2017.12.16.                verstár / html-2017/a-zene-szava.htm            C.17014 - 015

Illyés Gyula A zene szava

Egy szót, csak egyet ejtene,
abba vörösödik bele,
azért feszül meg a zene,
azért dadog,
nem leli azt a szót,
egy messzi, még ember-előtti
tiszta szót szeretne kilökni,
azért van emlékkel tele,
szívcsorditásig a zene,
s vált annyi hangra – hasztalan!
mert az a szó, az hangtalan;
aggastyánként azért dohog,
hümmög s morog,
azért sipít úgy, mintha asztma
rohamaiban fulladozna,
nyelve hegyén volt, az imént
majdnem kimondta az igét,
a könnyitőt, az oldozót,
azt az emberfölötti szót! –

azért csillant föl a szeme
s kacagott már-már a zene,
kezét tördelve, fölzokogva,
azért fut hirtelen sarokba,
mert elfeledte azt a szót,
a rend-tevőt, a fényhozót,
attól visít húr-pattanásig,
hogy a hátgerinc belefázik,
attól nyúlik föl s nyaklik össze
s fülel eszelősként a csöndbe –
Hallga, mire is? Hogy „Szeress”!?
Mert attól még boldog lehetsz?
Egyszerre olyan önfeledten,
mint boldog nők a szerelemben,
attól sikolt,
majdnem megkapta azt a szót –
attól hörög,
mert aztán mégse jött,
attól fetreng, veti magát,
akár a vajudó anyák,
vagy az ujszülött csecsemők;
attól röhög,
mint vad lovak és tébolyultak
s vad folyamok, ha mélybe hullnak,
mint a megdördült nyári ég
arcán a fénylő hasadék,
ahogy fogát villantja – egy
szót, egy ég-sugallta, egy
távoli, tán még isteni
ős-szót szeretne ejteni,
egy villámfényű hirtelent
arról, hogy mit jelent
annyi vággyal a szívben, annyi
hittel csak embernek maradni –

Ezért törnek egymásra ismét
s ismét futamok, dallamok,
hogy egymásból kikényszeritsék
ezt a szót, ezt a konokot.
Fölsikolt egy-egy még: segítség!
mint ki szivébe tőrt kapott,
aztán görögnek tova ismét,
folyamban birkózó habok,
megannyi hasztalan halott.

Mert kezdődik megint, mert nincs vég,
mert megleli tán az is üdvét,
ki a legfőbbről csak dadog.