1985, Csontváry-terem, Bp.  önálló kiállítás

A/76/10                             A/82/03                       A/82/05                           A/82/08                           A/82/15

        

A/82/17                             A/82/21                             A/82/22                            A/82/24                            A/82/26

        

A/82/28                             A/82/29                           A/82/30                             A/82/34                             A/82/38

        

A/82/39                            A/82/41                          A/82/45                         A/82/46                         A/82/48

        

A/83/01                          A/83/02                         A/84/08                       A/84/09                          A/84/11

         

A/84/16                            A/84/17                          A/84/18                        A/84/25                                       A/84/26

         

A/84/30                            A/84/31                         A/84/33                                   A/84/37                          A/84/41

        

A/84/42                            A/84/43                           A/84/44                            A/84/45                             A/84/46

        

A/84/47                             A/84/48                             A/84/49                             A/84/50                            A/84/51

        

A/85/02                           A/85/03                         A/85/05                           A/85/06                           A/85/07

        

A/85/08                            A/85/10                         A/85/11                           A/85/12                          A/85/13

        

A/85/15                            A/85/17                           A/85/18                           A/85/21

      

műtárgyjegyzék:                                                                                   utcai plakát, saját terv

A/76/10	Szembenéző
A/82/03	KLEEines BILDCHEN
A/82/05	Tavasz /82/
A/82/08	Markó Károly emlékére
A/82/15	Gyengéd mozdulat
A/82/17	Varázshegy
A/82/21	Igen, szerelem
A/82/22	Avignon V. L. színeivel
A/82/24	Ismeretlen város
A/82/26	Védett területem
A/82/28	Emberek között
A/82/29	Árkádia is
A/82/30	Hűséges tárgyak
A/82/34	Többé nem
A/82/38	Távolkelet
A/82/39	Régi tájakon
A/82/41	Vasárnap reggel
A/82/45	Levél útközben
A/82/46	Gyászóra
A/82/48	Mindig ugyanott
A/83/01	Csend a szobában
A/83/02	Rózsaszín műterem
A/84/08	Régi zsidó temető - monochrom
A/84/09	Régi zsidó temető - hóesésben
A/84/11	Régi zsidó temető - fehér táj
A/84/16	Régi zsidó temető (rózsaszín és lila)
A/84/17	Régi zsidó temető (narancs és fekete)
A/84/18	Régi zsidó temető (narancs és zöld)
A/84/25	Régi zsidó temető - elhagyott kert
A/84/26	Régi zsidó temető (rózsaszín krétarajz)
+A/84/29	Régi zsidó temető (okker formával)
A/84/30	Régi zsidó temető (piros-fekete)
A/84/31	Régi zsidó temető (piros és fehér)
A/84/33	Megtörtént
A/84/37	Zsidó trecento
A/84/41	Régi zsidó temető (fák alatt)
A/84/42	Régi zsidó temető (varázskert)
A/84/43	Régi zsidó temető - szürke változat
A/84/44	Régi zsidó temető (gyász)
A/84/45	Régi zsidó temető (vázlat a gyászhoz)
A/84/46	Régi zsidó temető - kristályvilág
A/84/47	Régi zsidó temető  (alkonyat után)
A/84/48	Régi zsidó temető - 1907
A/84/49	Régi zsidó temető - sötét kő
A/84/50	Régi zsidó temető virágzó fával
A/84/51	Régi zsidó temető - visszatérés
A/85/02	Régi zsidó temető (évszázadok)
A/85/03	Régi zsidó temető (régmúlt)
A/85/05	Régi zsidó temető (emlék I.)
A/85/06	Régi zsidó temető (november)
A/85/07	Régi zsidó temető (alkonyat)
A/85/08	Régi zsidó temető (este)
A/85/10	Régi zsidó temető (nyugalom)
A/85/11	Régi zsidó temető (kezdetben)
A/85/12	Régi zsidó temető (a nyugalom órája)
A/85/13	Régi zsidó temető (szürke táj)
A/85/15	Régi zsidó temető (Esther)
A/85/17	Régi zsidó temető (csöndes kert)
A/85/18	Régi zsidó temető (súlyos kövek)
A/85/21	Régi zsidó temető (emlék II.)

Nyitotta Dávid Kata művészettörténész:                

A művészet nagy élménye, ami megrázó, ami felismerést ad, megnyitja előttünk a titkokat, akkor teljes bennünk, ha az alkotások, melyek közrefognak, egy sajátos törvényű világba vezetnek. Kizárják a környezet, de egyúttal befogadnak az általuk teremtett miliőbe, egy új világba, a szellem, a lélek világába. Ennek a világnak nincs határa, de számos lehetősége a végigjárható utaknak, a gondolat útjainak, amelyeket a művész nyit meg előttünk. Amit katarzisnak nevezünk a művészetben, ebben a lehetőségében található meg.
Így zár körül bennünket is e kiállítás anyaga is. Ilyenkor mindig felidézem Kondor Béla sorait: " A por, a víz és a szél munkája befedi utolsó épületeinket, utainkat, alkotmányainkat. De tudom, lesznek művészek - és ebben van életem reménye - akik fogyó életük növekvő lázában akár évmilliókra szóló nyomot hagynak anyagban, jelrendszerben, tartósan és cáfolhatatlanul az utánuk vagy máshonnan érkező értelmes lények számára. Jelet hagynak, hogy voltunk és elbuktunk..."

A jel-hagyás kötelessége...
Reménytelen most már időtlen időkig, hogy ne emlékezzünk megszakítatlanul, hogy ne idézzük szünet nélkül, hogy ne fájjon gyógyíthatatlanul az a kimondhatatlan borzalom, ami ártatlan milliókat pusztított el  korunkban, megfontoltan. A művészet annyi nagyszerű alkotása, irodalom és zene, képzőművészet és film és a gondolat és tudomány annyi erőfeszítése sem volt elég és talán soha nem lesz elég megfogalmazni a fájdalmat. Mert mindig és újra fel kell idéznünk, mert elfelejthetetlen tény, hogy az emberiség egyik fele az adott időszakban hagyta, hogy elpusztítsanak ártatlanokat, a másik fele pedig pusztított és lázított és követelte a gyilkosságokat.

Egy rövid történelmi korszak, ami után senki sem maradt kívülálló: csak megmenekültek, csak szemlélők, és a  gyilkosok maradtak.

Ezek a kidőlt sírkövek itt nem emlékek és nem elhagyott  temetők. Ezek eleven, sikoltó, élő valóság. Jelek arról, hogy halottakat vártak, tisztességes, szép élet jogos halottait. És megfosztották a temetőket ettől.
Nincsenek halottak, akiknek a sírja mellett meg lehet állni.

Tudom, vannak és lesznek művészek - és ebben áll életem reménye - akik jelet hagynak.

Váli Dezső művészetét mindenki ismeri, aki érti, figyeli a magyar kultúra jelenjét. Ez a kiállítása minden megelőzőnél jobban bizonyítja, hogy korunkban egyike ő azoknak, akik vállalkoztak a nagy jelentések megfogalmazására, mert erejük, képességük volt stílust, szimbólumokat teremteni. A képek csak motívumokat kölcsönöztek a látott világból, a művészi energia azonban jelképpé emeli e motívumokat.

Az az esztétikai élmény, amelyen a művész átvezet bennünket, a lét végtelenségét nyitja meg előttünk, azt a paradoxont éljük át, szemlélve e műveket, amely a jelenségből általános érvényűt teremt. Ezért és csak ezért lehetséges, hogy az esztétikai egyben értékélmény is, a művészben és a szemlélőben egyaránt: a megítélés képessége, az emberi vállalása.

Ilyen alkotások között érezzük, hogy az ember kozmikus fókuszban áll, hogy megrendítő tudat az emberi lét: átélése, megértése világunknak. Amelyben a miénk a lehetősége annak, amit jónak és rossznak, amit irgalomnak és kegyetlenségnek mondhatunk. Szépséget teremteni és életet tagadni: mindez az ember, akit megközelíteni az ilyen alkotások, ez a művészi magatartás segít.

A művészettel találkozni úgy, hogy önmagunk belső világával találkozunk: ez a nagy élménye a művészet szemlélésének és ez az élménye ennek a kiállításnak.
Budapest, 1985. szeptember 12.

a teljes katalógus

a katalógus szövege:

 

a katalógus címoldala:

a kiállított képek rendezése:

 

TV interjú [a film]

TV-interjú:

85. 11. 12. TV I. 10.55                                                        

-Stúdió 85- művészeti magazin

Szerkesztő-riporter: Szegváry Katalin

(riport, közben kb. 5 képemet bemutatják)

S.: Nem tudom, nagyon rosszul esik vagy fáj egy művésznek, ha valakihez hasonlítgatják, vagy azt mondják neki, hogy emlékeztet valakire? Ezt azért kérdezem, mert képei láttán Bálint Endre jut eszembe. Gondolom, nem vagyok egyedül...

D.: Renoir azt mondta, hogy a festők egymás mögött állnak. Egymástól tanulunk. Bálint a kezdő éveimben a mesterem volt, vagy legalábbis én annak tekintettem. Jártam föl hozzá a képeimmel a hónom alatt, megszidott vagy nem. Mondjuk, nagyon nagy hatással volt rám a hatvanas évek végén készített pár képe, amit a legnagyobb magyar - szóval e századi képek között tartok nyilván. Az első kiállításomat ő nyitotta meg, az volt a barátságunk kezdete.

S.: Mi hatott Bálint Endréből önre?

D.: Húha! Van egy képe, hogy Szomorú história négy képben. Sajnos valakié. Szóval: a világ legfontosabb dolgairól beszélni, ugyanakkor tisztán érzelmesnek is maradni - ezt a kettőt nagyon nehéz [...]

S.: Nemrég a Stúdió 85-ben egy fiatal művész arról panaszkodott, hogy nincs ma munkájuk, hogy nem tudnak kellőképpen megélni a fiatal művészek, nincs vásárlás. Most gondolom, hogy Önnek is kell a pénz. És közben bejöttem erre a kiállításra, és hát 27, 28 és 30 ezer forintos képeket látok, és hallom, hogy összesen kettőt vettek meg. Kérdezném, hogy miből él, és kérdezném, hogy miért így szabja meg az árakat?

D.: Úgy gondolom, ezek a képek megérnek ennyit [...]

S.: És nem zavarja, hogy itt nagyon kevés kép kelt el?

D.: Ez egy nehéz dolog. Engem egyáltalán nem tesz boldoggá, hogy most elvitt - San Franciscóba - egy idősebb hölgy egy képet. Namost, ez a kép eltűnik egyszerűen. Az a pénz, mondjuk, egy jó dolog. De abban a kultúrkörben, egyszerűen, nem is akarok hatni. Ezt ne vegye nagyképűségnek. Szóval én nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy világra szétszórjam az energiámat. Örülnék, ha a képeim itthon maradnának, és a legjobb képeim egyszerűen a közösségé lennének [...]

S.: Még akkor is, ha ingyen...

D.: Még akár ingyen. Vagy - hogyne - akár ajándékba is, vagy bármi más módon... A legjobbakat eleve nem is akarom eladni. De múzeumnak persze hogy odadom majd. Egy darabig még szeretgetem őket otthon, aztán majd nemzeti kiállításra, és hát ha megveszi az állam, akkor... múzeumba vagy a minisztériumba, hát akik ezt vásárolják.