1987. Ernst múzeum, Bp. / külön teremben
bakos -böröcz - el kazovszkij - szüts - váli - vojnich - ef. zámbó
A/71/12 A/74/02 A/75/34 A/79/01 A/82/03
A/82/21 A/82/31 A/84/44 A/84/49 A/84/50
A/85/02 A/85/10 A/85/19 A/85/24 A/86/14
A/86/21
a plakát:
Schmal Károly tervezte katalógus:
Bakos Ildikó
Böröcz András
ef Zámbó István
el Kazovszkij
Szüts Miklós
Váli Dezső
Vojnich Erzsébet
műtárgyjegyzékem:
|
A/71/12 |
Avignoni szerelmesek |
|
A/74/02 |
Végül is mindegy |
|
A/75/34 |
Halál, tűnődve |
|
A/79/01 |
Lassan, nyugodtan |
|
A/82/03 |
KLEEines BILDCHEN |
|
A/82/21 |
Igen, szerelem |
|
A/82/31 |
A régi zsidó temető |
|
A/84/44 |
Régi zsidó temető (gyász) |
|
A/84/49 |
Régi zsidó temető - sötét kő |
|
A/84/50 |
Régi zsidó temető virágzó fával |
|
A/85/02 |
Régi zsidó temető (évszázadok) |
|
A/85/10 |
Régi zsidó temető (nyugalom) |
|
A/85/19 |
Régi zsidó temető - por és hamu |
|
A/85/24 |
Régi zsidó temető (az ígéret földje) |
|
A/86/14 |
Régi zsidó temető (hazatérés) |
|
A/86/21 |
Régi zsidó temető (Ferenczy Károly emlékére) |
nyitotta: Spiró György:
Három éve New Yorkban láttam egy elképesztő kiállítást. A Coliseumban, amelyet, olvasom, le fognak bontani, két szinten, sok ezer négyzetméteren megszámlálhatatlan modern festményt és szobrot állítottak ki, természetesen árusítással egybekötve. A világ minden tájáról delegáltak oda műveket, és embercsordák bámulták azokat. Volt ott minden, avantgard és transzavantgard, modern és posztmodern, bizonyára akadtak jó művek is, de az eladandó modern giccstengerben azok is semmivé silányultak. Kábultan bóklásztam az agyalmányok között barátaimmal, nem sokáig bírtuk, kirohantunk, de még az utcán is hányingerrel küszködtünk sokáig. Megállapítottuk, hogy a modern képzőművészetnek ezennel vége szakadt.
Ennek három éve, és eltűnődöm, mitől nem szakadt vége a képzőművészetnek mégsem. Nálunk talán attól sem, mert a modern művészet nemigen eladható, a giccsel tehát nem tud vegyülni; nálunk nincs akkora kiállítóterem, hogy fizikai rosszullét fogja el a nézőt; nálunk, és talán ez a lényeg, a modern egyáltalán nem modern.
Mi készteti nálunk képek festésére, szobrok mintázására az alkotót? Olyasmi, ami engem írásra. Az, hogy valaha a világban festettek, szobortak, írtak, és az jó volt. Anakronisztikus a mi szemléletünk, anakronisztikus műveket hozunk létre, de mert anakronisztikus társadalomban tesszük, helyénvaló, amit művelünk. Hogy egy játszi elme festett cipőkből képkeretet rak ki, az bizony konzervatív gesztus, amivel másutt nemigen szerezne vagyont; nálunk sem szerez, de nem is ez a célja, hanem valami, ami nélkül művészet nincs meg, bizony ez is a transzcendenciára irányul. Nem piacra termel a hiénaféle vándorállatokkal archaizáló másik modern kiállító sem, hanem önmagát valósítja meg régmúlt romantikák jogos örököseként. Még világosabb a valaha volthoz kapcsolódás a táblaképeket festőknél, a nonfiguratívba, mint hagyományba kapaszkodónál, az amúgy is mementóként süllyedő temetőket mementóként festőnél, az ódon üres teret üres teremként ábrázolónál, az ötletes ötleteket képkeretbe zárónál, a piciny etrtuszkfigurákat piedesztálra emelőnél. Nálunk a művészetet még mindig nagybetűvel gondolják az alkotók, akkor is, ha ironizálnak. Itt a művészet még mindig ideál.
Öncsalás ez a javából. Úgy tenni, mintha még szükség lenne képekre, szobrokra, lázongó gesztusábrákra, irodalomra, csak mert ezek léteztek valaha. Öncsalás, hogy van még ilyen kiállítóterem; öncsalás a nézőké is: hogy ők olyan korban élnek, amikor kiállításra is el lehet menni, és hogy egy kiállítás megnyílása társadalmi esemény. Még rosszabb öncsalás egy ilyen kiállítást megnyitni.
De valahogy mindig ilyen öncsalásból született a kultúra. Az ez pedig errefelé kemény történelmi tapasztalat, hogy élhetőbb az élet kultúrával, mintsem nélküle.
a kritikákból:
87. 5. 15.
Élet és Irodalom
HÉTFEJŰ TÁRLAT
Valahol azt olvastam róluk: Váli Dezső és csoportja. Ebből annyi mindenképpen igaz, hogy ő a legidősebb és legérettebb művész. A két dolog nem feltétlenül esik egybe - vannak harmincévesen is kész egyéniségek és hetvenéves zavarosfejűek. De Váli ezúttal is bizonyítja, hogy komor szürkéinek és fájdalmas barnáinak stílusa van. Azonfelül, ez sem lényegtelen, mondandója a világról. A zsidó temetők vagy a csupasz tájak alig észrevehető motívumait festi, borzong a lelke. Olyan szívfájdító sóhajok szakadnak fel belőle, mintha évszázadok óta élne (s szenvedne) ezen a földön.
Váli a vezető egyéniség, de a többiek - szerencsére - nem követik. Mindenki a maga útját járja. Talán csak Szüts Miklós tépett alakzatai - papíros- és festékfoszlányai - vallanak Váli hatásáról, Szüts azonban lomhább személyiség. Az ő szinte teljesen absztrakt felületei sokkal inkább artisztikusak, mint sejtelmesek. Változatos faktúrájukkal kellemes élményt nyújtanak a szemnek, de nem keltenek rebbentő feszültséget. A többiek pedig még távolabb állnak tőle.
A hét kiállító két laza csoportot alkot. Ef Zámbó, Bakos, Kazovszkij és Böröcz mintha csak mutatványosbódéban mutatná be mulatságos-keserű művészetének produkcióját. Váli, Szüts, Vojnich a finom tónusok mestere, a vásári kikiáltók után ők csöndet és meghittséget sugallnak. De a rokon lelkek is szuverén egyéniségek. A látogató nem két csoportot, hanem hét művészt érzékel. S ez a tárlat döntő élménye.
Hét különböző felfogású ember vállalja egymást. Azaz: nem akarnak egymáshoz hasonlítani, és nem akarják a másikat kiközösíteni. Jelszavuk a tolerancia. Nem hiszem, hogy volna ma ennél fontosabb üzenet a mindenben háborúzó világ számára.
Vadas József
kiállítási alaprajz:
a katalógusba írt szövegem,
ami aztán a C. napló hátsó borítójára is rákerült:
|
|
|
|
