2022.09.29.                05.interjúk                        html-2022/mandiner-2022.htm                    C.21

Joó István: Váli interjú / Mandíner

Kerek húsz éve készítettem önnel ugyanitt, tágas műtermében egy interjút. Mintha semmi sem változott volna, a tubusok a polcon, vagy éppen a szerszámok a falon ugyanolyan rendezetten sorakoznak, itt a műteremképeiről ismerős, már akkor öreg festőállvány, a hatalmas műteremablak, amit lesmirglizett, hogy az elmélyült alkotás érdekében ne lásson ki az önnek egyébként kedves Margit-körútra…

Igen, húsz évet öregedtem, öregedett a festőállvány is, a 110 éves műteremablak. Amire most négy réteg pukkanófólia, a pilisi szél idejutva elcsöndesedik. Télen hideg van. És a fűtés most, ugyebár... Gázkonvektorok.

Ennyivel készül műteremlakásában az energiaválság kihívására?

Ennyivel is. A táblázat szerint a havi 40 ezres gázszámlánk helyett havi 193 ezer várt volna ránk. Most intézem éjjel-nappal; klímafűtés; 2,7-szer gazdaságosabb. És az áramnak sokkal kevésbé emelkedett az ára.

Számos „szent kényszeressége” közül az egyik, hogy nincs könyvtára, a könyveit elajándékozza, és csak egyetlen rekesznyit hagy meg. A rekesz most is ott az ágya mellett, de nem látom a 20-30 könyv között az Illyést. Már nem szereti rajongva, amint húsz éve nyilatkozta?

Nem láthatja, esti sétánkra a tarisznyába van bekészítve, félúton fölolvasok Katának egyet belőle.

Akkor Illyést változatlanul szereti? Azért is kérdezem, mert Zelk Zoltán bár korábban nem volt a könyvek között, most több kötetét is itt látom. Ráadásul honlapján, a VÁLINEWS-ban róla áradozik az utóbbi időkben.

Illyést is használom. Intellektuálisabb Zelknél, aki a tiszta szívmeleg. Ahogy ő szenved. Ahogy bűneit emlegeti, az valamiféle hitre utal. Megírja a sorsából adódó szenvedéseket; sors pedig aztán jutott neki. Kommunista röplapok, rendőrségi megveretés, Romániába toloncolás, háromszori munkaszolgálat, aknamező, leégett falvak. Ő csakugyan felszabadult. Akkor aztán a Sztálin-himnusz, majd a szoc. rendszerből való lassú kijózanodás keserűsége, az elhallgatás. Magára találás 55-56-ban, utána második börtöne, majdnem két év. Imádott felesége meghal szabadulása előtt egy héttel… A hatalmas siratóköltemény, a Sirály… lóversenyezés. Második házassága egy prostituálttal, mert olyan szép szeme volt… édesen szomorkodó versében meséli el… Harmadik házassága, ez Erzsébet asszonnyal, aki irodalomtörténész-, ő aztán tudta, kit szolgál. Évekig ápolta, minden cetlijét gyűjtötte, hosszú kórházidők…

Petri György egy versében azt kérdezi: „Miért az éjszaka szabadítja fel a költészetet?” De mikor jó verset olvasni, mikor olvas Váli Dezső?

Este ágyban néhány perc, akkor már hullafáradt. Negyed tizenegykor oltok. Ma már szinte csak versek. Sokkal több időm nincs is erre. Azaz hogy naponta a Lukács-uszodától hazáig. Ha úszótárs szál föl velem a 17-esre, jelzem neki, bocs, most Zelkkel beszélgetek. Ma találtam a három megálló ideje alatt tőle négy gyönyörű sort. Föltettem a blogomba, mert olyan szavak egymás mellett... cseng-bong az egész. Figyelmeztető és tanulságos, hogy egy ilyen műveletlen, kereskedőtanoncnak is ügyetlen kis zsidó fiúnak, mint ő, milyen hihetetlen bonyolult az érzelemvilága. Hatalmas tehetségbatyut kapott a hátára…

Az asztalán egyebek mellett a frissen megjelent Szabó T. Anna összegyűjtött versek. Letépett vécépapírszelvényekkel megjelölve az oldalak, ahol valami fontosat talált. Őt miért szereti?

Annácska néhány verse nagyon megtetszett talán tizenöt évvel ezelőtt. Tüneményes tisztasággal, újszerűen szólalt meg; egy fiatalasszony szerelmes a férjébe. Boldogságai, gyerekszülések. Felkerestem, jóba lettünk, sütött nekem rétest. Aztán lassan vele is elmaradt a kapcsolattartás, elcsöndesedett az életem. Amúgy is töményebb, ha valakitől olvasok, mint ha két órát beszélgetek vele. Ezt Pilinszky is megírta.

Kétszer is említette a költészettel kapcsolatban mások házasságát. A honlapján a VÁLINEWS-ban meg arról értesülhettünk, hogy az ön felesége nagyon beteg. De az ezzel kapcsolatban született bejegyzések nem panaszkodóak, sőt.

Halálközelben, először életemben. Anyácskám messze volt; halála rendben volt, nem érintett. Katát másfél éve diagnosztizálták, nem gyógyuló beteg. Az agy utasításait az idegek nem közvetítik az izmoknak, így azok nem használva elsorvadnak. Nála először a száj izmai. Beszédje már alig-alig érthető, kezdünk papírt-tollat használni. Nyelni nem tud, köldöktájon kivezetett csövön át táplálom két óránként, vízzel és tápszerrel. Csütörtökön kötözés. Fekvő beteg, de esténként egy óra a Tóth Árpád sétányon, napi dolgaimról, gondolataimról mesélek neki. A gyerekek rég elrepültek, zárt életet éltünk… Mint mikor udvaroltam neki, úgy szerettem meg most újra. Egymásnak örülünk.

Hogy fogadja?

Mondom, egymásnak örülünk… Persze hálás, hogy kiszolgálom, kedvvel. Szívből kedvvel.

Az a csak töredékes figyelem, amire a legtöbb férfi képes, az ön esetében, nyolcvan évesen most növekedett?

54 együtt-évünk végig konfliktusos volt. Nem voltunk boldog házasság. Szokták mondani, egy művész nem férjtípus. (Mentség?, a semmiből világot csinálni nem emberszabású feladat.) Katolikus hitünk végig segített. Most a konfliktushelyzetek javarésze megszűnt, élünk egymásra utalva; egymásra találtunk.

Felismertétek, hogy Isten céllal engedte ezt meg?

Megköszönjük Kata betegségét. Isten ezt a találta számunkra a legpontosabb ajándéknak.

Belül sem sóhajtozik, hogy ez szakadt önre, hogy netán akadályozza önt az útjában?

Előzőleg már volt egy ilyen helyzetem. Tíz éve többhónapos tárgyalás után fiammal szerződést kötöttünk; ő abbahagyja a dohányzást, én pedig ezentúl KRESZ szerint vezetek. Kilencvennel jártam a városban. Ő vetette föl, féltett, és én ezen megrendültem. Tudtam, most két ellentétes hozzáállás közül az egyik lesz a jövőm. És nem én választok. Halálomig fogcsikorgatva ötvennel, vagy ahogy egy kapcsoló átvált, ezentúl csípőből a KRESZ. Szerencsére ez utóbbi, nagy ajándék.
És most is így történt. Éve automatikusan anyuka lettem. Konyhám hatalmasan megszervezve, ehhez értek :)). Fecskendők, flakonok, havonta 45 flakon holland tápszer érkezik, sterilen csomagolt csövek, segédeszközök. Rendet tartok. Szeretem csinálni. Uszodában csodálnak, micsoda hősiesség; mosolygok, hősies az anyuka, aki húsz évig minden nap ebédet főz kölyköcskéinek? Utamban akadályoz? Most ez az utam. Amúgy festek is. Néha jót. Néhább nagyon jót.

Mindez nagy változás, miközben mintha nagyon szeretné a változatlanságot is. Ha jól számolom, mintegy három és fél évtizede fest olyan képeket, amelyeknek a sajt műterme a kiindulópontja. Ezen már nem változtat, vagy még bármikor megváltozhatnak képei „játékszabályai”?

Van, aki ezt egyszerűbben kérdezi: hogyhogy nem unom ezt a témát…

Én nem ezt akarom kérdezni, mert nem unhatja, ha ezt csinálja, ráadásul a sorozat mindegyike nagyon más.

Persze. Barátom meséli, kisfiúként elképzelte házasságát; két szoba hall, ebédlőasztal, család, két gyerek… Én érettségiig semmi nem akartam lenni, jövőképem soha nem volt, most sincs. Hogy majd ha nagy leszek. Majd ha nyár, akkor én. Életem a mai nap. Tervem nincs. Rajzolom a műtermeket, lehetne kiscica is. Festőállvány, ablak, képkeret, padlóvonal. Nincs információtartalma. Egy lefestett virágcsokron el lehet mélázni. Morandi és Király Gyuri néhány csuprot letesz maga elé az asztalra, évtizedekig tologatja, kicsit így, kicsit úgy. És művek, életművek, remekművek. Persze a téma a kép befogadásához csak a küszöb. Aki ott megáll, és nem megy tovább… Ami a lényeg, amiért az egész megszületik, attól öt emelettel arrébb. Én, aki csinálom, mindebből semmit nem tudok, azt a néző látja.

A fotósunk kedvéért az imént elkezdett egy képet. Lerajzolt egy kompozíciót ceruzával, mégis azt mondja, nem fogalmi gondolkodással alkot.

A fotós kérte, a fény felé, oldalvást üljek bele abba a fotelbe, ehhez nem éreztem ihletet. Képet kezdeni egyszerűbb volt. Ami fölkerült az elején, egy vonalrács. Majd a közeit kell kiszínezni. De nincs előzetes vízióm egy képről. Nem „valamit meg akarok festeni”. Festő barátom mondta, tudod, én lusta ember vagyok, de mikor már a kép minden részlete a fejemben, szétfeszít, akkor már muszáj megcsinálni. Sokáig irigyeltem… Ihlet egy évben négyszer, a többi tisztességes hivatalnokfeladat, adott időben kezdem délelőtt a munkát. Fogalmam sincs, mi lesz belőle öt perc múlva.

Akkor mi vezeti?

Sokszor már félkész képeimet is megmutatom a NEWS-ban. Ott egyszer pályázatot írtam ki, hiszen ismernek, hogyan írható le, ahogy festek. Jött minden, mátrix, egyebek. Maradtam az enyémnél: kiskutya rohan a réten teljes erőből. Aztán letottyan a rét közepén, forgatja a fejét, majd egy másik irányba kezd el rohanni. Szeret rohanni, az a dolga, de fogalma sincs, hogy hová… Nálam is pillanatról pillanatra változik a helyzet. Ez a 20-21 század gondolkodásmódja. Egy mozdulattal remekmű, netán tönkretétel.
Vagy geometrikusan elképzelve, adott a képnek egy állapota, egy pont; tovább tudnék indulni öt irányba. Döntenem kell, ki kell választanom az egyik utat, lépek, újabb egyensúlyi pont, de még nem az igazi. Innét ismét öt felé lehetne továbbmenni, egyet kiválasztok. A matematikus Esterházy mondja zseniális egyszerűséggel, a műalkotás nagyon szigorú szabályok mentén jön létre, csakhogy ezek a szabályok munka közben állandóan változnak.

Amiről beszélni lehet: ezeknek a tárgyaknak, illetve foltoknak az egymáshoz való viszonya, egyensúlya, egyensúly-felbillenése, vagy nem?

A képcsinálás: foltok, ritmusok, arányok… Meg a színek. Az én képeim semmit nem mondanak szín nélkül. Ami jó tőlem, az a színek által. A magyar festők nagy része nem tud színezni, nem is érzi, mire való a szín. Picasso se tudott… Színei jelentéstelenek. Nála az utalások, formák, ritmusok.

Az ön esetében a mondanivaló…?

Nem akarok semmit mondani, üzenni. Festek, mert ez az életem, és ezt szoktam meg. Nyugdíjasként sakkozzak a szemközti parkban egy másik öregúrral?

A képein gyakran uralkodó monokróm hatás és félhomály szomjassá teszi a lelket, elcsöndesít, nagyon sűrű, gondolatilag termékeny állapotba kerül az ember, ahogy belemélyed a képbe. A műterem-témájú képek előtt három-négy éven át zsidótemetőket festett. Ha nincs az a korszak, befutott volna ennyire?

Befutottam? Ennek örülök :)). Ki kell igazítanom. Kettő, ami viszonylag ismertebbé tett; úgy értem, a minőségen túl. Az egyik, hogy 42 évesen, 1984-ben rájöttem, kár megvárnom a halálomat, hogy képeim elkezdjenek működni. S akkor egy év munkájával szétajándékoztam az itthon lévő 360 képemet, budapesti értelmiségi ismerőseim között. A másik tényező az e valóban ritkán látott téma, a zsidótemető. Egy vidéki csoportos kiállításról hazafelé a buszon kissé beborozott kollega megbökött, a zsidótemető meghozta neked a Munkácsy-díjat. Ellenszenv, másoktól rokonszenv. Nem csak zsidóktól, bár gyűjtőim java része az. Művelt kultúrafogyasztók. Idősebb testvéreink, mondta János Pál.

Világos, hogy mint testvéri gesztust is értékelte a zsidóság. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy számításból vágott volna bele…

Ha számítás, nyilván letagadnám, nem? Félretéve a tréfát, valójában akaratlanul kerültem bele. Kenyérkereset gyanánt évekig egy egész Magyarországra kiterjedő szociókutatás részese voltam. Munkavezetőm érdeklődése, a falvak szélén megállítva a kocsit, a zsidó temetőket is megnéztünk. Én a fotós, ami szép az orrom előtt, mindent magamnak is lefotóztam. 2400 temetőfelvétel, a Néprajzi Múzeumé. Könyveim, kiállításaim is lettek belőle.

Ezek a dülöngélő sírkövek ugyanolyan jelentéstelen eszközök, mint a műtermes ciklusban az állvány, a szék, az ablak?

Itt természetesen fontos a téma is… én a szakrális csendet fotóztam.
A festményeknél kicsit más a helyzet, de a témának ott is szerepe van. Óhatatlanul a tudatban a zsidó múlt, a történelem, kultúra, Mózes, a zsoltárok, a szakralitás.

Mit ért közelebbről a szakralitáson?

Beszélgetést Istennel. Reggel nálam 05:40-től a papi zsolozsma. Aminek hetven százaléka zsidó szöveg, ószövetségi. A mindent tudó zsoltárok. A próféták; Izaiás, Zakariás.
De nálam abba, hogy a téma foglalkoztatott, a szakralitáson túl belsőépítész-tanultságom, hajlamom is belejátszott, a temetők mikroenteriőrjei. Ahogy a sírkövek kis tereket alkotnak a halott emberek fölött. Ellentétben a mi ronda hivalkodó temetőinkkel, az ő egymást figyelembevevő hasonlóságuk magaskultúra. Bár ez már náluk is inkább csak a múlté.

Végül azért hagytam abba ezt a sorozatot, mert kezdtek gyengülni a képek. E képek felét fölfűrészeltem, nyolcvanat.

Említette imént, hogy eredetileg belsőépítész. Miért az Iparművészeti Főiskolára ment és nem a képzőművészetire?

Egy szombat délelőtti látogatáson múlott az életem, mentem a mesteremhez látogatóba, kezdő festőként. Meséltem, megyek a Képzőművészeti Főiskolára felvételizni; azt mondta, ne menj oda. Ott még a szocreál maradékai, amúgy se vennének föl, nem tudsz rajzolni. Viszont az iparművészetin színtan, anyagtan, tér, kortárs művészettörténet; egy korszerű képzés. Fogtam egy taxit, elmentem a képzőművészetire, visszakértem a lapomat, s ugyanazzal a taxival átvittem az iparművészetire.

Nem bánta meg?

Igazi elitképzés az ország legjobb építészeitől, Szrogh György, Jánossy György, Jurcsik Károly… Én nem irigyelek semmi Cambridge-i diákot. Beleszerelmesedtem az építészetbe. Is.
Utána vissza a festéshez. Az örök csoda reménye és lehetősége. Kapok és adok valamit. Egy mű befogadása egyébként egyszemélyes titok. Szerencsés esetben ívfény villan a mű és a néző között. Ami végső soron csöndesen Istenre utal.

A nem vallásos embernek ezzel mit mond?

Neki is ugyanaz, ő annyit érzékel, itt valami felemelő, vágyottan tiszta.

Akkor a művész ember mindig Isten eszköze?

Mint az utcaseprő is.

Miért? Az utcaseprő az mivel viszi közelebb Istenhez az embert?

Mi is, ő is segít élni; az utcaseprő megment minket, hogy ne legyen itt két hónap múlva pestisjárvány.

Nyolcvan évesen fásultan vagy lelkesen nézi a mai képzőművészeti folyamatokat? Merre fordul éppen a világ képzőművészetének hajója?

Úgy vagyok, ahogy öregembereknek mindig is kötelező. Már idegen, amit látok. Java nekem felszínes és üres. Kevés értéket látok, igaz, a világ rohanóvá vált, miközben ez nem az a szakma, ahol a rohanásnak helye lenne. Az igazi művészet nem Orbán Viktor mellett vagy ellen mond véleményt, hanem az élet legfontosabb dolgairól: létről, halálról, szerelemről, Istenről, szenvedésről. Van Kossuth-díjas festő kolléga, aki nem tagadja, hogy állandóan nézi a nyugati kortárs festészeti tárlatokat, keresi, mi az, ami most trendi. Ő olyat kíván csinálni. Ámulattal hallgatom szegényt. De erősen tudom, mindig vannak és lesznek tehetségek, akik mindenféle csacsi divatok közepette, vagy ellenében remekművet tudnak csinálni.

Mondana pár nevet a mai derékhadból, akik műveire odafigyel?

Alig járok már tárlatra, és kiirtották az éves Tavaszi Tárlatokat a Műcsarnokból, ahol tájékozódni lehetne. Mert az munka, akkor bizony napokig zsűrizni kellene… A fiatalokat így már honnan ismerném. Hirtelenjében az ismerősök; Vojnich, Nádor Tibi, Fischer Balázs, Nagy Géza, Krajcsovics Éva, Király Gábor, Csathó Józsi jut eszembe… Pár hete fedeztem föl magamnak egy festőt, aki a szememben most lesöpör mindent. Tán kevesen ismerik, pedig 40 éves, Király György; Szolnokon él, csöndben. Levittem hozzá műgyűjtő barátomat, azonnal tíz képet vásárolt tőle. A honlapomon is bemutattam.

Mintha a blogja, internetes naplója részben ugyancsak művészeti tevékenység volna. Amellett, hogy sokak szerint „tanít látni”. Föltesz egy-egy festményt, fotót mástól és önmagától, és amivel kommentálja, az félezer napi követőjének revelációként hat… Miért ír?

Reggel 5:23-kor szól a vekker, hazajövök az uszodából, feleségemet megetetem, és utána fél tíz körül megírom, ha valami addig az eszemben járt. Sosem azért írok, hogy valamit írni kéne. Írok, ha valami érdekel. Aztán, ha problémám, - például az orosz-ukrán háborút nem értem eléggé -, leírom. Még átírom ötször-nyolcszor, az írás által tisztul ki egy gondolat.

Hadd idézzem végül egy jellegzetes és számomra szép VÁLINEWS-bejegyzését a közelmúltból. „Teherautónyi termőföldet hoztak a készülő Széna tér-parknak. Nem terítették szét azonnal, azonnal kizöldült.” Miért érintette meg ez a köztéri mozzanat?

Mert ez maga az élet, az élet. Pár éve a Széll Kálmán téren megszólított egy középkorú asszony. Hogy ő a blogom után már másként látja a Margit körutat. Ahogy én egy aszfaltrésbe belenőtt kis virágot megünnepeltem.