dátum:                                 cím:MAMI naplói                                                file: */1945 C.5931-5984

                                                                                                                             a valódi oldalszám kevesebb

 

 

                            NAPLÓ DESKÉNEK

                                               1944.

 

                                                                                                                                                                                   "Amikor én rád gondolok,

                                                                           Már az is imádság."              Elôszó a Naplóhoz.

 

         Ez a napló a zeredeti kézzel írott mása. Változtatás annyiban történt, hogy pár helyen magyarázataot szúrtam be, a jobb érthetôségért. Pár kérdés még így is felmeülhet, pl. Mikor azt írom, hogy egy deka élelemet sem vettem ebben a hónapban, hogy akkor mibôl éltem. Ti elvoltatok látva, -ez kitűnik a szövegbôl-

én meg pl. Megfôztem magamnak egy kis fazék krumplit, s az volt a napi kosztom. Az erôsödô inflációban pedig amit csak nélkülözni tudtunk, eladtam. Gyűrôket, karkötôt, herendi kis szobrot, kristályvázákat, sí-felszerelést, a mély gyerekkocsit, ezüst tálcákat, ezüst teakészletet, rézkarcot, stb.-t - majd késôbb Deske mester-hegedűjét, és a zongorát...[...]

         Ha lesz - /még/ - idôm és erôm, majd folytatom tovább a Naplót.

1998.3.16.,-                                                                                                                                                     

        

 

Előttem jóval hamarabb, s nálamnál jóval okosabb emberek rég megmondták, hogy az elutazás az otthon-maradottak számára mindég egy kissé meghalás, mert ugyanaz az ember nem jön vissza, - nem jöhet vissza, hiszen az élet s benne az ember is állandóan változik, mint ahogy változik minden, ami él.

         Tavaly egy évig voltál távol tőlem éDeském. Párszor ugyan találkoztunk ez év alatt, de oly sietve, olyan ideges rohanó körülmények között, hogy az szinte nem is számított, s a találkozás örömében mindég benne volt a búcsú fájdalma is. De egész idő alatt tudtunk levelezni, ami megtartotta a szoros kapcsolatot közöttünk, s egymásnak minden tettünkről, gondolatunkról, hangulatunkról és minden fontos és kevésbé fontos problémánkról beszámoltunk, sőt még egymás tanácsát is kikértük - Ennek ellenére sokat gondoltam akkor arra, hogy vajon ki lesz az az ember aki az év elteltével visszajön hozzám. S mikor végre valahára hazajöttél -/azt hittem végérvényesen/- , láttam, hogy nem tévedtem: egy kicsit más ember jött haza Ez a Deske nem volt rosszabb vagy jobb - csak kicsit más lett, mint, aki elment, s meg kellett ismernem egy két újabb szokását, s újabb oldalát. Azt, hogy ezt Deskét is épp úgy szerettem, mint a régit, s hogy továbbra is ő volt az én mindenem, azt mondanom sem kell, ez természetes, hiszen változatlanul ő maradt az én boldogságom, az én egyetlen drága Deske uram.

 

         S most megint távol vagy tőlem , s tudom megint egy kicsit más Deske fog hazajönni, ez magától értetődő. Nem lennél ember, ha ennyi borzalmas háborús élmény, benyomás, ennyi szenvedés és megpróbáltatás nyom nélkül múlt volna el benned. - De vajon gondolsz-e arra, hogy míg Te távol voltál azalatt én is egy nagyon nehéz, nagyon hosszú, tövises és göröngyös utat jártam be, s valószínűleg - sőt bizonyosan - én is megváltoztam.

         Egy éve már, hogy elmentél s még csak egy sort sem kaptam tőled. Egy éve, hogy nélküled járom a magam útját. Tehát tudjuk-e majd zökkenő nélkül ott folytatni, ahol egy évvel ezelőtt elhagytuk? Ne érts félre! Nem arra gondolok, hogy kevésbé szerethetjük egymást - ez, tudom, ki van zárva -, mivel az én, s tudom a Te szereteted is mélyebb lett, s nincs az együttlét terminusához és szűk korlátjához kötve. Itt csak arról van szó, hogy mi ezalatt a külön eltöltött hosszú idő alatt - bár gondolatban s lélekben mindég együtt voltunk - mindketten kicsit megváltozunk, s Te ha itthon leszel, esetleg csodálkozva vagy értetlenül fogsz állni egy -egy mozdulatom, szavam vagy tettem előtt - vagy egy kicsit idegennek fogsz találni, hiszen nem ilyen voltam, mikor elmentél, nem ilyennek ismertél. Ilyenkor kérlek gondolj arra, hogy ez természetes, hogy én is kicsit más lettem, hiszen én is "utaztam", két pici gyerekkel mázsás súlyú felelősséggel, ezer aggodalommal és félelemmel a "tisztítótűzön" keresztül vissza egy egészen más, egészen újfajta - a régi alapjait elvesztett - életbe, ahol sok minden megváltozott, sok minden elmaradt és más lett. csupán egyetlen egy ponton maradt holt biztos változatlan, s ez a szerelmem.

         És, ha Te is így vagy velem éDes, akkor hiába szakítottak el minket egymástól ilyen végtelenül hosszú időre, mind ez nem számít, mert ez a legyőzhetetlen szeretet és szerelem minden nehézséget áthidal majd, ami köztünk támadhat.

         Az elmúlt egy év alatt naplószerűen feljegyeztem szinte minden lényegesebb dolgot, s ez hozzásegít majd, hogy megérts.

         Még csak annyit bocsátok előre: minden fontosabb cselekedetem előtt gondolatban mindig kikértem a tanácsodat, véleményedet, mindent megbeszéltem veled, hogy mindent a lehető legjobb belátásom és tudásom szerint csinálhassak, sokszor olyasmit is, amit ma már meg sem értek, hogy mertem csinálni, s olyasmit is, amire -előtted bevallhatom- ma is büszke vagyok. De ez nem volt nehéz, mert a jó Isten és Te mindig velem voltál, s én hozzátok mindig minden körülmények között száz százalékig hű maradtam.

 

         Add a kezed éDes, s induljunk el a Keletitől, ahol karácsony előtt elbúcsúztunk egymástól, s járjuk be együtt ezt a nehéz hosszú utat.

1945 karácsony.

 

 

                            --------------------------------

 

 

        

                                               Vihar a levelet ide-oda szórja

                                               Szegény katonának forgandó a sorsa,

                                               Ma még piros élet, holnap fehér álom,

                                               Ne sajnáld a csókot tőlem, gyönyörű virágom.

                                                                           Katonadal

                                                                          

                                     

1944. dec.21.

         A Keletin füst, rohanás, idegesség, s a fűtetlen kupéban rettentő hideg van. Egyik kisriadó követi a másikat, én nagyon félek, de félelmemnél is nagyobb kétségbeesésem, hogy már megint búcsúznom kell tőled.

         Úristen! Hányszor kell még nekünk búcsúznunk?! Hogy szavaiddal éljek -/amit egyszer Dobogókőre írtál még nekem/ - mikor lesz az, amikor csak találkozunk és sohase búcsúzunk.- Egy napja jöttél meg, egy napot tölthettünk együtt és máris menned kell. Mikor utoljára csókoltuk meg egymást a Keleti előtt a villamosnál ahova kikisértél, - azt kérted mosolyogjak rád, de ez csak könnyeimen keresztül sikerült, -s mikor elváltunk, éreztem, hogy a lelkem fele ottmaradt veled, s én szívemben hangtalan ürességgel s néma félelemmel indultam vissza reménytelenül egyedül Zugligetbe.

 

         / Hogy miért Zugligetbe? December második felében már annyiszor volt riadó naponta, hogy nem győztük a pincébe való le-föl-szaladgálást. Nem egyszer úgy mentünk le a lánnyal, hogy mindegyikünk karján egy-egy kis csemete, a másik kezében meg a tejbegríz vagy amit épp ettetek. Alig kaptátok be lent az ételt, lefújták a riadót, s jöhettünk föl. Kulcs a zárba... még ki se nyitottuk az ajtót fordulhattunk vissza az újabb kisriadó miatt. Ez így ment napokon át. Végül nem bírtam, s kiköltözködtünk Jenny mamáékhoz, azzal, hogy ott nincs 5 emelet, s a földszintről semmi lemenni a pincébe. Hogy az nem véd eléggé? Lehet. De ott volt remény, hogy mégis túl éljük ezt, mert a Körtéren már nem csak az állandó leszaladgálást nem bírtuk, de a belövésektől is félni kellett, mert annyira közel voltak az oroszok, hogy nem egy lakás kapott már így találatot.

         Az esték, illetve az éjjelek sem voltak jobbak otthon. Esténkint Deske rekamiéjára kikészítettem két félbehajtott plédet, fölülre középre a sapkák jöttek. Egy koffer és egy hátizsák mindég be volt csomagolva, készen az óvóhelyre való lerohanáshoz. Ha megszólalt a riadó Tücsi, Deske az ágyból kikapva, fél percbe se telt míg az odakészített plédbe bebugyoláltam őket, s fejükre a sapkát ráhúztam. A lány és én egy-egy kis gyerekkel a karján hátizsákkal a hátán vagy a kézben lévő kofferrel 3 perc sem telt el a sziréna óta, s mi már lépcsőztünk lefelé. Mivel világítás nem volt, hát számoltam 1,2,3,..... 8,9,10 akkor fordulni kellett, s jött a következő félemelet. Ez annyira belémrögződött, hogy a mai napig, ha gyalog megyek le a lépcsőn számolom a fokokat./

 

 

         A Szebeni Antal téren -/most Döbrentei térnek hívják/ - leáll a villamos én gyalog megyek ki Zugligetbe, s persze rettenetesen félek, de hiába, most már erősnek kell lennem, s meg kell szoknom az egyedüllétet.

 

 

1944.dec.24.karácsony

         Deskéről semmi hír. Két napja, hogy elutazott, de azért folyton abban reménykedem, hogy ma este mégis együtt lehetünk.

 

         Délelőtt Weltzl Katival megyek misére kint a zugligeti Angolokhoz, de nagyon unheimlich, mert köröskörül erős ágyúzás hallatszik, s egyik kisriadó a másikat éri. Jenny mama azzal fogad, hogy egy tiszt volt bent vizet kérve, s az mondta, hogy az oroszok már Budakeszin vannak - Mivel én Dunakeszit értettem, a hír nem lepett meg, és nem is nagyon izgatott, mert ezt már hetek óta tudtuk. Rövidesen újra felbőgtek a szirénák nagyriadót jelezve, s én

félelemtől falfehéren rohanok le a két kis angyalkánkkal a pincébe. A várost kegyetlenül bombázzák

         Fél-háromkor Erzsébetkével Kisdeskével meg Rozival -/a lánnyal/-a Bethlen udvarba megyünk fagyújtásra, mert Klárinál gyűlik össze a család. Odaérve kiderül, hogy Klári nincs otthon, mivel a nagyriadó alatt kislánya született az OTBA kórházban.

         Öt előtt indulunk el hazafelé Jenny mamáékhoz Keresztpista /Anyu húgának, Ricsinek férje/ a Széna-térig kisér minket, s ott felpakol bennünket a 81-es villamosra, de az Budagyöngye előtt elsötétül és leáll. Le kell szállnunk. A Budakeszi út teljesen zsúfolt, tele menekülő civilekkel, batyus rohanó emberekkel, s annyi katonával, hogy mozdulni sem lehet. Itt már arcvonal van, ezen keresztül nem engednek minket még Jenny mamához sem, pedig látjuk a házat. Nincs mit tenni visszafordulunk gyalog a töksötétben. Alig bírunk menni, mert nehéz a két gyerek, meg a sok -karácsonyra kapott- ajándék. Végre meglátok egy üres autót - a japán követségé - az könyörgésemre felvesz minket s elvisz egészen a Vérmezőig. Villamosok nem járnak, így a legközelebbi helyre Ricsiékhez megyünk. Ők felejthetetlenül kedvesen fogadnak, s elhelyeznek minket éjszakára. Gondolom kár ilyen felfordulást csinálni, holnap úgyis hazamegyünk a Körtérre.

 

 

1944. dec 25. hétfő

         A Vérmezőn épp a ház előtt 4 aknavetőt állítottak fel. Rettenetes a hangjuk, az ablakok is remegnek tőlük. Egy-két belövés is éri a házakat, ezért a gyerekekkel lemegyünk a pincébe. Délután fönt vagyunk, de este a szomszéd házat éri belövés, így mindnyájan lesietünk az óvóhelyre. Kevés a hely Erzsébetke Rozi terebélyes ölében, Kisdeske az én karomban, bizony nagyon fárasztó.

         Fél 3-kor újból felmegyünk, mert elhallgattak az ágyúk, de alig, hogy lefekszünk, máris ugrunk ki az ágyból, mert egy közeli becsapódás a lépcsőház majdnem minden üvegablakát összetörte, mint egy figyelmeztetésül, hogy nem babra megy a játék, jó lesz vigyázni. Hát újból lerohanunk mind az üvegcserepeken lépdelve, és nem is sejtjük, hogy a pincéből hosszú heteken keresztül már nem jövünk fel többet, - legfeljebb az első napokban mosakodni vagy mosni a gyerekeknek. - De ezt is csak pár napig lehetett, mert nem volt víz, s nem volt tanácsos kilépni az óvóhelyről.

 

         Erzsébetkével csak pár pelenkát hoztunk, - hiszen azt hittem egy délutánról van szó, Kisdeske ruházata abból állt, ami rajta volt: szép ruha, fehér zokni, fehér cipő, fehér macskanadrág, s világoskék kabát és sapka. Erzsébetke is fehérben de neki nem volt még kabátja, hiszen ő még az utcán az én karomban közlekedett - ezért egy fehér plédbe csavarva jött velünk. Sajnos a kis sötétkék mackónadrágja sem volt rajta, s ezért őt állandóan ölben kellett tartani, mert a fűtetlen pincében nem állíthattam le a hideg földre zokniban és kis ruhában.

 

 

December ?

         Az első éjszakák embertelenül fárasztóak az óvóhelyen. Nincs elég hely, egy támla nélküli fapadon ülve - ölemben Kisdeskével - várom ki a reggelt. Néha jut egy kényelmesebb szék, de persze Kisdeske mindég a karomban. /Rozi szó szerint a könnyebbik részt választotta: ő Erzsébetkét tartja ölben./ Jó pár nap múlva végre Ricsi lehoz matracokat a földre s összezsúfolódva azon alszunk, végre legalább feküdni lehet, s ki lehet nyújtózkodni. Nagyon hideg van - hiszen a pince fűtetlen- s tekintve, hogy nappal is a földön lévő matracokon ücsörgünk, a bunda, a kesztyű jóformán sose kerül le rólam. Kisdeske ide-oda szaladgál, járkál - /főleg oda, ahol eszik valaki/- de szegény kicsi Erzsébetkémet nem állíthatjuk lábra.

 

         Hadd írjam le neked, hogy milyen is volt ez a pince. A nagy ház teljesen alápincézett de ennek nagy részét a kazánház, a széntároló - tette ki, és a lakók fáspincéi, melyekben természetesen nem fát tartottak hiszen központi fűtés volt. A maradék jutott óvóhelynek. Méreteit nehezen tudnám megmondani, akkora volt, mint egy igen-igen nagy szoba, de sok ponton aláducolták - a várható bombák miatt - s ez nem csak kisebbítette az óvóhelyet, hanem kissé zeg-zugossá is tette. Az első napokban -amíg azt hittük, hogy csak elévtve leszünk lent,- mindenki ott foglalt helyet, ahol épp tudott. Mikor láttuk, hogy pinceéletre kell berendezkednünk, ki-ki matracokkal, székekkel próbálta kialakítani a saját életterét, s ott töltötte az egész napot. A mozgás felállásra pár lépés megtételére korlátozódott a helyhiány miatt. A férfiak gyakran kiálltak a kapu alá, hogy kissé jobb levegőhöz - meg némi kötetlenséghez - jussanak. Ez persze csak az ostrom-csendben volt lehetséges. Az egymáshoz közeli fekhelyen kuporgók beszélgettek egymással, de még a gyerekek is inkább csöndben voltak, játékhoz sem igen volt kedvük - no meg alkalmuk.      

         A főzést közös sparhelton bonyolították le az asszonyok, de a tűzhely nem az óvóhelyen volt, ami nagy kár, mert akkor valami meleget is adott volna.

 

         Most már egybefolynak a napok, ülünk, ülünk, ülünk, nincs különbség nappal és éjszaka között - hiszen világítás nincs-, mint ahogy azt sem tudom szerda vagy péntek van-e. A házmegbízott felkérte a lakókat egyik nap, hogy rendszeresen mosakodjanak, mert ennyi ember ilyen kis helyen mosdatlanul bizony büdös lesz. De már másnap helyesbített: kérve csak ívásra használjunk vizet, mert baj van a vízellátással, senki "ne vetemedjék" mosdásra.

 

        Egy-egy napra még felfigyelünk: szilveszter... én Rád gondolok, Deském, s tudom Te is velünk vagy lélekben. Az ünnepi vacsora egyetlenegy szelet hajszál-vékony kenyér, hajszál-vékonyan megkenve libazsírral, s rajta egy egészen picurka máj.

 

 

                           

                                               1945.

 

 

 

1945. újév

         Mit hozol? Mit tartogatsz számunkra? - Egész nap bombáznak.

 

 

1945. január 3.

         Egyik nap levelet küldtem Anyikáéknak egy idegen emberrel, aki Pestre ment, s ma válasz jött rá! Ez igen nagy szó, hiszen még a kapun kilépni is életveszélyes. Míg a levelet olvasom gondolatban hazarepülök, s elfelejtem a pincézést minden szenvedésével együtt. Víz, fűtés, világítás nincs, ennivaló a kevésnél is kevesebb. Anyikáék levele csupa szív, süteményt, pástétomot, szárított almát küldtek nekem és a gyerekeknek. Míg ez tart, Ricsi még kevesebbet ad enni.

 

         A gyerekek bámulatosan jól bírják a pincézést, mindig mosolyognak, sose sírnak. Főleg Kisdeske mindenki kedvence, mert ő odamehet - és megy is - bárkihez, s beszélni is tud. Elmeséli, hogy "eszte jöttünk a villamoszon, asztán szötét lett, asztán leszálltunk.".... De én bizony pokolian szenvedek, főleg a félelemtől, az állandó sötétségtől s a tétlenségtől. Egész nap a földön - /matracon/ - kuporgok s nem merek még a kapu alá sem kimenni. Ricsiék állandóan gyötörnek, hogy miért nem viszem ki az udvarra levegőztetni a gyerekeket, én azonban annyira félek a bombáktól és a belövésektől, hogy ezt nem merem. Főleg azóta, hogy az egyik udvari sétánál - Kisdeskével a karomon- enyhe légnyomást kaptam egy közeli bombától, s egy másik alkalommal is. Úgy, hogy már én vagyok a rossz jel a többiek előtt: ha én kimegyek az óvóhelyről biztos, hogy bomba vagy belövés éri a házat perceken belül.

 

 

1945. január 4.

         Erzsébetke 1 éves!! Minden ünneplés abból áll, hogy összecsókolom. Így szeretném elfelejtetni vele, hogy éhezik. Mert bizony mind éhezünk. Naponta egyszer eszünk főtt ételt, de az adag igen kicsi és kevés, messzemenően nem elég nemcsak nekem, de ami fontosabb lenne: a gyerekeknek sem. A reggeli és a vacsora egy csésze üres tea, néha annyi se, mert nincs mindig víz - azt egy távolabbi bombatölcsérből hozzák. A teához hajszál-vékony kenyérke, hajszál-vékonyan megkenve némi kis zsírral vagy lekvárral. De ez sincs mindig. Tudom, az élelemmel spórolni kell, mert nem tudjuk meddig tart még ez, s utánpótlásról szó sem lehet. Nagyon gyötör, hogy Ricsiék legalább a két kis Angyalkámnak nem adnak elég ennivalót, pedig van nekik bőven, hiszen a tanyájukról jól ellátták őket.

Egyik nap egy gránát agyonütött egy lovat a közelünkben, így néhány napig "feljavított" koszton vagyunk.

 

 

1945. január ??

         Most már végnélküliek a napok. Miki öcséd látogat meg kétszer, neki sírom el minden bánatom. Ő bíztat, hogy nem tart már soká, de én egyáltalán nem tudom hinni, s nagyon lehangolt vagyok.

A ház sok bombát kapott és sok belövést is már. Pár érdekességet is produkált. Pl. Ricsiék asztalán egy nehéz ólomkristály tálba beállítva állt egy vékony petróleum-lámpába való üveg. Az egyik bombázáskor a kristálytál ripityára ment, az üveg sértetlenül állva maradt. Vagy: Ricsiék lakása ismét találatot kapott, s a fölöttük lévő emeletről leomlott a lépcsőház. Ameddig fel lehetett jutni láttuk, hogy a romok tetején a liftnél épen áll szép sorban vagy 5 befőttes üveg!

         Sajnos az első bomba, ami Ricsiék lakását érte, elvitte Erzsébetke kimosott zoknijait, száradó pelenkáit és a fehér plédet is. Zoknik helyett zsebkendő került a kis lábaira, a pelenkákat Ricsi pótolta egy elhasznált szétvágott lepedővel, s a fehér takaró helyett adott egy régi pokrócot. Nekem egy szandált kölcsönzött, hogy ne eskarpen cipőben kelljen lennem egész nap. Mondanom sem kell: az én cipőm is "kibombázódott"

 

1945.január 16.

         Születésnapom, s ma egy éve volt Erzsébetke keresztelője. - 26 éves lennék?! Hihetetlen! Hatvannál is többnek érzem magam!

 

         Délután "tömény" bombázás A fejünk felett leszakadt a fél ház, az óvóhely megremeg, de bírja. Iszonyú por zúdul be, még órákig nedves kendővel az orrunkon és szájunkon ülünk, lehetőleg nem is mozdulva, hogy minél kevesebb levegőt fogyasszunk. A gyerekeknek ezt úgy adom be, mint egy tréfás új játékot, s közben mesélek is nekik. Nem akarom, hogy megriadjanak, úgyis elég keserves a helyzetük. Még jó, hogy ilyen picik, s nem fogják föl a halálveszedelmet, s a halálfélelmet sem.

         Ricsiéket teljesen kibombázták. A ház annyi bombát és belövést kap, hogy már WC-re s merek menni, napjában csak egyszer kora hajnalban a bombaszünetben. Ez persze meglehetősen egészségtelen de bélműködésem vagy egy hete úgyis szünetel, s már semmiféle hashajtó nem használ. Hét napnál tovább nem merek várni, s a jéghideg kazánházban, jéghideg vízzel beöntést adok magamnak. Eredmény van, de plusz egy olyan derékfájást kapok, hogy napokig alig bírok kiegyenesedni.

         Éjjelenként jóformán semmit sem alszom, maximum két, három órát s már hajnali fél 4-kor mindig fent vagyok, de nem mutatom, mert legalább ilyenkor lehetek egyedül gondolataimmal. Már nem bírom az itteni helyzetet. Keresztpista csupa szív, de Ricsi hiú, önző, viselkedni sem tud, s folyton beszél még hozzá butákat, szégyellem magam miatta. Engem folyton unszol - de csak Keresztpista háta mögött- hogy miért nem próbálok meg hazajutni a Körtérre, - s csúnya stílushibát követnek el, hogy ők ketten külön esznek a fáspincéjükben.

 

         A ház a pince fölött romokban áll. Az élelem a kevésnél is kevesebb. Ricsi piszkálódásait sem bírom, így egy reggel összecsomagolok, elhatározva, hogy átmegyek a Bethlen udvarba Kláriékhoz -/bár Klári nincs otthon/. A holmijainkat batyuba kötöm, felveszem a hátamra, karomra Kisdeskét, Rozi csak Erzsébetkét viszi, s elindulunk.

         A batyu és Kisdeske együtt igen nehéz, a sok üléstől és éhezéstől elgyengültem, no meg a romokon bukdácsolva járni sem éppen könnyű, főleg egy kölcsönkapott nyári szandálban. Alig megyünk vagy 50 métert, mikor aknatüzet kapunk, megrettenve ugrom Kisdeskével egy veszteglő kocsi alá. A tűz erősödik, mi rémülten guggolunk be egy kapu szögletébe, de a ház is találatot kap, ezért lerohanunk az idegen pincébe. Fél-óra múltán tűzszünet, s mi újra folytatjuk utunkat. Alig birok járni, már csak vonszolni tudom magam, ezért egy embernek 200 pengőt -/az akkor nagy pénz volt/- és egy doboz cigarettát ígérek, ha elsegít minket a Bethlen udvarig. Ő átveszi a csomagot, s nem egyszer Kisdeskét is. A Lógodi utcából azonban vissza kell fordulnunk, mert a lebombázott házak összeborultak az út felett, azon a romhalmazon átjutni nem lehet. A Mikó utcán keresztül nyílt úton vánszorgunk tovább az Attila körúton - /amit már Pest felöl belőnek az oroszok/, - s egy végeláthatatlannak tetsző idő múltán elvergődünk Kláriékig. - Kisérőnk semmit nem fogadott el tőlünk! Áldja meg az Isten!

 

         A két emelet mélységben lévő pincében aránylag biztonságban érezzük magunkat, de itt aztán végképp nincs élelem s csupán azt esszük, amit idegenektől kapunk, vagy kikönyörgök a katonáktól. Ez bablevest és feketekávét jelent. Egyetlen kölcsön-lábosunk van ebből eszünk mind a négyen, még csak kimosni sem, tudjuk, erre víz nincs. Még jó, hogy Erzsébetkét igen korán vegyes koszthoz szoktattam, azzal az elgondolással, hogy előfordulhat, hogy tejhez nem jutunk. Hát ahhoz most aztán igazán nem. Klári férje még azt sem engedi meg, hogy a másoktól kapott ételt a tűzhelyükön megmelegítsük!

         Mondanom sem kell, hogy mindhárman már csont és bőr vagyunk, annyira lefogytunk. Szemünk beesett, arcunk viaszsárga, s Erzsébetkém - akit a család az elhízástól féltett -/én nem/ - olyan gyenge, hogyha lábraállítom összerogy rögtön, állni se bír. Pedig ostrom előtt kicsi mutatóujjával érintve a bútorokat már önállóan járt! Mind a két kis angyalkámnak állandó hasmenése van. Nem elég, hogy alig kapnak enni, de az a kevés sem marad meg bennük. Mosdási lehetőség nincs, mosási is csak igen ritkán, nagy néha, természetesen hideg vízben, így el lehet képzelni, hogy milyen piszkosak vagyunk, főleg a szegény kis gyerekek, kiket nemcsak, hogy nem tudok tisztába tenni, de sokszor még letörülni sem tudom őket, mert egyszerűen nincs mivel - A vízzel nagyon szűken állunk, én a katonáktól kapom, de van úgy, hogy egész napra csak egy nagy bögrével, s azt kell beosztani 4 ember részére. - /Próbálja csak meg valaki egyszer mit jelent "megmagyarázni" két picike szomjas gyereknek, hogy csak két kortyot ihat egész nap!/

 

         A nappalokat az óvóhelyen töltjük, de ott csak ülni lehet, fekvésre nincs hely csak a házbelieknek, s azoknak is szűken. Éjjelente tehát Kláriék fáspincéjébe megyünk, ott van egy fekhely, azon kuporgunk mind . Ott aztán töksötét van, semmiféle mécses sem ég. Délután 6-tól reggel 9-ig kell ott maradnunk. Az ott töltött idő valóságos pokol. Egyik éjjel pl. Kisdeske elkezdett sikoltozni, azt hittem patkány harapta meg, s nem volt semmi, de semmi, amivel világíthattam volna. Végül a szomszéd fáspincében lévőknek könyörögtem, hogy gyújtsanak gyertyát. Más alkalommal meg össze "biepizett" mindent, s hányt is, s csak a kezemmel tudtam kitapogatni, hogy mit kent össze. A szép kis világoskék télikabátja - amit a Váci utcában vettünk - csupa mocsok rászáradt minden piszok /még a hányás is./

A Rozi komisz, rosszindulatú, úgy, hogy most külön csapás nekem, nem beszélve Imre -/Klári férje/ - komiszságáról és lelkiismeretlenségéről. Erről külön kötetet lehetne írni. Egyszer pl. kenyeret osztottak, s Imre el akarta venni, amit mi kaptunk, mondván, hogy nem tartozunk oda!

 

         Éjjel persze itt is alig alszom, s arra gondolok merre járhatsz most Te, Deském. De az is eszembejut milyen lehet az, mikor az ember megmosakodhat, vagy pláne fürödhet - és jól lakik.

 

         Az egyik éjszakát a sok rossz közül sose fogom elfelejteni. Erzsébetke keservesen sírt, simogatás, ölelgetés, puszi, mese semmi se használt. A szomszéd fáspincéből átmordultak: miért bőg az a gyerek? S akkor én is elkezdtem sírni, mondván: az a gyerek azért bőg, mert tegnap dél óta nem evett semmit! Erre átdugtak a lécek között egy darabka kenyeret.

A reggelek azzal telnek el, hogy az egyik katonától a másikig megyek könyörögni kis feketekávéért vagy levesért, vagy ami van. Néha kapok, néha nem. S ha igen az sem túl gusztusos, mert az egyetlen lábosunkban az előző , vagy azt megelőző nap babmaradékának rászáradt nyomai vannak benne. Mosogatásra már végképp nem jut víz.

         Koldulni és lopni úgy tudok mintha Twist Olivér iskoláját jártam volna ki. Ettől függ, hogy tudok-e ennivalót szerezni a gyerekeknek, s nem fognak-e ismét éhezni. De így is minden élelem csak egy tizede annak, ami a minimum lenne. - S bizony lopásra is van szükség, mert különben a legválságosabb pillanatokban nem tudnék gyufát gyújtani. Ha pl. valaki a kezembe adja a gyufaskatulyáját, hogy egy pillanatra fogjam meg, mire visszaadom az egy negyedét már biztos kiloptam.

 

 

1945.január ?

         Egész nap bombáznak szünet nélkül. Ez a ház körül van véve ágyúkkal, így az oroszoknak külön célpont vagyunk.

Az egyik nap különösen erős, a légnyomást még két emelet mélyen is meg lehet érezni, mikor a ház melletti másfél vagon lőszer felrobban. A ház is "megdobban", azt hisszük nem bírja, összedűl. Szerencsére tévedtünk.

 

         Nem bírom tovább. A sötét folyosók zsúfolva sebesült német katonákkal, s a 400 férőhelyes óvóhelyen már több, mint ezren vagyunk. Az ezer közül legalább 900-nak diaréja van, s WC csak kettő, így a ház mellé kellene kimenni -/már, aki kimegy, mert nem fél/. Szóval a kolera - illetve valamilyen fertőző betegség nem késhet soká. A katonák meg már csak két-naponként kapnak enni, így nincs kihez fordulnom élelemért. Felmegyek az egy emelettel feljebb lévő katonai parancsnokságra, hogy megkérjem a parancsnokot, ha a hegyen át járőr megy este a Körtér felé csatlakozhassam hozzá a két gyerekkel, hogy hazajussak, mert, ha itt maradunk remény sincs rá, hogy a két kis angyalkám életben marad, annyira leromlottak. S ez a ház a Gellérthegy és Vár-hegy között van, nyílván utoljára fog elesni, addig nem bírják ki a gyerekek. Kókay ezredes nagyon kedves, Szentgyörgyi /?/ százados is. Ez utóbbi ugyan felugrik kérésem hallatán: "Asszonyom, nem tudja mit kíván, ez őrültség! Hiszen a járőrök közül is sok nem tér vissza, mert az egész hegyoldalt belövik" -Kókay leinti: "A férfi-logika hajoljon meg az anyai szív érzése előtt." Megígéri a járőrt, megkínál feketével, a másik tiszt - aki épp borotválkozott jöttömkor, s akit megkértem, hogy utána engedje meg, hogy abban a vízben megmoshassam a kezem, - mosdási lehetőséget biztosít! A nagy teremben egy ruhafogas mögött hetek óta először meg tudok mosakodni! No nem tetőtől talpig, de legalább derékig. A feketekávé és a mosdás hihetetlen nagy szó és élmény!

 

         Este a sötétség beállta után két katona kíséretében elindulok életem eddigi legborzalmasabb útján, gránát, puska és ágyútűzben két pici gyerekkel a Gellérthegyen át behavazott bombatölcsérek, fel-nem robbant lövedékek között a bizonytalanba. Igen, a bizonytalanba, hiszen nem tudom megvan-e még az otthonunk, áll-e még a ház nincs-e romokban. A katonákon fehér lepedő, minket nem takar semmi. Én Erzsébetkét viszem, az egyik katona Kisdeskét, Rozi a karácsonyi cuccokat . /Nem volt annyi eszem, hogy a sok karácsonyi ajándékot, köztük pl. Kisdeske hatalmas összerakható várát otthagyjam./ Úközben állandóan a Szűzanyához imádkozom, s neki köszönhetjük, hogy nem talált el bennünket egy golyó sem, pedig a világító lövedékek néha szinte az orrunk előtt süvítettek el. A Ménesi úton minden villa lángokban áll, az utat végig belövik. Egyszer védelmül - no meg némi pihenésként -a lazaristák kis kápolnájának kapujába guggolunk le.

 

         Itt a sok rémség közepette az jut eszembe, mikor behívtak s a délvidéki bevonuláson kellett részt venned, én eljöttem ide a Nagyboldogasszony útjára - /ma Ménesi út/ - , ahol annyit sétáltunk együtt. Itt ballagtam búsan nélküled, -akkor már szerelmes voltam beléd-, majd betértem ebbe a kis templomba. Már jó ideje ültem bent, mikor rádöbbentem, hogy csak Te jársz az eszembe, s még egy Miatyánkot sem mondtam el. Aztán váratlan-hirtelen megnyugodtam, mert eszembejutott: "Amikor én rád gondolok, már az is imádság!" /Így igaz!/

 

         Végre hazaérünk. A lakáson saját belövés /!/ ment át, szerencsére nem nálunk robbant, hanem a szemközti háztetőn. Így is sok kárt tett, sok mindent elvitt, összetört, s egy ép ablakom sem maradt. Az élelem nagy része ellopva -/megértem/ -de itthon vagyunk! Itthon! Hála a Mindenekor Segítőnek és a jó Istennek!

         Hazaérve a gyerekek Rozival egyenesen a pincébe mennek, én fel a lakásba, s egy szökött német katona segítségével leviszem a rekamiém epeda-matracait. Még egy fekhelyet összetákolunk valahogy, s ezután négyen ezeken alszunk. Még enni is tudok adni este a két kis angyalkámnak, persze csak hideget, főzni ilyenkor nem lehet. Mielőtt Jenny mamáékhoz költöztünk volna, odaadtam Szentgáli néni kérésére a lakásomat egy Erdélyből menekült fiatal házaspárnak - /Sz.-ék már tele voltak menekültekkel/, - bár az is lehet, hogy a férj katonaszökevény volt. Ők adtak most este enni, tehették, mert a sok élelmiszert, amit a lakásban hagytam... de nem csodálom, mindenki éhes és vásárolni ostrom alatt ugyan hol lehetett volna?

 

 

1945. január ? /Otthon/

         A gyerekek nyűgösek, fáznak, gyengék, betegek és unják a sötétséget. Bármit esznek rögtön átmegy rajtuk. Első nap a mosókonyhában, ahol még főzni is lehet valami tűzhelyfélén, vizet melegítek /!!!/ és alaposan megmosdatom őket, persze hiába, ha állandó hasmenésük nem szűnik, s folyton hánynak. Este, mikor megérkeztünk lehoztam az összes szalvétánkat Erzsébetke számára pelenkának, de hát a víz se sok, a mosás is nehéz mert vízmelegítésre csak ritkán van alkalom. Hideg vízben én mosok, Rozi az óvóhelyen ül, s ha nem veszi észre, hogy bent vagyok: engem szid.

         A ház lakói Keresztúry Dezsővel az élükön -ő a házmegbízott- lakógyűlést   tartanak, hogy maradhatunk-e az óvóhelyen vagy se, mert a gyerekek sírnak és büdösek. Csak Hajdú Kata erélyes kiállása ment meg minket, aki beolvassa nekik, hogy jogunk van az óvóhelyhez, hiszen a nagyobb lakás tulajdonosai vagyunk, s ha nem lennénk is, tán van valami család vagy gyermekvédelem.

 

        

1945. január ?

         Amikor aránylag csönd van, felszaladok a lakásba lehozom Deske meleg, puha gyapjú köntösét, s abból szabok a gyerekeknek mackónadrágot, még fölső rész is kikerül belőle. Azt mondanom sem kell, hogy mindent kézzel varrok, többnyire egy pislogó mécsesnél.

         Másnap a házak kerteit átvágva átszaladok a Szabolcska Mihály utcába, részben Irén nénihez, részben egy ott lakó orvost elhívni a gyerekekhez. - Irén néni szeretettel fogad, és sok élelmet ad a gyerekek számára, de siratja az elzabrált ékszereit. Ezen nem tudok kellően sajnálkozni, mikor itt élet-halálharc volt, és van. Az orvos átjön, kamillás beöntést és kamilla-tea ivását javasolja. Beöntést csak egyszer tudtam adni, mert az szinte megoldhatatlan a pincében, de teával bőven itattam őket, és megtörtént a csoda! Két kicsi Pockom úgy támadt életre, mint a hervadó virág, ha megöntözik. Persze még most is gyengék, de megmarad minden bennük, amit megesznek, s egy icipicivel jobban néznek ki.

 

 

1945. február ?

         Ilyen rettenetes zenebona tán még egy éjjel sem volt. Mi lesz még itt? Meddig fog ez tartani? Maradhat itt életben egyáltalán valaki? - Reggel elhallgat az utolsó ágyú is, a katonák elvonultak. Délben 12-kor megjelenik az első orosz, majd jön a többi is barátságosan, mosolyogva.

Természetesen mindnyájan az óvóhelyen maradunk, s bár a pince irgalmatlan hideg és világítás sincs, senkinek se jut eszébe felköltözni. A ház valóságos átjáró lett egyik "különítmény" a másik után érkezik, hol német katonákat, hol puskát vagy nőt keresnek. - Nagy szerencse, hogy a földszinten egy "telefonos színésznő" lakik, aki azonnal kiállt az ajtóba fehér bundában...

 

         Megtudjuk, hogy 72 órai szabadrablás van. Felsettenkedem a lakásba, s a jobb dolgokat eldugdosva kirángatom és kiforgatom a fiókokat, az előszobai ládát, a szekrényeket, mintha már nálam is jártak volna a ruszkik. Deske ruháit a szekrény háta mögé akasztom. Az ágynemű jó része meg a rekamié alá kerül. Így egész jól megúszom az egészet, csak pár lepedőt vittek el, nyilván "bebatyuzni" a másutt lopottakat. S lám, minden rosszban van valami jó is: a belövés átment a két biciklin egy csomó küllőt összetörve, - s ez a kis hiba -kicsi, mert a küllők könnyen pótolhatók - mentette meg azokat számunkra. A kis írógépet a belövés törmelékei alá rejtettem, karikagyűrűm meg az órám a párnám alatt várja a jobb időket. A pincében úgyis totál mindegy, hogy hány óra van, éjjel-nappal sötétség honol ott, s ha kis világosságot akarunk vagy a mosókonyhába vagy annak, folyosójára kell mennünk, csak hát persze ott még ülni sem lehet.

 

         Az ember mind ezt valahogy megszokja lassan, de az első éjjelt az oroszok bejövetele után, míg élek nem felejtem el, az annyira szörnyű volt, s olyan rettenetesen féltem. Két orosz jött be a házba, tök részegen, s lejöttek az óvóhelyre is. Ujjuk a gépfegyverük ravaszán... Hát cudar egy érzés volt. Körbejártak mindent - már amennyire a pincénkben egyáltalán hely volt a járásra,- s végül kitántorogtak, anélkül, hogy bárkinek baja esett volna.

 

         Mondanom sem kell, Deském, tanácsodat megfogadtam, -/hogy Te milyen előrelátó voltál!/- és jól elmaszkíroztam magam: fejem parasztosan bekötöttem, jól arcomba húzva a kendőt, a fél szememre meg egy akkora kötést tettem, mintha már a fél fejem is gennyedne. S ha orosz jött azonnal a karomba vettem kis angyalkáimat. Az arcom amúgy sem vonzó, mert sárga és fekete. Sárga a hetek óta tartó sötétben való pincézéstől, fekete a piszoktól, amit most már le se mosok,- még ha akadna is néha mosdásra jutó víz,- hadd nézzek ki mentől taszítóbban. A ruhám úgyis förtelmes, hetek óta éjjel-nappal ugyanabban vagyok. Illetve itthon Deske síkabátját vettem magamra, a a bundámon a gyerekek alszanak, hogy melegben legyenek. S ez a síkabát is külön szám, részben, mert ez is magán viseli már a pincézés minden nyomát, részben mert úgy lóg rajtam, hogy még... Egy viszont nagyon jó, hogy a kölcsönkapott nyári szandált itthon végre kicserélhettem a saját cipőmre. /A csizmám sajnos Zugligetben maradt, - később tudtam meg, hogy egy ruszki nő a lábán vitte el./

 

 

1945. február kb. 17? 18?

         Talán három vagy négy napja, hogy vége van az ostromnak. Nehéz elviselni a bizonytalanságot, hogy mi van Jenny mamáékkal. Felpakolom Kisdeskét a bundába jól bebugyolálom -melyet kifordítva húzok rá -"becsomagolom" a kis játék szekerükbe, s nekivágok az útnak. Kisdeske a biztosíték! A hátvéd! A gyerekeket nem bántják!

         Förtelmes sár, latyak, törmelékhalmaz, s ló, ló, döglött ló mindenütt Émelyítő dögszaggal van tele a levegő. A Szent Imre herceg úton -/ma Villányi út/ és a Gömbös Gyula úton -/ma Alkotás u./- Budagyöngyéig százával fekszenek a német halottak. Némelyik teljesen szürke, de van olyan is, kinek még élénk piros a vér a fején. Ez olyan borzalmas látvány, hogy napokig a hatása alatt vagyok. Jó, hogy Kisdeske csak a hátamat látja.

Az Új-Szent-János kórháznál nagyot kell kerülni mert óriási kiterjedésben mindent elöntött a víz, s az bizony térdig ér, nem tudok átgázolni rajta.

 

Végre kiérek! Kint sok szomorúság és nyomorúság fogad. Dezső papa még január 9-én csendben meghalt - a kertben temették el. Jenny mamáék mindenükből kiforgatva, kifosztva, lakásukból kidobva az emeleten húzódnak meg Nagy cukrász elvált feleségénél. - A viszontlátás nagyon megráz minket mind sírunk, de a szomorúság ellenére is nagyon örülünk a viszontlátásnak. Ott töltöm az éjszakát, amit átbeszélgetek Jenny mamával. Másnap megyek csak haza, a gyerekek megmaradt ruháival s egy hátizsáknyi élelemmel. Így egy időre erre nincs gond. - Hazafelé a Délinél felschlichtelt hullák látványa borzaszt el. - Az utcán csupa rongyos, kendős "proli" batyus ember. Jól öltözöttet egyet sem látni.

         Itthon ezalatt feltörték és széttúrták a lakásunkat, de sokat nem loptak, hiszen már "jártak nálunk zabrálók". De jó, hogy "megelőztem" őket!

 

         Nyolc hét után először nézek tükörbe. Ijesztő kép mered rám: sárga beesett arc, gyulladt karikás szemek. Deske, ha így látnál! Ha így látnád a Te asszonyod!

 

         Egy epizód a pincézés rémei közül: "Kisdeske, ha még egyszer enni kérsz megverlek!" -/ Még soha nem vertem meg, még soha rá se paskoltam., még soha egyetlen türelmetlen szót sem hallott!/ - Elképzelhető min mentem keresztül, milyen állapotban lehettem, ha egyáltalán kimondtam ilyet.

 

 

1945. február ?

         Nem bírjuk tovább az óvóhelyet. A gyerekek teljesen tönkre fognak menni, ha még sokáig lent maradunk. Különösen Erzsébetkém van olyan rossz bőrben, hogy nem tudom, hogyan faragok belőle újra egészséges kis embert. Kis lábacskája, ami azelőtt olyan erős volt -"vastag" -, hogy nem értem át egy kezemmel, most csak csont, rajta lötyög a bőr, s csupán valami kis inak, mert izmokról beszélni sem lehet. Olyan gyenge, hogy még kapaszkodva sem bír állni, holott ostrom előtt járt!

         Nincs mese sürgősen lakhatóvá kell tenni legalább a konyhát, hogy felköltözhessünk. Ehhez azonban üveg kell, az üvegezéshez lécek és szögek. no meg kályha és rengeteg fa, amivel majd fűteni lehet.

         A Szent-Imre herceg útján három villamosmegállónyira áll egy német barakk-tábor fából. Villamos persze nincs, de ez nem jelent semmit, odamegyek bontani, mint sokan mások. Főleg olyan deszkákra pályázok, melyekben sok a szög, s villanydrótot is szerzek jó sokat. Ezzel körbetekerem a léc-csomókat, egy rakás a vállamra kerül, egy a hónom alá s egy köteget meg magam után húzok. A villanydrótokból otthon hajcsavarót /is/ csinálok "Mausi az istenadta"- mondanád te, Deském. Ezt a fa-szerző utat naponta többször is meg kell ismételnem napokon át.

 

Egyik alkalommal ezen az úton összehozott a jószerencse Majthényi papával. Ez úgy történt, hogy hallom az előttem járót valaki lelkesen üdvözli: "Szervusz, Majthényi barátom!" - Rögvest kapcsoltam: nyilván Ricsiék "táncos" köréhez tartozó ifjúnak lehet a papája, hisz valahol errefelé laknak. Kivártam a két barát beszélgetését, majd bemutatkoztam, s mindjárt megkérdeztem, nincs-e valahol "heverőben" valami kis kályhájuk. Volt!! - illetve abban egyeztünk meg, hogy másnap felkeresem őt a Kelenhegyi úti villájukban, addig ő körülnéz otthon. Másnap fel is mentem, de ahogy a kapuhoz érek valami robban a kerteben, rögvest hasra vágom magam, s vagy egy negyedórát hasalok még ott megrettenve. Aztán bekopogok hozzájuk. Béla jön ajtót nyitni. Idegenül néz rám: kit tetszik keresni? - Elnevetem magam, elhiszem, hogy nem ismer meg, hiszen mi eddig csak úgy találkoztunk, hogy ő szmokingban én meg estélyi ruhában voltam. - A lényeg: volt egy kis kályha, azt hiszem Jancsi-kályhának nevezik az ilyet, de ebben nem vagyok biztos, másnap az itthoni vicelakásban lakó emberrel felmegyek és hazahozzuk a gyerekek kis játék-szekerén.

Már csak üveg kell. De ezt is megoldom: kiszerelem Deske nagy könyvszekrényének két ajtajából az üvegeket, s aránylag gyorsan be is üvegezem a lécek segítségével a konyhát. Deske rekamiéjának betétje a cselédszoba ajtajához kerül felállítva, -/a konyhabútorokat persze előzőleg kitoltam a hallba/, behoztam Erzsébetke ágyát is: kész volt a lakosztály! elsőnek mi költöztünk fel a pincéből.

Segíts magadon, Isten is megsegít!

 

 

1945. febr. 23.

         Megölelem, megpuszilom a gyerekeket Rozira bízva -/szerencse, hogy a két gyereket nagyon szereti, csak engem utál/- s nekivágok Pestnek. Élelemmel, tüzelővel jól elláttam őket, így nyugodtan mehetek. A Ferenc József-híd roncsainál nagy tömeg. Van, aki két napja áll ott, hogy átjusson csónakon. Csakhogy a csónakbajutáshoz az ott álló ruszki engedélye kell. A kezébe csúsztatok egy karórát -/ami évek óta nem jár!/-, s így az első fordulóval mehetek! Az evezős "honfitársak" jókora összeget zsebelnek be utiköltségként, de mit bánom én.

         A Kálvin téren be akarnak fogni az utcán heverő rengeteg törmelék seprésére, de meglógok. Először Stefiékhez megyek, mert közel laknak, ám csak a Szentkirályi utcában találok rájuk, mert kidobták őket az otthonukból. Férje nagy-beteg. Tőlük kérek egy mocskos konyharuhát, s azzal felkötöm a karom, nehogy még egyszer le akarjanak állítani valami "kis robotra." - Aztán vágtatok Anyikáékhoz Kopogtatásomra Anyu szól ki: "Ki az? -"Váliné, Cirmi!" Nem is tudom, hogy kerülök beljebb. Apec is kirohan, ölelgetnek, csókolgatnak, tapogatnak, hogy tényleg én vagyok-e és épségben. Sírunk az örömtől. Remek ebédet kapok: mákosgaluska cukorral -/ez most nagyobb szó, mint békében a kaviár vagy lazac./ - Nem győzzük egymásnak élményeinket mesélni, gyorsan elszáll az idő.

        Másnap Anyika bekisér a Városházára ott kapok karszalagot, orosz-nyelvű igazolványt, s a februári fizetésem, ami bizony nem sok, főleg, ha számításba vesszük, hogy minden pénzem Zugligetben veszett. Onnan Deske bankjába megyek -/ma Október 6. u/- "pénzileg" ott sem jobb a helyzet. Ott és a Városházán óriási feltűnést keltettem: csodát! jelentettem: egy élő ember, aki Budáról jött át. Nem győzök felelni a sok kérdésre, a legtöbben azt tudakolják mi áll még egyáltalán Budából, mivel az jóval később esett el, mint Pest. Ismerősök és ismeretlenek üzeneteket, leveleket bíznak rám, kérve, hogy továbbítsam szeretteiknek.

         Újból Anyikáéknál alszom, s másnap reggel a tőlük kapott hátizsáknyi élelemmel indulok vissza. Csakhogy a csónaknál ugyanaz a ruszki áll, akinek a vacak órát adtam. Ezért aztán "kis" kerülővel Újpesten keresztül jutok Budára -természetesen mindig mindenütt gyalog - s onnan haza.

         Otthon kitörő örömmel fogadnak a gyerekek, s öröm a teli hátizsák is. Az üzeneteket, leveleket még napokon át kézbesítem, a címzettek óriási meglepetésére és örömére, néhol még kapok is érte valamit, egy helyen pl. egy kiló cukrot, ami kincset ér. De embertelenül elfáradok a sok gyaloglásban, a rengeteg lépcsőmászásban, - néha a járda szélére ültem le pihenni, mert nem bírtam továbbmenni.

 

         Nagyon fáradt vagyok de mégis kimegyek újra Jenny mamáékhoz, hogy a megmaradt holmijainkat hazahozzam. Onnan hazafelé Klárihoz is betérek, kinek akaratlanul is kipakolok Imre embertelenségéről. Holt fáradtan érek haza, annyira elcsigázva, hogy éjjel aludni sem, tudok, érzem a szívem is, túl kimerült vagyok.

 

        Otthon 3 probléma nyom állandóan: hogy szerezzek pénzt, élelmet és tüzelőt. /A kis kályha, amin főzünk is, habzsolja a fát./ Éjjel, nappal ezen töprengek, még fahordás közben is. De általában mindig éjjel spekulálom ki, hogy nappal hova fogok menni fát lopni, vagy hogy fogok élelmet szerezni. Ilyenkor mikor mindenki alszik s telljes a csend, van időm töprengeni. Erőt ad a tudat, hogy az én jóvoltomból van mit enniük a Kiskomáknak, s van meleg "szobájuk".

         Egyik éjjel a pénz- és élelem-szerzésnek nagyszerű módja ötlik eszembe: a gyerekek kis játék-szekerével felcsapok fuvarosnak, hiszen mindenki batyuval jár. Első utam - irgalmatlan hóviharban - Albertfalvára vezet, s ezzel két kiló lisztet, majdnem két kiló babot és kicsivel több, mint egy kiló borsót kerestem!

Egyik alkalommal, mikor csomag-vivésre ajánlkoztam, a nagy batyut cipelő nő tiltakozott: "Nem lehet, hiszen maga egy úrinő! - "Nem" - feleltem , "én két pici éhes gyerek mamája vagyok. "- Ebbe belenyugodott és máris "felfogadott."

 

 

1945. február? március?

         Nem tudom milyen nap van, de nem is fontos, ez elvesztette jelentőségét. Teljesen mindegy, hogy keddet vagy szombatot írunk, mint ahogy az se fontos, hogy 26.-a vagy már március 2.-a van-e. Minden nap egyforma, nincs harangszó se, így nem csoda, hogy egyik vasárnap nem mentem misére, egészen egyszerűen azért, mert nem tudtam, hogy vasárnap van.

 

         Bizony nagyon nagy a strapám, a kis kályha remekül fűt, de zabálja a tüzelőt, amit nap, mint nap én szerzek be. Romos házak romjai alól húzom ki a fát, de egyre messzebb és messzebb kell mennem. Egy alkalommal felfedezek egy romház pincéjében Kelenföldön egy csomó felvágott tüzelőt! Sokat. Napokig odajárok. Olyan elhagyatott, olyan sötét, olyan csupa-rom volt a ház, hogy utólag a hideg is kirázott, hogy mertem én oda el- és lemenni. Egyszer hozzáértem a földszinti falhoz, az nyomban ledűlt! Szerencsémre nem rám! Megúsztam. De hát hiába féltem, reggel mindig hajtott a tudat: a kis angyalkáim nem fázhatnak.

         A legnagyobb gondot azonban mégis csak a mindennapi kenyerünk okozza bár a fuvarozás jól megy, mindig akad vinni-való, volt úgy, hogy kis kályhát kellett kiszállítanom Zugligetbe. De a liszt, zsír, krumpli, cukor ijesztően fogy, néha már majdnem semmink sincs. Minden találékonyságomra, erőmre szükségem van és minden üzleti érzékemre, hogy utánpótlást tudjak szerezni. Eddig sikerült is - néha egészen fantasztikus módon -, de éjjelenként alig alszom, mert ólomsúllyal nehezedik rám a rémkép: Úristen, mi lesz, ha megint hallom "mamika, kéjek kisz kenyeret, éhesz vagyok."

         Én láttam már az én két kicsi angyalkámat éhezni s amíg a jó Isten ad erőt, meghagyja kezem, lábam, addig nem engedem, hogy ez valaha is még egyszer előfordulhasson.

 

 

1945. március 24. szombat

Pesten, Anyikáéknál

         Rozit békében elbocsátottam, hazament, - több eltulajdonított holmimmal egyetemben. Pár napja Anyikáéknál vagyunk már. "Kifoltozták" a Ferenc József hidat, azon át jöttünk, hosszú sorbaállás után. /A sor vége a Körtérnél volt!/ Én még naponta hazajárok a holmijainkért, s a meglevő élemünkért. Persze minden átmenetel egy drukk, mert sose lehet tudni, mikor zárják le a ruszkik a hidat.

         A múltkor is jól megjártam. Egyik este átmentem Pestre azzal, hogy másnap visszajövök - /akkor még itthon voltak a gyerekek Rozival/- de a hidat lezárták. Elkutyagoltam az orosz katonai parancsnokságra, hogy engedélyt szerezzek, onnan elzavartak azzal, hogy menjek a Kun utcába. Igen ám, de az nagyon messze van, helyette inkább a Horthy hídhoz mentem, mert tudtam ott van csónak-közlekedés. De nem akartak felvenni a ruszkik, csak pálinkáért. Az persze nem volt nálam, hát visszaloholtam Anyikáékhoz, s egy üveg rummal felfegyverkezve tértem vissza. Csakhogy addigra az oroszoknak már semmi ital nem kellett, úgy "telítve" voltak, s nem akartak evezni. Mit volt tennem nagy búsan nekivágtam Csepelnek. Útközben bőrig áztam, de szerencsére kaptam csónakot és így végre délre hazaértem bánkódó kis csemetéimhez. Rozi mesélte, hogy Kisdeske többször is mondta: "Megmondom mamikának, mászkor ne maradjon ilyen szoká!"

 

         Szóval most mind Anyikáéknál vagyunk mindhárman a hajdani lánykori szobámban. A nap besüt, és örülünk, hogy élünk. - Tegnap Kisdeske odament Papija fényképéhez, s megsimogatta: " édesz, édesz, Papikám, hol jöttél olyan szoká?!"

         Igen hol vagy olyan soká éDeském? Nehéz sors ma egy asszonysors, de az enyém még nehezebb, mert az a keresztem, hogy Te nem vagy mellettem. Ezért érzem kétszeresen a gondot, a bajt, s ezért nem tudok szívből örülni sem. Pedig tudom, érzem akármerre vagy is, gondolatban mindig velem vagy. Annyiszor hallom hangodat, ha nagyon fáradt vagyok, s érzem simogatásod: "Jól van, kicsi asszony!" - De rettenetesen hiányzol! Nem merek a fényképedre nézni - pedig mindig az asztalomon van, kettő meg velem -, mert azonnal sírni kezdek, s most nem sírhatok! Most erősnek és bátornak kell lennem, mert élni akarok, s ma nagyon nehéz élni! Csak az erősek és a bátrak azok, akik túlélhetik ezt a felfordult világot.

         S én nemcsak élni akarok! Én azt akarom, hogy ha Te hazajössz, mindent úgy találj, mint mikor elmentél: jóllakott mosolygó gyerekeket, vidám asszonyt és egy otthont, amiben minden mindig egymásért van. - És tudod, éDeském, minden sokkal egyszerűbb lenne, ha kérnék, de nem akarok kérni, büszke vagyok, s a magam munkájából és emberségéből akarom eltartani kis családom. Így a gondok százszorosak, de az öröm is, amit minden kis falatnál érzek, amit a kis "verébfiókáink" kitátott csőröcskéjébe dugok.

 

 

1945. márc. 31. nagyszombat

         Ez már a harmadik húsvét, amit nélküled kell eltöltenem. Ez már a harmadik tavasz, hogy nélküled járom az utat egyedül.

         Egyedül! - egyedül, mindig csak egyedül.

Tudod, Deském, nagyon nehéz mostanában az élet. Férfimunkát végzek sokszor - sőt általában legtöbbször -, de ez kibírható, hiszen ehhez Te adod az ötleteket, az erőt is meg a tanácsokat, mert gondolatban mindig kikérem azt, ami nehéz, hogy a férfimunka mellett is asszony maradtam.

Igyekszem nem sírni, s akik látnak csak erősnek, diadalmasnak, s magabiztosnak látnak. Igaz, az önbizalmam nagyon megnőtt Megnövelte a tudat, hogy van erőm, bátorságom, akaratom és sok ötletem hogy előteremtsem a mindennapit. Hát van. De sokszor fáradt vagyok, nem is annyira testileg, mint lelkileg. A testi fáradtság jó, azt ki lehet pihenni, sőt attól jól lehet aludni, a rosszabbik a lelki, mikor elerőtlenedek, mikor letörök. Új erőt csak az ad, hogy nem akarom még egyszer éhezni látni a gyerekeket.

Kicsit elkalandoztam, - vagy ez is a "tárgyhoz" tartozik talán -, s így nem baj. A baj az, hogy úgy látszik nem tudok belenyugodni sorsomba, s álmatlan éjszakákon vergődöm lázadozva: meddig még nélküled? Úristen, meddig? - Nagyon hiányzol!

         Furcsa szeszélye a sorsnak, most mikor három ember helyett dolgozom, soha ilyen jól nem néztem ki. Igaz, nagyszerűen bírom a strapát. Úgy látszik nemcsak a hitem, az erőm is megkétszereződött. - A megmaradt jobb ruháimat rakosgatom: majd, ha te jössz... egyetlen selyemharisnyám félretettem: majd, ha Te jössz...! Aztán elfog a kétségbeesés: igen, de mikor?

 

         Mikor megesküdtünk 20-25 évre előregondolva tudtuk, hogy a nehezebb sorsot választottuk, de vállaltuk. S én boldog voltam, hogy, mint asszony már tudatosan is megerősíthettem ezt, mert hisz mint lány nem is tudhattam, hogy mit vállalok. - Deském, én azt hiszem, hogy igazán szeretni csak asszonyok tudnak. Mint lány, nagyon szerelmes voltam, s nagyon szerettelek, hogy asszony vagyok szerelmem elmélyült, kiszélesedett s szeretetem határokat nem ismerővé nőtt.

         Szóval mi előreláthatóan mindent figyelembe vettünk, csak egyre nem számítottunk, hogy a fiatalságunk elveszik - Lázasan sietnek, sürgetnek az évek - én úgy érzem asszonyiságom teljében vagyok- s egyedül kell lennem. Mindig, mindig csak egyedül. S a kínzó egyedüllét óráiban kétségbeesve lázadozom: szeretnék fiatalasszony lenni! Voltam fiatal lány, voltam s vagyok anya, családfenntartó, csak éppen azt tagadja meg a sors tőlem, hogy asszony legyek. Fiatalasszony. Most. Míg lehet.

         És Te, éDes, merre lehetsz? Merre jársz?

Te is lázadozol, te is követelődzöl és neked is álmatlan éjszakákat okoz az egymás felé vágyakozás? Néha olyan intenzíven álmodom rólad, hogy felébredve hallom még a hangod is - és kereslek. Nem akarom elhinni, hogy csak álom volt. Mint ahogy talán nem is volt az. Az erős egymásra-gondolás összehoz minket, mi azt hisszük, hogy álom, pedig talán valahol a végtelenségben találkoztunk.

         ...s ma nagyszombat van... ünnep. Ünnep? Dehogy! Mikor a körmeneten körülhordozzák a feltámadt Krisztus szobrát, én szégyenkezve érzem, hogy ma nem a hit, hanem a megszokás hozott el. Pedig mióta elmentél olyan a hitem, mint az acél, s rendíthetetlen az Istenbe vetett bizalmam. Csak ma... csak ma nem tudom érezni az ünnepet, s hinni, hogy vége van a nagyböjtnek.

         Tudod-e, Deském, hogy kicsi fiad nap, nap után összecsókolja a képedet, s szomorkodón újból és újból megkérdi "Hol jöttél olyan szoká, drága Papikám?" Tudod-e, hogy kicsi lányod "mamát" még nem, de papát már ragyogó mosollyal mond?!

        De azt ugye tudod, hogy a Te kis családodnak minden gondolata te vagy?! Reggel ezzel kezdjük az imánkat: "Szűzanya hozzad vissza, Papikát," és este ezzel fejezzük be. Minden katonában Téged véllek látni, s minden kopogtatásra összerezzenek: hátha! Tudom, ez most lehetetlen, de a szív nem ismeri ezt a szót, s én titkon egyre csak reménykedem, még akkor is, ha a józan ész azt mondja most még lehetetlen.

 

         Soha nem éreztem még annyira, mint mostanában, hogy mennyire a mi slágerünk a "Ma este nem gondoltam Rád..." mert csak akkor tudok néhány percre vidám lenni ha: ...:"el tudtam feledni azt, hogy szeretlek én". De hát nem gondolni Rád...? mikor minden órámat, percemet Te töltöd be... lehet elfelejteni -csak egy percre is - hogy szeretlek én...?! Megpróbáltam nem Rád gondolni, megpróbáltam néha elfelejteni, hogy el tudjam viselni a nélküled töltött napokat, de: nem ment!

         Az ész nem tud parancsolni a szívnek! /Főleg, ha igazán nem is akar!/

 

         Ha tudnám mikor jössz?! - Bár még a holnap is kínzóan messze lenne, mégis reménykedve lesném, számolnám az órákat, a perceket... De így? - Élek a teljes bizonytalanságban, s nem tudom várjam-e a holnapot, mert jó-e, ha a eljön,- nem hoz-e olyasmit, hogy a mát visszakívánjam. Nem tudom. Mindig várok, és csak egy él bennem:

Téged akarlak! -de most! - minél hamarabb, mert nagyon szeretlek.

 

         /Azon az estén, mikor összeismerkedtünk Deskével, folyton ezt a slágert nyúzta a gramofon. Ezt meg is vette nekem később Deske, emléknek. Leírom a szövegét ide, hogy értsétek a fenti idézetet:

         Ma este nem gondoltam rád, először történt évek óta

         el tudtam feledni azt, hogy szeretlek én.

         Ma este nem gondoltam rád, ma pezsgőt ittam, szólt a nóta,

         és boldog volt néhány percig szívem szegény.

         Tudom, hogy holnap, hogyha felébredek rád gondolok,

         a mámor elszáll, és ha eszembejutsz csak sírni tudok.... stb.stb.

         .......

         Magamra hagyott a bánat, nem fájt a szívem uitánad

         El tudtam feledni azt, hogy szeretlek én.

                            /Hiányos a szöveg, nem emlékszem már rá pontosan/

 

 

Húsvéthétfő

         Ma ünnepet akartam magamnak csinálni, elővettem a leveleidet... Egynél nem is jutottam tovább... Hogy miért? Gondolhatod.

         Állítólag ma ünnep van. Lehet: én Rád gondolok. Lehangolt vagyok és szomorú.

 

 

1945. április 12

         Emlékszel én éDeském, hogy hányszor fedtél meg kisebbségi érzésem miatt? Hát nagyot fog Kigyelmed csodálkozni, ha ismét megtér asszonyához, mint egy rendes jó férjuramnak illik, mert olyan önérzettúltengésben szenvedek, hogy még! Hitted ezt valaha? - Tudni illik mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy egy magam egy hónapban 1050 pengőt és napi 1 kiló kenyeret keresek! Hát ehhez mit szólsz édes egy Kiskomám?! Szóval ez növelte meg ekkorkára eddigi "ibolya" önbizalmam.

 

         /Ez az összeg akkoriban igen tekintélyesnek számított, a kilós kenyér meg kincsnek../

 

1945.ápr. 28.

         Rég írtam itt neked, de csak az írás maradt el, szívem, gondolataim mindig nálad voltak, s vannak. Sötét, reménytelen éjszakákon beszélsz hozzám, hallom a hangod: "Jól van kicsi asszony." Lehet, hogy hiúság, de ez tartja bennem a lelket s az, hogyha hazajössz büszke lehess rám, mert míg te az életedet kockáztattad, addig idehaza én is helytálltam, úgy ahogy Te elvártad tőlem.

 

         Hadd mondjam el neked egy napom: reggel mindig 5-kor kelek, meggyúrom a napi főttésztát -/igen sokszor az az ebéd/ -természetesen Anyikáék számára is. Ők főznek, erre nekem délelőttönként nincs időm, de ezen kivűl minden munkát magam végzek. S mind ezt szívesen és örömmel, jókedvűen, nem panaszkodom soha. Nincs bennem semmi keserűség még azért sem, hogy olyan cipőben járok, aminek jóformán nincs is talpa, s majd szétmegy. /A ruszkik szabadítottak meg a cipőimtől./- Na vissza a reggelekhez:

Mint mondtam 5-kor kelek. Ilyenkor nemcsak az ebédrevalót készítem elő, hanem ilyenkor szoktam stoppolni, varrni vagy más zajtalan munkát elvégezni, /nehogy felébresszem a kis srácocskákat/. 7-re már megmosakodva, felöltözve készen kell lennem, mert 7-kor ébresztem fel gyerekeket, s én csak 8-ig érek rá. Ekkor kezdődik az én mindennapi versenyfutásom az idővel. Egy óra alatt kell készen lennem a gyerekek mosdatásával öltöztetésével -/biepiztetésével/ - és a reggeliztetésükkel. No meg a szobát is rendbe kell tennem, még akkor is, ha csak délben takarítok.

 

         Ahogy hazaköltöztünk Anyikáékhoz rögtön vettem egy gyereklányt a Srácocskák mellé, hogy ne legyenek kicsit se, egy percre se Anyikáék terhére. A nő 8-ra jön, mikor én megyek, s marad délig míg megjövök Igen rendes, és ami a fő szereti a két kicsit.

 

         8-kor a Muhrékhoz indulok, Irénke unokaöccsét készítem fel az első osztályos vizsgára, a szülők nem akarják, hogy az ostrom miatt évet veszítsen. Onnan a Rákóczi útra megyek, ugyancsak tanítani. Mondanom sem kell közlekedés: gyalog, - más lehetőség nincs is. Dél felé kerülök haza, akkor takarítom ki rendesen a szobánkat, s terítek ebédre. Ebéd -és Erzsébetke "tankolása" után - /ő még nem tud egyedül enni/- újból tanítás vár rám a Mester utcában egy elsősnél. Hazaérve következik a mosás - sok pelenka is persze - ruhák javítása, játszás a gyerekekkel. Mire nagyjából végzek, már sötét is van. Vacsora készítés, etetés, ágyazás, vetkőztetés, ima. - Kisdeske teljesen önállóan is mondja már: "Szűz Mária hozzad haza Papikát egészségesen." S ha már fekszik a kis "srác-társadalom" keresztet kapnak a homlokukra, puszit a buksijukra, én is lefekszem. Sokszor sírni szeretnék ilyenkor, de Te azt mondtad egyszer -még a délvidéki bevonuláskor- "Babszem most mutassa meg milyen erős." Ezt nem felejtettem el, s erős akarok lenni. Érted, miattad! Mint ahogy egész életem a Te mosolyod visszfénye, az én örömöm a Tiéd, az én boldogságom a te boldogságod, mint ahogy a bánatod is az enyém, mert nincs már külön Te meg én, csak Te meg mi van, mert szeretjük egymást.

 

         Közben volt egy pár elég nehéz napom, mert tífuszoltást kaptam, ettől magas lázat, hidegrázást s a karom sem tudtam emelni napokig. A másodikat jobban megúsztam. - No nem baj, ennyit még kibírok, csak rosszabb ne legyen! "Fffog az menni!" /Így: elöl három f-fel, ahogy tréfás-komolyan te szoktad mondani./

 

        

1945. május.7

Deském, drága! Az utcáról örömtüntetők zaja hallatszik fel: a németek letették a fegyvert! Béke!

Mondd, ezután tényleg béke lenne? Tényleg vége lenne a borzalmak éjszakájának? És Ti hazajöttök? - Most hallottam először hírt rólad, csak most tudtam pillanatra megnyugodni, hogy tudom, hogy élsz.

Késő van, korán keltem, erős napom volt, de mielőtt lehunyom a szemem még egyszer összekulcsolom a kezem: Memorare....

 

         Úgy érzem sok mindenben megváltoztam ezalatt az 5 hónap alatt. Azelőtt volt munka, amit nem szívesen csináltam, most hálás vagyok az Istennek, hogy meghagyta kezem, lábam, s adott elég erőt. Boldogan dolgozom, mindegy, hogy mit. Rádöbbentem az élet: munka és egy-egy perc a pihenő. Az órákat munkával kell eltölteni. A célt a Biblia adja meg: Istent kell szolgálnunk. Én őt szolgálom, ha a kisfiam öltöztetem, ha a kislányom etetem, őt szolgálom akkor is, ha a kis családunk boldogságáért dolgozom.

 

                   "Én szívből dolgozom,

                            Mert érte dolgozom,

                            Én hittel dolgozom,

                            Mert Istent hordozom."

                                      /Gyarmathy Lívia/

 

         Az asszony boldogsága övéinek boldogságától függ, ha az uramat, gyerekimet boldognak megelégedettnek látom, s tudom, hogy ebben nekem is van egy kis részem én is boldog vagyok.

 

 

1945. május 23. Deske névnapja

         Nagyon szomorú vagyok, nehéz a szívem., De éjjel Rólad álmodtam, itthon voltál látogatóban!

 

         Azt hallottam vagon-számra viszik ki a foglyokat...

 

... és az élet megy tovább..., és úgy kell tenni, mintha minden rendben volna, mert élni kell!

 

         A fizetésem- /a hivatalos/ - 300 pengő

                   1 kg zsír 400 P, 1 liter főzőolaj 220 P

                   1 kg krumpli 14 P, 1 liter tej: 60 P

                   1 kg liszt 50 P,     1 dl tejföl 18 P

                   1 kg sóska 20 P, 1 fej saláta 17 P

                   1 cetli csoki 50 P, 10 dk kakaó 200 P

                   10 dkg vaj 46 P 1 q fa 400 P

                   1 pár selyemharisnya 200 P

                   1 kis gumibugyi 15o P

                   1 pár cipő 2500 P !

 

Írjam tovább? Azt hiszem ennyi is elég. Ha ezeket az árakat arányba állítom a fizetésemmel, akkor láthatjuk, hogy arányról egyáltalán szó sem lehet.

                   Élni kell ugye?

                                               - de miből?!

 

         Ez csak egy kis kitérő volt, mert ma névnapod van. Adjon a jó Isten erőt, nyugalmat és békét a lelkednek is, és bizalmat, hogy mielőbb hazajöhetsz.

         Mi mindig várunk! Szívünk minden szeretetével várunk!

 

1945. május 29

Már otthon a Körtéren.

         Ma este mikor hazajöttem a lépcsőházban megnyomtam a gombot és VILÁGOSBAN jöttem fel! S most villany mellett írok, - a redőny nincs lehúzva, az utcára kiömlik a fény!

         Úr Isten! Deském! Három év óta először, hogy újra bátran lehet villanyt gyújtani, s nem kell villanygyújtáskor a redőnyöket lehúzni, s első este, hogy az ostrom óta, hogy újra ég a villany! A kilenc heti pincézés vakoskodása, imbolygó-lángú kialvó mécsesei, margarinos "pipicsei" emléke még nagyon is frissen él bennünk, így most annál nagyobb a kontraszt.

 

         És mi van veled Emberkém? Hol vagy? Elindultál-e már felénk? Mikor érkezel és hogy jössz meg? Fáradtan, megtörve, életcélt vesztve, vagy új élniakarással, s nem nézel többé vissza? Mert, ha élni akarunk meg kell tanulnunk -/én már megtanultam!/ -, hogy nem lehet visszanézni, csak előre és csak fölfelé. Ha előre nézünk, az utat látjuk, - ha fölfelé: a célt.

S ki leszel mire visszaérkezel hozzánk? Mondd: gyöngédebb lettél vagy vaskeménnyé kovácsolódtál? Szikla lett a hited, vagy semmivé foszlott? Tudsz-e még gyerekesen vidám lenni, vagy gúnykacaj lett drága mosolyodból?

         ...és milyennek fogsz találni engem? Így is jó leszek, amilyen lettem? - amilyen most vagyok? Így is fogsz szeretni? - vagy még jobban? Mert hát én is megváltoztam, egy kicsit más lettem. Talán nem is olyan kicsit. Nem tudom, - de hát sokszor mikor legszívesebben sírtam volna a gyengeségtől vagy félelemtől keménynek és bátornak kellett lennem, hogy előteremtsem a mindennapit. Három ember tőlem várt mindent, s ennek az elvárásnak meg kellett felelnem.

         És tudod, - hiszen mondtam már-, az óvóhelyen megfogadtam, ha még egyszer kiszabadulunk onnan s Isten segít, a gyerekek soha többé nem fognak éhezni. Ha kell két, ha kell három ember helyett is fogok dolgozni, - de, ha kell nyugodtan lopok majd....

 

         Ez megint egy kis kitérő volt, de mégis idetartozik, hogy megértsd mi változtatott meg Hát ez! Meg az átélt borzalmakon kívül a pincézés utáni hajsza, hogy megéljünk. Hogy éljünk! Ezért voltam én fuvaros, hordár, korrepetítor, ezért készítettem szalmaburtniból öveket és ridikülöket, ezért kötöttem másnak, ezért mertem az oroszokkal - más megbízásából- élelemért gyűrűt, karkötőt stb.-t csencselni, ezért sütöttem, felesbe, ezért vállaltam mindent, hogy ha hazamegyek lássam két kis angyalkánk örömteli felvillanó szemét, mosolyát a krumpli, kenyér vagy cukor láttára.

         S most azt gondolod éDes, hogy ha minden így volt, akkor én jobb lettem, s ez a változás. Szeretném ezt hinni, a hiúságomnak jól esne, - de látod mi annyira őszinték voltunk mindig egymáshoz, hogy meg kell mondanom neked: minden tettem rugója nem a jóság volt, hanem Te és a két kicsi gyerek, s hogy ha hazajössz ne csalódj bennem, mert mikor elmentél én megígértem neked, hogy a gyerekeknek mindig előteremtek mindent, ami kell. -/Akkor még nem is tudtuk hogy milyen súlyos ígéret ez, - de álltam/ - S azért is csináltam, hogy Te örömöd találd bennem, s büszke legyél rám.

         Hát ez a dolgok nyitja, s ez magyarázza miért álltam a sokszor emberfeletti küzdelmet. Nevezhetjük egyszerűen hiuságnak, de nevezheted mindenható szerelemnek, mert nagyon szeretlek, és az igaz szeretet csodákra képes.

 

         Látod, éDes, talán annyi a változás, hogy a Te "kis gyerekedből" -/ahogy sokszor becéztél/ - élettel harcoló asszony lett

.

 

 

1945.június 6.

         A lakásunkat lakhatóvá teszem. A konyhabútorokat visszatolom a helyükre, a szobákból kihordom a törmelékeket, az üvegcserepeket, kitakarítok, felsúrolom az egész lakást, s beeresztem. Szi! Szi! még fel is keféltem! - /Tudod, Te, hogy micsoda unikum ma egy kefélt, rendes lakás?!/ - Igaz, nincs egy ablakom sem, de szerencsére most meleg van. Ha most jönnél - kivéve a hiányzó üvegeket - mindent úgy találnál, mint mikor elmentél.

 

 

1945. júni. 8.

Nézd, éDes, minden megy szépen, de jönnek az esték a nyugalmas percek mikor már mindent elintéztem, a két kis angyalka is jól-lakva édesen szuszizik, s én magamban maradok minden gondolatommal, problémámmal, s asszonyiságommal farkasszemet nézve.... és imádkozom, hogy legyen erőm megküzdeni önmagammal, hogy ha Te jössz, tiszta sugárzó tekintettel mondhassam neked: vártalak, vártalak, minden gondolatommal, érzésemmel, önmagammal való harcom győzelmes leküzdésével. Vártalak! Vártalak úgy, ahogy talán asszony még sose várta az urát.

         Vakmerőn őszinte voltam, megütközöl rajta, vagy megölelsz érte?

 

 

1945.július 10.

A múlt héten megismerkedtem egy orosz kapitánynővel. Azt állította, hogy tud segíteni abban, hogy hazakerülj. Az utolsó fityingemet is odaadtam neki. Ma megtudtam, hogy a "kapitány" -/aki akkor olyan ruhában is volt!/ - egy lipótmezei ápolt.

Tegnap a Szt. István kórházba mentem ki, mert meghallottam, hogy Hoffmann Márta bátyja - aki most jött Foksániból - ott fekszik. Sajnos semmit nem tudott rólad, nem találkozott veled. De azt is mondta, hogy kb. 4000 tisztet vittek ki oda, s onnan tovább Oroszországba.

Múlt héten egy vadidegen altisztet kerestem fel ugyanilyen okból, de őt is hiába. Nem látott.

 

        

         Folyton ez a vers jár az eszembe, mintha csak nekem, mintha csak rólam írták volna.

 

         Megállok mindenütt,                       Kérdem az erdőt

         ahol mosoly van,                             a dombot a rétet:

         Téged kutatlak                               Ki látott téged?

         minden mosolyban.                                  Ki látott téged?

        

         Villanó szemben vagy,                    Hallgat a csillag

         illanó szóban,                                  a tenger a felhő,

         Esőben térdig                                  Jaj, hogy ha nem jő,

         derékig hóban.                                Jaj, hogy ha nem jő.

 

         Itt ott bekukkanok       ,                           Szívem a szívedet                  

         a liliomba..                                      már úgy esengi,

         Nem láttad fűszál?                                   Amíg te nem jössz

         nem láttad gomba?                                   nem vagyok senki.

                                                        ........

         Vallatok, kérlelek                                    Könnyek az arcomon

         minden virágot...                             két árkot ásnak,

         Nem! Ez se látott,                                     Mindig csak más jön,

         amaz se látott.                                 mindig csak másnak.

                                                                           Lengyel Z. Jenő

                           

                           

Ha kilépek a kapun és balra kell mennem, először jobbra nézek és fordítva... hátha?!

 

         Esténkint, - mikor már a gyerekek alszanak - néha lemegyek Posta Maciékhoz vagy Zábojyékhoz, így legalább néha nem vagyok egyedül.

 

         Kisdeske három hétig Jenny mamáéknál volt. Kicsit megszínesedett, kicsit meghízott, no és persze kicsit elkanászodott, - hiszen körülötte forgott az egész világ. Mikor meglátogattam, megreguláztam őkelmét -/de ne hidd hogy verés vagy szidás formájában!/ -aminek annyi az eredménye, hogy engem respektál, s nekem szót fogad.

         Aranymondásai: még az óvóhelyen a kitett Kisjézus képhez felnyúlt, megsimogatta: "Tetulizz Te is jól, Jézuska" -/Nem tudom honnan ered ez a szó, talán a tente baba, tentéből, de az alvást így nevezi/-

 

         Mamika, miért szomorkodol?

                   Tudod, kisfiam, mert nincs itt Papi.

         Ne szomorkodj, mamikám, majd én imádkozom hogy hazajöjjön. Édes Jézuska minél előbb hozzad vissza Papikát! -

-

         Mamika, miért áll ez az autó a járdán:

                   Mert rossz.

         Akkor megverem.

                   Tudod, nem úgy rossz, hogy nem jól viseli magát, hanem beteg.

         Akkor megsimogatom.

 

         Mamika állj fel!

                   Jaj, most nem birok, annyira fáradt vagyok.

         Hol vagy fáradt? Majd megpuszilom, s elmúlik.

 

Erzsébetkét az óvóhelyről úgy hoztam fel, hogy jószerivel még a fejét sem tartotta.

         Mikor ostrom után Weltzl mama először látta -/ő tudta, hogy a Vérmező mellett óvóhelyeztünk sokáig/ - azt kérdezte? Ugye meghalni hoztad haza? NEM! ÉLNI! -

         Már szépen erősödik, de még a mosogatólébe is beleiszik, s a kidobott tökhéjat is megeszi, ha nem vigyázok. Az embertelen éhezést még nem heverte ki, ez is mutatja. Járni -újra - 17 hónapos korában tanult meg!

 

         Minden csap, vízvezeték rossz, Kisdeskének cipő is kell.- A gyereklány nyaralni megy hová teszem kis gyerekeimet, míg én a tanítványokhoz járok? Nincs a szobákban ablak sem, se télire hócipőm vagy csizmám, de még egy jobb cipőm sincs. És a pulóverből - amit természetesen pénzért kötök másnak - még csak pár sor van, pedig vasárnapra készen kell lennie. - Ne aggódj, Deském,: meglesz, még soha sehonnan és semmivel nem késtem el.

 

 

1945. július 24.

         Tegnap volt a névnapom, s még csak abban sem voltam biztos, hogy tudod, hiszen valószínűleg olyan egyformák a napjaitok, hogy nem is tudjátok hányadikát írunk.

        

         Eddig zuhogott jóformán naponta

         Most meg beállott az izzó meleg,

         Tőlem azonban lehet nagy hőség,

         Előre félem ugyis a telet.

                            Nincsen még ablakom, s pénzem se rá,

                            Gondnak bizony ez éppen elég,

                            De ki őrzi a mezők virágát

                            Gondunkat viseli majd tán az ég.

         Nincsen tüzelőm s tartalék lisztem,

         És nincsen cipőm se télre való...

         És sötét felhők gyűlnek fölöttem,

         Miket az állam úgy hív, hogy adó..

                            Ez ügyben írtam kérvényt nem egyet

                            Sok melléklettel..."Nézzék, Urak

                            Nehéz manapság tudják az élet..."

                            /Az állam szívéhez keresek utat./

.       

         Legnagyobb bánatom azonban: Deske,

         Megöli szívemet érte a vágy,

         Kínzóan üres a lázas este,

         Hidegen, meredten bámul az ágy.

                            Dermedten sötét, álmatlan éjek,

                            Csóktalan esték, - s forró a szám,

                            Tüzel a testem, elég a lelkem,

                            Hiába sírok, a könny nem vám.

         Vágyódik szívem szerelmes szóra,

         Tétlen hever ölelő karom,

         Panasz a szavam, sóhaj az imám:

         Az uramat várom, őt akarom.

                            Telnek a hetek, múlnak az évek,

                            Négy éve lesz, hogy asszony vagyok,

                            Nézem az éltem, hogy mi volt eddig,

                            Magános esték, vágy-sóhajok.

         Hajsza az élet, százas a tempó

         Sürget az idő, diktál a gond,

         Nem szabad megállni, nem lehet pihenni,

         Az öröm csak vessző, soha sincs pont.

                            A munka iramát győzöm még hittel,

                            A lábam bírja és vas a karom,

                            Friss az agyam is, állom a tempót,

                            Csak lelkem fárad el néha nagyon.

         Erzsébet jár, és végre gagyog,

         Deske Zugiban van egy hete,

         Üres az ágya, nincs aki mondja

         Esténkint néha: mami gyere

                            Be kell, hogy lássam, bárhogy hiányzik

                            Jobb ott a kertben napon neki,

                            Süteményt eszik napjában többször,

                            Mindenki szereti, kényezteti.

         Egyszer mikor barackot főztem,

         S megtiltottam, hogy többet egyen,

         Odaszaladt Deske képéhez:

         "Engeded ugye, hogy Deszke egyen?

                            Levesz a lábamról naponta ő,

                            Nagyon aranyos, ez bizony tény,

                            Bár sok baj és sok gond őkigyelme,

                            Mégis napsugár, ragyogó fény.

         Erzsébet Kriszta szelíd kis csillag,

         Mindig jókedvű, mindig ragyog,

         Aranyos szíve mosolyát szórja,

         Csöpp kicsi szája mindig gagyog.

                            Pontot teszek mára elég,

                            Fáradt a szem, fáradt a kéz is.

                            Alszik a ház már csendesen,

                            Lefekszem végre pihenni én is.

 

Tudom, ez nem vers, kínrímek halmaza, DE: minden szava IGAZ!

 

 

1945. aug. 9.

         A rádió táncmuzsikát játszik, az íróasztalod mellett a hangulatlámpa ég... szinte hihetetlen, hogy a fotel, amiben ülni szoktál üres.

Holnap újra elmegyek egyik szerelő "barátomhoz"- aki nevedet felvette egy kommunista delegáció listájára, aminek alapján - állítólag - hazahozzák a foglyokat. Megérdeklődöm, mi van.

         És, ha megjössz, s a gyerekek sírnak, mikor elmegyek otthonról -/mindig így van/ - ugye nem fogsz haragudni rájuk?! Szi-Szí nekem rettentő erős jogaim vannak a gyerekekhez! Éheztem, dolgoztam, kértem loptam értük, s mikor elmúltak a borzalmak hetei, újra egészséges kis emberekké etettem, neveltem őket, s mindent a magam erejéből. Ők ezt nem tudják, nem is értik - de talán valamit éreznek ebből - ezért ez a túlzott szeretet,- s ez a szeretet öntött erőt belém, ha elfáradtam. Nem bírnám, ha haragudnál rájuk.

        

         Kisdeske még Zugligetben van, Erzsébetke velem. Reggel mikor még alszik, leszaladok vásárolni, utána ellátom őt, majd kitakarítok, és megfőzöm az ebédet. Magánytanítványom most egy van, délelőttönként, az idejön. Délután kis Angyalkámat sétálni viszem, s ha valamit el kell intézni, akkor Irén néniékhez. Ők nagyon szeretik a Kicsit, s mindig almakompóttal várják, mert az Erzsébetke kedvence.

 

 

1945.augusztus 20. Szent István

         Lassan vége a nyárnak. Napok óta minden délután esik az eső. Délelőtt még meleg van, de az éjszakák már hűvösek. Sokat járok ki Erzsébetkével Zugligetbe, mert Kisdeske még ott van, s persze nagyon hiányzik. Mondanom sem kell, hogy ez elég nagy strapa, hiszen itthon közben bőven lenne dolgom, de hát... - mondom, iszonyúan hiányzik a Kiskoma.

 

 

1945. aug. 23.

         Ha valami baj éri az embert azon jóformán nem is csodálkozik, az szinte természetes, - viszont, ha valami jót hallunk, azt el se merjük hinni.

Ma öklömnyi betűkkel ez állt az újságban:

 

                   HAZAJÖNNEK A HADIFOGLYOK!

 

         A villamoson a szemben-ülő kezében látom meg először a lapot, s rögtön felugrottam s megkértem, hogy beleolvashassak az újágába, mivel az én uram is hadifogoly. Természeten megengedte, sőt úgy fordította a lapot, hogy jól lássam. De felugrott a másik padról is egy nő, mikor meghallotta, hogy miről van szó, hadd olvashasson bele ő is ... a fia fogoly...

         Leszálláskor veszek egy újságot, viszem ki Zugligetbe... Sírunk mind az örömtől.

         Hiába - mint mondtam,- a csapások elviselésére már edzettek vagyunk, de a jó hírhez még nem elég erősek.

 

         Hűvösödnek az éjjelek, de a nappalok is. A konyhát és a cselédszobát átalakítom téli "szállásra". Az egész lakást ugyanis nem tudom fűteni, és bent nincs egy ablakom sem.

 

Ma Ezsébetke nincs itthon, mert egész nap befőzök, ezért átvittem Klárihoz, azzal a "használati utasítással" , hogy nem kell mindig elhinnie, ha ő azt mondja éhes, és nem szabad kipróbálni, hogy mennyit bír enni. Szegény kis angyalkám még mindég nem tudta kiheverni a hosszú éhezést, s csak enne, enne, enne... Most tehát magam vagyok.

         Deske még Zugiban van, alig várom, hogy kapjak egy megbízható cselédet, hogy végre együtt legyünk mind, mert nem élet az élet egyedül, nélkülük.

 

 

1945. szept. 19.

         Sok újság van ám, Kiskomám, amit el akarok mesélni neked. Tehát idefigyelj:

                   először is kaptam lányt. Másfél hete van nálunk, eddig eléggé bevált. Kisdeskét persze azonnal hazahoztam, most nagyon boldog vagyok, hogy itt van ő is, együtt a kis család... csak Te....

Kisdeske nem angyal, de végtelenül aranyos, nem rossz természetű és igen értelmes, sőt intelligens. Mikor hazaértem vele Erzsébetke kitárta két kis karját felé, átölelte, majd simogatni kezdte: "Kiszdeszke, Kiszdeszke szejetem."

         Még egy jó hír, hogy ide kerültem a Váli úti iskolába. Negyedik fiú osztályt kaptam, a létszám elég kicsi, s általában jobb gyerekek. A diri mind ez ideig igen rendes.

 

         Erzsébetke kapott diftéria elleni oltást, Zábojy Jancsi adta, s nem fogadott el érte semmit, hiába akartam. Általában nagyon jószívű, csak pár példa rá:

         -Magdi néni hová megy? -/Tréfából ő néniz, én meg bácsizom/

         -Tojásért.

         -Csak azért?

         -Igen.

         -Sose menjen le, adok én. S hiába tiltakozom nemcsak tojást, de még kalácsot is adott, amit a gyerekeknek küldött.

Vagy:

         -Miért olyan bús, Magdi néni?

         -Mert nem kaptam olajat. -/Zsírt ugyanis hónapok óta nem láttam, olajjal főzünk./

         -Adok én szívesen.

         -Sose adjon, talán holnap kapok, addig megvagyunk nélküle.

         -De hát jöjjön, adok én. -/és ad./

         -Jancsi bácsi olajban vagy pénzben adjam vissza?

         -Sehogy! Ezt a gyerekeknek küldöm.

...........

Voltam belgyógyásznál, mert állandóan fölöttébb hervadtul érzem magam, s folyton erős fejgörcseim vannak. - Persze a mensesem is szünetel ostrom óta, lehet, hogy ez se normális.-

Hát hála Istennek nincs semmi "hivatalos" bajom, csak nagyon alacsony a vérnyomásom s némi hormonzavarokkal küszködöm. Írt is egy csomó receptet, amit aztán szépen összehajtogattam és eltettem "emlékbe", mert hogy ki is váltsam azokat, ahhoz végképp nincs pénzem.

 

 

l945. szept. 24.

         Közben a cselédlányom -miután meghízott és minden tartalékom felette- távozott.

 

         "Legnagyobb bánatom, azonban Deske".

Szeretnék Hozzád repülni, csak egy napra, csak egy órára, csak annyi időre, hogy megsimogassam a hajad, megcsókoljam a két szemed, és megmondjam bízz, ne veszítsd el a hitedet, türelmedet... mi várunk, szívünk minden szeretetével várunk.

........

        Másfél hete nem ebédeltem, mert délelőtt nem jutottam hozzá, hogy főzzek, délben meg, hogy egyek. De az is igaz, hogy pénzem se volt rá.

8000 P a fizetésem, de 1 liter olaj is 8000 P. Hát csodát csinálni nem tudok! Kisdesdke pár napig Anyikáéknál van, Erzsébetkét beadtam a Nemzeti Segély bölcsődéjébe -ott teljesen el van látva, és nagyon szeretik. Reggel viszem, este hozom.

 

         És itt egy kis kitérőt kell tennem, mert el kell mesélnem arany-Erzsébetkém bölcsis esetét,amit a gondozónő mondott el nekem nagy nevetve.

Az egyik kis csöppség bepipilt, s az bizony a földre csurgott. A gondozónő megdorgálta, majd hozzátette: most pedig törüld föl. A kicsi megtette.

Mind ezt Erzsébetke nagy figyelemmel nézte és hallgatta, - aztán kiállt a szoba közepére bepipilt, majd szó nélkül elment a törlőrongyért és feltörülte. Mondanom sem kell a szidás elmaradt, olyan jót nevettek rajta.

 

         No e kis kitérő után vissza az árakhoz.

 

                            1 fej káposzta 1500 P

                            1 kg szőlő 1200 P

                            1 kg zsír 11000 P

                            1 doboz gyufa 100 P

                            1 mázsa szén 16000 P

                            1 selyem-sál 40000 P

                            1 pár cipő 80-100000 P

 

Ismétlem: a fizetésem 8000 P. Mind ezt csak mutatóba írtam le, a fontos az, hogy Te mikor jössz!

 

 

1945. szept. 30.

         Nehéz most az életem, éDes. Cselédem nincs, a gyerekeket beadtam bölcsődébe ill. óvodába, ami azt jelenti, hogy tanítás előtt még két-fefé kell vinni őkét, s d.u. ugyanígy két felöl hazahozni. Ez nem is túl egyszerű, mert a bölcsőde és az óvoda elég messze esnek egymástól.

         Van több magántanítványom is, rengeteg a mosnivaló a gyerekek után, takarítani is kell -/néha csak éjjel jutok hozzá/- , és hát úgy "mellesleg" tanítok is a Váli úton. Arra is készülni kell, hiszen minden szemléltető-eszköz stb. odaveszett, ezért pl. csomagolópapírt szögezek a konyhaajtóra, s úgy rajzolom a földrajzhoz a térképeket.

 

 

1945. nov. 2 halottak napja

         Azelőtt ez a nap valóban a halottaké volt, mi élők a temetőkbe mentünk virággal a rokonokhoz, s a barátnőmhöz Máriához. Most csak otthon mondunk imát értük.

         Tegnap fejeztem be kis Terézke életét. Nagyon hatott rám. Igen ez az, amit én is képzelek: semmit se tenni, de mindent megtenni, - vagyis állhatatosnak lenni a napi munkában, s mind abban, ami adódik.

         Dosztojevszkij szerint: " Könnyebb hősnek lenni egy másodpercig egy percig, mint néma heroizmussal viselni a mindennapot. Vállald magadra, hogy viseled a szürke mindennapi életet, végzed a munkát melyért senki sem dicsér, melynek hősiességét senki sem veszi észre, mellyel nem kelted föl senki érdeklődését magad iránt. Aki elviseli ezt a szürke mindennapi életet és mégis ember marad, az igazán hős."

         Én azt hiszem "hős" helyett ide szent-et kellett volna írni!

 

 

1945. nov. 24.

         Nyirkos hideg, amolyan enyhe téli nap van. Erzsébetkét most vittem el a bölcsődébe, s most Szutrélyhoz sietek, hogy megtudjam hogy van Kisdeske, aki tüdőgyulladással fekszik a Stefánia gyermekkórházban. Látogatni nem lehet, mert jöttöm után órákig sír. Így hát minden reggel elmegyek Babu urához - aki őt bent kezeli -, hogy érdeklődjem.

         A szembejövő emeberek lehajtott fejjel és felhúzott vállal kissé előregörnyedve, zsebredugott kezekkel sietnek céljuk felé. Ez is olyan tipikus téli jellegzetesség. Én - magam sem tudom, hogy lehet - ma nem fázom, pedig még mindég tavaszi kabát van rajtam, mert a bundám az óvóhelyezés nyomait nem tudta kiheverni. Sál sincs a nyakamon, - de mondom: nem fázom.

         A Horthy Miklós úti tó mellett hirtelen megtorpanok, amint a fűre esik a tekintetem, mert vékony hóréteg takarja. Nem is akarok hinni a szememnek s mintegy bizonyítékot keresve nézek a távolba. A Sas-hegy huncutul kacsint rám, mintha csak azt mondaná "Nézz csak, nézz meg jól te hitetlen" -mert bizony sziklás, kopár oldala hóborított, s a háztetők is mind, mind fehérek.

         Szóval leesett az első hó, állapítom meg magamban. Valami örömféle fut át rajtam halványan, aztán megyek tovább. Eszembe jutnak gyerekkori téli esték, meg fagyos reggelek, mikor az örömtől sikoltozva ugráltunk az ablak előtt az első hó láttán. Évekre visszamenően tudtuk az első havazások dátumait, s ezeknek a napoknak éppen olyan hangulatíze volt, mint a Mikulásnak vagy karácsonynak. S most magamban keresem ezeket a régi hangulatszíneket, azt az ujjongó örömvágyat, hogy a csillogó hótól síkos járdán neki-nekifutva csússzak egy nagyot, mint hajdan, vagy a szűzhóba apró léptekkel szívet tapossak. És mind ebből nem találok semmit. Tehetetlen szomorúsággal állapítom meg, hogy az elmúlt szörnyű ostrom-év elvett mindent, ami lelkesedés, ujjongás, örömhangulat volt bennem. És sírni szeretnék, mert rádöbbenek, igen, a fiatalságunkat vitte el, a fiatalságunk élménylázát, nekilendüléseit, lelkesedő hangulatérzéseit.

S mikor a doktortól visszafelé jövet kavargó hóesés mutatja, hogy végérvényesen megérkezett a hóember-építés évszaka, én nem arra gondolok, hogy de jó lenne síelni, hanem, hogy kalap helyett most már turbánt kell a fejremre tekerni, s az jár az eszemben, hogy ha vastagabb lesz a hó a két kis gyereket ki kellene vinni szánkózni, de rögtön elvetem a gondolatot, mert belémvág a tudat, hogy sem nekik, sem nekem nincs hócipőnk.

         Most már én is fázom. felhajtom a kabátom gallérját, összefogom a nyakamon, és felhúzott vállakkal, lehajtott fejjel, kissé előregörnyedve - épp úgy, mint a többi ember - sietek tovább.

 

         Nyom a gondolat is, hogyan fogom tudni elintézni a dolgaimat a városban, mikor most 9 óra van, de villamosok csak fél 10-ig járnak, s nekem előbb még haza is kell mennem.

         A városban igen sokat szaladgálok, városházán, Segítő-alapnál, bankban stb. - a végén már olyan fáradt vagyok, hogy alig vonszolom magam. A Kígyó utca sarkán valami szívetkínzó élményben van részem. Egy öreg, vak koldus énekel. Az éneket nem ismerem, de panaszos, szomorú dallama messzire hangzik. Mikor közelebb érek hozzá meghallom egy-két sorát a szövegnek, az ének egy melegszívű szerelmes asszonyról szól, aki őt megölelte.

                   Szinte futva menekülök tovább. Ebben az emberben az én ki nem mondott - talán végig sem gondolt - gondolataimat látom megtestesülve. Mert ilyen vak koldusénekesei vagyunk mi is a sorsnak. Hajnaltól késő estig robotolunk, mosunk, súrolunk, éhesek vagyunk és szaladgálunk a mindennapiért - de este, az agyonhajszolt nap után mikor a fűtetlen szobában selyempaplan alá fekszünk, arról álmodunk, hogy csinosak, ápoltak, jól-öltözöttek, kívánatosak vagyunk, s a dermesztő sötét hangtalan semmi helyett az urunk ragyogó két szeme mosolyog ránk.

         Nehéz csak anyának és családfenntartónak lenni, mikor az ember 26 éves.

 

         Esténkint végre, ha lepihenek, Te jársz el hozzám éDes. Keresem a régi szavak hangulatát, ízét, s próbálom felidézni magamban. Ezer apró semmiség jut eszembe, egy-egy szó, szemvillanás vagy gesztus, amit más tán nem is érthetett, de nekünk nagyon sokat jelentett, mert közös tartalom, élmény volt mögötte.

         Szeretnék egy-egy ilyen szót hangosan kimondani, de nem merek, mert félek, hogy a hideg, sötét buta semmi visszhangozza, vagy ami még rosszabb üresség támad utána, s nekem százszorosan fog fájni, hogy egyedül vagyok.

                   ......

       "Minden kis szokásod őrizve őrzöm.

                   Furcsa, ma szívem avval van teli,

                   Hogy két ujjad a cigarettád

                   Karcsú testét öleli

                   Nekem kétszer szép, ami tetszik

                   Egyszer magamnak, másszor érted,

                   De Te is fájsz, ha bánatom van,

                   S most minden bánat kétszer éget.",

                                      /Lidith Júlia/

                  

 

1945. dec. 6. Mikulás

         Kisdeskét már másfél hete hazahoztam a kórházból -/plédbe csavarva a két karomon, gyalog.../, tüdőgyulladása szerencsére enyhe és gyors lefolyású volt. Most Erzsébetke beteg, influenzás, lázas, köhög. Bölcsődébe így nem vihetem.

         Az iskolai tanítás szünetel, az iskolákat nem tudják fűteni. Egyik nap - isteni sugallatra - ragyogó ötletem támad: fáért otthon fogok tanítani. Így a tanulóim, is jól járnak, de mi is, mert lesz mivel fűtenem. A hallt berendeztem tanulószobának, a széthúzható asztal nagy segítség. Napi 17 tanítványom van, akik fejenéként havi 30 kiló fáért nem egy órát, hanem rendes iskolai oktatást kapnak tőlem. /Ez a tanítás december közepéig tartott/

         Havi fizetésem 1 liter olajra elég.

Azért a gyerekek ablakát meglátogatta a Mikulás. Én sajnos semmit se tudtam venni nekik, de Anyikáék, Ditti meg a tanítványaim hoztak almát, diót, édességet, s azt tettem az ablakukba. Erzsébetke és Kisdeske annyira örültek, hogy - mint mondani szokták - azt se tudták mit csináljanak örömükben. Én Rád gondoltam éDes, hogy mit adnál azért ha most láthatnád kicsi gyerekeidet.

 

         Ricsi hívott magához ma délután s ragyogó szemmel újságolta, hogy eladta a perzsabundáját, a pénzt befektette, ennek a kamatját nekem szánta, ez hetenként kb. 12-15 ezer P lenne. Kérte fogadjam el, olyan szeretettel, örömmel adja. - Megköszöntem. hogy ez nagyon aranyos gondolat tőle, de én nem fogadom el, mert kényes vagyok arra, hogy magam tartsam el a gyerekeimet - További kérésére azt válaszoltam, ha nagyon akar adni, hát vegyen néha valamit a két gyereknek ami eszébe jut. Csak hát - volt az ellenvetése - egyedül én tudom mi az, amire szükségük van, s különben is 15 ezer P az ma semmi. Végül elfogadtam azon vettem meg a karácsonyfát.

         Ez az egész kamat-ügy pár hétig tartott csak az infláció miatt. Örültem, hogy így alakult.

 

 

1945. dec. 16.

         Közeledik a karácsony. Az örömteli készülődésekből mostanra nem maradt semmi, mert nincs pénzem, még egy darab építőkockára sem a gyerekeknek. Ünnepi vacsoráról meg szó sem lehet, mert - hogy csak egyet említsek - 1 liter olaj már 120 ezer P! - vagyis több, mint egy havi fizetésem.- Mater Németh adott két kis Angyalkámnak játékokat, babát, hogy legyen mit tennem a fa alá. Végül barátoktól, családtól, rokonoktól rengeteg ajándék jött össze.

         23.-án este a konyhában díszítettem fel a fát, mikor a gyerekek már javában aludtak. Persze közben nagyon sokat sírtam, mert rettenetes volt ez a készülődés a teljes reménytelenségben ... hogy Te..., s minden dísznél, minden cukorkánál, amit a fára akasztottam a mi régi karácsonyaink jártak az eszemben. - A szaloncukor papírjába diót csomagoltam, mert 1 darab szaloncukor 8000 P! nem tévedés! Nem egy kiló, egy darab ára! A cselédszobában az ablak alá állítottam a fát, s az előtte lévő rekamiéra -amit fehér lepedővel borítottam le- raktam ki az ajándékokat. Fájt, hogy én semmit se vehettem a gyerekeknek, de a rekamié így is zsúfolásig megtelt a sok játékkal.

         Anyikáék, Ricsiék voltak itt és Raskó Pisti. A gramofon a Stille Nacht-ot játszotta, így sikerült igazi karácsonyi hangulatot teremteni. A gyerekek nagyon örültek, - pedig szegények lázasak voltak, Erzsébetkének mind-két fülét felszúrta Z.J., Kisdeske meg influenzás és szamárköhögés-gyanús volt, de még a gyomra se volt rendben. Később Jenny mama is megjött Mikivel, akkor újra meggyújtottuk a gyertyákat. Én nem tudtam visszatartani a sírást, hát beosontam a szobába, s ott bőgtem. Kiabálásra lettem figyelmes, s mikor kirohantam azt látom, hogy valaki szó szerint kidobja Erzsébetkét a kis szobából a konyhába, s Ricsi kapja el. Kisdeske már kint volt. Az történt, hogy a fa kigyulladt, s mint egy lobogó fáklya égett, s égett a lepedő, égett a sok ajándék is. Alig bírták eloltani, pedig hárman is küszködtek a lángokkal. S mikor végre sikerült, a szoba, konyha úgy nézett ki, mint egy csatatér, mindenütt elégett maradványok, pernye, bokáig érő víz, s az előbb még ragyogó, gyönyörű karácsonyfából egy fekete, üszkös csonk maradt csupán. A lakást -/mármint a konyhát és kis-szobát/ - Ricsi hozta rendbe. Fellapátolta a rengeteg vizet, felmosta a két helyiséget, - én csak néztem, teljesen használhatatlan voltam, mert ez már több volt, mint, amit az idegeim elbírtak.

         Később Váli Jóskáék jöttek fel, karácsonyi ajándékokkal a gyereknek Így legalább az elégett játokok helyett jutott nekik mégis valami..

         Mikor már aludtak feljöttek értem Posta Maciék a negyedik emeletről, hogy menjek le hozzájuk. Ott már annyira rosszul éreztem magam, hogy , még egy teát sem bírtam meginni. Lefektettek a díványukra.- Aztán már csak néha volt egy-egy világos pillanatom. Arra emlékszem, hogy felkísértek ketten, de mikor elengedtek ráestem az asztalra -/ezt már tőlük tudom/- s igen gyenge volt a pulzusom -/ők úgy mondták: alig volt/ . Bekény adott egy szíverősítő injekciót, s éjjel is megnéztek, hogy vagyok. Kisdeske többször hányt, meg biepit kért, majdnem négykézláb tudtam csak az ágyához menni.

         Reggel Miki jött el, hogy kisegítsen bennünket Zugligetbe ahogy már megbeszéltük. Megkértem, vigye ki a két gyereket, mert én olyan gyenge vagyok, hogy még lépni sem bírok. Így is lett, én meg feküdtem egész nap. Estére Miki hazahozta Erzsébetkét, akit másnap Raskó Pisti vitt el , s náluk is maradt január 3.-ig. Kisdeskét Jenny mamáék kint tartották. Erzsébetkét azután Váli Béláék vitték magukhoz. Engem muszáj volt mentesíteni, mert totál "kész" voltam. - És sajnos mindennek a tetejébe karácsony este óta egy deka tüzelőm sem volt. - Mondhatom, ha választani kellene éhezés és a fázás közt, az éhezést választanám. De hát nem volt választási lehetőség, mindkettőből kijutott most. Éhesen, összekuporodva a hidegtől fáztam, fáztam, fáztam... háát...

 

 

                                               1946.

 

 

 

         Közben egy napra hazahoztam Kisdeskét, mert ki kellett vizsgáltatnom, ugyanis lefogyott, semmit nem akart enni, teljesen étvágytalan volt.- Hála Istennek semmi komoly bajt nem találtak, az influenza ment a gyomrára, és változatlanul szamárköhögés-gyanús.

         A jégzajlás elvitte a Ferenc József-hidat és a Petőfi ponton hidat is. A propellernél százával álltak sorba, nekem pedig át kell jutnom Pestre, hajt a vágyakozás, mert egy hete már hogy nem láttam az én vöröshajú Angyalkámat. Kimegyek Kelenföldre. Hihetetlen tumultus a vonatoknál, egy halott a földön -/agyonnyomták? Leesett?/- mondják, ez itt mindennapi eset.Nagy nehezen mégis feljutok egy tehervonat külső -/fékező?/ nyitott részébe. 9-12 ig tart az út, míg Budáról átjutunk a pesti oldalra!! Almásy Magdussal még tréfálkozni is van erőnk, mondván, jó számtan-feladat lenne : "Ha gyalog 20 perc az út, mennyi idő alatt teszed meg vonaton?" Csonttáfagyva, s elgémberedett tagokkal mégis csak átjutottunk valahogy, onnan már gyalog tovább a Stefánia útra

         Kicsi Erzsébetkém örömmel fogad, de kiderül, hogy szamárköhögős. Sajnos még nem jöhet haza, mert nincs tüzelőnk.- Váli Matyi büszkélkedni akar kedvesen, hogy milyen angol szavakra, mondatokra tanította meg Erzsébetkét. "

                   -No Erzsébetke kethcup please...

                   -Nem ketheup please, leveszkét kélek!

 

Pár nap múlva Kisdeskét megyek meglátogatni, de azonnal el is hozom onnan, s Anyikáékhoz viszem, mert Grószi igen rosszul van, - még aznap éjjel, jan. 24-én még is halt.

         Január végén sikerül tüzelőhöz jutni. Kapok kölcsön egy húzós kocsit, s a Margit körút mögül 5 mázsa szenet cígolok haza Váli Miki segítségével. Itthon már "csak" fel kell hordani a lakásba, de bírom, tele vagyok örömmel: hazajöhetnek a gyerekek. Lány nincs magam vagyok velük. Naponta viszem sétálni őket, s ha hó van ródlizni. Egy percre sem hagyhatom - s nem is hagyom - egyedül Erzsébetkét és Kisdeskét. Ha el kell mennem valahova magammal viszem őket. Ez nem mindig könnyű.

         Fffog az menni!... igen de meddig? S mi lesz, ha újra kezdődik a tanítás?

 

 

Február 17. vasárnap

         És most egyszer a gyerekekről. - Fáj a szívem, hogy Te nem láthatod őket, a mosolyukat, a kedvességüket, szépségüket , s nem hallhatod csacsogásukat.

         Kisdeske olyan, mint egy kis kofácska, egész nap be nem áll a kis szája. Mindent megfigyel, mindent megkérdez, és jaj annak, aki nem ad kielégítő választ neki. - Nem csak én mondom,, de mindenki, aki csak egy félórát beszélgetett vele, hogy hihetetlen logikus, bámulatba ejt vele mindenkit. Remek a memóriája is . Két-három hallásra 6-8 soros verseket megtanul, s tudja a Memorare-t is, ami igazán nem egy 3 éves kisfiúnak való szöveg.

         Valamelyik nap a körúton meglátta a villamos belső oldalán lévő táblát, ami a lépcsőt fedte a "Fuss vagy fizess" felírással. - Kisdeske nézi, nézi, aztán megkérdi: "Miért nem szabad ezen az oldalon felszállni?" - Érted, Deském? Minden más hasonló korú gyerek kérdése az lenne: mi az? -Ezt ő azonnal kikövetkeztette, s csak arra volt a kíváncsi, hogy miért nem szabad felszállni.

         Nagyon gyöngéd, és nagyon kedves tud lenni. Megdicsér /!/, hogy: jó mamika vagy, mert mindig megfürdetsz minket, megköszöni, hogy sétálni viszem őket. S bíztat: ha nagy leszek mosni is én fogok helyetted. Jó mamika vagy szögezi le, most már igazán hazajöhetne a Papi neked.

         Mamika, miért fekszünk le? - kérdi egyik nap.

                   Mert este van, s ilyenkor mindenki lefekszik.         

         Papi is?

                   Igen.

         De mit gondolsz, a hadifogságban nincs ágy!

 

Mamika, törjünk diót, nekem, neked, Erzsébetkének meg Papinak. - S valóban minden negyediket félreteszi neked!

- Mamika, emlékszel még arra, hogy Papival fürödtünk a Dunában? - kérdi egyik nap váratlanul.

 

         Hát amint látod, éDes, kisfiad szívében élénken él képed. S ha itt lennél láthatnád, hogy milyen aranyos, kedves fiúcska, s olyan szép, de olyan szép!... Amerre megyek vele, mindenki megfordul, hogy gyönyörködjék benne, és megszólítsa. A haja göndörödő, s olyan világos szőke, hogy majdnem fehér. Szépen is öltöztetem őket: fehér, világos- és sötétkék holmikban járnak egyformában. A különbség csak annyi, hogy Erzsébetke hajába nagy fehér maslit kötök, s otthon néha szép kis fehér hímzett vagy csipkebetétes kötényke van rajta. .

         S most Erzsébetkéről.

Ezideig nem kell tartanom attól, hogy Papi méreteit örökli, mert 8 cm-rel alacsonyabb, mint Kisdeske volt ebben a korban. Egyelőre inkább picikét kövérkés, de ezt cseppet sem bánom az óvóhelyi rettenetes éhezése után.

Erősen vöröses-szőke göndörödő haja van, valami egészen különösen szép árnyalatú. Nagy kék szeme és pirospozsgás pofikája van. /Ezt a két piros rózsát egy későbbi vérhas végleg letörülte./ S Erzsébetke tipikus kislány, - ha idegen szól hozzá legfeljebb elmosolyodik kicsit szégyenlősen, de meg nem szólalna. És remek memóriájú! Kiderült, hogy Kisdeske valamennyi versét ő is tudja. Egyik este pedig, mikor bátyja megakadt az esti imában ő folytatta helyette a Memorare-t!! Szóval igen jó megfigyelő ő is, és nagyon okos.

         Engedelmes, aranyos kislány. Gyakran odajön hozzám, átöleli nyakam a két kis karjával, s odabújva súgja: "szeletlek, mamika." Ő is naponta imádkozik érted, kicsi kezeit összetéve: "Szűz Mália, hozzad haza Papikát!"

         Erzsébetke még abban is tipikusan nő, hogy aszerint néz ki, milyen napja van. Néha "csak" szép kislány, néha meg olyan gyönyörű, hogy ő a csodálat tárgya s nem Kisdeske, pedig akkor már ugyancsak nagyon szépnek kell lennie, elhiheted.- S nagyon jó természetű! Békés, nyugodt kisbaba. A hasiját nagyon szereti, ha valahol vagyunk és egy kanál megcsörren rohan az asztalhoz és leül! Váli Béláék, Irén néniék, de Váli Jóskáék is rajonganak érte. Kedvessége, bája, mindenkit lenyűgöz, aki ismeri.

         Kisdeske már "komoly" segítséget is jelent. Hoz fát a kályhához, krumplit a kamrából, ha kérem, segít törülgetni...

 

 

Február 18.

         Egy kis ízelítő a mai árakból, érdemes rá odafigyelni:

                   1 liter olaj 440 000 P

                   1 spulni cérna        90 000 P

                   10 deka dióbél 44 000 P /békében 32-42 P volt/

                   1 kg mák 180 000 P

                   1 újság 1 000 P

                  1 villamosjegy 3 000 P

                   Hozott anyagból egy ruha csináltatása 2 és '/2 millió!

 

Sömjén Ditti -/a bicikli társaságunk egyik tagja / - hetenként néha háromszor is feljön, s többször hoz babot, borsót. Sőt egyszer olajat is. Ugyanis hónapok óta először kaptam húst - Jenny mamától két nyúlcombot - s bánatosan meséltem neki, hogy nem tudom megcsinálni, mert nincs olajam. Másnap reggel 7- kor beállított egy kis üveg olajjal. Mikulásra meg karácsonyra felpakolva jött, annyi játékot /drágákat!/ hozott a gyerekeknek.

         Karácsonykor meg Nyakas néni -/a házmesterünk/ - beállít egy nagy csomaggal, hogy rábízták továbbítsa nekünk. Kérdésemre sem akarta elárulni, hogy kitől van, mert erre kérték. "Zábojy Jancsiéktól ugye"? Erre nem számított Nyakas néni s erősen elpirult. - Mikor megköszöntem .Jancsiéknak, elhárították, hogy "nem tudnak róla" - pedig bizony ők voltak a jótevők.

 

         Február elsején megalakult a köztársaság, Tildy az elnök, Rákosi a miniszterelnök.

         A svábokat kezdik kitelepíteni.

 

         Idén még csak 3-4-szer esett hó, az is hamar elolvadt. Szóval síelés terén az idén semmit se mulasztottam.

 

         Jellemző, hogy már van tojás-pótló, vanília-pótló, fahéj-pótló, méz-pótló, Sertamin és Robotin ételízesítő, csak éppen pénz nincs, hogy vásárolni is lehessen valamit.

 

         Hónapokkal ezelőtt - még nyáron - egyszer azt éreztem szinte teljes bizonyossággal, hogy még nagyon sokáig nem látjuk egymást. Azóta többször is ismétlődött ez a szörnyű érzés. Borzalmas.- Pedig amúgy is nehezek a napjaim. Esténkint sose a jól végzett munka érzésével fekszem le, hanem annak a tudatával, hogy mennyi mindent kellett volna még csinálnom, s mi mindennel maradtam el.-Sose tudok kézimunkázni vagy olvasni, s ha mégis pl. varrok egy kötényt magamnak már bánt a lelkiismeret, mert nem mostam fel a konyha kövét, vagy egy halom kimosatlan pelenka mutatja, hogy luxus és tiltott dolog a magam dolgaival foglalkozni. Mindent a gyerekeknek, s a gyerekekért csinálok, s mégis állandóan azt érzem hogy nem vagyok jó anya. Túl szigorúan fogom őket talán, s nem eleget mesélek és játszom velük. Tudom, hogy erre komoly mentségem van, de mégsem tudom felmenteni magam. A nappalok velük telnek el, s este, ha már mindennel végeztem még egy halom pelenka s a kis ruhák várnak rám, hogy kimossam. Nem egyszer csak éjjel jutok a takarításhoz, és van úgy is, hogy annyira fáradt vagyok, hogy sem megágyazni, sem levetkőzni nincs erőm, úgy dőlök csak le majdnem éjjel a rekamiéra aludni.

         Jó lenne egyszer már nem túlfáradni, s szeretném két kézzel szórni a pénzt, hogy ne lássam magam előtt soha többé a tétovázó én-emet, amint spekulálva ácsorgok egy fél-kiló sárgarépa előtt, hogy meg merjem-e venni vagy se.

         Ha Te most itt lennél sok keserűség érne. Mikor végignézel /néznél/ - rajtam s meglátod a bundának csúfolt rongyot a tenyérnyi szőrtelen világító foltokkal, arra gondolsz, hogy vehet magára valaki ilyen koldusgúnyát, de nem mondod, mert a legesleghervadtabb filléres-áruházi műrosotos télikabát ára is olyan csillagászati szám, ami földi halandó számára elérhetetlen. Majd rájössz, hogy fogytán a zsebkendőd, s náthás vagy és probléma mibe kifújni az orrod emberek között - /mert a magam-csinálta zsebkendők nem éppen szépek/, de nem tudsz megvenni egyet se, mert az nagyobb luxus, mint békében Lillafüreden üdülni egy hétig! Aztán elmész egy üzlet mellett és ökölbe szorul a kezed a sok finomság láttán, mert eszedbejut a déli ebéd vagy az előző -marharépából készült- vacsora. És nem tudsz megvenni egy cukrászsüteményt se mert annál sokkal önzetlenebb vagy, hogy csak magadnak vegyél, de 4 darabra már megközelítőleg sem telik. - Az utcasarkon ott a virágárus, Te arra gondolsz, hogy milyen nagyon tudok örülni az ilyesminek, de félretolod őt az utadból, mert összesen nincs annyi a tárcádban, hogy egy szálat megvegyél, nem-hogy egy kis csokrot.

         És tudod nagyon nehéz türelmesnek és a sorssal szemben alázatosnak lenni, hogy majd jobb lesz, csak ki kell várni. Mit kivárni? Azt, hogy mindenünket eladogatjuk? Vagy, hogy teljesen lerongyolódunk? Vagy arra várjunk, hogy mire kicsit jobb lesz Kisdeskét már katonának sorozzák? Ami itt van, az nem jövő. A feketézők spekulációja elsöpri majd a föld színéről, amit úgy hívnak, hogy középosztály. - Még egy halvány, nagyon halvány reménységünk van, a békekötés. Ha ezt is kitolják, akkor olyan fekete éjszaka következik erre a szerencsétlen országra, minek hajnalát kivárni egy emberöltő kevés.

         Még az örökös honvágy árán is menekülni szeretnék innen.

 

         /De visszatérve erre a sok nincs-re egyet tudnod kell: a gyerekek mindig tiszták, mindig tiszta ruhában és szépen öltözve járnak, lehetőleg mindég egyformán, mindent magam varrok, kötök nekik. A pincézés óta többé nem éheztek, csak az ételek minőségével és változatosságával van baj. Igyekszem ezen a téren is találékony lenni, de hát kezemet megköti a: nincs.

 

 

Február 19   .

         Szi-Szi.kém olvastad a két nappal ezelőtti ártáblázatot? Hát idefigyelj, ma:

                   1 liter étolaj 1 000 000 P

                   1 kg cukor 2 800 000 P

                   1 kg liszt              300 000 P

                   1 tojás 20 000 P

                   1 villamosjegy 10 000 P

                   1 hajszalag 110 000 P

 

Mi lesz ebből? S múlt heti kalória-pénzem 500 000 P volt. nevetnem kell!

 

         A rádió bemondta, hogy a köztisztviselők 50 %-át elbocsátják, mert fölöslegesek.

 

Abbahagyom. Késő van, s bár még a konyhát fel kellene mosni, mégis lefekszem. A gyerekek jól-lakva, megfürdetve szusziznak, olyanok, mint két kis angyalka.

 

         Február 24

Mindjárt éjfél van, a rádióból a Tannhauser nyitánya hallatszik... itt vagy mellettem.... hallom a hangod, ahogy az Operában mögöttem ülve súgva nagyarázol... érzem a kezed szorítását, figyelmeztető mozdulatát a különösen szép részeknél...

 

         Csak két ár: 1 pár cipőfűző 50 000 P

         1 villamosjegy 20 000 P.

 

 

1946. február 25 hétfő

 

         Deske írt! Írt! Írt! Valahol Moszkva mellett van. Mióta elment ez az első kézzelfogható hír róla. Micsoda boldogság látni a kezeírását, tudni, hogy egészséges, hogy hazagondol! Újra érezni, tudni, hogy minden gondolata mi vagyunk, hogy épp úgy igényli a szeretetünket, mint mi az övét, - és épp úgy nem tud igazán élni nélkülünk, mint ahogyan mi se nélküle.

         É-Deske Uram, a mély elkeseredést, ha nem is a túlzott optimizmus, de nyugodtabb reménykedés váltotta fel, hiszen eddig végeredményben még azt se tudtam biztosan, hogy élsz. A rettenetes feszültség ami bennem volt, most végre feloldódott. É-Deském, szeretném szétkürtölni a világba, hogy mindenki meghallja, hogy mindenki velem örüljön: az én drága Uram: írt! Írt! Írt!

         Mikor már majdnem elvesztettem a hitemet, a jó Isten megmutatta, hogy csak megpróbálja övéit, de nem hagyja el.

         ... és érdemes elgondolkodni azon, hogy aznap kezdtem kilencedet Kaszap Istvánhoz, mikor leveled megírtad, s Anyika azelőtti nap fejezte be a kilencedet, hogy az megérkezett.

 

Február 28.

         Március elsején újból megkezdődik a tanítás. Nincs mit tenni Kisdeskét Zugligetbe viszem ki, Erzsébetkét Anyikáékhoz, mert még 3 hétig nem veszi be az óvoda őket, mivel Erzsébetke szamárköhögős volt. Nekem pedig naponta be kell járnom az iskolába, és nincs segítség - lány -, aki vigyázhatna rájuk. Rettenetesen fognak hiányozni a kis pockok, de a kényszer diktál. No meg a tüzelőm is elfogyott, s így, ha nem kapom meg a rég kifizetett fát úgy be is szüntethetem a fűtést. Szi-Szi, pokoli dolog ám fázni, fűtetlen lakásban fagyoskodni, mikor az ember csak összekuporodva ül, ül és fázik, fázik egyebet sem tud csinálni. Idén bőven volt benne részem.

No, de nem baj! - mert magamnál őrzök egy gyűrött, piszkos lapot, amit naponta százszor is elolvasok -pedig kivülről tudom már minden sorát -, egy gyűrött, piszkos lapot, aminek jobban örültem, mint a legszebb levélnek, amit valaha kaptam.!

                   Ennél boldogabb most már igazán csak akkor leszek, ha hazajössz!

         Nagyon közel vagy hozzám, és elérhetetlenül távol!

 

Március 4.  

         Esténkint hallgatom a rádió híreit, beszélik, hogy március 15-én vagy 21-én kikiáltják a tanácsköztársaságot - vagyis a proletárdiktatúrát. ??!!

 

         És egy kis ártáblázat ismét:

                   1 liter olaj 2 millió

                   1 liter tej     90 000 P

                   1 kg kenyér 24 000 P

                   1 kg cukor 4 500 000 P -/nem tévedés!/

                   1 pár női szandál 15 000 000 P !!!

        

         És egy-két szó, ami a háború óta termett, vagy legalább is azóta használatosak:

 

         infláció köles                 papírablak

         adópengő             gersli                papírhiány

         robot ponton-híd                 műszál

         közmunka Sertamin            csencselés

         közmunkaváltság Robotin             batyuzás

         melasz                  étolaj                UNRA

         barna-cukkor        hormonzavar     -nemezeti -segély

         planta -tea    sacharin            népbíróság             fahéj-pótló          vanília-pótló tojás-pótló                   

         marharépa             atombomba      kollektív-szerződés

         kukoricaliszt          méz-pótló                   szakszervezet

         prósza                  kenőszója                   igazolás

         kukoricakása szójaliszt            háborús-bűnös

         fahéj-pótló            planta tea          népbíróság

                   köztársaság, demokrácia, szocializmus, kommunizmus,

                   fűtetlen szoba, ablakhiány, kenyérhiány,

                   fáradtság, piszok, idegesség, félelem,

                                               és:

                            nincs, nincs, nincs!

 

Március 20.

         Ma láttam egy sí-filmet. Érzed éDes, hogy mennyi hangulat, szín, mosoly és csók fűződik ehhez szóhoz! Fogunk mi még együtt síelni?        

 

         Tanítás előtt reggel elviszem Erzsébetkét az óvodába, délután megyek érte. Kisdeske ismét Zugligetben van. A lakást teljesen rendbehoztam visszaköltözhetnénk a szobákba, de ablakom nincs. Hetenként legalább kétszer kimegyek Zugligetbe, megnézni a Kiskomát, és jól elbeszélgetünk Jenny mamával. Mióta Grószi meghalt, nagyobb a nyugalom, kevesebb az idegesség és kényszerűség.

 

 

Március 23.

         Akarod tudni Deském, hogy miért olyan reménytelenül fáradt néha "feleségmausi", hogy este csak ül, ül késő éjjelig és annyi ereje sincs, hogy lefeküdjön? - Hát akkor É-Des egy Kiskomám figyeld meg ezt a hetemet:

         Hétfő:

Erzsébetkét elviszem reggel az óvodába, ami nem éppen közel van, a Daróczy úton -. Onnan Átmentem Anyikáékhoz, mert nagyon régen voltam ott, s nem tudom mikor lesz időm újra. Tőlük a Pedagógiai Szemináriumba gyalogoltam a Mária Terézia térre. -/Ma Horváth Mihály tér./ Utána Mikszáth Kálmán téren volt dolgom, s onnan mentem haza.

A délutáni tanítás után Erzsébetkéért mentem, s vele Irén nénihez, mert már nagyon igényelte kis angyalkámat.

Este vacsora készítés, vacsiztatás, fürdetés, ágyazás, fektetés, mosogatás, mosás, konyhafelmosás.

         Kedd:

Egészen kora reggel biciklin átrobogok Anyuékhoz, megkérem jöjjön valaki a Kicsit őrízni, mert éjjel belázasodott, s nekem 8-ra már az az iskolában kell lennem, a reggeli étkeztetésen inspekciózom, s 9-ig kell ottmaradnom.

Amikor végeztem, hazarohantam, Erzsébetkét rendbehoztam, átöltöztettem -/még mindig nem szobatiszta/, de ez nem az ő, hanem az ostrom bűne/, megreggeliztettem, fát vágtam és befűtöttem. Közben megjött Apec, s én visszamentem a suliba. A tanítványaimmal átmentünk a Bocskay úti iskolába, onnan két fordulóval egy osztályra való kettős padot hoztunk a Váli útra. Természetesen én is cipeltem, nemcsak a gyerekek.

Délben ismét inspekciós voltam a dán étkeztetésen 12-1-ig. Ezután hazasietek, megfőzöm Apec és a Kicsi ebédjét, majd 2-re vissza az iskolába tanítani, illetve ma tanítás helyett összeszereljük a gyerekekkel a padokat, letörülgetjük, s helyére állítjuk azokat.

Este: a már leírt szokott munkaözön.

         Szerda:

Erzsébetkét jól bepakolom, s viszem az óvodába . Az otthoni takarítás, mosás után az iskolába megyek, ahol pár ügyes gyerekkel együtt papírral beragasztjuk a hatalmas ablakokat. Elkészültével haza se jövök ott maradok a tanítási időre - ami most délutánra esik -, de tanítás helyett az osztályt takarítom ki.

Erzsébetkét hazahozva este itthon a szokott idill, de nagy kivétel: moziba megyek ide a közelbe, addig Posta Maci vigyáz kis Angyalkám álmára.

         Csütörtök:

Reggel a megszokott kör., de délelőtt a Gellért kádfürdőjébe megyek, mert itthon még mindig nem lehet fürdeni.

Tanítás után Erzsébetkéért, és vele együtt megyek az Eszék utcába egy varrónőhöz, aki a karácsonyra kapott anyagból csinál nekem egy ruhát, még pedig majdnem ingyen, mert a fiát tanítottam.

         Péntek:

Reggel minden megy a maga kerékvágásában, de a kezdet után Babuhoz/Szutrélynéhoz/ megyek, mert vele kell valamit elintézni. Onnan egyenes Zugiba sietek, hiszen Kisdeske...Visszafelé Irén nénihez kell még benéznem.

A tanítás után minden a szokásos, csupán annyi a a különbség, hogy este, mikor már Erzsébetke alszik, a konyhában két 80 -szor 60 -as paírra térképet rajzolok a tanításhoz. Egy gyereknek sincs térképe, valahogy csak kell segíteni rajtuk.

         Szombat:

Az óvoda után az iskolába kell mennem, ismét inspekciós vagyok a reggeliztetésnél. Utána felmegyek a már "ablakos" osztályomba, és egyedül befirneiszezem az óriási ablakokat - illetve hát a rajtuk lévő paírt. 11 táblát!

Átbiciklizem Anyikáékhoz, napok óta nem tudok róluk, de 12-re ismét az iskolában inspekciózom.

Szombaton csak délig van óvoda, Erzsébetkét tehát délig el kell hoznom, a Tass vezér útra viszem, Babuékhoz -/ezt beszéltem meg vele a napokban/ s ő őrzi, míg tanítok. Annak befejeztével vissza Babuhoz, hazahozom Erzsébetkét. Itthon favágás, fűtés, vacsi- készítés, etetés, fürdetés, ágyazás stb.stb., már ahogy az szokott lenni, s most itt áll előttem egy fazék meleg víz, s én nem bírok megmozdulni, hogy mosogassak és mossak.

         Kérdem tőled: csoda?

 

 

Április 5

         ÉDes! Megjött második lapod, ami március 9-re volt dátumozva!! Óriási öröm! Ismét hallani, tudni Rólad! De az első örömboldogság után elszorult a szívem és nagyon fájt érted, mert a megszólítás: Kedveseim, - és az aláírás: Dezső, világosan elárulta, hogy bár a címzés nekem szól, Te már számoltál azzal, hogy én - mi - tán nem is élünk, s így csak a bizonytalanba küldted a lapod, hátha olyan kezébe jut, aki tud rólunk valamit. Szegény Deském! Egyetlen lapom sem jutott hát el hozzád, s így kell kínlódnod még a fizikai gyötrelmeken kivül is. Csak odarepülhetnék egy percre, csak egy pillanatra, hogy átöleljelek és megnyugtassalak.

 

         Erzsébetke már több, mint egy hete középfülgyulladással fekszik. Z. Jancsi mindkét fülét felszúrta, de még mindég nincs rendben. Gondold el, milyen rettenetes nekem úgy tanítani, hogy azalatt kicsi Angyalkám egyedül /!!!/ van itthon a bezárt lakásban. Anyu átjött párszor őrizni, de nem mindig értek rá. Még szerencse, hogy áldott jó igazgatóm van, aki megengedi, hogy a nagyszünetben hazarohanjak, s ellássam Erzsébetkét, s összecsókolhassam, megölelgethessem némi kárpótlásul az egyedül-létéért. Lehet, hogy már leírtam itt Neked valahol, de leírom még egyszer: nála jobb gyerek nincs az egész Földön!

 

 

Április 10

         Újra tavasz van!

 

 

Április 11.

                   1tojás                             240 000 P

                   1 villamosjegy                 100 111 P

                   1 éitter olaj            10 000 000 P

                   1 pár cipőfűzó 250 000 P

                   1 kocka sajt 800 000 P

                   10 deka mák 5 800 000 P

                   1 gramm arany 23 000 000 P

                   1 adópengő 67 P

 

         Légy szíves dicsérd meg feleségmausit, mert kitakarítottam az egész lakást. Persze, ha így elmondom, hogy ki-nagytakarítottam nem hangzik valami különösnek, - de ha elgondolod, hogy ősz óta csak a konyhát és cselédszobát laktuk, s a többi lom-, meg rom-szoba volt, akkor elképzelheted, hogy mit kellett dolgoznom, hogy abból ragyogó tiszta otthont varázsoljak. Arról nem is beszélve, hogy másfél mázsa koxot lavóronként hordtam át a benti erkélyről a konyhaira. De be kell vallanom, hogy a többszöri felmosás után sem lett szép a padló, ehhez mégis kellett segítség. És tudod ki segített a beeresztés után a padló felkefélésében? Keresztpista! Ugyanis épp akkor toppantak be váratlanul, mikor nekikezdtem. Ő elkérte tőlem a kefét, s mint aki sportból csinálja, hát nekiállt! A függönyöket és a mosható szőnyegeket magam mostam ki, így friss, üde lett az egész lakás.

 

         Ismét valamit csak a gyerekekről. Tegnap a takarításnál valami munkával nagyon bajlódtam. Erzsébetke nézi, nézi, aztán megszólal: "Jaj, de ügyetlen vagy, Mamikám" - /Mit mondjak: igaza volt!/

         Reggel megszidtam, mert beepizett, "haszontalan kislány" - mondom neki. Mire ő: "én nem aszontalan vagyok, anem díszpinty!" - H betűt - illetve hangot - egyáltalán nem mond a szó elején, - jó francia válnék belőle. Így beszél: agyma, osszú, aszontalan stb. - Tojás helyett meg tojásot mond. Olyan aranyosan beszél, hogy már előre sajnálom, ha lehagyja a selypítést meg az ilyen tojásot és hasonló szóalkotásokat. - No persze ne aggódj azért Szí, nem hosszabbítom meg ezt a korszakát erőszakkal, én rendesen, tisztán beszélek vele, -velük -, csak nem állítom meg őket a mesélésükben vagy mondandójukban, ha hibásan alkotnak egy hangot, vagy szót.

 

         Kisdeske igen barátságos és barátkozó. Szóba áll mindenkivel, s felel az idegenek kérdéseire is. Megmondja, hogy októberben múltam három éves, hogy a Papikám "Mokszva" mellett van, mert hadifogoly, s arra kérdésre, hogy honnan jössz, azt válaszolja "Zugligetből, a nagymamától" - Figyeled,- hogy milyen intelligens kis gyereked van? Sose mond nagymamát, hiszen édesanyádat mind Jenny mamának hívjuk, - de ő magától rájött, hogy egy idegen nem tudhatja ki az a Jenny mama, ezért mond rögtön helyette nagymamát.

         A villamoson ő vált jegyet, meg is köszöni szépen, csak a jegyen lévő lukak számával nincs soha megelégedve. Ha a kalaúz észreveszi ezt, nem egyszer szinte szitává lyukasztja az ő jegyét -/persze többnyire a végállomás felé, ahol már nem valószínű, hogy ellenőr jön./

         Egyik nap -már nem tudom miért - rászóltam a Kiskomára. Később észreveszem: pityereg. "Hát, te miért sírsz" -"Melt med van széltve" - vágja rá Erzsébetke! A múltkor meg estefelé nagy hancúrozást csaptak a rekamién. Egyszer csak arra figyelek fel a konyhában, hogy a kis-szobában nagy csend van. Gondoltam, tán elaludtak. Benézek. Kisdeske tényleg alszik, de a kis vöröshajú Angyalkám ragyogó mosollyal jelenti: "Jól medveltem Deszkét!"

         Egy valamit erősen gyanítok - sőt tán biztosan tudok-, a fiaddal fogsz büszkélkedni, de a lányodat fogod kényeztetni, dédelgetni -s mind-kettőt imádni.

 

 

Ááprilis 23.

         Már nem is számokkal írom az árakat:

ma hallottam, hogy egy pár cipő: 3 milliárd P, - 1 kiló zsír 120 millió, 1 tojás 1 millió!!

         ...és élni kell.... és enni kell...!

        

Ma húsvét kedd van, régen ilyenkor ünnepeltünk, - most az egész nagyhéten tanítottunk, csak péntektől nem.

 

         Kisdeske sokat volt Zugligetben -/számomra kissé túl sokat is, de hát a kényszer no meg a belátás diktált/- Most itthon van - ünnepen igazán együtt kell lennünk, s ezt ő is nagyon élvezi, még sokkal aranyosabb, mint máskor.

         Egyik nap Váli Béláéknál voltunk ebéden. Mikor a süteményt kínálják ő már nem bír enni, erre kijelenti: adjatok Erzsébetkének. Mikor pedig már ő is dugig van, javasolja, hogy: "Csomagoljátok be, de Erzsébetkének és Maminak is!" -Ők nagyot nevettek rajta, én bizony kissé kínosan éreztem magam.

         Ma délután nagyon fáradt voltam, s el is aludtam. Arra ébredek, hogy Kisdeske simogat, s vígasztal,: "Ne szomorkodj, mami, majd visszajön Papi meglásd"

         Kérdeztem mit csinált, míg én aludtam

         - Kitakarítottam a konyhát.

         -Én kissé megijedve: - majd megnézem.

         -Ne nézd meg, mamika, mert nagy rendetlenség lett.

         - Hogyan? - kérdeztem rosszat sejtve.

         Úgy, hogy kiszórtam a lisztet véletlenül a földre,- aztán megnyugtatóan-

                   hozzátette: de összesöpörtem és visszatettem a zacskóba.

Hát elképzelheted é-Des, hogy nézett ki az a visszatett liszt. - De persze nem szidtam meg, mert hisz jót akart, a hibát is igyekezett kijavítani - tehát megköszöntem a segítséget.

 

 

Április 28. vasárnap

         Reggelenként nem egyszer úgy kelek fel, hogy azt hiszem lépni sem   

lesz erőm. De aztán mégis megy minden: a gyerekek felkeltése, öltöztetése /epiztetése/ főzés, mosogatás, mesélés, játszás velük s mikor már este lefeküdtek -sokszor ugyanis csak akkor jutok hozzá-: takarítás, és mosás, mosás, mosás. Erzsébetke még mindég nem szobatiszta. az ostrom, a bölcsődék és az állandó betegségek nem tették lehetővé, hogy már az legyen.

         Mind ez még csak megy. A legelviselhetetlenebb az a rettenetes bizonytalanság, hogy, az az örökös gond, hogy kire hagyjam őket, míg én tanítok. Amíg egészségesek, nincs semmi baj, reggel az egyiket óvodába a másikat bölcsődébe viszem, -, de ha betegek, nincs aki vigyázzon rájuk. És sajnos november óta felváltva az egyikük mindig beteg - főleg Erzsébetke - de néha egyszerre mindkettő. -Egy hét sem akadt, hogy egészségesek lettek volna egyszerre. Tegnap én is igen rosszul voltam, az iskolában a hideg is kirázott, -de hát én nem lehetek beteg, mert akkor megáll a "tudomány".

         De volt egy váratlan örömöm is, hadd mondom el Neked. A B listával kapcsolatban az igazgatónak minősítést kellett beadnia rólunk. Az igazgató ügyesen kiterelte az irodájából a kollégákat a tanáriba, s közben odasúgta nekem: olvassa el a jelentést, ami az íróasztalomon fekszik. Ott ez állt: "Átlagon felüli, nagyon szorgalmas, kiváló pedagógus, igen demokratikus szellemű. - Okvetlen megtartandó." - Hát mit szólsz ehhez?- Nem is tagadom, nagyon örültem neki, mert tény, hogy akár milyen nehezek az itthoni körülményeim, az iskolai munkám azt sose szenvedi meg. Soha nem kések el, soha nem hiányzom, a vázlataim mindig rendben, s én vagyok az egyetlen, aki egy egész osztályt berendezett és rendbe hozott, s akinek az osztálya fala lepedő-nagyságú saját készítésű térképekkel van tele.

         Tudom, hogy dicsekvés volt ez, hogy leírtam, de azt is tudom, hogy Te mindig velem örülsz. És Te vagy az egyetlen, akinek magamról nem csak a rosszat, de a jót is elmondhatom.

         Csókollak ezerszer. Gyere! Gyere!

 

 

Május 7.

         Iszonyú teher minden nap, amit nélküled kell elviselni, gyakran azt gondolom, hogy nem is lehet kibírni. Aztán mégis előröl kezdek minden napot, és végzem a munkám - a hajszát - mert kell. Itt a két kis Angyalka, akinek a sorsa rám van bízva. Ha az agyonrohant nap után végre lefeküdhetek -/hetek óta éjjel 1 és 2 között/ - mielőtt bebújnék az ágyamba, még betakargatom, megpuszilom mindkettőjüket, s néha félórát is állok az ágyuk előtt s nézem őket. - Talán ez az egyetlen rövid szaka a napnak, amikor boldog vagyok, mert mikor az ő nyugodt szuszizásukat nézem, érzem, tudom, hogy ezt nekem köszönhetik. Boldog, békés mosolyuk, jóllakott hasijuk, testük, ruhájuk ágyneműjük tisztasága mind az én két kezem munkája. - S ha elnézem őket így esténkint -/illetve inkább éjjelenkint/ -erőt merítek a másnaphoz,

                   de ugyanakkor rettenetesen fáj, hogy Te nem gyönyörködhetsz két kis Angyalkánkban.

         Reggelenként mikor öltöztetem a kis srácocskákat, akkor meg arra gondolok, hogy az Isten-szolgálat után ez a legszebb, ami létezik!

 

         Nagyon hiányzol! Azt mondják ezt meg lehet szokni. De nem igaz! Talán kevesebbet sír az ember, de nem azért mert kevésbé fáj a szíve, hanem mert az ezer gond és felelősség felőrli minden energiáját és még a síráshoz sincs ereje. - Legfeljebb a gyenge kishitűségtől lázadozva - és elgyötörve - kérdem néha. meddig még, Uram? - Olyan nehéz mindig csak küzdő, dolgozó embernek lenni, jó lenne néha, csak néha egy kicsit "gyönge " asszonynak lenni,

         és, jó lenne csinosnak, jól-öltözöttnek lenni, de hát.. A körmöm összetöredezve, tövig levágva a sok mosástól, cipőm csak egy van, erről nincs is mit mondanom, és térdzoknim is egy - /Most ebben járnak a nők, nincs pénz harisnyavételre/.- A ruhám sem mindig kifogástalan, mert a két kis pocok szeretetnyílvánulásai, nagyon is maradandó nyomot hagynak legtöbbször.

 

 

Május 19

         Ma rólad álmodtam olyan élethűen, hogy még felébredve se hiszem, hogy nem voltál mellettem. Boldog voltam!

 

         A fizetésem olyan kevés, hogy ebben a hónapban még egy deka élelmet sem tudtam venni. Egy gramm olajam sincs, hogy főzhetnék magamnak Kisdeske megint Zugligetben van, Erzsébetke óvodában - ott ellátják - este meg Váli Gyurkáék körtéri vendéglőjéből kapunk vacsorát. /Ha marad belőle azt eszem másnap délben./ És a gyerekeknek gyümölcs kellene, tej, tojás, vaj... Szóval sok minden, de honnan? A pincézés óta ők nem éheztek, ettől ne félj És nem is fognak. Tudod, tartom a szavam. Csak a főzéshez megvehető anyagok..., Változatosabb, táplálóbb étel kellene nekik!.

         És előrevetíti árnyékát a tél. Tüzelő... ablakoztatni is kellene Még egyszer nem mehetünk neki így a télnek.

         Igazán nem akartam panaszkodni és látod, az lett belőle. Az a rossz, hogy ha a tényeket írom le, az panasznak hat. Pedig hiányodon, és nem egyszer a túlságos fáradtságon kívül semmi okom panaszra.

 

 

Július 7 vasárnap

         Hogy is volt régen? Te elsején hazahoztad a fizetésed, ami az enyémmel együtt 1000 P volt - és ebből gazdálkodtunk a hónap végéig.

És ma? hetenként kétszer kapunk fizetést, s nyomban rohanunk le vásárolni, hogy elköltsük az egésze, nehogy véletlenül egy százbilliós a zsebünkbe maradjon, mert az másnap már nem ár semmit.

         Kitaláltak egy remeknek nem nevezhető társasjátékot, amivel az egész ország egyszerre szórakozhat, mégpedig naponta. Ez a társasjáték csak annyiban hasznos, hogy komoly észtornával jár, s akik nem bírják az iramot a Lipótmezőn találhatják magukat. - Ugye érdekel, hogy mi ez a játék? Elárulom, úgy hívják, hogy adópengő. Vagyis a rádió minden este bemondja,, hogy egy adópengő mennyit ér. Pl. 120 000 P-őt. De másnap ez már 598 000 P. Az árak ennek megfelelően - sőt ezt két-háromszorosan meghaladva emelkednek /ugranak/.

         Bevezették az adójegyet, ami nem más, mint olyan pénz, aminek az értéke az adópengővel együtt nő. Namármost, egy bevásárlás így fest:

         - Kérek egy spulni cérnát.

         -Azonnal megnézem és kiszámítom az árát a mai adópengőbe.

Itt pausa van, mert a kereskedő a vevő segítségével izzadva szoroz, számol, míg kisüti, hogy a cérna ára adópengőben 1 200 000 P, de ezt természetesen még be kell szorozni a mai adópengővel. Majd át kell számítani sima pengőre is, mert ma nekem pl. nemcsak adópengőm van, hanem sima is.

Erre újabb számolás következik, majd a fizetés a következőképpen történik:

         -Tessék fizetni 3 rózsaszínűt, 2 kéket, 4 zöldet és két sima adópengőt, meg egy lilát - s akkor én visszaadok kereken 1 barna 10 ezres adópengőt s máris kész.

         Ne hidd éDes, hogy ez tréfa vagy túlzás. Állandóan nyomják az új pénzeket és adójegyeket, úgy, hogy már senki sem ismeri ki magát, s a pénzt és adójegyet már nem csak a nevén, hanem főleg a színén emlegetik. De nem is érdemes az értékeket megjegyezni, hiszen azok naponta változnak

 

         Szí-Szí most nagy gondban vagyok, mert tudom a Ti családotokban az a mondás járja, hogy az ember -/a férfi/- kollegával és személyzettel nem kezd. Hát mi lesz velem, ha hazajössz?! - mert én két hónapra - a nyári szünetben - beállok Bernárdtékhoz szobalánynak. - Erzsébetke az Üllői úton egy Vöröskeresztes gyerek-otthonba került. Mikor bevittem oda a vezető egészen odavolt, hogy ezt a gyönyörű kislányt - aki úrigyerek - miért akarom beadni. Megmondtam. Igen nagy szeretettel fogadta kis Angyalkámat.. Deske Jenny mamáékhoz ment. Muszáj volt ezt tennem, mert pénz kell. Már nincs mit eladnom, minden nélkülözhető és szép dolgunk pénzzé - azaz élelemmé- vált már.

         Jól érzem itt magam, mert mindenki szeret. De reggel 6-tól este 11-ig legfeljebb egy órát tudok magamnak szakítani. Takarítok, 5 szobát - ebből kettő óriási nagy,- fürdőszobát, előszobát. fa-lépcsőházat, teraszt/ mosok, vasalok, súrolok, A szőnyegeket kint a krrttben porolom ki - felszolgálok, ágyazok stb.stb. s végzek minden munkát válogatás nélkül, ami még adódik, pl. a kertben, vagy baromfiakkal. És természetesen a befőzésnél is, abból azonban "jutalmul" minden eltevés után 1 üveggel én is kapok befőttet vagy lekvárt, ami soron van épp.-

         A fényképed velem, s ha már nagyon fáradt vagyok, Te rám mosolyogsz, s hallom, amint mondod: fffog az menni!

         Hát nem fogsz csalódni bennem: fffog az menni!- bár ez a munka kissé túl sok, gyakran szédülök, érzem a szívem és lábam a sok járástól.

         Nagyon bánt a gondolat, mi lenne, ha idő előtt kidőlnék- Ha Te itthon vagy, akkor ezzel nincs gond. De pár kérésem lenne: Te, csak Te neveld a gyerekeket Te és senki más - /ha megnősülsz, akkor is./ Úgy, hogy kisfiad, de a kislányod is bizalmas jó barátod legyen, és Te is bizalmas jó barátjuk nekik Kérlek, hogy soha,semmi körülmények között ne büntess első haragodban, nehogy azt higgyék, azért büntetsz, mert mérges vagy. Tudniuk, érezniük kell, hogy a vétek, hiba büntetést von maga után. Egy véletlenül lelökött, eltört váza, vagy elszakított ruha ,s más ilyen apróság még szót sem igen érdemel, nemhogy büntetést. Büntetés csak engedetlenség, hazugság, vagy parancs, tilalom megszegése után "jár".

És, ha egyszer - ne adj Isten -valami olyasmit tennének, amiért Te joggal, talán túlságosan is haragudnál rájuk szeretetedet akkor se vond meg tőlük, kérlek gondolj arra, hogy míg Te nem voltál itthon ez a két gyerek volt az én vigaszom, támaszom örömöm. Ha szomorkodtam ők vigasztaltak, ha látták fáradtságomat ők bújtak hozzám: csak feküdj le, mamika, majd simogatjuk a fejed.

         És még egy kérésem van, de ez olyan természetes, hogy talán megemlítenem sem kellene: ne csak istenhívőknek, hanem vallásosnak neveld őket. Én tudom mit jelentett nekem e másfél év alatt és egész eddigi életemben a hit, a vallás.

         Ha pedig sem Te, sem én nem nevelhetjük őket: felekezeti intézetbe kerüljenek. Annak csak az az óriási hátránya az anyagiakon kívül, hogy a két gyerek elkerül egymástól. már pedig én azt szeretném, sőt azt akarom, hogy úgy nőjenek fel, hogy barátok legyenek, egymás támaszai, még akkor is, ha már külön családjuk lesz. Addig pedig Jenny mamáékhoz kerüljenek, - Anyikáék sajnos túl idegesek két kis gyerekhez. De az öltöztetésüket Anyika intézze mindig. Kláriékhoz semmi körülmények nem adhatók, mert amit náluk tapasztaltam az egyáltalán nem megnyugtató.

         Tovább nincs. Még Weltzl Kati az, akire számítani lehet mindig, s benne minden tekintetben megbízom.

 

        

Augusztus 9.

         Kissé változott a helyzet Zugligetben. Amíg volt szakácsnő minden nagyon jó volt, s bár sok munka volt, de annyi, hogy azt még a tőlem telhető legjobban el tudtam végezni. Két hete azonban elment a szakácsnő, s csak egy nő jön délelőtt, hogy megfőzzön. Így már a konyha, mosogatás, törölgetés stb. is rám maradt, s ez már biza meglehetősen sok. És tálalni is legalább kétszer, de többnyire háromszor kell aszerint, ahogy hazajönnek. Ez se mindegy, mert eddig ebéd után lepihenhettem.

         Néha át tudok szaladni Jenny mamáékhoz Kisdeske - és az én - nagy örömömre. Igen nehezen enged el a Kiskoma, s ott minden lépésem őrzi, hogy meg ne szökjek. Igen, mert először szökve jöttem el - hogy ne sírjon -, azóta ugyan ezt sose teszem, de ő - gondolom úgy érzi: ami biztos, az biztos,s még ha WC -re megyek akkor az ajtó elé áll és vár.

         Arany-angyalkámhoz vasárnaponként megyek, mert csak akkor van látogatás. A süteményt vagy gyümölcsöt, amit viszek neki megeszi ugyan, de majdnem immel-ámmal - ebből világosan látható, hogy ha ő csak így eszik, akkor nagyon jól vannak ellátva. Gyönyörű haját kopaszra lenyírták, mert ott egyszerűen ez az előírás. Hát mondanom sem kell: megsirattam. Ők is sajnálhatták ezt a különlegesen gyönyörű hajat, mert egy fürtöt eltettek nekem! - Amíg ott lehetek játszom vele, no meg babusgatom, ölelgetem. Nagyon aranyos! Mindenki szereti ott is őt. A búcsúzás a látogatáskor aránylag könnyű, mert az akkor van, mikor uzsonnára hívják őket. Ezt főleg a bögrék, kanalak és tányérok zörgése jelzi. Ilyenkor Erzsébetke rögvest felfigyel, s egy puszi után már rohan is az asztalhoz, s ott leül!

 

 

1946 szeptember

         Drága éDeském, még most sem akarom, nem bírom elhinni, hogy igaz a szörnyű hír, hogy Te itthagytál minket örökre.

         Isten veled én drága egyetlen éDes Uram. Te voltál az én napsugaram, Te voltál a mindenem. Te voltál, aki széppé és nagyon boldoggá tetted azt a pár hetet, hónapot, amit együtt tölthettünk.

         Köszönöm neked, hogy voltál, hogy nekem voltál és olyan gyöngéd, csupa-szív, lovagias, figyelmes, megértő, amilyen nem is tudtam hogy lehet valaki, míg meg nem ismertelek. S köszönöm a két kis Angyalkánkat is Neked.                                                                             

Te mindig velem maradsz a szívemben, s a mi szerelmünk mindig megmarad annak a zengő csodának, ami volt.

         Te már jó helyen vagy, éDes, imádkozz ott árván maradt kis családodért, hogy egyszer majd végleg találkozzunk, és akkor soha, soha többé ne kelljen búcsúznunk, hanem mindig együtt maradhassunk mind.

Szeptember

         Ahogy felocsúdtam a hihetetlen lesújtó hírtől, kértem Anyikát, azonnal hozza haza Erzsébetkét legalább egy hétre, aztán majd elmegyek elintézni a formaságokat. Csak pár napra kaptam meg őt, Anyika visszavitte, mert megígérte. - Így is nagyon nehéz volt őt kikérni.- Amint úgy éreztem, hogy járni is bírok már - /mert a hír után jószerivel még azt se bírtam, ha az utcára kellett mennem, a falat támasztva imbolyogtam/ - elmentem Erzsébetkéért. A kertben játszottak. Egy felügyelővel kb. 5-6 gyerek volt csak! A vezetőnő nagyon megértő és kedves volt. Pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy elviszem a Kicsit, - még a konyhából is feljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőle, annyira szerették.- A haja még egészen pici volt, mert nemrég vágták le újra. Dühös és szomorú voltam miatta.

         A villamoson Erzsébetkém persze az ölemben ült, s ha a kocsi mellett elhaladt egy autó vagy bármi, ő ijedten bújt hozzám. Meg volt rémülve, mert a két hónap alatt fallal körülvett szép kertben volt csak, s ilyen ijesztő lármát nem hallott. Nem csak a zajtól félt, hanem a számára idegenektől is. Posta Maciékat jól ismerte, de ezalatt az idő alatt elfelejtette őket, s ha egy félórára náluk hagytam, míg valamit intézek, ő némán álldogált a falhoz húzódva. Otthon azonban megeredt a kis nyelve.

         -Ez mi ez? - kérdezi a csillárra mutatva.

         -Csillár.

         -Ez mi ez? - kérdezi újra.

        -Csillár.

         - Ez csillár, csillár, csillár - mondogatja cirpelve vékony hangocskáján, mint egy kis tücsök

Ekkor kapta a Tücsök - Tücsi nevet.

 

         Sikerült egy nénit beszereznem aránylag megfizethető összegért, aki hajlandó a két kis Angyalkánkat őrizni, míg tanítok, tehát Kisdeskét is rögtön hazahozom, hogy együtt legyünk. Még erősebben kell éreznem, hogy szükségük van rám, hogy tudjam miért élek, miért dolgozom,

 

 

....  és meg kell próbálni újra talpra állni, elindulni,

                   - és most már Deske hazatérésének reménye nélkül -

                                                                         végigmenni az úton.