében a városi képviselők választásánál is ezen párt győzött. Alig nehány Mukics-párti juthatott be képviselőnek. Czorda mérsékelte a párt dühét és csak így jutottunk be az I. köri képviselők közé, én, Trencsényi, Szaghmeiszter, Horvátovits. Közmondássá vált, hogy: Mukitsok bosszúállók – úgy hát Lénárdban is Mukics vér van? – mondá nékik Czorda Félix.

A restaurationális fájdalmakat Mukits Ernő a balpárti „Magyar Újságba” írta le, mivel a „Pesti Napló” nem fogadta el az ilyen utófájdalmakat. A két párt főnökei nem közeledtek egymáshoz, titkos bosszút forraltak egymás ellen, nem volt egy pont, egy személy, ahol összejöhettek volna.

Pest–Szabadka csatorna ügyében egy értekezlet volt itt helyben. Klapka, Zichy és a jelen voltak tiszteletére a nagyterembe 7 frt.-os terítékű ebéd adatott, egy asztalnak egy részét a Mukics-féle remanentisták foglalták el. Miután a Deák és a jobb párt nevezetességei mondtak tósztokat, Mukits Ernő kelt, Tisza egészségére ivott, a szív is a bal oldalon van, mondta, s ez időtől a Mukicsok határozott balpártisták színezetét vették fel. Az inteligencia elállott tőlük, s pártjuk úgyszólván családi lett.

869-ben megkezdődtek a követválasztási mozgalmak. A casinó választmányi tagságából minden balpártit kizártak az Antunovitsok indítványára, valamint a központi követválasztási bizottságból is.

A Mukits-féle balpárt kiadta programját, és erre a Deák párt „Észrevételeit” adta ki, viszont jött tájékozás értesítés. Mukitsok eltanulván a múlt restauratióból a Lenárditáktól, elkezdett a néppel cocetirozni, és izgatta őket a pens(io) és a jobb párt gazdálkodása ellen. A nép elégedetlenkedett, a bal párt ez okból egy több aláírású petíciót adott be az országgyűlésre Madarász által, ki ezt Szabadka város petíciójának mutatta be (tévedésből talán). Erre Lénárd conferenciát hívott össze, melyen a petíció ellen protestált, miután a város nevében csak a helybeli képviselőtestület nyilatkozhatik, nem pedig a bocskorosok. Én részemről e kifejezés használatát nem fogadtam el, de többen hevesen kívánták e szavakat benne hagyni. Ezen szavaknak rossz következménye lett. A nép ezt csúfolódásnak hitte, s elkeseredett. A közelgő követválasztásra megkezdődött a mozgalom, az utcákon a zene mellett kihallatszott az elbizakodottak szavai: „éljen a balpárt, éljenek a bocskorosok”. Most már mind a két párt korteskedett és itatott, a külvárosokban tanyák voltak felállítva, hol folyt a bor és a dínomdánom.

A vasárnapi választás előtt egy körmenet tartatott. A balpárt gyalog, a baromvásártérre, a jobbpárt 110 kocsin a városban szerte a közökben. Ez részünkre nem dísz-, de gúnymenet volt. A harmadik körben sárral is megdobáltak, „éljen a balpárt, éljenek a bocskorosok!” hallatszott ismét. A jobbpárt bukása biztos volt. Midőn mi kiértünk a baromvásártérre, a balpártisták száma ezrekre mehetett, s alig bírtunk helyet csinálni magunknak, szép csendben jöhettünk haza. Már itt egész tisztán lehetett látni a balpárt győzelmét.

Egy vasárnap délután Vojnits Gábor lakásán bizottmányi gyűlés volt. Jelen voltak: Szárits, Manich, Kosztolányi, Törlei, Antunovich Józsi, Sonenberg, Parcsetich, Zomborcsevits, Vincze, Petrovits, Gyúrkó, Lenárd Matyi, Jankovits, Rédics és én. Az elnök megnyitván az ülést, Jankovits állt fel. „Uraim! – kezdé el beszédét. – Az ellenpárt izgatást, itatást megpróbál ellenünk, s mi tűrjük a hatóság a miénk. Könnyű a szenvedélyeket felizgatni, de azt lecsillapítani nehéz.” – „Hallom, mondá Zomborcsevits, a vasúton ma népgyűlést akarnak tartani, s Mukits Aurél fog szónokolni, s majd hallani fogjuk ablakunk alatt „éljenek a bocskorosok”, „éljen a balpárt”, mitévők legyünk?”

Petrovich: „Uraim, nem jó lesz!” – Általános rémület. Erre az elébb kiment Zomborcsevits visszajön: „most láttam – mondá –, 2 zászlót vittek a Halbrohr és Varga házakhoz. Alighanem a vasúthoz viszik a gyűlésre.” Ismét általános rémület fogta el társaimat. „Uraim! ne ijedjenek meg, mondám, én megnyugtathatom kegyeteket, nem lesz gyűlésük, a zászlók az enyémek, Halbrohr még a ….-i kongresszusi választáskor kölcsönözte tőlem, s ma ígérte, zászlóimat, úgyszinte a Varga zászlóit is délután visszaküldeni. Tehát ezek lesznek azok a félelmes zászlók, alkalmasint előbb a Vargáét, most az enyémet viszi haza cselédje.”

Ezután Antunovits Józsi sóhajtott fel, és mondá: „Hála Istennek!” Az egész gyűlésnek mintha kő esett volna le a szívéről, az én megnyugtatásomra. Kár urak egy krajcárt is költeni korteskedésre, maradjunk meg mi a 867. XII. t.cz. mellett, s tűzzük ki valahára a demokratikus zászlót, ne ingereljük a népet, az olyfajta elnevezésekkel, mint „proletárok, bocskorosok”, mert ezzel nem nyerünk rokonszenvet, hanem gyűlöletet. Ha demonstrálni kell, indítványozom, hogy Czordának csináljunk fáklyás zenét, s magunk vigyük a fáklyát.”

Rudics Moritz: „Én nem viszem a fáklyát, én szégyellem, én nem szoktam fáklyát cipelni” – mondá.

Zomborcsevits Vincze: Én meg mindjárt elszaladnék, ha a balpártiak reám hajigálnak!”

Váli Béla: „Semmi bajunk se lesz, nem bánt bennünket senki, én ismerem a népet, csak nem kell inzultálni, s biztosítom az urakat erről. Én elöl leszek.

A többség nem akart semmit demonstrálni, elég volt a múlt vasárnapi kocsikázás is.

Pártunk fejét vesztette, s a választáskor alig bírtuk embereinket összeszedni. Végre megkezdődött a választás, de a bukás világos volt. Jelöltjeink voksolás közben le is mondottak. Mukits Ernő és Varga Károly lettek a követek a választójuk örömére és az ellenfél, a jobbpárt leveretett ezáltal.

Három év telt el, s pártunk a rossz vezetés mellett számban és erőben mit sem nyert, a jelszó most „megvetni az ellenvéleményűeket, nem érdemes a bocskorosokat capacitálni, még az utcán sem kell velök beszélni.” Farkas J. boltja előtt Antunovits Mátyás többek jelenlétében így nyilatkozott: „Én ennek a politikának ellentmondtam, mert ez csak a reatiónak tenne szolgálatot, hogy a magyar az gyűlölje a magyart. Az ellen-pártot sem kell úgy tekinteni, mint ellenséget, hanem jó móddal capatitálni. Így nyilatkozott mellettem Kosztolányi és Verebélyi Béla, de a többiek hallgattak, s várták, hova lesz hasznosabb csatlakozni.”

Czorda Pestre ment lakni, s házát 14000 frt.-ért akarta eladni. Barátjai oda vitték a dolgot, hogy ne csak az ő házát, hanem a „roga-barai” fundusokat is meg kell venni, és itt gabonapiacot kell felállítani. A város anyagi viszonyai azonban nem engedték meg ezen kiadást, s így 2000 polgárral egy petíciót írtak alá a kormányhoz. Ezen nagyrészt írnokok és hivatalnokok által hozott határozat megmásítására engem bíztak meg az indítványtétellel, de levoksoltak, noha a gazda közönség velünk szavazott. A következmény most igazolja, hogy hiába vettük meg, mert búzapiac ott a feneketlen sár miatt nem lehetett. Ez is egy o k volt haragudni és zúgolódni a Lénárd párt ellen.

Bíró Tóni házát is, mivel ő is Pestre ment, szinte a város vette meg, 8000 frt.-ért, kaszárnyának barátjainak agitálására. De mihelyt a város megvette, ők el hagyták aludni a dolgot.

A Magyari házat is meg kellett venni 80.000 frt.-ért, s a bíróságnak használatra ingyen átaladni.

Zomborcsevits, Milasin, Zélich és Antunovich Pestre küldettek, hogy a komrány Lénárdot főispánnak nevezze ki. Ekkor a bal párt már kilépett a képviselő testületből, és kívül agitált a jobb párt gazdálkodása ellen. Lénárt ki is lett nevezve főispánnak, de ennek egy secretárius kellett volna a város cassájából 1.200 frt. fizetéssel. Mánich, Kosztolányi és én még több szabadelvű Deák-pártiakkal ezt a közgyűlésben elleneztük, mondván, ha kell a főispánnak, fizesse ő, ez nem a város hivatalnoka, különben a főispán három város hivatalnoka lévén, nem értjük, miért fizesse a secretáriust csupán Szabadka. De a többség 8 ellen határozatba hozta. A nép nekünk adott igazat, majd a kormány is leiratában. Ők adták a gazdag Macskovits Bence fiának egy stipendeumut a szegény Kopp fiú ellenében. A költségvetés A költségvetést nem engedték kinyomatni, minek ezt tudni a népnek, elég ha a domestikát fizeti. A szegény tanítók fizetésének felemelését alig bírtuk kivinni, úgy a községi iskolát is. – A gyűlölt Kovács quardiánt, kinek vizsgálati bizonyítványa sem volt, egy jelesen vizsgázott tanár ellenében kivitték tanárnak. ezek a községi dolgokban történtek, de a társas életben is degeneráltak (elfajultak). A gymnasiumot a piaristáknak, a nőnevelést az apácáknak akarták adni.

Mánich, Kosztolányi és én sokszor oppositiót csináltunk, a bihari körlevelet nem pártoltuk, sőt megtagadtuk.

Eljött végre a 87-iki követválasztás. Ily előzmények után a balpárt erős volt. Midőn reggel a lovarda előtt megjelentünk, világosan lehetett látni azok többségét. Nem gondolkodott előre senki, hogy ki fogja Parcsetichet, a mi követjelöltünket a népnek ajánlani.

Macskovich Bencze már ajánlotta Vargát, akkor szólítottak fel engem, hogy tegyek ajánlatot a mi részünkről és én a következőképpen szóltam a 2000 emberhez: „A szerencsétlen mohácsi vész után a török áramlat oly nagy volt hazám és Európa ellen, hogy őseink azt hivék, hogy ezen áramlatnak ők nem lesznek elég erősek ellentállani, s ez okból szövetkeztek Ausztriával és sok szenvedés után végre sikerült közös erővel a törökök 150 éves igáját hazánkról lerázni. Közös uralkodónk lévén, ezen viszonyból a közös ügyek fejlődtek ki, s minthogy ezek nem voltak meghatározva, gyakran történt, hogy Ausztria önhatalmúlag szabadságunkat csorbította, és önállásunkat el akarta nyomni. A nemzet zúgolódva tűrt, míg lehetett, de midőn a pohár csordultig volt, találkoztak mindig hazafiak, kik magukat a nemzet szabadságáért feláldozva felkeltek azt megvédeni, mint Rákóczyak, Bethlen Gábor, Bocskay stb. Meg vagyok győződve, ha ezeknek sikerült volna állandóan biztosítani a nemzet szabadságát, azonnal a haza oltárára tették volna le áldozatul fegyveröket. Ami annyi vérontás és nemes feláldozás után 3 századon át nem sikerült fegyverrel kivívni, azt sikerült az 1867. XII. t.cz. által biztosítani, s köztünk és Ausztria örökös tartományok a szövetség megköttetett és pedig mindkét rész függetlensége és önállóságával, amire a király megesküdött, amely után megkoronáztatott. Ezen egyezség értelmében magyar hazánk az önálló európai sorába felvétettünk az ország békének néz eleibe. Anyagilag és szellemileg gyarapodunk, van vasutunk. Mindeme hatalmas tényezőknek Deák Ferenc vala előmozdítója, kell hogy ezen intézmények támogattassanak és megerősödjenek, ez pedig csak úgy lehet, ha oly követet választunk, ki ezen békés politikának támasza és követője lesz. Én tehát részemről valamint mint a Deák párt megbízottja a T. választóknak Parcsevitch Félix hitel ügyvéd urat ajánlom országgyűlési követnek.” „Éljen!”

A nagy többség Lukics Ernőt és Varga Károlyt választotta meg országgyűlési követnek.

Most következett a városi bizottsági tagok választása, melyeknek 1/2-e a törvény szerint virilistákból állott, s fele része (123) választás alá esett. Én is mint diplomás ügyvéd 52-ik virilista lettem.

Mindent elkövetett a két párt, hogy a maga pártjára többséget szerezzen. A Deák-kör ekkor a Vojnich Barnabás házában volt, a balpárti „Népkör” a Láng házban. Innen indultak ki a mozgalmak. A balpárt demokratikus alapra fektette működését. Mind a 8 körben voltak összejövő helyeik, hol a képviselő választása felett tanakodtak és voksoltak. Az lett ajánlva, kit a nép akart. A jobbpárt arisztokratikus alapon szervezve, Zomborcsevits Ferenc volt a diktátor. A képviselőket a virilisták gyűlése határozta meg. Minden kör virilistái összejöttek, s a leendő bizottsági tagokat, a listák kinyomattak, s a választásnál a körökben kiosztották. A Deák-pártiak azt a hibát követték el, hogy a nyilvános helyett a titkos voksolást határozták el, pedig a hatóság Deák-párti lévén, sokan velünk voksoltak volna a pressziótól félvén.

A szervező bizottság, melynek én is tagja voltam, a fizetéseket magasra szabta. Eredeti volt: a polgármester fizetését 2500 frt.-ra indítványozta Antunovits Mátyás felemelni, s csak nehezen bírtuk Karnerrel 2000 frt.-ra leszállítani. A balpárt mozgékonyabb volt, mint a mienk, meggyőződéstől lelkesedve harcolt, míg mi, mintha rossz fát tettünk volna a tűzre. A balpárt ismét győzött, a 8 kör balpárti bizottsági tagokat választott, s a mieink duzzogtak. A Deák-párt nagy része már reactionárius irányt kezdett követni. Minthogy pedig a reactió az ultramontánismussal karöltve szokott járni, úgy hát a két irány együtt működött e célra.

Mi a felekezeti katolikus iskoláknak a 868-ik törvény értelmében közös iskolává akartuk átalakítani, s e végett Frankl gymn. igazgató Kovatsits Guszti házába conferentiára hívott, ahol Milassin, Kosztolányi, Pertics, Mánich, Jankovits és én voltunk jelen. Másnap közgyűlés lévén, Jankovitsot bíztuk meg az indítványtételre. Utána Zomborcsevits Ferenc, Vincze szólott ellene, mire Jankovits az indítványt visszahúzni és elodázni akarta, de mi magunkévá tettük az ügyet, s heves vita után, melyben a nagy tömeg az indítvány horderejét nem fogta fel, s a papok is hallgattak, a törvényre támaszkodva voks többséggel mégis kivívtuk. Azonnal iskolaszéket alakítottunk, a papok kezéből az elemi nevelést kivettük. Szt. Nap. János esperest az iskola látogatástól eltiltottuk, előlegesen jelentenie kell magát az iskolaszék elnökénél, ha vallás oktatás végett akar látogatást tenni, a tanítóknak fizetés elvesztése alatt megtiltatott neki a valláson kívüli más dolgokban engedelmeskedni. Ezen intézkedés Hajnald érsekkel sok feleselésre adott alkalmat a városnak.

Kubinyi pápai prelátus és érseki főfelügyelő a tanügyekben később itt volt, személyesen kereste fel Szkenderovits János iskolaszéki elnököt, hogy az iskolákat szeretné vallási szempontból meglátogatni. Az iskolaszék, nehogy hatáskörét túlhaladja a belvárosi fiú- és leányiskolákba engem, a külvárosiba pedig Mánichot és Mukicsot ki, de ő más dolgokba, mint a vallás, nem is keveredett. Mi ugyan el voltunk határozva, ellenkező esetben ettől eltiltani, sőt aznap az iskolát fel is oszlatni.

872-ik évi Aprilban alakult meg az első hatóság, az új balpárti hatósági tagok mind megjelentek, a jobbpártiakból csak a virilisták, s nem akart a csizmadiákkal, mint mondták, keveredni, aristocratikus gőgjükkel a demokratikus gondolkozó Deák-pártnak sokat ártottak, midőn Deák később a polgári házasság tárgyában mondott beszédét felolvasták, őt vallástalannak mondták, hozzátéve, hogy inkább Deák vesszen, mint a vallás. A társadalmi rend meg lett rontva, ezt helyre hozni volt az első. Noha Deák Ferenc szabadelvű nézeteit nem szerették, de Deák köpenyét levetni mégsem merték, noha a jezsuita lóláb kilátszott, most már nem volt a „Pesti napló”, hanem a „Magy. Politika” volt kedves levelező lapjok. Mukicsokat, Szkenderovitsokat stb. gyaláztak, a mi szabadelvű volt, azt megtámadták az itt kiadott lapok, a magy. lap szerkesztője Antunovits Máté, szerb lapé Milodánovits Károly tanuló, ki előbb balpárti volt, s most Deákpártinak nevezteti magát, s nem más, mint egy nemzeti izgató. Rác lapot szerkesztett. Ami nem sikerült Antunovits Ivó kanonoknak, az e fiatalembernek sikerült, mivel az ortodox Deák-pártiak nem röstellték vállalatát pártolni. Lénárd, Bacsics, Antunovitsok, Vuitsok, Mamuzsitsok szárnya alatt tollasodott fel.

A községi oskolákat nem bírták megbuktatni, a nőnevelést az ultramontánok akarták kezeikben tartani, tudván, hogy a kis leányokból idővel anyák lesznek, ezeknek kell megvetni a nevelési alapjokat, bigottakká kell az anyákat nevelni, s olyanok lesznek idővel gyermekeik is.

Szabadkán volt egy nőegylet, melynek tagjai – vallási különbség nélkül – a szegény árvákat nevelték fel. Ezen egylet elnöke Zomborcsevits Eulália volt. Az ultramontánoknak ezen egylete volt. Egy csekély számú közgyűlésen el lett határozva, hogy az eddigi árvanevelés abbahagyatik, és apácákat hoznak be, s a leányokat felekezeti szellemben nevelik. Ezen határozat következtében sokan kiléptek az egyletből, és egy más, a „szeretet” cz. egyletet alakítottak, melynek célja a szegény árvák nevelése, a régi nőegylet noha célját megváltoztatta, a kilépőknek a befizetett tagsági díjaikat vissza nem adta. Így a két nőegylet folyamatosan vetélkedik. A régi nőegyletet az aristocratia, az újat úgy látszik, a polgárság pártolja, az apácás nőegyletet bizonyos kényszer, a nem apácásokat a szeretet tartja össze. Antunovits Máté és Basits Péter állítása szerint a baromvásártéren báli jegyeket árulván, másképp nem adhatta el, míg meg nem mondta, hogy a nem apácások rózsabáljára valók. A város két táborra van osztva. Az apáca kolostor felavatása tavaly nyáron volt, s akkor tartott Hajnald érsek bérmálást is. Minthogy azonban a hatóság az apácákat hatóságilag nem pártolja, s az érsek a zárda felszentelésére jött el, a hatóság őt nem fogadta, csak egy háromtagú küldöttségével tisztelgett nála, amit Hajnald zokon vett, hogy Mukits főpolgármester nem akar nála tisztelegni. Nehány Deák-párti ortodox kiment ugyan elébe, de ezek ki nem elégíthették őt, mint ahogy a „Bácskai Híradó” mondta a rómaiakról: „a szolgák és gyermekek itt vannak, de hol vannak a férfiak”. Egy „éljen” fenn hangzott, midőn megérkezett az érsek. Magam is a nép között hallgattam, pedig az ultramontánok hivatalos lapja, a „Szabadka” tele volt másnap dicséretekkel.

Az apácák behozatala az egyetértést nem mozdította elő, míg a „Krónika”, a „Glasnik” erősen izgatott az apácák mellett, vallástalanoknak nyilvánítván azokat, kik őket nem pártolják, addig a Bácskai Híradó határozottan küzdött az apácák ellen – az absolutistáknak az ellenvéleménye soha sem tetszik, elhatározták tehát, hogy szerkesztőjét, Farkas Antal tanárt megbosszulják, s tehetetlenné teszik. Egyik közgyűlésen tehát eszközük, Mamuzsits Lázár bizottmányi tag indítványba tette, hogy függesszék fel Farkast hivatalából, mivel sok az adóssága, egy majálison az ifjúság pénzét nem adta át a cigányoknak, végre mivel fizetését, mely le volt zárolva, felvette. Ezen indítványt mint egy ember magánjellemét gyanúsítót, a közgyűlés nagy többsége indignatióval visszavetette, s nem is tárgyalta. De Mamuzsits bízván abban, hogy az ultramontánok cselszövénye a kormánynál a vizsgálatot kieszközlendi, apellált. Jött is a kormánytól egy kedvező leirat, de ezt a közgyűlés ismét visszautasította, míg végre a 3-dik leirat nekünk engedett. Ezen szellemi harc alatt a kedélyek mind jobban elmérgesedtek, midőn Farkas lapjában azt írta, hogy vannak feslett életű nők, kik míg egyrészről az egyes becsületes emberek jellemét sárral dobálják, az alatt apácakolostort alapítanak, továbbá midőn az ő lapja azt állította, hogy „a helybeli állami képezdében a nők koslatnak”, érte el az ingerültség legnagyobb fokát, s Farkast provokálni akarták.

973. év egyik közgyűlésén részünkről indítványba tétetett, hogy Szabadka törvényhatósága az apácákat úgy anyagi, mint szellemi támogatásban nem fogja részesíteni. Ez heves vitára adott alkalmat, melyben az egész bal és a Deák-párt szabadelvű része összetartva 68 vokssal legyőzte a 13 ultramontánt, ekkor mondottam a főispánnak a voksolás után: egy közületek meghal egy év múlva, 13-an vagytok…

A mi ortodox Deák-pártiaink tehát minden modern és szabadelvű eszméknek ellenségeivé fajultak, s magukban örültek, hogy a választók közül sokan ki fognak maradni, mienk lesz tehát végre az uralom, mivel a választás ezentúl meg lesz nehezítve, szorítva.

A gymnasiumhoz egy Gheologiai tanárra volt szükség, s nekem eszembe jutott Jámbor Pál, ki most Pesten kereset nélkül élősködött, és 861–863-ban mint igazgató közkedveltségben részesült. Többekkel beszéltem, hogy pártolják ez eszmét, de a gymnasium tanárai nem szerették Jámbor személyét, s ellene voltak, az ultramontánoknak meg azért nem tetszett, mivel világi lett, és a református hitet vette fel. Az indítványt a közgyűlésen én tettem Jámbor meghívására, amit nagy többséggel el is fogadott az. Jámbor eljött, és napról napra jobban és jobban megszerették. Végre Héjja eltávozásával az igazgatói állás is megüresedvén erre is őt ajánlottam, mivel 861-ben ő igazgató volt már, de mivel képviselőnek választatott, állását el kelle hagynia, s most csak az újból üres helyre vissza kellene helyezni. A nép elfogadta volna e visszahelyezést, de az ultramontánok újra szerencsét akartak próbálni. Frankl is vágyott ezen állásra, melyek meg Haverda sógoruknak szerették volna ezen állást adni, s mi, dacára hogy avval fenyegettek bennünket, miként „a kormány nem erősíthet meg egy hite-tagadottat az igazgatói állásban”, s minden virilistáik bejöttek, Szucsits Károlyt meg Pestről lecitálták, mi 48 voks többséggel megválasztottuk. Most ők desperáltak, mi pedig, hogy a szabadság ügye diadalmaskodott örültünk. Béla és Emil fiaim vitték meg az első hírt neki, az ifjúság tombolt örömében, s vasárnap pedig Jámbor jó barátait Venczel vendéglőjében vendégelte meg, s a banda este 10 óráig szólott. Azóta már 2 névnapja volt Jámbornak, mint a kétszer barátai nála voltak ebéden, s az ifjúság este szép fáklyás zenét adott, este a színházban darabját, a „Törvénytelen vért” adták elő, ahol az ifjúság határtalan lelkesedés közepette egy babérkoszorút nyújtott át neki, a színház tele volt. Másnap mondja nekem Zomborcsevits Vince: „én nem voltam a színházban tegnap, ki nem állhatom a nagy ambíciót, kicsoda az a Jámbor, ki magának fáklyás zenét csináltatott.” „Hibázik kegyed, ő nem magának, hanem az ifjúság csinálta a fáklyás zenét kedvelt igazgatójuknak.” „Tudjuk.”

A hatvanas években alakítottunk egy színészet pártoló egyletet 10 frt.-os részvénnyel, de ezen egylet választmányába is befúrták magukat. A pénztár körül controlleriát nem akarták behozni, mi ajánlottuk a napibizottságot, de ezt nem akarták elfogadni. Kammerer lett a pénztárnok. Egy évben Mukits Mukival voltunk a számadásokat megvizsgálni, de ekkor tentával le volt öntve, másodszor sem bírtuk a könyveket megvizsgálni, s így kijelentettük, hogy jövőre nem vállalkozunk pénztári vizsgálatra, ha nem lesz jobb a controlleria – s nem is lett. Évről évre rosszabb lett a színtársulat, mi visszahúzódtunk a színházi comitéból, mivel láttuk, hogy útban vagyunk, s egyszer csak Kovacsics Guszti 10.000 frt. segély kölcsönt kért a várostól, de mi ezt a közgyűlésen megbuktattuk, s a színházat Aradi Gerő igazgatónak adtuk által, akinek az ügykezelésével a város közönsége meg volt elégedve. Az intendaturát tehát leszorítottuk, volt is harag, Antunovits Matyo lapjában (Krónika) communistáknak is elnevezett, pedig én és Mukics többet veszíte, mint ő a communismussal, mert nála több birtokunk van, tehát a fájdalom szólt belőle, hogy ők uralkodásukból itt is egy teret veszítettek, s az igazgató ellen is írtak, hogy miért adja azt a rebellis darabot: Rákóczy Ferenc fogsága…

Ily előzmények után természetesnek tartottam, hogy a takarékpénztár igazgatóságánál mindent elkövettek, hogy megbuktassanak. Ugyanis Homonbert visszalépése után néhány barátom felszólított, hogy vállalnám el a 3. igazgatói állomást itt, én ráállottam, annál is inkább mivel az alapításnál részvényeseinek felét én szereztem, s akkor igen könnyen lehettem volna az, de azóta ide is befúrták ők magukat, s most az apácások, pecsovicsok, nationalisták összebeszéltek, hogy inkább a süket Oblát legyen igazgató, mint én. Vojnits Lukácsné szövetkezett a guardiánnal, Antunovits Matyó, Pista és a zsidókkal. Gulyás …., noha eleinte mellettem voltak, de később politikai okokból titokban ellenem kellett szavazniok, s így jobban szerettem, hogy nem jöttem ki, mivel ez által nekem egy segédet kellett volna tartanom, s ennek a fizetése és kosztja többre ment volna, mint az én fizetésem, azután miért kezeljem el én más vagyonát? midőn hála az égnek, nekem is van egy kis birtokom, melyet így szabadabban kezelhetek. Nekem tehát 95 voksom, Oblátnak pedig 205-je volt.

1861-ben Pest megyében Nyári Pál indítványára divatba jött a törvénytelen adókat nem fizetni, s ezt Szabadka elfogadta. Így hát 80 000 frt.-ra ment fel a restantia, s a kormány most e végett exequálni akart. A város a 874-iki költségvetésébe ezen 80 000 frt.-t kénytelen volt bevenni, és ennek fedezetéül több hasznavehetetlen homok terület eladását ajánlotta. A kormány ezt nem engedte, az executió meg már a nyakunkon volt, tehát indítvány tétetett a bank zálogleveleket eladni, s ebből fizetni a deficitet. Az e tárgyban tartott októberi közgyűlésen én a következőképpen nyilatkoztam: „Mindenek előtt meg kell jegyeznem, hogy a kormány a mi dolgainkról rosszul van informálva, noha a városnak főispánja van, én azt szeretném, ha ezen az úton venne magának informatiót, de hogy ez megtörtént volna? nem hihetem, mert a főispán nem adhatott volna más jelentést, mint amelyet itt a közgyűlésen hall, mint a város közvéleményének kifolyását. A kormány domesticával kívánja a deficitet fedezni, ezt a módszert a helybeni közvélemény el nem fogadhat, úgyis alig bírjuk az országos adókat fizetni, s azon felül 15% község adó terheli a népet már 6 év óta, s a jelenlegi sanyaró időben pedig alig termett annyi gabonája, hogy magát eltarthassa. Azért legjobb volna tehát, ha a deficitet, már nemzetgazdászati szempontból is, a haszontalanul heverő homokbuckák eladásából fedezné, mert ezáltal a sok haszontalanul heverő föld mívelés alá kerülne, továbbá mennyivel több adó folyna be ezáltal, s a város productiv ereje mennyivel nagyobb lenne. De ha már ez nem lehet, mivel a kormány a rossz információ folytán ezt nem engedi meg, tehát pártolom ezen esetben a gazdasági határozatát, hogy a Nemzeti banknál zálogban levő papírjainkból amennyi e célra elegendő, adjunk el, de nem többet, mert 1.) a dolgot elhirtelenkedni nem akarnám, 2.) abban bizonyosak lehetünk, hogy mentől többet bocsájtunk ki a vásárra, annál olcsóbban lesz eladva. Éppen ez az oka, hogy Guln György úr indítványát el nem fogadhatom, hogy valamennyi papírjainkat bocsássuk áruba, mivel hogy valamennyinek eladására nincs szükségünk, csupán 80.000 frt.-ra. A bankpapírok eladását én is pártolom, mivel nem vagyok barátja annak, hogy egy város papír(os)okkal speculáljon, melyet egy bankár jobban meg bír tenni, mivel az ár alakulásokat jobban meg bírja figyelni. Nem adok igazat Guln úr azon okoskodásának sem, miként az előbbeni hatóság elhibázott lépése volt ezen pénz operatiót megtenni, minthogy 6%-ot fizetünk kamatra, 1%-ot törlesztésre, és így összesen 7%. Igen, de 32 év múlva a város ezen 7% törlesztés után nem lesz adós, marad neki 300.000 frt.-ja. Ennyit tartottam jónak az igazság érdekében, és a múlt hatóság védelmére felhozni.

Mánich, Mukichok, Szklenderivotsok szinte ez értelemben nyilatkoztak, de eredmény nélkül. A kormány sürgette a domesticát, s végre egy küldöttség ment fel Pestre a kormányt felvilágosítani. Ennek következtében a kormány engedékenyebb lett, míg valahára megkaptuk az államon levő 58.000 fogyaszt..... féle követelésünket, és így nem lett szükség a domesticára, a nép nagy örömére.

A kormány ezen ügyetlen pressziója is nagy hatással volt arra, hogy a nép a maga érdekét elkülönítette a kormányétól.

874. február 23-ra volt kitűzve a kisorsolt képviselők megválasztása. A Deák körben ez ellen egy petítiót készítettek, de a kormány a törvények értelmében nem adhatott igazat. Nem is lehetett a petitiónak más célja, mint a balpártot …..ni, miután a törvény 106 §-a világos. Táti is aláírt egy petitiót s másnap, midőn mondtam neki, azt mondta: mit tudtam én, mi jogos, láttam, hogy mások is aláírják, nem húzhattam vissza magam, mint az Antal, ki ekkor kiszökött a körből.

Peits Jószot is capacitálta, jöjjön át, a jobb pártra, miután a balpártban úgysincs valamire menő ember, s Peits mindjárt elment Szkenderovitshoz ezt jelenteni. Továbbá a 6-ik kör elvállalta, a gyűléseket a maga házánál tartotta, ezért nem akarták őt a 6-ik körben a többségben levő balpártiak bizottsági tagnak megválasztani. Váli Antal végett beszéltem Szkenderovits Samu, Mauer, Lovits, Baumgart balpártiakkal, és így ezek segítették őt 18 vokssal megválasztani a kedvemért.

A jobbpártiak ügyetlensége abból is kitetszik, hogy a 3 év előtti választások alatt csak 300 vokssal győztek, a balpártiak most pedig 1066 vokssal. Az ultramontánok és ultranacionálisok szövetsége tehát sokat ártott az ortodox Deák pártnak. Mit használt a bunyevác újság? hisz épp a bunyevác körök a legerősebb balpárti körök most, a 2., 3., 4., 5-ik körökben alig kaptunk néhány voksot.

Alkotmányos országban amely kör nem bír maga iránt a szabadság érdekében lelkesedést teremteni, annak nincs jövője. A Deák párt vezérei nem akarják ezt belátni, s a dolgok fordulatát abban lesik, hogy a jövő választáskor többen meg lesznek fosztva választási joguktól. Szerintük a virilistáknak nem szabad a nép embereinek lenni, ennek conservativnak kell lenni, „csak ha volna mint konserválni”?

859. évi November hónap 7., a temető ügyében tartott indítványom Flatt E. elnöklése alatt

megengedjen a tisztelt képviselő testület, hogy figyelmét a helybeli temetőkre akarom fordítani, mint olyanra, hol őseink nyugosznak, ahová mi is jutni fogunk, és utódaink követnek. Más művelt városban, ha az ember temetőbe lép, vallásos szent érzelem lepi meg. A temetők mai korban nem is annyira azok, mint inkább sírhantok, az ott rendesen ültetett fák hasonlítanak a sétaterekhez, a síremlékek mint a mulandóság maradványai emlékeztetik az embert, hogy a halottak iránt itt illő tisztelettel viseltessenek. Nálunk ez nem így van, a hatóság részéről mi sem történik, mi ösztönt adna egyes családoknak szép síremlékeket emelni.

Az úgynevezett bajai temető úgy is betelik, ez okból szükség volna egy temető helyet vásárolni, és fákkal beültetni, hogy amire megnyílnék a temető, akkorra szép legyen, s nem kerülne ez sokból, mert példa erre a Pest városi temető, mely kőfallal van kerítve. A város csak egy oldalt kerített be, a többi oldalon egyesek kriptákat építettek oda, melyektől egy bizonyos meghatározott .... fizettetik, amiből a következő fal kézül, s így ez alapból szépül a temető.

Ez okból egy választmányt kérek kinevezni, mely egy célszerű tervet készítene a temető rendezés ügyében, s alkalmas helyet ajánlana megvásárlás végett.

Egy város művelt érzésének nagy részben fokmérője egy szép sírkert. Amely nemzedék nem akar elődjeinek síremléket szentelni, annak utódai sem fognak ilyet emelni, és nem is érdemli meg. Az önök becses pártfogásába ajánlom indítványomat.

1860. Júli 3-án az iparos casinó megnyitása alkalmával Vermes Gábor házában, a vacsora alatt tartott beszédem (toast)

Mintegy század előtt, midőn Szabadka ipara nem volt azon a ponton, ahol most áll, két ifjú testvér jött karöltve e vidékre, költő nyelven szólva az egyik a kereskedés, a másik az ipar, megnézték, vajon ideje volna-e itt letelepedniök. Akkor még itt puszta és rideg vala minden, s nem volt senki, ki e két testvér párnak menyhelyet adott volna. Tehát eltávoztak egy oly vidéket keresni, hol szívesen fogadtatnak. Itt-ott találtak is szerte a hazában, s ők ezeket mint virágzó ipar és kereskedő helyeket adták vissza, mely nélkül egy nemzet anyagilag és szellemileg boldog sem lehet, s oda juttatták a nemzeteket, hol Európa jelenleg virágzó, államai vannak, melyek nem kis befolyással bírnak a mi jövendő alkotmányos ipar, kereskedelem s földmívelői állásunk kifejlődésére.

Egy század múlt el azóta, hogy ez képzeletemben megtörténhetett, s bár a magyar nemzet sokat szenvedett, de a gondviselés megengedte élni azt, miként feljogosítva érezzük hinni azt, hogy közel van az idő, midőn egy szebb jövő hajnalának kiderülését látni fogjuk, és ha akkor a fentebb említett 2 testvér újra felénk közelíteni fog, itt e hely lesz hivatva őket tárt karokkal fogadni, és ápolandjuk, hadd hozzanak városunkba áldást, mivel édes hazánk csak úgy lehet boldog, ha egyes községei teszik azzá, azért tehát azt kívánom: áldja meg az ég e szegény magyar nemzetet mentől előbb virágzó iparral, kereskedéssel, áldja meg azon hazafiakat, kik az ország központján, Budapesten a nemzet előmenetelén fáradoznak, áldja meg tuvábbá a szabadkai mindkét casinó egyletet, mint zászlósait Szabadka szellemi és anyagi előremenetelének. „Éljen!”

Sokszor vonultak szegény magyar hazánk felet borús fellegek, amilyen 11 év óta a Bach rendszer érdekében viharzott el hazánk felett, de hála az isteni gondviselésnek, nem engedé azt,hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség elhomályosodjék, melyeket a bölcs 1848. évi törvényhozók állapítának meg.

A szerencsétlen Vojvodina, melynek emlékéhez semmi jó, de annál több rossz csatolódik, hol a testvér testvér ellen, ember ember ellen uszíttatott fel, hála az égnek, nincs többé. Magyarország népeit a szeretet, a 48-as törvények szentsége, mely minden nyelvet, vallást egyenlően biztosít, s azon tapasztalás fűzze össze, hogy az egyik nép nem lehet a másik elnyomója.

Azon olvasztó erő, mely a magyar nemzetben van, szépirodalmi, históriai múltja és a nép józansága biztosít bennünket, hogy idővel ügyünk győzni fog, és naponta szaporodunk.

A nemzet nagy küzdelmében 11 évi passzivitásunkban egyik harcos az ifjú Majláth György, jelenlegi tárnokmester, kihez egy feliratot indítványozok, melyben kifejtessék, miként a város az 1848-ik alapon, az akkori tisztviselőség pajzsa alatt jelenleg is közbizodalmat bíró Tekintetes Kuluncsits István akkori főpolgármester elnöklete alatt kívánja a tisztválasztást a törvények értelmében megtartani.

Szabadka város „Pest” nagyvendéglő termében 869 Jan. 3-án a Deák párti vacsora alkalmával mondott beszédem.

Az üzlet embere, ha számadásait végképp kiegyenlítette, azt mondja reá, „quit”.

Mi, magyar liberálisok 20 év alatt csak kétszer voltunk abban a helyzetben, minthogy liberális kormány volt, hogy a kormányt pártfogolhassuk, ti. 1) 848, mely kormányt szívünkből, lelkünkből pártoltunk, és 2) a jelenlegi kormány. Így tehát 20 év alatt 2 évig voltunk azon helyzetben, hogy kormányt pártolhattunk, 18 évig mostoha kormány lévén, ennek oposítót képeztünk.

Én bízom a jelenlegi minisztérium hazafias múltjában, jelen politikája ildomosságában, és hiszem, hogy abba a helyzetbe jövünk, hogy 18 évig a jelen minisztériumot pártolva a tekintetben tartozásunknak eleget teszünk, és így quittek leszünk. Éljen a felelős magyar ministérium! Éljen!”

Sietek Önt szerkesztő úr tudatni, miként ma Szabadka város örömnapja van, amennyiben a felvilágosodás győzött a felekezetiség felett. Ugyanis a ma tartott közgyűlésünkkor a nagy terem zsúfolásig megtelt, az érdekeltség mindkét részről nagy volt, a vitát Frankl István helybeli tanár kezdette meg, ajánlván a felekezeti iskoláinknak községivé leendő átalakítását. Ezen indítványt támogatták: Jankovits Mihály, Kovacsits Ágoston, Kosztolányi Ágost, Váli Béla, Bíró Antal, Szkenderovits, Bacsits, Magyar J. A felekezeti iskolák mellett: Araczky, Manojlovits ügyvéd szóltak. Közvetítő indítványt Zomborsevits, de ezt csak Z. Vincze és Jankovits voltak hajlandók pártolni. Szavazásra kerülvén a dolog, a nagy többség a községi iskolák mellett szavazott.

Aki a 68. évi 38 t.cz.-et figyelemmel átolvassa, meggyőződhetik, miként a törvényhozás és a kormány a közös oskoláknak előnyt ád a felekezetiek felett. Így a 25. § azt mondja: általában nem tekintetnek ezentúl felekezetinek azon tanintézetek, melyek községi vagyonból v. jövedelemből tartatnak el; a 44. § szerint, ha egy községben nincs közös iskola, és 30 gyermek találtatik, kik iskolába akarnak járni, tartozik a község közös iskolát felállítani, továbbá a kormány a felekezeti iskolákat nem segélyezi, csak a közöset, a felállítandó 20 képezde sem lehet felekezeti jellegű, mindezekből láthatni, hogy a törvényhozás a közös iskolákat akarja terjeszteni. Szabadka város törvényhatóságának többsége a kormány intentióját eddig mindig előmozdította, s én úgy hiszem, hogy ezen szabadelvű intézményt is pártfogolni fogjuk. Tegyük le végre a felekezetiség rabláncát a haza oltárára, s áldozzunk a vallási türelmességgel a szabadság és műveltség istennőjének. Pártolom előttem szólott Frankl I. gymn. tanár úr indítványát.

Én a választmányi jelentést úgy, amint elő van adva, nem pártolhatom, nem pedig főleg helyes gazdálkodási szempontból. Én úgy hiszem, úgy az egyesek, mint a városoknál a beszerzendőknél: 1) a szükségesekről, 2) a kényelmesekről, 3) a haszonról kell gondoskodni. A rogina barai üres telek megvétele akkor fog a szükségesek közé tartozni, ha már a szükségesebbek ki vannak elégítve. Nekünk pedig előbb 100 népiskolát kellene felállítani, mert a népnevelés az első, melytől semmi áldozatot sem szabad elvonni. A közpiacunk, és az arra vezető több országutaink kövezetlenek, határunkon egyetlen öl utunk sincs kövezve, térdig járunk ott a sárban. Ha a szegény ember a tanyáról be akar jönni a piacra tavaszi, őszi és téli időben, hogy családja részére a legszükségesebbet bevásárolja, lovát agyon kell kínoznia, még a piacunkra menőket, hol szinte nagy a sár, és kín nézni, hogyan vontatják ki a sárból. Színházunk ügye még most sincs biztosítva, mely szinte előmozdítja a műveltséget és a nemzetiséget, sőt a sok ezer szükségeknek egyike az is, hogy a törvényhatóságnak tanácsterme sincs, mely már mint látjuk, oly szűk, hogy be sem férhetünk, a közgyűlési jogosultak 1/2 áll, s a hatóságnak alig egy lépés van hagyva. Nincs továbbá dolgozóházunk, törvénykezési helyiségünk, lelenc és kórházunk, a külvárosokban egy templom sincs, hol vannak közintézményeink? Hol vannak a szükséges parkok?

A mostani szükségeseket kielégítik több piacaink is, csakhogy azokat ki kellene kövezni és kanálisozni. A tapasztalás azt mutatja, mentől jobban civilizálódik egy város, annál kevesebb szüksége van áru helyiségekre a nyilvános piacon, civilizált városokban nem sátorokban árulnak. Például szolgálhat nekünk Budapest, hol a vásártéren lévő sátorok eltűntek, és a teret parkírozták, s a Duna partra még egy sor házat is építettek. Én nem bánom, ha elébb a szükségeseket szereztük, bulevardokat, sétatereket csinálunk, de a józan ész a szükségeset követeli, azután áttérhetünk a kevésbé szükséges dolgokra. A régi nomád világban szükséges volt áru sátrakra, hol azokat a vevők elé rakták, s ezzel sok helyet foglaltak el. A mai kor e helyett csinos berendezésű boltokban árul, kivilágított gyönyörű kirakatok után törekszik önöket megnyerni. Ehhez kell Önöknek szokni, ha civilizált város akarunk lenni. A rogina bara mocsárjait nem elég drágán megvenni, ezt még néhány százezer kocsi homok idehordásával fel is kell hordani, kanális, flaszter és világítással ellátni. Uraim! Itt a megvétel nem elég, mert ez a legkevesebb, noha a mostani birtokosai el vannak bízva, s ötszörös árat kérnek, úgy járnak, mint az egyszeri bankhivatalnok, ki a frakkhoz a gombot megvette, de posztóra nem jutott pénz. (Zúgás az ellenpárton, éljen a miénken.) Én nem engedem magam megszavaztatni, ha reggelig zúgnak is, véleményemet a város érdekében szabadon ki fogom mondani, igen, s mi csak a gombot fogjuk a frakkhoz megvenni, és a java, a posztó hátra marad, a népnevelés és a civilizációnk rovására. Elfogy a pénzük, s mire a posztóra kerül a sor, a róka bara végre is szemétfészek fog maradni, mint most is az. Jobb volna a mostani birtokosokat arra kényszeríteni, hogy építsenek, hisz e feltétellel adta el a város fél század előtt, hogy a vevők 5 év alatt csinos házakat tartoznak építeni. Ne annyira az extensivitásra, mint inkább az intensivitásra törekedjünk városunk csinosítása alkalmával. Sokan azt mondják, hogy a jövő fogja sajnálni, hogy az alkalmat elmulasztottuk. Hogy mit mond a jövő? azt nem lehet tudni, de a jelen, azt igen is tudja, és óhajtja, hogy legnagyobb szüksége van a főpiac kikövezésére, oskolák építésére, és ha mindezeket megteremtettük, akkor vegyünk meg a róka-barát, ha lehet.[3]

Megvallom, nincs nehezebb feladat, mint az ár ellen küzdeni, míg a közvélemény bizonyos eszme iránt meg nem érett, de másrészt kötelesség, minden képviselőnek meggyőződése mellett, és az igazság érdekében felszólalni, s ha kell, úttörőnek is lenni. Minthogy a kormányrendelet következtében csak vizsgált tanárokat lehet választani, T. Kováts Vazul páter úr még eddig nem tett vizsgát, s én őt nemcsak nem választanám meg a megürült tanári állásra, hanem még nem is candidálnám. Zomborcsevits Ferenc úr ellenünkben azt állította, hogy ez személyes kérdés, ezt el nem ismerem, ez elvi kérdés, én szerintem az nem kandidálható, ki a vizsgát – akárki lenne is az – nem tette le. Itt hátam megett hallom dörmögni, hogy ha világit választunk, annak nyugdíj kell, erre azt felelem: igenis kell, ha nem akarjuk, hogy gyenge tanárok tanítsák gyermekeinket. Az állam is pensióval jutalmazza tanárait, nekünk is ezt kell tenni, különben csak a tuskója marad meg gyermekeink oktatóinak. De én azt mondom, spóroljunk mindenben, de nevelés dolgában ne fukarkodjunk, és az állammal lépést tartsunk. A jó tehetségeket jól kell fizetni. Elő volt hozva a helybeli tanári kar memoranduma, melyről, miután fel nem olvastatott, véleményt hozni nem akarok, csak annyit említek meg a szövegéből: ha Kováts Vazul tisztelendő páter választatnék meg, közte és a tanári kar között nem volna békés egyetértés. Ez Uraim igen aggasztó volna, gymnasiumunknak sok nagy kára lehetne, miért ne kerülnénk ki a bajt? Azt is hallottam Parcsetich által felemlíteni, hogy ha nem tetszik a tanároknak Kováts, mondjanak le, majd hoznak piaristákat vagy talán jezsuitákat is. Ezen eszme már ezen képviselő testület előtt egyszer eldöntetett, s a nevelés a szabad verseny mellett a világiak kezében maradt, kecsegtessék csak magukat néhányan setét szerzetesekkel, ki fogja azt megbánni? A felvilágosodás a szabadság és a hazafiság, amelyek nélkül nevelődnének fel gyermekeink.

Tegye le előbb Kováts V. tisztelendő úr a vizsgát, melyet a törvény előszab, akkor candidatió alá bocsájtom, de addig nem, amicus Pátó, amicus Aristoteles, sed magis amica veritas. Ha valahol, úgy a nevelési ügynél kell megszűnni az atyafiság, barátság és ebédre hívás következményeinek. Engem más nem vezérel, mint ez ügy tisztasága, és a gymn. érdeke, most már mind vizsgált tanáraink vannak, s kérdem, miért tennénk kivételt? Miért lenne ez egy nem vizsgált tanár? Én ennélfogva Kováts Vazul urat nemcsak nem választanám, de nem is candidálnám. (Titkos voksolás eredménye: Kováts mellett 67., ellen 55. A különbség tehát 12 voks.)

A sors hála az Égnek, oly pályára sodort, hogy nem szabad, de nem is szeretek pazarló lenni, most is nem egy, de több ok volt, hogy rokonaimat és barátaimat e tisztelt vendégkoszorúba összehívjam, ti. egy pár napja született Dezső fiam, egy pár nap múlva lesz Mariska leányom névnapja, egy kis birtokot vettem a múlt héten Speletichtől, továbbá farsang van, s mulatni kell. Láthatják kegyetek tehát, hogy több ok van az áldomásra, ha pazarló nem is vagyok, de egyben szeretnék az, vagy inkább bőkezű lenne kedves vendégeim szíves fogadtatásában és ellátásában. Erre fogok törekedni, mulassatok jól kedves vendégeim! Éljen! Éljenek!!!

871. szept. 14-én Lóránd instalációján a nagy teremben lakomán mondott beszédem.

Hogy mi szabadkaiak, főispánjaink beiktatása alkalmából e helyt összejöttünk, azt természetesnek találom, nem míg a főispáni méltóság dignitás volt, és csak magas állású arisztokraták neveztettek ki főispánoknak, most demokratikus kormány lévén, T. Lénárd Máté polgártársunkat 3 város részére nevezte ki főispánnak, mondom tehát, én igen természetesnek találom, hogy mi szabadkaiak itt helyben összejöttünk, saját városunkban. De ez nem oly érdem, Uraim, mint az, hogy vannak itt számosan, kik messze vidékről ide fáradtak örömük kifejezésére, úgy gondolom, minden szabadkai óhaját fejezem ki akkor, ha azt mondom, hogy ezen ide érkezett számos vidéki urakat az ég soká tartsa meg, vigyék magukkal szíves üdvözletünket és részvételükért köszönetünket. Éljenek!

A debreceni körlevél tárgyában Szabadka v. közgyűlésen mondott beszédem.

Valamennyi kormányrendszerek között legtöbb jót, de a legtöbb rosszat az abszolutizmus vihet ki, csak az a baj ezen rendszernél, hogy ritkán születik jó uralkodó, de ha a sors egy nemzetnek jó uralkodót ád, az rövid idő alatt nagy és hatalmassá teheti a nemzetet. Példa erre Mátyás király, ki alatt hatalmas volt a magyar nemzet, nem sok idő kellett, hogy a gyenge Ulászló és Lajos kormánya után a mohácsi vész bekövetkezzék. Ez volt minden oka szerencsétlenségünknek. Gyenge kormányok nem szoktak a nemzetekre áldást hozni. A nemzet Ausztriával szövetkezett a közös ellenség ellen, így hát közös ügyeink lettek ezen szövetség által, de azokat meg nem határozták, nem volt mezsgye, mely megmutatta, eddig az enyém, eddig a tied. Az egyik fél panaszkodott „sokat vettek el tőle”, míg a másik, hogy „sokat adott”. A nemzet örült, ha kormánya megszorult, mert csak akkor csikarhatott ki tőle előnyöket, a másik alig várta a kedvező alkalmat, hogy a nemzet jogait csorbíthassa, kedvező körülmények között egyes sérelmek néha orvosoltattak ideiglenesen, de ez csekélység volt, és 300 éven túli együttlétünk Ausztriával örökös küzdelem volt a hatalom elnyomása ellen.

Valahára 867-ben sikerült a haza bölcsének, Deák Ferencnek indítványa folytán a közügyeket meghatározni, az ausztriai örökös tartományoknak a magyar országgyűlés alkotmányt vívott ki, a közös fejedelem tapasztalatokon okulva jobbnak alkotmányosan kormányozni a népeit, adott mindkét birodalma számára alkotmányt, és magát nálunk megkoronáztatta. A közös ügyeket parlamentárisan, másképp nem lehetvén elintézni, felállíttatott a deligatió, amely utóbbi a balpártnak nem tetszett, noha elismerte, hogy Ausztriával közös ügyeink vannak, de ezeket a fejedelem és a két minisztérium által akarta elintéztetni, csakhogy ez nem lett volna parlamentáris elintézés. Több garancia van a 2 parlament által kiküldött delegátióban és a fejedelemben, mint magának a fejedelemnek akaratában. Én úgy hiszem, a közös ügyek vitelét jobban nem intézhették volna el az adott körülmények közt, mint azt Deák Ferenc indítványai elintézték.

Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi felkelései a nemzet elkeseredésének következményei voltak. De ha ezen dicső emlékű férfiaknak sikerült volna ily előnyös egyezményt kötni, a leigázott nemzet előnyére, én úgy hiszem, hogy ők azonnal letették volna hazafias fegyverüket a haza oltárára. Igen jól mondotta Deák Ferenc a haza bölcse: „jobban szeretem hazámat, mint gyűlölöm elleneimet, egy jobb jövőért, a nemzet életéért, a szomorú múltra fátyolt kell tenni”.

Régi szokásunk, hogy ami a kormánytól jó, az ellen opositiót csináljunk, és ennek még dicasteriális kormányok voltak, megvolt az oka, de jelenleg parlamentaris kormány lévén, ez a nemzet többségének kifolyása. Ezt úgy tartozik kormányozni, mint a nemzet többsége kívánja, ha a kormány az országgyűlés többségének bizalmát elveszti, tartozik lemondani. A főispánokat ezen kormány nevezi ki, ezek tetteiről az országgyűlésnek a kormány felelős, s a főispán nem más a megyében, mint a kormány közege. Ami a virilizmust illeti, azt elv(ben) én sem pártolhatom, minthogy a népképviseletének vagyok barátja, de a jelen körülmények között nálunk, politica az exegestiák tudománya a jelen körülmények között a birtokos magyar fajnak hivatása, a hazát megmenteni, hogy az magyar ország maradjon, midőn a nemzetiségek fel vannak ellenünk izgatva, és készen állanak fejszével a magyar nemzet fajának halálos csapását végzeni, csak ezen intézkedés fogja a magyar faj életet megmenteni. Nem találnám opportunusnak egy merev elvfeltartás végett, ellenünket azt az örömet megadni, hogy titokban örüljenek vakságunknak, miként mindent nem tettünk meg további életünk feltartására. Ott van Erdélyország, hol csak a magyar birtokos osztály képes ellent állani az oláh túlhatalomnak. A nemzetiségek hálátlanok lettek irányunkban, ébren legyünk.

A magyar liberális párt 1826-ik évtől minden erőfeszítést elkövetett, hogy a népet a robot alól felszabadítsa, 848-ban elérkezett az idő, midőn az egyenlőség, szabadság, testvériség törvényerőre emeltetett, mindenki e közös haza fia törvény előtt egyenlő lett, a nemzetiségek egyenjogúságot kaptak, azt gondoltuk, hogy hátha ennek fejében erősebb kapoccsal a hazához kötve, de csalódtunk, mert amint a reactiónak szüksége volt reájuk, azonnal felkeltek szülött hazájuk ellen. A reactió legyőzött bennünket, de őket is. Ők szolgálatuk jutalmául azt kapták, amit mi büntetésül, és mégis a magyarokra neheztelnek. Én hiszem, el fog jönni egy idő, midőn be fogják látni, hogy a magyar nemzet irányokban mindig nagylelkű volt, de addig ébren kell lennünk, és oly politikát kell a kormánynak követni, mely a nemzet jövőjét megszilárdítsa. Ezen tekintetből nem pártolom Debrecen város köriratát, csak egyszerűen tudomásul veszem. (8/10 része a gyűlésnek nem fogadja el.)

Mióta Szabadka város a felső gymnasiumot megalapította, azóta azt 2 veszteség érte, egyik a Héjjas tanárnak megválása az intézettől, a másik Jámbor Pálé, ki országgyűlési képviselőnek megválasztván, kénytelen volt tanári állomást elhagyni. Nem sok időre Héjja urat fizetése felemelésével visszahívták állomása elfoglalására, most itt az idő a második veszteséget helyre pótolni, ti. Kováts V. elhagyott állomásának betöltésével. Jámbor Pál személyes tulajdonságairól sokkal több tudomása van a tisztelt közgyűlésnek, semhogy azt hosszasabban elősorolni szükséges volna. Ő itt helyben, mint igazgató tanár több évig működött, a közelismerésünket szerezte meg, de annyit mégsem hallgathatok el, hogy tőle a város közgyűlése abban az időben nagy sajnálatunkra vált meg, mint ezt az akkori közgyűlési jegyzőkönyv bizonyítja, továbbá ő országos nevezetesség, jó hazafi, s az irodalmi téren sok érdeme van, ez okból indítványozom, hogy őt a megürült tanári székre egyhangúlag hívjuk meg. (általános helyeslés)

Én az apácazárdát az ultramontán terjeszkedés egyik eszközének tekintem, amely országban pedig az ultramontanizmus uralomra vergődik, ott a nemzeti jellem elborul és hátrafelé megy, a szorgalom és az ipar hanyatlik, sőt az ország is veszélyeztetve van, látjuk Rómát, hol a papok uralma az államot elnyomta. 835. évben Galeti statisztikája szerint ide nem értve a 60 férfi és 21 női zárdát, Rómában a papok azóta 4-en is több lehet, de ezen állapot oly szellemet teremtett, hogy mai nap Rómában Viktor Emánuel, és nem a római pápa uralkodik. Elleneseink, de különösen Guln képviselőtársunk azt állítja, hogy a szabadság érdekében nem kellene elleneznünk az apácazárda felállítását. Ez lép akar lenni, és hibás fogalom. Önök a szabadság istennőjének szemét kötik be, és gödröt ásnak, ahová út csalogatják. Kérdem, ártunk-e a szabadságnak, ha a veszélyt nem sejtő istennő szeméről levesszük a fátyolt, és figyelmeztetjük, hogy ne lépjen tovább, mert az Önök által ásott gödörbe esnék? – Még Kovacsits Ágoston úrnak tartozom, ki azt állítá, hogy a mostani világi tanárok alatt a helybeli gymnasium létszám szerint hanyatlásnak indult. Ez nem áll, amidőn 861-ben Jámbor Pál volt az igazgató, a gymnasiumba 500 tanuló volt. Most igaz, hogy 250-re apadt le a szám. Tegnap e helyen arról volt szó, hogy Jámbor urat vissza helyezzük igazgatói állomásába, így hát kilátása lehetett, volna Kovacsits úrnak, hogy az ő buzgólkodása folytán megint az 500 eléretik, kérdem őt, hogy egyeztetheti meg mai állását a tegnapi korteskedésével Jámbor ellen? Miért nem voksolt Jámbor mellett, ha szereti a gymnasium érdekét. Van 46 elemi iskolánk, melynek vezetése a mi iskolaszékünkre van bízva, ezekbe a veszedelmes irány nem fészkelheti be magát, de az apácazárdába történteket nehéz fátyol fedi, ebbe beavatkozni nincs jogunk, ez felekezeti jellegű lesz, nálunk pedig, katolikusoknál a felekezetet nem a nép, mint a protestánsoknál, hanem a papság képviseli. Így tehát nem lévén barátja az apácazárdának, pártolom Mánich barátom indítványát.

877. Ápril. 26-iki beszédem a Pest megyei felirat tárgyában a vám és bank ügyben.

Én úgy hiszem, nem arról lehet szó, vajon a jelenlegi Tisza kormány és a nemzet a független bankot és az önálló vámterületet akarja-e végleg megállapítani, vagy mint a túloldalon mondják, elvetni, itt csak arról lehet a szó, vajon az egyezség, melyet a kormány az osztrákkal tervez 10 évre megkötni, jobb-e a jelenlegi helyzetnél? Fönntartva Magyarország jogát az önálló bank és vámterülethez, amit én is pártolok. Én bízom a jelenlegi kormány hazafias múltjában, miként az egyezségnél a lehető legjobbat iparkodik kieszközölni, de miután egyezségen és így közös alkudozástól függ a megállapodás, hol az egyik, hol a másik félnek kell így engednie, hogy valamiben megállapodhassanak. Valóban csodálatos, Ausztriában azzal vádolják a kormányt, hogy mindent feláldoz a magyarok kedvéért, minálunk pedig az ellenzék szidja a kormányt, hogy az osztrákok érdekéért áldoz fel mindent. A két szélsőség között alkalmasint a középen van az igazság. Az fennáll, mit a túlsó félen mondanak, hogy mi a tervezett alkuval csak veszítünk. Kérdem, hogy állt addig Magyarország bankviszonya? Eddig „Osztrák bank” volt, mist lesz „osztrák-magyar bank”. Eddig az osztrák bank adott nekünk kölcsönt, ha akart, de az alku következtében a tervezet szerint 50 milliót tartozunk kölcsönözni. Eddig nem volt magyar kormányzó, most lesz, eddig csak német volt a bankó szövege, de most a dualisztikus alapon egyik fele magyar, a másik fele német lesz.

A vám kérdésben is sok megfontolni való van, sokan azt gondolják, hogy elég, ha az osztrák iparra vetünk ki vámot, ezáltal iparunk meg lesz védve. De kérdem, mi biztosítékot adnak az iránt, hogy ha az osztrákok viszonzásul a mi gabonánkat sújtják nagy vámmal? És a többi országokkal gabonakivitelben a versenyt nem bírjuk kiállani? ki veszi akkor meg azt, talán Románia v. Galícia, mely úgyis sokat termeszt? Ha nem lesz eladási piacunk, akkor saját zsírunkban fulladunk meg, mit ér a dús termés, ha nem lesz kinek eladni. A mai cosmopolitikus világban legjobb az érdekeket kölcsönösen kielégíteni, ha lehet, ha nem lehet az osztrákokkal kiegyezni, akkor szakítunk, de mindenre el legyünk készülve. Én tehát a dolgot komolyan megfontolandónak tartom, és a jó kiegyezést, sőt a tűrhetőt is jobbnak tartom a szakításnál, miután úgyis szövetségben vagyunk az osztrákokkal (867. 12. t.c.)

Idő előttinek tartom továbbá a kormánynak gáncsot vetni, és előre gyanúsítani, miután a Németországgal kötendő vámtarifa tárgyalás alatt áll, ezátal Pest megye körlevelét egyszerűen tudomás vétett venném jegyzőkönyvbe.

873. Júli. 16-án született 2 iker leányom, először Etelka, fél óra múlva Nina. Az előbbinek Melkayné, az utóbbinak Váli Antalné volt a körösztanyja. Nina mindig erősebb és nagyobb volt, mint Etelka. Nina pirospozsgás, gömbölyű, Etel vékony és finom volt. A különbséget azzal iparkodtunk elpalástolni, hogy mindig egyformán járattuk őket, együtt játszottak, egész napon át, „ugye Ninám”, vagy „ugye Etelem, így jó lesz?” – Mi egyformán szerettük őket, nem volt közülök egyik sem kedvencebb, a többi gyermekekkel egyformán szerettük. Noha 11 gyermekünk volt, de nem volt libling közöttük, ha jót tettek megdicsértük, ha rosszat, megfeddtük. Nyáron, ha az előszobában ebédeltünk, Etelka, télen pedig Nina szokott mellettem ülni. Egy éjjel az egyik, másik éjjel a másik aludt Ilka ágyában, s ezt a sort annyira tudták, hogy evégett nem volt köztük soha civódás. Ha a szállásra vagy Palicsra mentem kocsin, mind a két gyermeket magammal vittem. A legcsekélyebb ajándék boldoggá tette őket, egy kis babaruha, kép egy darab papiros, színes pántlika, csak egyforma legyen. A legkisebb különbség elkedvetlenítette őket. Minthogy mindig együtt voltak, egyformán is gondolkodtak. Csak egy tárgyban nem voltak egy véleményen, midőn mondtam nékik: „No, lányok, jön a húsvét, jönnek a gyerekek locsolni, hová bújtassalak benneteket, legjobb lesz a padláson, ott meg nem találnak.” Szegény Nina, szerényen azt mondta: „jó lesz, Tata”, de Etelka nem akart erre ráállani, mondván: „akarom, hogy locsoljanak meg engem, én nem bújok el.” Kezdetben nem szívesen, de később nagy kedvvel jártak óvodába. Egyformán öltözve, s egymás kezét fogva ballagtak oda egész szerényen, egymás mellett. Én a boltajtóból néztem utánuk, szemeim rájok tapadtak, s lelkem örült, őket együtt látva. Néha egyik-másik visszapillantott, mintha tudták volna, hogy szeretem őket; a mellettük elmenők megálltak, s meg nem állhatták, hogy ne mondják: „de szép testvér ikrek ezek, mily szépen mennek együtt”; „de szerencsés apa az a Váli Béla mindenben”. Hát még mily öröm volt, ha megtudták, hogy a Tátihoz megyünk.

878. Nov. 21. (csütörtökön) Ninának láza volt, nem mehetett óvodába, Müller háziorvosunk nem lévén hon, dr. Hideget hívtuk ki, ki constatálta, hogy roncsoló toroklobban szenved. Megijedtünk. Etelkát és Irént Mariskához, Gyulát és Dezsőt Katihoz vittük, hogy el ne kapják a bajt. Magam szaladtam a patikába, de gurgulyázni nem bírtuk megtanítani, és később a kinint sem lehetett ígéretekkel rávehető, hogy bevegye. Undorodott az orvosságtól. Ha be akartuk adni neki, nekem kellett a szobaajtót kinyitni, akkor bevette, de kedvetlenül. Három éjjel virrasztottunk mellette. Pénteken, szombaton, vasárnap nyugodtan feküdt; fájt a lelkünk, hogy segíteni nem bírunk rajta. Vasárnap este a doktor lemondott, és így nem kínoztuk szegényt a bevevéssel. Hétfőn délután egy fuldoklási rohamban nagyon szenvedett, vonásai s szemei megmeredtek. „Jaj mamám! Segítsen!” Segítenék fiam, csak bírnék, mondta anyja. Ekkor meglátott ágya szélén engem is ülni, nyakamba ugrott: „Jaj tata! Segítsen!” „Segítenék fiam véremmel, csak bírnék, de nem bírok.” Hátrahanyatlott, elgyöngülve feküdt. Nemsokára csak azt hallatá: „Jaj nekem! Jaj nekem!” Még három roham jött reá, de kisebb, és ekkor kilehelte lelkét anyja és az én karjaimban. Nagyon szenvedett, ne maradj eszmém tovább e jelenetnél, mert nem lehet ezt egy atyának kiállani, s adja az ég, hogy ne lássak ilyenhez hasonlót az életben. „Szegény Ninám! Szegény Ninám! majd elvárja lelkedet a Mámi. Jó helyre mentél, ott van ő helyettem, Isten veled elfelejthetetlen gyermekem!”

A két ikertestvér, ma már nincs, meghalt mind a kettő. 880. Május 13-án Etelt is elvitte a tífusz. Két hét előtt, már nem evett rendesen, délutánonként lázas volt, és csak az nyugtatta meg, ha anyjával alhatott egy ágyban. Nagyon nyugtalan volt szegény, rosszul aludt, néha álmában kiáltott fel: „jaj Istenem, jaj Istenem!” Nem jó jelnek vettem, hogy oly szívből mondja ki ezt a szót: jaj! Hideg és Gölner doktorok jártak hozzá. Bevenni ő sem akart. Minden egyes kanalat 5 garason váltottam meg. Eleinte kevés reménnyel biztattak, míg végre 18 napi szenvedés után azt mondták: ha még 3 napot kihúz, akkor mentve van. De nem húzhatta ki, nem szenvedett már sokat, nagyon elgyengült. Anyjával folyton az ágyánál voltunk, csak néha-néha sóhajtott fel: „jaj nekem! jaj Istenem!”, s a többszöri halálhörgés után egyszer csak elszenderült, s lelke egy jobb világba költözött, ahol talán a sors nem ád annyi fájdalmat a szülőnek, mint itt alant, a siralom völgyében, hogy akit szeretünk, aki saját vérünk, azt el kell veszítenünk. Szegény Etelem elmentél te is Károly és Nina testvéreidhez, ott fogad el a Mámi téged is. Hullnak e papírra könnyeim, majd utánad megyünk mi is. Addig is Isten veled, fáj reád gondolnom, s könnyeimet sem fojthatom vissza. Jó Ilka leányunk 1889. Júli. 7. napján szélhűlésben hirtelen halt meg, ez még nagyobb fájdalmat okozott nem vagyok képes ezt a fájdalmat leírni.

855-ben a Szemecskey-féle házat 4.800 frt.-ért, 861-ben a Markulich-féle kertet, s később a Szalai-féle kertet 1000 frt.-ért építettem hátulsó ház. Anyám mesélte, 100 éves lehetett a Szemecskey-féle ház, s az utcában a legmagasabb. Hét grádicson kellett a borbélyműhelybe felmenni. 879-ben, midőn kikövezték az utcánkat, a lépcsők mind eltűntek, sőt itt még 3 lépcsőn mentek le. Egész vályogig töltötték fel az utcákat, hogy félni lehetett a házak összeomlásától. A víz is megállott a fal alatt, és így eladni vagy újra kellett építeni. Mi az utóbbit fogadtuk el, arra gondolva, hogy e rossz házért keveset adnak, csak a fundus ér valamit, távolabb kell venni házad. De hová megyek a vasáros bolttal? Vajon fiaimnak lesz-e alkalmuk valaha a piacon házat építeni? Ha költséges, emeletes házat építtetek, hogy fognak gyermekeim elosztozkodni idővel rajta, mert nem szeretném, ha azt eladva osztozkodnának, azért azon gondolatra jöttem, hogy 2 házat fogok építeni 2 gyerek részére, ki azt kapja, mást nem kap. Én 2 év alatt gondoltam a házat felépíteni, de Krisztinám figyelmeztetett, hogy ez mily bajjal jár, és elhatároztuk, hogy ha egy kis adósságot csinálunk is, egy év alatt 2 házat felépíttetünk, s másban megspóroljuk, csakhogy 2 évig ne tartson az építkezéssel járó alkalmatlanság. A takarékpénztárban 8000 frt. hitelt nyújtottak, volt … frt. betétem, gazdaságot bérbe adtuk, a bér előre felvettük, disznókat és a nélkülözhető lovak is eladattak.Vermesnek adtam át az általam készített tervrajzot, ki a tisztázásán fél évig dolgozott, 40 frt.-ot kapott érte. Keresztül ment az építészeti bizottsági tanácson, s most csak mesterekről kellett gondoskodni. Már 5 év előtt kezdettem égetni téglát, volt 230 000 téglám, a régi házból kaptam 60 000-t, és 3000-t vettem. Levéli érintkezésbe léptem a bajai építőmesterekkel. A kőmíves munkákért 4500 frt.-ot kért, Freudenberg 1 1/2 kr-ért adta a stukaturfa czolját, az épületfáért 2-ért. Zsigai 1 ablakot 20 frt., 1-1 ajtót pedig 24 frt.-ért vállalta el. Még csak kőműves és ács hiányzott. Nemsokára Macskovits Titusz elvállalta a kőműves és ács munkákat. 4000 frt.-ban alkudtuk meg, és a szerződés aláírásakor 200 frt. előleget adtam.

880. III. 1-jén hozzáfogtak a bontáshoz, és 3 hónap alatt az új felépítve, vakolva, a bolt kideszkázva volt, és VI. 1-jén már be is hurcolkodtam a boltba. A vasáros boltot az utcára bérelt sátorba hurcoltuk ki (20 frt). Erős hidegben a sátort be kellett zárni, lakásunkat az udvaron levő katonaszobába, és az istállóból alakított cselédszobába tettük át. A mosókonyha melletti cselédszoba szolgált ebédlőül. Este csak a katonaszoba volt fűtve. Itt húztuk meg magunkat erősen fűtve a dermesztő hidegben. Egy szó nélkül tűrtük a nyomorúságot, melyet 2 szép cél elhallgattatott. 9-10 órakor aludni mentünk, hogy mire reggel a munkások eljönnek, fenn lehessünk. Mészről jóeleve gondoskodtam, Bessemertől Baranyából kaptam 2 vagonnal, később Braviczkáról 3 vagonnal (az I. 220,-, a II. 160 frt. vagyon) Az építkezés sok bajjal járt. Minduntalan kellett a majsztereknek valami, egész nap egyebet sem csináltam, mint a bugyellárisból fizetgettem, most tégla, majd fa, deszka, léc, szeg, homok. Valóban igaz a közmondás, hogy „…….(valami német)…….” Vermes építész azt mondta, nem szükséges Schliss…, Macskovits pedig szükséges akart tenni. Mármost 2 szakértő közül melyiknek van igaza? Én pedig, hogy később meg ne bánjam, több vasat tettem, mint Vermes mondta, hogy erősebb legyen a ház. Elhívattam Vojnits lakatost, csiszoltam slisztekel, alul, középen és felül úgy megvasaltattam az épületet, mint a hordót szokás. A lakatos és a pallér kimérte a slisznik hosszúságát. Midőn elkészült, ez hosszabb lett, majd a schuberok nem mennek be a likba, ezért a lakatoshoz 3-4-szer kellett visszavinni javítani, az alatt pedig a munkásokat áldomásozni, hogy ne zúgolódjanak. Valahára beteszik a schlisniket, s adni újra erre áldomást. Brenner feljelentett a comissiónál, hogy feljebb építek az ő házánál, s megrövidítését mindenkinek elpanaszolja. Kijő végre a deputátió, ez nekem ad igazat, akkor is bosszankodva nyugszik bele, azt hiszi, hogy azok nekem kedvesek, neki volna igaza, de a comissio engem nem akar bántani.

Válovits és Kuty alvállalkozókkal nem voltak bajaim, de Molnár áccsal igen. Macskovitsssal úgy alkudtam, hogy az én régi fámat tartozik felhasználni, ők pedig ezt tenni nem akarták. Újra az áldomáshoz kellett fordulni, 1 akó bort előre elvittek, megitták, és újra akadékoskodtak. Az állás fönn van, hivatjuk Galik bádogost, hogy tegye fel a csatornát, de nem jön. Midőn pedig eljön, az állást már kezdték leszedni. Mit volt mit tenni, hagyjátok az állást fenn továbbra is, és újra áldomás osztatni. Minden egyes mester elkészült, nekem kellett megszenvednem, csillapítanom és kiegyenlítenem. Így volt az asztalos és kőmívesekkel is. Egy nem spalétás ablaktok tévedésből az utcára került, s a spalétás az udvarra. Mit volt mit tennem, másikat kellett csináltatnom. Most az udvarra is van a gyerekszobában spalétás ablak, de mit csináljak, az ide szánt külső ablakkal, hogy el ne vesszen, mert az asztalos nem oka, a konyhába kellett tennem. Most itt van külső ablak is, pedig eredetileg nem volt ide szánva. Ugyanúgy volt a bolti üvegablakokkal is. Rövidebbre volt szabva, alulról ki kellett toldani. Az oberlicht nagyobb, mint kellene. A kapu felállításakor az asztalos összevesz Vlasovitssal. Ez elhibázza az egyik kapu oberlichtet, alacsonyra teszi, ha ki nem vetetem, nem jöhet be szalmás kocsi vagy hintó. Molnár nem akar az én fámból kapualjat csinálni. Végre megegyeztünk, az egyiket megcsinálja, de nem gyalulja, a másikhoz vegyek új deszkákat, most meg ezeket nem akarja gyalulni, azt mondja, hogy miért egyeztem be a bérház kapualja, hogy nem gyalult, abbahagyja a dolgot, ő elmegy Macskovitshoz nagy haraggal panaszkodni, ez visszautasítja, duzzogva dolgozik 3 napig a kapualján, hogy azon kocsi se ki, se be nem mehet kocsi, ezzel akarva engem dolgaimban késleltetni. Mily alkalmatlanság volt az, hogy a kocsi 3 hétig a lovakkal Rudics br. udvarában volt? Naponta innen vinni azoknak takarmányt, s míg a kocsis idehaza eszik, félni lehetett, hogy a lovakat valaki elvezeti. Egy délután 3 órakor nem hoznak homokot. Hol vannak a kocsik? Átsántikálok Rudics udvarába, hát m ind a két kocsis alszik, a lovak előtt semmi sincs. Arra jön a hír, hogy a Táti rosszul van. Nem várhattam, míg a kocsisok készen lesznek, kisántikáltam hozzá, hála Istennek, jobban lett akkorra. Mire hazaérek, jelentik, hogy a két kocsisom nem bír elég homokot hordani. Misit szalasztom ki, hogy hozzon koplalósokat, s nem sokára azzal jön vissza, hogy nem akarnak a fuvarok neki eljönni. Azzal én mentem ki, 5 fuvart fogadtam, épp ekkor jelenti Vlasvitó, hogy a slisznik nem jók. Kiáltok a lakatosért, van pörölés. Este a sátorajtókat nem lehet becsukni, nem fog a kulcs a zárban, sok küszködés után anléggartot tettünk az ajtóra, becsuktuk, Erneszt és Gyula vállalkoztak 20 …-ért a sátorban aludni. Ha oly gránit kőből csináltatok grádicsot, mint Polyákovics, ez nekem 1500 frt.-ba került volna, azért Eszékre kellett mennem, onnan tölgyfa grádicsot hozni 300 frt.-ért, mert itt nem lehetett kapni. A nyersfáért 2100 frt.-ot fizettem, Mácskovitsot 4070 frt.-tal kielégítettem, az asztalosnak 1000 frt., lakatosnak 1000, bádogosnak 150, üvegesnek 150, festőnek egy épületben csupán 95 frt.-ot adtam. Legjobban csalódtunk a homokkal, 500 kocsi homokra számítottunk, és 2000 fogyott el, és ennek fuvarozásáért 1400 frt.-ot fizettem. Most már az egyik ház fel volt építve, de a nagyszobában nem volt bútor. Lust asztalostól vettem ide 130 frt.-ért egy garnitúrát. Pesten a 2 házba teljes csengő készüléket vettem, 10 frt.-ot fizettem ezek felillesztéséért, de nem volt jó, én reperáltattam. Egy bolt el lett volna csúfítva, az oda szánt bolthajtással, tehát Macskovitstól vettem egy vastraversot oda 36 frt.-ért. A meszelésre 7 pár meszelőt, 80-nal vettem, 6 vagon mész 1400 frt.-ba került, azonfelül még a detoul kofáktól is sokat vettem. Minthogy Vlasovits panaszkodott, hogy Macskovits fővállalkozó 600 frt. körül veszít az én épületemnél, így hát sokat engedtem neki csiszolni. De hát az építkezésnél sok alkalmatlanságot kell eltűrni, 3 és fél hónapi építkezés után végre behurcolkodhattunk. Adja az ég, hogy oly egészséggel éljünk benne, mint 25 évig a régiben, boldog megelégedésben.

Napról napra fogy azok száma, kiket szeretünk, utoljára talán egy fennmarad a kevesekből, kikkel valaha jól éltünk, s jó barátok voltunk. Vagy talán a gondviselés rendelte úgy, hogy mindannyian kifogyjanak e világból, kiket mi szeretünk, hogy ne legyen kit sajnálni az itt maradottakból, ha eljön a halál? Hogy annál könnyebben lehessen megválni ez árnyékvilágtól? Szegény Kati még csak 15 éves volt, midőn nevelésbe hozták be Almásról hozzánk. Mogorva és komor volt, szíve jó, de elhanyagolt. Dorné asszonyhoz adtuk 1 évre, zongorázni taníttattuk anyja akarata ellenére, mi fizettük, gyakran elvittük színházba, és azon körökbe, hova mi is eljártunk. Újságokat járatott, szép könyvtárat szerzett be, olvasgatott, s esténként az olvasottak eszméjükről beszélgettünk. Jó iparkodásom volt társalgás útján nemesíteni szívét, mi rövid idő alatt sikerült is, tudott boldog lenni, és másokat boldogítani, kik vele érintkeztek, szóval büszke voltam nevelt lányomra, bár nyilvános helyeken komor volt, s legboldogabb volt, ha csekély jövedelméből írhatott alá jótékony célra. Ő segített férjhezmeneteléig ápolni a gyerekeket, s ha Krisztina a boltban volt, ő volt a háziasszony. Eszembe jutnak a téli esték, midőn még gyermekeink kicsik voltak, és aludni mentek, és mi hárman mily boldogok voltak, a feke galuska oly jól esett, mint néha a tea. Egymásért élni, s halni tudtunk volna, öröm s bánatunk közös volt. Édesanyám sírjához közösen jártunk, őt is úgy szerette, mint leányát, de Kati is viszont.

Emlékszem, egyszer Vojnits Jakabné, midőn a boltot felmondotta, én hazakészültem a boltból, Krisztinával nagyon szomorúak voltunk, hogy fog menni új boltunk? Ő vigasztalt: „ne búsulj Bélus! Bízzál szerencsédben, majd meglátod, megsegít az Isten téged”, és igaza volt. Midőn Bérecz segédem a boltomban a speditőrládákból meglopta, nekem kellett volna megtérítenem. Búslakodtunk, nem gyanítottuk, hogy ki lopott meg, ő vigasztalt. Ő ismert bennünket, bárhol támadtattunk meg, ő védett mindig, mert tudta, hogy alávalóság nem fér hozzánk. Példás volt ragaszkodása házi körünkben. Midőn férjhez ment, leveleit, naplóit nekünk adta megőrzés végett. Halála után lapozgattam köztük, és ott találtam azon passzust: „Midőn Almáson anyámtól elváltam, hideg volt irányomban, de midőn Szabadkára jöttem, apraja-nagyja mily szívesen vártak és fogadtak.” Ha egyebet nem írtál volna naplódba, ez elég, hogy mondjam: „áldott legyen emléked”.

887 Aug. 16-án volt az iskolaszék által 1 férfi és 2 nő tanító választáson Matizovich Péter unokaöcsém és Váli Irma unokahúgom kérték ez állomásokat. Matizovitsnak megígértem, hogy reá voksolok. Néki van jelenleg állomása, de V. Irma kétszer bukott meg, s mi lesz, ha ismét megbukik? Vagyon nélkül. Paukovich öregatyjánál lakik anyjával, és ha ez is elhal, a pensió is elmarad, így legalább ő tarthatja szegény anyját. Mindenáron azon kellett tehát lennem, hogy Irma az egyik állomást elnyerje. Nagy baj volt, hogy nem tudott bunyevácul, és az előbbi iskolaszéki ülésein egy magyar állomást, ellenzésem dacára, egy bunyevácul tudó tanítónő nyerte el. Az ő csinos öltözködésével sok ellenséget szerzett. A tudatlanokat pláne azzal bújtatták fel: Váli elég gazdag, nem szorul ez állásra. Noha két állomás volt már betöltve, de Irmának erős ellenfelei voltak: Véber Paula és Karácsonyi J. Peacsek igazgató pláne, azt mondta, hogy Irma lépjen vissza, mert egyikkel sem bír megküzdeni. Váli Antal, Jósi, Paukovichok és én valamennyi iskolaszéki tagokat meglátogattuk Irmával; legnagyobb rész megígérte ugyan, de ez már szokás, erre bizonyosan nem lehet számítani. Látván a helyzetet, azon voltam, hogy Véber és Karácsonyi embereiből néhány voksot kapjon Irma. Evégből felkértem őket, hogy előbb Irmát, mint talán a gyengébbet pártolják, azután Vébert és Karácsonyit. Szokás szerint előbb valamennyi folyamodóra voksoltunk, a két erősebb küzd egymás ellen, s kinek több a voksa, az lesz a tanító. Malagurszky, Simonyi, Sztantits tudván, hogy Matievich emberei, felszólítottam, hogy voksoljanak Irmára, én is Matievicsra szavazok. Manich is megígérte, hogy szükség esetén Irmára fog szavazni. A szerb és zsidó papság is megígérte.

Az általános voksolásnál: a másodiknál. Tehát Véber nyerte el az állomást.

Tehát Irma lett megválasztva, hogy örült szegény! Emil azonnal megvitte az örömhírt. Eljött azonnal megköszönni. „Igazán Béla bácsinak köszönhetek mindent, hallottam, hogy mennyit tett értem, soha sem hálálhatom meg.” Váli Antal azt mondta néki: „Mindannyian tettünk érted valamit, de annyit, mint Béla egy sem tett érted.” Pertich Józsi elnök, látvány a választás menetét, azt mondta nekem: no Béla, remekeltél.

Született Szabadkán 1800 VIII. 15-én a Mlakában Boldogasszony napján, meghalt Szabadkán 881 XI. 17., élete 81 éves korában. Őt szerettem anyám után legjobban, kinek mindenemet köszönhetem. Elgondolhatjátok tehát veszteségemet, melyet halála okozott. Elborít a fájdalom, nincs többé sem anyám, sem atyám, kik bölcsőmtől halálukig csak egyedül szerettek oly nagy mérvben, amit csak érezni, de leírni nem lehet. Gyermekkorát szülei házánál töltötte, 12 éves koráig járatták iskolába, Haraszti boltjában inaskodott azután 4 évig, 4 évet mint segéd szolgált, kiérdemelve főnöke és vevői bizalmát. Így midőn Haraszti pár fürdőbe utazott, a házat és a boltot reá bízták. Senkinek sem vétett. Csak egyszer, midőn Haraszti őt egy puskával küldötte ki budárjához. Az úton a porban verebek játszottak, ő hirtelen közéjük lőtt, és 3 ott maradt; még mai nap is sajnálja őket. Majd Haraszti befolyása és jótállása mellett Willov fogadta be boltjába kompanis társnak, de sokat nélkülözött. A bolt jelenleg Vojnits Hajdú Géza örökösei házában a volt „Pesti”, most „Petőfi” utcában volt. Ez időben üvegajtót nem használtak. A boltos egész nap nyitott ajtó mellett várta vevőit. Atyám délben hazajárt enni szüleihez, este pedig a boltban aludt, nehogy megrabolják. Reggel a vizet, mely a dézsában megfagyott, rőffel verte be, hogy mosdhasson. Még emlékszem a sárga subára, mely takarója volt. Nem félt az akkori kor általános rémeitől, és kísértéseitől, gyakran mesélte, mint vitatkozott a mlakai szomszédokkal, maga aludt a boltban. Sokat nélkülözött, este egy db kenyeret tett a hóna alá, az volt másnap fölöstökömje. Harasztinál „szabad” kosztja volt, de szerénysége tiltotta ezt elfogadni, csak néha fogadta el, nagy unszolás után. Tudott nélkülözni, de senkinek sem szeretett terhére lenni. Sokszor megjárta. Otthon 12 órakor szoktak ebédelni, de neki épp vevői voltak, mire hazaért, már megebédeltek, ő egy db kenyeret vágott, és visszament a boltba. De meg is segítette az Isten. Midőn valamicskét szerzett, házasodni készült, több gazdag leányt ajánlottak neki, de ő csak Trachta Irma körül (anyám) forgolódott, kit nőül is vett. S 1826. IV. 24-ben születtem én Mlakában, mert szüleimnek nem volt házuk. Nemsokára Schäfertől a kis utcában vettek egy kis házat, hol anyámat meg akarták lopni. Atyám vásár lévén a sátorban aludt. A rablók pedig azt gondolták, hogy pénz van anyámnál, a vasrács nélküli ablakot sárral bekenve be akarták törni, de anyám ébren aludt, ő és a szolgáló ellármázták őket. Egy éves voltam ekkor. Másnap volt öröm, midőn elmondta apámnak az esetet. 4 éves koromban a Katancsits-féle fundust vették meg, melyen jelenleg Józsi öcsém háza áll. Ezen időtől fogva emlékszem a szülői házban tapasztalt apró szeretet jelekre. Nappal szüleim el lévén foglalva, csak este voltunk együtt, mély megelégedés honolt a kis szobácskában, annyira szerettek engem, magam voltam sokáig, miután Treszka, Lida, Mari testvéreim meghaltak. Midőn anyám főzött, reánk bízta a boltot, s ha vevő jött, behívtuk őt. Akkorában nem volt a konyhában sparhét, nyitott ajtó mellett kellett főzni, a padkán, még a gyufa sem volt feltalálva. Míg atyám a kenyérkeresettel volt elfoglalva, addig anyám volt a boltban. Kedves olvasmánya „Kartigam k.a.” volt. Ha szürkületkor ölébe vett, akkor ebből vagy más regényből egyes epizódokat mesélt. Bár keservesen szerezték meg a legszükségesebbet, mégis áldoztak tehetségük szerint a színháznak is. Hogy hetente elmentek oda, és többször vittek magukkal. Ekkor láttam Bátori Máriát elvérezni tőr által, Abdai színészt Budavár visszavételében, mint Szapárit. Egy ily színházi előadás után volt szüleimnek egy hétig miről beszélni. Vasárnaponként Trachtánál ha ebéden voltunk, neki százszor is el kellett mesélni, hogy voltak …. alatt, Pétervár ostrománál, öregatyja Károly császár alatt hogy verekedett a törökkel. Legjobban szerettem, ha háborúról beszélt el egyet-mást. Öregatyámat többször hívatta Mukits Simon (főbíró) ebédre, szeretett vele németül beszélni, ő választópolgár volt, u.n. „hatvanas”, nála a vasárus boltban tatottak előzetes értekezést, befolyásos ember volt. Midőn Rudicsot instálták főispánnak Zomborba, ő is ki volt küldve deputációba, csináltatott atillát és kardot vett. Harmadik deákoskolába jártam, midőn Toldi tanárom „Egervár ostromát” adatta elő, melyben nekem adta Dobó vezér szerepét. Általános tetszést arattunk. Mukits az öreg Trachta előtt dicsért meg, s ez nagy örömet szerzett kis családi körünknek, és annak szeme fénye, reménye lettem, és azt hitték hogy én fogom családunk tekintélyét emelni. Az öreg Trachta halála után atyámat választották meg „hatvanas” választópolgárnak. Az udvarban egy e célra emelt sátorban volt az áldomás, az egész város gratulált neki. Atyám szeretett a közdolgokban részt venni, és mint a „haladás embere”, a város előremenetelén fáradozott, mindenkivel nyájas, és anekdotáit szívesen hallgatták. Mikor IV. deák iskolába jártam, atyám Pestre vitt, ott vásárolni, és megbámulni. Machkovich Filo iskolatársamat is felvitte magával, ami által atyját, a kapitányt igen lekötelezte, ez pedig nagy úr volt az időben Szabadkán. 840-ben még nem volt vasút, kocsin 3 nap alatt érhetni fel. Mintegy 10-12 kocsival kereskedők indultak el, s ezekhez csatlakoznak, kik velök akarnak tartani. Kaskantyú és Fülöpszállás között volt rendesen a déli etető, nagy homoktenger közepett. Itt leszálltunk, és gyalogoltunk a homokban. 20-30 kocsira is felszaporodott sokszor a karaván. S út közben társalogtak, énekeltek, és sorba ürítgették kulacsaikat, a bográcsban főtt a paprikás, az egész utazó kompánia jó barát lett, s a rablók sem igen mertek közeledni, mert hallgatták egy-egy puskalövésünket. Itt tanulta el atyám az alánt leírt anekdotákat, melyeket annyiszor elmesélt az ágyban, midőn hozzá húzódtam gyerekkoromban. Atyám ha nappal künn volt is a szőlőben vagy a szálláson, de este hazajött, hogy az éjt együtt tölthessük. Ritkán volt vendégünk, az öreg Bodolszky, Angyal és neje tanítóim jártak hozzánk el este beszélgetni, továbbá Szemerkei Nancsi és Krisztina, Schmidt tanítóné, Timbászné, Jakobicsné, később Gyuricskó és Katica. Hetenként a család nálunk volt, vagy mi nálunk vacsorán, és forradalom után csaknem naponta volt nálunk Czorba Félix, Mánich Péter, Birkás Ágost és Józsi, Joó Ignácék, Martinovichék, Milodánovits Pista sógor, Prenczlein, Jakobovics Mihály, Zsóka, Mukics Ernő, Vojnits Zsiga, Macskovits Filó, Engebracht Dani, Antunovich Lajos, Törlei Bálint, Kosztolányi, Verebélyi, az öreg Skultéty János. Karácsonykor ellátogattak a színészek is.

Később, midőn megházasodtam, a karácsonyt felváltva nálam és a tátinál tartottuk, a mámi halála után én örököltem szüleim poloxait; Jámbor igazgató és koszorús költővel szaporodtunk, atyám a fiatalok társaságában jól érezte magát. Karácsonykor Mariska leányom zongorán kísért az „örömet hirdetek…” éneklésében.

Atyám szokása volt: naponta elment a 10 órai misére, és hozzám naponta eljött a vasáros boltba beszélgetni délig. De nehezen esett az elválás. Már egy hónapja lesz, hogy meghalt, és minden nap hiányzik nekem valami, egyre várom, de nem jó, az elérhetetlen után vágyódom. Sokszor köhögtünk mind a ketten, s ő vigasztalt, hogy ő már 80 éve köhög, „pedig nem bánnám, ha meghalnék, hivatásomat bevégeztem, látom gyermekeimet függetlenül élni”. A két utolsó napon nehezére esett neki a hurutot kiköpni. Levest küldöttünk neki, mert két hétig nem evett mást 4-5 kanál levesnél. 881. XI. 17-én ebéd után elmentem, ott Pepi és Panna gyertyát tartottak kezében, megismert: „eljöttél fiam? Jól van, imádkozzatok”. S mi fennhangon imádkoztunk. Ő maga még keresztet vetett, elaludt, és kiadta lelkét végelgyengülésben. Mellette voltunk valamennyien, és Krisztina figyelmeztetett, hogy meghalt; nem kínlódott semmit, nyugodtan halt meg, nem lehetett észrevenni, mikor lehelte ki lelkét. Nagy hite volt az Istenségben. Utolsó napokban vizet kért, Nina adott, és véletlenül a víz félrement a torkában, s fulladozni kezdett. Nina ijedten közeledett, ő kétszer is, és mondta: „távozz tőlem”, ez nagyon fájt Ninának, de később Táti is megbánta, mondván: nehéz beteggel bánni. Táti igen közlékeny volt, Józsi öcsém meg hallgatag. Ha rossz idő volt, és táti nem jöhetett hozzám, akkor elment Józsihoz a boltba, s másnap eljött panaszkodni, hogy Józsi mindig hallgatott. Legjobban fájt neki, hogy Jenő néha nem köszönt neki találkozáskor. Pannával is viszálya volt, s ez neki sok szomorúságot okozott. Bejött hozzám panaszkodni és sírni, én vigasztaltam és ezért szeretett annyira, mert elhagyatottságában támasza voltam. Ha ebéd vagy vacsora előtt jött hozzám, a gyerekek kiabálva szaladtak nyakába, alig tudott tőlük menekülni. Vasárnap nála a gyerekek sorosak voltak ebéden. Jó gazda volt, sokszor mondta: „Ha vőm, Jakubovits semmit sem szerez, ha nekem visszaadná Nina hozományát, a 30 lánc földet, én neki még 10 láncot szereznék 10 év alatt, és nekem is maradna. Ninának legtöbbet adtam, mert neki az egészet kiadtam, nektek csak felét, de én nem tudom az a J. hogy gazdálkodik, persze lumpol, sokszor reggel 10 órakor is az ágyban találom, semmit sem fog szerezni”. Ha valamely bankettra nem akartam7 frt.-t adni, ő azt mondta: „én nem megyek, neked el kell menni a családot képviselni, én megfizetem a 7 frt.-ot helyetted”. Páholyt kellett bérelnem, s míg egészsége engedte, el is ment a színházba, és sokszor mesélte, amint küldötték őt a színház ügyében az építésszel Budapestre, alkudni, szerződést megkötni, pénzt felvenni az építéshez. „Lássátok, sokat fáradoztam ez ügyben, s azért van jogom a színházhoz.” A Nemzeti színház padlásán és színfalai közt Szentpéteri kísérte, ki meg is ígérte, hogy el fog jönni Szabadkára vendégszerepelni. A népnek nagy barátja volt, midőn a kormány 1850-ben catastert készíttetet, ő a község részéről bizalmi férfiú volt. Arnold szolgalelkű lévén, mindent helyben hagyott, mit a német kormány képviselője, Csakány kívánta, de atyám nem engedte, hogy minden foldet I. clasisba tegyenek, ezért sokat kelle tűrnie, még Temes várra vivéssel is fenyegették. 849. III. elején, midőn a rácok Bajmokról be akartak törni Szabadkára, ő és szomszédja, Vojnits Dániel fegyvert fogtak és elébök mentek, de akkorra a honvédek, a szabadkai, zombori és bajai mozgó nemzetőrök megszalasztották őket, s a két szomszéd azzal a diadallal jött vissza, hogy a „Csicsót” elfogták. A „Polgári Casinó” megalapítását sokszor mesélte: „Megboldogult Arnold György templomi karnaggyal találkoztam az utcán, mondja, hogy nekünk polgároknak kellene egy casinót alakítani, én akkor meghívtam feketére, s elmentünk Tóth főmérnökhöz, itt kezdettük megbeszélni a „p. casinó” létesítését, mely 1/2-re rá meg is alakult, s ennek 1 évet kivéve annak léte alatt pénztárnoka voltam. Höbl Ferenc volt az elnöke, Arnold a jegyző. Az egyletnek saját háza volt. Minden részvényes ingyen mehetett a bálba. Egy ilyen bálon tréfából megtámadták atyámat, mint pénztárnokot, hogy „miért eresztett be gyanús hölgyeket”, az felelte, hogy „az ördög ismeri őket, én nem járok hozzájok, mint az urak!” (általános nevetés) E casinói bálok csinosak voltak, nem volt oly hosszú, mint most, az egész Bácska intelligenciája itt mulatott. Ezen teremben tartották a színielőadásokat, majd később a Venczel vendéglős házában. Rácz karácsonykor atyám vendége volt felváltva …sztoitsnak, Manojlovits, Sztojkovits, és Vuics papnak, ő is meghívta kereskedő kollégáit néha ebédre; volt délután ének, és kedélyes mulatság. „Ein …….” Atyám nótáját nagyon szerették a szerbek énekelni: „Karamfilo moje czetye milo – raszti borzsi i budi mi vetye – date mag….. uzabnati – dragi mojoj per…. ne kitib”. Kádár Józsi nótáját: Kalapom szememre vágom…”-t is szépen énekelték. Váli György nótája: „Szép állat a liba”, Antalé: „Cserebogár, sárga cserebogár…” volt. Gyakran 1-2 pohár bor mellett éjfélig is elmulattak kedélyesen. A politika polgári körökben soha, vagy ritkán jött elő, mivel csak a nemességnek volt akkor alkotmányos joga a közügyekbe beleszólni, az országgyűlésen valamennyi királyi városnak egy szavazata volt összesen, ha megegyeztek egymással.

I. Egy özvegyasszony kézi munkája után tartotta fenn két gyermekét. Egyszer az Úristen azt mondta szolgájának: „hozd el a szegény asszony lelkét”. A szolga elment, s mivel az asszony rimánkodott, hagyná életben, mert ki fogná ápolni árváit, megkegyelmezett neki és visszament az Istenhez jelentést tenni. Ez haragudott, s büntetésből a tenger fenekéről hozatta fel a gránitköveket, midőn e követ széttörik, egy kukacot találtak benne. „No látod, még e kukacnál is gondoskodtam, hogy meg ne dögöljön, hát hogyne gondoskodnék a két árváról. Most menj, és hozd el az anya lelkét.” A szolga visszament, s elhozta. A könyörületes szomszéd elfogadta a két árvát, kereskedésébe vette, felnevelte. Oly gazdagok lettek idővel, hogy nevelőatyjoknak később emlékére kápolnát építettek.

II. Szent Péter utazik Krisztussal gyalog. Noha nagy meleg van, egy nő arat, s a szomszédban egy erős férfi hason fekve alszik. Péter azt mondja: „nézd uram! ez nem igazság.” Feleli Krisztus: „Ennek így kell lenni, látod, ezen lusta férfinak az a nő lesz neje, ki ha nem volna, a másik éhen halna.” Később a férje is munkás ember lett.

III. Törökországban történt, egy gazdag kereskedő a Szentföldre akarván vándorolni, aranyát egy hordócskába zárva elvitte szomszédjának, hogy őrizze meg földbe ásva, azt mondta, hogy füge van benne. Több évig nem jött haza. A szomszéd kivette az aranyakat, és fügékkel rakta meg. Midőn hazajött a zarándok, kibontotta a hordót, s nem akarta elfogadni a fügét. Elment a basához panaszra. Az egész város tele volt e jogi kérdéssel; a basa habozott. Egy alkalommal a gyerekek játszottak az ablakja alatt törvényszéket a fentebbi esetben. A gyerek basa azt mondta: mielőtt ítélnék a dologban, van itt 2 gyarmatárus fiú szakértők, mondják meg, vajon a füge elmarad-e 2 évig a földben beásva, hogy el ne romoljon. A felelet nem lett, „így tehát kimondom az ítéletet, hogy a szomszéd elvesztette pörét”. Ezután a basa elhívatta a panaszos feleket, és a hasonló ítéletet kimondta. Meglettek az aranyok.

IV. Egyszer egy angyal szabadságot kért az Istentől, hogy lejöhessen a földre 3 napra, atyafiait meglátogatni. A földön jó termés volt, s az angyalt csak egy hét múlva eresztették vissza. Az Isten megdorgálta és kérdé, hogy miért maradt oly soká? Felelé az angyal: „nem eresztettek, mert mindig mulattunk és dobzódtunk.” „Hát az Istenről megemlékeztetek-e?” „Nem” – volt a felelet. A másik évben ismét eleresztette az angyalt a földre, ekkor rossz termés volt, ínséges esztendő volt, s a rokonok mihelyt meglátták, küldötték vissza, másnap vissza kellett jönnie. Kérdi az Úr: „nohát, most emlegetnek-e?” „Oh! Igen, mindenfelé azt hangzik: jaj Istenem! Segíts, Isten!”

V. Szent Péter Krisztussal utazva egy este fáradtan térnek be egy házba, hol szívesen fogadják, de a háziasszony gyermekágyban kínlódik, nem bírnak aludni. Péter azt mondja: „Uram! Krisztus! Miért vagy oly kegyetlen, ha bírsz, miért nem segítesz azon az asszonyon? Könyörülj rajta!” „Nem lehet – felelte Krisztus. – Ennek így kell lenni, mindjárt változik a planéta, ha eddig szült volna, talán rossz és szerencsétlen lett volna a gyermek – de így jó lesz, mert jó planétába született.”

VI. Egy ártatlan gyermek lelkét a körösztölés után nem akarta beereszteni Szent Péter a mennyországba, azt mondta: ártatlan, de van kötelessége a földön betöltendő, menj vissza, ott az erdőben fogsz találni egy nagy tuskót, azon egy ágat, ott ezen üveget harmattal kell teleszedned, akkor jöjj vissza. Este három zsivány telepszik le a tuskó mellé falatozni, s beszélgetnek gonosz terveikről. Később látják az angyalt az ágon, kikérdezik, ez elmondja, mily csekélységért küldötték vissza a mennyországból, mire a zsiványok magukba térnek, és az öregebb azt mondja: „hagyjunk fel gonosz tervekkel, ha ennek az ártatlan teremtésnek semmiért lakolni kell, hát mennyit kellene nekünk szenvedni?” Reggelre nagy harmat lett, teleszedte üvegét a kis angyal, és visszamehetett a mennyországba.

VII. Egy vendéglőbe három marhakereskedő szállt be, és 2000 frt.-jokat őrzés végett a kocsmárosnak adták át. Kisvártatva az egyik visszajő, és visszaveszi a 2000 frt.-ot, később a másik kettő is eljő, és kérik a pénzt. A bíróság a vendéglős ügyvédje közbeszólására azt a határozatot hozta, hogy a vendéglős csak mind a 3 vendég együttes jelenlétében tartozik visszaadni a pénzt, menjen a kettő, és keressék meg harmadik társukat.

VIII. Egy utazó püspök a szigetre kiszállt, hol egy barlangban egy elvadult remetét talál, ki így kezdé imáját: „átkozott légyen Isten!” A püspök capacitálta a remetét, hogy úgy mondja: „áldott légy Isten”. Megtanulta ezt is a remete. Másnap a püspök hajója megindult, a remete megfeledkezett az ima kezdetéről, a nyílt tengeren utána fut, és nem merül el, kérdi a püspököt, hogyan kell imádkozni. A püspök látva, hogy a remetén az isten gondviselése van, mert a tengert száraz lábbal tapodja, és el nem merül, azt mondja: „csak eredj, és imádkozzál, mint eddig”.

IX. Egy király gond nélkül élvén, unta magát, s beleveté gyűrűjét a tengerbe, és nagyszerű intézkedéseket tesz, hogy kivegyék gyűrűjét a tengerből. Másnap halat eszik, melynek a gyomrában megtalálják a gyűrűjét. Némely embernek nem lehet gondja, ha akarja is.

X. „Hogy beszélhetsz fiatal ember létedre olyan dolgokról, melyekhez csak öregek szólhatnak?” „Haj, Urambátyám! Én igaz, fiatal vagyok, de öreg könyveket olvastam.”

XI. Egy özvegyasszonynak volt két fia. Az egyik: Pál, igen lusta volt, a másik, Jóska, ez dolgos volt, az tartotta fel édesanyját. Midőn vagyona fogyófélben volt, elküldötte Pált szolgálni. Ez ki is talált egy messze faluban egy gazdát, ki megfogadta, és azt mondta neki, hogy mindennap 12 báránykát kell kihajtani legelőre. De a legelőn egy út vezet, mely alatt árok volt, és azon egy szál deszka átvetve, amelyen tartozik a báránykákat ölében átvinni, s abból az eleségből, melyből a báránykák esznek, egy marokkal, és a vízből egy kis üveggel, amelyből isznak, hazahozni. De ő röstellte a báránykákat egyenként átalvinni, hagyta őket a folyam mentén legelni, és este a fűből és vízből vitt egy keveset haza. A gazda tudta, hogy nem engedelmeskedik, azonnal elkergette szolgálatából. Pál hazament, és ócsárolta volt gazdáját, s többet nem akart szolgálni. Ekkor Jóska vállalkozott. Ugyanezen gazdához szegődött. Midőn a deszkahídhoz ért, egyenkint átalvitte a báránykákat, kik vígan szökdécseltek az ott levő kápolna felé. Ott az ajtóban átalváltoztak angyalokká, és imádkozni kezdettek. Egy misét végighallgattak, s ő egy ostyát és a borból vitt haza mutatóba. Midőn gazdájának megmutatta, és elmondta a történteket, ez annyira megszerette, hogy később saját lányát adta hozzá feleségül, az anyját is elhozatta, és sokáig éltek boldogan.

XII. Egy király utazott egyszer miniszterével. Egy pusztai csárdából látta a király a fergeteget, nem akart továbbmenni, de minisztere nem hagyott neki nyugtot, s így utazni kelle tovább. Útközben találkoztak egy pásztorfiúval, ki szinte figyelmeztette a királyt a fergetegre, mely meg is jött. A király haragjában elkergette miniszterét, és a pásztort tette helyébe azzá, s ültette kocsijába. Faggatta új miniszterét, hogy hol tanulta tudományát. Sok nógatás után bevallotta: „Uram király, ez nem az én érdemem, hanem a négylábú szamaramé, ki a fergeteget érzi, és ilyenkor a fülöt szokta mozgatni. Innen az én tudományom.”

Hont és Torontál megyék a körleveleikben felhívnak bennünket, hogy kérjük a törvényhozást, hogy több tanító választása és kinevezése iránt intézkedjen, kik a magyar nyelvet értik. Én nem vagyok előttem szóló Pertics Mihály főkapitány úrral egy véleményen, ki a körlevelet egyszerűen tudomásul venni indítványozta; én melegen ajánlom pártolni, mert most a lapokból tudjuk, hogy különösen felső-Árva, Turócz, Trencsény megyékben kiváltképpen pánszláv ev. autonómia örve alatt a legnagyobb haza legnagyobb ellenes pánszláv tanítók választatnak meg, amivel a független magyar érzéket mételyezik meg. Most már ha a kormánynak nincs befolyása ezek megválasztását megakadályozni, kérdem, micsoda garanciánk van, hogy a jövő nemzedék nem-e fog hazaellenesen neveltetni. Főkapitány úr téved, hogy Szabadka e körlevelet nem pártolhatja, mert nincs veszély. Nem is Szabadka végett van e körlevél kibocsátva, de lehet, hogy itt is el fog terjedni a pánszlávizmus. Szabadka város közönsége nem volna következetes hazafias múltjához, ha e körlevelet nem pártolná a legmelegebben. Éljen! Indítványom elfogadtatott.

Miután 879-ben Béla fiam gyógyítása végett Gleichenbergben és tavaly Tátrafüreden voltam, elhatároztam, hogy az idén Erdélybe fogunk utazni nőmmel együtt. Tehát 85. VII. 29-én indultunk el körkártyával (2 jegy 51 frt. 26.)

Szegeden, Csabán át másnap Nagyváradra értünk, s a Zöldfába szállva ebéd után a régi várat, a várost és Rédei kertet, templomokat megnézni. Este a nyári színházban, egy nagy-nagy deszkaalkotmányban voltunk. Maga a város régi, kevés modern haladás jeleivel, a külvárosok piszkosak, és a várost kettészelő Kőrös partjaival nem tetszett nekünk. A Rédei kert elhanyagolt állapotban van, a csinos megyeház előtt egy piszkos sétatér van, katonazene játszott, a sétáló közönség jórészt piszkos szolgálók és gyerekekből állott. Nagyvárad és a többi erdélyi helységeket általában a fedetlen csatorna jellemzi. A piszkos víz az udvarokból nyílt csatornákba folyik az utcán, a kövezet többnyire rossz. Innen Kolozsvárra indultunk másnap reggel. A sors Füstös tanárékkal hozott össze egy kupéban, kik M. Vásárhelyen laktak, ahová mi is mentünk. Tőlük tudtuk meg, hogy innen 2 nap kell kocsin Borszékre menni. Másnap meglátogattuk őket. Borszékről lemondtunk. Gyönyörű utunk volt Erdélybe, a V. Hunyadi fenséges tájkép, a Kőrös folyó, meredek sziklák. Kolozsvárra 4 órakor d.u. érkeztünk meg, ahol a vasútról éktelen deszka házikók között a város szép, tiszta főpiacán egy szép nagy gót templomot láttunk. Ott van egy magas kőemlék az időből, midőn I. F. József a királynéval Kolozsvárt meglátogatta. Itt látható a Mátyás király szülőháza, mely most kaszárnya, R. Bánffy és Józsika palotái, alatta boltokkal. Voltunk a múzeumban, a temetőben, a szép sétatéren, este a nyári arénában előadáson, hol Kassai nevű kispappal megismerkedtem, aki elvezetett a régiség múzeumba. Itt egy különös incidens történt velünk: bemutatott Szabó Károly tudós titkárának, és kéri, mutatná meg a régi sajtárt. Ez nagy zavarba jő, sajnálja, de nem teheti, mivel az igazgató Pestre ment, s a kulcsok nála vannak. A szolga ezt hallja, mondja, hogy „az igazgatónál nem szokott lenni kulcs, hanem a kulcsárnál”. „Jaj, igen – szabadkozott a tudós –, de fájdalom, ő meghalt, tegnap temették, s a kulcsokat nem adták át nekem”. Erre ismét közbeszól a szolga: „Nem is a kulcsár, hanem a felesége halt meg, kérem alássan, éspedig egy hét előtt, s a kulcsok nálam szoktak lenni.” „Azám, igen, most emlékezem, milyen jó, tessék tehát, majd megmutatja a szolga.” Így végre-valahára megnéztettük a régiségtárt. Itt láttuk Teleki Mihály pihenőszékét, Dózsa György vaskoronáját, több buzogányt, nehány fegyvert, a pesti százszor nagyobb ennél. A „nemzeti színház’ legrégibb Magyarországon, a belseje szép, de külseje semmit sem mutat. Szép sétatere van, kétfelül a Szamos mossa, régi fák, gondozott utak, lövölde, fürdőház, kioszk, padok, a sétatér előtt tágas födött nyári színház. A várból gyönyörű a kilátás. Újvilágba voltunk vacsorán, s másnap reggel 9-kor már útban voltunk Kocsárdra. Itt M. Vásárhelyi vonatra szállottunk, külön fizettem 3 frt 60, s estefelé már Transsilvánia vendéglőben voltunk, ahol átöltözve Füstös tanárékhoz mentünk látogatóba, kik Elba szigeti sétakertjükbe vezettek el. Csinos kis hely, sok virággal a Maros közepén, Bem tábornok szobrával, melyre másnap Kosztolányi komám nevében is egy koszorút tettem. E szobrot 880-ban emelték a vásárhelyiek, megnéztük a várat, mely most kaszárnya, a megyeházat, és készültünk a vasútra kimenni. Találkoztunk egy pappal, kivel tegnap együtt jöttünk, s kérdem, hogy együtt utazunk-e? „Nem, felelte, rosszul jártam tegnap, az omnibuszon a kocsis eltévesztette a táskámat, most másé van nálam. Voltam már kegyeteknél is keresni, nem cserélődött-e ki, nézem a táskát, kinyitom a kulcsommal, és megtaláltam így az enyémet. Az önöké nálam volt.” Kérdem, volt-e benne sok pénz? „Nem, csak egy papi reverenda.” „Az enyémbe meg egy női ruha.” Ezen jóízűen nevettünk, de ez alatt elment az omnibusz, fiákerosnak hajtani kellett, hogy le ne késsünk a Kocsárdra menő vonatról. Útitársunk egy Kacsa nevű öreg megyei pénztárnok volt, ki leányát ment látogatni Hátszegre. Sírt, mikor elváltunk, s saját termesztette almákkal ajándékozott meg. Később tudtuk meg, hogy a szegény jó öreg jószívűségének lett áldozata. Többekért jótállt, és fizetnie kellett, most öregkorában kénytelen hivatalt vállalni, hogy megélhessen. Tovább utazva. Kis Kapos, Nagy Enyed, Balázsfalva, Felvincz, Vízakna mellett délután Nagy Szebenbe értünk. Itt átöltöztünk, s hálát adtunk, hogy kuffereinket visszacseréltük. Itt nem lévén ismerősünk, magunk bolyongtunk az utcákon, először elmentünk a Bruckenthal-féle képtárba, hol 16 szoba kép és 6 nagy szoba régi könyv volt felhalmozva, melyekből 2, u.m. a „haldokló Cleopatra” és „Vallenstein háborúja” c. kép tetszett legjobban. Vasárnap lévén az igazgató nem volt otthon, helyette nagyságos leánya mutatta meg a gyűjteményt. De most az lett az aggodalmam, hogy mit adjak fáradalmaiért: Díjat? Szerencsémre vele volt 5 éves kisleánykája, ennek adtam 1 frt.-t cukorra, mit anyja nagyon szívesen megköszönt. Van Szebenben egy régi váromladék, szép sétakert, sok kaszárnyája. Vasárnap levén, két helyen is muzsikáltak: katonabanda, szerb és oláh legények és leányok igen csinosan és tisztán öltözködve járkálnak és táncolnak. A városban egy magyar feliratú boltot sem találtam, kivéve a trafikot. Szeben igen régi város, ilyen formájú házakat egész Erdélyben nem találtunk. Az feltűnő, hogy Erdélyben utaztunkkor igen kevés oláht lehetett látni vasúton utazni. Egy öreg bajusztalan szász gyárossal utaztunk Szebenig, gazdag volt, és egy fiatal szász hivatalnok(kal). Ezek sajátságos német nyelven beszéltek, nem lehetett őket megérteni, és később pedig szép tiszta németséggel is tudtak beszélni velünk. Szebenben egy fiatalember vacsorált velünk egy vendéglőben, ki ott házasodott és telepedett le, építőmérnöknek mondotta magát, s magyarul beszélt velünk. Szebenből Vízakna mellett visszamentünk Tövisre, honnan még aznap Gyulafehérvárra mentünk, megnéztük a várost, és egy önkéntestől kérdeztünk meg az ott levő emlékszobor eredetét. Ezt a császáriak emelték a piski hídnál elesett császáriak emlékére 849-ben. Megnéztük a szép gót ízlésű templomot, hol több erdélyi fejedelem van eltemetve, láttuk az erdélyi püspöklak helyét, mely hajdanában több erdélyi fejedelem lakhelyéül szolgált. Itt van a Battyáni püspök által alapított szeminárium, jezsuita régi kolostor. A város csinos, most kezd emelkedni. Csupa zsidó boltok vannak. Másnap reggel Piskire mentünk, útközben megnéztük Vajda-Hunyadot, mely 1850-ben égett le, s most a magyar kormány restaurálja. A külseje és a lovagterem már készen van. Hunyadi János, László és Mátyás fekhelyei egy széles kőlapon egy kis fülkében van elhelyezve. Innen Déva mellett elhaladtunk, Szász-város, Soborsin, Lippa, Radna, Arad, Solyom, vár omladéka gyönyörű vidéken fekszik. Aradon este szálltunk ki, reggel megnéztük a várost. Temesváron voltunk egy fél napig. Körülsétáltuk a várost, s délután elindultunk Jeszenovácra, Jám mellett, mely a gr. Birzingen birtoka. Oraviczára mentünk szállására. Itt mondta a gr., hogy 24 kr.-ja maradt ez utazásból, ezt is egy hordárnak adta. Oraviczán egy kocsit fogadtunk, mely 4 frt-ért Amunára vitt. Ez egy vasgyár telep. Még Krisztina ilyet nem látott, volt csudálkozás. Amuna gyönyörű völgyben fekszik, egyszerű, de csinos munkáslakokkal beépítve. A 60 nagy gőzkémény oly nagy füstöt csináll, hogy az egész gyártelep csupa füst. Mellette van Steierlak, gyönyörű, termékeny hegyével, szorgalmatos népével, ezeken keresztül utazni, valódi élvezet volt. Így érkeztünk meg Marillába, s először a Mánicsék után tudakozódtunk, de ezek hazautaztak már. Itt 2 napig tartózkodtunk. Marilla egy völgykatlanban fekszik, nyugalmasan és élvezetesen teltek napjaink. Egy este tomboláztunk. E két nap 12 frt. fizettünk. A Deák magaslatról gyönyörű kilátás van az oraviczai ölgybe. Innen visszamentünk Oraviczára, Vezsetz, Temesvár, Aradra, Aradról reggel Csabának mentünk, egy fiatal, elegánsan öltözött úrral jutottunk egy kupéba, ki elmondá, hogy ezen puszta atyjáé volt (2000 hold), amely mellett elhaladtunk. Öregatyja birtoka volt, 4 fia volt, s azokat oly nagyra nevelte, hogy mindegyiknek 2000 holdat hagyott. Mind a három testvére eladta atyjának birtokát, és hivatalból élnek. Csak az ő atyja birtoka maradt meg, s Vörös nevű nagybátyja aradi polgármester vigyázatlansága miatt 10 000 frt-ot kellett az aradi pénztárba fizetni. Atyjához jött el, s eladta birtokát, mert hogy bezárják tettéért. „Így lettem én most szegény” mondta. Csaba szép alföldi város, nagyban halad, van szép parkja, az indóháznál pedig nagy a forgalom. Hódmezővásárhely és Szegeden keresztül még aznap este 6 órakor Szabadkára visszaérkeztünk. Az egész utazás 200 frt.-ba került. Hála istennek, jó egészségben és élvezettel töltöttünk 12 napot. Szolgáljon egészségünkre.

Távollétünk alatt Gyula fiam vezette a házi gondokat és számadásokat, melyért 4 frt. tiszteletdíjat kapott.

Egyes városok fejlődése kicsinyben az államéhoz hasonlít, az idő változása szerint majd az egyik, majd a másik lesz hatalmasabb. A középkorban a 18. századig a magyarországi felsővidéki városok képezték gyűpontját a kereskedelemnek, a polgárságnak, most az alvidék dominálja a tért, melyek közül Szabadka viharos és egészséges fejlődése által tűnt ki.

Szabadka szab. kir. város 1830. év körül úgy nézett ki, mint egy alföldi falu, semmi kövezet nem volt, csak a főbb helyeken, és az átjáróknál volt alkalmazva padlók, hogy a házba el lehessen menni rajtok. A piac közepén egy nagy árok volt, mely mellett egy nagy gémeskút állott nagy itatóvályúval, melyből a városon keresztül utazó és itt pihentető fuvarosok itatták lovaikat. Ez időben igen sok kocsi ment Szabadkán át Szerbiából Pestre. A nagytemplom előtt szinte nyitott kanális volt, a Jaszi barától Palicsig. A mostani honvéd barakk kaszárnya helyén egy „Putri” nevezetű hosszú nádas fedelű kocsma épület szegte be a baromvásártért az egyik oldalról, a halasi kapiug és a bajai szöllőkig.

A bunyevácok 2., 3., 4. és 1/2 5. körben laktak, míg a magyarok 1., 1/2 5., 6., 7., 8. körökben, a másfélezerre menő szerb lakosság a szerb templom körül, s a zsidóság mintegy 300-an, a zsidó templom körül. Protestánsok ekkor még kevesen voltak, kik szerteszéjjel laktak a városban, mintegy ötvenen lehettek.

Ahol a mostani vasúti indóház van, ott a bajsai Vojnits Matyuska által épített Calvária állott. A mostani Kossuth utcában egy-két alacsony viskó állott, a rogina bara vízálló pocsolyás hely volt, hol nyáron át lovakat úsztattak, télen pedig a gyerekek csúszkáltak rajta (akkor még nem volt korcsolya), fele pedig nádas volt. A mostani m. kir. képezde, Demetrovits, Manojlovich, Hulbrohr házak akkor üres helyek voltak, hol heti vagy nagy vásár alkalmával disznókat, lovakat árultak. Kádár szenátor is idehajtotta sokszor személyesen kacsáit legelni, mivel a háza közel volt ide.

1830 körül csak a következő emeletes házak voltak Szabadkán: u. m.: Városház, Iskola, Plebánia, Kaszárnya, Vojnits Illés, Lojzi, Macskovits, Zomborcsevits, Fekete Sas, Rieger, Milinovits, Härtl, Pavelka házak. A nagytemplom előtt a mostani Hungária, Millkó, Prokesch, Kamerer házak üres házhelyek voltak, régi temető elnevezés alatt. Szinte úgy Czrnkovits, Joó, Herczfeld házak helyein csak egy régi téglás épület romjainak maradványai látszottak. A Mlaka csak mostani Gergeli, Vrabetz házig volt kiépítve nádas házakkal, gunyhókkal, egész a Gabits töltésig egy ház se volt, nagy mezőség volt az egész hol libák legeltek, csak később, 856. években lett a város által parcellázva és eladva házhelyeknek. Ekkor atyám a házhely ölét 2 ... vette a várostól, én 3 éve ebből egy darabot az árvaháznak ajándékoztam házzal együtt 3000 frt. értékben, szüleim emlékére. Most több felénél már be is van építve. A harmadik körben Sztantik töltés körül szinte üres legelők voltak, 840. év körül alapította a város Szent György és Szent Rókus plebániákat ideiglenes templomokkal, ami nagy befolyással bírt a várost beépítni akarókra. A mostani városi erdők akkor erdős kertnek hívták, s e század elején ültette be Henrich erdész. Már ez időben szép sétálóhely volt, vasárnaponként a nép által látogatott hely volt ez, hol sört inni, kuglizni lehetett, volt két hinta és kortyma. Palityot régóta használja a közönség nyáron fürdőhelyül, de 1840 előtt nem volt itt egy épület sem, kocsikon jártunk ki, a nagy Palityra, s a kocsik mellett öltöztünk és vetkeztünk, köpönyeget, pokrócot raktunk lábaink alá, ingbe, gatyába mentünk be a vízbe a férfiak, s a nők rékliben és szoknyában, minden család bizonyos távolságra állt egymástól, soha az illedelem nem volt megsértve. 840 körül kezdette a város a szegedi fasort Kuhmcsits tanácsnok, Besirevits erdész és Váli József képviselő felügyelete alatt. Később két nádas házat épített, a nagy emeletes csak 858-ban épült Flatt polgármester alatt. Pality évente több fürdővendéggel szaporodott, s divatba kezdett jönni, hogy a városiak nyáron át Palicson lakjanak. 1852. évben a város eladott néhány urecz buczkát szőllőhelyeknek a tó partján, hol a tulajdonosok azonnal hozzáláttak a villák építéséhez, kert, szőlőmíveléshez, pár év alatt az elhagyott üres buckák cultivált helyek kezdettek lenni. Kuluncsics, Rudics Móritz, Halbrohr, Váli Béla, Asztoits, Jakobcsics, Radics építettek. Néhány év múlva a város a vasút mentén is eladott villahelyeket, ide Milassin, Haverda, Vizner, Araczky, Vojnits, Szalai, Karnóczi, Pukkel, Schiner építettek.

Most már a környékbeli lakosok Urbán napján a búcsút itt szokták tartani. A közbirtokosok ide egy kőkeresztet állíttatott fel, melyet nagy ünnepély és áldás között felszenteltek. 3 év, 848. évig csak az a kereskedő és iparos nyithatott önálló üzletet, ki 4 évig inasoskodott, és 4 évig segédkedett. A mesterembereknek előbb a céhbeli mesternek kellett lenni, remekelnie kellett, s ez áldomás nélkül nem járt. Minden évben egyik, másik céh szokott lukozást tartani, a farsangban, mikor a legények felvirágozva, felpántlikázva, muzsikaszóval elmennek a mesterhez, és atya mesterhez tisztelegni, telt palackokat egészségökre ürítve, az utcán vigadva, üres üvegeket a magasba dobálták, és délben a „zöldkoszorúban” volt egy ebéd, egy vacsora és tánc kivilágos virradtig, sokszor 4 napig.

A kereskedőknek volt keresk. testületjük, addig senki sem nyithatott üzletet, míg itt be nem vették. A zsidók sok pénzt költöttek el, s csak 846-ban sikerült Eisenstädtnek szabadságot kieszközölni, hogy boltot nyithasson. A boltos kereskedés többnyire szerbek kezében volt. A ker. testületbe magyarokat és szerbeket egyaránt szívesen bevették, csak a zsidókat nem. Az akkori ker. cégek voltak: Sztojkovits Áron Antal, Sabai Sándor, Osztoits János, Haraszti Sándor, Váli József, György, Váli Testvérek, Popovits Áron, Milopártyevits, Grassalkovits, Paskovits, Jakobcsics József, Mihály, Csovits, Demetrovits, Berényi, Schmiez, Manojlovits Györgby, Sándor, Miló, Závits, Farkas, Villov, Radics. Érdekes lesz Szabadka város akkori társadalmi viszonyairól egyet-mást elmondani.

Szabadka földmívelő város lévén, igen természetes, hogy patriarchális viszony uralkodott nagy részben, különösen a bunyevác lakosok között nem ritka esete volt, hogy 20-30 lélek is lakott egy házban, az öregek és a gyermekek a városban, a fiatalok a tanyán. Szombaton este szoktak bejönni onnan. Voltak a fiatalság által a külvárosban felfogadott tánchelyek, hol az ifjúság vidáman kólózott, körülöttük foglaltak helyet a bámészkodó asszonyok és gyermekek, s a kör közepén volt a dudás. Estefelé diván házba szoktak járni, melyek nem a legjobb hírben állottak. Vasárnapokon a menyecskék drága ruhákba öltözve jelentek meg az utcákon, a nagy luxus nem egy gazdag bunyevác családot tett tönkre. A magyarság 10 órakor misére megy a barátok templomába. A kaputos és úri osztály ugyanakkor a nagytemplomba. Az úrinők divatosan öltözködnek. A lakodalmakat úgy a magyar mint a bunyevác ősszel tartja, az utóbbiak kocsikon mennek az esküvőre, mellettük mennek a felpántlikázott lovasok. A magyarok 830-ig parosával gyalog mentek a templomba esküvőre, a menetében a vőfélyekkel zene kísérettel. Ma azonban a magyarság is kocsikon megy. Szabadka vendégszerető város lévén, az összes örömünnepeket meg szokta tartani, úgy, hogy a lakodalmak 4-5 napig is eltartottak. Minden szegényebb családnak volt egy úri pártfogója, legújabb magyar könyveket olvastak. Magyar színészek is nagy pártfogásnak örvendtek, a színészek az előkelőbb családoknál ingyen részesültek az étkezésben, és néha lakásban is. Első előadások helye a „fekete sas” vendéglő volt, majd a polgári casinó helyén, a mostani Bem utca sarkán, a színpad kicsiny volt. A padokat előkelő családok foglalták el. Rudics, Mukics, Vojnics, Vermes stb. az ezutáni padokban középosztálybeliek foglaltak helyet. A mostani színházat 854-ben nyitották meg, nagy lelkesedés közepette, ez volt az ország harmadik színháza. A kalocsai érsek jött le bérmálni, az elébe küldött deputátió oly zavarba jött, hogy az érsek címét is elfeledte. Ez a deputátió öregebb Antunovits József volt. Régebben az öregebb urak boltokba, borbélyműhelybe jártak beszélgetni, akkoriban szokásban volt, hogy a katonazenekar szombat délután térzenét adott. A lakosság a király nevenapján és Mária Terézia, a város védszentjének ünnepét meg szokta tartani, a hatóság díszruhában ment a templomba, a katonaság is tartott felvonulást. Délután pedig a tanítók előadásokat tartattak a tanulók által a ferencrendi kolostor éttermében, előadták: Egervár ostromát, melyben Dobó szerepét én creáltam. A polgárság érezte, hogy kevés jogai vannak, ezeket akarta szélesbíteni. Történt egyszer, hogy Kardos táblabíró tanyáján egy cseléd rosszat követett el, Macskovich akkor főkapitány kiküldött a cselédért, de Kardos nem adta őt ki. Ekkor a rendőrök Kardos cselédjét megkötözve vitték a városházra. Bács megye egy időben conservativ párti volt, Rudics József volt akkor főispán, ki nagy dísszel választatott meg, amely után volt ökörsütés, ingyen bor osztogatás, kivilágítás, és díszgyűlés, a 3 napig tartó ünnepély Rudicsnak 36 000 frt.-ba került, jóllehet akkor a főispánnak 600 frt. fizetése volt. Nagy ünnepéllyel fogadták István főherceget 847-ben való átutazása alkalmával. Díszes diadalkaput állíttattak fel a fogadtatására a bandérium is kivonult. Megjelent azon kívül az akkor alakított polgári magyar díszőrség 200 tagja zöld atillában, kék nadrág, violaszín csákókkal. Speletich és Vojnits volt az őrnagyuk. Höbl, Hoffman kapitányok, Váli Béla segédtiszt. Első felhívást a táborba menésre Zenta hívta fel, a polgáriőrsége, azonnal gyűlés tartatott, melynek következtében azonnal 100 kocsin indultak útnak a felfegyverkezett önkéntesek, én is közöttük voltam, reggelre Zentára értünk, és a rácok ellen Óbecsére indultunk, de ott hallván, hogy az ottani magyarság erősítést kapott, jónak láttuk visszavonulni. Többször kapott Szabadka ily felhívást, melyet mindig készséggel teljesített, különösen az iparosok lelkesedtek a haza ügye felett. Futak alatt egyszer nagy diadalt arattak a szabadkai nemzetőrök, a rácokból sok maradt a csatatéren, visszaérkezvén a városba, az elvett rác zászlókat a városi levéltárba vittük, hol még most is őrzik. Akkorában kedves daluk volt a magyaroknak a „Szózat”, a „Himnusz”, „Talpra magyar” és egy lengyel dal, melynek szövege a következő:

1. „Busul a lengyel hona állapotján, mert Poniat obszky nincsen a csatáján, kesereg a vajda és az egész pórság, zokogva kiálta oda lengyel szabadság.”

2. A portugalus finom gyapját óhajt, francia nemzet dicsőségért sóhajt, az olasz hitéért, a mayar jobblétért, egyedül a lengyel küzd a szabadságért.”

„Isten ki lengyel, ki volt annyi századon, fenn tartá dicsőség és hatalommal, és ki mint védenced nyugovék karjidon, és mindig győztes az ellenséges hadakon, oltárid előtt leborulva kérünk szabad hazánkat adja vissza nékünk.”

A főtéren egy sátor volt fölállítva, ide hozták a gazdagabbak a haza oltárára arany-ezüst holmijaikat. Ilyen háborús viszonyok közt, természetes, hogy pangott az ipar és kereskedés, mert azoknak képviselői a haza ügyével voltak elfoglalva. A nép az utcákon ácsorogva várta a legújabb hadi üzeneteket. Az országban sok magyar bankó lévén a gabona és a bor ára felment, senki sem gondolt életével, ma van, holnap nincs, miután például szolgáltak a most itt tartózkodó 20 000 magyar menekült, kik még pár hét előtt jómódban voltak, most földönfutó lett, és a Szabadka város vendégszeretetében találtak oltalmat, miután a magyar kormány kénytelen volt feladni, a rácok közeledtek Szabadkához. Zentán a levágott magyar fejekbül a Szentháromság előtt hatalmas gúlát emeltek, a nép megrémült és menekülni készült, de a közgyűlés azt határozta, hogy utolsó csepp vérig meg kell védeni a várost. Senkit sem engedtek ki a városból, mindazonáltal Kuluncsics főpolgármester neje el akart menekülni, de a halasi kapunál az őrök észrevették, elfogták és a városházára vitték. A nép fel volt háborodva, a polgármesternek kellett azt lecsillapítani, s azután egy szakasz honvéd szuronyt szegezve a népet szétkergette, a rend azonnal helyreállt. Minthogy az országgyűlés székhelyét Debrecenbe tette át, Bácsát kénytelen volt feladni, s az V. honvédzászlóalj kivételével a katonaság Szegedre vonult. Ekkor Szabadkának szomorú sorsa lett az ellenséggel szemben, kik azt üzenték, ha Szabadkát elfoglalják, kő kövön nem marad, mindenkit lemészárolnak. Ez január elején történt, 1849-ben. Borzasztó hidegek voltak. A kovácsok ezerszámra készítették a fegyvereket, a szállásiak a városba hurcolkodtak, a Kunticsok a szőlőkbe hurcolkodtak ki. Innen maradt fel e bunyevác nóta:

Gaál ezredes és Tóth őrnagy voltak a katonai parancsnokok. A menekültekből és a városi ifjúságból 5 zászlóaljat állítottak fel. Vermes Gábor és Törley Bálint sok honvédet és vadászt toboroztak össze. A mozgó csapat tisztjeit egy éjjel Antunovich Józsi, Váli Béla, Speletich állította össze. Ezen szorongatott helyzetben jött a hír, hogy Eszék felől hátráló Nemegyei és Nieczky csapat 6000 emberrel közeledik városunk felé. Küldöttség ment őket Szabadkára hívni, mindenki iparkodott néhányat vendégül meghívni. Apámnál 12-en voltak. Volt közöttük egy zászlóalj zalai önkéntes, két század Vilmos huszár és két század gránátos. Volt öröm, áldomás, lelkesedés, az udvarokban, a kocsik fel voltak pakolva, hogy veszély esetén Halasra meneküljenek. Már előtte való nap egy helybeli lakatos legény, Schmidt Pályó, jelentette, hogy közelegnek Bajmok felől a rácok.

Gaál ezredes figyelő hadakat állíttatott fel, különösen a bajmoki úton a redontoknál, és Kelebián a Sztantics malomnál. Különösen a Jakobúti sebesityi szállásán volt az összpont. A Kaponyai csárdánál kezdődött a tüzelés. A rácok hadereje 6000 ember és 13 ágyúból állott, a miénk 6000 emberből, 5 ágyúból, a négy óra hosszat tartó csatározás után a mieink visszavonulást színleltek, a rácok a hídon átjövén a mieink hirtelen visszafordultak, és a rácokat Nemes Militics alá űzték, kik otthagyaták Csicsó nevű ágyújokat. Ez alkalommal jól viselték magukat a nemzetőrök, az ágyúk élén Paganini kapitány volt, kinek lábát lőtték el. Paganinit másnap a „Zentai temetőben” temettük el, hol az én indítványomra 861-ben síremléket emeltünk neki. A „kaponyai” csata után nagy volt az öröm, midőn a csicsó ágyút behozták a piacra az iskola elé. Bajmoki csata után a szabadkai társasélet megváltozott, 1846. évben Czorda Bódog és Simay Mihály ügyvéd vezérlete alatt alakult meg a baráti kör a Haraszti-féle házban, hol hetenként két politikai beszéd tartatott. Ugyanez újságot is adott ki Gyakorlat cím alatt, szerkesztője Váli Béla volt. Ezen újság ma is megvan a nemzeti casinó könyvtárában. A casinó tagjai többnyire honvédek voltak, megszűnt az alkotmányos élet, az utcán nem volt szabad három embernek együtt beszélgetni, felállították a dohány- és bélyegmonopóliumot. Az absulutismus bosszúja üldözte befolyásosabb hazafiakat. Macskovich Benedek főkapitány berendelte éjjel a következő ifjakat: Czorda, Simay, Váli Béla, Matkovits, Vojnits Béla, Magyar Imre, Kertész, Balogh, Antunovits Máté, Józsi, Pista és Lajos. Az első 12 a cs. kir. katonasághoz közembernek soroztatott, a többi négy felmentetett. Másnap reggel Szegedre vittek. A bécsi kormány látván, hogy a vojvodina mily ellenszenvet csinál, kiküldötte Szt. Quentin Pál generálist a nép hangulatáról meggyőződni. 860-ig Szabadkán egyszerű volt a háztartás. Meszelt szobákban, egyszerű bútor, 5-6 újság járt az egész városban, ritkán utazott valaki, csak a kereskedők utaztak fel a pesti vásárra, az előkelőbbek csak akkor utaztak Pestre, midőn a Nemzeti Színház megnyitását ünnepelték. Tompán volt az első pihenés, mivel az ottani csárdában nem volt elegendő ágy, a nők és Vermesné kinn aludtak. Reggel korán folytattuk utunkat. Végre 3 napi utazás után Pestre értünk, hol szobákat béreltünk. Atyám kevés készpénzt vitt magával, midőn Pestre felmentünk, első dolga volt atyámnak elmenni az Orczy-házba, volt a gyapjú zsákon kiolvasták neki a kölcsönvett pénzt, nem kellett semmi írás. Izsák Hirschl valamikor azt mondta atyámnak: „Jóska öcsém! Látod ezt a vörös kendőt, délután elküldöm hozzád Dániel fiamat, amennyi pénzed lesz, kösd bele, Dávid hazahozza. Úgy is lett, s Izsák Pesten visszaadta gyapjúzsákon, mert nem volt még asztala, de volt becsülete. Czorba Félixnél voltunk egyszer névnapon, százan voltak meghívva, de csak 25 ehetett az asztalnál, a többi állva evett, de azért reggelig mulattunk. Fűszerezte az együttlétet a hazafias felköszöntés és a barátság. Mondják, hogy a barátoknak volt az első hintaja, ez is zsindellel fedve. A bunyevác asszonyok maguk szőtték kendőjöket, mert akkor még nem volt divatos a bársonyruha.

Midőn a kereskedők Pestről hazajöttek, kipackolták ládáikat, s elmesélték a pesti és országos híreket. Khina ezüst akkor még nem volt, hanem az úri házaknál ezüst, a szegény és polgári házaknál résztartókban volt a gyertya, a thea sem volt feltalálva, ez csak későbben jött divatba Szabadkán. Ezen szokások mai nap kimentek a divatból, s az új nemzedék előtt ez nevetségesnek látszik, de azért meg vagyok győződve, hogy azok tartották fel a tiszta erkölcsöt és a hazafiságot, legyen áldva őseink emléke.

Mikor a magyar sereg Szabadkáról kivonult, néma csend lett a városban, kevesen voltak az utcákon nézni őket. Már egészen a piacig jött az avange gazdájuk, két huszár a piacon lovon várt, 8 nem engedte a toronyőrnek a magyar zászlót levenni. Másnap Világosra mentem, a fegyverletétel szomorú sorsát nézni, Antunovich Józsi és Váli Antallal hazajövet besoroztak cs. k. katonának, gyalog kellett Budára mennünk, honnan én szerencsésen kiszabadulva nem mentem vissza Szabadkára, hanem Heinrich vaskereskedőhöz állottam be tanoncnak. Egy régi barátom megismert, amint vittem a mázsa vasat, fel akart tartóztatni, de megmondtam neki, hogy most nem érek rá, de vasárnap a Pilvaxban elmesélem sorsomat. Áprilisban hazajöttem, és atyám a vaskereskedés felét nekem átaladta, a másik fele Antal bátyámé maradt. Az üzletem jól ment, jóllehet, midőn átvettem, kevés portéka volt benne. Egyszóval a szerencse kedvezett nekem mindenben, és az Isten is mindenben megsegített.

Mariska ifj. V. Béla 96. VII. 7. Ilka Emil Ernő Gyula Dezső Irén Margit Nina Etel Kázmér Károly

Iványi István Matuska Irén † 83 Dáni Róza Zetnes Szerén Prokess Ilona Zölner Jolán dr. Raskó István † 79 † 78. XI. 25. † 80 II. 15. ††72

Családfát összeállította: Iványi Kálmán (VD.: 1902-1907 között, dátum a családfából kiderül)

[1] Most már van kőkereszt sírjánál, anyja emeltette.
[2] Atyám flantákolt. és én gittároztam.
[3] Mellettem voksolt 61, ellenem 89, így hát indítványom 28 ellenében elvetették. Később ezen határozat ellen egy 2000 aláírású petíció ment fel a kormányhoz, de figyelembe sem vétetett.