Vázlatlap az Avignoni szerelmesekhez B/71/04, -05, -06

toll, papír, 21x29,5 cm, Kecskemét, 1971
csak repróban

1971. áprilisa, Kecskeméti Alkotóház, életemben először. 

Tömény év volt. Naplóm alapján:

A varázshegyet olvasom (azóta is).
Kecskemét alkotóház, előttem abban a szobában Kondor. Képek: Nagy keresztút, Avignoni szerelmesek, Siena–Párizs, és ami közte volt.
Miskolci  meghívás a múzeumba: ötméteres pannó 4 nap alatt.
Sajószentpéter: szekkó a templomba (Demeter István atya meghívása).
Opuszjegyzékemet (visszamenőleg is) megírom.
Augusztus 7.: Erzsébet disszidál.
Szeptember: nagymaros alkotóház.
37 kép, megtartott: 16. Rajz: 4


Tehát április, Kecskemét, néhány hét alatt megcsináltam három nagy képet: (Ezeken kívül nemigen festettem gondolatból, fogalomból kiindulva, vázlatsorozatokkal.)

Nagy keresztút - A/71/10
Sokirányú grafikai próbálkozások után ez a négyméteres ikonfal a negyedik és utolsó olajkép változat.

Siena-Párizs, és ami közte volt - A/71/11
A két nagy tábla között előző év őszi tanulmányutam kedves kisvárosai megörökítve, talán még ma is fölismerném őket.

Avignoni szerelmesek - A/71/12 (jobbra fent)
olaj, faroston, 4 tábla, 140x100 cm., Kecskemét,
a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona

...ami szintén a körutazás következménye, egy kaland, olajban elmesélve.
Az Avignoni szerelmesek vázlatainál először a kulcsfogalmakat próbáltam megkeresni: FIÚ, ORGONA, ÁHÍTAT, ZENE, LÁNY, TEMPLOM, VÁROS. Aztán kialakult a négy tétel, ahogy a rajzokon jól követhető. Mint egy igazi néhai építész, az elején még alaprajzzal is próbálkoztam. Aztán lassan kialakult:

1./ A fiú az orgonánál. Egy fiú mégiscsak inkább szögletes. Oldalnézetből ábrázolva, kissé szabadon értelmezve, ahogy őt körülveszi az orgona szerkezete.
2./ A Bach-zene szövete, mondjuk így.
3./ A magába mélyedt befogadó lény, lány, nagyon fehér.
4./ Várossziluett, ahol vár is van, meg templom. A színe: esős.

A történetet meg is írtam a naplómban; C.00366, fájl: html-2009/avignon.htm,  Este, Avignonban                                                     

 

Meleg október első napjai, búcsú Riviera kisasszonytól. Most már Párizs, Párizs felé -

A délután közepén értem Avignonba. E városra mindössze egy napot szántam. Tudtam előre dolgomat: először is megkeresni azt a mágikus őskori kődarabkát, ami egy varázsló vagy talán egy harcos fejét ábrázolja, a múzeum után pedig a körfallal védett középkori várost kacskaringóival, s majd holnap délelőtt tisztelgés a nagy öregúrnál; a pápai vár meglátogatása.

A kődarabka egy hosszú folyosó végén trónolt, falfülkében, zöld bársonyon, erősen megvilágítva. Kicsi volt, hatalmas, méltóságteljes és lenyűgöző. Mint a tökéletes láttán mindig; elszomorodva tűnődtem rajta - (mit ér e mellett bármi is) - és Miro, Klee és Moore ugyanezt gondolták mellettem álldogálva.

Csengettek, elzavartak és alkonyodott. A szobrocskát magammal vittem, és nem is igen láttam a kereskedőházakat, íveket és ablakokat - pedig igyekeztem. Eleredt az eső, és ez jó volt, lehetett kapu alatt ácsorogni. Egy öregasszony vonszolta magát a sötétedő szűk utcácska közepén. Keservesen, szélesen támaszkodott két fura botjára (a járdán nem fért volna el velük) - a nagyobb biztonság kedvéért háromágúvá válva értek földet.

A néni mögött lépésben egy új Renault ballagott. Arra gondoltam, talán használhatóbbak lennének ezek a mankó-botok kis kerekekkel ellátva -. Hamar beláttam, ez csacsiság, akkor már inkább úgy kéne, hogy először is egy fém harántmerevítő, és ... vajon milyen körülmények között jut vacsorához egy ilyen asszony?

Az eső éppen csendesedett, továbbindultam. Az utcácskák kihaltak, már minden szürke volt. A leheletem meglátszik, így hát nem lehet igaz, hogy csak hat fok alatt van ilyen ... igaz, hogy fázom, de az is igaz, hogy a tornacipőm átázott.

Kopott, mindigottvolt lépcső kerül elém, templomhoz vezet. (Vajon miért építhették az utcaszintnél méterrel magasabbra?) Az előtetőnél búcsúzik tőlem az eső, belépek.

Belépek, de hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog és repül egy diadalmas Bach-fúga, a d-moll... ijesztő.

Óvatosan megindulok előre. A zene a főhajó túlsó végéből szól. Mintegy buzdításért visszanézek; arra a kapu nyílása dereng s két moccanatlan folt bontja meg a padok sziluettjét - két fej körvonala, így hát nem vagyok egyedül.

Mint annyi más értelmetlen feladat, ez is vonz - a zenét földeríteni - lassan lépdelek tovább, csendben. Elérem a szentélyt leválasztó áldoztatórácsot, ez megállít, s oldalra terel tovább. Ez már igazi frontvonal a győzedelmes orgona csatazajával, a --d-moll-- minden ereje - irtózatos erejű a falak, a sötét csendjének és a zene hangosságának kontrasztja. A hang forrását még mindig nem találom, de egyszer csak a rács tövében, lent megmozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség - mit tagadjam iszonyú ijedtség egy pillanatra, hisz én olykor a szélgörgette csomagolópapírban is alakot látok éjjel, hazafelé.

Kapkodó igyekezettel próbálom megfejteni az alig láthatót - ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőlépcsőn ül-kuksol összegörnyedve, hátát egy pillérnek támasztja. Hosszú haja van - biztosan szőke - karjával átfogja lábait, homloka a térdén nyugszik. Nicsak, egy lány. Ő is kábult a zenétől.

- Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? ... az előbb megemelte a fejét, attól vettem észre. De hisz nem is az új vendégre - rám - nézett, hanem előre, a rácson át egy falfülke felé, ott egy kis fény dereng.

És akkor megértettem. A fülkét majd' kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje látszik időnként, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta és átszellemült arc, nagyon szép. Most felénk - felé - pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene is. Hiszen a lánynak játszik!

Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ottmaradtak ketten egymásnak, Sebastian Bach vigyázott rájuk.

Késő éjjelig sétáltam még a meg-megeredő esőben, s igyekeztem a pocsolyákat kikerülni (bár a tornacipőm már csuromvizes volt).

Másnap aztán megnéztem a várat is. Szép, nagy vár.