interjú után átírt változatom

MAX Magazín számára

Váczy András - Váli Dezső
Műteremmagány

Néhány hete a Godot Galériában, éppen 79. születésnapján volt Váli Dezső festőművész legutóbbi kiállítása; a 70-es évek eleje óta nagyon sokadik, itthon és külföldön. A kiállított festmények a fehér-ezüst terében egy műterem tárgyai, festőállvány, szék, asztal. Világa transzcendens, álomhangulat, gondolkodásra késztet; az ember csöndes világokkal találkozik: belsővel és külsővel; a festőével és sajátjával; álommal és valósággal. Váli Dezsővel a műtermében beszélgettem.

– Van, aki gyerekkora óta, van, aki az érettségi környékén tudja, hogy képzőművész pályára lép. Te hogyan voltál ezzel?

– 1960-ban a József Attila gimnáziumban érettségiztem, de akkortájt még fogalmam se volt róla, mi akarok lenni. Semmi nem akartam lenni. Nem voltam jókedvű gyerek. Bajban voltunk, anyácskám elvitt pályaválasztási tanácsadóra, alaposan megvizsgáltak, és azt mondták, hogy az a ritka helyzet, hogy a humán- és a reál minőségem egyforma. Ennek egy pálya felel meg, az építészmérnökség. Csakugyan arra jelentkeztem, fizikából gyenge, hál’ Istennek nem vettek föl. Ugyan már festettem, de festő pályára menni, az még nem volt a horizonton. Nyomdában voltam segédmunkás, hozattak velem reggel párizsit, meg reszelőzsírt; megtanítottak forgácsot söpörni. Egy év múltán már a Képzőművészeti Főiskolára adtam a felvételi kérvényt. És akkor egy szombat délelőtt történt valami. Föllátogattam festő mesteremhez, inkább már barátomhoz, lenyűgöző belvárosi műtermébe. A Dési-Huber esti képzőművészkörben találtunk egymásra. Sugár Gyula, harmincas éveinek közepén. Mesélem neki, hova jelentkeztem. - Az nem jó, nem fognak fölvenni, mert nem tudsz rajzolni, és ez még az 50-es évek garnitúrája, aki a teljes kompromisszumra képes volt, beleértve Bernáth Aurélt. Az Iparművészeti Főiskolán anyagismeretet tanulsz, fával bánni, tanulsz színelméletet, modern művészettörténetet. Tanulsz anyagot és szerkezetet. Köszönöm, mondtam, taxi, és visszakértem a papíromat a képzőből és átvittem Zugligetbe, az iparra. Egyetlen mondaton múlott. Másodikra föl is vettek, igaz, a felvételin félkész képemet hazaloptam, amit otthon egy mesteremmel egy Braque kép színeit fölhasználva fejeztük be. Építésznek tanítottak ki belsőépítész szakon. Nagyszerű iskola volt, semmi cambridgei diákot nem irigyelek. Minden nap nyolctól este hatig, szombaton délig. Reggel nem késtünk el, és nem lógtunk el az órákról, a marxizmusról sem.
– Közben rajzoltál, festettél?
– Ez egy külön történet. Beleszerelmesedtem az építészetbe, de egy lányba is, öt évig mellettem volt a rajzasztala. Aki aztán az életem hatalmas történetévé vált. Ugyanis mikor két év után elváltunk, elfelejtettem kiszeretni belőle... két és fél könyvet írtam erről. Szerelmem volt, szeretőm volt, mai napig tart a kapcsolatunk. De az építészetet is annyira komolyan vettem, hogy az első évben - rituális mozzanat - eladtam a festőállványom. Viszont naplómban leírtam a világos döntést: „most, hogy a festést ruhatárba tettem, az a feladatom, hogy a ruhatári számot megőrizzem”. Két mozzanat, ötödévben hogy a leánytól elbúcsúztam, és hogy diplomamunkámat (Kelet-Ázsia Múzeum) már otthon rajzoltam, hát délelőttönként vissza a festéshez, foggal-körömmel. Kezdetben igen keservesen. Az első évek munkájából később száznál többet dobtam ki. 110-et talán? Valamikor ezt is számon tartottam.

Hotel, édességbolt, alkotóház

– Dolgoztál belsőépítészként?

– Diplomamunkámat látva Finta József meghívott magához, éppen a Duna Intercontinentált tervezte a Lakótervben; volt erre saját csapata. Oda kerültem. Rajzoltam a tetőemeleti királyi lakosztály részletrajzait. Háromnegyed év után újsághirdetést mutattak; jelentkeztem a sármelléki Közért Karbantartó és Szolgáltató Vállalathoz, mert ki tudtam velük alkudni az akkor meglehetősen ismeretlen hatórás munkaidőt. Fél háromkor már festettem. Ott másfél év, megterveztem a Ferenciek téren egy antikváriumot, aztán egy édességbolt a Lenin körúton, és az Írók Boltja melletti hanglemezboltot. Ez szép búcsú volt. A boltbelső kitapétázva a színes hanglemezborítókkal. Később Párizsban láttam ezt az ötletet. Egy látogatásomkor aztán Bálint Endre beajánlott egy vendégének, egy reklámgrafikusnak, ő kiemelt; fölmondtam utolsó munkahelyemet, és a Vadászati Világkiállításon betűt ragasztottam a paravánokra öt nap éjjel nappal. Utána abból a pénzből két hónapig csak festés, rögtön elmentem alkotóházba Holt-Tisza mellé, már szabadúszóként. Kitaláltam ezt az életformát, évente egy hónap művésztelep, márciusban. Az első évtizedben Nagymaros, mikor azt sajnálatosan átadták a vízirendőröknek, akkortól Kecskemét. Reklámgrafikus-segédmunkák, egy cikksorozat a Nők Lapjába lakberendezésről, tankönyvillusztráció. Ezt csináltam, amíg a festészetből nem tudtam megélni.

– A festőtársadalom nem feltétlen összetartó vagy egymáshoz járó közösség, de mégis valamilyen módon közösség. Valahogy közlekednek egymással. Te felvetted a kapcsolatot idősebb, fiatalabb festőkkel?

– Kívülálló, fiatal építészként kezdtem el kiállításokra beküldeni. (Tíz évre diplomája után a hivatalos befogadás, ’77-ben Derkovits ösztöndíj – szerk.) Néhány érdekesebb festőt meglátogattam tájékozódásból. Az egyik öregúrral, egy igazi, jó harmadrendű festővel összejöttem, az elvitt a társaságukba, egy étteremben szoktak volt találkozni hetente. Másodszor már nem mentem vele. Aztán 1976-ban a véletlen összehozott Szüts Miklóssal, akkoriban a Zebegényi Szabadiskolában tanítottam nyaranta, ő is ott. Egy több évtizedes szakmai barátság indult. Ő nagyon okos, gyors gondolkodású, és tájékozott is volt. Elhívtam a Kecskeméti Alkotóházba, a szomszéd műterembe 1980-ban, aztán több évtizedig együtt egy hónap. Az esti sétáknál a sárga földig lebeszélgettük magunkat, szakmáról, egyebekről. Derékszögű látásmódomon sokat igazított. Van, ami magnószalagon, ma az is a honlapomon, begépelve.

Pályán

– Akkor már egyik kiállításod a másikat érte. Ha jól emlékszem, például a Fiatal Művészekben Klubjában?

– Ott csak egy fotótárlatom. Ott esténkét vérbeli klubélet, tán kétszer megfordultam, de teljesen idegen tőlem az ilyenfajta időtöltés. A Fiatal Művészek Stúdiójára gondolhatsz, avval sok kiállítás, évente akár 15. Tőlük ösztöndíjakat is kaptam. Az első Váli-kiállítás a Fényes Adolf teremben, 1974, nagytekintélyű Németh Lajos nyitotta.

– Ha visszagondolsz azokra a munkákra, milyen külső-belső hatásra csináltad? Mit festettél?

– Érdekes lenne látni az első képeket, mind kidobtam… Portrét keveset, tájképet, és főleg absztrakt képet. Padlószemetemet fotóztam, újságpapír fecnik, abból indultam ki. Téma ügyben a végső mondat az lesz, hogy az nekem mindegy. Hosszan vitatkoztunk egy kép előtt, és nem vettem észre, hogy a középen egy fekvő figura is van. Annyira a festői értékek, a szín és formaegyensúlyok érdekelnek csak. Kérdezik, nem unom-e a műtermet… nem műterem, hanem kép. Évtizedekig szégyelltem és nem beszéltem erről interjúban se, hogy nincs vízióm egy leendő képről. Munka közben sem tudom, hova megyek, merre tartok a következő percben. Fölteszek egy ceruzarajzot és gyorsan befestem a felületet néhány színnel, csak hogy ne legyen olyan rémesen üres. Hátra lépek, és látom, ez egy borzadály… és attól kezdve az előremenekülés lehetséges útjait keresem.

– Ahogy múlott az idő, ez változott vagy maradt?

– Inkább kitisztult. Ma már nyugodtan vállalom, hogy nincs vízióm. Műterem az úgynevezett téma, mert azt rajzolom föl. Azon belül, ahogy múlnak az évek, akaratlanul mindig más érdekel. Színkapcsolatok, vagy egy kis kontrasztos folt mérete és helye... Aztán azt különösen nem tudom, hogy végül mitől robban föl a kép. Hogy mitől lesz igazán jó, az az utolsó három percben történik meg.

– Csakhogy arra számíts, hogy amit te gondolsz, az átgondolódik annak, aki nézi. Amit te a képről gondolsz, érzel, attól kezdve, hogy fölteszed a falra, és jönnek és nézik, azokban átalakul, és saját vízióvá válik.

– Bocs, én nem gondolok semmire, nincs mit közölnöm. A műből mindenki csak azt látja, ami benne is megvan. Az ő világához tesz valamit hozzá. Nyilvánvalóan, ami belőlem érték, szerencsés esetben az kerül át, abból kap részt, titkosan.

Rend kívül, belül

– Utolsó kiállításodból indulok ki. Fogékony kislányommal együtt nagyon sokáig nézegettük a képeket, és egyvalami felötlött bennem: a rend. Olyan ember vagy, aki az életét meghatározott rend szerint éli le?

– Remélem, hogy ez nem terheli le a képeimet. A rend. 1953. április másodikán fedeztem föl. Okos találmány, azóta tartom. Hallatlanul megkönnyíti az életet. Egy csomó dologgal nem kell foglalkoznom. Igen, rendben van az életem, rendben vannak a dolgaim. Nyilvános móka a honlapomon a napirend, heti rend, havi rend, éves rend, úgy emlékszem, még a szexrend is benne van. Hogy 30 éve 5.23-kor szól a vekkerem, ez mindenkinek megüti a fülét. Erre gyakran rákérdeznek. Véletlen alakult így, ma már műemlék. Mindenki fölkel valamikor. Nemcsak a napirendem. Kata kölcsönkért egy Budapest-térképet délután; este nyúlok, nincs ott. Megyek hozzá, feleli, visszatettem. Akkor ez black out, kabátot vettem, tél volt, lementem a benzinkúthoz és megvettem a térképet. Teszem a helyére, akkor látom, hogy ő az eggyel fölötte polcra tette. Ilyen fokú rendnek persze vannak hátrányai is; tűröm, eltűrik.

Képek és szavak

– Akkor megint a képeidről. A műteremről… Szó se róla, festményeiden harminc éve műterem, de mindegyik más. Pedig ugyanaz a szék, a festőállvány, egyéb, de mintha mindig más levegő… Más hangulat… Ahogy csinálod, érzed ezt, hogy most ilyen vagy olyan a kedved, hangulatod?

– Ez mind nem tudatos. Semmit nem érzek. Amit érzek, az nem oda vonatkozik. Nem így történik, hogy délelőtt kihúzzák a fogamat és akkor délután egy boldog kép. A kedvelt Ferenczy Károly-történet. Fia megírta, hogy amikor a Józsefet festette - Józsefet eladják testvérei, gyönyörű kétméteres képe a Galériában – ő aközben divatos kuplékat fütyörészett. Nálam nincs mondanivaló a képen. Sokat írok, az való erre. Gyerekkoromtól napló, hogy honlapot csináltam, 21 éve a napi gondolatok a blogomban. Kényszeresen, állandóan mondatokba fogalmazom az éppen-mostot. Halálosan izgat egy szép mondat. Van, hogy a reggeli úszás fél órája alatt egyetlen mondatot formálgatok.

– Hát igen, a nyelv, az írás. Ez egy másik, nagyon hosszú téma… Elég, ha beírjuk a keresőbe: deske.hu. De vissza a kiállítás képeire: a tárgyak, a bútorok, az eszközök be vannak zárva a térbe. Maga a tér is zárt. Miért? Miközben az író, a festő, a művész tükre kora történéseinek. A világ pedig hihetetlen pörgéssel forog, változik. De itt megállt. Zárt a tered, csukva az ablak. Ez szándékos?

– A művész nem a percek történéseivel foglalkozik. Az élet alapdolgaival, élettel-halállal. Érdeklődésem határai. A politikát teljesen kizárom, az ismert szintje csak tömegszórakoztatás; a sport sosem érdekelt, a TV-t bekapcsolni se tudom. Sajnos már alig olvasok szépirodalmat, csak verset; Zelk, Illyés…ők mindent tudnak a világról, szeretnek engem, éjszakai barátaim; zárt az életem. Nincsen információhiány érzetem. Ablakom lesmirglizve 40 éve, hogy ki ne lássak munka közben. Megengedhetem magamnak, mert megélek abból, hogy egyedül ülök és dolgozom egy szobában ötven éve.

– Rendben, ülsz a szobában, dolgozol, a világ meg zajlik, ahogy akar. Ugyanakkor mégis nyitsz, bekapcsolod a számítógéped: jött egy email. Nem foglalkozol az ablakon túli világgal, de tessék, tárva-nyitva egy új. Nekem fura ellentmondás. Neked?

– Nekem nem. Ugyanis melléktermék, hogy folyamatosan publikálom is jobb gondolataimat. Most 480-an olvassák naponta, nekem ez hízeleg, de ez is csak másodlagos. Ez a blog, vagyis levél, amit 30 éve kezdtem el Franciaországba havonta írni egy barátnőmnek, Levelek Le Meux-be, az első tíz évben még postán ment. Valójában gondolati napló, aminek végső értelme, oka és öröme, hogy amit átélek, azt még egyszer megélem, átgondolva. Reggel a 6-os villamos megállóban láttam egy furcsa fiú furcsa arcát, ami nagyon megfogott. Aztán itthon hosszan kerestem, a világegyetemben hol vannak olyan fogalmak, amivel ezt értelmezni, szavasítani tudom. Grafomán vagyok, mondják. Gondolkodásmán vagyok, leírása másodlagos. Mindenki gondolkodik, én le is írom.

– Láttad a furcsa arcot, kerested a világegyetemen belül. Miért nem festetted meg?

– Eszembe se jutott. Soha. A festésben nálam semmiféle szándék nincs egy téma leábrázolására. A kép nem erre való, hanem lélekemelésre. Egy remekmű villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét.

– Akkor neked mi a festészet?

– Tisztességes hivatali munka.