dátum: 1993-2007 címzett: fájl: konyvek/html/2007-zsidokonyv/raj-tamas-magyar.htm C. 9314-9329

Raj Tamás: BEVEZETÉS

„Járják be a vándorok a földet, s aki emberi csontra lel, jelet állítson mellé” (Ezékiel könyve 39:15). Góg és Magóg bibliai látomásában szól így a próféta, összekapcsolva minden halandó sorsát a végítélet képzetével. Nem véletlen, hogy ebben az ősi jövendölésben látja igazolását a Talmud annak a régi szokásnak, miszerint emlékjelet, sírkövet állítson az ember hozzátartozói, barátai vagy akár ismeretlen idegenek földi maradványai fölé (Moéd katan 8a.). Hiszen az emberiség - és ezen belül különösképp a zsidóság - történetében oly sokaknak nem adatott meg a természetes végtisztesség: testük porrá és hamuvá lett, vagy jeltelenül hever Európa országútjain... Máskor viszont a kövek keltek önálló létre: terebélyes fák emelkedtek fölébük, kusza vadnövények hálózták be őket, madarak raktak fészket közelükben. A felirat megkopott, a kő mállani kezdett, hanyatt vetette magát, lassan a föld alá süllyedt, ahogy könyvünkben a művészi felvételek egyike-másika mutatja.

Rég elporladt kezek emeltek örök emléket, hogy mások nevét megőrizzék, s most a kő maga is az enyészeté lett. Olykor az „őr” (az emlékkő) végleg elszakadt őrhelyétől: az idők során diribdarabra tört sírkövet a temető falában helyezték el (mint például Krakkóban), idegen kezek használták fel másodlagosan (többnyire építkezéseknél) vagy éppen szándékos rongálók martaléka lett... És mégis, a maguk kivetettségében, elhagyatott szépségében a közép-kelet-európai zsidó temetők a helyi történelem mindmáig látható, hűséges tanúi maradtak. A környezetébe mélyen és szervesen beágyazódott, sajátos vonásait mégis megőrzött zsidóságnak, e keleti népnek és kultúrájának, érzésvilágának és művészetének a jelen és a jövő számára hírmondó, becses emlékei ők. Könyvünk ezeknek a relikviáknak szerény bemutatását célozza. A temetői szokások és hagyományok, a sírköveken megjelenő ősi jelképek ismertetésével egyúttal segíteni kívánja az érdeklődőt, a jámbor olvasót. Hiszen egymás megértésének és megbecsülésének talán első, legbiztosabb lépése önmagunk és mások jobb megismerése.

TEMETŐ AZ ÓKORBAN

A zsidó nép harmadik ősapjaként tisztelt Jákob, akinek alakját a világirodalom számos alkotója (köztük Thomas Mann) hősévé emelte, a Biblia elbeszélése szerint háromszor állít emlékkövet. Amikor fiatalon kénytelen elhagyni a szülői házat, útközben éjszaka látomás gyötri. Felébredve egy oltárkő alapját helyezi el, és fogadalmat tesz: „az a kő, amelyet emlékművé emeltem, legyen Isten háza” (héberül Bét-Él, Mózes I. könyve 28:22). Másodszor - immár meglett emberként - hazatérése alkalmából állít jelet. „Tanú ez a kőhalom” - szól, miközben szakít és egyszersmind szövetséget köt apósával, Lábánnal (Mózes 1. könyve 31:52). Gál-éd, a tanúság halma nevet viseli ezért ez a határállomás. Végül kedvenc felesége, Ráhel sírja fölé kénytelen Jákob emlékkövet állítani. Az asszony ugyanis a Bét-Él felé vezető úton Benjámin születését nem éli túl. Ramat-Rahél (Ráhel magaslata) a neve mindmáig ennek a zarándokhellyé lett ősi síremléknek.

Jákob kőállításai csak töredékét képviselik a Biblia történetében előforduló számtalan utalásnak, amelyek e szokás széles körű gyakorlását bizonyítják. Az ősapák sírja a hebroni Makhpéla-barlang volt. Magát Jákobot (és később Józsefet) is bebalzsamozva ide szállították Egyiptomból, ősei sírjába. (A balzsam mellesleg az ókori Izrael egyik híres terméke, exportcikke volt.) Később, még szintén a Biblia korában Jeruzsálemben is szép számmal épültek díszes sírbarlangok. Az apja ellen lázadó Absolon királyfi még életében állított magának impozáns emlékművet: fia nem lévén, így akarta nevét megörökíteni (Sámuel II. könyve 18:18). A tudósok véleménye szerint a ma látható jeruzsálemi Absolon-emlékmű (héberül Jad Avsalom) valójában nem Dávid király fiának a síremléke, hanem a közel ezer esztendővel később élt Alexander Jannáj királyé.

A temető héber neve bét hahajim (az élet háza, pontosabban az élők háza), amely kifejezés hátterében szépítő szándék húzódik meg: holtak helyett inkább „élőkről” beszélnek. Nevezik azonban örök háznak vagy öröklét házának (vö. Prédikátor könyve 12:5), minden élő számára kijelölt háznak (Jób könyve 30:23), sőt a halál udvarának is (Brakhot 23a.). A legősibb időben a temető pompás fákkal díszített, ligetszerű hely volt. Szorgos kezek ügyeltek épségére, természetes környezetére, ahol a magányra, elmélkedésre vágyó ember kedvére sétálhatott. Ezért nevezték a zsidó temetőt a rómaiak később hortus Judaeorumnak (zsidókertnek). A Talmud elbeszélése szerint Nabakudonozor babilóniai uralkodónak, aki később Jeruzsálem elpusztításával tette ismertté nevét, szolgái azt jelentették, hogy a zsidók temetői gyakorta fényesebbek és lenyűgözőbbek, mint az ő királyi palotái (Szanhedrin 96b.).

Az ókori Izrael kétségkívül leghíresebb temetői emlékműve a Makkabeusok modiini sírja volt, amelyet az ötödik fivér, az i.e. 141-ben királlyá és főpappá lett Simon emelt. Az emlékmű kétoldalt faragott köveit hét egymásra néző, oszlopokkal körülbástyázott piramis tartotta: így kívánta Simon megörökíteni apja, anyja, négy testvére és önmaga emlékét. A köveket szarvak (a dicsőség jelképei) díszítették, tetején kőből formált harci szerszámok és tengerre néző hajók magasodtak, hogy aki tengeri úton érkezik az országba, már messziről lássa azokat (Makkabeusok I. könyve 13:27-29).

A temetői kultusz az időszámításunk kezdetére már a nép körében is elterjedt, s ez a gazdasági helyzet romlásával egyre égetőbb problémát okozott. Az értékes sírkő, a temetési költségek és a drága halotti ruhák rendkívüli módon megterhelték a lakosságot. A kor legtekintélyesebb mestere, Rabban Gamliél ezért - mindmáig érvényes - rendeletet hozott, miszerint senkit sem szabad másként eltemetni, mint egyszerű gyolcs (len) ruhába burkolva (Koéd katan 7b.). A fehér halotti ruha hagyományos neve takhrikhim (göngyöleg), s azóta szokás, hogy nem varrnak rá zsebet: nem vihetünk magunkkal semmit a túlvilágra, ahol egyébként is minden ember egyenlő (vö. Jób könyve 3:13-19). Meleg időben, kánikulában - az elhunyt iránti tiszteletből - illatos pálmalevelet szoktak az ókor végén a halott mellé temetni: ez az egyetlen dísz, amit a Talmud megenged (Béca 6a.; Brakhot 53a.). Mivel annak idején ez volt az egyetlen megtűrt „luxus” a temetőben, a lakosság igyekezett - néha túlságosan is - élni vele. Hizkijáhu király jeruzsálemi sírja például úgymond - mindig tele volt fűszerekkel (Baba kanra 16b). Amikor az idősebb Nátán rabbi meghalt, tanítványa, az előkető rómaiból zsidóvá lett Akylas (Onkelosz) hetven mérő fűszert égetett el a holttest mellett (Avoda zara l la.).

Joggal feltételezhetjük, hogy Rabban Gamliél intézkedése, a gyolcsruhában, lepedőben való temetkezés nem valami új törvény lehetett, hanem inkább visszatérés az ősi szokáshoz. A makkabeus kort megelőzően ugyanis (akárcsak azt követően) a zsidó temetők meglehetősen szerény zsákmányt nyújtanak csupán a régészeknek, hiányzanak az értékes „sírmellékletek”. A mester fia, az ugyancsak nagynevű tudós Simon ben Gamliél minden bizonnyal szintén a fenti megfontolásból - kijelentette: igaz embereknek, tudósoknak és jámboroknak nem szükséges értékes kőből való emlékművet állítani: elhangzott szavaik az ő igazi emlékezetük (Skalim 2, 7.).

RÉGI SÍRKÖVEK

Miért szokás egyáltalán követ emelni a sírhant fölé? Ez a világszerte elfogadott ősi hagyomány minden bizonnyal a KözelKeletről ered, onnan terjedt el. Sivatagos vidéken ugyanis a homok nem nyújt kellő védelmet a holttestnek. A rokonok és a jóbarátok ezért köveket hordtak az elhunyt sírja fölé, nehogy a test vadállatok (sakál, róka, hiéna) martaléka legyen. Így valóságos jótéteménynek számított, ha valaki (akár az arra vetődő idegen) követ helyezett a sírra. Talán - a sírkőállításon túl - innen ered az a szokás is, hogy zsidó temetőben virág helyett kavicsot helyezünk a sírra. A kisebb-nagyobb kődarabok ősi halmazát úgymond - idővel fölváltotta a sírkő, amely egyre szebb és művészibb kivitelben készült. Ezt a magyarázatot bizonyos mértékig alátámasztja a Talmud elbeszélése (vö. Oholot 2, 4.).

Más vélemény szerint a sírok megjelölése inkább rituális eredetű. Apai ágon papi családból származó férfinak (kohanitának) ugyanis - a zsidó vallásjog szerint - tilos holttesthez közelítenie. Ha egy fedél alá kerülne vele (például a ravatalozóban), vagy akár ha véletlenül sírhant fölé lépne, rituálisan tisztátalanná válna. Feloldást ez alól a hajdan nagy jelentőséggel bíró törvény alól csupán a legközelebbi hozzátartozók búcsúztatása adhat. Az ókori Izraelben ezért szükségesnek érezték a síroknak messziről látható megjelölését, nehogy az arra vetődő pap tévedésből (négy könyöknyi távolságon belül) megközelítse azt. Amennyiben hiányzott a sírkő, netán eldőlt vagy besüppedt, mésszel húzták meg a számára megengedhető útvonal határát (Baba kama 69a.). Mellesleg mindmáig szokás a temetői utak karbantartása olymódon, hogy az út közepét kövekkel rakják ki: a rokoni sírokat fölkereső kohanita ne hagyja el a számára kijelölt útvonalat. Állítólag maga a sírkőállítás szokása is összefügg ezzel. A tavaszt megelőző utolsó hónapban ádár havában) hajdan valóban kötelezték a közösség tagjait, hogy évről évre jelöljék meg a sírokat, a papok „tisztasága” érdekében (Skalim 1, 1.). Ez a régi előírás azonban - úgy véljük - inkább a temető és a sírok folyamatos rendben tartását segítette elő a téli időszak után.

A sírkő felállítását általában a temetést követő gyászév elmúltával, az első évforduló (német eredetű szóval Jahrzeit) napjára szokás kitűzni. A középkor legnagyobb zsidó tudósa, Moses Maimonides (1138-1204) úgy döntött, hogy igaz emberek sírján egyáltalán ne legyen emlékmű (Hilkhot ével 4, 4.). Mások viszont úgy vélték, a halott tisztelete megköveteli a méltó sírkövet (Slomó ben Aderet responzumai 375.). Nehéz is lett volna tiltani a kegyeletnek ezt az ősi megnyilatkozását, s ha végigtekintünk a zsidó temetők történetén, avagy akár egyetlen régi temető köveit vizsgáljuk, azonnal látni fogjuk: a korai sírkövek mindig egyszerűbbek, művészi kidolgozásuk kevésbé keresett, mint az újabb köveké. A régi feliratok is többnyire szerényebbek és rövidebbek, nyelvezetük tisztább és jóval lényegre törőbb, mint a 19-20. századi társaiké.

Vallásos (hászid vagy orthodox) körökben mindmáig szigorúan vigyáznak arra, hogy a sírkő felirata kizárólag héber nyelvű legyen. Holott a zsidóság megtelepülése után Európában hosszú ideig nem is találunk héber betűs sírkövet. Az elhunyt zsidó voltát olykor csak héber eredetű neve mutatja. Máskor viszont zsidó szimbólumokat használnak a hovatartozás érzékeltetésére. Így már igen korán, többek között a római kori Nyugat-Magyarország, Pannónia területén fennmaradt zsidó sírkövek jórészén menóra-rajzolattal vagy más zsidó jelképpel találkozhatunk, héber betűvel egyáltalán nem. Nem ritka viszont a heisz theosz (egy az Isten) jelszó, amely a legismertebb bibliai héber imádság kulcsszavainak görög fordítása. Az első héber betűs európai felirat a dél-franciaországi Narbonne-ban került elő i.sz. 688-ból. Ezen is mindössze három héber szó szerepel: salom al Jiszraél, béke legyen Izraelen.

Magyarországon a legrégibb ismert héber feliratos kő 1278-ból való: „az örökkévalóságba tért Peszáh, Péter fiának fejénél” emelték. Ez a sírkő - két alig fiatalabb társával együtt - a múlt század végén a budai Alagút és Pauler utca sarkán, a középkori zsidó temető helyén bukkant föl. Scheiber Sándor professzor alapvető munkája (Jewish Inscriptions in Hungary, 1983) a török hódoltság korának végig, 1686-ig összesen 145 magyarországi héber betűs feliratot tart számon, s ezek túlnyomó többsége sírkőfelirat. Hasonló a helyzet a nem héber betűs zsidó föliratokkal. Ebből láthatjuk, a temetői emlékek milyen fontos forrását képviselik valamely közösség történetének.

TEMETŐ ÉS TÖRTÉNELEM

A sírkövek és a temetők sorsa mindig nyomon követte a közösség sorsát. Ha valamely ország vagy terület zsidóságát felszámolták, előbb-utóbb a temető is hasonló sorsra jutott. A zsidók kiűzése után ugyanis többnyire értékesítették sírköveiket: szétosztották vagy közprédaként egyszerűen ellopták azokat, Sopronban kolostort építettek a sírkövekből, Ferrarában a városfalat erősítették meg velük. Budán a legkülönbözőbb építkezéseknél használták fel őket: feliratukat le sem csiszolták, így részben máig fennmaradtak. A beépítés némelykor oly „tökéletesen” sikerült, hogy az épület veszélyeztetése nélkül ki sem lehetne bontani őket. Így héber sírfeliratok díszlenek az egykori budai karmelita kolostor (ma Színház utca 5-7-9. számú ház) folyosóján, akárcsak a Fehér Galamb étterem borpincéjének lépcsői között.

Máskor viszont a zsidó temetők és sírok bántalmazása mintegy megelőzte a hitközséget fenyegető veszélyt. A talmudi korban például szabályszerűen őrizték a temetőket, mert a zoroasztriánus perzsák gyakorta felforgatták azokat: hitük szerint nem szabad a földet holttesttel „beszennyezni”, s a halottakat a nyitott ég alatt kell hagyni a madarak étkéül (vö. Baba batra 58a.). Egyes itáliai hitközségekben (például Ferrarában) a friss sírhantok homokjába - kis fadarab segítségével - berajzolták a héber SALOM szót: ebből mindenki tudhatta, idegenek nem sértették meg, nem rabolták ki a sírt (J. Lampronti: Páhád Jichak s.v. kvurá). Dávid ibn Abi Zimra a 16. században arról ír, hogy a muszlimok sorra ellopják a zsidó temető értékesebb köveit, feliratát lecsiszolják, majd újra eladják, többnyire zsidó vevőiknek. Ezért megtiltották a használt kövek vásárlását (RADBAZ responzumai 1, 741.).

A középkori budai zsinagógát 1686-ban, a város visszafoglalásakor a szabad rablással jutalmazott katonák valósággal megostromolták, fölégették. Az épület feltárásakor a régészek nagy számmal bukkantak összeégett, meggyalázott holttestekre. A szerencsétlen mártírok több száz éves földi maradványait 1969ben helyezték örök nyugalomba a pesti (rákoskeresztúri) zsidó temetőben. Itt viszont 1944 májusában, egy szabályszerű temeés alkalmával megjelentek Endre László csendőrei, s a jelenlevőket (a hozzátartozókat és a szolgálattevőket egyaránt) ártatlanul a halálba hurcolták. A deportálások és a gettósítás idején amíg lehetett - a régi budai (Csörsz utcai) temetőben folyt a szertartás. Itt földelték el többek között a gettókórházban elhunyt 90 éves szegedi főrabbit és világhírű botanikust, Löw Immánuelt: egy alkalmi szemetestargoncán kísérték utolsó útjára. A pesti gettó lezárása után a Dohány utcai templom udvarán temették el a halottakat. Akit a felszabadulás után nem tudtak azonosítani, vagy akinek egy hozzátartozója sem maradt életben (mintegy kétezren), ma is itt alusszák örök álmukat...

A temetők sorsa szervesen kötődik a város történetéhez. Talmudi előírás szerint az „élők házát” mindig a városon kívül helyezték el, a lakott települések szélétől számított legalább ötven rőfnyi távolságban (Baba batra 2, 9.) A város terjeszkedésével párhuzamosan a temető előbb-utóbb a település belsejébe szorult, az újabb épületek mintegy közrefogták azt. Természetesen hasonló a helyzet más felekezetek temetőinél is, ám a zsidó vallás szigorúbban ragaszkodik ahhoz, hogy a halottak nyugalmát ne zavarják, másrészt a hitközség nehezebben tudott új területet szerezni. Így gyakrabban láthatunk a város házai közé ékelt zsidó, mint keresztény halottasházat és - akár lezárt állapotban levő sírkertet. Új temető létesítése vagy akár a régi bővítése mindig a helyi hatóság kegyeitől függött. Mivel a hitközség kérését nem egyszer megtagadták, egyes zsidó temetőkben meglepő zsúfoltságra lelünk. A prágai híres zsidó temető sírjai szinte egymás fölött sorjáznak: a régi síremlék még alig süppedt a földbe, mondhatni fölötte magasodik már a következő... A prágaihoz hasonló látványt nyújt - temető a házak tövében - a jóval kevésbé ismert régi budai (Csörsz utcai) zsidó sírkert. A szinte udvarnyi területen ma 1350 sírhelyet tartanak számon. Egyik képünkön az abaújszántói zsidó temetőt látjuk: a kövek egymás mellett és mögött sorjáznak, előrebuknak, mint ima közben a jámbor hívő...

Új temető létesítése olykor országos vagy helyi járványokhoz kötődik. Miután a régi temető már az épületek közé ékelődött, járvány idején a hatóság gyakran új temető felállítására kötelezte a hitközséget. Vagy éppenséggel a városi elöljáróság jelölte ki számukra az új temető helyét. A járvány visszahúzódása után nem egyszer már kizárólag az új temetőt használták. Így történt ez például Szegeden a mai zsidó temető megválasztásával az 1832-i kolerajárványt követően. Máskor viszont szükségessé vált az ideiglenes temetkezési hely fölszámolása, a sírok exhumálása a régi temetőbe. Márpedig a rabbik hagyományosan megengedhetetlennek tartották a sírok megbolygatását (Szanhedrin 46a.). A nagytekintélyű Schreiber Mózes pozsonyi rabbi (1762-1839) ezzel szemben arról ír, hogy amennyiben a járvány idejére kijelölt temetőt a község nem kapja meg, s az nem lett fallal körülvéve, a halottakat exhumáltatni kell onnan. Félő ugyanis - írja -, hogy előbb-utóbb kiürítik sírjaikból őket. Ha lehetőség nyílik arra, hogy a halottak végleges helyükre kerüljenek, természetesen megadjuk nekik ezt a tisztességet, sőt nagy érdem ezzel a vallási kötelezettséggel foglalkozni (Hatam Szofér 334.).

AZ ŐSÖK SÍRJA

Stefan Zweig egyik kitűnő regényének (Die verborgene Leuchter) nyitó jelenetében a római zsidók a temetőben emlékeznek meg Jeruzsálem pusztulásának évfordulójáról. A sírok között a földön ülnek, úgy mondják el közösen, hagyományosan a Szentély elvesztését sirató gyászdalokat. Ez a szokás meglehetősen régi: közösségi gyásznapokon csoportosan keresték föl a temetőt. A szokás magyarázatát azonban már a talmudi mesterek is különféleképp vélték megtalálni. Egyikük szerint így akarják kifejezni, hogy Isten előtt az ember életében is szinte halottnak számít. Mások szerint az elhunytak közvetítésével irgalmat remél ilyenkor a jámbor hívő (Taanit 47a.). Meglehet, hogy egyszerűen a gyász fokozását kívánja elősegíteni a temetőlátogatás, s van, aki azt mondja ki; az élő hozzátartozók nélkül maradt sírok előtti tisztelgés a szokás háttere. Mindenesetre tény, hogy ilyenkor, gyásznapokon - a rokoni sírokat nem illik fölkeresni, csupán imák elhangzása közben - körbejárják a temetőt.

Az ősök sírjának (héberül kever avot) meglátogatása ettől függetlenül komoly erkölcsi és vallási kötelezettség. A hívő zsidó olykor több ezer kilométer távolságból is fontosnak tartja a rokoni sírok időről-időre való fölkeresését. Különösen a halálozási évforduló (Jahrzeit) napjához és az őszi ünnepeket (a Félelmetes Napokat) közvetlenül megelőző időszakhoz kötődik ez a szokás. A sírokat és mindenekelőtt az igaz emberek sírjait már a Talmud idejében szentnek tekintették, imával és kérésekkel zarándokoltak el az ősök sírjaihoz (Szófa 34a.). Közép-Kelet-Európában főként a nagy tudósok, rabbik sírjai vonzzák a legtöbb látogatót. Ezek közül is legismertebb a prágai Löw rabbi (Jehuda ben Becalél, 1525-1609) sírja, akihez a gólemkészítés legendája fűződik. Sokan keresik föl Mose Isszerlesz (1525-1572) krakkói nyughelyét, akárcsak a pozsonyi Schreiber (Szofér) rabbidinasztia különös sírboltját, amely ma mondhatni a villamossínek alatt húzódik. Gyakorta látogatják a hunfalvi, máramarosszigeti, szatmárnémeti, nagyváradi és kolozsvári rabbisírokat is. Magyarországon a sátoraljaújhelyi, a bodrogkeresztúri, az olaszliszkai és a nagykállói rabbik évfordulói valóságos idegenforgalmi eseménynek számítanak.

A zsidó vallás alapelvei szerint tilos a halottak sírját, sírkövét bármilyen célra felhasználni. A sírkő - úgymond - a halott és rajta keresztül (kizárólag holttestével együtt) a temetkezési egylet tulajdonát képezi. Egy nagytekintélyű krakkói rabbi még azt is megtiltotta, hogy a temető látogatói a sírkőre üljenek (Sulhan Arukh Jore Déá 364.§ 1. - Mose Isszerlesz jegyzete). A temetőben nem szabad fedetlen fővel megjelenni, sem állatot legeltetni, sem rajta vízcsatornát átvezetni, nem lehet ott füvet szedni. Ha valaki mégis szedett, égesse el a füvet azonnal a holtat megillető tisztelet miatt (Szanhedrin 46a.). Sokan ezzel a talmudi előírással magyarázzák azt az ősi zsidó szokást, hogy a temetőből távozó füvet tép, majd azt a háta mögé dobja. Állítólag így kívánja érzékeltetni, nem visz magával semmit, ami a halotté (vö. Szmahot 13.). Mások viszont úgy vélik, az örök életre utalunk ezzel. Fűtépéskor ugyanis így szól héberül a jámbor zsidó: „Éledjenek újra, miként a fű is kizöldül” (Kálmán Ödön: A rabbi könyve). Megtehet, hogy egyszerűen az élő és a halott közti szakítást, szétválasztást fejezi ki „virágnyelven” a fűtépés: a talmudi kor zsidó népnyelvén, arámiul ugyanis a halott neve bar-minan (rajtunk kívülálló). Ez utóbbival némileg összefügg egy másik régi szokás is. A temető elhagyásakor a hívők mindmáig - áldásmondás nélkül - leöblítik kezüket. Halottakkal való foglalkozás vagy akár a sírok meglátogatása után - hagyományos felfogás szerint rituális (és higiéniai) tisztálkodás szükséges.

A zsidó temetőt általában a helyi temető közelében találjuk, ám mindenképp önálló telken és előírás szerint fallal körülvéve. Ha belépünk, elsőként a ravatalozó épület tűnik szemünkbe. Itt végzik a rituális halottmosdatást és a legtöbb helyen a búcsúztató szertartást is. A szertartás előtt a közösség tagjai azt a Mózes búcsúénekét idéző ősi imádságot mondják, melynek szövege számos helyen a ravatalozó falát díszíti. Az ima hagyományos neve Ciduk hadin, ezért a ravatalozót Ciduk hadin-háznak is szokás mondani. A héber kifejezés arra utal, hogy a gyászoló - fájdalma ellenére - elfogadja az isteni gondviselés igazságát. Ugyanezt a gondolatot hirdeti az arámi nyelvű kaddis gyászima is. A ravatalozó és a halottmosó helyiség berendezési tárgyai egyszerűek: fából, kőből, csontból és ónból készültek. (Néhány szép, művészi értékű ilyen tárgy látható a prágai és a budapesti zsidó múzeumban.) Egyes helyeken mindmáig a szertartás nem a ravatalozó házban, hanem - régi szokás szerint - a gyászháznál történik, például Makón, ahol az új (a századforduló óta használt) zsidó temető a várostól 3 kilométerre, a tanyák között helyezkedik el.

Férfiakat és nőket néhány helyen - így Magyarországon is több orthodox hitközségben - külön temetnek. Noha már - legalábbis a középkor végétől - számos házastársi sírkövet ismerünk Európa középső és keleti részén egyaránt. Mindenütt külön sorba temetik viszont a gyermek halottakat (koraszülöttekért gyászimát sem mondanak) és az öngyilkosokat (a Sulhan Arukh alapján). Számos helyen, különösen ott, ahol a zsinagógát már megszüntették, vagy fennállása nincs biztosítva, a temető bejáratához közel helyezték el a fasizmus áldozatainak emlékművét. Ezek között néhány kiemelkedő művészi alkotás is látható: Kecskeméten például a lezárt zsidó temető ravatalozóját alakították át jó ízléssel mártírcsarnokká. A közép-európai zsidó temetők némelyikében úgynevezett „szappansírokat” is láthatunk. Mint tudjuk, a megsemmisítő táborokban tömegesen elpusztítottak testéből szappant főztek RIF-felirattal, melynek feloldása: Reines Juden-Fleisch (tiszta zsidóhús) volt. A felszabadulás után a hittestvérek felkutatták és felvásárolták a korábban forgalomba hozott „szappant”, majd kegyeletből eltemették...

Több városunkban, így Szegeden külön emléksírt emeltek a nyilasterror idején meggyalázott és szétszaggatott Tóra-tekercseknek, a megsérült és összeégett pergamendaraboknak. S itt közbevetőleg szólnunk kell egy mindmáig élő, különös zsidó szokásról, amely Európában a temetőkhöz kapcsolódik. Már az ókorban olyan tisztelet vette körül az írott szót, hogy a használaton kívül került tekercseket nem volt szabad elégetni vagy a szemétre dobni. Külön helyiségbe, az úgynevezett genizába (rejtekhelyre) gyűjtötték, majd befalazták őket. Ez a szokás már az időszámításunk kezdetén, a holt-tengeri tekercsek közösségénél megfigyelhető: az egyik kumráni barlang valójában ilyen „rejtekhely” volt. Európában (askenázi környezetben) viszont az elhasználódott vagy a tudatos rongálás áldozatává lett könyveket, héber kéziratokat, pergamentekercseket szabályszerűen elföldelik. Közép-európai zsidó temetőkben ma is látni ilyen - a könyv iránti tiszteletből megrendezett - könyvtemetést.

Minden zsidó temető talán legjellegzetesebb, kiemelt részét a rabbisírok képviselik. A szentéletű tudósokat többnyire külön parcellában helyezik örök nyugalomra. Sírfeliratuk általában díszesebb, beszédesebb a többinél. Jótetteiket és tudományukat gyakran szép sírversben éneklik meg olymódon, hogy a sorok kezdőbetűi (az akrosztichon) az elhunyt nevét őrzik. Magát a sírkövet - különösen hászid környezetben - sátorszerűen alakítják ki. Másutt a sír fölé sátortetőt vagy önálló sátorszerű épületet - héber szóval óhel - emelnek. A kőből épült sátorsíron több kis nyílást hagynak, ezeket lassan ellepik a hívők kérelmező cédulái, akik mind az elhunyt rabbi segítségét várják, közbenjárását Isten színe előtt. Minden egyes cédula (jiddis szóval kvitli) külön történet, olykor tragédia, ám mindenképp a feltétlen hit és bizalom apró megnyilvánulása.

Említettük, hogy a temető növényzetét - talmudi előírás szerint - nem szabad felhasználni. Ezért hagyományos zsidó környezetben a temető fáit, bokrait nem metszik, füvét nem nyírják, csupán a sírokhoz vezető utak karbantartásáról, kikövezéséről gondoskodnak. A látogatóban mindez - olykor indokolatlanul az elhanyagoltság látszatát kelti, holott éppenséggel a természetes környezet megóvása a cél. Másrészt így hozza értésünkre a hagyomány: az enyészettel hiábavaló szembeszállni. Néhány példa. Késmárkon például egy magányos sírkő - mint Mózes két kőtáblája - emelkedik, feliratát középütt kivájta az eső. Abaújszántón sírkő mellett nőtt fát látunk: szinte meg sem lehet különböztetni, melyik a kő, melyik a fa. Szendrőn egy síremlék már úgy besüppedt a földbe, hogy a talaj és a növényzet közül csak a kő felső íve vehető ki. Egy bártfái kövön a növények és egy féloldalt dőlt sírkő már-már egymásba olvadnak. Varannón két régi síremlék mögött egy harmadik bukkan elő. Rajta - különös, fordított ábrázolásban - áldó kezeket látunk, mintha őrizné-oltalmazná elárvult társait. Nagymihályon viszont az egyik sírkő kizuhant a többi közül: nincs aki fölemelje. A hunfalvi zsidó temető nem mindennapi látványt nyújt. A községen kívül, magas fallal körülvéve fenyőfaligetként szökik az ég felé, mint elhagyott vár a hegytetőn, mint gazdátlan oázis a sivatag közepén...

A temetőlátogató hagyományosan nem virágot, csupán egy-egy kavicsot helyez a sírra. Minél több kavics magasodik ott, annál élőbb - úgymond - az elhunyt emlékezete. A különös szokás eredetére kétféle magyarázattal is szolgálhatunk. Az egyiket említettük már: sivatagos vidéken a vadállatok elleni védelmet biztosította a kő. Más vélemény szerint a halott megsértését jelentené az életet szimbolizáló virág felmutatása, s ezért csak holt tárgyat, kavicsot hozhatunk magunkkal a sírhoz.

olvassuk a tömör magyarázatot egy osztrák költőnő, Ada Christen versében, amely a prágai zsidó temetőben, Löw rabbi sírjánál tett látogatásáról szól. A költeményt történetesen Móra Ferenc fordította magyarra. Móra ugyanis 1932-33 telén a pesti Magyar Hírlapban riportot közölt a prágai temetőről, s ezért többen - a készülődő fasizmus jegyében - megtámadták őt, hogy - úgymond - „még a halott izraelitákat is fölébreszti”. A versfordítás frappáns válaszként született erre a támadásra, mivel az utolsó versszak így hangzik:

„E pogány szokásról már mi,
keresztények, rég letettünk:
mi halottul koszorúzzuk,
kit éltében megköveztünk...”

Rav Hamnuna babilóniai talmudi mester (i.sz. 300 körül) egyszer egy déli városban járt, ahol váratlanul sófárhangot hallott. Ez a sajátos kürtszó azt jelezte, hogy valaki meghalt a városban. Meglepetésére az emberek nem hagyták abba munkájukat. Amikor megkérdezte tőlük, miért nem sietnek a halottas házhoz segíteni, azt válaszolták, külön egyesület foglalkozik azzal (Moéd katan 27b.). Ez az első említés valamiféle zsidó temetkezési egyletről, amely ma világszerte szinte minden hitközség mellett működik. Az egyesület neve Hevra Kadisa (Szentegylet), s a főfeladata mellett a szegények, betegek, árvák és özvegyek gyámolításával is foglalkozik. Az egyesületi tagság a középkorban apáról fiúra szállt (ROS responzumai 13, 13.). A társaság halvacsorával egybekötött hagyományos évi összejövetelét ádár hónap (kb. február) 7-én, Mózes születésének és halálának évfordulóján tartja. (Pesten ádár hónap elsején.) Ilyenkor megemlékeznek az abban az esztendőben elhunytakról. Közép-Európa egyik legrégibb temetkezési egyletét, a prágai Hevra Kadisát 1564-ben Eliezer Askenázi alapította, alapszabályait a legendás Löw rabbi állította össze.

Halálhír hallatán a hívő zsidó köteles azt mondani: barukh dajan haemet (áldott az igazságos Bíró). Így fejezi ki belenyugvását a sorscsapásba és Isten elkerülhetetlen ítéletébe. Közeli hozzátartozójának elvesztésekor megszaggatja ruháit és a bibliai Jób szavát idézi: „Isten adta, Isten vette el, legyen az Ő neve áldott” (Jób könyve 1:21).

Már az ókorban sem szívesen vállalták magukra az emberek, hogy a halálhírt a rokonok tudomására hozzák. (Vö. Példabeszédek könyve 6:18) Ezért inkább jelképesen adták tovább a szomorú hírt, így az imént említett sófár megszólaltatásával. Bibliai utalás alapján (Sámuel II. könyve 14:14) mindmáig szokás a halálesetről egy pohár víz kiöntésével értesíteni a szomszédokat. A halott vagy a közvetlen hozzátartozó házában minden tükröt hét napon át letakarnak: aki oda belép, már mindent tud, kérdeznie sem kell. (Egyébként is, hagyományos héberséggel nem mondják az elhunytról, hogy meghalt, inkább „eltűnt”, „megszabadult” a földi léttől, „megtért” őseihez stb.) ÉszakkeletMagyarországon a templomszolga hajnali ébresztéskor eggyel kevesebbet koppantott a házak ajtaján...

Miután a halott szemét lezárták, a földre helyezik lábbal az ajtó felé, feje alá párnát tesznek, testét letakarják és fejénél egy szál gyertyát (mécsest) gyújtanak. (Szombaton, mivel munkát végezni, még emelni is tilos, kenyeret tesznek az elhunyt fölé, s úgy helyezik a földre.) A halott fölött éjszaka virrasztanak, imát mondanak. Régente a Hevra tagjai sorsot húztak, ki őrködjék a halott mellett. A prágai és a budapesti zsidó múzeumban láthatunk erre a célra készült sorsológombokat. Az ókorban siratóasszonyokat fogadtak (vö. Jeremiás könyve 9:16).

A temetésnek - hagyományos felfogás szerint - talán legfontosabb része a halottmosdatás (héberül tahará, jiddisül tájre). A szertartást ferde deszkán, langyos vízzel a Hevra alkalmazottai végzik, közeli hozzátartozó sohasem.

„Feje színarany, hajfürtjei hullámosak, hollófeketék.
Szeme mint a galambé a patakvíz partján, tejben fürdik,
         a dúc szélén ülve.
Állcsontja fűszerágyás, messze tekintő tornyoké, ajka liliom,
         illatos mirhát áraszt.
Keze aranyhenger topázba foglalva, belseje
         elefántcsontból való, zafirral kirakva.
Lába márványoszlop színarany talpakon, alakja mint a
         Libanon-hegység legszebb cédrusai. Ínye édesség,
         csupa gyönyörűség. Ő az én barátom, ő a kedvesem, Jeruzsálem leányai!”

Ki gondolná, hogy az Énekek énekének ezeket a költői szépségű sorait a zsidó liturgia szerint éppen hatottmosdatás közben szokás mondani? Márpedig ezt teszik szépítő szándékkal, nehogy a hulla visszatetszést keltsen a közreműködőkben. A szertartás végén víz alá merítik a holttestet, majd héberül így szólnak: tiszta, tiszta, tiszta. Ezután felöltöztetik a halottat az előírásos fehér gyolcsruhába. Férfiakra imaköpenyt (taliszt) is adnak, ám ennek egyik rojtját a koporsó szélén megszakítják, alkalmatlanná teszik: nehogy megsértsék vele azt, aki már amúgy sem tehet eleget vallási kötelezettségének. A halott feje alá kis zacskóban (lehetőleg a Szentföldről származó) homokot tesznek, szemére-szájára cserépdarabot, egyes helyeken (Pakson, Kiskunhalason mindmáig) ujjai közé kis ágacskát (jiddisül gépeleh) is: ez legyen vezetője a túlvilágon. Az egyszerű deszkakoporsót lezárják, de nem szögelik le. Az alsó deszkán réseket hagynak, hogy a föld közvetlenül érje majd a holttestet. (Ősi időben - legalább az alsó deszkát kiemelve - a csupasz földbe hantolták el a halottat, ezzel a szokással azonban a hatóság tilalma miatt felhagytak.)

A búcsúztató szertartás előtt a hozzátartozók, barátok a koporsóhoz járulnak, jobb kezüket rátéve bocsánatot kérnek a halottól, ha netán megbántották volna életében. Ilyenkor szokás manapság beszakítani a közvetlen rokonok ruháját, s azt a harminc napos gyász végéig nem varrják be. A gyászbeszéd (héberül heszpéd) önálló műfajt képvisel az ókori héber irodalomban. Dávid gyászdalát is (Sámuel 11. könyve 1:17) ide sorolhatjuk. A talmudi korban külön prédikációs emelvények álltak a temetőben, álló- és ülőhelyekkel körülvéve (Moéd katan 25-27; Baba batra 100b.; Brakhot 17-19). A búcsúztató beszéd hagyományosan három részből állt: Isten dicsőítéséből, a gyászolók vigasztalásából és erkölcsi tanításból. A szónok a hozzátartozók nevében megköszönte a vigasztalók őszinte részvétét (Ketubot 8b.; Szanhedrin 4647). Az elhunytat - úgy vélték - nem szabad különösen dicsérni (Brakhot 62b.). A gyászimába, amelyet ma legtöbb helyen kántor énekel, mindig belefoglalják a halott héber nevét.

A búcsúztatás héber szava (levájá) szó szerint elkísérést jelent. Komoly vallási elkötelezettségnek számít ugyanis a halott elkísérése a sírig. A koporsót vállra vetve, a 91. zsoltár éneklése közben viszik. Egyes helyeken (p1. Szarvason) ugyan mindmáig művészi kivitelű halottas kocsit látni, ám ezeket sohasem lovakkal vontatták. A Talmud szerint éppúgy kell vinni a koporsót, mint hajdan, Mózes korában a frigyládát. A héberben ugyanis mindkettőt azonos szóval faron) jelölik (vö. Szóta 13b.). Ha valaki temetőben jár és történetesen halottat kísérő csoporttal találkozik, legalább három lépésnyit velük kell tartania. Júda bar Iláj talmudi mester (i.sz. 2. sz.) szerint kizárólag esküvőn vagy temetésen való részvétel miatt lehet félbeszakítani a Tóra tanulását (Ketubot 17a.). Goldberger Izidor sátoraljaújhelyi rabbi (1876-1944) szerint temetés idején ott minden üzlet bezárt, s a hívők egyedül a halott körül tevékenykedtek (Ocar Jiszraél IV. 14-15). A sírhoz vezető úton a gyászmenet (bizonyos napokat, félünnepeket leszámítva) háromszor is megáll. Rövid időre leteszik a koporsót, majd a zsoltárt újra kezdve folytatják útjukat: egy kissé még magunk között marasztaljuk a halottat.

Az elföldelés már a Biblia korában általános volt. A Pirké di-rabbi Eliezer című antológia (i.sz. 800 körül) azt meséli, hogy az első ember a madaraktól (pontosabban egy hollótól) leste el, miként temesse el fiát, a Káin által meggyilkolt Ábelt (21. fejezet). Akasztott embert, ellenséges katonát is kötelesség volt tisztességesen eltemetni (vö. Mózes V. könyve 21:22; Királyok I. könyve 11:25). Útfélen talált, temetetlen halottal való foglalkozás (héberül mét micvá) a zsidó vallásjog szerint a legnagyobb jótéteménynek számít (Szmahot 4, 29; Megila 3b. stb.), hiszen az elhunyt már végképp nem viszonozhatja a vele való törődést. Talán ebből a gondolatból fakad a Bibliában is felbukkanó „hálás halott” mesemotívuma (vö. bizonyos mértékig Tóbiás könyve).

A temetést az elhunyt iránti tiszteletből még a halál napjára vagy másnapra tűzték ki. Különösen Jeruzsálemben ügyeltek erre a régi szokásra (Avot di-rabbi Nátán 35.). Ez Keleten, meleg éghajlaton teljesen érthető, ám lehetőség szerint hagyományos helyen, így nálunk is mindenütt szigorúan betartják azt. Miközben a koporsót a temetés napján megásott sírba kötélen leeresztik, a 91. zsoltár záróversét éneklik. Hajdan, mint említettük már, gyakran koporsó nélkül helyezték a sírba a halottat, hogy megalósuljon az Írás szava: „mert porból lettél és visszatérsz a porba” (Mózes I. könyve 3:19). Manapság ezt a bibliai verset idézik akkor, amikor az első földgöröngyöket a sírba emelik. A résztvevők lehetőleg maguk földelik el a halottat, vagy legalább 3-3 lapát homokkal „segítenek”. Gyermek nem szórhat földet szülei sírhantjára. A fejfa felállítása után a férfiak külön imádkoznak. Hagyományos helyen a nőket egyáltalán nem engedik a sír közelébe.

Hagyományos helyen a sírhant lezárásával nem ér véget a szertartás. Sőt, a közvetlen hozzátartozók számára éppenséggel ekkor kezdődik a 7 napos szigorú gyász. A temető bejáratához közel a földre (kőre, zsámolyra) ültetik a gyászolót és cipőfűzőjét szertartásosan kioldják: a gyászhét alatt mezítláb vagy csupán zokniban kell járnia. Az ókorban a hozzátartozók zsákruhát öltöttek, fejükre hamut szórtak (vö. Jósua könyve 7:6; Jeremiás könyve 16:6). A búcsúztató szertartás záróakkordjaként a ravatalozóban, közös imádság után - legalább tíz férfi jelenlétében a gyászoló kaddis-imát mond. A jelenlevők gyászsorfalat alkotnak (héberül surá), hogy részvétüket ily módon leróják. „A Mindenható vigasztaljon meg téged, Cijon és Jeruzsálem többi gyászolójával együtt” - mondják. Egyes helyeken a Hevra Kadisa emberei már a temetőben egyszerű „lakomát” készítenek a gyászolók számára, akik a temetés napján előírásosan böjtöt tartanak (Moéd katan 27b.). A „felépülési lakoma” többnyire kalácsból és hamuval meghintett tojásból áll.

A temetők és a sírkövek kétségtelenül legfontosabb, legtöbbet mondó részei a sírfeliratok. Ha csupán a könyvünkben előforduló köveket és - többségükben héber nyelvű - szövegüket vizsgáljuk, sokoldalú ismeretet nyerünk a régiekről. Mi mindenről mesél például a szécsényi emberformátumú sírkő? Az ősi formulák, szimbólumok és motívumok mögül minduntalan egyéni sorsok bukkannak elő. A látszólag oly hallgatag kő beszédes is lehet.

„Egy kő sír a falból” - olvassuk a Bibliában (Habakuk könyve 2:11). Csak meg kell hallani a hangját. Értő szemre, alázatos figyelemre van szükség, hogy az olykor évszázadok óta némán rejtőző kövek, megkopott, elföldelt, beépített, dirib-darabra tört ódon betűk újra megszólaljanak, s elmondják történetüket. Elvégre nemcsak a könyveknek, a köveknek is sajátos sorsuk van...

„Egy kő sír a falból” - mennyi szenvedélyt és szenvedést őriznek a régi kövek? Közép-Európa egyik legrégibb, héber feliratos sírköve az ausztriai Völkermarktból arról beszél, hogy az alatta fekvő „bőkezű” férfiút 1130 nyarán Magyarországon ölték meg alattomban. Egyik-másik sírkő mintha költői veretű szövegbe ötvözné szerzőjének fájdalmát. Egy szarvasos sír feliratát mintha korának valamely héber nyelvművésze fogalmazta volna.

Közép-kelet-európai zsidó temetőben járva, szép számmal találkozhatunk úgynevezett „üres” sírokkal. A felirat mártírok, vértanúk emlékét őrzi, akiknek nem adatott meg a természetes végtisztesség. Hozzátartozóik - földi maradványok elhantolása nélkül - sorra ráíratták az elpusztítottak nevét a sírkőre: időről-időre legalább föl lehessen keresni „sírjaikat”...

„Egy kő sír a falból”. Könyvünkkel, a kétségtelen művészi élményen és élvezeten túl, fel szeretnénk hívni a figyelmet múltunk és jelenünk egy darabjára. A közép-kelet-európai zsidó temetőkre, amelyek a helyi kultúra, történelem és művészet szerves részei, amelyek sajnálatosan kevéssé ismertek és - félő - lassan veszendőbe mennek...

A bibliai Tízparancsolat tiltja az emberábrázolást, a „faragott képek” tiszteletét, ezért zsidó temetőben mindmáig nem láthatunk sírszobrot vagy fényképet, sőt - hagyományos helyen domborművet sem. A legrégibb sírköveken jóformán a felirat az egyetlen „dísz”. Később apró vésett jelek, motívumok (szőlőindák, virágdíszek), valamint a vallási hovatartozást jelölő szimbólumok bukkannak fel.

Az ókor végéről fennmaradt zsinagógák művészi mozaikpadlói és a Dura Európoszban (i.sz. 2. sz.) előkerült freskó arról győz meg, hogy a zsidó képzőművészet szinte „két dimenzió” közé szorult. Mindez azonban nem sorvasztotta el az alkotói tehetséget, csupán olyan útra vezette, amely a szerényebb formákhoz szoktatta a művészeket. Ha valóban érteni akarjuk a kőfaragók művészi mondanivalóját, ismernünk kell azokat az ősi jelképeket és szimbólumokat is, amelyek üzenetüket a messzi múltból számunkra közel hozzák.

1. menóra: hétágú gyertyatartó, minden bizonnyal a legősibb zsidó jelkép. Ágszerűen kiképzett alakja rokonságban áll az élet fájának ősi motívumával. A zsidóságban először Mózes korában, a pusztai szentély leírásánál jelenik meg. A színaranyból készült mestermunka Becalél műve volt. Mindkét jeruzsálemi Szentély fennállása idején (i.e. 950-i.e. 587, illetve i.e. 517-i.sz. 70) a templom központi részén állt, és az örökmécses szerepét töltötte be. Hét ága ezért a hét 7 napjának felel meg. Szimbólumként szerepel az Antigonosz király által kiadott pénzen (i.e. 40). A római korban általánosan ismert zsidó jelkép volt. Gyakorta találkozunk vele pannoniai zsidó sírköveken, gemmákon, mécseseken, akárcsak később a középkori és újkori templomokon, sírköveken és az illusztrált kéziratokban. Piatra Neamt-ben egy szép szecessziós változata látható.

2. hanukai gyertyatartó: nyolcágú lámpás, amelyet egy szolgagyertya (samesz) egészít ki. Magyarországon ezt is menóraként szokás emlegetni. A makkabeus szabadságharc és az arra emlékeztető téli hanuka (felavatási) ünnep jelképe. Amikor i.e. 165-ben visszafoglalták Jeruzsálemet, mindössze cseppnyi szentelt olajat találtak ott, amely a Szentélyben - úgymond nyolc napig égett. Sírköveken feltehetőleg akkor alkalmazták ábrázolását, ha az illető hanukakor (december táján) halt meg.

3. Dávid-csillag (héberül mágén Dávid = Dávid pajzsa): hatágú csillag, két egymásba fordított háromszögből áll. Héber neve történetesen szintén hat betűt tesz. Ősi jelkép, minden bizonnyal Indiából ered: az ég és a föld, vagy a férfi és a nő találkozásának szimbóluma. A zsidó hagyomány szerint Dávid király (ur. i.e. 1010-970) katonáinak pajzsára vésték ezt a jelet, vagy a pajzs ilyen csillagalakú volt. Első ábrázolása zsidó környezetben a capernaumi (Kfar Nahum-i) zsinagógában fordul elő (i.e. 2. sz.). A középkori misztikusok sokat foglalkoztak értelmezésével. A két háromszög feltehetőleg egy talmudi mondással hozható párhuzamba (Avot l, 2; 1, 18.). A lefelé fordított, égi háromszög a világ három olyan alappillérét jelképezi, amely Istentől függ: igazság, törvény és béke. Vele szemben a fölfelé irányuló, földi háromszög megvalósulása az emberen áll: Tóra, istenszolgálat és a szeretet gyakorlása. Magyarországon a Mátyás király és Beatrix esküvőjén (1476) részt vett zsidó küldöttség zászlaján, valamint a hódoltság korabeli kisebb (szefárd) budai zsinagóga bejárata fölött szerepelt ez a jel. Az újkori sírköveken és templomokon általánosan elterjedt. Homonnán a Dávid-csillag közepébe illesztették az „itt nyugszik” feliratot. Piatra Neamtban pedig a „Cijon” szót.

4. sófár: hajlított, kosszarvból készült kürt, melynek hangja jelezte az ókori Jeruzsálemben a szombat és az ünnepek kezdetét és végét. Halál esetén is megszólaltatták. A pusztai vándorlás idején a nép összehívására, buzdítására szolgált. Sófárhang kísérte - a Biblia leírása szerint - a Szináj-hegyi Tóra-adást és Jerikó falainak összeomlását. A zsinagógában újesztendőkor (ros hasaná) és az engesztelő nap (jom kipur) végén szólal meg. A hagyomány szerint sófárhang jelzi majd a messiás eljövetelét, a feltámadást. Sírköveken ez utóbbi képzet miatt ábrázolták.

5. gyertya, gyertyatartó: többértelmű jelképek. A gyertya (héberül nér) mindenekelőtt az élet és a lélek szimbóluma, a Példabeszédek könyvének közismert verse alapján: „az ember lelke Isten mécsese” (20:27). Ugyanakkor a családi élet jelképe is. Kétágú gyertyatartó a szombatot, az ötágú a templomot jelenti. Az előbbi áldó kezekkel kísérve a péntek esti gyertyagyújtásra utal (például egy suceavai sírkövön). Ezek a jelképek inkább női sírköveken fordulnak elő.

6. áldást osztó két kéz: magasba emelt két kéz, melynek mutató és középső, illetve gyűrűs és kisujjai zártak, a két hüvelykujj pedig összeér. Ezzel a jellegzetes mozdulattal - fejük fölé emelt imaköpennyel - áldják meg mindmáig a papi családból, Áron nemzetségéből származó (kohanita) férfiak Izrael népét a zsinagógában. A törvény - a mozdulat részletes leírása nélkül Mózes IV. könyvében szerepel (6:23). Egy legendás magyarázat szerint Isten a kohaniták áldásosztó ujjai közül tekint le (Midrás Sir hasirim 2:9). Ábrázolása ezért kizárólag kohaniták sírkövén fordul elő.

7. kancsó: a sírkő tulajdonosának levita származására utal. Lévi törzsének tagjai (a leviták) a mózesi törvény szerint nem kaptak földet, viszont ők látták el az ókori Izraelben az adminisztratív feladatokat. Egyúttal a Szentély körül is segédkeztek. Mindmáig ők öblítik le - a papi áldásosztást megelőzően - a templom előcsarnokában a kohaniták kezét. Ezt jelképezi több képünkön a kancsó, esetenként a mozdulat ábrázolása is.

8. korona (héberül keter): többértelmű jelkép, leginkább a tudást vagy az előkelő származást szimbolizálja. A Talmud szerint „három korona van: a Tóra koronája, a papság koronája és a királyi korona. Ám a jó hír koronája valamennyit fölülmúlja” (Avot 4, 17.). A korona lehet a házastársi hűség jelképe is.

9. nyitott könyvszekrény: A bölcsesség jelképe. Tudós ember sírkövén szokták ábrázolni, néha koronával (a Tóra koronájával) együtt. Leginkább a moldáviai zsidó temetőkben fordul elő.

10. oszlop és ház: a példamutató családi élet vagy a templomhoz való jámbor ragaszkodás jelképei. Az előimádkozói pulpitust héber szóval oszlopnak nevezik.

11. törvénytábla: a mózesi két kőtábla, amelyre a Biblia szerint a Tízparancsolatot vésték. A két kőtáblán - a zsidó hagyomány értelmében - öt-öt parancsolat szerepelt, azonos elosztásban. Az első tábla az Isten és az ember közti (vallási) törvényeket, a második az ember és ember közti (társadalmi, erkölcsi) törvényeket foglalta össze. Ábrázolását főként a zsidó templomok homlokzatáról ismerjük. Sírköveken a vallástörvény iránti buzgóságot fejezi ki. Alkalmanként maga a sírkő (különösen házastársi sírkövek) megformálása emlékeztet a két kőtábla alakjára, például felvételünkön a prágai sírkő.

12. sátor (héberül óhel): leginkább a mózesi frigysátorra utaló szimbólum. A Talmud szerint az igaz ember jótettei sátorként oltalmaznak bennünket, akik érdemeikre hivatkozunk. Ezért rabbisírokat - hászid környezetben - sátorrá szokás formálni, vagy sátormotívumot ábrázolnak rajtuk.

13. szív (héberül lév): leginkább a jóakarat jelképe. Egy közismert talmudi hely szerint Rabban Johanan ben Zakkáj (i.sz. 1. sz.) öt kiváló tanítványát megkérdezte, mi a legjobb dolog a világon, amihez ragaszkodjék az ember? A jó barát, a jó szomszéd, az irigységtől mentes szem - válaszolták azok. Az ötödik tanítvány így szólt: a jó szív. A mester neki adott igazat, mert a többi mind ebből fakad (Avot 2, 13.). Lehet a szív a lelkiismeretesség és a jótékonyság kifejezője is. „Hűséges ember, értékes lelkű” - olvassuk egy szívvel díszített abaújszántói sír feliratán.

14. pajzs (héberül mágén): a belső emberi értékek jelképe. A zsidó vallás felfogása szerint az ősök érdeme pajzsként védelmezi az utódokat. Koronával együtt a főpapi mellvértre (hósen) és így az elhunyt kohanita származására emlékeztet.

15. Tóra-függöny (héberül parókhet): a vallásos élet szimbóluma. Abaújszántón fordul elő. A zsinagógai Frigyszekrény előtt húzódik a többnyire díszes függöny, amelyet Tóra-olvasáskor, főbb imáknál és ünnepi alkalommal nyitnak meg. A Talmud és az engesztelő napi főima szerint az ember élete Isten előtt nyitott könyv, amelybe mindenki saját kezével írja be tetteit, melyet feltárva dönti el sorsunkat Isten.

1. oroszlán (héberül arjé): igen gyakori jelkép, többnyire a hűségé, a vallásos kitartásé. Ezt egy közismert talmudi mondás alapozta meg: „Légy erős mint a párduc, könnyű mint a sas, gyors mint a szarvas és hős mint az oroszlán, hogy mennyei Atyád akaratát teljesítsd” (Avot 5, 23.). Az oroszlán Júda törzsének és Dávid király dinasztiájának címerállata, s ezért általános érvényű zsidó jelkép is. Két oroszlánnal körülvett korona vagy törvénytábla a Tóra védelmét jelképezi. Ettől függetlenül a sírkövön alkalmazott oroszlán az elhunyt héber vagy jiddis személynevét (Júda, Arjé, Léb, Löw stb.) vagy családnevét (Lővy, Löwenberg, Löwissohn stb.) is kifejezheti.

2. szarvas (héberül cvi, ajal): gyakori jelkép a fent idézett talmudi mondás, valamint népszerű bibliai hasonlatok (például Zsoltárok könyve 42:2) alapján. Mint „címerállat”, személynevekre (Natáli, Cvi, Hirs, Hera) vagy családnevekre (Hirsch, Hirschl, Herzl stb.) is utalhat.

3. sas (héberül neser): a már idézett talmudi mondás alapján előforduló jelkép. Családnevekre (például Adler) is utalhat. „Mint sas, ébren őrzi fészkét, fiókái fölött lebeg, szárnyain emeli őket” - olvassuk a Bibliában (Mózes V. könyve 32:11).

4. galamb (héberül joná): egyrészt a szelídség, a vallásos buzgóság jelképe (vö. Jesája könyve 38:15), másrészt - az Énekek éneke alapján - a női szépségé. Egy jiddis eredetű, ismert női névre (Taube, Tojbe) is utalhat. Ábrázolása szinte kizárólag női sírköveken látható.

5. macska: egy olaszliszkai sírkövön előforduló ábrázolása talán a Katz családnévre utal. A Hulda női név vadmacskát, menyétet jelent.

6. szárnyas lovak: a Piatra Neamtban (Moldávia) felbukkanó jelkép magyarázatát nem ismerjük, minden bizonnyal idegen eredetű.

7. szőlőfürt, szőlőtő (héberül eskol, gefen): Izrael országának és a zsidóságnak egyik ősi jelképe (vö. Zsoltárok könyve 80:9). A vallási szertartásokban kiemelkedő jelentőséggel bír, így másodlagosan a valláshoz való ragaszkodás szimbóluma. Másrészt a családi élet jelképe is a Zsoltárok könyvének egyik közkeletű verse alapján: „Feleséged mint termő szőlőtő házad belsejében” (128:3). Szőlőfürt látható több római kori zsinagóga mozaikpadlóján, akárcsak a középkori (13. századi) soproni zsinagóga frigyszekrényén.

8. gránátalma (héberül rimon): szintén ősi izraeli és zsidó szimbólum, az ország kiemelt terméke. Mivel azonban gránátalmának (rimonim) nevezik a Tóra-tekercs fölé helyezett, csengőkkel ellátott díszeket is, a gyümölcs másodlagosan a vallásos buzgóság jelképe lett.

9. fűzfa: a szomorúság és a gyász általánosan elterjedt jelképe. Mint zsidó szimbólum, az őszi „ünnepi csokor” egyik alkotóeleme. Ábrázolása Magyarországon gyakori, és főleg női sírköveken fordul elő.

10. pálma (héberül támár, luláv): szintén az ősszel (a sátrak ünnepén) használatos ünnepi csokor része, annak egyik legfontosabb alkotóeleme. Jelképként a gerincességet, a kitartó, egyenes jellemet, sőt az igaz embert ábrázolják vele. A közismert szombati zsoltárban ugyanis ezt olvassuk: „ az igaz mint pálmafa virágzik” (Zsoltárok könyve 92:13). Díszes pálmafák láthatók a krakkói Nátán Nóte ben Slomó Spira rabbi sírkövén is (meghalt 1633-ban). A felirat szerint „ő az, akiről azt tartják, négyszemközt beszélt Élijáhu prófétával”. A derékbatört pálma vagy gyertyatartó rajza mindig a váratlan halál tragikumát fejezi ki.

11. különféle virágmotívumok és vázák láthatók főként modern síremlékeken, így a Schmidl-család szép szecessziós sírboltján (Budapest, Kozma utca), Abaújszántón. Ezek a kegyelet természetes jelképei, megnyilvánulásai. Közülük leginkább egy kopjafára emlékeztető motívum (feltehetőleg bimbó?) érdemelné meg az alaposabb vizsgálatot.

A betű héber szava (ot) kettős jelentésű: egyrészt betű, másrészt jel, szimbólum, sőt csodajel. S valóban, a héber írásban (amely végső soron mássalhangzós betűírás) a betű még megőrizte ősi jelkép-értelmét. Nem szólva arról, hogy minden egyes héber betű elnevezése valamely ősi szót őriz (alef: marhafej, bét: ház, gimel: teve stb.) és valamennyinek számértéke van. A betűösszevonások, rövidítések olykor önálló tartalommal bírnak. Ez a sajátosság szolgált alapul a középkori zsidó betű - és számmisztika létrejöttére, fejlődésére.

1. P.N. - feloldása: pó nitmán = itt van elrejtve (azaz eltemetve). A latin hic iacet és a görög enthade keitai héber megfelelője. Már az ókorban kialakult formula. Pilisvörösvárott ennek P.T. változata szerepel. Ennek feloldása: pó támuk, jelentése az előbbivel azonos. Természetesen rövidítés nélküli változata is használatos, például Krakkóban.

2. L.P.(F.)K. - (összeolvasva: l'fak) - feloldása: lifrát kátán = a kis időszámítás szerint. Az elhunyt halálozási dátuma után szerepel, például Göncruszkán. A zsidó időszámítás ötezredik éve a polgári (keresztény) időszámítás 1239/40-ig évének felel meg. Így az 1985. esztendő nagyjából az 5745. zsidó évvel azonos. Az ezreseket azonban nem jelölik: ez a kis időszámítás. Tehát a fenti dátum helyett - természetesen héber betűszámokkal - 745-öt írnak, majd gyakorta hozzábiggyesztik a figyelmeztető rövidítést: a kis időszámítás szerint. Előfordul a három fenti betű játékos - ámbár szintén megszokott - összekapcsolása is.

3. T.N.C.B.(V.)H. - (összeolvasva: tanc'vá) - feloldása: t'hi nafsó crurá bicror hahajim = legyen a lelke bekötve az élők bugyrába. Általános záróformula zsidó sírköveken. Arra utal, hogy az elhunyt örökké élő maradjon. A kifejezés hátterében az az ősi (már rég feledésbe ment) szokás bujkál, hogy a keleti pásztorok mindig annyi kavicsot őriztek „az élők bugyrában”, ahány bárányból állt a nyáj. Így voltak képesek számontartani az állatállományt. A kifejezés előfordul Dávid bibliai történetében. „legyen az én uram lelke bekötve az élők bugyrába”, vagyis sokáig éljen (Sámuel I. könyve 25:29).

Raj Tamás

Bevezetőnkben igyekeztünk mindig az első forrásokból meríteni. Szükségesnek érezzük azonban a témánkba vágó legfontosabb alapműveket, feldolgozásokat itt felsorolni.

Ábrahám Vera: „Hol sírjaink domborulnak…” Elhagyott zsidó temetők Somogy megyében. Kaposvár, 2006.

Halász Nátán: A kegyelet forrása. Orah kol adam. Bp., 1902. (Új kiadása: 2002.)

Raj Tamás: Vigasztaljátok népemet (Gyászszokások, imák, vigasztaló zsoltárok) Bp., 1998.

Raj Tamás: Zsidó tárgyak művészete (Szelényi Károly fotóival) Bp., 2001.

Scheiber Sándor: Hegyaljai zsidó sírkövek (Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXI. 177-194. 1.) Miskolc, 1982.

Wachstein, Bernhard: Die Grabinschriften des alten Judenfriedhofes in Eisenstadt. Bécs, 1922.

Weiss Sámuel: Avné bét hajocér... b'vét hahajim hajasan Pressburg. Paks, 1900.

Wischnitzer-Bernstein, R.: Symbole und Gestalten in der jüdischen Kunst. Berlin-Schöneberg, 1935.