KIÁLLÍTÁSDOKUMENTUMOKBÓL

1974, Fényes Adolf terem,

önálló kiállítás. Németh Lajos nyitotta meg, főfalon a Nagy keresztút. Főleg a 136x90 cm-es képeim szerepeltek. Megengedték, hogy áttervezzem a típusplakátot. A katalógusszövegből:

…az Iparművészetin belsőépítész szak, mert jó nemcsak a szellemi, de az anyagi szerkezeteket is érteni (a gótika áhítata és a gótika statikája).

Könyvek: Seneca, Déry, Strindberg, Thomas Mann újra meg újra.

Tanítottak: egy leány, Szrogh Gy., P. D. Francesca, Vermeer, Messina, Klee.

Gyűjtök: még könyvet sem, az a 20–30 is cserélődik, bútoraimat fenyőlécből eszkábáltam, remélem, soha nem fogok többet kívánni.

Nem elfelejteni: nagyanyám halálos betegen is mosolygott (ritkán látogattam)…

1978, Fiatal Művészek Stúdiója, MNG. jubileumi kiállítás.

171. sz. körlevél                          

Kedves Kolléga!

A Nemzeti Galériában a Stúdió húszéves fennállása alkalmából ősszel jubileumi kiállítás nyílik… Váli Dezső, a kiállítás megbízott szervezője a következő javaslattal élt: kapnál egy paravánokkal határolt 3x1,5 m-es boxot, vagy egy 2x2 m-es szabad területet a padlón. Ezt műveiddel saját elgondolásod szerint rendezhetnéd be. /Lenne lehetőséged sorozatok bemutatására, hagyományos kamara-kiállításra, erre az alkalomra és méretre készült mű bemutatására.

E kiállítás nekem is alkalom játékra. Boxomban egy fotel, egy asztal, rajta halom… Állt műtermemben régóta vagy 900 darab 15x15 cm-es farostlemez, felfűrészelt képeim maradványai, sajnáltam kidobni. Most rátettem egy asztalra, fölötte súlyos faragott keretben szöveg:

E tréfától hírbe jöttem. A kritikusok úgy értelmezték a látványt, hogy a világot, vagyis őket bírálom. Holott képeimet (kritikusi) segítség nélkül, önerőből szoktam létre alkalmatlannak ítélni. Nem miattuk fűrészelek.

A kritika új útnak ítélte a kiállítást. Holott csak a feladat volt más.

1978, a siófoki  „Művészet a művészetben” kiállítás katalógusa számára (naplómból)

...festeni: maszturbáció

a kép nem kell

fölösleges vagyok,

napi munka átlépni

másnap:

mért, a cigarettaipar hasznosabb?

és

”Babilóniában különösen nagy becsben állt

a dísznövénykertészet”

harmadnap:

mégis, tudom, emlékszem.

egy-egy fölizzó öröm Rothko vagy Vermeer reprodukcióit

látva, már kisfiúkoromban is.

tanítanak és vezetnek.

megfogható valóság.

és nemcsak én.

1980, Kisduna Galéria – kiállítás.

A katalógus szövege:                           

Váli Dezső két citrompótlóval és négy kanál cukorral issza (a világ legrosszabb) teáját

Váli Dezső életében a legnagyobb fényűzés az aszkézis

Váli Dezső imád autót vezetni, (sajnos) soha nem fél vezetés közben

Váli Dezső épített egy 24x24 cm-es negatívméretű fényképezőgépet

Váli Dezső az elmúlt négy évben mindennap tanult egy órát angolul

Váli Dezső fölnevelt egy bernáthegyi kutyát

Váli Dezső naplóját mikrofilmen őrzi, hogy tűz, árvíz vagy földrengés esetén megmenthető legyen

Váli Dezső csináltatott egy fosztott pihével bélelt hálózsákot, amiben télen is lehet szabadban aludni

Váli Dezső reggel jógázik

Váli Dezső a múltkor azt írta: lehet, hogy a házi koszt jobb, mint a konzerv, de nem marad utána doboz

Váli Dezső imádja az édességet és a rock and rollt            

Váli Dezső (állítólag) remekül síel

Váli Dezső legjobb barátja Paul Klee, a festő

Váli Dezső nem szeret festeni

Váli Dezső mindennap fest

Váli Dezső a barátom.

                                                        Szüts Miklós

1981, műcsarnoki kiállítás.

Megint igazi plakát, napokig fotóztam hozzá a műtermet. Plakáttervezés, keretezés, válogatás, végül a rendezés is, három terem; sok munka. A katalógust Szüts tervezte, hozzá a szöveg ismét a naplómból. A megnyitóbeszédemből:

Kedves közönség! Ma reggel a kádban állva, amikor a csempét mostam le szivaccsal – mert minden baráti figyelmeztetés ellenére mindennap lefröcskölöm –, azon gondolkoztam, hogy van-e valami sorsszerű abban, hogy Frank Jánosnak eltörött a karja (egy Remtor gyártmányú írógép esett a karjára), és elgondolkoztam rajta, hogy velem valahogy mindig minden így történik. A képkeretek tervezése, a képek fotózása a katalógus számára, aztán plakátkészítés, Frank János betegsége miatt a rendezést is én csináltam, és most ez a megnyitóbeszéd is… Valahogy ez mindig így történik velem…

Hét lapban jelent meg kritika. Frank Jánosnak tetszett (szövegéből részlet az Igen, csend van (A/74/1..) c. kép mellékleteként). P. Szűcs Julianna így írt a Népszabadságban:

 …Ritkán láttam hagyománytisztelőbb, rebelliótól mentesebb, jó értelemben fogyasztásra alkalmasabb piktúrát… ezekkel kellemesebb lehet együtt élni, mint egy jól gondozott akváriummal… pokolraszálló indulat helyett merengés a kárhozat esélyei fölött… ha ez avantgarde, ugyancsak kivették a méregfogát. Mert lehet, hogy akik Válit megigézték, forradalmárok voltak, még ha polgári ruhát hordtak is. De amivé Váli művészete lett, az polgári alkatú. Igaz, a forradalmárok öltönyét hordja.

Igaz, ezt is hozzáteszi:

…Kilépve a Műcsarnok kapuján, azon kaptam magam, hogy a repedezett aszfalton, a málló vakolatú házak falán, a rongált kocsik felszínén Váli Dezső-festményeket vizionálok. A világ egyszeriben csupa harmóniává, izgalmas vonalstruktúrává, merő faktúrává változott. Bármelyik részlete kihasítva gyönyörködtetésre, hazavitelre, birtoklásra ingerelt…

1985, Balassagyarmati kiállítás,

 katalógusszöveg:

Valamikor úgy gondoltam, egyszer lesz egy nagy fehér műtermem,

és reggelente első pillantásom a készülő képre esik majd.

Aztán felnőttem, és lett egy fehér műtermem.

És ágyamból csakugyan a készülő képre látok.

Ami – hiszen befejezetlen – szinte mindig nyomasztóan rossz.

De azért felkelek.

1985, Csontváry-terem,

 zsidótemető képek. Részlet Dávid Kata megnyitóbeszédéből:

...felidézem Kondor Béla sorait: „A por, a víz és a szél munkája befedi utolsó épületeinket, utainkat, alkotmányainkat. De tudom, lesznek művészek – és ebben van életem reménye – akik fogyó életük növekvő lázában akár évmilliókra szóló nyomot hagynak anyagban, jelrendszerben, tartósan és megcáfolhatatlanul az utánunk vagy a máshonnan érkező értelmes lények számára. Jelet hagynak, hogy voltunk és elbuktunk...” A jel-hagyás kötelessége. Tudom, vannak és lesznek művészek, akik jelet hagynak. Ezek a sírkövek itt nem emlékek és nem elhagyott temetők. Ezek eleven, sikoltó, élő valóság.

Váli Dezső művészetét mindenki ismeri, aki érti, figyeli a magyar kultúra jelenét. Ez a kiállítás minden előzőnél jobban bizonyítja, hogy korunkban egyike ő azoknak, akik vállalkoztak a nagy jelentések megfogalmazására, mert erejük, képességük volt stílust, szimbólumokat teremteni. A képek csak motívumokat kölcsönöztek a látott világból, a művészi energia azonban jelképpé emeli a motívumokat.

1990, Ernst Múzeum

Frank János kritikája, Élet és Irodalom, 1990. VIII. 31.

Programja: üres képek

Most az évtizedfordulóra Váli Dezső otthagyta az absztraktot, és hagyományos festészettel lepte meg az Ernst Múzeum látogatóit. Kiállítása egyetlen téma monoton ismétlése: a műterem. A monotóniát még azzal is hangsúlyozza, hogy kizárólag egyforma méterszer méteres, mindig négyzet alakú képeket hozott.

Néhány éve eddigi életművét szétajándékozta. Maradt a festő kiürült műterme, a képek hűlt helye. Ezeken a műterembelsőkön hagyományos a technika is, az olajfestés. Valamennyin a műteremszínpad három oldalát látjuk, a front a háttérfal, a hatalmas műteremablak. Ellenfény van itt mindig, hol erős, hol meg halványabb. Ennek a kamaraszínháznak szereplőgárdája mindössze a festőállvány, a dikó, az asztal. És egyszer egy fal felé fordított kép, a hátán Váli precíz, házi leltári számával: A/88/4. Szabályosan perspektivikus az ábrázolás, kivéve, amikor szabálytalan; a festés lazúros, atmoszférikus, bár a levegő sűrűbb, vastagabb, mint a valóságban. Szfumátót érzek, jobban mondva ködöt. A sok izmus után Váli visszanyúlt az elfelejtett impresszionizmushoz – bár nem a szabadban fest, mégis döntő nála a fény –, persze van ezekben a képekben expresszív, sőt konceptuális elem is. Gyönyörűen fest ez a művész, érzékenyen, szívet melengetően. Akkor is, ha ő maga inkább sokkolni szeretett volna a verizmusával, szegényességig vitt kopárságával. Tulajdonképpen semmi újat nem talált ki

Váli, csakhogy néha a szenvtelenség, az impassibilité éppen a sokatmondó.

Váli Dezső a pálfordulásakor – régi-új közgazdasági műszóval – apportként hozta absztrakt képeinek színeit, színvilágát, színhangulatait, színkezelését. És magával hozta az üres képek programját is. Ez a műterem-ciklusa visszautal az egyik régi festményének címére: Igen, csend van.

1992, a Kecskeméti Alapítvány

Az alapító tagok: Kovács László, Kovács Péter, Molnár Péter, Schmal Károly, Szüts Miklós, Tölg-Molnár Zoltán, Vojnich Erzsébet. Még csatlakozni szándékozott: Klimó Károly, Krajcsovics Éva, M. Novák András, Kárpáti Tamás, Fehér László, El Kazovszkij. Az Alapítvány 1993-ban a Budapesti Történeti Múzeumban mutatkozott be egy kiállításon. A katalógusából:

A KORTÁRS GYŰJTEMÉNY A KECSKEMÉTI CIFRA PALOTÁBAN…

…ALAPÍTVÁNY célja: A Cifra Palotában létesülő kortárs képzőművészeti gyűjtemény anyagának előteremtése. Ennek induló műtárgyanyagát az Alapítók műtárgyak ajándékozásával teremtik meg…

és az én reprodukcióm mellett:

 KECSKEMÉT

          nem véletlenül. Otthonunk. (Noha Pesten

          élünk.) Én először

1971-ben. Alkotóház, 10-es szoba. (Előző lakója

          Kondor Béla volt.)

1980. Hívom Szüts Miklóst. Azóta

         minden évben

         minden március: két szomszédos

         műteremben.

         Utóbb Vojnich is.

         Másodperceket henyélünk.

         Képeim java 13 éve itt születik

         innét az ötlet, hogy –

1992. márciusban – néhány művemet a szeretett

         Cifra Palotának ajándékoznám. „Kedvező

         fogadtatás”, de másnapra módosítok:

         „és, ha nem csak én, hanem néhányan, együtt..?!”

         Kiderül, a Város épp egy kortárs gyűjtemény

         létrehozását tervezi.

1992. májustól: kiválasztjuk, fölkérjük, zsürizzük,

         Alapítvány, Kuratórium, Cégbíróság.

         (Telefonszámlám iszonyatos.)

         Sikerült.

Aztán mégsem volt pénze rá a Városnak. A katalógus 1995-ben, Győrben új borítót kapott, a fülszöveg:

Kecskeméten végül nem sikerült.

Győr viszont fogadta ajándékként fölkínált képeinket.

Kilencvennégy decemberében állandó kiállítás nyílt belőlük

a Magyar Ispota épületében.

                                                                               V.D.

Annyira azért nem állandó, de úgy tűnik, 1997 végére az lesz.

1992. december, Balassi Galéria és Könyvesbolt,

 kamarakiállítás, abból az alkalomból, hogy a C. Naplóm megjelenik. Gondolati napló. Gyerekkoromtól írom anyám írógépén, 94-től komputeren. Ma, 1997. április 16-án ötezerhárom oldal. Belekerült a levelezésem, a szakmai dokumentumok, cikkeim. Margócsy István irodalomtörténész barátom belenézett néhány éve. Azt mondta, közgyűjteményben a helye, ezért másodpéldányát odaadtam a Tudományos Akadémia Kézirattárnak.

Könyvformában való kiadatása váratlan történet volt. Halálom utánra, kiadásra előkészített kézirattá kezdtem rendezni. Azon a nyáron Bognár Róbert is megnézte, és azt mondta hogy könyvet tudna ebből szerkeszteni, összeollózni. Az Új Mandátum pedig fölajánlotta, hogy kiadja. Hogy gondolataimba, életembe belelátni, nem zavar. Tudom, van, akinek segítek.

A könyvpemier és az ehhez kapcsolódó kiállítás megnyitóbeszédét Esterházy Péter tartotta.

Az szerencse, ha egy 16 éves fiú elkezd naplót írni, és azután, idővel, szép lassacskán kiderül, hogy ő Váli Dezső, a festő.

Minden ember érdekes, de nem minden ember naplója érdekes. Ezt a naplót természetesen a képek felől nézzük – vissza. Van ebben a szemléletben minden, ami olcsó: nagy ember papucsban, kulcslyuk, karriertörténet. Talán azon a képen az a sikált folt innét, most fejtődik meg – bennfentesség és valódi tapasztalat.

Látjuk, ahogyan nől egy ember, nem úgy értve, hogy egyre nagyobb lesz, egyre válibb (noha ez is igaz), hanem ahogy egy fa. Lombosodik, elhagy ágakat, nehezül.

Egy fiatal ember tervez, tervezi magát, s mi ellenőrizni tudjuk őt, részint belülről, a szövegből, részint kívülről (egy másik belülről), a képekből.

Nemcsak művész-napló ez, hanem akárki-napló is ez, egy jeder-mann följegyzései, egy értelmiségi itt, a 60-as, 70-es, 80-as években.

Persze állandóan érezni, hogy aki ezt írja, festő. Szemes ember. Váli (hála Istennek) nem „jótollú”; nincs igazán viszonyban a nyelvvel. Ha stílust és (göcsörtös) pontosságot mondunk, az a fogalmazás mögött álló emberre vonatkozik. Valaki beszél, ezt halljuk. Ez az aggálytalanság is előny, sok jó egyszerűség következik belőle.

Mondat-gyűjtemény: „Képeim önkényesen alakítják magukat, sajnos. Örülök neki, ha jól.” „Színeket kellene gyűjteni.” „A felkészülés munkáját (egy évtizedig tartott) befejeztem.” „Lázas tempóban hajszoltam életemen át a nyugalmat.” „Segíts, Uram, hogy megtaláljam e hármas közösségben (Kata, művészet meg én) a méltányos egyensúlyt.” „Nem jó képeket kell festeni, újat kell mondani.” „Elég sok mindennek ő az oka, de nem hibás semmiben.” „Egy marha középkorú férfi mindig akcióban, ill. reakcióban gondolkodik. Hogy akkor majd én… Semmit nem lehet csinálni.” „Csak a munka, ijedten kapaszkodom bele.” „Hogy a disznókarajt mivel klopfoltam ki, azt csak négyszemközt vagyok hajlandó megmondani.” „Gyönyörű csaj reggel, tejboltba menet az utca túlsó oldalán. Elrontotta az egész napomat.”

Jó és rossz napok, szikár őszinteség, szigorú szeretet. Van levél, ajándékozó, kérő, felszólamló, szerelmes, Grósz elvtársnak szóló és főpapnak szóló, van elmélkedés, szakszöveg, ima, családtörténet, művésztörténet, kortörténet.

Lehet mondani, törmelékes anyag — mégis mutat egy nagyobb, mélyebb dimenziót.

„18 éve hallgatok ebben a szobában, amiben élek.” Egy lélek története is ez, harc a csönddel és a csöndért.

Még soká lehetne szálazni ezt a gazdag anyagot, de inkább megismétlem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kézbe vehetjük ezt a naplót, dokumentumát e sok mindennek, embernek, időnek. – Uram, ma kivételesen fogadd el imának, amit itt most hajnalban – fél öt óta – írok. Már mást kellene csinálnom és reggelizni is szeretnék. Köszönöm. Ámen.

1995, Európai Közép Galéria, Esztergom.

25 év után újra egy rajzkiállításom.

Bemutatom a régiek mellett újabban készült nyári pácrajzaimat, Mátraalmáson készült hidegtű-nyomataimat és a Strindberg-illusztációkat. (15 évig próbáltam kiadatni Strindberg EGYEDÜL-kötetét, remekmű, a kutya nem ismeri. Az Új Mandátumnak megtetszett, illusztráltatták velem és ki is adták.

Bognár Róbert rögtönzött megnyitóbeszéde.

Tisztelt hölgyeim és uraim, nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy Váli Dezső huszonötödik önálló kiállítását megnyithassam. Arról mondanék valamit, hogy a grafikák egy része hogyan készült. Az úgy van, hogy néhány éve Deske barátommal együtt nyitjuk a nyári idényt egy kis őrségi faluban lévő házamban. Két évvel ezelőtt, 93-ban Váli Dezső nagyon fáradtan, ahogy ő mondja, kicsit depressziósan érkezett, úgyhogy pihenni jött, nem is hozott magával semmi festőeszközt, semmi rajzkészséget. Néhány napig csak aludt, és utána az ébrenlét bizonyos jeleit mutatta, aminek az lett a következménye, hogy úgy a negyedik napon ellátogattunk Palatkás József fafaragó és asztalos népi iparművészhez, akinél vételeztünk egy kis diófapácot.

Rajzeszköznek a gyújtósnak használt kis fadiribkák közül választott ki egyet. Papírnak remekül megtette… ezek a gyönyörű sárga papírok itt mögöttem tulajdonképpen borítékok… és boldogan és szinte önfeledten rajzoláshoz látott. A rajzok elkészültek egypár röpke negyedóra alatt, sok rajz, ezek közül a többség azonnal az enyészeté lett, mert ahogyan festményeinek nagy részét is kéjjel pusztítja el, amelyeket nem tart eléggé jóknak, a rajzoknál ez sokkal

könnyebben megy. Amikor ez az aktus is megvolt, akkor bizony néhány rajz kisebb lett, tömörítésen ment keresztül, amennyiben körülnyírta. Amikor ez is megvolt, ami azért körülbelül másfél napot igénybe vett, akkor megtörtént a legfontosabb, ami a legfontosabb Váli Dezső életművében vagy életműködésében, hogy ezeket katalogizálta, lajstromba vette, azt hiszem, rögtön csinált egy másodpéldányt a Nemzeti Galéria számára is, és amikor mindez megvolt, akkor rettenetes tragédiára derült fény, arra ugyanis, hogy tízzel elszámozta a rajzokat. Nohát ez némi traumát okozott, de ezen is sikerült úrrá lenni, gyorsan, mondjuk, negyedóra alatt további tíz rajzot készített, ezek közül hetet elpusztított, ezek már bekerülhettek a lajstromba, mert az elpusztított képek mellé egy kereszt kerül, és ezzel minden a Váli Dezső-féle katalogizálás szabályai szerint megtörtént. Így keletkeztek tehát a 93-as évjáratú képek.

Tavaly más volt a helyzet, mert Váli Dezső alaposan fölkészült rá, hogy rajzolni fog, hozott magával papírt, hozott jó minőségű diófapácot, hozott tollakat, és ezek után egyáltalán nem rajzolt. Aludni persze aludt, de legelsősorban új szerelmének, a számítógépnek hódolt, azaz gyönyörű időben, csodálatos tájban, beült az egyik szoba sarkába, legsötétebb sarkába, háttal minden természetes fénynek, és nyomogatta a számítógépét. Ha jól emlékszem, az volt a legnagyobb probléma, amit akkor néhány nap alatt meg kellett oldani, hogy a közületi telefonszámok közül azokat, amelyeket a leggyakrabban kell használnia, kurzívval vagy fettel szedje-e a kis laptopon. Nyilvánvalóan napokig abszolút nem rendeltetésszerűen használta az imádott nagyrákosi házunkat és tájunkat, és amikor ezt a szemére lobbantottam, ő magába szállt, és azt mondta, hogy: hát, igen. Este pedig a konyhában odakészített némi papírt, azokat aztán eldobta, elővette újból a borítékhátuljákat, és utána, ami nála a zavar legbiztosabb jele, rettenetesen szuszogva, és a tarkóját dörzsölgetve nekilátott – este, nem természetes fényben –, hogy valamit rajzoljon. Az első témát választotta ki, ami a szeme ügyébe került: az asztalra kiterített újságok közt volt a Népszabadságnak egy lapja, amelyen egy ciprusi táj látszott, a legprimitívebb nyomdatechnikával persze, egy szürke massza… ami még a leginkább látszott, az egy birkanyáj volt. Na, ennek a formáit rajzolta fel, de a birkákkal valahogy sehogy se boldogult, azok nem bírtak jól megjelenni foltként, úgyhogy tíz perc alatt az alkotói válság megannyi jelét sikerült produkálnia. Másnap meglátta a natúrát, mármint a fákat, a dombokat, az erdőt, a házakat, egyebeket, de ettől elfordult, és napvilágnál ugyan, de most a konyha legsötétebb zugában, mégiscsak – és itt az érdemeim hervadhatatlanok –, mégiscsak sikerült valami témát találnia, nagyon rossz amatőr fotóimat: őrségi házak, száraz fák, öreg fák. Ezeknek aztán nekilátott, és nem olyan nagy kedvvel, mint egy évvel korábban, de ugyanolyan nagyszerű képeket rajzolt a borítékok hátuljára.

Tisztelt hölgyeim és uraim, az elmondottak fényében tekintsenek Deske barátomra, és utána, amikor megnézik a képeket, az elmondottakat azonnal felejtsék el, mert a képek értékéhez, természetesen, annak, hogy hogyan készültek, semmi közük sincsen.

1997. Tihanyi Múzeum.

A katalógusszövegem:

mit jelent élni

megyek az úton, kövekbe botlom

olykor hozzám is vágnak egyet-egyet

választhatok

– fölhördülve visszadobom

– zsákomba teszem

    egy idő után lehet

    a teherre panaszkodni

– lábam elé teszem, építendő utamat;

    a mögöttem jövők számára is

és ennyi az egész.

1997. július, Műcsarnok:

„OLAJ/VÁSZON” kiállítás katalógusszövegem egy interjúrészlet, válasz Somogyi Gábor kérdéseire:

-Melyek azok a témák, amelyek leginkább foglalkoztatják, amelyek eddigi életpályájára rányomták a bélyegüket?

-Mik foglalkoztatnak leginkább. Hogy fiamat -most kerül gimnáziumba- hogyan segítsem tovább, mert még nem tudja, miért, mihez tanul. Foglalkoztat Illyés Gyula okossága és toleranciája. Izgat egy hír, tegnap levelet kaptam Hollandiából, megkerült egy tíz éve ott elárverezett képem. Foglalkoztat, hogy kéne venni egy tartalék úszószemüveget. Foglalkoztat még, kitől lehetne szerezni egy táska-kompjutert a nyárra, egy könyvön dolgoznék, úgy könnyebb lenne a  Balatont elviselni.

Ez az életem. Ezekől építem képeimet is, mi másból, – akár temetőt ábrázol –, akár egy műteremsarkot...

-Hogyan látja a képzőművészetek és képviselőik helyzetét napjainkban?

-A török hódoltság idején keserves volt kadmium-sárga olajfestékhez jutni. De túl a tréfán, nem hiszem, hogy vannak könnyebb és nehezebb korok. Isten nem téved. Csak a terhek változnak...