Ártér rehabilitáció

A tisza-ártéri élőhely-rehabilitáció és vidékfejlesztés lehetőségei az ökológiai krízis tükrében

SZAKDOLGOZAT
Suba-Faluvégi Szilárd
Konzulens: Haba Péter
Témavezető: Csomay Zsófia

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Építőművészet                                                      2022

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETÉS

1. TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK ÉS KIHÍVÁSOK AZ ALFÖLDÖN

2. ALTERNATÍV VÍZKORMÁNYZÁSI KONCEPCIÓK ÉS A VIDÉKFEJLESZTÉS KAPCSOLATA   

2. 1. Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése

  2. 2. Tisza 21 Program      

3. AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁS SAJÁTOSSÁGAI 

  3. 1. Történeti kontextus

  3. 2. Az ártéri gazdálkodás építészeti és tájformáló tevékenysége

3. 3. A haszonvételeket szolgáló vízi létesítmények és az árterek tárgykultúrája

4. A HAGYOMÁNYOS ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS MAI ALKALMAZÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI 

  4. 1. A nagykörűi ártéri szövetkezet

4. 2. Külföldi példák (restaurációra/ vízmegtartásra farmokon pl. NIWA) ?

4. 3. A megvalósítás akadályai

5. KÉT POTENCIÁLIS MINTATERÜLET ÖSSZEHASONLÍTÓ ELEMZÉSE 

5. 1. A csongrádi mintaterület bemutatása

5. 2. A hódmezővásárhelyi mintaterület bemutatása

5. 3. A két helyszín összehasonlítása

6. PROGRAM ÖSSZEFOGLALÓ ÉS LEHETSÉGES KIEGÉSZÍTŐ FUNKCIÓK

6. 1. Szövetkezetiség és rövid élelmiszerlánc

6. 2. Évkör tevékenységek szerint

6. 3. Helyszínhez kötődő tevékenységek igényei- táblázat

KONKLÚZIÓ

BIBLIOGRÁFIA
-----------------------------------------------------------

BEVEZETÉS

A dolgozat témájának kiindulópontja a súlyosan aszályos évek gyakoriságának növekedése, és az ezzel járó szárazodás, elsivatagosodás tendenciája az Alföldön. A folyamat az élővilágot és a mezőgazdaságot sújtja közvetlenül, de a közvetett hatások mindenkit érintenek. Az előrelátható ökológiai, társadalmi, gazdasági katasztrófa elkerülése érdekében meg kell változtatnunk a vízkormányzás, vízgazdálkodás jelenlegi gyakorlatát és ennek szolgálatába állítani az agrárpolitikát.
A következőkben a mestermunka előkészítésének céljából vizsgálom egy környezettel szimbiotikusan együttműködő gazdálkodási forma kialakításának építészeti-és tájépítészeti vonatkozásait az Alföldön. A témát több léptékben ragadom meg, építész tervezői szempontból közelítem azzal a szándékkal, hogy a mestermunkámban konkrét helyszínen alkalmazzam a szakdolgozat kutatásának tapasztalatait. A feltárás deduktív módon történik, az általános, nagy tér-és időbeli léptéktől a potenciális tervezési helyszínek analíziséig halad, viszont a helyszín tanulságait az általánosra is vonatkoztatva.

A téma számomra azért izgalmas, mert a mai gondolkodásban az ökológiai válságra adható környezeti, életmódbeli változtatásokat általában az életünkre nézve negatívan keretezik a lemondás hangsúlyozásával, ugyanakkor az ártéri tájgazdálkodás kutatásából kiderül, hogy egy ilyen irányú transzformáció akár egy jobb, tartalmasabb életformához is vezethet - hosszú távon biztosan. Vidékfejlesztési, építészeti, tervezési szempontból a társadalmi együttélés, területhasználat, természet és termelés arányainak egyre égetőbb kérdéseire adható válaszok kutatása érdekel.

1. TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK ÉS KIHÍVÁSOK AZ ALFÖLDÖN

2. ALTERNATÍV VÍZKORMÁNYZÁSI KONCEPCIÓK ÉS VIDÉKFEJLESZTÉS KAPCSOLATA

2. 1. Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése

. A vízszintmagasság növekedésének oka az, hogy a gátak közé szorított folyó hordaléka csak a hullámtérben rakódik le, ezzel az ártér “feliszapolódik” és a töltés magassága csökken. Az árvízvédelem addigi gyakorlata szerint a növekvő kockázatot a töltések magasításával kell csökkenteni, ám a töltések elérték azt a maximum méretet, amelynek meghaladásával az összes folyót keresztező műtárgy és infrastruktúra átépítése is elkerülhetetlen lenne. 

Ennek eredményeképpen született meg egy új árvízvédelmi terv igénye, a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (VTT) program, amely keretein belül mentett oldali árvízapasztó tározó megvalósíthatóságát vizsgálták harminc helyszínen. A tározók szerepe a káros víztöbblet elraktározása szabályozott körülmények között, melyet az árhullám levonulása után visszajuttatnak a folyóba. A végleges tervezetben tizenegy tározó megvalósítását javasolták, melyek árvízkor egy-két méteres vízszint csökkenést eredményeznek. Eddig négy árapasztó épült meg 2008-2015 között. A program célja volt, hogy az árvízvédelem mellett a helyi társadalmi, gazdasági kérdéseket is megoldjon, például térségfejlesztés, vízhasznosítás, környezetvédelem, tájgazdálkodás, ökoturizmus által. (FORRÁS: https://www.vizugy.hu/index.php?module=content&programelemid=68 2022.11.30.)

Több kritika is megfogalmazódott a VTT megvalósításával kapcsolatban a vízügyi szakemberek, gazdálkodók és természetvédők között. Fontos leszögezni, hogy a mentetlen oldali tározás koncepciójának kritikájával még nem találkoztam, tehát ezt tekinthetjük az új árvízvédelem egyik közös nevezőjének is. A természetvédők és gazdák szempontjából a kritika, hogy a gyakorlatban egyik tározó területén sem váltotta fel a szántóművelést a tájgazdálkodás, mert nem biztosították a művelés megváltoztatásához a támogatási feltételeket, az ismereteket illetve a helyi közösségek önrendelkezését a tájak kialakításában. Ezek nélkül pedig műveléstechnológiai váltás túl nagy ugrás a gazdálkodók számára, hiszen az eszközökhöz tőke, befektetés és új tudás szükséges. Az új művelési gyakorlat kikísérletezése nem gyors folyamat, amely bevétel kiesésként jelentkezhet. A kockázatok vállalását az államnak anyagi ösztönzőkkel, tudástranszferrel segítenie kell.  (Kajner Péter WWF Szelídvízország- videó, beszélgetés). 

A vízügyi szakma irányából leglátványosabban Koncsos László bírálta a VTT gyakorlatát. Szerinte a víz levezetését célzó koncepció helyett egy vízmegtartó stratégia kedvezőbb lenne, mert az árvíz mellett a klímaváltozás szárazodó tendenciáját is csökkentené. Kidolgozta az ún. természetközeli árvédelem koncepcióját, ahol Tisza menti természetes mélyületeketbe, mélyárterekbe vezetné a vizet, alapvetően gátolat mentesen, tehát a kisebb, közepes árvizeket nem korlátozná, csak amennyiben eléri településeket, infrastruktúrát veszélyeztető mértéket. A célterületek pontos helyzetének és az elöntés mértékének meghatározását digitális domborzati-és hidrodinamikai modelleken tesztelve jelölte ki (Koncsos 2006.). A földhasználati zónarendszer (Ángyán 2003.) figyelembevételével a művelési technológia megváltoztatása mellett érvel, tehát a Tisza menti belvizes, gyenge szántóföldi területek átalakítását javasolja a diverzebb, környezetbarátabb tájgazdálkodás javára.

2. 2. Tisza 21 program

A Koncsos féle tervre alapozva alkotja meg a WWF a Tisza 21 Programot, amely a XIX. századi folyógazdálkodási koncepciót meghaladva a XXI. század klímaváltozás okozta szárazodási, időjárási szélsőségekre tájalakítással és tájhasználat-váltással reagál. A megvalósítás érdekében mintaterületeken, helyi gazdákkal együttműködve kísérleteznek a gyakorlatban, illetve szakpolitikai lobbitevékenységet folytatnak az agrártámogatási rendszer átalakításáért, a vízvisszatartás és művelési technológiaváltás ösztönzéséért. Bár eddig nem jött létre olyan mintaterület, ahol komplex tájgazdálkodást folytatnak, izgalmas elemeket valósítottak meg belőle. 

A helyi gazdálkodók által indított, alulról szerveződő kezdeményezések és a WWF összefogásában két mintaterületen történt gyakorlati előrelépés. Az ártéri fokgazdálkodás egyik mintaterülete Nagykörű, ahol a mentetlen oldalon alakítottak ki egy kísérleti fokot és három különböző használatú dűlőt. A projekt folytatását tervezik a mentett oldalon is. Egy másik alulról szerveződő, s a Tiszától messzebb lévő területen, a Duna-Tisza közi Homokhátságon két belvízelvezető főcsatornán helyi gazdák együttműködve ideiglenes rekesztéssel tartják vissza a vizet (Dongér-Kelőér Vize Egyesület). Az ügy súlyát bizonyítja, hogy ezek a gazdák úgy árasztják el a területeiket, hogy azokra nem kapnak támogatást, azonban ha ezt nem tennék meg, a vízhiány miatt egyáltalán nem tudnának gazdálkodni.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 2022. évi aszály értékelésének közleményében is kitér a vízgazdálkodás kérdésére, néhány alternatív vízgazdálkodási javaslat éles bírálatával. A folyók “vissza-kanyargósítása”, a hosszú időn át tartó tározás, az öntözéssel szembeni vízvisszatartás, az ún. medertározás és a szivárgóvizek általi talajvízszint-emelés mellett érvel, továbbá kiemeli az erdősítés szerepét.

A vizsgálataim alapján tehát parázs vita övezi a Tisza szabályozását és a vízgazdálkodás kérdését, ahogy azt a történelmünk folyamán mindig. A jelenlegi közös nevező a vízvisszatartás, időszakos mélyártéri tározás, illetve az erdősítés lehet. Véleményem szerint egy olyan koncepció rendszerbe foglalására lenne szükség, ahol ezek az elemek mind megjelennek. Egy olyan infrastruktúra, ahol a folyókból kilépő-, a lehulló csapadék- illetve a belvíz együttesen kormányozva járják be a tájat alapvetően gravitációsan, de zsilipekkel szabályozva. Ezen túlmenően a gazdálkodás részleges művelés váltásához szükséges ösztönzők és infrastruktúra nélkülözhetetlen eleme a vízgazdálkodás jelen környezeti kihívásainak enyhítése érdekében. Ezek szerint a nagy folyószabályozások és a belvíz csatornarendszer kiépítése után ismét óriási tájalakító feladatra lenne szükség.

3. AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁS SAJÁTOSSÁGAI 

3.1. Történeti kontextus

A sokrétű ártéri tájgazdálkodás a folyószabályozás nyomán a kiterjedt árterekkel együtt eltűnt, illetve csak szórványosan maradtak fenn elemei. (Bellon 2003: 9). Az ártéri gazdálkodás és életmód megismerésének ezért megkerülhetetlen része a történeti vizsgálat. A dolgozat tömörsége és építészeti fókusza miatt az ártéri tájgazdálkodás lényegét szeretném megragadni, általános koncepcióját vizsgálom, kiemelt figyelmet fordítva a környezetalakítási módokra, anyag-és eszközhasználatra. Ezzel ugyanakkor csatlakozni szeretnék abba a diskurzusba, melyben a jövő fenntartható design-ját a helyi tradicionális kultúra tudásának felhasználásával képzeli el, kiemelve relevanciáját az építészet és tárgyalkotás területén (Julia Watson 2020).

Ennek a tudásnak leginkább a néprajztudomány az ismerője. Az 1970-es években Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató felfedezése a folyószabályozásokat megelőzően működő ártéri gazdálkodás komplex mesterséges rendszerként való értelmezése. Bár a kutatást a Duna Tolna és Baranya megyei szakaszán végezte, megjegyzi, hogy ez a működés a Kárpát-medence más tájaira is érvényes lehetett (Andrásfalvy 2007: 11). Ezt erősíti meg több másik kutatás a Tiszán, többek között Bellon Tibor, Molnár Géza, Dóka Klára, Fodor Zoltán. Mivel Andrásfalvy mutatta be a legalaposabban, legrészletesebben az ártéri gazdálkodás rendszerébe illeszkedő kisméretű funkciókat az ő kutatását vettem alapul.  

A hazai folyók kiszámíthatatlan időpontokban és mennyiségben áradnak, általában kétszer, tavasz elején hóolvadáskor és nyár eleji csapadékmaximum után, zöldárkor. A folyók a kisvízkor lerakott övzátonyukat (partjukat) áradáskor véletlenszerű helyeken elmossák, gyakran új medret találva maguknak. Apadáskor az épen maradt övzátonyok miatt sokszor a víz kinnreked az ártérben, ahol a pangás miatt kiöli a növényeket, így alakítva ki mocsarakat, lápokat. Viszont azokon a helyeken, ahol a víz le tudott folyni a területről, és csak néhány hétig kerültek elöntésre, megöntözte és feltöltötte a területet tápanyagokkal, erdőket, gazdag vegetációt létrehozva.

A folyószabályozásokkal felszámolt ártéri gazdálkodás és vízhaszonvétel lényege, hogy az ember nem akarta a víz kiáradását megakadályozni. Ezzel ellenkezően, már a kiáradás kezdetén a vizet minél messzebb akarta ki-és szétvezetni. Ugyanakkor nem bízta a véletlenre a meder átszakadását és a víz lefolyását, hanem jelentős vízépítési földmunkával mesterséges csatornákon keresztül érte el. A rendszer sarkalatos eleme, hogy az elöntendő terület legalacsonyabb pontján nyitották meg a medret, így az áradás lassan, alulról töltötte fel az árteret, és ugyanezen az úton a víz apadáskor távozott. Jelenleg ennek a logikának a fordítottja történik: árvízvédelmi töltéssel megemeljük a víz szintjét, és gátszakadás esetén az árvíz magasról lezúdúló, pusztító víztömegként jelentkezik.

Vitatkoznak a kutatók arról, hogy ez a rendszer részben vagy egészében mesterséges szabályozással működtették vagy kizárólag természeti erők alakították (Murányi 2018: 33).

Mint láttuk a természetben előforduló jelenségről van szó, de mesterségesen is szabályozható az elöntés és az elvezetés, így az emberi tevékenység számára kedvezőbb feltételek alakíthatók ki. Feltehetőleg az emberek természetes körülmények között megtapasztalták az elöntés pozitív és negatív hatásait, megértették, majd másolni, fejleszteni kezdték. Különböző korok a sajátos gazdasági, társadalmi, történelmi lehetőségeknek megfelelően alakították vagy elhanyagolták. [2] A továbbiakban csak a mesterséges működtetés elemeit fogom vizsgálni a dolgozat tervezői fókusza miatt.

3. 2. Az ártéri gazdálkodás építészeti és tájformáló tevékenysége

A kiterjedt ártér megélhetést biztosított az embereknek, de ehhez a vízjárta területeken kellett letelepedniük, ahol a lakozást a változó környezeti hatásokhoz alkalmazkodva kellett kialakítani. Ennek a vizsgálatakor meglepő volt, hogy mennyire sokféle építészeti koncepcióval lehet találkozni, a jelenleginél nagyobb rugalmasság és fantázia jellemezte a vízjárta területek építészetét. A terepalakítástól az épületszerkezeti megoldásokon át a szétszedhető-összerakható illetve vontatható, szántalpas építményekig mind megtalálható. (Magyar Néprajz 3. 218.)

Településeket csak olyan magasabb térszíneken hoztak létre, ami egyáltalán nem, vagy csak ritkán, rövid ideig került elöntésre, az alacsonyabb ártérbe a gazdálkodást kiszolgáló építmények kerültek. A folyók mentén két típusú település alakult ki. A közvetlenül a folyó vagy ártér határa mellé magas ármentes szinten, vízi átkelőhelyek és szárazföldi utak találkozásánál létesült, illetve az ártérből szigetszerűen kiemelkedő települések. Előbbiek a kedvező kereskedelmi és közlekedési pozíciójuk miatt mezővárosi funkciót töltöttek be, utóbbiak kisméretű falvak maradtak, amelyeket körülölelt a víz és a láp. (Andrásfalvy 2007. 63.)

Az Alföldön a huzamos tartózkodást szolgáló épületek anyaga leggyakrabban a föld volt, mert a kevés erdő miatt ez a helyben kitermelhető, mindenki számára hozzáférhető egyetlen építőanyag. A földházak tartósságában a legnagyobb kárt a víz okozza, ezért a vízjárta települések épületei mindenhol reagáltak valamilyen módon erre az adottságra. A legelterjedtebb védekezés a partos építés volt, ahol a lakóházat egy-másfél méter magas mesterséges dombra építették, így az áradás csak az udvart öntötte el. Ez igen munkaigényes volt, hiszen az építkezés előtt 150-200 szekér földet kellett a helyszínre szállítani és ott összedolgozni, majd csak ezután kezdődhetett a házépítés. (Sztrinkó 1987. 28.) Annak érdekében, hogy a lakóház még inkább védve legyen, a folyók mentén elterjedt volt a tapasztott vesszőből épített archaikus sövény-, vagy paticsfal. (Sztrinkó 1987. Kun 2004.) Ez egy kompozit falszerkezet, ahol fa vázszerkezetet vesszőfonással és kívül-belül sártapasztással töltötték ki. Széleskörű elterjedését praktikuma adta: a falazatot az áradás nem tudta tönkretenni, csak a tapasztást mosta el, de a vázszerkezet megmaradt. A lakók az árvíz idejére felköltöztek a padlásra, és ha már leapadt a víz, vissza tapasztották a falat. (Kun 2004. 10.)

Ideiglenes építményeket főleg a településtől távolabbi időszakos vízborítású gazdasági használatú területein létesítettek. Ezek általában a haszonvételekhez kapcsolódó építmények, terménytárolók és csak a legalapvetőbb komfort fokozattal rendelkező menedékek, kunyhók voltak. Fontos, hogy lokálisan előállítható, olcsó anyagok- sövény, nád, gyékény, vegetáció- felhasználásával, archaikus, nagyon egyszerűen építhető és pótolható objektumok voltak.

Az építészetet és a tájalakítást közvetetten a legeltetett állatok fajtája is befolyásolta. Mint a következőkben látni fogjuk, azért volt kivitelezhető az állattartás minimális eszközökkel, mert például a szürkemarha szereti a vizenyős, hideg közeget, és a ridegtartást is kibírja, így csak olyan kellett kialakítani nekik, ahol a hideg széltől védve lehettek, illetve a keményebb teleken takarmányt biztosítani.

3. 3. A haszonvételeket szolgáló vízi létesítmények és az árterek tárgykultúrája

Az ártéri haszonvételek az ártér természetes erőforrásaiból származó javak. Ezeket a forrásokat az ártér gazdag biodiverzitása szolgáltatja, ahol a részek szimbiotikus kapcsolatot alkotva erősítik az egész rendszert. Az ártéri gazdálkodás szépsége az, ahogy ennek a gazdag rendszernek a működését fenntartható módon fokozni, hatékonyabbá tudták tenni az emberek. A haszonvételek két alapja az időszakos árasztás termékenyítő hatása, illetve a térszínekhez kapcsolódó gazdálkodás volt. Áradáskor a halászatból, száraz időszakban a legeltetésből származott a fő haszonvétel. Az alacsony ártérben puhafás ligeterdő, nád, kaszáló, legelő volt a jellemző, mert a gyakori vízborítás nem segítette a talajszerkezet kialakulását. Az ártér magasabb, csak rövid ideig vízzel borított szintjének legmagasabb növénytársulása az ártéri erdő. Ezen a szinten már a kemény fák is megteremnek, melyből épület-, bútor-, szerszám-, tüzifát nyertek. Ott ahol a keményfák megélnek már kialakult az a talajszerkezet, ami haszonnövények termesztésére is alkalmas, ezért az erdőket ártéri kertek és kaszálók létesítése miatt kezdték el irtani. A gyümölcstermelésben is nagy szerepe volt az ártéri erdőkben irtott gyümölcsöskerteknek, mert a nedves talaj kedvezett a legtöbb és legértékesebb gyümölcsfajtáinknak. (Andrásfalvy 2007: 217-259.)

Az ártéri gazdálkodás vagy fokgazdálkodás kulcsa a fok, (finnugor, fakaszt, rést nyit, ”tű foka”) amely vízkapuként működött (Andrásfalvy 2007: 13). Itt megjegyzem a két fogalom megkülönböztetésének érdekében, hogy a fokgazdálkodás inkább a vízgazdálkodás fogalma, vízhaszonvételhez kapcsolódik, míg az ártéri gazdálkodás az elöntés és vízelvezetés hasznosításán alapuló komplex mezőgazdasági tevékenységet jelenti.[1] A fok elnevezéssel ugyanakkor nemcsak a meder megnyitását jelölték, hanem az egész tórendszert és az abba vezető csatornákat is. (Andrásfalvy 2007. 155.)

A vizek szabályozása érdekében síkabb terepen először keskeny árkot, vezérárkot vájtak, majd a víz maga segítette kimosni a medrét. Másutt komoly méretű földmunkát végeztek, tehát a csatorna jelentős magasságú ártéri emelkedéseket vágott át. (Andrásfalvy 2007. 155.) Ezen árkok tisztítása és karbantartása rendkívül fontos volt a rendszer működése érdekében, amennyiben ez megtörtént, a víz apadáskor magától visszafolyt a mederbe. A néhány napos, hetes áradás a mozgó víznek köszönhetően nem láp és mocsár keletkezését eredményezte, hanem a területeket megöntözte, a talaj víztározó kapacitását feltöltötte, így az árterületen lévő erdők, gyümölcsösök, kaszálók és legelők megújultak. (Andrásfalvy 2007: 11-12.) Az ártérben minden halastónak volt foka, a nagyobb tavakba, holtágakba több fok vezette ki és be a vizet. Fok nélkül a tavak halállománya nem tudott megújulni, az élővízzel való kapcsolat hiányában a vize megposhadt, begazosodott, értéktelenné vált volna. E mesterséges vízrendszernek a fenntartása rendkívül sok munkaerőt igényelt, ennek hiányában kereshető megszűnésének oka is. (Andrásfalvy  2007. 156.)

Áradáskor a halak a gyorsan felmelegedő, sekélyebb vizű, kis sodrású, táplálékban gazdag területeket keresték az ívás időszakára, melyben az árterek bővelkedtek. Az árvíz ideje alatt a halivadékok kikeltek, apadáskor pedig minden hal vissza igyekezett a folyómederbe. A haszonvételért nem kellett mást tenni, mint elrekeszteni a fokot, ott ahol kilép a folyóból. Erre egy keskenyebb és mélyebb szakaszt kerestek a csatornán, mert ez alkalmas a legtöbb és legnagyobb halak kifogására. A rekesztés gerendákból, karókból és vesszőből készült szűrő berendezés, melyet tisztítani kellett a beleeset nádtól, növényzettől, uszadékfától. Állékonysága, teherbírása alapvető volt, mert apadáskor a halak olyan tömege rohanta meg, ami alkalmanként át is törte a rekesztést. Mivel a szűrő csak a nagyobb halak kijutását gátolta, a szaporulatot nem pusztították el, sőt, elősegítették felnövekedését a mederben, mert nem lett a nagyobb halak tápláléka. A rekesztésen nyílás volt, amelyet áradáskor kinyitottak, hogy ne akadályozzák a halak ártérbe jutását (Andrásfalvy 2007: 15).

Az alcsony ártér földművelésre alkalmatlan területei legjobban rideg állattartással voltak hasznosíthatók, ez jelentette a legértékesebb haszonvételt. A ló, marha, disznó, juh, kecske legeltetése elterjedt gyakorlat volt (Andrásfalvy 2007: 307-356). Minimális eszközökkel, kevés gondozással működött, mert a helyi vegetáció és ivóvíz eltartotta az állatokat, az embernek csak olyan helyről kellett gondoskodnia, ahova az állatok behúzódhatnak a hideg szél, és a kisebb árvizek elől, illetve arról, hogy nagyárvízkor időben kihajtsák az állatokat az ártérből. Ezek a helyek voltak az ún. szállások, melynek formája és szerepe vidékenként változott. Andrásfalvy definíciója szerint: „a szállás az a hely, melyet egy vagy több család kizárlagos joggal használ, illetőleg birtokol és ahol állat és ember rendszeresen hosszabb ideig tartózkodik, hál és védelmet nyer az időjárás viszontagságai ellen.” Három típust különböztet meg: erdei, réti, és falu melletti szállást.

Az erdők természetes védelmet nyújtottak, ezért eleinte itt alakították ki a szállásokat, ami akár egy domborulaton álló terebélyesebb fa, facsoport is lehetett. Ezt a teleltetés biztonsága érdekében kiegészíthették szárnyékkal, fészerrel, illetve takarmányozással, ahol a szénát a fákra vagy az építményekre helyezték, hogy az állatok ne érjék el. Síkabb terepen mesterséges halmokat emeltek. Az állatok szabadon járhattak-kelhettek és akkor tértek meg a szállásra, ha szükségét érezték. A jószágok védelmét fokozhatták árokkal, föld, és porostyakerítéssel az időjárási viszonyok valamint az idegen állatok, orozó emberek zsákmányolása ellen. Ezzel megkönnyítették az esetleges őrzést, és építettek még kunyhót a pásztoroknak részére is.

Az erdők irtásával elterjedtebbé vált a réti szállás, ahol a védelmet fák meghagyásával, vagy ültetésével és komolyabb építményekkel biztosíthatták. Ezt a típust már körülkerítették a szállás körüli széna védelme érdekében és akár körül is sáncolták, ami farkasveremként is működött, valamint kiegészülhetett kunyhóval, gyümölcsössel. A kiépítettebb szállások alakultak tanyává, ahol a falusi házakhoz hasonlóan építettek istállót, vagy akár kétosztatú, szoba-konyhás lakóépületet. Egy-egy szálláson több családnak az állatait is tartották és akár 5-6 gazda is egy helyen éjszakázott. Ahol nagyobb istálló volt nem építettek kunyhót vagy házat, hanem a padlást használták hálóhelyül. A szállások zömén viszont akol, fészer, kunyhó volt, mert egy családnak több szállása is volt, de csak egyet építettek ki. A folyamszabályozások és belvíz elvezetések után mindenhol kénytelenek voltak kutat ásni az állatok itatása érdekében. Ennek három típusa a széles, meredek oldalú gödör, a sírszerű lépcsővel ellátott, illetve a kerek, függőleges falú, fával vagy téglával bélelt. Utóbbit körül kellett keríteni, az előbbieket be kellett fedni. A vizet vagy kézzel, vödörrel, vagy fakampóra, gémfára akasztott vödörrel merték ki.

A falu melleti akolkertek az 1793-as úrbéri rendelet után alakultak ki, mert a jobbágyokat kitiltották az erdőkből, gyümölcsösökből és rétekből, ehelyett a falu mellett mértek ki nekik területeket. Lényegében rakodó- és veteményeskertnek használták, mert elkezdtek áttérni a belterjes, istállós állattartásra (Andrásfalvy 2007: 288-305). 

Érdekesnek találom a vegetáció sokrétű, funkcionális használatát, amely nemcsak az állatok téli takarmányaként és az időjárási viszontagságok ellen szolgált. Az ártérben a közlekedés, a jószágok kihajtásának biztonságát segítendő kb. egyméter magas földhányásokat, töltéseket építettek, amelynek mentén fákat telepítettek, hogy nagyobb víz idején jelezzék az irányt és védjenek a sodrástól. A közlekedésben szerepet játszottak a csónakok, a fatörzsből vájt bödönhajók, lóvontatású sárhajók is (Andrásfalvy 2007: 209, 372, Kun 2004: 11). Az ártér különleges gazdasági építménye a vízimalom, amit minden vízfolyással rendelkező település működtetett . Az úszó és a gátas, felduzzasztott típus is elterjedt volt, (Gillyén, Mendele, Tóth 1981: 105) részben ez utóbbi elterjedéséhez köti Andrásfalvy a síkvidéki árterek nagyfokú elmocsarasodását (Andrásfalvy 2007: 20), amely végül hozzájárult a vízrendezéshez és a táj jelenlegi arculatának kialakításához.

4. A HAGYOMÁNYOS ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS MAI ALKALMAZÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI

A fokgazdálkodásnak és az ártéri gazdálkodásnak mai gyakorlatba ültetése több kérdést is felvet. Az a társadalom, ami egykor működtette, eltűnt. Az ipari forradalmak utáni népességet a kevésbé termelékeny gazdálkodási formával nem lehet teljes egészében ellátni. Például több forrás említi az eszközök közös használatát, (Gillyén, Mendele, Tóth 1981: 102) mely szempont megjelenik a mai ökonomikus tervezésben is, teszem azt a carsharing és várostervezés kapcsolatában. Valamint gondolhatunk az “agroforestry” több ezer éves koncepciójának újrafelfedezésére, napjainkban fokozódó elterjedésére is. Az ártéri tájgazdálkodásnak napjainkban inkább az élelmiszertermelésében kiegészítő, illetve környezetvédelmi kontextusban lehet jelentős szerepe. Ugyanakkor koncepciókat átvehetünk, és megpróbálhatjuk a mai lehetőségekhez igazítani. Ennek vizsgálatához szükséges a hazai és a külföldi példák megismerése. 

4. 1. A nagykörüi ártéri szövetkezet

A komplex ártéri tájgazdálkodás gyakorlatára jelenleg sehol nincs példa Magyarországon. A jelenbe ültetésének tudtommal egyetlen kísérlete Nagykörűn történt, szövetkezeti formában. Ennek tapasztalatairól az egyik alapító, Balogh Péter geográfus mesélt részben az ELTE-n indított kurzusán, részben a helyszínen. (folyamatban van)

4. 2. Külföldi példák (FOLYAMATBAN)

(restaurációra/ vízmegtartásra farmokon pl. NIWA)

4. 3. A megvalósítás akadályai (FOLYAMATBAN)

5. KÉT POTENCIÁLIS MINTATERÜLET ÖSSZEHASONLÍTÓ ELEMZÉSE

A mestermunka tervezési helyszínének meghatározása érdekében vizsgálok két alföldi mintaterületet Csongrád és Hódmezővásárhely határában. A célom az, hogy olyan helyszínt találjak, melynek kontextusa kellően komplex, hogy egy szűkebb helyszín modellezése által az alföld más részein is érvényes megállapításokra juthassak. Mivel nincs személyes érintettségem a Tiszán, olyan helyi kontaktokat, gazdák segítségét kerestem, akik vízvisszatartásban érdekeltek, ezzel a praktikus, könyvekből nem tanulható részét szerettem volna megismerni a témának.

A második fejezetben(?) bemutatott vízkormányzási alternatívák alapján az árvíz hasznosítása szempontjából két csoportra oszthatók az alföldi területek. A közvetlenül folyó menti, mentett oldali mélyártér, ahol a víztározás megoldható, valamint a távolabb elhelyezkedők, ahol a domborzati adottságok lehetővé teszik a víz kivezetését. Mindkettőnél szempont, hogy a kritikus infrastruktúra (település, vasút, autópálya, szennyvíztelep, szemétlerakó) ne sérüljön, illetve elöntése által ne szennyezze a vízkészletet.

Az első csoportba tartozó helyszínek lényegében a Tisza 21 program által kijelölt területek. Egyetlen olyant találtam ezek között, amely megvalósíthatóságáról részletes, nyilvánosan elérhető elemzés készült. Csongrád, Felgyő, Csanytelek háromszögben elhelyezkedő mélyártéri tározást vizsgálta Murányi Gábor mesterszakos szakdolgozatában. A második csoportba tartozó települések közül nem találtam olyan területet, amelyet vízépítő szakértő vizsgált (bár tudom, hogy jelenleg Koncsos László dolgozik ezen a koncepción). Így a hódmezővásárhelyi helyszínt vízrajzi, településtörténeti források és egy helyi tájépítész-gazdálkodó, Sirkó Zoltán beszámolója alapján mutatom be.

5. 1. A csongrádi mintaterület bemutatása

A másik mintaterület közvetlenül két község, Felgyő és Csanytelek, és egy város, Csongrád határának mélyártérben található. A katonai felmérésekben időszakos vízborítású ártérként szerepel, és a Murányi által bemutatott digitális modell alapján domborzata nem változott. A kartográfiában szereplő Vidre fok és Vidre ér, illetve kisebb tavak, mélyedések Libuj tó, Görbe, Dada erek is a fokgazdálkodásról tanúskodhatnak, illetve erre utal a szigetszerűen kiemelkedő Várhát halom, amelyen egy tanya vagy szállás található. Szépen látszik, hogy a települések az ártér peremén helyezkednek el a mai napig, és kritikus infrastruktúra nem létesült. Leginkább mezőgazdasági szántóterületek és néhány tanya található rajta. A területet belvízelvezető csatornarendszer hálózza be, ebbe tartozik az egykor széles medrű Vidre ér is, amely egy Natura 2000 területettel, a Csongrádi Kónya-székkel köti össze a mintaterületet. A folyószabályozás utáni térképek és a vízügyi főigazgatóság nyilvántartása szerint is belvízérzékeny terület, ezért szántóföldi művelése kockázatos.

Murányi szakdolgozatában a HEC-RAS hidrodinamikai modellező szoftverrel és a HYDRODEM digitális domborzati modellen keresztül vizsgálja, hogy különböző zsilipekkel hogyan, milyen ütemben önti el a területet a víz, hogyan alakul az áramlás, a pangó vizes területek, és meddig vezethető ki a víz a mélyártérből. Ez alapján igazolja, hogy a domborzat alkalmas arra, hogy a 13 km-re található Kónyaszék vízpótlását is biztosítsa a folyó.

5. 2. A Hódmezővásárhelyi mintaterület bemutatása

Hódmezővásárhely az Alföld legmélyebb területén fekszik. A folyószabályozás előtt a Tisza, Maros, Körös áradásai, illetve a keletebbre fekvő területek csapadéka is itt gyűlt össze, vízben nagyon gazdag terület volt. A kezdetben egységes vízfelület később több kisebb tóra, mocsárra és ezeket összekötő erekre, fokora darabolódott fel. A fok szó alatt a helyi népnyelv a folyóból az ártérbe vezető természetes, hosszú árkokat értette, melyeken át a vízszint ingadozása szerint a víz ki-be folyt, ezzel szemben az ereken át a víz medencébe vagy folyóba csak befelé folyt, és folyásiránya csak nagy áradások alkalmával fordult meg. A település határának talaja legnagyobb részben laza hordalékos, amelyen keresztül a víz átszivárog, így a mélyebben fekvő területek kisebb áradáskor is megteltek vízzel, akkor is, ha oda erek, fokok nem vezettek. (Bodnár 1928. 154.) 

A terület vízrajza több ezer évig nagyjából változatlan volt, majd a Tisza szabályozással és a keletről érkező “vadvizek” csatornázásával arculata hirtelen átalakult. Egyik végletből a másikba esett: az addigi beláthatatlan nádasokat, réteket, vizes élőhelyeket egy-két évtized leforgása alatt felváltotta a végeláthatatlan búzamező, illetve teret nyert a mélyedésekben a gyümölcsös és a tópartokon a szőlő. Az egykori 86 tó és 116 ér, fok mára nagyrészt felszámolódott, sok esetben a medret is beszántották.

Vásárhely a térség meghatározó mezővárosává nőtte magát, városi központ és hatalmas kiterjedésű tanyavilág jellemzi, ennek köszönhetően jelenleg az ország második legnagyobb területű városa, közel 50000 fős lakosággal. A Tisza 21 programban szerepel, mint potenciális mélyártér, de közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy ez veszélyeztetné a várost, mivel a lakossága és területe nagymértékben nőtt a Tisza-szabályozás óta, illetve veszélyeztetné a 130-as számú vasútvonalat is. A mélyártér restaurációja inkább a várostól délre fekvő nagy területen tűnik indokoltnak, de itt óriási terület kerülne elöntésre, és a város déli részét is érintené. Azonban található több egykori tó, időszakos vízborítás a mélyártértől távolabbra is, amelyek vízmegtartó potenciállal rendelkeznek. Egy ilyen területen gazdálkodik Sirkó Zoltán is, Hódmezővásárhelytől északkeletre, a Kenyere ér mentén elhelyezkedő Kéktó-Rárós nevű településrészen, 30 hektáron, itt mutatta be a tanyáját és a környék vízrajzát.

Kéktó a várostól északra Derekegyháza és Rárós között terült el, elborítva a Kenyere és Kórogy ér közötti mélyedést. Bodnár leírása alapján a XVII. században még a határ második nagy tava volt, hossza kb. 14 km., szélessége 7 km körül ingadozott. A Kórogy érrel két helyen is fokok által függött össze, míg dél felé a Kenyerébe ment át. Nyugat felől a Ludas és Téglás ér közvetlenül a Tiszával kötötték össze Mártély irányában. Jó nádtermő és halászó hely, a partosabb környéke- a Kék-tó hát- pedig jó kaszáló. Medermélysége 79-79,5 mBf. (Bodnár 1928. 173.) A vízpótlását főleg északi irányból a Kórogy érből érkező vizek biztosították, nagy áradások idején a Ludas, Téglás, Kenyere ér is feltölthette.

A Kenyere-ér megmaradt, de ármentesítették, csatornává alakították és jelenleg a belvíz levezetésére szolgál. A meder hajdan széles, mély és bővízű volt, mederfeneke 79-79,5 mBf (Bodnár 1928. 187.) A helyszínbejáráson ennek nyomait megmutatta Sirkó. Még ma is jól kivehető az egykori 80-100 m széles kb. 3 m mély meder. 

A régi időkben jellemző volt a száraz esztendőkben a sekélyebb tavak, mocsarak kiszáradása. Például az egész Kéktó helyén kaszáló volt 1794-es rendkívül aszályos évben. (Bodnár 1928. 155-157.) Kartográfia vizsgálatából is az derül ki, hogy a területet kaszálóként, pusztaként tartották számon, ahol a vásárhelyre jellemző gazdag, sűrű tanyavilág nem, vagy csak részlegesen terjedt ki. Nyilván az időszakos vízborítás nem tudtak szántóföldi művelést folytatni, de így is halastóként, kaszálóként, legelőként hasznosították (katonai felmérések). Ezeknek a tanyáknak jó része a mai napig megvan, és mezőgazdasági tevékenységet folytatnak rajta, szántó-, legelő-, halastó-, erdőgazdálkodás és állattenyésztés formájában.

Sirkó elmondása alapján jelenleg nagyon belvizes terület, ahol csak azért nincs víz, mert elszivattyúzzák. A kiszárítás ellenére időről időre megjelenik a víz, több tíz hektár egybefüggő vízfelületet képezve. Visszaemlékezett például olyan évre a 90-es évekből, amikor a Kéktó annyira befagyott, hogy egy napba telt körbe korcsolyáznia. A területet az Alföld „asztallap simaságú” domborzatához képest löszdombok és mélyedések tagolják. A kiemelkedések jó szántóföldek, a mélyedések azonban elszikesedtek és így szántóföldi művelésre nem alkalmasak. Éppen ez adja természeti értékét, mert így a szikes talajra jellemző ősgyep alakulhatott ki.

 

5. 3. A két helyszín összehasonlítása

A vásárhelyi terület élővíz ellátása spekulatív feltételezés, jelenleg csak a belvíz visszatartására lehetne építeni, a folyamatos ellátáshoz a mindszenti ártér- vagy a Kórogy ér és hozzá kapcsolódó vízgyűjtő  rekonstrukciójára lenne szükség. Ez így önmagában, csak a Kéktó vízellátására persze aránytalan beruházás lenne. Utóbbi narratíva egyedül abban a kontextusban lenne érvényes, ha a tájban található erek, csatornák és vízgyűjtők szállító-tározó funkciójának rendszerszintű rehabilitációjára kerülne sor, és ennek egy része lehetne a Kéktó. Tehát ez olyan területre példa, ahol a folyó mélyárterétől messzebb is jelentős méretű víztározó kapacitás rejlik, amennyiben egy radikális aszály elleni tájrehabilitáció potenciális helyszíneit keressük.

Ezzel szemben a csongrádi helyszínen biztosan megvalósítható a kivezetés, de ez az árvíz apasztására szolgálhat legfeljebb, az aszály ellen csak lokálisan hatásos. A csongrádi terület képletszerűségével, a beavatkozás olvashatóságával szemben Kéktó területe nehezebben behatárolható és térileg tagoltabb, tehát komplexebb működésű rendszert feltételez. Utóbbinál felmerül a 45-ös főút érintettsége, tehát infrastruktúrális kérdést is felvet. A területhasználatban hatalmas a különbség a két helyszín között: míg a kéktói jelenleg is diverz gazdálkodás és élőhely szempontjából, a csongrádi terület tipikus „agrársivatag”. A másik szembeötlő különbség a településszövet, a tanyák sűrűsége. Kéktónál kb. 80 (mennyit használnak?) tanyát számoltam össze, Csongrádnál csak 20-at, ez és a városi lakósűrűség a kéktói területen feltételez jelentősebb fogyasztás, oktatás, rekreációs lehetőségeket is. Mindkét területen fellelhető az egykori diverzebb tájhasználat, és a fokgazdálkodás nyomai, sőt a vásárhelyi ártérben jelenleg is zajlik a szarvasmarhák rideg tartása. Az ártér biodiverzitásának megőrzése érdekében a legeltetést szárzúzással kiegészítve küzdenek az inváziós fajok, például a gyalogakác terjedése ellen, látványos eredménnyel. A két mintaterület másik közös jellemzője a tipikus alföldi földépítészet.

A csongrádi terület mélyártéri tározás megvalósulásával a mintaterület az árvízvédelemben, és víztározásban lenne jelentős, míg a mezőgazdaságban erdőgazdálkodás, időszakosan legeltetés és halászat, illetve a perem területen zöldség-gyümölcstermesztésre, szántóművelésre lehetne alkalmas. Kéktó sekélyebb, víztározó képessége kisebb, inkább a talajvízkészlet feltöltésében és az aszály csökkentésében játszhat szerepet. A területhasználatot nem kellene jelentősen átalakítani, viszont az arányok változnának, például a halászat területe növekedne, a legelő csökkenne. Úgy gondolom, hogy ez a terület például alkalmas lenne mintagazdaság felállítására kísérleti célból, mert nem kerülnek ki nagy területű szántók a művelés alól, tehát nincs jelentős terménykiesés, viszont már adott a diverzebb tájhasználat és gazdálkodók jelenléte is.
 

6. PROGRAM ÖSSZEFOGLALÓ ÉS LEHETSÉGES KIEGÉSZÍTŐ FUNKCIÓK (FOLYAMATBAN)

A programalkotás fő kérdése, hogy egy környezet-restaurációs projektet milyen vidékfejlesztési lehetőségekkel érdemes összekapcsolni. Kézenfekvő a rekreációra és a turizmusra építeni, de azt gondolom, hogy ez nem alkalmazható mindenhol, nem feltétlenül a helyi közösségeknek kedvez, mert a turizmus önfelszámoló ágazat is lehet, és ehelyett egy univerzálisabb, belső erőforrásokra építő modellre lenne szükség.  

A fogyasztói társadalomból fogyasztási szerkezetéből következő problémák, hogy hosszú ellátási láncokból származnak a használati tárgyak, ruházat, élelmiszer cikkeink. A profit nem a termelésben, a feldolgozásban vagy a kereskedelemben csapódik le, hanem a hatékony logisztika, hosszú láncok megszervezőinél. A láncok logisztikájának megszervezésekor a különböző szereplők legjobb ajánlatait versenyeztetik, így ők megkapják a működéshez szükséges minimális fizetséget, de a profit a szervezésben, logisztikában marad, amit nem szándékoznak a helyi termelői, feldolgozói gazdaságba visszaforgatni. Az ilyen működés negatív hatásainak sora hosszú: energiaigényes, a szállítás miatt sok csomagolásra van szükség, több hulladékot termel, a termelés helyén a profitmaximalizálást monokultúrával, környezetpusztítással (pl. talaj kimerítésével) és rossz munkakörülmények által érik el. Fogyasztói oldalon pedig a kényelem függőségét tapasztaljuk, pedig a folyamat még a kisebb térségektől is rengeteg pénzt von el. 

6. 1. Szövetkezetiség és rövid élelmiszerlánc

6. 2. Évkör tevékenységek szerint (táblázat)

6. 3. Helyszínhez kötődő tevékenységek igényei (táblázat)

KONKLÚZIÓ

A dolgozatban azt vizsgáltam, hogyan lehetne az Alföld száraz természeti adottságain javítani az árterek bővítésével és vízvisszatartással, illetve ennek milyen pozitív hozadéka lenne a mezőgazdaság és környezetvédelem számára. A jelenlegi agrárpolitika és vízgazdálkodási stratégiával a vizsgált területen 80 éves távlatban kilátástalan a hagyományos mezőgazdasági tevékenység folytatása. Számos alternatív vízgazdálkodás javaslat született a helyzet javítása érdekében. A koncepciók közös eleme, hogy több vizet kell a területeken tartanunk a szántó és intenzív művelés rovására. Így kevesebb lesz a termény rövidtávon, viszont az időszakos vízborítások közvetetten vagy közvetlenül segítik a mezőgazdasági művelés fenntarthatóságát hosszútávon. 

A téma vizsgálatával azt a következtetést vontam le, hogy az aszály elleni védekezéshez egy átfogó tájstruktúra megalkotására lenne szükség, amelyben nemcsak a VTT vagy más tározók közvetlen Tisza menti területei kerülnek elöntésre, hanem egy adott tájban a vízmozgások és vízgyűjtők helyét meghatározva olyan rendszert kialakítása lenne a cél, ahol a víz nagyrészt gravitációsan be tudja járni a területet és csak kijelölt tavakban, vízgyűjtőkön áll meg szabályozható ideig. A helyi mezőgazdaságban dolgozó lakosságot ösztönzőkkel, például szövetkezeti infrastruktúra kialakításával lehetne megtartani, a mezőgazdaság területhasználatának racionalizálásával együtt. A kialakult szervezetekkel a helyi a rövid élelmiszerláncokat kell erősíteni az élelmiszer-biztonság növelése érdekében.

 

BIBLIOGRÁFIA

Andrásfalvy Bertalan, 2007. A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. 2. kiadás. Ekvilibrium

Ángyán József. 2003. Magyarország integrált földhasználati zónarendszerének a kailakítása. MTA doktori értekezés tézisei a környezet-és tájgazdálkodás agroökológiai földhasználati alapozása. Szent István Egyetem, Gödöllő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Gödöllő

Balogh Pál Géza, Michels Ambrus, Nemes Gusztáv, Szegedyné Fricz Ágnes. 2021. A hiányzó láncszem – termelők és fogyasztók összekötésének dilemmái a rövid élelmiszerláncokban. Fordulat 29. 109-147.

Bakó Ferenc, Balassa M. Iván, Barabás Jenő, Bárth János, Cseri Miklós, K. Csilléry Klára,, H. Csukás Györgyi, Dám László, Flórián Mária, Füzes Endre, Juhász Antal, Kecskés Péter, Kisbán Eszter, Varga Gyula, Zentai Tünde. 1997. Magyar néprajz nyolc kötetben. Anyagi Kultúra 3. Budapest, Akadémia Kiadó. https://mek.oszk.hu/02100/02152/html/04/83.html

Bartholy Judit (1997) Éghajlatunk jövője. In: Magyarország földje.

Karátson D. (főszerk.) KERTEK 2000 Könyvkiadó, Budapest. Letöltve: 2022.12.07.

Bellon Tibor. 2003. A Tisza néprajza. Timp kiadó.

https://hodmezovasarhely.hu/a-varos-tortenete/

“2022 nyarának időjárása” Országos Meteorológiai Szolgálat. Letöltés dátuma: 2022.12.07. Rövid láncon: az élelmiszer-ellátó rendszerek szerkezete. 2022. Zöld Egyenlőség. Letöltés dátuma: 2022.11.18. https://ujegyenloseg.hu/rovid-lancon-az-elelmiszer-ellato-rendszerek-szerkezete/?fbclid=IwAR0o_mJRSTZLNDpD1NUGCPlUZDsatrCX0Gqdc9v7jRM8ATeAp-qOw5d7qKQ
( Első katonai felmérés (1782-1785)
Második katonai felmérés (1819-1869)
Harmadik katonai felmérés (1869-1887) https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?bbox=2252217.8324235207%2C5836989.201268722%2C2270882.635847488%2C5850507.823472931&map-list=1&layers=5

Czinóczi Sándor, Halász Júlia, Kiss Bence, Szász Zsófia. Nem akarnak ők lenni a klímaváltozás első hazai áldozatai. 2020. 444.
https://444.hu/2020/10/25/nem-akarnak-ok-lenni-a-klimavaltozas-elso-hazai-aldozatai-ezert-a-tamogatasokrol-is-keszek-lemondani

Képjegyzék