dátum: cím:MAMI naplói file: */1945 C.5931-5984
a valódi oldalszám kevesebb
NAPLÓ
DESKÉNEK
1944.
"Amikor én rád gondolok,
Már
az is imádság." Elôszó
a Naplóhoz.
Ez a napló a
zeredeti kézzel írott mása. Változtatás annyiban történt, hogy pár helyen
magyarázataot szúrtam be, a jobb érthetôségért. Pár kérdés még így is
felmeülhet, pl. Mikor azt írom, hogy egy deka élelemet sem vettem ebben a
hónapban, hogy akkor mibôl éltem. Ti elvoltatok látva, -ez kitűnik a szövegbôl-
én meg pl. Megfôztem magamnak egy kis fazék krumplit, s az
volt a napi kosztom. Az erôsödô inflációban pedig amit csak nélkülözni tudtunk,
eladtam. Gyűrôket, karkötôt, herendi kis szobrot, kristályvázákat,
sí-felszerelést, a mély gyerekkocsit, ezüst tálcákat, ezüst teakészletet,
rézkarcot, stb.-t - majd késôbb Deske mester-hegedűjét, és a zongorát...[...]
Ha lesz -
/még/ - idôm és erôm, majd folytatom tovább a Naplót.
1998.3.16.,-
Előttem jóval hamarabb, s nálamnál jóval okosabb emberek rég megmondták, hogy az elutazás az
otthon-maradottak számára mindég egy kissé meghalás, mert ugyanaz az ember nem
jön vissza, - nem jöhet vissza, hiszen az élet s benne az ember is állandóan
változik, mint ahogy változik minden, ami él.
Tavaly egy évig voltál távol tőlem
éDeském. Párszor ugyan találkoztunk ez év alatt, de oly sietve, olyan ideges
rohanó körülmények között, hogy az szinte nem is számított, s a találkozás
örömében mindég benne volt a búcsú
fájdalma is. De egész idő alatt tudtunk levelezni, ami megtartotta a szoros
kapcsolatot közöttünk, s egymásnak minden tettünkről, gondolatunkról, hangulatunkról és minden fontos és kevésbé fontos problémánkról beszámoltunk, sőt még egymás tanácsát is
kikértük - Ennek ellenére sokat
gondoltam akkor arra, hogy vajon ki lesz az az ember aki az év elteltével
visszajön hozzám. S mikor végre valahára hazajöttél -/azt hittem végérvényesen/- , láttam, hogy nem tévedtem: egy
kicsit más ember jött haza Ez a Deske nem volt rosszabb vagy jobb - csak kicsit
más lett, mint, aki elment, s meg kellett ismernem egy két újabb szokását, s
újabb oldalát. Azt, hogy ezt Deskét is
épp úgy szerettem, mint a régit, s hogy
továbbra is ő volt az én mindenem, azt mondanom sem kell, ez természetes, hiszen változatlanul ő
maradt az én boldogságom, az én egyetlen drága Deske uram.
S most megint távol vagy tőlem , s
tudom megint egy kicsit más Deske fog hazajönni, ez magától értetődő. Nem
lennél ember, ha ennyi borzalmas háborús élmény, benyomás, ennyi szenvedés és
megpróbáltatás nyom nélkül múlt volna el benned. - De vajon gondolsz-e arra,
hogy míg Te távol voltál azalatt én is egy nagyon nehéz, nagyon hosszú, tövises
és göröngyös utat jártam be, s valószínűleg - sőt bizonyosan - én is
megváltoztam.
Egy éve már, hogy elmentél s még csak
egy sort sem kaptam tőled. Egy éve, hogy nélküled járom a magam útját. Tehát tudjuk-e majd zökkenő nélkül ott
folytatni, ahol egy évvel ezelőtt elhagytuk? Ne érts félre! Nem arra gondolok,
hogy kevésbé szerethetjük egymást - ez, tudom, ki van zárva -, mivel az én, s
tudom a Te szereteted is mélyebb lett, s nincs az együttlét terminusához és
szűk korlátjához kötve. Itt csak arról van szó, hogy mi ezalatt a külön
eltöltött hosszú idő alatt - bár gondolatban s lélekben mindég együtt voltunk - mindketten kicsit megváltozunk, s Te
ha itthon leszel, esetleg csodálkozva vagy értetlenül fogsz állni egy -egy
mozdulatom, szavam vagy tettem előtt - vagy egy kicsit idegennek fogsz találni,
hiszen nem ilyen voltam, mikor elmentél, nem ilyennek ismertél. Ilyenkor kérlek
gondolj arra, hogy ez természetes, hogy én is kicsit más lettem, hiszen én is
"utaztam", két pici gyerekkel mázsás súlyú felelősséggel, ezer
aggodalommal és félelemmel a "tisztítótűzön" keresztül vissza egy
egészen más, egészen újfajta - a régi
alapjait elvesztett - életbe, ahol sok minden megváltozott, sok minden elmaradt
és más lett. csupán egyetlen egy ponton maradt holt biztos változatlan, s ez a
szerelmem.
És, ha Te is így vagy velem éDes, akkor
hiába szakítottak el minket egymástól ilyen végtelenül hosszú időre, mind ez
nem számít, mert ez a legyőzhetetlen szeretet és szerelem minden nehézséget
áthidal majd, ami köztünk támadhat.
Az elmúlt egy év alatt naplószerűen
feljegyeztem szinte minden lényegesebb dolgot, s ez hozzásegít majd, hogy
megérts.
Még csak annyit bocsátok előre: minden
fontosabb cselekedetem előtt gondolatban mindig kikértem a tanácsodat,
véleményedet, mindent megbeszéltem veled, hogy mindent a lehető legjobb belátásom és tudásom szerint csinálhassak, sokszor olyasmit is, amit ma már meg sem
értek, hogy mertem csinálni, s olyasmit is, amire -előtted bevallhatom- ma is
büszke vagyok. De ez nem volt nehéz, mert a
jó Isten és Te mindig velem voltál, s én hozzátok mindig minden körülmények között száz százalékig hű
maradtam.
Add a kezed éDes, s induljunk el a
Keletitől, ahol karácsony előtt elbúcsúztunk egymástól, s járjuk be együtt ezt
a nehéz hosszú utat.
1945 karácsony.
--------------------------------
Vihar
a levelet ide-oda szórja
Szegény
katonának forgandó a sorsa,
Ma
még piros élet, holnap fehér álom,
Ne
sajnáld a csókot tőlem, gyönyörű virágom.
Katonadal
1944. dec.21.
A Keletin füst, rohanás, idegesség, s a
fűtetlen kupéban rettentő hideg van. Egyik kisriadó követi a másikat, én nagyon
félek, de félelmemnél is nagyobb kétségbeesésem, hogy már megint búcsúznom kell
tőled.
Úristen! Hányszor kell még nekünk
búcsúznunk?! Hogy szavaiddal éljek -/amit egyszer Dobogókőre írtál még nekem/ -
mikor lesz az, amikor csak találkozunk
és sohase búcsúzunk.- Egy napja jöttél meg, egy napot tölthettünk együtt és
máris menned kell. Mikor utoljára csókoltuk meg egymást a Keleti előtt a
villamosnál ahova kikisértél, - azt
kérted mosolyogjak rád, de ez csak könnyeimen keresztül sikerült, -s mikor
elváltunk, éreztem, hogy a lelkem fele ottmaradt veled, s én szívemben
hangtalan ürességgel s néma félelemmel indultam vissza reménytelenül egyedül
Zugligetbe.
/ Hogy miért Zugligetbe? December
második felében már annyiszor volt riadó naponta, hogy nem győztük a pincébe
való le-föl-szaladgálást. Nem egyszer úgy mentünk le a lánnyal, hogy
mindegyikünk karján egy-egy kis csemete, a másik kezében meg a tejbegríz vagy amit épp ettetek. Alig
kaptátok be lent az ételt, lefújták a riadót, s jöhettünk föl. Kulcs a zárba... még ki se nyitottuk az ajtót
fordulhattunk vissza az újabb kisriadó miatt. Ez így ment napokon át. Végül nem
bírtam, s kiköltözködtünk Jenny mamáékhoz, azzal, hogy ott nincs 5 emelet, s a
földszintről semmi lemenni a pincébe. Hogy az nem véd eléggé? Lehet. De ott
volt remény, hogy mégis túl éljük ezt, mert a Körtéren már nem csak az állandó
leszaladgálást nem bírtuk, de a belövésektől is félni kellett, mert annyira
közel voltak az oroszok, hogy nem egy lakás kapott már így találatot.
Az esték, illetve az éjjelek sem voltak
jobbak otthon. Esténkint Deske rekamiéjára kikészítettem két félbehajtott
plédet, fölülre középre a sapkák jöttek. Egy koffer és egy hátizsák mindég be
volt csomagolva, készen az óvóhelyre való lerohanáshoz. Ha megszólalt a riadó
Tücsi, Deske az ágyból kikapva, fél percbe se telt míg az odakészített plédbe
bebugyoláltam őket, s fejükre a sapkát ráhúztam. A lány és én egy-egy kis
gyerekkel a karján hátizsákkal a hátán
vagy a kézben lévő kofferrel 3 perc sem telt el a sziréna óta, s mi már
lépcsőztünk lefelé. Mivel világítás nem volt, hát számoltam 1,2,3,..... 8,9,10
akkor fordulni kellett, s jött a következő félemelet. Ez annyira
belémrögződött, hogy a mai napig, ha gyalog megyek le a lépcsőn számolom a
fokokat./
A Szebeni Antal téren -/most Döbrentei térnek hívják/ - leáll a
villamos én gyalog megyek ki Zugligetbe, s persze rettenetesen félek, de hiába,
most már erősnek kell lennem, s meg kell szoknom az egyedüllétet.
1944.dec.24.karácsony
Deskéről semmi hír. Két napja, hogy
elutazott, de azért folyton abban reménykedem, hogy ma este mégis együtt
lehetünk.
Délelőtt Weltzl Katival megyek misére
kint a zugligeti Angolokhoz, de nagyon unheimlich, mert köröskörül erős ágyúzás
hallatszik, s egyik kisriadó a másikat éri. Jenny mama azzal fogad, hogy egy
tiszt volt bent vizet kérve, s az mondta, hogy az oroszok már Budakeszin vannak
- Mivel én Dunakeszit értettem, a hír nem lepett meg, és nem is nagyon
izgatott, mert ezt már hetek óta tudtuk. Rövidesen újra felbőgtek a szirénák
nagyriadót jelezve, s én
félelemtől
falfehéren rohanok le a két kis angyalkánkkal a pincébe. A várost kegyetlenül
bombázzák
Fél-háromkor Erzsébetkével Kisdeskével
meg Rozival -/a lánnyal/-a Bethlen udvarba megyünk fagyújtásra, mert Klárinál
gyűlik össze a család. Odaérve kiderül, hogy Klári nincs otthon, mivel a
nagyriadó alatt kislánya született az OTBA kórházban.
Öt előtt indulunk el hazafelé Jenny
mamáékhoz Keresztpista /Anyu húgának, Ricsinek férje/ a Széna-térig kisér minket, s ott felpakol bennünket a 81-es
villamosra, de az Budagyöngye előtt elsötétül és leáll. Le kell szállnunk. A
Budakeszi út teljesen zsúfolt, tele menekülő civilekkel, batyus rohanó emberekkel, s annyi katonával, hogy
mozdulni sem lehet. Itt már arcvonal van, ezen keresztül nem engednek minket
még Jenny mamához sem, pedig látjuk a házat. Nincs mit tenni
visszafordulunk gyalog a töksötétben.
Alig bírunk menni, mert nehéz a két
gyerek, meg a sok -karácsonyra kapott- ajándék. Végre meglátok egy üres autót -
a japán követségé - az könyörgésemre felvesz minket s elvisz egészen a
Vérmezőig. Villamosok nem járnak, így a legközelebbi helyre Ricsiékhez megyünk.
Ők felejthetetlenül kedvesen fogadnak, s elhelyeznek minket éjszakára. Gondolom
kár ilyen felfordulást csinálni, holnap úgyis hazamegyünk a Körtérre.
1944. dec 25.
hétfő
A Vérmezőn épp a ház előtt 4 aknavetőt
állítottak fel. Rettenetes a hangjuk, az ablakok is remegnek tőlük. Egy-két
belövés is éri a házakat, ezért a gyerekekkel lemegyünk a pincébe. Délután fönt
vagyunk, de este a szomszéd házat éri belövés, így mindnyájan lesietünk az óvóhelyre. Kevés a hely Erzsébetke Rozi
terebélyes ölében, Kisdeske az én
karomban, bizony nagyon fárasztó.
Fél 3-kor újból felmegyünk, mert
elhallgattak az ágyúk, de alig, hogy lefekszünk, máris ugrunk ki az ágyból,
mert egy közeli becsapódás a lépcsőház majdnem minden üvegablakát összetörte,
mint egy figyelmeztetésül, hogy nem babra megy a játék, jó lesz vigyázni. Hát újból lerohanunk mind az üvegcserepeken
lépdelve, és nem is sejtjük, hogy a pincéből hosszú heteken keresztül már nem
jövünk fel többet, - legfeljebb az első
napokban mosakodni vagy mosni a gyerekeknek. - De ezt is csak pár napig
lehetett, mert nem volt víz, s nem volt tanácsos kilépni az óvóhelyről.
Erzsébetkével csak pár pelenkát hoztunk, - hiszen azt hittem egy
délutánról van szó, Kisdeske ruházata abból állt, ami rajta volt: szép ruha, fehér zokni, fehér cipő, fehér macskanadrág,
s világoskék kabát és sapka. Erzsébetke is fehérben de neki nem volt még kabátja, hiszen ő még az utcán az én
karomban közlekedett - ezért egy fehér plédbe csavarva jött velünk. Sajnos a
kis sötétkék mackónadrágja sem volt rajta, s ezért őt állandóan ölben kellett tartani, mert a fűtetlen pincében nem állíthattam le
a hideg földre zokniban és kis ruhában.
December ?
Az első éjszakák embertelenül
fárasztóak az óvóhelyen. Nincs elég hely, egy támla nélküli fapadon ülve - ölemben Kisdeskével - várom ki a
reggelt. Néha jut egy kényelmesebb szék, de persze Kisdeske mindég a karomban.
/Rozi szó szerint a könnyebbik részt választotta: ő Erzsébetkét tartja ölben./
Jó pár nap múlva végre Ricsi lehoz matracokat a földre s összezsúfolódva azon alszunk, végre legalább
feküdni lehet, s ki lehet nyújtózkodni. Nagyon hideg van - hiszen a pince
fűtetlen- s tekintve, hogy nappal is a földön lévő matracokon ücsörgünk, a
bunda, a kesztyű jóformán sose kerül le rólam. Kisdeske ide-oda szaladgál,
járkál - /főleg oda, ahol eszik valaki/- de szegény kicsi Erzsébetkémet nem
állíthatjuk lábra.
Hadd írjam le neked, hogy milyen is
volt ez a pince. A nagy ház teljesen alápincézett de ennek nagy részét a kazánház, a széntároló - tette ki, és a lakók fáspincéi, melyekben
természetesen nem fát tartottak hiszen központi fűtés volt. A maradék jutott óvóhelynek. Méreteit nehezen
tudnám megmondani, akkora volt, mint egy igen-igen nagy szoba, de sok ponton aláducolták - a várható bombák miatt
- s ez nem csak kisebbítette az
óvóhelyet, hanem kissé zeg-zugossá is
tette. Az első napokban -amíg azt hittük, hogy csak elévtve leszünk lent,- mindenki ott foglalt helyet, ahol épp
tudott. Mikor láttuk, hogy pinceéletre kell berendezkednünk, ki-ki matracokkal, székekkel próbálta kialakítani a saját életterét, s ott
töltötte az egész napot. A mozgás felállásra pár lépés megtételére
korlátozódott a helyhiány miatt. A férfiak gyakran kiálltak a kapu alá, hogy
kissé jobb levegőhöz - meg némi kötetlenséghez - jussanak. Ez persze csak az
ostrom-csendben volt lehetséges. Az egymáshoz közeli fekhelyen kuporgók
beszélgettek egymással, de még a gyerekek is inkább csöndben voltak, játékhoz sem igen volt kedvük - no meg
alkalmuk.
A főzést közös sparhelton bonyolították
le az asszonyok, de a tűzhely nem az óvóhelyen volt, ami nagy kár, mert akkor
valami meleget is adott volna.
Most már egybefolynak a napok, ülünk,
ülünk, ülünk, nincs különbség nappal és éjszaka között - hiszen világítás
nincs-, mint ahogy azt sem tudom szerda vagy péntek van-e. A házmegbízott felkérte
a lakókat egyik nap, hogy rendszeresen mosakodjanak, mert ennyi ember ilyen kis
helyen mosdatlanul bizony büdös lesz. De már másnap helyesbített: kérve csak
ívásra használjunk vizet, mert baj van a vízellátással, senki "ne
vetemedjék" mosdásra.
Egy-egy
napra még felfigyelünk: szilveszter... én Rád gondolok, Deském, s tudom Te is
velünk vagy lélekben. Az ünnepi vacsora egyetlenegy szelet hajszál-vékony
kenyér, hajszál-vékonyan megkenve libazsírral, s rajta egy egészen picurka máj.
1945.
1945. újév
Mit hozol? Mit tartogatsz számunkra? -
Egész nap bombáznak.
1945. január 3.
Egyik nap levelet küldtem Anyikáéknak
egy idegen emberrel, aki Pestre ment, s ma válasz jött rá! Ez igen nagy szó,
hiszen még a kapun kilépni is életveszélyes. Míg a levelet olvasom gondolatban
hazarepülök, s elfelejtem a pincézést minden szenvedésével együtt. Víz, fűtés,
világítás nincs, ennivaló a kevésnél is kevesebb. Anyikáék levele csupa szív,
süteményt, pástétomot, szárított almát küldtek nekem és a gyerekeknek. Míg ez
tart, Ricsi még kevesebbet ad enni.
A gyerekek bámulatosan jól bírják a
pincézést, mindig mosolyognak, sose sírnak. Főleg Kisdeske mindenki kedvence,
mert ő odamehet - és megy is - bárkihez, s beszélni is tud. Elmeséli, hogy
"eszte jöttünk a villamoszon, asztán szötét lett, asztán
leszálltunk.".... De én bizony pokolian szenvedek, főleg a félelemtől, az
állandó sötétségtől s a tétlenségtől. Egész nap a földön - /matracon/ -
kuporgok s nem merek még a kapu alá sem kimenni. Ricsiék állandóan gyötörnek,
hogy miért nem viszem ki az udvarra levegőztetni a gyerekeket, én azonban
annyira félek a bombáktól és a belövésektől, hogy ezt nem merem. Főleg azóta,
hogy az egyik udvari sétánál - Kisdeskével a karomon- enyhe légnyomást kaptam
egy közeli bombától, s egy másik alkalommal is. Úgy, hogy már én vagyok a rossz
jel a többiek előtt: ha én kimegyek az óvóhelyről biztos, hogy bomba vagy
belövés éri a házat perceken belül.
1945. január 4.
Erzsébetke 1 éves!! Minden ünneplés
abból áll, hogy összecsókolom. Így szeretném elfelejtetni vele, hogy éhezik.
Mert bizony mind éhezünk. Naponta egyszer eszünk főtt ételt, de az adag igen
kicsi és kevés, messzemenően nem elég nemcsak nekem, de ami fontosabb lenne: a
gyerekeknek sem. A reggeli és a vacsora egy csésze üres tea, néha annyi se,
mert nincs mindig víz - azt egy távolabbi bombatölcsérből hozzák. A teához
hajszál-vékony kenyérke, hajszál-vékonyan megkenve némi kis zsírral vagy
lekvárral. De ez sincs mindig. Tudom, az élelemmel spórolni kell, mert nem
tudjuk meddig tart még ez, s utánpótlásról szó sem lehet. Nagyon gyötör, hogy
Ricsiék legalább a két kis Angyalkámnak nem adnak elég ennivalót, pedig van
nekik bőven, hiszen a tanyájukról jól ellátták őket.
Egyik nap egy
gránát agyonütött egy lovat a közelünkben, így néhány napig
"feljavított" koszton vagyunk.
1945. január ??
Most már végnélküliek a napok. Miki
öcséd látogat meg kétszer, neki sírom el minden bánatom. Ő bíztat, hogy nem
tart már soká, de én egyáltalán nem tudom hinni, s nagyon lehangolt vagyok.
A ház sok
bombát kapott és sok belövést is már. Pár érdekességet is produkált. Pl.
Ricsiék asztalán egy nehéz ólomkristály tálba beállítva állt egy vékony
petróleum-lámpába való üveg. Az egyik bombázáskor a kristálytál ripityára ment,
az üveg sértetlenül állva maradt. Vagy: Ricsiék lakása ismét találatot kapott,
s a fölöttük lévő emeletről leomlott a lépcsőház. Ameddig fel lehetett jutni
láttuk, hogy a romok tetején a liftnél épen áll szép sorban vagy 5 befőttes
üveg!
Sajnos az első bomba, ami Ricsiék
lakását érte, elvitte Erzsébetke kimosott zoknijait, száradó pelenkáit és a
fehér plédet is. Zoknik helyett zsebkendő került a kis lábaira, a pelenkákat
Ricsi pótolta egy elhasznált szétvágott lepedővel, s a fehér takaró helyett
adott egy régi pokrócot. Nekem egy szandált kölcsönzött, hogy ne eskarpen
cipőben kelljen lennem egész nap. Mondanom sem kell: az én cipőm is "kibombázódott"
1945.január 16.
Születésnapom, s ma egy éve volt
Erzsébetke keresztelője. - 26 éves lennék?! Hihetetlen! Hatvannál is többnek
érzem magam!
Délután "tömény" bombázás A
fejünk felett leszakadt a fél ház, az óvóhely megremeg, de bírja. Iszonyú por
zúdul be, még órákig nedves kendővel az orrunkon és szájunkon ülünk, lehetőleg
nem is mozdulva, hogy minél kevesebb levegőt fogyasszunk. A gyerekeknek ezt úgy
adom be, mint egy tréfás új játékot, s közben mesélek is nekik. Nem akarom,
hogy megriadjanak, úgyis elég keserves a helyzetük. Még jó, hogy ilyen picik, s nem fogják föl a
halálveszedelmet, s a halálfélelmet sem.
Ricsiéket teljesen kibombázták. A ház annyi bombát és belövést
kap, hogy már WC-re s merek menni, napjában csak egyszer kora hajnalban a
bombaszünetben. Ez persze meglehetősen egészségtelen de bélműködésem vagy egy
hete úgyis szünetel, s már semmiféle hashajtó nem használ. Hét napnál tovább
nem merek várni, s a jéghideg kazánházban, jéghideg vízzel beöntést adok
magamnak. Eredmény van, de plusz egy olyan derékfájást kapok, hogy napokig alig
bírok kiegyenesedni.
Éjjelenként jóformán semmit sem alszom,
maximum két, három órát s már hajnali fél 4-kor mindig fent vagyok, de nem
mutatom, mert legalább ilyenkor lehetek egyedül gondolataimmal. Már nem bírom
az itteni helyzetet. Keresztpista csupa szív, de Ricsi hiú, önző, viselkedni
sem tud, s folyton beszél még hozzá butákat, szégyellem magam miatta. Engem folyton unszol - de csak Keresztpista háta mögött- hogy
miért nem próbálok meg hazajutni a Körtérre, - s csúnya stílushibát követnek
el, hogy ők ketten külön esznek a fáspincéjükben.
A ház a pince fölött romokban áll. Az
élelem a kevésnél is kevesebb. Ricsi piszkálódásait sem bírom, így egy reggel
összecsomagolok, elhatározva, hogy átmegyek a Bethlen udvarba Kláriékhoz -/bár
Klári nincs otthon/. A holmijainkat batyuba kötöm, felveszem a hátamra, karomra
Kisdeskét, Rozi csak Erzsébetkét viszi, s elindulunk.
A batyu és Kisdeske együtt igen nehéz,
a sok üléstől és éhezéstől elgyengültem, no meg a romokon bukdácsolva járni sem
éppen könnyű, főleg egy kölcsönkapott nyári szandálban. Alig megyünk vagy 50
métert, mikor aknatüzet kapunk, megrettenve ugrom Kisdeskével egy veszteglő kocsi
alá. A tűz erősödik, mi rémülten guggolunk be egy kapu szögletébe, de a ház is
találatot kap, ezért lerohanunk az idegen pincébe. Fél-óra múltán tűzszünet, s
mi újra folytatjuk utunkat. Alig birok járni, már csak vonszolni tudom magam,
ezért egy embernek 200 pengőt -/az
akkor nagy pénz volt/- és egy doboz cigarettát ígérek, ha elsegít minket a
Bethlen udvarig. Ő átveszi a csomagot,
s nem egyszer Kisdeskét is. A Lógodi utcából azonban vissza kell fordulnunk,
mert a lebombázott házak összeborultak az út felett, azon a romhalmazon átjutni
nem lehet. A Mikó utcán keresztül nyílt
úton vánszorgunk tovább az Attila körúton - /amit már Pest felöl belőnek az
oroszok/, - s egy végeláthatatlannak tetsző idő múltán elvergődünk Kláriékig. - Kisérőnk
semmit nem fogadott el tőlünk! Áldja meg az Isten!
A két emelet mélységben lévő pincében
aránylag biztonságban érezzük magunkat, de itt aztán végképp nincs élelem s
csupán azt esszük, amit idegenektől kapunk, vagy kikönyörgök a katonáktól. Ez
bablevest és feketekávét jelent. Egyetlen kölcsön-lábosunk van ebből eszünk
mind a négyen, még csak kimosni sem, tudjuk, erre víz nincs. Még jó, hogy
Erzsébetkét igen korán vegyes koszthoz szoktattam, azzal az elgondolással, hogy
előfordulhat, hogy tejhez nem jutunk. Hát ahhoz most aztán igazán nem. Klári
férje még azt sem engedi meg, hogy a másoktól kapott ételt a tűzhelyükön
megmelegítsük!
Mondanom sem kell, hogy mindhárman már
csont és bőr vagyunk, annyira lefogytunk. Szemünk beesett, arcunk viaszsárga, s Erzsébetkém - akit a család az
elhízástól féltett -/én nem/ - olyan gyenge, hogyha lábraállítom összerogy
rögtön, állni se bír. Pedig ostrom előtt kicsi mutatóujjával érintve a
bútorokat már önállóan járt! Mind a két kis angyalkámnak állandó hasmenése van.
Nem elég, hogy alig kapnak enni, de az a kevés sem marad meg bennük. Mosdási
lehetőség nincs, mosási is csak igen ritkán, nagy néha, természetesen hideg
vízben, így el lehet képzelni, hogy milyen piszkosak vagyunk, főleg a szegény
kis gyerekek, kiket nemcsak, hogy nem tudok tisztába tenni, de sokszor még
letörülni sem tudom őket, mert egyszerűen nincs mivel - A vízzel nagyon szűken
állunk, én a katonáktól kapom, de van úgy, hogy egész napra csak egy nagy
bögrével, s azt kell beosztani 4 ember részére. - /Próbálja csak meg valaki
egyszer mit jelent "megmagyarázni" két picike szomjas gyereknek, hogy csak két kortyot
ihat egész nap!/
A nappalokat az óvóhelyen töltjük, de
ott csak ülni lehet, fekvésre nincs hely csak a házbelieknek, s azoknak is
szűken. Éjjelente tehát Kláriék fáspincéjébe megyünk, ott van egy fekhely, azon
kuporgunk mind . Ott aztán töksötét van, semmiféle mécses sem ég. Délután 6-tól
reggel 9-ig kell ott maradnunk. Az ott töltött idő valóságos pokol. Egyik éjjel
pl. Kisdeske elkezdett sikoltozni, azt hittem patkány harapta meg, s nem volt
semmi, de semmi, amivel világíthattam volna. Végül a szomszéd fáspincében
lévőknek könyörögtem, hogy gyújtsanak gyertyát. Más alkalommal meg össze
"biepizett" mindent, s hányt is, s csak a kezemmel tudtam kitapogatni,
hogy mit kent össze. A szép kis
világoskék télikabátja - amit a Váci utcában vettünk - csupa mocsok rászáradt minden piszok /még a hányás is./
A
Rozi komisz, rosszindulatú, úgy, hogy most külön csapás nekem, nem beszélve
Imre -/Klári férje/ - komiszságáról és lelkiismeretlenségéről. Erről külön
kötetet lehetne írni. Egyszer pl. kenyeret osztottak, s Imre el akarta venni,
amit mi kaptunk, mondván, hogy nem tartozunk oda!
Éjjel persze itt is alig alszom, s arra
gondolok merre járhatsz most Te, Deském. De az is eszembejut milyen lehet az,
mikor az ember megmosakodhat, vagy pláne fürödhet - és jól lakik.
Az egyik éjszakát a sok rossz közül
sose fogom elfelejteni. Erzsébetke keservesen sírt, simogatás, ölelgetés,
puszi, mese semmi se használt. A szomszéd fáspincéből átmordultak: miért bőg az
a gyerek? S akkor én is elkezdtem sírni, mondván: az a gyerek azért bőg, mert
tegnap dél óta nem evett semmit! Erre
átdugtak a lécek között egy darabka kenyeret.
A
reggelek azzal telnek el, hogy az egyik katonától a másikig megyek könyörögni
kis feketekávéért vagy levesért, vagy ami van. Néha kapok, néha nem. S ha igen az sem túl gusztusos, mert az
egyetlen lábosunkban az előző , vagy azt megelőző nap babmaradékának rászáradt
nyomai vannak benne. Mosogatásra már végképp nem jut víz.
Koldulni és lopni úgy tudok mintha
Twist Olivér iskoláját jártam volna ki. Ettől függ, hogy tudok-e ennivalót
szerezni a gyerekeknek, s nem fognak-e
ismét éhezni. De így is minden élelem csak egy tizede annak, ami a minimum
lenne. - S bizony lopásra is van szükség, mert különben a legválságosabb
pillanatokban nem tudnék gyufát gyújtani. Ha pl. valaki a kezembe adja a
gyufaskatulyáját, hogy egy pillanatra fogjam meg, mire visszaadom az egy
negyedét már biztos kiloptam.
1945.január
?
Egész nap bombáznak szünet nélkül. Ez a
ház körül van véve ágyúkkal, így az oroszoknak külön célpont vagyunk.
Az
egyik nap különösen erős, a légnyomást még két emelet mélyen is meg lehet
érezni, mikor a ház melletti másfél vagon lőszer felrobban. A ház is
"megdobban", azt hisszük nem bírja, összedűl. Szerencsére tévedtünk.
Nem bírom tovább. A sötét folyosók zsúfolva
sebesült német katonákkal, s a 400 férőhelyes óvóhelyen már több, mint ezren
vagyunk. Az ezer közül legalább 900-nak diaréja van, s WC csak kettő, így a ház
mellé kellene kimenni -/már, aki
kimegy, mert nem fél/. Szóval a kolera - illetve valamilyen fertőző betegség
nem késhet soká. A katonák meg már csak két-naponként kapnak enni, így nincs
kihez fordulnom élelemért. Felmegyek az egy emelettel feljebb lévő katonai
parancsnokságra, hogy megkérjem a parancsnokot, ha a hegyen át járőr megy este a Körtér felé
csatlakozhassam hozzá a két gyerekkel, hogy hazajussak, mert, ha itt maradunk
remény sincs rá, hogy a két kis angyalkám életben marad, annyira leromlottak. S
ez a ház a Gellérthegy és Vár-hegy között van, nyílván utoljára fog elesni,
addig nem bírják ki a gyerekek. Kókay ezredes nagyon kedves, Szentgyörgyi /?/
százados is. Ez utóbbi ugyan felugrik kérésem hallatán: "Asszonyom, nem
tudja mit kíván, ez őrültség! Hiszen a járőrök közül is sok nem tér vissza,
mert az egész hegyoldalt belövik" -Kókay leinti: "A férfi-logika
hajoljon meg az anyai szív érzése előtt." Megígéri a járőrt, megkínál
feketével, a másik tiszt - aki épp borotválkozott jöttömkor, s akit megkértem,
hogy utána engedje meg, hogy abban a vízben megmoshassam a kezem, - mosdási
lehetőséget biztosít! A nagy teremben egy ruhafogas mögött hetek óta először
meg tudok mosakodni! No nem tetőtől talpig, de legalább derékig. A feketekávé
és a mosdás hihetetlen nagy szó és élmény!
Este a sötétség beállta után két katona
kíséretében elindulok életem eddigi legborzalmasabb útján, gránát, puska és
ágyútűzben két pici gyerekkel a Gellérthegyen át behavazott bombatölcsérek,
fel-nem robbant lövedékek között a bizonytalanba. Igen, a bizonytalanba, hiszen
nem tudom megvan-e még az otthonunk, áll-e még a ház nincs-e romokban. A
katonákon fehér lepedő, minket nem takar semmi. Én Erzsébetkét viszem, az egyik
katona Kisdeskét, Rozi a karácsonyi cuccokat . /Nem volt annyi eszem, hogy a sok karácsonyi ajándékot, köztük pl. Kisdeske hatalmas összerakható
várát otthagyjam./ Úközben állandóan a Szűzanyához imádkozom, s neki
köszönhetjük, hogy nem talált el bennünket egy golyó sem, pedig a világító lövedékek néha szinte az orrunk előtt
süvítettek el. A Ménesi úton minden
villa lángokban áll, az utat végig belövik. Egyszer védelmül - no meg némi
pihenésként -a lazaristák kis kápolnájának kapujába guggolunk le.
Itt a sok rémség közepette az jut
eszembe, mikor behívtak s a délvidéki
bevonuláson kellett részt venned, én eljöttem ide a Nagyboldogasszony útjára -
/ma Ménesi út/ - , ahol annyit sétáltunk együtt. Itt ballagtam búsan nélküled, -akkor már szerelmes
voltam beléd-, majd betértem ebbe a kis
templomba. Már jó ideje ültem bent, mikor rádöbbentem, hogy csak Te jársz az
eszembe, s még egy Miatyánkot sem mondtam el. Aztán váratlan-hirtelen
megnyugodtam, mert eszembejutott: "Amikor én rád gondolok, már az is
imádság!" /Így igaz!/
Végre hazaérünk. A lakáson saját
belövés /!/ ment át, szerencsére nem nálunk robbant, hanem a szemközti
háztetőn. Így is sok kárt tett, sok mindent elvitt, összetört, s egy ép ablakom
sem maradt. Az élelem nagy része ellopva -/megértem/ -de itthon vagyunk!
Itthon! Hála a Mindenekor Segítőnek és a jó Istennek!
Hazaérve a gyerekek Rozival egyenesen a
pincébe mennek, én fel a lakásba, s egy szökött német katona segítségével leviszem a rekamiém epeda-matracait. Még egy fekhelyet
összetákolunk valahogy, s ezután négyen ezeken alszunk. Még enni is tudok adni
este a két kis angyalkámnak, persze csak hideget, főzni ilyenkor nem lehet. Mielőtt
Jenny mamáékhoz költöztünk volna, odaadtam Szentgáli néni kérésére a lakásomat
egy Erdélyből menekült fiatal házaspárnak - /Sz.-ék már tele voltak
menekültekkel/, - bár az is lehet, hogy a férj katonaszökevény volt. Ők adtak
most este enni, tehették, mert a sok élelmiszert, amit a lakásban hagytam... de
nem csodálom, mindenki éhes és vásárolni ostrom alatt ugyan hol lehetett volna?
1945.
január ? /Otthon/
A gyerekek nyűgösek, fáznak, gyengék,
betegek és unják a sötétséget. Bármit esznek rögtön átmegy rajtuk. Első nap a
mosókonyhában, ahol még főzni is lehet valami tűzhelyfélén, vizet melegítek
/!!!/ és alaposan megmosdatom őket, persze hiába, ha állandó hasmenésük nem szűnik, s folyton hánynak. Este,
mikor megérkeztünk lehoztam az összes szalvétánkat Erzsébetke számára
pelenkának, de hát a víz se sok, a mosás is nehéz mert vízmelegítésre csak ritkán van alkalom. Hideg vízben én mosok, Rozi az óvóhelyen ül, s ha nem veszi
észre, hogy bent vagyok: engem szid.
A ház lakói Keresztúry Dezsővel az élükön
-ő a házmegbízott- lakógyűlést tartanak,
hogy maradhatunk-e az óvóhelyen vagy se, mert a gyerekek sírnak és büdösek.
Csak Hajdú Kata erélyes kiállása ment meg minket, aki beolvassa nekik, hogy jogunk van az óvóhelyhez, hiszen a
nagyobb lakás tulajdonosai vagyunk, s ha nem lennénk is, tán van valami család
vagy gyermekvédelem.
1945.
január ?
Amikor aránylag csönd van, felszaladok
a lakásba lehozom Deske meleg, puha gyapjú köntösét, s abból szabok a
gyerekeknek mackónadrágot, még fölső rész is kikerül belőle. Azt mondanom sem
kell, hogy mindent kézzel varrok, többnyire egy pislogó mécsesnél.
Másnap a házak kerteit átvágva
átszaladok a Szabolcska Mihály utcába, részben Irén nénihez, részben egy
ott lakó orvost elhívni a gyerekekhez. - Irén néni szeretettel fogad, és sok
élelmet ad a gyerekek számára, de siratja az elzabrált ékszereit. Ezen nem
tudok kellően sajnálkozni, mikor itt élet-halálharc volt, és van. Az orvos
átjön, kamillás beöntést és kamilla-tea
ivását javasolja. Beöntést csak egyszer tudtam adni, mert az szinte
megoldhatatlan a pincében, de teával bőven itattam őket, és megtörtént a csoda!
Két kicsi Pockom úgy támadt életre, mint a hervadó virág, ha megöntözik. Persze
még most is gyengék, de megmarad minden bennük, amit megesznek, s egy
icipicivel jobban néznek ki.
1945.
február ?
Ilyen rettenetes zenebona tán még egy
éjjel sem volt. Mi lesz még itt? Meddig fog ez tartani? Maradhat itt életben egyáltalán valaki? -
Reggel elhallgat az utolsó ágyú is, a katonák elvonultak. Délben 12-kor
megjelenik az első orosz, majd jön a többi is barátságosan, mosolyogva.
Természetesen
mindnyájan az óvóhelyen maradunk, s bár a pince irgalmatlan hideg és világítás
sincs, senkinek se jut eszébe felköltözni. A ház valóságos átjáró lett egyik "különítmény" a másik után
érkezik, hol német katonákat, hol puskát vagy nőt keresnek. - Nagy szerencse,
hogy a földszinten egy "telefonos színésznő" lakik, aki azonnal
kiállt az ajtóba fehér bundában...
Megtudjuk, hogy 72 órai szabadrablás
van. Felsettenkedem a lakásba, s a jobb dolgokat eldugdosva kirángatom és
kiforgatom a fiókokat, az előszobai ládát, a szekrényeket, mintha már nálam is
jártak volna a ruszkik. Deske ruháit a szekrény háta mögé akasztom. Az ágynemű
jó része meg a rekamié alá kerül. Így egész jól megúszom az egészet, csak pár
lepedőt vittek el, nyilván "bebatyuzni" a másutt lopottakat. S lám,
minden rosszban van valami jó is: a belövés átment a két biciklin egy csomó
küllőt összetörve, - s ez a kis hiba -kicsi, mert a küllők könnyen pótolhatók - mentette meg azokat számunkra. A kis írógépet a belövés
törmelékei alá rejtettem, karikagyűrűm
meg az órám a párnám alatt várja a jobb időket. A pincében úgyis totál mindegy,
hogy hány óra van, éjjel-nappal sötétség honol ott, s ha kis világosságot
akarunk vagy a mosókonyhába vagy annak, folyosójára kell mennünk, csak hát
persze ott még ülni sem lehet.
Az ember mind ezt valahogy megszokja
lassan, de az első éjjelt az oroszok bejövetele után, míg élek nem felejtem el,
az annyira szörnyű volt, s olyan rettenetesen féltem. Két orosz jött be a
házba, tök részegen, s lejöttek az óvóhelyre is. Ujjuk a gépfegyverük
ravaszán... Hát cudar egy érzés volt.
Körbejártak mindent - már amennyire a pincénkben egyáltalán hely volt a
járásra,- s végül kitántorogtak,
anélkül, hogy bárkinek baja esett volna.
Mondanom sem kell, Deském, tanácsodat
megfogadtam, -/hogy Te milyen előrelátó
voltál!/- és jól elmaszkíroztam magam: fejem parasztosan bekötöttem, jól
arcomba húzva a kendőt, a fél szememre meg egy akkora kötést tettem, mintha már
a fél fejem is gennyedne. S ha orosz jött azonnal a karomba vettem kis
angyalkáimat. Az arcom amúgy sem vonzó, mert sárga és fekete. Sárga a hetek óta tartó sötétben való pincézéstől,
fekete a piszoktól, amit most már le se mosok,- még ha akadna is néha mosdásra jutó víz,- hadd nézzek ki mentől
taszítóbban. A ruhám úgyis förtelmes, hetek óta éjjel-nappal ugyanabban vagyok.
Illetve itthon Deske síkabátját vettem magamra, a a bundámon a gyerekek alszanak, hogy melegben legyenek. S ez a
síkabát is külön szám, részben, mert ez
is magán viseli már a pincézés minden nyomát, részben mert úgy lóg rajtam, hogy
még... Egy viszont nagyon jó, hogy a kölcsönkapott nyári szandált itthon végre
kicserélhettem a saját cipőmre. /A csizmám sajnos Zugligetben maradt, - később
tudtam meg, hogy egy ruszki nő a lábán vitte el./
1945.
február kb. 17? 18?
Talán három vagy négy napja, hogy vége
van az ostromnak. Nehéz elviselni a bizonytalanságot, hogy mi van Jenny
mamáékkal. Felpakolom Kisdeskét a bundába jól bebugyolálom -melyet kifordítva
húzok rá -"becsomagolom" a kis játék szekerükbe, s nekivágok az
útnak. Kisdeske a biztosíték! A hátvéd! A gyerekeket nem bántják!
Förtelmes sár, latyak, törmelékhalmaz,
s ló, ló, döglött ló mindenütt Émelyítő dögszaggal van tele a levegő. A Szent Imre herceg úton -/ma Villányi
út/ és a Gömbös Gyula úton -/ma Alkotás
u./- Budagyöngyéig százával fekszenek a
német halottak. Némelyik teljesen szürke, de van olyan is, kinek még élénk
piros a vér a fején. Ez olyan borzalmas látvány, hogy napokig a hatása alatt
vagyok. Jó, hogy Kisdeske csak a hátamat látja.
Az
Új-Szent-János kórháznál nagyot kell kerülni mert óriási kiterjedésben mindent
elöntött a víz, s az bizony térdig ér, nem tudok átgázolni rajta.
Végre
kiérek! Kint sok szomorúság és nyomorúság fogad. Dezső papa még január 9-én
csendben meghalt - a kertben temették el. Jenny mamáék mindenükből kiforgatva,
kifosztva, lakásukból kidobva az emeleten húzódnak meg Nagy cukrász elvált
feleségénél. - A viszontlátás nagyon megráz minket mind sírunk, de a szomorúság
ellenére is nagyon örülünk a viszontlátásnak. Ott töltöm az éjszakát, amit
átbeszélgetek Jenny mamával. Másnap megyek csak haza, a gyerekek megmaradt
ruháival s egy hátizsáknyi élelemmel. Így egy időre erre nincs gond. - Hazafelé
a Délinél felschlichtelt hullák látványa borzaszt el. - Az utcán csupa rongyos,
kendős "proli" batyus ember. Jól öltözöttet egyet sem látni.
Itthon ezalatt feltörték és széttúrták
a lakásunkat, de sokat nem loptak, hiszen már "jártak nálunk
zabrálók". De jó, hogy "megelőztem" őket!
Nyolc hét után először nézek tükörbe.
Ijesztő kép mered rám: sárga beesett arc, gyulladt karikás szemek. Deske, ha
így látnál! Ha így látnád a Te asszonyod!
Egy epizód a pincézés rémei közül:
"Kisdeske, ha még egyszer enni kérsz megverlek!" -/ Még soha nem
vertem meg, még soha rá se paskoltam., még soha egyetlen türelmetlen szót sem
hallott!/ - Elképzelhető min mentem keresztül, milyen állapotban lehettem, ha
egyáltalán kimondtam ilyet.
1945.
február ?
Nem bírjuk tovább az óvóhelyet. A gyerekek teljesen tönkre fognak menni, ha
még sokáig lent maradunk. Különösen Erzsébetkém van olyan rossz bőrben, hogy
nem tudom, hogyan faragok belőle újra egészséges kis embert. Kis lábacskája,
ami azelőtt olyan erős volt -"vastag" -, hogy nem értem át egy
kezemmel, most csak csont, rajta lötyög a bőr, s csupán valami kis inak,
mert izmokról beszélni sem lehet. Olyan
gyenge, hogy még kapaszkodva sem bír állni, holott ostrom előtt járt!
Nincs mese sürgősen lakhatóvá kell
tenni legalább a konyhát, hogy felköltözhessünk. Ehhez azonban üveg kell, az
üvegezéshez lécek és szögek. no meg kályha és rengeteg fa, amivel majd fűteni
lehet.
A Szent-Imre herceg útján három villamosmegállónyira áll egy német
barakk-tábor fából. Villamos persze nincs, de ez nem jelent semmit, odamegyek
bontani, mint sokan mások. Főleg olyan deszkákra pályázok, melyekben sok a
szög, s villanydrótot is szerzek jó sokat. Ezzel körbetekerem a léc-csomókat,
egy rakás a vállamra kerül, egy a hónom alá s egy köteget meg magam után húzok.
A villanydrótokból otthon hajcsavarót /is/ csinálok "Mausi az
istenadta"- mondanád te, Deském. Ezt a fa-szerző utat naponta többször is
meg kell ismételnem napokon át.
Egyik
alkalommal ezen az úton összehozott a jószerencse Majthényi papával. Ez úgy
történt, hogy hallom az előttem járót valaki lelkesen üdvözli: "Szervusz,
Majthényi barátom!" - Rögvest kapcsoltam: nyilván Ricsiék
"táncos" köréhez tartozó ifjúnak lehet a papája, hisz valahol errefelé
laknak. Kivártam a két barát beszélgetését, majd bemutatkoztam, s mindjárt
megkérdeztem, nincs-e valahol "heverőben" valami kis kályhájuk.
Volt!! - illetve abban egyeztünk meg, hogy másnap felkeresem őt a Kelenhegyi úti villájukban, addig ő körülnéz otthon. Másnap fel is mentem,
de ahogy a kapuhoz érek valami robban a kerteben, rögvest hasra vágom magam, s vagy egy negyedórát
hasalok még ott megrettenve. Aztán bekopogok hozzájuk. Béla jön ajtót nyitni.
Idegenül néz rám: kit tetszik keresni? - Elnevetem magam, elhiszem, hogy nem ismer meg, hiszen mi eddig csak úgy
találkoztunk, hogy ő szmokingban én meg estélyi ruhában voltam. - A lényeg:
volt egy kis kályha, azt hiszem Jancsi-kályhának nevezik az ilyet, de ebben nem
vagyok biztos, másnap az itthoni vicelakásban lakó emberrel felmegyek és
hazahozzuk a gyerekek kis
játék-szekerén.
Már
csak üveg kell. De ezt is megoldom: kiszerelem Deske nagy könyvszekrényének két
ajtajából az üvegeket, s aránylag gyorsan be is üvegezem a lécek segítségével a
konyhát. Deske rekamiéjának betétje a cselédszoba ajtajához kerül felállítva,
-/a konyhabútorokat persze előzőleg kitoltam a hallba/, behoztam Erzsébetke ágyát is: kész volt a lakosztály!
elsőnek mi költöztünk fel a pincéből.
Segíts
magadon, Isten is megsegít!
1945.
febr. 23.
Megölelem, megpuszilom a gyerekeket
Rozira bízva -/szerencse, hogy a két
gyereket nagyon szereti, csak engem utál/- s nekivágok Pestnek. Élelemmel,
tüzelővel jól elláttam őket, így nyugodtan mehetek. A Ferenc József-híd roncsainál
nagy tömeg. Van, aki két napja áll ott, hogy átjusson csónakon. Csakhogy a
csónakbajutáshoz az ott álló ruszki engedélye kell. A kezébe csúsztatok egy
karórát -/ami évek óta nem jár!/-, s így az első fordulóval mehetek! Az evezős "honfitársak" jókora
összeget zsebelnek be utiköltségként, de mit bánom én.
A Kálvin téren be akarnak fogni az utcán heverő rengeteg törmelék seprésére,
de meglógok. Először Stefiékhez megyek, mert közel laknak, ám csak a
Szentkirályi utcában találok rájuk, mert kidobták őket az otthonukból. Férje nagy-beteg. Tőlük
kérek egy mocskos konyharuhát, s azzal felkötöm a karom, nehogy még egyszer le
akarjanak állítani valami "kis robotra." - Aztán vágtatok Anyikáékhoz Kopogtatásomra Anyu
szól ki: "Ki az? -"Váliné, Cirmi!" Nem is tudom, hogy kerülök
beljebb. Apec is kirohan, ölelgetnek, csókolgatnak, tapogatnak, hogy tényleg én
vagyok-e és épségben. Sírunk az örömtől. Remek ebédet kapok:
mákosgaluska cukorral -/ez most nagyobb szó, mint békében a kaviár vagy lazac./
- Nem győzzük egymásnak élményeinket mesélni, gyorsan elszáll az idő.
Másnap
Anyika bekisér a Városházára ott kapok karszalagot, orosz-nyelvű igazolványt, s
a februári fizetésem, ami bizony nem sok, főleg, ha számításba vesszük, hogy
minden pénzem Zugligetben veszett. Onnan Deske bankjába megyek -/ma Október 6.
u/- "pénzileg" ott sem jobb a helyzet. Ott és a Városházán óriási
feltűnést keltettem: csodát! jelentettem: egy élő ember, aki Budáról jött át.
Nem győzök felelni a sok kérdésre, a legtöbben azt tudakolják mi áll még
egyáltalán Budából, mivel az jóval később esett el, mint Pest. Ismerősök és
ismeretlenek üzeneteket, leveleket bíznak rám, kérve, hogy továbbítsam
szeretteiknek.
Újból Anyikáéknál alszom, s másnap
reggel a tőlük kapott hátizsáknyi élelemmel indulok vissza. Csakhogy a csónaknál ugyanaz a ruszki áll, akinek a
vacak órát adtam. Ezért aztán "kis" kerülővel Újpesten keresztül
jutok Budára -természetesen mindig mindenütt gyalog - s onnan haza.
Otthon kitörő örömmel fogadnak a
gyerekek, s öröm a teli hátizsák is. Az üzeneteket, leveleket még napokon át
kézbesítem, a címzettek óriási meglepetésére és örömére, néhol még kapok is
érte valamit, egy helyen pl. egy kiló cukrot, ami kincset ér. De embertelenül
elfáradok a sok gyaloglásban, a rengeteg lépcsőmászásban, - néha a járda
szélére ültem le pihenni, mert nem bírtam továbbmenni.
Nagyon fáradt vagyok de mégis kimegyek újra Jenny mamáékhoz, hogy
a megmaradt holmijainkat hazahozzam. Onnan hazafelé Klárihoz is betérek, kinek
akaratlanul is kipakolok Imre embertelenségéről. Holt fáradtan érek haza,
annyira elcsigázva, hogy éjjel aludni sem, tudok, érzem a szívem is, túl
kimerült vagyok.
Otthon
3 probléma nyom állandóan: hogy
szerezzek pénzt, élelmet és tüzelőt. /A kis kályha, amin főzünk is, habzsolja a
fát./ Éjjel, nappal ezen töprengek, még fahordás közben is. De általában mindig
éjjel spekulálom ki, hogy nappal hova fogok menni fát lopni, vagy hogy fogok
élelmet szerezni. Ilyenkor mikor mindenki alszik s telljes a csend, van időm
töprengeni. Erőt ad a tudat, hogy az én jóvoltomból van mit enniük a
Kiskomáknak, s van meleg "szobájuk".
Egyik éjjel a pénz- és élelem-szerzésnek nagyszerű módja ötlik eszembe: a
gyerekek kis játék-szekerével felcsapok fuvarosnak, hiszen mindenki batyuval
jár. Első utam - irgalmatlan hóviharban
- Albertfalvára vezet, s ezzel két kiló
lisztet, majdnem két kiló babot és kicsivel több, mint egy kiló borsót kerestem!
Egyik
alkalommal, mikor csomag-vivésre ajánlkoztam, a nagy batyut cipelő nő
tiltakozott: "Nem lehet, hiszen maga egy úrinő! - "Nem" -
feleltem , "én két pici éhes gyerek mamája vagyok. "- Ebbe
belenyugodott és máris "felfogadott."
1945.
február? március?
Nem tudom milyen nap van, de nem is
fontos, ez elvesztette jelentőségét. Teljesen mindegy, hogy keddet vagy
szombatot írunk, mint ahogy az se fontos, hogy 26.-a vagy már március 2.-a
van-e. Minden nap egyforma, nincs harangszó se, így nem csoda, hogy egyik
vasárnap nem mentem misére, egészen egyszerűen azért, mert nem tudtam, hogy
vasárnap van.
Bizony nagyon nagy a strapám, a kis
kályha remekül fűt, de zabálja a tüzelőt, amit nap, mint nap én szerzek be. Romos házak romjai alól húzom ki a fát, de egyre messzebb és messzebb kell
mennem. Egy alkalommal felfedezek egy
romház pincéjében Kelenföldön egy csomó
felvágott tüzelőt! Sokat. Napokig odajárok. Olyan elhagyatott, olyan sötét,
olyan csupa-rom volt a ház, hogy utólag a hideg is kirázott, hogy mertem én oda
el- és lemenni. Egyszer hozzáértem a földszinti falhoz, az nyomban ledűlt!
Szerencsémre nem rám! Megúsztam. De hát hiába féltem, reggel mindig hajtott a
tudat: a kis angyalkáim nem fázhatnak.
A legnagyobb gondot azonban mégis
csak a mindennapi kenyerünk okozza bár a fuvarozás jól megy, mindig akad
vinni-való, volt úgy, hogy kis kályhát kellett kiszállítanom Zugligetbe. De a
liszt, zsír, krumpli, cukor ijesztően fogy, néha már majdnem semmink sincs.
Minden találékonyságomra, erőmre
szükségem van és minden üzleti érzékemre, hogy utánpótlást tudjak szerezni.
Eddig sikerült is - néha egészen fantasztikus módon -, de éjjelenként alig
alszom, mert ólomsúllyal nehezedik rám a rémkép: Úristen, mi lesz, ha megint hallom "mamika, kéjek kisz kenyeret, éhesz vagyok."
Én láttam már az én két kicsi
angyalkámat éhezni s amíg a jó Isten ad erőt, meghagyja kezem, lábam, addig nem
engedem, hogy ez valaha is még egyszer előfordulhasson.
1945.
március 24. szombat
Pesten,
Anyikáéknál
Rozit békében elbocsátottam, hazament,
- több eltulajdonított holmimmal egyetemben. Pár napja Anyikáéknál vagyunk már.
"Kifoltozták" a Ferenc József hidat, azon át jöttünk, hosszú
sorbaállás után. /A sor vége a Körtérnél volt!/ Én még naponta hazajárok a holmijainkért, s a meglevő élemünkért.
Persze minden átmenetel egy drukk, mert sose lehet tudni, mikor zárják le a
ruszkik a hidat.
A múltkor is jól megjártam. Egyik este
átmentem Pestre azzal, hogy másnap visszajövök - /akkor még itthon voltak a
gyerekek Rozival/- de a hidat lezárták. Elkutyagoltam az orosz katonai
parancsnokságra, hogy engedélyt szerezzek, onnan elzavartak azzal, hogy menjek a Kun utcába. Igen ám, de az nagyon
messze van, helyette inkább a Horthy hídhoz mentem, mert tudtam ott van
csónak-közlekedés. De nem akartak felvenni a ruszkik, csak pálinkáért. Az
persze nem volt nálam, hát visszaloholtam Anyikáékhoz, s egy üveg rummal
felfegyverkezve tértem vissza. Csakhogy addigra az oroszoknak már semmi ital nem kellett, úgy "telítve"
voltak, s nem akartak evezni. Mit volt tennem nagy búsan nekivágtam Csepelnek.
Útközben bőrig áztam, de szerencsére kaptam csónakot és így végre délre
hazaértem bánkódó kis csemetéimhez. Rozi mesélte, hogy Kisdeske többször is
mondta: "Megmondom mamikának,
mászkor ne maradjon ilyen szoká!"
Szóval most mind Anyikáéknál vagyunk
mindhárman a hajdani lánykori szobámban. A nap besüt, és örülünk, hogy élünk. -
Tegnap Kisdeske odament Papija fényképéhez, s megsimogatta: " édesz,
édesz, Papikám, hol jöttél olyan
szoká?!"
Igen hol vagy olyan soká éDeském? Nehéz sors ma egy asszonysors, de
az enyém még nehezebb, mert az a keresztem, hogy Te nem vagy mellettem. Ezért
érzem kétszeresen a gondot, a bajt, s ezért nem tudok szívből örülni sem. Pedig
tudom, érzem akármerre vagy is, gondolatban mindig velem vagy. Annyiszor
hallom hangodat, ha nagyon fáradt
vagyok, s érzem simogatásod: "Jól van, kicsi asszony!" - De
rettenetesen hiányzol! Nem merek a fényképedre nézni - pedig mindig az
asztalomon van, kettő meg velem -, mert azonnal sírni kezdek, s most nem
sírhatok! Most erősnek és bátornak kell lennem, mert élni akarok, s ma nagyon
nehéz élni! Csak az erősek és a bátrak azok, akik túlélhetik ezt a felfordult
világot.
S én nemcsak élni akarok! Én azt
akarom, hogy ha Te hazajössz, mindent úgy találj, mint mikor elmentél:
jóllakott mosolygó gyerekeket, vidám asszonyt és egy otthont, amiben minden
mindig egymásért van. - És tudod, éDeském, minden sokkal egyszerűbb lenne, ha
kérnék, de nem akarok kérni, büszke vagyok, s a magam munkájából és emberségéből akarom eltartani kis
családom. Így a gondok százszorosak, de az öröm is, amit minden kis falatnál
érzek, amit a kis "verébfiókáink" kitátott csőröcskéjébe dugok.
1945.
márc. 31. nagyszombat
Ez már a harmadik húsvét, amit nélküled
kell eltöltenem. Ez már a harmadik
tavasz, hogy nélküled járom az utat egyedül.
Egyedül! - egyedül, mindig csak
egyedül.
Tudod,
Deském, nagyon nehéz mostanában az élet. Férfimunkát végzek sokszor - sőt
általában legtöbbször -, de ez kibírható, hiszen ehhez Te adod az ötleteket, az erőt is meg a
tanácsokat, mert gondolatban mindig
kikérem azt, ami nehéz, hogy a férfimunka mellett is asszony maradtam.
Igyekszem
nem sírni, s akik látnak csak erősnek, diadalmasnak, s magabiztosnak látnak.
Igaz, az önbizalmam nagyon megnőtt Megnövelte a tudat, hogy van erőm, bátorságom, akaratom és sok ötletem
hogy előteremtsem a mindennapit. Hát van. De sokszor fáradt vagyok, nem is
annyira testileg, mint lelkileg. A testi fáradtság jó, azt ki lehet pihenni,
sőt attól jól lehet aludni, a rosszabbik a lelki, mikor elerőtlenedek, mikor
letörök. Új erőt csak az ad, hogy nem akarom még egyszer éhezni látni a
gyerekeket.
Kicsit
elkalandoztam, - vagy ez is a "tárgyhoz" tartozik talán -, s így nem
baj. A baj az, hogy úgy látszik nem
tudok belenyugodni sorsomba, s álmatlan éjszakákon vergődöm lázadozva: meddig
még nélküled? Úristen, meddig? - Nagyon
hiányzol!
Furcsa szeszélye a sorsnak, most mikor
három ember helyett dolgozom, soha ilyen jól nem néztem ki. Igaz, nagyszerűen
bírom a strapát. Úgy látszik nemcsak a hitem, az erőm is megkétszereződött. - A
megmaradt jobb ruháimat rakosgatom: majd, ha te jössz... egyetlen
selyemharisnyám félretettem: majd, ha
Te jössz...! Aztán elfog a kétségbeesés: igen, de mikor?
Mikor megesküdtünk 20-25 évre
előregondolva tudtuk, hogy a nehezebb sorsot választottuk, de vállaltuk. S én
boldog voltam, hogy, mint asszony már tudatosan is megerősíthettem ezt, mert hisz
mint lány nem is tudhattam, hogy mit vállalok. - Deském, én azt hiszem, hogy
igazán szeretni csak asszonyok tudnak. Mint lány, nagyon szerelmes voltam, s
nagyon szerettelek, hogy asszony vagyok szerelmem elmélyült, kiszélesedett s
szeretetem határokat nem ismerővé nőtt.
Szóval mi előreláthatóan mindent figyelembe vettünk, csak egyre nem
számítottunk, hogy a fiatalságunk elveszik - Lázasan sietnek, sürgetnek az évek
- én úgy érzem asszonyiságom teljében vagyok- s egyedül kell lennem. Mindig,
mindig csak egyedül. S a kínzó egyedüllét óráiban kétségbeesve lázadozom: szeretnék fiatalasszony lenni! Voltam
fiatal lány, voltam s vagyok anya, családfenntartó, csak éppen azt tagadja meg a sors tőlem, hogy asszony legyek. Fiatalasszony. Most. Míg lehet.
És Te, éDes, merre lehetsz? Merre
jársz?
Te
is lázadozol, te is követelődzöl és neked is álmatlan éjszakákat okoz az egymás
felé vágyakozás? Néha olyan intenzíven álmodom rólad, hogy felébredve hallom
még a hangod is - és kereslek. Nem akarom elhinni, hogy csak álom volt. Mint
ahogy talán nem is volt az. Az erős egymásra-gondolás összehoz minket, mi azt
hisszük, hogy álom, pedig talán valahol a végtelenségben találkoztunk.
...s ma nagyszombat van... ünnep.
Ünnep? Dehogy! Mikor a körmeneten körülhordozzák a feltámadt Krisztus szobrát,
én szégyenkezve érzem, hogy ma nem a
hit, hanem a megszokás hozott el. Pedig mióta elmentél olyan a hitem, mint az
acél, s rendíthetetlen az Istenbe vetett bizalmam. Csak ma... csak ma nem tudom
érezni az ünnepet, s hinni, hogy vége van a nagyböjtnek.
Tudod-e, Deském, hogy kicsi fiad nap,
nap után összecsókolja a képedet, s szomorkodón újból és újból megkérdi
"Hol jöttél olyan szoká, drága Papikám?" Tudod-e, hogy kicsi lányod
"mamát" még nem, de papát már ragyogó mosollyal mond?!
De
azt ugye tudod, hogy a Te kis családodnak minden gondolata te vagy?! Reggel
ezzel kezdjük az imánkat: "Szűzanya hozzad vissza, Papikát," és este ezzel fejezzük be.
Minden katonában Téged véllek látni, s minden kopogtatásra összerezzenek:
hátha! Tudom, ez most lehetetlen, de a szív nem ismeri ezt a szót, s én titkon
egyre csak reménykedem, még akkor is, ha a józan ész azt mondja most még
lehetetlen.
Soha nem éreztem még annyira, mint
mostanában, hogy mennyire a mi slágerünk a "Ma este nem gondoltam
Rád..." mert csak akkor tudok néhány percre vidám lenni ha: ...:"el
tudtam feledni azt, hogy szeretlek én". De hát nem gondolni Rád...? mikor
minden órámat, percemet Te töltöd be... lehet elfelejteni -csak egy percre is -
hogy szeretlek én...?! Megpróbáltam nem Rád gondolni, megpróbáltam néha elfelejteni, hogy el tudjam viselni a
nélküled töltött napokat, de: nem ment!
Az ész nem tud parancsolni a szívnek!
/Főleg, ha igazán nem is akar!/
Ha tudnám mikor jössz?! - Bár még a
holnap is kínzóan messze lenne, mégis reménykedve lesném, számolnám az órákat,
a perceket... De így? - Élek a teljes bizonytalanságban, s nem tudom várjam-e a
holnapot, mert jó-e, ha a eljön,- nem
hoz-e olyasmit, hogy a mát visszakívánjam. Nem tudom. Mindig várok, és csak egy él bennem:
Téged akarlak! -de most! - minél
hamarabb, mert nagyon szeretlek.
/Azon az estén, mikor összeismerkedtünk
Deskével, folyton ezt a slágert nyúzta a gramofon. Ezt meg is vette nekem
később Deske, emléknek. Leírom a szövegét ide, hogy értsétek a fenti idézetet:
Ma este nem gondoltam rád, először
történt évek óta
el tudtam feledni azt, hogy szeretlek
én.
Ma este nem gondoltam rád, ma pezsgőt
ittam, szólt a nóta,
és boldog volt néhány percig szívem
szegény.
Tudom, hogy holnap, hogyha felébredek
rád gondolok,
a mámor elszáll, és ha eszembejutsz
csak sírni tudok.... stb.stb.
.......
Magamra hagyott a bánat, nem fájt a
szívem uitánad
El tudtam feledni azt, hogy szeretlek
én.
/Hiányos a szöveg,
nem emlékszem már rá pontosan/
Húsvéthétfő
Ma ünnepet akartam magamnak csinálni,
elővettem a leveleidet... Egynél nem is jutottam tovább... Hogy miért?
Gondolhatod.
Állítólag ma ünnep van. Lehet: én Rád
gondolok. Lehangolt vagyok és szomorú.
1945.
április 12
Emlékszel én éDeském, hogy hányszor
fedtél meg kisebbségi érzésem miatt? Hát nagyot fog Kigyelmed csodálkozni, ha ismét megtér asszonyához, mint egy
rendes jó férjuramnak illik, mert olyan önérzettúltengésben szenvedek, hogy még! Hitted ezt valaha? -
Tudni illik mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy egy magam egy hónapban 1050
pengőt és napi 1 kiló kenyeret keresek! Hát ehhez mit szólsz édes egy
Kiskomám?! Szóval ez növelte meg ekkorkára eddigi "ibolya" önbizalmam.
/Ez az összeg akkoriban igen
tekintélyesnek számított, a kilós kenyér meg kincsnek../
1945.ápr.
28.
Rég írtam itt neked, de csak az írás
maradt el, szívem, gondolataim mindig nálad voltak, s vannak. Sötét,
reménytelen éjszakákon beszélsz hozzám, hallom a hangod: "Jól van kicsi
asszony." Lehet, hogy hiúság, de ez tartja bennem a lelket s az, hogyha
hazajössz büszke lehess rám, mert míg te az életedet kockáztattad, addig idehaza én is helytálltam, úgy ahogy Te
elvártad tőlem.
Hadd mondjam el neked egy napom: reggel
mindig 5-kor kelek, meggyúrom a napi
főttésztát -/igen sokszor az az ebéd/ -természetesen Anyikáék számára is. Ők
főznek, erre nekem délelőttönként nincs időm, de ezen kivűl minden munkát magam
végzek. S mind ezt szívesen és örömmel, jókedvűen, nem panaszkodom soha. Nincs
bennem semmi keserűség még azért sem, hogy olyan cipőben járok, aminek jóformán
nincs is talpa, s majd szétmegy. /A ruszkik szabadítottak meg a cipőimtől./- Na
vissza a reggelekhez:
Mint mondtam 5-kor kelek. Ilyenkor nemcsak az
ebédrevalót készítem elő, hanem ilyenkor szoktam stoppolni, varrni vagy más
zajtalan munkát elvégezni, /nehogy felébresszem a kis srácocskákat/. 7-re már
megmosakodva, felöltözve készen kell lennem, mert 7-kor ébresztem fel gyerekeket, s én csak 8-ig érek rá. Ekkor
kezdődik az én mindennapi versenyfutásom az idővel. Egy óra alatt kell készen
lennem a gyerekek mosdatásával öltöztetésével -/biepiztetésével/ - és a
reggeliztetésükkel. No meg a szobát is rendbe kell tennem, még akkor is, ha
csak délben takarítok.
Ahogy hazaköltöztünk Anyikáékhoz rögtön
vettem egy gyereklányt a Srácocskák mellé, hogy ne legyenek kicsit se, egy
percre se Anyikáék terhére. A nő 8-ra jön, mikor én megyek, s marad délig míg
megjövök Igen rendes, és ami a fő szereti a két kicsit.
8-kor a Muhrékhoz indulok, Irénke
unokaöccsét készítem fel az első osztályos vizsgára, a szülők nem akarják, hogy
az ostrom miatt évet veszítsen. Onnan a Rákóczi útra megyek, ugyancsak tanítani.
Mondanom sem kell közlekedés: gyalog, - más lehetőség nincs is. Dél felé
kerülök haza, akkor takarítom ki rendesen a szobánkat, s terítek ebédre. Ebéd
-és Erzsébetke "tankolása" után - /ő még nem tud egyedül enni/- újból
tanítás vár rám a Mester utcában egy
elsősnél. Hazaérve következik a mosás - sok pelenka is persze - ruhák javítása,
játszás a gyerekekkel. Mire nagyjából végzek, már sötét is van. Vacsora készítés, etetés, ágyazás,
vetkőztetés, ima. - Kisdeske teljesen önállóan is mondja már: "Szűz
Mária hozzad haza Papikát egészségesen." S ha már fekszik a kis
"srác-társadalom" keresztet kapnak a homlokukra, puszit a buksijukra, én is lefekszem. Sokszor sírni szeretnék ilyenkor, de Te azt mondtad egyszer -még
a délvidéki bevonuláskor- "Babszem most mutassa meg milyen erős." Ezt
nem felejtettem el, s erős akarok lenni. Érted, miattad! Mint ahogy egész
életem a Te mosolyod visszfénye, az én
örömöm a Tiéd, az én boldogságom a te boldogságod, mint ahogy a bánatod is az
enyém, mert nincs már külön Te meg én, csak Te meg mi van, mert szeretjük
egymást.
Közben volt egy pár elég nehéz napom,
mert tífuszoltást kaptam, ettől magas lázat, hidegrázást s a karom sem tudtam emelni napokig. A
másodikat jobban megúsztam. - No nem baj, ennyit még kibírok, csak rosszabb ne
legyen! "Fffog az menni!" /Így: elöl három f-fel, ahogy
tréfás-komolyan te szoktad mondani./
1945.
május.7
Deském,
drága! Az utcáról örömtüntetők zaja hallatszik fel: a németek letették a
fegyvert! Béke!
Mondd,
ezután tényleg béke lenne? Tényleg vége lenne a borzalmak éjszakájának? És Ti
hazajöttök? - Most hallottam először hírt rólad, csak most tudtam pillanatra
megnyugodni, hogy tudom, hogy élsz.
Késő
van, korán keltem, erős napom volt, de mielőtt lehunyom a szemem még egyszer
összekulcsolom a kezem: Memorare....
Úgy érzem sok mindenben megváltoztam
ezalatt az 5 hónap alatt. Azelőtt volt munka, amit nem szívesen csináltam, most
hálás vagyok az Istennek, hogy meghagyta kezem, lábam, s adott elég erőt.
Boldogan dolgozom, mindegy, hogy mit. Rádöbbentem az élet: munka és egy-egy
perc a pihenő. Az órákat munkával kell eltölteni. A célt a Biblia adja meg:
Istent kell szolgálnunk. Én őt szolgálom, ha a kisfiam öltöztetem, ha a
kislányom etetem, őt szolgálom akkor is, ha a kis családunk boldogságáért
dolgozom.
"Én szívből
dolgozom,
Mert érte dolgozom,
Én hittel dolgozom,
Mert Istent
hordozom."
/Gyarmathy
Lívia/
Az asszony boldogsága övéinek
boldogságától függ, ha az uramat, gyerekimet boldognak megelégedettnek látom, s
tudom, hogy ebben nekem is van egy kis részem én is boldog vagyok.
1945.
május 23. Deske névnapja
Nagyon szomorú vagyok, nehéz a szívem.,
De éjjel Rólad álmodtam, itthon voltál látogatóban!
Azt hallottam vagon-számra viszik ki
a foglyokat...
... és az élet megy tovább..., és úgy kell
tenni, mintha minden rendben volna, mert élni kell!
A fizetésem- /a hivatalos/ - 300 pengő
1 kg zsír 400 P, 1 liter főzőolaj 220 P
1 kg krumpli 14 P, 1 liter
tej: 60 P
1 kg liszt 50 P, 1
dl tejföl 18 P
1 kg sóska 20 P, 1 fej saláta 17 P
1 cetli csoki 50 P, 10 dk kakaó 200 P
10 dkg vaj 46 P 1 q fa 400 P
1 pár selyemharisnya 200 P
1 kis gumibugyi 15o P
1 pár cipő 2500 P !
Írjam
tovább? Azt hiszem ennyi is elég. Ha ezeket az árakat arányba állítom a
fizetésemmel, akkor láthatjuk, hogy arányról egyáltalán szó sem lehet.
Élni kell ugye?
-
de miből?!
Ez csak egy kis kitérő volt, mert ma
névnapod van. Adjon a jó Isten erőt, nyugalmat és békét a lelkednek is, és
bizalmat, hogy mielőbb hazajöhetsz.
Mi mindig várunk! Szívünk minden
szeretetével várunk!
1945.
május 29
Már
otthon a Körtéren.
Ma este mikor hazajöttem a lépcsőházban
megnyomtam a gombot és VILÁGOSBAN jöttem fel! S most villany mellett írok, - a
redőny nincs lehúzva, az utcára kiömlik a fény!
Úr Isten! Deském! Három év óta először,
hogy újra bátran lehet villanyt gyújtani, s nem kell villanygyújtáskor a
redőnyöket lehúzni, s első este, hogy az ostrom óta, hogy újra ég a villany! A kilenc heti pincézés
vakoskodása, imbolygó-lángú kialvó mécsesei, margarinos "pipicsei"
emléke még nagyon is frissen él bennünk, így most annál nagyobb a kontraszt.
És mi van veled Emberkém? Hol vagy?
Elindultál-e már felénk? Mikor érkezel és hogy jössz meg? Fáradtan, megtörve,
életcélt vesztve, vagy új élniakarással, s nem nézel többé vissza? Mert, ha
élni akarunk meg kell tanulnunk -/én már megtanultam!/ -, hogy nem lehet
visszanézni, csak előre és csak fölfelé. Ha előre nézünk, az utat látjuk, - ha
fölfelé: a célt.
S
ki leszel mire visszaérkezel hozzánk? Mondd: gyöngédebb lettél vagy vaskeménnyé
kovácsolódtál? Szikla lett a hited, vagy semmivé foszlott? Tudsz-e még
gyerekesen vidám lenni, vagy gúnykacaj lett drága mosolyodból?
...és milyennek fogsz találni engem?
Így is jó leszek, amilyen lettem? - amilyen most vagyok? Így is fogsz szeretni?
- vagy még jobban? Mert hát én is megváltoztam, egy kicsit más lettem. Talán
nem is olyan kicsit. Nem tudom, - de hát sokszor mikor legszívesebben sírtam
volna a gyengeségtől vagy félelemtől keménynek és bátornak kellett lennem, hogy
előteremtsem a mindennapit. Három ember tőlem várt mindent, s ennek az
elvárásnak meg kellett felelnem.
És tudod, - hiszen mondtam már-, az
óvóhelyen megfogadtam, ha még egyszer kiszabadulunk onnan s Isten segít, a
gyerekek soha többé nem fognak éhezni. Ha kell két, ha kell három ember helyett
is fogok dolgozni, - de, ha kell nyugodtan lopok majd....
Ez megint egy kis kitérő volt, de mégis
idetartozik, hogy megértsd mi változtatott meg Hát ez! Meg az átélt borzalmakon
kívül a pincézés utáni hajsza, hogy megéljünk. Hogy éljünk! Ezért voltam én
fuvaros, hordár, korrepetítor, ezért készítettem szalmaburtniból öveket és
ridikülöket, ezért kötöttem másnak,
ezért mertem az oroszokkal - más megbízásából- élelemért gyűrűt, karkötőt stb.-t csencselni, ezért
sütöttem, felesbe, ezért vállaltam mindent, hogy ha hazamegyek lássam két kis
angyalkánk örömteli felvillanó szemét, mosolyát a krumpli, kenyér vagy cukor
láttára.
S most azt gondolod éDes, hogy ha
minden így volt, akkor én jobb lettem, s ez a változás. Szeretném ezt hinni, a
hiúságomnak jól esne, - de látod mi annyira őszinték voltunk mindig egymáshoz,
hogy meg kell mondanom neked: minden tettem rugója nem a jóság volt, hanem Te
és a két kicsi gyerek, s hogy ha hazajössz ne csalódj bennem, mert mikor elmentél én megígértem neked,
hogy a gyerekeknek mindig előteremtek mindent, ami kell. -/Akkor még nem is tudtuk
hogy milyen súlyos ígéret ez, - de álltam/ - S azért is csináltam, hogy Te
örömöd találd bennem, s büszke legyél rám.
Hát ez a dolgok nyitja, s ez magyarázza
miért álltam a sokszor emberfeletti
küzdelmet. Nevezhetjük egyszerűen
hiuságnak, de nevezheted mindenható szerelemnek, mert nagyon szeretlek, és az
igaz szeretet csodákra képes.
Látod, éDes, talán annyi a változás,
hogy a Te "kis gyerekedből" -/ahogy sokszor becéztél/ - élettel harcoló asszony lett
.
1945.június
6.
A lakásunkat lakhatóvá teszem. A
konyhabútorokat visszatolom a helyükre, a szobákból kihordom a törmelékeket, az üvegcserepeket, kitakarítok, felsúrolom az egész lakást, s beeresztem. Szi! Szi! még fel is keféltem! - /Tudod, Te,
hogy micsoda unikum ma egy kefélt, rendes lakás?!/ - Igaz, nincs egy ablakom
sem, de szerencsére most meleg van. Ha
most jönnél - kivéve a hiányzó üvegeket - mindent úgy találnál, mint mikor
elmentél.
1945.
júni. 8.
Nézd,
éDes, minden megy szépen, de jönnek az esték a nyugalmas percek mikor már mindent
elintéztem, a két kis angyalka is jól-lakva édesen szuszizik, s én
magamban maradok minden gondolatommal,
problémámmal, s asszonyiságommal farkasszemet nézve.... és imádkozom, hogy
legyen erőm megküzdeni önmagammal, hogy ha Te jössz, tiszta sugárzó tekintettel
mondhassam neked: vártalak, vártalak, minden gondolatommal, érzésemmel, önmagammal való harcom győzelmes
leküzdésével. Vártalak! Vártalak úgy, ahogy talán asszony még sose várta az
urát.
Vakmerőn őszinte voltam, megütközöl
rajta, vagy megölelsz érte?
1945.július
10.
A
múlt héten megismerkedtem egy orosz kapitánynővel. Azt állította, hogy tud
segíteni abban, hogy hazakerülj. Az utolsó fityingemet is odaadtam neki. Ma megtudtam, hogy a "kapitány"
-/aki akkor olyan ruhában is volt!/ - egy lipótmezei ápolt.
Tegnap
a Szt. István kórházba mentem ki, mert meghallottam, hogy Hoffmann Márta
bátyja - aki most jött Foksániból
- ott fekszik. Sajnos semmit nem tudott
rólad, nem találkozott veled. De azt is mondta, hogy kb. 4000 tisztet vittek ki
oda, s onnan tovább Oroszországba.
Múlt
héten egy vadidegen altisztet kerestem fel ugyanilyen okból, de őt is hiába.
Nem látott.
Folyton ez a vers jár az eszembe,
mintha csak nekem, mintha csak rólam írták volna.
Megállok mindenütt, Kérdem az erdőt
ahol mosoly van, a dombot a rétet:
Téged kutatlak Ki látott téged?
minden mosolyban. Ki
látott téged?
Villanó szemben vagy, Hallgat a csillag
illanó szóban, a tenger a felhő,
Esőben térdig Jaj, hogy ha nem jő,
derékig hóban. Jaj, hogy ha nem jő.
Itt ott bekukkanok , Szívem
a szívedet
a liliomba.. már úgy esengi,
Nem láttad fűszál? Amíg te nem
jössz
nem láttad gomba? nem vagyok
senki.
........
Vallatok, kérlelek Könnyek az
arcomon
minden virágot... két árkot ásnak,
Nem! Ez se látott, Mindig csak
más jön,
amaz se látott. mindig csak másnak.
Lengyel
Z. Jenő
Ha
kilépek a kapun és balra kell mennem, először jobbra nézek és fordítva...
hátha?!
Esténkint, - mikor már a gyerekek
alszanak - néha lemegyek Posta
Maciékhoz vagy Zábojyékhoz, így legalább néha nem vagyok egyedül.
Kisdeske három hétig Jenny mamáéknál
volt. Kicsit megszínesedett, kicsit meghízott, no és persze kicsit
elkanászodott, - hiszen körülötte forgott az egész világ. Mikor meglátogattam,
megreguláztam őkelmét -/de ne hidd hogy verés vagy szidás formájában!/ -aminek
annyi az eredménye, hogy engem respektál, s nekem szót fogad.
Aranymondásai: még az óvóhelyen a kitett Kisjézus képhez
felnyúlt, megsimogatta: "Tetulizz Te is jól, Jézuska" -/Nem tudom honnan
ered ez a szó, talán a tente baba, tentéből, de az alvást így nevezi/-
Mamika, miért szomorkodol?
Tudod, kisfiam, mert nincs
itt Papi.
Ne szomorkodj, mamikám, majd én
imádkozom hogy hazajöjjön. Édes Jézuska minél előbb hozzad vissza Papikát! -
-
Mamika, miért áll ez az autó a járdán:
Mert rossz.
Akkor megverem.
Tudod, nem úgy rossz, hogy
nem jól viseli magát, hanem beteg.
Akkor megsimogatom.
Mamika állj fel!
Jaj, most nem birok, annyira
fáradt vagyok.
Hol vagy fáradt? Majd megpuszilom, s
elmúlik.
Erzsébetkét
az óvóhelyről úgy hoztam fel, hogy jószerivel még a fejét sem tartotta.
Mikor ostrom után Weltzl mama először
látta -/ő tudta, hogy a Vérmező mellett óvóhelyeztünk sokáig/ - azt kérdezte?
Ugye meghalni hoztad haza? NEM! ÉLNI! -
Már szépen erősödik, de még a
mosogatólébe is beleiszik, s a kidobott tökhéjat is megeszi, ha nem vigyázok.
Az embertelen éhezést még nem heverte ki, ez is mutatja. Járni -újra - 17
hónapos korában tanult meg!
Minden csap, vízvezeték rossz,
Kisdeskének cipő is kell.- A gyereklány
nyaralni megy hová teszem kis gyerekeimet, míg én a tanítványokhoz járok? Nincs
a szobákban ablak sem, se télire hócipőm vagy csizmám, de még egy jobb cipőm
sincs. És a pulóverből - amit
természetesen pénzért kötök másnak - még csak pár sor van, pedig vasárnapra
készen kell lennie. - Ne aggódj, Deském,: meglesz, még soha sehonnan és
semmivel nem késtem el.
1945.
július 24.
Tegnap volt a névnapom, s még csak
abban sem voltam biztos, hogy tudod,
hiszen valószínűleg olyan egyformák a napjaitok, hogy nem is tudjátok
hányadikát írunk.
Eddig zuhogott jóformán naponta
Most meg beállott az izzó meleg,
Tőlem azonban lehet nagy hőség,
Előre félem ugyis a telet.
Nincsen még ablakom,
s pénzem se rá,
Gondnak bizony ez
éppen elég,
De ki őrzi a mezők
virágát
Gondunkat viseli
majd tán az ég.
Nincsen tüzelőm s tartalék lisztem,
És nincsen cipőm se télre való...
És sötét felhők gyűlnek fölöttem,
Miket az állam úgy hív, hogy adó..
Ez ügyben írtam
kérvényt nem egyet
Sok melléklettel..."Nézzék,
Urak
Nehéz manapság
tudják az élet..."
/Az állam szívéhez
keresek utat./
.
Legnagyobb bánatom azonban: Deske,
Megöli szívemet érte a vágy,
Kínzóan üres a lázas este,
Hidegen, meredten bámul az ágy.
Dermedten sötét,
álmatlan éjek,
Csóktalan esték,
- s forró a szám,
Tüzel a testem, elég
a lelkem,
Hiába sírok, a könny
nem vám.
Vágyódik szívem szerelmes szóra,
Tétlen hever ölelő karom,
Panasz a szavam, sóhaj az imám:
Az uramat várom, őt akarom.
Telnek a hetek,
múlnak az évek,
Négy éve lesz, hogy
asszony vagyok,
Nézem az éltem, hogy mi volt eddig,
Magános esték,
vágy-sóhajok.
Hajsza az élet, százas a tempó
Sürget az idő, diktál a gond,
Nem szabad megállni, nem lehet pihenni,
Az öröm csak vessző, soha sincs pont.
A munka iramát
győzöm még hittel,
A lábam bírja és vas
a karom,
Friss az agyam is,
állom a tempót,
Csak lelkem fárad el
néha nagyon.
Erzsébet jár, és végre gagyog,
Deske Zugiban van egy hete,
Üres az ágya, nincs aki mondja
Esténkint néha: mami gyere
Be kell, hogy
lássam, bárhogy hiányzik
Jobb ott a kertben
napon neki,
Süteményt eszik
napjában többször,
Mindenki szereti,
kényezteti.
Egyszer mikor barackot főztem,
S megtiltottam, hogy többet egyen,
Odaszaladt Deske képéhez:
"Engeded ugye, hogy Deszke egyen?
Levesz a lábamról
naponta ő,
Nagyon aranyos, ez
bizony tény,
Bár sok baj és sok
gond őkigyelme,
Mégis napsugár, ragyogó
fény.
Erzsébet Kriszta szelíd kis csillag,
Mindig jókedvű, mindig ragyog,
Aranyos szíve mosolyát szórja,
Csöpp kicsi szája mindig gagyog.
Pontot teszek mára
elég,
Fáradt a szem,
fáradt a kéz is.
Alszik a ház már
csendesen,
Lefekszem végre
pihenni én is.
Tudom,
ez nem vers, kínrímek halmaza, DE: minden szava IGAZ!
1945.
aug. 9.
A rádió táncmuzsikát játszik, az
íróasztalod mellett a hangulatlámpa ég... szinte hihetetlen, hogy a fotel,
amiben ülni szoktál üres.
Holnap
újra elmegyek egyik szerelő "barátomhoz"- aki nevedet felvette egy kommunista delegáció listájára, aminek
alapján - állítólag - hazahozzák a foglyokat. Megérdeklődöm, mi van.
És, ha megjössz, s a gyerekek sírnak,
mikor elmegyek otthonról -/mindig így van/ - ugye nem fogsz haragudni
rájuk?! Szi-Szí nekem rettentő erős jogaim vannak a
gyerekekhez! Éheztem, dolgoztam, kértem loptam értük, s mikor elmúltak a
borzalmak hetei, újra egészséges kis emberekké etettem, neveltem őket, s
mindent a magam erejéből. Ők ezt nem tudják, nem is értik - de talán valamit
éreznek ebből - ezért ez a túlzott szeretet,- s ez a szeretet öntött erőt belém, ha elfáradtam. Nem bírnám, ha
haragudnál rájuk.
Kisdeske még Zugligetben van,
Erzsébetke velem. Reggel mikor még alszik,
leszaladok vásárolni, utána ellátom őt, majd kitakarítok, és megfőzöm az
ebédet. Magánytanítványom most egy van,
délelőttönként, az idejön. Délután kis Angyalkámat sétálni viszem, s ha valamit
el kell intézni, akkor Irén néniékhez. Ők nagyon szeretik a Kicsit, s mindig
almakompóttal várják, mert az Erzsébetke kedvence.
1945.augusztus
20. Szent István
Lassan vége a nyárnak. Napok óta minden
délután esik az eső. Délelőtt még meleg van, de az éjszakák már hűvösek. Sokat
járok ki Erzsébetkével Zugligetbe, mert Kisdeske még ott van, s persze nagyon
hiányzik. Mondanom sem kell, hogy ez elég nagy strapa, hiszen itthon közben
bőven lenne dolgom, de hát... - mondom, iszonyúan hiányzik a Kiskoma.
1945.
aug. 23.
Ha valami baj éri az embert azon
jóformán nem is csodálkozik, az szinte természetes, - viszont, ha valami jót
hallunk, azt el se merjük hinni.
Ma
öklömnyi betűkkel ez állt az újságban:
HAZAJÖNNEK A HADIFOGLYOK!
A villamoson a szemben-ülő kezében látom meg először a lapot, s
rögtön felugrottam s megkértem, hogy beleolvashassak az újágába, mivel az én
uram is hadifogoly. Természeten megengedte, sőt úgy fordította a lapot, hogy
jól lássam. De felugrott a másik padról is egy nő, mikor meghallotta, hogy
miről van szó, hadd olvashasson bele ő is ... a fia fogoly...
Leszálláskor veszek egy újságot, viszem
ki Zugligetbe... Sírunk mind az örömtől.
Hiába - mint mondtam,- a csapások elviselésére már edzettek
vagyunk, de a jó hírhez még nem elég erősek.
Hűvösödnek az éjjelek, de a nappalok
is. A konyhát és a cselédszobát átalakítom téli "szállásra". Az
egész lakást ugyanis nem tudom fűteni, és bent nincs egy ablakom sem.
Ma
Ezsébetke nincs itthon, mert egész nap befőzök, ezért átvittem Klárihoz, azzal
a "használati utasítással" ,
hogy nem kell mindig elhinnie, ha ő azt mondja éhes, és nem szabad kipróbálni,
hogy mennyit bír enni. Szegény kis angyalkám még mindég nem tudta kiheverni a
hosszú éhezést, s csak enne, enne, enne... Most tehát magam vagyok.
Deske még Zugiban van, alig várom, hogy
kapjak egy megbízható cselédet, hogy végre együtt legyünk mind, mert nem élet
az élet egyedül, nélkülük.
1945.
szept. 19.
Sok újság van ám, Kiskomám, amit el
akarok mesélni neked. Tehát
idefigyelj:
először is kaptam lányt.
Másfél hete van nálunk, eddig eléggé bevált. Kisdeskét persze azonnal
hazahoztam, most nagyon boldog vagyok,
hogy itt van ő is, együtt a kis család... csak Te....
Kisdeske
nem angyal, de végtelenül aranyos, nem rossz természetű és igen értelmes, sőt
intelligens. Mikor hazaértem vele Erzsébetke kitárta két kis karját felé,
átölelte, majd simogatni kezdte: "Kiszdeszke, Kiszdeszke szejetem."
Még egy jó hír, hogy ide kerültem a
Váli úti iskolába. Negyedik fiú osztályt kaptam, a létszám elég kicsi, s
általában jobb gyerekek. A diri mind ez ideig igen rendes.
Erzsébetke kapott diftéria elleni
oltást, Zábojy Jancsi adta, s nem fogadott el érte semmit, hiába akartam.
Általában nagyon jószívű, csak pár példa rá:
-Magdi néni hová megy? -/Tréfából ő
néniz, én meg bácsizom/
-Tojásért.
-Csak azért?
-Igen.
-Sose menjen le, adok én. S hiába
tiltakozom nemcsak tojást, de még kalácsot is adott, amit a gyerekeknek
küldött.
Vagy:
-Miért olyan bús, Magdi néni?
-Mert nem kaptam olajat. -/Zsírt ugyanis
hónapok óta nem láttam, olajjal főzünk./
-Adok én szívesen.
-Sose adjon, talán holnap kapok, addig
megvagyunk nélküle.
-De hát jöjjön, adok én. -/és ad./
-Jancsi bácsi olajban vagy pénzben
adjam vissza?
-Sehogy! Ezt a gyerekeknek küldöm.
...........
Voltam
belgyógyásznál, mert állandóan fölöttébb hervadtul érzem magam, s folyton erős
fejgörcseim vannak. - Persze a mensesem is szünetel ostrom óta, lehet, hogy ez
se normális.-
Hát
hála Istennek nincs semmi "hivatalos" bajom, csak nagyon
alacsony a vérnyomásom s némi
hormonzavarokkal küszködöm. Írt is egy csomó receptet, amit aztán szépen
összehajtogattam és eltettem "emlékbe", mert hogy ki is váltsam
azokat, ahhoz végképp nincs pénzem.
l945.
szept. 24.
Közben a cselédlányom -miután meghízott
és minden tartalékom felette- távozott.
"Legnagyobb bánatom, azonban
Deske".
Szeretnék
Hozzád repülni, csak egy napra, csak egy órára, csak annyi időre, hogy
megsimogassam a hajad, megcsókoljam a két szemed, és megmondjam bízz, ne
veszítsd el a hitedet, türelmedet... mi várunk, szívünk minden szeretetével
várunk.
........
Másfél
hete nem ebédeltem, mert délelőtt nem jutottam hozzá, hogy főzzek, délben meg,
hogy egyek. De az is igaz, hogy pénzem se volt rá.
8000
P a fizetésem, de 1 liter olaj is 8000 P. Hát csodát csinálni nem tudok! Kisdesdke pár napig Anyikáéknál van,
Erzsébetkét beadtam a Nemzeti Segély bölcsődéjébe -ott teljesen el van látva,
és nagyon szeretik. Reggel viszem, este hozom.
És itt egy kis kitérőt kell tennem,
mert el kell mesélnem arany-Erzsébetkém bölcsis esetét,amit a gondozónő mondott
el nekem nagy nevetve.
Az
egyik kis csöppség bepipilt, s az bizony a földre csurgott. A gondozónő
megdorgálta, majd hozzátette: most pedig törüld föl. A kicsi megtette.
Mind
ezt Erzsébetke nagy figyelemmel nézte és hallgatta, - aztán kiállt a szoba
közepére bepipilt, majd szó nélkül elment a törlőrongyért és feltörülte.
Mondanom sem kell a szidás elmaradt, olyan jót nevettek rajta.
No e kis kitérő után vissza az árakhoz.
1 fej káposzta 1500 P
1 kg szőlő 1200 P
1 kg zsír 11000 P
1 doboz gyufa 100 P
1 mázsa szén 16000 P
1 selyem-sál 40000 P
1 pár cipő 80-100000 P
Ismétlem:
a fizetésem 8000 P. Mind ezt csak
mutatóba írtam le, a fontos az, hogy Te mikor jössz!
1945.
szept. 30.
Nehéz most az életem, éDes. Cselédem
nincs, a gyerekeket beadtam bölcsődébe ill. óvodába, ami azt jelenti, hogy
tanítás előtt még két-fefé kell vinni
őkét, s d.u. ugyanígy két felöl hazahozni. Ez nem is túl egyszerű, mert a
bölcsőde és az óvoda elég messze esnek
egymástól.
Van több magántanítványom is, rengeteg
a mosnivaló a gyerekek után, takarítani is kell -/néha csak éjjel jutok hozzá/- , és hát úgy
"mellesleg" tanítok is a Váli úton. Arra is készülni kell, hiszen
minden szemléltető-eszköz stb. odaveszett, ezért pl. csomagolópapírt szögezek a konyhaajtóra, s úgy rajzolom a
földrajzhoz a térképeket.
1945.
nov. 2 halottak napja
Azelőtt ez a nap valóban a halottaké
volt, mi élők a temetőkbe mentünk virággal a rokonokhoz, s a barátnőmhöz
Máriához. Most csak otthon mondunk imát értük.
Tegnap fejeztem be kis Terézke életét.
Nagyon hatott rám. Igen ez az, amit én is képzelek: semmit se tenni, de mindent megtenni, - vagyis állhatatosnak
lenni a napi munkában, s mind abban, ami adódik.
Dosztojevszkij szerint: " Könnyebb
hősnek lenni egy másodpercig egy percig, mint néma heroizmussal viselni a
mindennapot. Vállald magadra, hogy viseled a szürke mindennapi életet, végzed a
munkát melyért senki sem dicsér, melynek hősiességét senki sem veszi észre, mellyel nem kelted föl
senki érdeklődését magad iránt. Aki elviseli ezt a szürke mindennapi életet és
mégis ember marad, az igazán hős."
Én azt hiszem "hős" helyett
ide szent-et kellett volna írni!
1945.
nov. 24.
Nyirkos hideg, amolyan enyhe téli nap
van. Erzsébetkét most vittem el a bölcsődébe, s most Szutrélyhoz sietek, hogy megtudjam hogy van Kisdeske, aki
tüdőgyulladással fekszik a Stefánia gyermekkórházban. Látogatni nem lehet, mert
jöttöm után órákig sír. Így hát minden reggel elmegyek Babu urához - aki őt bent kezeli -, hogy
érdeklődjem.
A szembejövő emeberek lehajtott fejjel
és felhúzott vállal kissé előregörnyedve, zsebredugott kezekkel sietnek céljuk
felé. Ez is olyan tipikus téli
jellegzetesség. Én - magam sem tudom, hogy lehet - ma nem fázom, pedig még mindég
tavaszi kabát van rajtam, mert a bundám az óvóhelyezés nyomait nem tudta
kiheverni. Sál sincs a nyakamon, - de mondom: nem fázom.
A Horthy Miklós úti tó mellett hirtelen
megtorpanok, amint a fűre esik a tekintetem, mert vékony hóréteg takarja. Nem
is akarok hinni a szememnek s mintegy
bizonyítékot keresve nézek a távolba. A Sas-hegy huncutul kacsint rám, mintha
csak azt mondaná "Nézz csak, nézz meg jól te hitetlen" -mert bizony
sziklás, kopár oldala hóborított, s a
háztetők is mind, mind fehérek.
Szóval leesett az első hó, állapítom
meg magamban. Valami örömféle fut át rajtam halványan, aztán megyek tovább.
Eszembe jutnak gyerekkori téli esték, meg fagyos reggelek, mikor az örömtől
sikoltozva ugráltunk az ablak előtt az első hó láttán. Évekre visszamenően tudtuk az első havazások dátumait, s ezeknek
a napoknak éppen olyan hangulatíze volt, mint a Mikulásnak vagy karácsonynak. S
most magamban keresem ezeket a régi hangulatszíneket, azt az ujjongó
örömvágyat, hogy a csillogó hótól síkos járdán neki-nekifutva csússzak egy nagyot, mint hajdan, vagy a szűzhóba apró léptekkel szívet
tapossak. És mind ebből nem találok semmit. Tehetetlen szomorúsággal állapítom
meg, hogy az elmúlt szörnyű ostrom-év elvett mindent, ami lelkesedés, ujjongás,
örömhangulat volt bennem. És sírni szeretnék, mert rádöbbenek, igen, a
fiatalságunkat vitte el, a fiatalságunk
élménylázát, nekilendüléseit, lelkesedő hangulatérzéseit.
S
mikor a doktortól visszafelé jövet kavargó hóesés mutatja, hogy végérvényesen
megérkezett a hóember-építés évszaka, én nem arra gondolok, hogy de jó lenne
síelni, hanem, hogy kalap helyett most már turbánt kell a fejremre tekerni, s
az jár az eszemben, hogy ha vastagabb lesz a hó a két kis gyereket ki kellene
vinni szánkózni, de rögtön elvetem a gondolatot, mert belémvág a tudat, hogy sem nekik, sem nekem nincs
hócipőnk.
Most már én is fázom. felhajtom a
kabátom gallérját, összefogom a
nyakamon, és felhúzott vállakkal, lehajtott fejjel, kissé előregörnyedve - épp
úgy, mint a többi ember - sietek tovább.
Nyom a gondolat is, hogyan fogom tudni
elintézni a dolgaimat a városban, mikor most 9 óra van, de villamosok csak fél
10-ig járnak, s nekem előbb még haza is kell mennem.
A városban igen sokat szaladgálok, városházán, Segítő-alapnál, bankban stb. - a
végén már olyan fáradt vagyok, hogy alig vonszolom magam. A Kígyó utca sarkán
valami szívetkínzó élményben van részem. Egy öreg, vak koldus énekel. Az éneket
nem ismerem, de panaszos, szomorú dallama messzire hangzik. Mikor közelebb érek hozzá meghallom egy-két sorát a
szövegnek, az ének egy melegszívű
szerelmes asszonyról szól, aki őt megölelte.
Szinte futva menekülök
tovább. Ebben az emberben az én ki nem mondott - talán végig sem gondolt -
gondolataimat látom megtestesülve. Mert ilyen vak koldusénekesei vagyunk mi is
a sorsnak. Hajnaltól késő estig robotolunk, mosunk, súrolunk, éhesek vagyunk és
szaladgálunk a mindennapiért - de este, az agyonhajszolt nap után mikor a fűtetlen szobában selyempaplan alá
fekszünk, arról álmodunk, hogy csinosak, ápoltak, jól-öltözöttek, kívánatosak
vagyunk, s a dermesztő sötét hangtalan semmi helyett az urunk ragyogó két szeme
mosolyog ránk.
Nehéz csak anyának és családfenntartónak lenni, mikor az ember 26 éves.
Esténkint végre, ha lepihenek, Te
jársz el hozzám éDes. Keresem a régi
szavak hangulatát, ízét, s próbálom felidézni magamban. Ezer apró semmiség jut
eszembe, egy-egy szó, szemvillanás vagy gesztus, amit más tán nem is érthetett,
de nekünk nagyon sokat jelentett, mert közös tartalom, élmény volt mögötte.
Szeretnék egy-egy ilyen szót hangosan
kimondani, de nem merek, mert félek, hogy a hideg, sötét buta semmi visszhangozza, vagy ami még
rosszabb üresség támad utána, s nekem százszorosan fog fájni, hogy egyedül
vagyok.
......
"Minden kis szokásod őrizve
őrzöm.
Furcsa, ma szívem avval van
teli,
Hogy két ujjad a cigarettád
Karcsú testét öleli
Nekem kétszer szép, ami
tetszik
Egyszer magamnak, másszor
érted,
De Te is fájsz, ha bánatom
van,
S most minden bánat kétszer
éget.",
/Lidith Júlia/
1945.
dec. 6. Mikulás
Kisdeskét már másfél hete hazahoztam a
kórházból -/plédbe csavarva a két karomon, gyalog.../, tüdőgyulladása
szerencsére enyhe és gyors lefolyású
volt. Most Erzsébetke beteg, influenzás, lázas, köhög. Bölcsődébe így nem
vihetem.
Az iskolai tanítás szünetel, az iskolákat nem tudják fűteni. Egyik nap -
isteni sugallatra - ragyogó ötletem támad: fáért otthon fogok tanítani. Így a
tanulóim, is jól járnak, de mi is,
mert lesz mivel fűtenem. A hallt berendeztem tanulószobának, a széthúzható
asztal nagy segítség. Napi 17 tanítványom van, akik fejenéként havi 30 kiló
fáért nem egy órát, hanem rendes iskolai oktatást kapnak tőlem. /Ez a tanítás
december közepéig tartott/
Havi fizetésem 1 liter olajra elég.
Azért
a gyerekek ablakát meglátogatta a Mikulás. Én sajnos semmit se tudtam venni
nekik, de Anyikáék, Ditti meg a tanítványaim hoztak almát, diót, édességet, s
azt tettem az ablakukba. Erzsébetke és
Kisdeske annyira örültek, hogy - mint mondani szokták - azt se tudták mit
csináljanak örömükben. Én Rád gondoltam éDes, hogy mit adnál azért ha most
láthatnád kicsi gyerekeidet.
Ricsi hívott magához ma délután s
ragyogó szemmel újságolta, hogy eladta a perzsabundáját, a pénzt befektette, ennek
a kamatját nekem szánta, ez hetenként kb. 12-15 ezer P lenne. Kérte fogadjam
el, olyan szeretettel, örömmel adja. - Megköszöntem. hogy ez nagyon aranyos
gondolat tőle, de én nem fogadom el, mert kényes vagyok arra, hogy magam
tartsam el a gyerekeimet - További kérésére azt válaszoltam, ha nagyon akar
adni, hát vegyen néha valamit a két gyereknek ami eszébe jut. Csak hát - volt
az ellenvetése - egyedül én tudom mi az, amire szükségük van, s különben is 15
ezer P az ma semmi. Végül elfogadtam azon vettem meg a karácsonyfát.
Ez az egész kamat-ügy pár hétig tartott
csak az infláció miatt. Örültem, hogy így alakult.
1945.
dec. 16.
Közeledik a karácsony. Az örömteli
készülődésekből mostanra nem maradt semmi, mert nincs pénzem, még egy darab
építőkockára sem a gyerekeknek. Ünnepi vacsoráról meg szó sem lehet, mert -
hogy csak egyet említsek - 1 liter olaj már 120 ezer P! - vagyis több, mint egy
havi fizetésem.- Mater Németh adott két
kis Angyalkámnak játékokat, babát, hogy legyen mit tennem a fa alá. Végül barátoktól, családtól,
rokonoktól rengeteg ajándék jött össze.
23.-án este a konyhában díszítettem fel
a fát, mikor a gyerekek már javában aludtak. Persze közben nagyon sokat sírtam,
mert rettenetes volt ez a készülődés a teljes reménytelenségben ... hogy Te...,
s minden dísznél, minden cukorkánál, amit a fára akasztottam a mi régi
karácsonyaink jártak az eszemben. - A szaloncukor papírjába diót csomagoltam,
mert 1 darab szaloncukor 8000 P! nem tévedés! Nem egy kiló, egy darab ára! A
cselédszobában az ablak alá állítottam a fát, s az előtte lévő rekamiéra -amit fehér lepedővel borítottam le- raktam ki az ajándékokat. Fájt, hogy én semmit se vehettem a
gyerekeknek, de a rekamié így is
zsúfolásig megtelt a sok játékkal.
Anyikáék, Ricsiék voltak itt és Raskó
Pisti. A gramofon a Stille Nacht-ot
játszotta, így sikerült igazi karácsonyi hangulatot teremteni. A gyerekek
nagyon örültek, - pedig szegények lázasak voltak, Erzsébetkének mind-két fülét
felszúrta Z.J., Kisdeske meg influenzás és szamárköhögés-gyanús volt, de még a
gyomra se volt rendben. Később Jenny mama is megjött Mikivel, akkor újra
meggyújtottuk a gyertyákat. Én nem tudtam visszatartani a sírást, hát
beosontam a szobába, s ott bőgtem.
Kiabálásra lettem figyelmes, s mikor kirohantam azt látom, hogy valaki szó
szerint kidobja Erzsébetkét a kis szobából a konyhába, s Ricsi kapja el.
Kisdeske már kint volt. Az történt, hogy a fa kigyulladt, s mint egy lobogó
fáklya égett, s égett a lepedő, égett a sok ajándék is. Alig bírták eloltani,
pedig hárman is küszködtek a lángokkal. S mikor végre sikerült, a szoba, konyha
úgy nézett ki, mint egy csatatér, mindenütt elégett maradványok, pernye, bokáig
érő víz, s az előbb még ragyogó, gyönyörű karácsonyfából egy fekete, üszkös
csonk maradt csupán. A lakást -/mármint
a konyhát és kis-szobát/ - Ricsi hozta rendbe. Fellapátolta a rengeteg vizet, felmosta a két helyiséget, - én csak néztem, teljesen
használhatatlan voltam, mert ez már több volt, mint, amit az idegeim elbírtak.
Később Váli Jóskáék jöttek fel,
karácsonyi ajándékokkal a gyereknek Így legalább az elégett játokok helyett
jutott nekik mégis valami..
Mikor már aludtak feljöttek értem Posta
Maciék a negyedik emeletről, hogy menjek le hozzájuk. Ott már annyira rosszul
éreztem magam, hogy , még egy teát sem bírtam meginni. Lefektettek a díványukra.- Aztán már csak
néha volt egy-egy világos pillanatom. Arra emlékszem, hogy felkísértek ketten,
de mikor elengedtek ráestem az asztalra -/ezt már tőlük tudom/- s igen gyenge volt a pulzusom -/ők úgy
mondták: alig volt/ . Bekény adott egy szíverősítő injekciót, s éjjel is megnéztek, hogy vagyok. Kisdeske
többször hányt, meg biepit kért, majdnem négykézláb tudtam csak az ágyához
menni.
Reggel Miki jött el, hogy kisegítsen
bennünket Zugligetbe ahogy már megbeszéltük. Megkértem, vigye ki a két gyereket, mert én olyan
gyenge vagyok, hogy még lépni sem bírok. Így is lett, én meg feküdtem egész
nap. Estére Miki hazahozta Erzsébetkét, akit másnap Raskó Pisti vitt el , s
náluk is maradt január 3.-ig. Kisdeskét Jenny mamáék kint tartották. Erzsébetkét azután Váli Béláék vitték
magukhoz. Engem muszáj volt mentesíteni, mert totál "kész" voltam. -
És sajnos mindennek a tetejébe karácsony este óta egy deka tüzelőm sem volt. -
Mondhatom, ha választani kellene éhezés és a fázás közt, az éhezést választanám. De hát nem volt választási lehetőség, mindkettőből kijutott most. Éhesen,
összekuporodva a hidegtől fáztam, fáztam, fáztam... háát...
1946.
Közben egy napra hazahoztam Kisdeskét,
mert ki kellett vizsgáltatnom, ugyanis lefogyott, semmit nem akart enni,
teljesen étvágytalan volt.- Hála Istennek semmi komoly bajt nem találtak, az
influenza ment a gyomrára, és változatlanul szamárköhögés-gyanús.
A jégzajlás elvitte a Ferenc
József-hidat és a Petőfi ponton hidat is. A propellernél százával álltak sorba,
nekem pedig át kell jutnom Pestre, hajt a vágyakozás, mert egy hete már hogy
nem láttam az én vöröshajú
Angyalkámat. Kimegyek Kelenföldre.
Hihetetlen tumultus a vonatoknál, egy halott a földön -/agyonnyomták?
Leesett?/- mondják, ez itt mindennapi eset.Nagy nehezen mégis feljutok egy
tehervonat külső -/fékező?/ nyitott részébe. 9-12 ig tart az út, míg Budáról átjutunk a pesti oldalra!! Almásy
Magdussal még tréfálkozni is van erőnk, mondván, jó számtan-feladat lenne :
"Ha gyalog 20 perc az út, mennyi idő alatt teszed meg vonaton?"
Csonttáfagyva, s elgémberedett tagokkal mégis csak átjutottunk valahogy, onnan
már gyalog tovább a Stefánia útra
Kicsi Erzsébetkém örömmel fogad, de
kiderül, hogy szamárköhögős. Sajnos még nem jöhet haza, mert nincs tüzelőnk.-
Váli Matyi büszkélkedni akar kedvesen, hogy milyen angol szavakra, mondatokra
tanította meg Erzsébetkét. "
-No Erzsébetke kethcup please...
-Nem ketheup please,
leveszkét kélek!
Pár nap múlva Kisdeskét megyek meglátogatni,
de azonnal el is hozom onnan, s Anyikáékhoz viszem, mert Grószi igen rosszul
van, - még aznap éjjel, jan. 24-én még
is halt.
Január végén sikerül tüzelőhöz jutni.
Kapok kölcsön egy húzós kocsit, s a Margit körút mögül 5 mázsa szenet cígolok
haza Váli Miki segítségével. Itthon már "csak" fel kell hordani a
lakásba, de bírom, tele vagyok örömmel: hazajöhetnek a gyerekek. Lány nincs
magam vagyok velük. Naponta viszem sétálni őket, s ha hó van ródlizni. Egy
percre sem hagyhatom - s nem is hagyom
- egyedül Erzsébetkét és Kisdeskét. Ha
el kell mennem valahova magammal viszem őket. Ez nem mindig könnyű.
Fffog az menni!... igen de meddig? S mi
lesz, ha újra kezdődik a tanítás?
Február
17. vasárnap
És most egyszer a gyerekekről. - Fáj a szívem, hogy Te nem láthatod őket, a mosolyukat, a
kedvességüket, szépségüket , s nem hallhatod csacsogásukat.
Kisdeske olyan, mint egy kis kofácska,
egész nap be nem áll a kis szája. Mindent megfigyel, mindent megkérdez, és jaj
annak, aki nem ad kielégítő választ neki. - Nem csak én mondom,, de mindenki,
aki csak egy félórát beszélgetett vele, hogy hihetetlen logikus, bámulatba ejt
vele mindenkit. Remek a memóriája is . Két-három hallásra 6-8 soros verseket
megtanul, s tudja a Memorare-t is, ami igazán nem egy 3 éves kisfiúnak való
szöveg.
Valamelyik nap a körúton meglátta a
villamos belső oldalán lévő táblát, ami a lépcsőt fedte a "Fuss vagy fizess"
felírással. - Kisdeske nézi, nézi, aztán megkérdi: "Miért nem szabad ezen
az oldalon felszállni?" - Érted, Deském? Minden más hasonló korú gyerek
kérdése az lenne: mi az? -Ezt ő azonnal kikövetkeztette, s csak arra volt a
kíváncsi, hogy miért nem szabad felszállni.
Nagyon gyöngéd, és nagyon kedves tud
lenni. Megdicsér /!/, hogy: jó mamika vagy, mert mindig megfürdetsz
minket, megköszöni, hogy sétálni viszem
őket. S bíztat: ha nagy leszek mosni is
én fogok helyetted. Jó mamika vagy szögezi le, most már igazán hazajöhetne a Papi neked.
Mamika, miért fekszünk le? - kérdi
egyik nap.
Mert este van, s ilyenkor
mindenki lefekszik.
Papi is?
Igen.
De mit gondolsz, a hadifogságban nincs
ágy!
Mamika,
törjünk diót, nekem, neked, Erzsébetkének meg Papinak. - S valóban minden
negyediket félreteszi neked!
- Mamika,
emlékszel még arra, hogy Papival fürödtünk a Dunában? - kérdi egyik nap váratlanul.
Hát amint látod, éDes, kisfiad szívében
élénken él képed. S ha itt lennél láthatnád, hogy milyen aranyos, kedves
fiúcska, s olyan szép, de olyan szép!... Amerre megyek vele, mindenki megfordul, hogy gyönyörködjék benne, és
megszólítsa. A haja göndörödő, s olyan világos szőke, hogy majdnem fehér.
Szépen is öltöztetem őket: fehér, világos- és sötétkék holmikban járnak
egyformában. A különbség csak annyi, hogy Erzsébetke hajába nagy fehér maslit
kötök, s otthon néha szép kis fehér hímzett vagy csipkebetétes kötényke van
rajta. .
S most Erzsébetkéről.
Ezideig
nem kell tartanom attól, hogy Papi méreteit örökli, mert 8 cm-rel alacsonyabb,
mint Kisdeske volt ebben a korban. Egyelőre inkább picikét kövérkés, de ezt
cseppet sem bánom az óvóhelyi rettenetes éhezése után.
Erősen
vöröses-szőke göndörödő haja van, valami egészen különösen szép árnyalatú. Nagy
kék szeme és pirospozsgás pofikája van. /Ezt a két piros rózsát egy későbbi
vérhas végleg letörülte./ S Erzsébetke
tipikus kislány, - ha idegen szól hozzá
legfeljebb elmosolyodik kicsit szégyenlősen, de meg nem szólalna. És remek
memóriájú! Kiderült, hogy Kisdeske valamennyi versét ő is tudja. Egyik este
pedig, mikor bátyja megakadt az esti imában ő folytatta helyette a Memorare-t!!
Szóval igen jó megfigyelő ő is, és nagyon okos.
Engedelmes, aranyos kislány. Gyakran
odajön hozzám, átöleli nyakam a két kis karjával, s odabújva súgja:
"szeletlek, mamika." Ő is naponta imádkozik érted, kicsi kezeit
összetéve: "Szűz Mália, hozzad haza Papikát!"
Erzsébetke még abban is tipikusan nő,
hogy aszerint néz ki, milyen napja van. Néha "csak" szép kislány,
néha meg olyan gyönyörű, hogy ő a csodálat tárgya s nem Kisdeske, pedig akkor
már ugyancsak nagyon szépnek kell lennie, elhiheted.- S nagyon jó természetű!
Békés, nyugodt kisbaba. A hasiját nagyon szereti, ha valahol vagyunk és egy
kanál megcsörren rohan az asztalhoz és leül! Váli Béláék, Irén néniék, de Váli
Jóskáék is rajonganak érte. Kedvessége, bája, mindenkit lenyűgöz, aki ismeri.
Kisdeske már "komoly"
segítséget is jelent. Hoz fát a kályhához, krumplit a kamrából, ha kérem, segít törülgetni...
Február
18.
Egy kis ízelítő a mai árakból, érdemes
rá odafigyelni:
1 liter olaj 440 000 P
1 spulni cérna 90 000 P
10 deka dióbél 44 000 P /békében 32-42 P volt/
1 kg mák 180 000 P
1 újság 1 000 P
1
villamosjegy 3 000 P
Hozott anyagból egy ruha
csináltatása 2 és '/2 millió!
Sömjén
Ditti -/a bicikli társaságunk egyik tagja / - hetenként néha háromszor is
feljön, s többször hoz babot, borsót. Sőt egyszer olajat is. Ugyanis hónapok óta
először kaptam húst - Jenny mamától két nyúlcombot - s bánatosan meséltem neki,
hogy nem tudom megcsinálni, mert nincs olajam. Másnap reggel 7- kor beállított
egy kis üveg olajjal. Mikulásra meg karácsonyra felpakolva jött, annyi játékot
/drágákat!/ hozott a gyerekeknek.
Karácsonykor meg Nyakas néni -/a
házmesterünk/ - beállít egy nagy csomaggal, hogy rábízták továbbítsa nekünk.
Kérdésemre sem akarta elárulni, hogy kitől van, mert erre kérték. "Zábojy
Jancsiéktól ugye"? Erre nem számított Nyakas néni s erősen elpirult. -
Mikor megköszöntem .Jancsiéknak, elhárították, hogy "nem tudnak róla"
- pedig bizony ők voltak a jótevők.
Február elsején megalakult a
köztársaság, Tildy az elnök, Rákosi a miniszterelnök.
A svábokat kezdik kitelepíteni.
Idén még csak 3-4-szer esett hó, az is
hamar elolvadt. Szóval síelés terén az idén semmit se mulasztottam.
Jellemző, hogy már van tojás-pótló,
vanília-pótló, fahéj-pótló, méz-pótló, Sertamin és Robotin ételízesítő, csak
éppen pénz nincs, hogy vásárolni is lehessen valamit.
Hónapokkal ezelőtt - még nyáron -
egyszer azt éreztem szinte teljes bizonyossággal, hogy még nagyon sokáig nem
látjuk egymást. Azóta többször is ismétlődött ez a szörnyű érzés. Borzalmas.-
Pedig amúgy is nehezek a napjaim. Esténkint sose a jól végzett munka érzésével
fekszem le, hanem annak a tudatával, hogy mennyi mindent kellett volna még
csinálnom, s mi mindennel maradtam el.-Sose tudok kézimunkázni vagy olvasni, s
ha mégis pl. varrok egy kötényt magamnak már bánt a lelkiismeret, mert nem mostam
fel a konyha kövét, vagy egy halom kimosatlan pelenka mutatja, hogy luxus és
tiltott dolog a magam dolgaival foglalkozni. Mindent a gyerekeknek, s a
gyerekekért csinálok, s mégis állandóan azt érzem hogy nem vagyok jó anya. Túl
szigorúan fogom őket talán, s nem eleget mesélek és játszom velük. Tudom, hogy erre komoly mentségem van, de
mégsem tudom felmenteni magam. A nappalok velük telnek el, s este, ha már
mindennel végeztem még egy halom pelenka s a kis ruhák várnak rám, hogy
kimossam. Nem egyszer csak éjjel jutok
a takarításhoz, és van úgy is, hogy annyira fáradt vagyok, hogy sem megágyazni,
sem levetkőzni nincs erőm, úgy dőlök csak le majdnem éjjel a rekamiéra aludni.
Jó lenne egyszer már nem túlfáradni, s
szeretném két kézzel szórni a pénzt,
hogy ne lássam magam előtt soha többé a tétovázó én-emet, amint spekulálva
ácsorgok egy fél-kiló sárgarépa előtt,
hogy meg merjem-e venni vagy se.
Ha Te most itt lennél sok keserűség érne. Mikor végignézel
/néznél/ - rajtam s meglátod a bundának csúfolt rongyot a tenyérnyi szőrtelen
világító foltokkal, arra gondolsz, hogy vehet magára valaki ilyen koldusgúnyát,
de nem mondod, mert a legesleghervadtabb filléres-áruházi műrosotos télikabát
ára is olyan csillagászati szám, ami földi halandó számára elérhetetlen. Majd
rájössz, hogy fogytán a zsebkendőd, s
náthás vagy és probléma mibe kifújni az orrod emberek között - /mert a
magam-csinálta zsebkendők nem éppen szépek/, de nem tudsz megvenni egyet se,
mert az nagyobb luxus, mint békében Lillafüreden üdülni egy hétig! Aztán elmész egy üzlet mellett és ökölbe
szorul a kezed a sok finomság láttán, mert eszedbejut a déli ebéd vagy az előző
-marharépából készült- vacsora. És nem tudsz megvenni egy cukrászsüteményt se mert annál sokkal
önzetlenebb vagy, hogy csak magadnak vegyél, de 4 darabra már megközelítőleg
sem telik. - Az utcasarkon ott a virágárus, Te arra gondolsz, hogy milyen
nagyon tudok örülni az ilyesminek, de félretolod őt az utadból, mert összesen nincs annyi a tárcádban, hogy egy
szálat megvegyél, nem-hogy egy kis csokrot.
És tudod nagyon nehéz türelmesnek és a
sorssal szemben alázatosnak lenni, hogy majd jobb lesz, csak ki kell várni. Mit
kivárni? Azt, hogy mindenünket eladogatjuk? Vagy, hogy teljesen lerongyolódunk?
Vagy arra várjunk, hogy mire kicsit jobb lesz Kisdeskét már katonának sorozzák?
Ami itt van, az nem jövő. A feketézők spekulációja elsöpri majd a föld
színéről, amit úgy hívnak, hogy középosztály. - Még egy halvány, nagyon halvány
reménységünk van, a békekötés. Ha ezt is kitolják, akkor olyan fekete éjszaka
következik erre a szerencsétlen országra, minek hajnalát kivárni egy emberöltő
kevés.
Még az örökös honvágy árán is menekülni
szeretnék innen.
/De visszatérve erre a sok nincs-re
egyet tudnod kell: a gyerekek mindig tiszták, mindig tiszta ruhában és szépen
öltözve járnak, lehetőleg mindég egyformán, mindent magam varrok, kötök
nekik. A pincézés óta többé nem
éheztek, csak az ételek minőségével és változatosságával van baj. Igyekszem
ezen a téren is találékony lenni, de hát kezemet megköti a: nincs.
Február
19 .
Szi-Szi.kém olvastad a két nappal ezelőtti ártáblázatot? Hát
idefigyelj, ma:
1 liter étolaj 1
000 000 P
1 kg cukor 2 800
000 P
1 kg liszt 300 000 P
1 tojás 20 000 P
1 villamosjegy 10 000 P
1 hajszalag 110 000 P
Mi
lesz ebből? S múlt heti kalória-pénzem 500 000 P volt. nevetnem kell!
A rádió bemondta, hogy a köztisztviselők 50 %-át elbocsátják, mert
fölöslegesek.
Abbahagyom. Késő van, s bár még a
konyhát fel kellene mosni, mégis lefekszem. A gyerekek jól-lakva, megfürdetve
szusziznak, olyanok, mint két kis angyalka.
Február 24
Mindjárt
éjfél van, a rádióból a Tannhauser nyitánya hallatszik... itt vagy mellettem.... hallom a hangod, ahogy az
Operában mögöttem ülve súgva nagyarázol... érzem a kezed szorítását,
figyelmeztető mozdulatát a különösen szép részeknél...
Csak két ár: 1 pár cipőfűző 50 000 P
1 villamosjegy 20 000 P.
1946.
február 25 hétfő
Deske írt! Írt! Írt! Valahol Moszkva mellett van. Mióta elment ez az első
kézzelfogható hír róla. Micsoda boldogság látni a kezeírását, tudni, hogy
egészséges, hogy hazagondol! Újra érezni, tudni, hogy minden gondolata mi
vagyunk, hogy épp úgy igényli a szeretetünket, mint mi az övét, - és épp úgy
nem tud igazán élni nélkülünk, mint ahogyan mi se nélküle.
É-Deske Uram, a mély elkeseredést, ha nem is a túlzott optimizmus, de
nyugodtabb reménykedés váltotta fel, hiszen eddig végeredményben még azt se
tudtam biztosan, hogy élsz. A rettenetes feszültség ami bennem volt, most végre
feloldódott. É-Deském, szeretném szétkürtölni a világba, hogy mindenki
meghallja, hogy mindenki velem örüljön: az én drága Uram: írt! Írt! Írt!
Mikor már majdnem elvesztettem a
hitemet, a jó Isten megmutatta, hogy csak megpróbálja övéit, de nem hagyja el.
... és érdemes elgondolkodni azon, hogy
aznap kezdtem kilencedet Kaszap Istvánhoz, mikor leveled megírtad, s Anyika
azelőtti nap fejezte be a kilencedet, hogy az megérkezett.
Február
28.
Március elsején újból megkezdődik a tanítás. Nincs mit tenni
Kisdeskét Zugligetbe viszem ki, Erzsébetkét Anyikáékhoz, mert még 3 hétig nem
veszi be az óvoda őket, mivel Erzsébetke szamárköhögős volt. Nekem pedig
naponta be kell járnom az iskolába, és nincs segítség - lány -, aki vigyázhatna
rájuk. Rettenetesen fognak hiányozni a kis pockok, de a kényszer diktál. No meg
a tüzelőm is elfogyott, s így, ha nem kapom meg a rég kifizetett fát úgy be is
szüntethetem a fűtést. Szi-Szi, pokoli
dolog ám fázni, fűtetlen lakásban fagyoskodni, mikor az ember csak
összekuporodva ül, ül és fázik, fázik egyebet sem tud csinálni. Idén bőven volt
benne részem.
No, de nem baj! - mert magamnál őrzök egy
gyűrött, piszkos lapot, amit naponta százszor is elolvasok -pedig kivülről tudom már minden sorát -,
egy gyűrött, piszkos lapot, aminek jobban örültem, mint a legszebb levélnek, amit valaha kaptam.!
Ennél boldogabb most már
igazán csak akkor leszek, ha hazajössz!
Nagyon közel vagy hozzám, és
elérhetetlenül távol!
Március
4.
Esténkint hallgatom a rádió híreit,
beszélik, hogy március 15-én vagy 21-én kikiáltják a tanácsköztársaságot -
vagyis a proletárdiktatúrát. ??!!
És egy kis ártáblázat ismét:
1 liter olaj 2 millió
1 liter tej 90 000 P
1 kg kenyér 24 000 P
1 kg cukor 4 500 000 P -/nem tévedés!/
1 pár női szandál 15 000 000 P !!!
És egy-két szó, ami a háború óta termett, vagy legalább is azóta
használatosak:
infláció köles papírablak
adópengő gersli papírhiány
robot ponton-híd műszál
közmunka Sertamin csencselés
közmunkaváltság Robotin batyuzás
melasz étolaj UNRA
barna-cukkor hormonzavar -nemezeti -segély
planta -tea sacharin népbíróság fahéj-pótló vanília-pótló tojás-pótló
marharépa atombomba kollektív-szerződés
kukoricaliszt méz-pótló szakszervezet
prósza kenőszója igazolás
kukoricakása szójaliszt háborús-bűnös
fahéj-pótló planta tea népbíróság
köztársaság, demokrácia,
szocializmus, kommunizmus,
fűtetlen szoba, ablakhiány, kenyérhiány,
fáradtság, piszok, idegesség, félelem,
és:
nincs, nincs, nincs!
Március
20.
Ma láttam egy sí-filmet. Érzed éDes,
hogy mennyi hangulat, szín, mosoly és
csók fűződik ehhez szóhoz! Fogunk mi még együtt síelni?
Tanítás előtt reggel elviszem
Erzsébetkét az óvodába, délután megyek
érte. Kisdeske ismét Zugligetben van. A
lakást teljesen rendbehoztam visszaköltözhetnénk a szobákba, de ablakom nincs.
Hetenként legalább kétszer kimegyek Zugligetbe, megnézni a Kiskomát, és jól
elbeszélgetünk Jenny mamával. Mióta Grószi meghalt, nagyobb a nyugalom,
kevesebb az idegesség és kényszerűség.
Március
23.
Akarod tudni Deském, hogy
miért olyan reménytelenül fáradt néha "feleségmausi", hogy este csak
ül, ül késő éjjelig és annyi ereje sincs, hogy lefeküdjön? - Hát akkor É-Des egy Kiskomám figyeld meg ezt a hetemet:
Hétfő:
Erzsébetkét
elviszem reggel az óvodába, ami nem éppen közel van, a Daróczy úton -.
Onnan Átmentem Anyikáékhoz, mert nagyon
régen voltam ott, s nem tudom mikor lesz időm újra. Tőlük a Pedagógiai
Szemináriumba gyalogoltam a Mária Terézia térre. -/Ma Horváth Mihály
tér./ Utána Mikszáth Kálmán téren volt
dolgom, s onnan mentem haza.
A
délutáni tanítás után Erzsébetkéért mentem, s vele Irén nénihez, mert már
nagyon igényelte kis angyalkámat.
Este
vacsora készítés, vacsiztatás, fürdetés, ágyazás, fektetés, mosogatás, mosás,
konyhafelmosás.
Kedd:
Egészen
kora reggel biciklin átrobogok Anyuékhoz, megkérem jöjjön valaki a Kicsit
őrízni, mert éjjel belázasodott, s nekem 8-ra már az az iskolában kell lennem,
a reggeli étkeztetésen inspekciózom, s 9-ig kell ottmaradnom.
Amikor végeztem, hazarohantam, Erzsébetkét
rendbehoztam, átöltöztettem -/még mindig nem szobatiszta/, de ez nem az ő,
hanem az ostrom bűne/,
megreggeliztettem, fát vágtam és befűtöttem. Közben megjött Apec, s én visszamentem a suliba. A tanítványaimmal
átmentünk a Bocskay úti iskolába, onnan két fordulóval egy osztályra való kettős padot hoztunk a
Váli útra. Természetesen én is cipeltem, nemcsak a gyerekek.
Délben
ismét inspekciós voltam a dán étkeztetésen 12-1-ig. Ezután hazasietek, megfőzöm
Apec és a Kicsi ebédjét, majd 2-re vissza az iskolába tanítani, illetve ma
tanítás helyett összeszereljük a
gyerekekkel a padokat, letörülgetjük, s helyére állítjuk azokat.
Este:
a már leírt szokott munkaözön.
Szerda:
Erzsébetkét
jól bepakolom, s viszem az óvodába . Az otthoni takarítás, mosás után az
iskolába megyek, ahol pár ügyes gyerekkel együtt papírral beragasztjuk a
hatalmas ablakokat. Elkészültével haza se jövök ott maradok a tanítási időre -
ami most délutánra esik -, de tanítás helyett az osztályt takarítom ki.
Erzsébetkét
hazahozva este itthon a szokott idill, de nagy kivétel: moziba megyek ide a
közelbe, addig Posta Maci vigyáz kis Angyalkám álmára.
Csütörtök:
Reggel
a megszokott kör., de délelőtt a Gellért kádfürdőjébe megyek, mert itthon még
mindig nem lehet fürdeni.
Tanítás
után Erzsébetkéért, és vele együtt megyek az Eszék utcába egy varrónőhöz, aki a
karácsonyra kapott anyagból csinál nekem egy ruhát, még pedig majdnem ingyen,
mert a fiát tanítottam.
Péntek:
Reggel
minden megy a maga kerékvágásában, de a kezdet után Babuhoz/Szutrélynéhoz/
megyek, mert vele kell valamit elintézni. Onnan egyenes Zugiba sietek, hiszen Kisdeske...Visszafelé Irén
nénihez kell még benéznem.
A
tanítás után minden a szokásos, csupán annyi a a különbség, hogy este, mikor
már Erzsébetke alszik, a konyhában két 80 -szor 60 -as paírra térképet rajzolok a tanításhoz. Egy gyereknek sincs
térképe, valahogy csak kell segíteni rajtuk.
Szombat:
Az
óvoda után az iskolába kell mennem, ismét inspekciós vagyok a reggeliztetésnél.
Utána felmegyek a már "ablakos" osztályomba, és egyedül
befirneiszezem az óriási ablakokat - illetve hát a rajtuk lévő paírt. 11
táblát!
Átbiciklizem
Anyikáékhoz, napok óta nem tudok róluk, de 12-re ismét az iskolában
inspekciózom.
Szombaton
csak délig van óvoda, Erzsébetkét tehát délig el kell hoznom, a Tass vezér útra
viszem, Babuékhoz -/ezt beszéltem meg vele a napokban/ s ő őrzi, míg tanítok.
Annak befejeztével vissza Babuhoz, hazahozom Erzsébetkét. Itthon favágás,
fűtés, vacsi- készítés, etetés, fürdetés, ágyazás stb.stb., már ahogy az szokott
lenni, s most itt áll előttem egy fazék
meleg víz, s én nem bírok megmozdulni, hogy mosogassak és mossak.
Kérdem tőled: csoda?
Április
5
ÉDes! Megjött második lapod, ami
március 9-re volt dátumozva!! Óriási öröm! Ismét hallani, tudni Rólad! De az
első örömboldogság után elszorult a szívem és nagyon fájt érted, mert a
megszólítás: Kedveseim, - és az aláírás: Dezső, világosan elárulta, hogy bár a
címzés nekem szól, Te már számoltál azzal, hogy én - mi - tán nem is élünk, s
így csak a bizonytalanba küldted a lapod, hátha olyan kezébe jut, aki tud
rólunk valamit. Szegény Deském! Egyetlen lapom sem jutott hát el hozzád, s így
kell kínlódnod még a fizikai gyötrelmeken kivül is. Csak odarepülhetnék egy
percre, csak egy pillanatra, hogy átöleljelek és megnyugtassalak.
Erzsébetke már több, mint egy hete középfülgyulladással
fekszik. Z. Jancsi mindkét fülét felszúrta, de még mindég nincs rendben.
Gondold el, milyen rettenetes nekem úgy tanítani, hogy azalatt kicsi Angyalkám
egyedül /!!!/ van itthon a bezárt
lakásban. Anyu átjött párszor őrizni, de nem mindig értek rá. Még szerencse,
hogy áldott jó igazgatóm van, aki megengedi, hogy a nagyszünetben hazarohanjak,
s ellássam Erzsébetkét, s összecsókolhassam, megölelgethessem némi kárpótlásul az egyedül-létéért. Lehet, hogy már leírtam itt Neked valahol,
de leírom még egyszer: nála jobb gyerek nincs az egész Földön!
Április
10
Újra tavasz van!
Április
11.
1tojás 240 000 P
1 villamosjegy 100 111 P
1 éitter olaj 10 000 000 P
1 pár cipőfűzó 250 000 P
1 kocka sajt 800 000 P
10 deka mák 5 800 000 P
1 gramm arany 23 000 000 P
1 adópengő 67 P
Légy szíves dicsérd meg feleségmausit,
mert kitakarítottam az egész lakást. Persze, ha így elmondom, hogy
ki-nagytakarítottam nem hangzik valami különösnek, - de ha elgondolod, hogy ősz
óta csak a konyhát és cselédszobát laktuk, s a többi lom-, meg rom-szoba volt,
akkor elképzelheted, hogy mit kellett dolgoznom, hogy abból ragyogó tiszta otthont varázsoljak. Arról nem is beszélve,
hogy másfél mázsa koxot lavóronként hordtam át a benti erkélyről a konyhaira.
De be kell vallanom, hogy a többszöri felmosás után sem lett szép a padló,
ehhez mégis kellett segítség. És tudod
ki segített a beeresztés után a padló felkefélésében? Keresztpista! Ugyanis épp
akkor toppantak be váratlanul, mikor nekikezdtem. Ő elkérte tőlem a kefét, s
mint aki sportból csinálja, hát nekiállt! A függönyöket és a mosható szőnyegeket magam mostam ki,
így friss, üde lett az egész lakás.
Ismét valamit csak a gyerekekről.
Tegnap a takarításnál valami munkával nagyon bajlódtam. Erzsébetke nézi, nézi,
aztán megszólal: "Jaj, de ügyetlen vagy, Mamikám" - /Mit mondjak:
igaza volt!/
Reggel megszidtam, mert beepizett,
"haszontalan kislány" - mondom neki. Mire ő: "én nem aszontalan
vagyok, anem díszpinty!" - H betűt - illetve hangot - egyáltalán nem mond
a szó elején, - jó francia válnék belőle. Így beszél: agyma, osszú, aszontalan stb.
- Tojás helyett meg tojásot mond. Olyan aranyosan beszél, hogy már előre
sajnálom, ha lehagyja a selypítést meg az ilyen tojásot és hasonló
szóalkotásokat. - No persze ne aggódj azért Szí, nem hosszabbítom meg ezt a
korszakát erőszakkal, én rendesen, tisztán beszélek vele, -velük -, csak nem
állítom meg őket a mesélésükben vagy
mondandójukban, ha hibásan alkotnak egy hangot, vagy szót.
Kisdeske igen barátságos és barátkozó.
Szóba áll mindenkivel, s felel az idegenek kérdéseire is. Megmondja, hogy októberben
múltam három éves, hogy a Papikám "Mokszva" mellett van, mert
hadifogoly, s arra kérdésre, hogy honnan jössz, azt válaszolja "Zugligetből, a nagymamától" - Figyeled,-
hogy milyen intelligens kis gyereked van? Sose mond nagymamát, hiszen édesanyádat
mind Jenny mamának hívjuk, - de ő magától rájött, hogy egy idegen nem tudhatja
ki az a Jenny mama, ezért mond rögtön helyette nagymamát.
A villamoson ő vált jegyet, meg is
köszöni szépen, csak a jegyen lévő lukak számával nincs soha megelégedve. Ha a
kalaúz észreveszi ezt, nem egyszer szinte szitává lyukasztja az ő jegyét
-/persze többnyire a végállomás felé, ahol már nem valószínű, hogy ellenőr
jön./
Egyik nap -már nem tudom miért -
rászóltam a Kiskomára. Később észreveszem: pityereg. "Hát, te miért sírsz"
-"Melt med van széltve" - vágja rá Erzsébetke! A múltkor meg estefelé
nagy hancúrozást csaptak a rekamién. Egyszer csak arra figyelek fel a
konyhában, hogy a kis-szobában nagy csend van. Gondoltam, tán elaludtak.
Benézek. Kisdeske tényleg alszik, de a kis vöröshajú Angyalkám ragyogó
mosollyal jelenti: "Jól medveltem Deszkét!"
Egy valamit erősen gyanítok - sőt tán
biztosan tudok-, a fiaddal fogsz büszkélkedni, de a lányodat fogod kényeztetni,
dédelgetni -s mind-kettőt imádni.
Ááprilis
23.
Már nem is számokkal írom az árakat:
ma
hallottam, hogy egy pár cipő: 3 milliárd P, - 1 kiló zsír 120 millió, 1 tojás 1 millió!!
...és élni kell.... és enni kell...!
Ma
húsvét kedd van, régen ilyenkor ünnepeltünk, - most az egész nagyhéten
tanítottunk, csak péntektől nem.
Kisdeske sokat volt Zugligetben
-/számomra kissé túl sokat is, de hát a kényszer no meg a belátás diktált/-
Most itthon van - ünnepen igazán együtt kell lennünk, s ezt ő is nagyon élvezi,
még sokkal aranyosabb, mint máskor.
Egyik nap Váli Béláéknál voltunk
ebéden. Mikor a süteményt kínálják ő már nem bír enni, erre kijelenti: adjatok
Erzsébetkének. Mikor pedig már ő is dugig van, javasolja, hogy:
"Csomagoljátok be, de Erzsébetkének és Maminak is!" -Ők nagyot
nevettek rajta, én bizony kissé kínosan éreztem magam.
Ma délután nagyon fáradt voltam, s el
is aludtam. Arra ébredek, hogy Kisdeske simogat, s vígasztal,: "Ne
szomorkodj, mami, majd visszajön Papi meglásd"
Kérdeztem mit csinált, míg én aludtam
- Kitakarítottam a konyhát.
-Én kissé megijedve: - majd megnézem.
-Ne nézd meg, mamika, mert nagy
rendetlenség lett.
- Hogyan? - kérdeztem rosszat sejtve.
Úgy, hogy kiszórtam a lisztet
véletlenül a földre,- aztán megnyugtatóan-
hozzátette: de összesöpörtem és visszatettem a zacskóba.
Hát
elképzelheted é-Des, hogy nézett ki az a visszatett liszt. - De persze nem
szidtam meg, mert hisz jót akart, a hibát is igyekezett kijavítani - tehát
megköszöntem a segítséget.
Április
28. vasárnap
Reggelenként nem egyszer úgy kelek fel,
hogy azt hiszem lépni sem
lesz
erőm. De aztán mégis megy minden: a gyerekek felkeltése, öltöztetése
/epiztetése/ főzés, mosogatás, mesélés, játszás velük s mikor már este
lefeküdtek -sokszor ugyanis csak akkor jutok hozzá-: takarítás, és mosás,
mosás, mosás. Erzsébetke még mindég nem szobatiszta. az ostrom, a bölcsődék és
az állandó betegségek nem tették lehetővé, hogy már az legyen.
Mind ez még csak megy. A
legelviselhetetlenebb az a rettenetes bizonytalanság, hogy, az az örökös gond,
hogy kire hagyjam őket, míg én tanítok. Amíg egészségesek, nincs semmi baj,
reggel az egyiket óvodába a másikat bölcsődébe viszem, -, de ha betegek, nincs
aki vigyázzon rájuk. És sajnos november óta felváltva az egyikük mindig beteg -
főleg Erzsébetke - de néha egyszerre mindkettő. -Egy hét sem akadt, hogy
egészségesek lettek volna egyszerre. Tegnap én is igen rosszul voltam, az iskolában a hideg is kirázott, -de
hát én nem lehetek beteg, mert akkor megáll a "tudomány".
De volt egy váratlan örömöm is, hadd
mondom el Neked. A B listával kapcsolatban az igazgatónak minősítést kellett
beadnia rólunk. Az igazgató ügyesen kiterelte az irodájából a kollégákat a
tanáriba, s közben odasúgta nekem: olvassa el a jelentést, ami az íróasztalomon
fekszik. Ott ez állt: "Átlagon felüli, nagyon szorgalmas, kiváló
pedagógus, igen demokratikus szellemű. - Okvetlen megtartandó." - Hát mit
szólsz ehhez?- Nem is tagadom, nagyon örültem neki, mert tény, hogy akár milyen
nehezek az itthoni körülményeim, az iskolai munkám azt sose szenvedi meg. Soha
nem kések el, soha nem hiányzom, a vázlataim mindig rendben, s én vagyok az egyetlen, aki egy egész osztályt
berendezett és rendbe hozott, s akinek az osztálya fala lepedő-nagyságú saját
készítésű térképekkel van tele.
Tudom, hogy dicsekvés volt ez, hogy
leírtam, de azt is tudom, hogy Te mindig velem örülsz. És Te vagy az egyetlen,
akinek magamról nem csak a rosszat, de a jót is elmondhatom.
Csókollak ezerszer. Gyere! Gyere!
Május
7.
Iszonyú teher minden nap, amit nélküled
kell elviselni, gyakran azt gondolom, hogy nem is lehet kibírni. Aztán mégis
előröl kezdek minden napot, és végzem a munkám - a hajszát - mert kell. Itt a
két kis Angyalka, akinek a sorsa rám van bízva. Ha az agyonrohant nap után
végre lefeküdhetek -/hetek óta éjjel 1 és 2 között/ - mielőtt bebújnék az
ágyamba, még betakargatom, megpuszilom mindkettőjüket, s néha félórát is állok
az ágyuk előtt s nézem őket. - Talán ez az egyetlen rövid szaka a napnak,
amikor boldog vagyok, mert mikor az ő nyugodt szuszizásukat nézem, érzem,
tudom, hogy ezt nekem köszönhetik. Boldog, békés mosolyuk, jóllakott hasijuk, testük, ruhájuk ágyneműjük
tisztasága mind az én két kezem munkája. - S ha elnézem őket így esténkint
-/illetve inkább éjjelenkint/ -erőt merítek a másnaphoz,
de ugyanakkor rettenetesen
fáj, hogy Te nem gyönyörködhetsz két kis Angyalkánkban.
Reggelenként mikor öltöztetem a kis
srácocskákat, akkor meg arra gondolok, hogy az Isten-szolgálat után ez a
legszebb, ami létezik!
Nagyon hiányzol! Azt mondják ezt meg
lehet szokni. De nem igaz! Talán kevesebbet sír az ember, de nem azért mert
kevésbé fáj a szíve, hanem mert az ezer gond és felelősség felőrli minden
energiáját és még a síráshoz sincs ereje. - Legfeljebb a gyenge kishitűségtől
lázadozva - és elgyötörve - kérdem néha. meddig még, Uram? - Olyan nehéz mindig
csak küzdő, dolgozó embernek lenni, jó lenne néha, csak néha egy kicsit
"gyönge " asszonynak lenni,
és, jó lenne csinosnak, jól-öltözöttnek
lenni, de hát.. A körmöm összetöredezve, tövig levágva a sok mosástól, cipőm
csak egy van, erről nincs is mit mondanom, és térdzoknim is egy - /Most ebben
járnak a nők, nincs pénz harisnyavételre/.- A ruhám sem mindig kifogástalan,
mert a két kis pocok szeretetnyílvánulásai, nagyon is maradandó nyomot
hagynak legtöbbször.
Május
19
Ma rólad álmodtam olyan élethűen, hogy
még felébredve se hiszem, hogy nem voltál mellettem. Boldog voltam!
A fizetésem olyan kevés, hogy ebben a
hónapban még egy deka élelmet sem tudtam venni. Egy gramm olajam sincs, hogy
főzhetnék magamnak Kisdeske megint Zugligetben van, Erzsébetke óvodában - ott
ellátják - este meg Váli Gyurkáék körtéri vendéglőjéből kapunk vacsorát. /Ha
marad belőle azt eszem másnap délben./ És a gyerekeknek gyümölcs kellene, tej,
tojás, vaj... Szóval sok minden, de honnan? A pincézés óta ők nem éheztek,
ettől ne félj És nem is fognak. Tudod, tartom a szavam. Csak a főzéshez
megvehető anyagok..., Változatosabb, táplálóbb étel kellene nekik!.
És előrevetíti árnyékát a tél.
Tüzelő... ablakoztatni is kellene Még egyszer nem mehetünk neki így a télnek.
Igazán nem akartam panaszkodni és
látod, az lett belőle. Az a rossz, hogy ha a tényeket írom le, az panasznak
hat. Pedig hiányodon, és nem egyszer a túlságos fáradtságon kívül semmi okom
panaszra.
Július
7 vasárnap
Hogy is volt régen? Te elsején
hazahoztad a fizetésed, ami az enyémmel együtt 1000 P volt - és ebből
gazdálkodtunk a hónap végéig.
És ma? hetenként kétszer kapunk fizetést, s
nyomban rohanunk le vásárolni, hogy elköltsük az egésze, nehogy véletlenül egy
százbilliós a zsebünkbe maradjon, mert az másnap már nem ár semmit.
Kitaláltak egy remeknek nem nevezhető
társasjátékot, amivel az egész ország egyszerre szórakozhat, mégpedig naponta.
Ez a társasjáték csak annyiban hasznos, hogy komoly észtornával jár, s akik nem
bírják az iramot a Lipótmezőn találhatják magukat. - Ugye érdekel, hogy mi ez a
játék? Elárulom, úgy hívják, hogy adópengő. Vagyis a rádió minden este bemondja,,
hogy egy adópengő mennyit ér. Pl. 120 000 P-őt. De másnap ez már 598 000 P. Az
árak ennek megfelelően - sőt ezt két-háromszorosan meghaladva emelkednek
/ugranak/.
Bevezették az adójegyet, ami nem más,
mint olyan pénz, aminek az értéke az adópengővel együtt nő. Namármost, egy bevásárlás így fest:
- Kérek egy spulni cérnát.
-Azonnal megnézem és kiszámítom az árát
a mai adópengőbe.
Itt
pausa van, mert a kereskedő a vevő segítségével izzadva szoroz, számol, míg
kisüti, hogy a cérna ára adópengőben 1 200 000 P, de ezt természetesen még be
kell szorozni a mai adópengővel. Majd át kell számítani sima pengőre is, mert
ma nekem pl. nemcsak adópengőm van, hanem sima is.
Erre
újabb számolás következik, majd a fizetés a következőképpen történik:
-Tessék fizetni 3 rózsaszínűt, 2 kéket,
4 zöldet és két sima adópengőt, meg egy lilát - s akkor én visszaadok kereken 1
barna 10 ezres adópengőt s máris kész.
Ne hidd éDes, hogy ez tréfa vagy
túlzás. Állandóan nyomják az új pénzeket és adójegyeket, úgy, hogy már senki
sem ismeri ki magát, s a pénzt és adójegyet már nem csak a nevén, hanem főleg a színén emlegetik. De nem is érdemes az értékeket megjegyezni,
hiszen azok naponta változnak
Szí-Szí most nagy gondban vagyok, mert
tudom a Ti családotokban az a mondás járja, hogy az ember -/a férfi/-
kollegával és személyzettel nem kezd.
Hát mi lesz velem, ha hazajössz?! - mert én két hónapra - a nyári szünetben -
beállok Bernárdtékhoz szobalánynak. - Erzsébetke az Üllői úton egy
Vöröskeresztes gyerek-otthonba került. Mikor bevittem oda a vezető egészen
odavolt, hogy ezt a gyönyörű kislányt - aki úrigyerek - miért akarom beadni.
Megmondtam. Igen nagy szeretettel fogadta kis Angyalkámat.. Deske Jenny
mamáékhoz ment. Muszáj volt ezt tennem, mert pénz kell. Már nincs mit eladnom,
minden nélkülözhető és szép dolgunk pénzzé - azaz élelemmé- vált már.
Jól érzem itt magam, mert mindenki
szeret. De reggel 6-tól este 11-ig legfeljebb egy órát tudok magamnak
szakítani. Takarítok, 5 szobát - ebből kettő óriási nagy,- fürdőszobát,
előszobát. fa-lépcsőházat, teraszt/ mosok, vasalok, súrolok, A szőnyegeket kint
a krrttben porolom ki - felszolgálok,
ágyazok stb.stb. s végzek minden munkát válogatás nélkül, ami még adódik, pl. a
kertben, vagy baromfiakkal. És természetesen a befőzésnél is, abból azonban
"jutalmul" minden eltevés után 1 üveggel én is kapok befőttet vagy
lekvárt, ami soron van épp.-
A fényképed velem, s ha már nagyon
fáradt vagyok, Te rám mosolyogsz, s hallom, amint mondod: fffog az menni!
Hát nem fogsz csalódni bennem: fffog az
menni!- bár ez a munka kissé túl sok, gyakran szédülök, érzem a szívem és lábam
a sok járástól.
Nagyon bánt a gondolat, mi lenne, ha
idő előtt kidőlnék- Ha Te itthon vagy, akkor ezzel nincs gond. De pár kérésem
lenne: Te, csak Te neveld a gyerekeket Te és senki más - /ha megnősülsz, akkor
is./ Úgy, hogy kisfiad, de a kislányod is bizalmas jó barátod legyen, és Te is
bizalmas jó barátjuk nekik Kérlek, hogy soha,semmi
körülmények között ne büntess első haragodban, nehogy azt higgyék, azért büntetsz, mert mérges vagy. Tudniuk,
érezniük kell, hogy a vétek, hiba büntetést von maga után. Egy véletlenül
lelökött, eltört váza, vagy elszakított ruha ,s más ilyen apróság még szót sem
igen érdemel, nemhogy büntetést. Büntetés csak engedetlenség, hazugság, vagy
parancs, tilalom megszegése után "jár".
És,
ha egyszer - ne adj Isten -valami olyasmit tennének, amiért Te joggal, talán
túlságosan is haragudnál rájuk szeretetedet
akkor se vond meg tőlük, kérlek
gondolj arra, hogy míg Te nem voltál itthon ez a két gyerek volt az én
vigaszom, támaszom örömöm. Ha
szomorkodtam ők vigasztaltak, ha látták fáradtságomat ők bújtak hozzám: csak
feküdj le, mamika, majd simogatjuk a fejed.
És még egy kérésem van, de ez olyan
természetes, hogy talán megemlítenem sem kellene: ne csak istenhívőknek, hanem vallásosnak neveld őket. Én tudom mit
jelentett nekem e másfél év alatt és egész eddigi életemben a hit, a vallás.
Ha pedig sem Te, sem én nem nevelhetjük
őket: felekezeti intézetbe kerüljenek. Annak csak az az óriási hátránya az
anyagiakon kívül, hogy a két gyerek elkerül egymástól. már pedig én azt
szeretném, sőt azt akarom, hogy úgy nőjenek fel, hogy barátok legyenek, egymás támaszai, még akkor is, ha már külön
családjuk lesz. Addig pedig Jenny mamáékhoz kerüljenek, - Anyikáék sajnos túl idegesek két kis gyerekhez. De az
öltöztetésüket Anyika intézze mindig. Kláriékhoz semmi körülmények nem adhatók, mert amit náluk tapasztaltam az
egyáltalán nem megnyugtató.
Tovább nincs. Még Weltzl Kati az, akire
számítani lehet mindig, s benne minden tekintetben megbízom.
Augusztus
9.
Kissé változott a helyzet Zugligetben.
Amíg volt szakácsnő minden nagyon jó volt, s bár sok munka volt, de annyi, hogy
azt még a tőlem telhető legjobban el tudtam végezni. Két hete azonban elment a
szakácsnő, s csak egy nő jön délelőtt, hogy megfőzzön. Így már a konyha,
mosogatás, törölgetés stb. is rám maradt, s ez már biza meglehetősen sok. És
tálalni is legalább kétszer, de többnyire háromszor kell aszerint, ahogy
hazajönnek. Ez se mindegy, mert eddig ebéd után lepihenhettem.
Néha át tudok szaladni Jenny mamáékhoz
Kisdeske - és az én - nagy örömömre. Igen nehezen enged el a Kiskoma, s ott
minden lépésem őrzi, hogy meg ne szökjek. Igen, mert először szökve jöttem el -
hogy ne sírjon -, azóta ugyan ezt sose teszem, de ő - gondolom úgy érzi: ami
biztos, az biztos,s még ha WC -re megyek akkor az ajtó elé áll és vár.
Arany-angyalkámhoz vasárnaponként
megyek, mert csak akkor van látogatás. A süteményt vagy gyümölcsöt, amit viszek
neki megeszi ugyan, de majdnem immel-ámmal - ebből világosan látható, hogy ha ő
csak így eszik, akkor nagyon jól vannak ellátva. Gyönyörű haját kopaszra lenyírták, mert ott egyszerűen ez
az előírás. Hát mondanom sem kell: megsirattam. Ők is sajnálhatták ezt a
különlegesen gyönyörű hajat, mert egy fürtöt eltettek nekem! - Amíg ott
lehetek játszom vele, no meg
babusgatom, ölelgetem. Nagyon aranyos! Mindenki szereti ott is őt. A búcsúzás a
látogatáskor aránylag könnyű, mert az akkor van, mikor uzsonnára hívják őket.
Ezt főleg a bögrék, kanalak és tányérok zörgése jelzi. Ilyenkor Erzsébetke
rögvest felfigyel, s egy puszi után már rohan is az asztalhoz, s ott leül!
1946
szeptember
Drága éDeském, még most sem akarom, nem
bírom elhinni, hogy igaz a szörnyű hír, hogy Te itthagytál minket örökre.
Isten veled én drága egyetlen éDes
Uram. Te voltál az én napsugaram, Te voltál a mindenem. Te voltál, aki széppé
és nagyon boldoggá tetted azt a pár hetet, hónapot, amit együtt tölthettünk.
Köszönöm neked, hogy voltál, hogy nekem
voltál és olyan gyöngéd, csupa-szív,
lovagias, figyelmes, megértő, amilyen nem is tudtam hogy lehet valaki, míg meg nem ismertelek. S köszönöm a két kis
Angyalkánkat is Neked.
Te
mindig velem maradsz a szívemben, s a mi szerelmünk mindig megmarad annak a
zengő csodának, ami volt.
Te már jó helyen vagy, éDes, imádkozz
ott árván maradt kis családodért, hogy egyszer majd végleg találkozzunk, és
akkor soha, soha többé ne kelljen búcsúznunk, hanem mindig együtt maradhassunk
mind.
Szeptember
Ahogy felocsúdtam a hihetetlen lesújtó
hírtől, kértem Anyikát, azonnal hozza haza Erzsébetkét legalább egy hétre,
aztán majd elmegyek elintézni a formaságokat. Csak pár napra kaptam meg őt,
Anyika visszavitte, mert megígérte. - Így is nagyon nehéz volt őt kikérni.-
Amint úgy éreztem, hogy járni is bírok már - /mert a hír után jószerivel még
azt se bírtam, ha az utcára kellett mennem, a falat támasztva imbolyogtam/ -
elmentem Erzsébetkéért. A kertben játszottak. Egy felügyelővel kb. 5-6 gyerek
volt csak! A vezetőnő nagyon megértő és kedves volt. Pillanatok alatt elterjedt
a hír, hogy elviszem a Kicsit, - még a konyhából is feljöttek, hogy
elbúcsúzzanak tőle, annyira szerették.- A haja még egészen pici volt, mert nemrég vágták le újra. Dühös és szomorú
voltam miatta.
A villamoson Erzsébetkém persze az
ölemben ült, s ha a kocsi mellett elhaladt egy autó vagy bármi, ő ijedten bújt
hozzám. Meg volt rémülve, mert a két hónap alatt fallal körülvett szép kertben
volt csak, s ilyen ijesztő lármát nem hallott. Nem csak a zajtól félt, hanem a
számára idegenektől is. Posta Maciékat jól ismerte, de ezalatt az idő alatt
elfelejtette őket, s ha egy félórára náluk hagytam, míg valamit intézek, ő
némán álldogált a falhoz húzódva. Otthon azonban megeredt a kis nyelve.
-Ez mi ez? - kérdezi a csillárra
mutatva.
-Csillár.
-Ez mi ez? - kérdezi újra.
-Csillár.
- Ez csillár, csillár, csillár -
mondogatja cirpelve vékony hangocskáján, mint egy kis tücsök
Ekkor
kapta a Tücsök - Tücsi nevet.
Sikerült egy nénit beszereznem aránylag
megfizethető összegért, aki hajlandó a
két kis Angyalkánkat őrizni, míg tanítok, tehát Kisdeskét is rögtön hazahozom,
hogy együtt legyünk. Még erősebben kell éreznem, hogy szükségük van rám, hogy
tudjam miért élek, miért dolgozom,
.... és
meg kell próbálni újra talpra állni, elindulni,
- és most már Deske
hazatérésének reménye nélkül -
végigmenni
az úton.