2023.01.                            html-2023/margitnegyed.htm       C.21379 - 380

Zelk Zoltán AZ ÁGAK BOLDOGSÁGA

Mikor nyolc hónapig tartó vándorlás után

s mindig hegyre föl

s mintha a föld csak köveket viritana,

mindig éles köveken,

keblemen egy tavalyi cipóval s egy kulacs vízzel

megérkeztem a völgybe,

ettem egy falatot,

ittam egy kortyot,

s mert már jártam ezen a tájon,

hát emlékeztem is,

megszámoltam a fákat,

a füveket,

s a csillagok földi visszfényét, a margarétákat,

aztán az első árnyéknak dőlve,

nyolc hónap után először,

csak úgy álltomban, elaludtam.

Mindez napsütésben történt, mint ébredésem is,

mert ébredésemkor éppen delet zúgott a nap,

de a fák még kócosan, helyüket keresve, futkostak

s a füvek és margaréták még nem mertek fölegyenesedni,

hát tudtam,

szelek és záporok vonultak álmaim fölött,

csak nem tudtam, meddig aludtam,

egy napig, vagy egy esztendeig,

de oly mindegy az.

S éppen mert mindegy, már készültem tovább vándorolni,

s ekkor

egy pehely az öröm tollazatából!

az ágak boldogsága az ember szivében is!

észrevettem,

egy sűrgő, ázott cinkepár

fészket rakott a vállamon.

Hát ne várjatok vissza még,

lássátok be, nem mozdulhatok,

mi lenne a tojóval, ha nem találná a fészket,

melyben a jövendőt elülteti?

mi lenne a hímmel,

ha megtérve a délután vermeiből,

a tojót elveszítené?

itt kell állanom,

mig a tojások át nem forrósodnak,

mig a fiókák csőre az első percet meg nem ízleli

és azután is

mindaddig,

mig röptükkel hidat nem épitenek

a levegő örvényei fölött.

És állván így a hegyek árnyékának dőlve,

majd azt is megtudom,

amit csak Ők tudhatnak odalent,

mit érez az ember, mikor az eső

a szívéig csorog.