Váli
Dezső: Váli monográfia
Váli
Dezső: Váli monográfia
Új Mandátum Könyvkiadó 1997
156+32 oldal
Felelős kiadó Németh István
felelős szerkesztő Nádori Attila
ISBN 963 7476 74 1
TANULÓÉVEK 1959-1969
Valitsek Antal kőműveslegény Morvaországból Szabadkára települvén 1798-ban oltárhoz vezette Hajcsung Katalint. Névmagyarosítás: 1862. Van egy családi legenda egy elsüllyedt dunai uszályról, amiről dédapám tudta, hogy szögrakománya rozsdamentes, kiemelte; abból lett a vagyon. Nagyapám, dr. Váli Dezső boncolta Csáth Gézát. A család Trianon után maradék bácskai birtokait eladva két vagon bútorral Budapestre menekült, a Zugligetben vett villát. Az anyai ág (osztrák és sátoraljaújhelyi) lesújtó véleménnyel volt a városukban tanuló fiatal Kossuthról. Vaskereskedés és hegyaljai szőlők. Anyai nagyapám tanított meg lombfűrészelni. Biológiakönyveket fordított a maga örömére, horgászott. 1949-ben a zebegényi erdőben elvesztettük lepketartó ciános üvegét. Volt izgalom. Keresztapám, Reményi-Schneller Lajos németbarát pénzügyminiszter, a siralomházban katolizált. Anyám: sz. Behyna Magda, (sz. 1919) gyerekkorától tanítónőnek készült, 26 évesen két gyerekkel megözvegyült. Háború előtt kalapban és kesztyűben járt, a romos Pesten alkalmi hordár volt egy öreg babakocsival. Apám: Váli Dezső, Szabadkán született, banktisztviselő volt. Svájcba járt síelni, volt egy motorbiciklije, jól táncolt és szerette Wagnert. Nem emlékszem rá, meghalt 1946-ban a Szovjetunióban, hadifogságban. Húgom: Erzsébet, 1971-ben Salzburgba disszidált, a búcsúvacsorán pezsgőt bontottunk; Benedek-rendi apáca lett. Most hazatelepült, kolostort alapított és épített Kaposvár mellett. Feleségem: Jávor Kata, kandidátus, szőke, néprajzkutató (MTA). Gyerekek: Zsófia (sz. 1975), Miklós (sz. 1982)
1942. október 2-án születtem, Budapesten.
1959-ben kezdtem festeni.
Az első olajképek: utcák, háztetők. Az angyalföldi gyárak gyér lámpafényben, ahogy
szerelmemtől éjjel a 4-es busszal hazafelé. A Belváros, éjszakai sétán Sugár
Gyulával, korrektúrája után, műterme környékén. Utca hirdetőoszloppal Málló vakolat, súrolófények. Egyszerű,
geometrikus formák, házak. Egyszer volt - A/61/02.
A képeket a faktúra teszi mozgalmassá,
spaklival készültek. (Rögtön érettségi után, a nyomda műhelyében csináltam egy
sorozat festőkést, spaklit, műanyag lapokból. A spakli csábító szerszám, az
ember több színbe belekotor, s a képen ezek gyönyörű véletlenséggel
keverednek.) Ezekkel a képekkel párhuzamosan, elvi aggály nélkül készültek első
absztrakt képeim: Csöndes vágy nyugalma - A/61/03.
Ha ugyan ez absztrakt, csak mert modellje nem
olvasható le a képről. Indítására emlékszem. Az azóta megszüntetett Váci utcai
antikváriumban, ahol dolgoztam, kis tűz volt, s megpörkölődött egy kék könyvborító
is, ott, ahol nem szorult hozzá a mellette lévő.
A kép címe itt is, mint nálam szinte mindig, utólag
született. Nem teljes hazugság, világomból próbáltam szavasítható párhuzamokat
találni az elkészült képekhez. 1975 táján Mácsai István hívta föl rá a
figyelmemet, hogy címeim túl szépek, olykor szebbek, mint a képek, és eléjük is
tolakszanak. (Mára eljutottam a lehető legszárazabb címekig. Ihlet híján néha
szótárban keresek szavakat, tíz év alatt 291 jelzős összetételt kellett
találnom a „műterem” szóhoz.) Egy jellegzetes szó például, ami 1973 és 81
között visszatér címeimben: az „ékszerkereskedő”. A Szabad Európában hallottam
egy interjút egy holland öregúrral: 11-kor még selyemköntösben fogadja a
riportert, hja, délelőtt nem lehet ékszert eladni. Valami megcsapott a
figurából, egy más világból.
1962-67., főiskolás évek. Boldog voltam, hogy
bekerültem, szerettem is, Zugliget, gesztenyefák, az asztalosműhely,
osztálytársak és -társnők, lakástervezés, kerttörténet. De előre tudtam, le is
írtam a naplómban kb. 1963-ban: válságos évek jönnek.
...életcélom már
régóta a festés volt, mikor fölvettek a Főiskolára. Lelkiismeretem és a külső
körülményeknek megfelelően igyekszem dolgozni. Így ez jelenleg számomra annyi
idő, hogy most a festésre időt keresni irrealitás. Tehát a festés utáni vágyat
ruhatárba tettem, lelkiismeretesen vigyázva a ruhatári számra. A festéssel
tehát jelenleg sem érzelmileg sem értelmileg nem foglalkozom. Kivéve gyenge
pillanataimat...
Nem
tudok valamit félerővel; és beleszerettem az építészetbe (is). Két évig nem is
festettem, mindennap bent este hatig, vasárnap otthon műszaki rajzok.
(Festőállványomat úgy vásároltam vissza osztálytársamtól, diplomaévem táján.) A
szorgalmi időben heti két délelőtt aktokat rajzoltunk, olykor hetekig egy
beállítást, sajnos megutáltam a
rajzszenet, bocsáss meg, Nagy István!
Keveset rajzoltam életemben „csak úgy”; leginkább
nyári iskolai művésztelepeken, majd autóstopos országjárásokon. Rajzi
munkásságom eklektikus, most végignéztem. Nemigen valók nekem azok a műfajok,
amik nem adnak lehetőséget, hogy hosszan fejlesztgessem, javítgassam a készülő
művet.
Diplomamunka. Magunk választhattuk a feladatot, de végül nagyon nehezen egyeztek bele: a
Kelet-Ázsia Múzeum tervezését kértem, helyszínnek pedig a Városligetet. A föld
alatt, egy labirintusban. Veszprémből hazáig a vonaton néhány skiccen
megterveztem, először láttam egy házat látomásként. A rajzokat évek múlva hazaloptam, még őriztem egy ideig.
A diplomaévben be-nem-járási engedélyt kaptam - a
tanári kar egy értekezleten úgy döntött, ne kínlódjak naponta volt szerelmemmel
találkozva az iskolában. Lábadozva, otthon újra kezdtem festeni. Önarcképek, (Félbemaradt önarckép - A/67/06)
szobabelsők, tájképek: Arany idők - A/67/01.
.
Az olajtechnika. Ebben az időben már szinte kizárólag olajjal festettem. Kimeríthetetlen eszköz,
előnye, hogy mindent meg lehet vele csinálni, hátránya, hogy semmit nem csinál
meg maga; nem lesz véletlenül szép. (Ellentétben például az akvarellel.) A
kezdeti keresgélés után hamar rögzült olajfesték-színskálám is, mesterem
ökonómiára intett. A tubusok 15 rekeszes dobozban, csak a fedelét kell
rátennem, ha alkotóházba indulok. Amíg lehetett, kizárólag magyar festéket
használtam, azt jól ismerem. Titánfehér, elefántcsont-fekete, kadmiumsárga,
kadmiumnarancs, okker, kadmiumvörös, kadmiumvörös sötét, alizarin krapplakk,
mangánibolya, égetett sziena, égetett umbra, Van Dyck-barna, kobaltkék,
ultramarinkék sötét, párizsi kék. Hígításra két rész terpentin + egy rész
lenolaj vált be, így hamar szárad erősen szívó alapozásomon. Fél év száradás
után dammárlakk, de nem minden képnél. Ecseteimet petróleumban mosom, majd
rongyba dörgölöm. Minden eszközöm elfér öreg kofferemben, leemelve a tetejét,
üzemkész a műterem, a rekeszeket farostlap fedi: a paletta. Más technikával,
akrillal (műanyag temperával) néhányszor próbálkoztam, nem tetszett.
Olajképeimhez gyors, gyufásskatulyányi
ceruzavázlatok készülnek, ezekből egyet-egyet megőriztem.
1968., az első műtermes képek. Móricz Zsigmond körtéri
szobám, illetve képzelt terek, néhányba figura is került. Rajzuk látványhű, a
színek viszont azonnal önkényesek. Van, ahol a szín, van, ahol a rajz dominál:
Homo contemplator (A tűnődő ember) - A/68/12,
erről Újvári Béla, volt művészettörténész tanárom, olykor tanácsadóm, írt is első kiállításom alkalmával a
Művészet 1970. 6. számába:
Váli Dezső többségében olajfestményeket állított ki. Képei művészi indítékuk, ennek következtében tárgyuk és kifejezésmódjuk szerint két csoportba sorolhatók. Egy részüket a valóság közvetlen benyomásai keltették életre [...] más részükben irracionális jellegű élményeinek kifejezése késztette festésre. Összhatásukban a valóság közvetlen hatása alatt készült munkái a jelentősebbek. [az e csoportba tartozó] Tűnődő ember című képe színhangulatával, jó dekoratív érzékkel megkomponált, színfoltokra egyszerűsített tárgyak foltritmusával fejezi ki a kép hangulatát. Kár, hogy az ülő alak átírása kevésbé sikerült.[...]
Sok enteriőrkép készült 66-69 körül, ez időben
linómetszeteket is csináltam evvel a témával. A műteremtéma vissza-visszatér: Majd
befejezi a hálás utókor - A/73/32;
a gyönyörű kerethez igazodott a méret
(és nem fordítva),
Ezután
már csak egyetlen kép 1981-ben, s majd 87-től válik állandó témává.
Addig azonban, különösen az első évek sokirányú
tapogatózással telnek, e témában is. A megtalált megoldások, eredmények egy
része bebábozódik. A Székek és fekete
köcsög - A/69/24,
kompozícióját tekintve
szinte most is készülhetett volna (csak le kell takarni a nagy fekete foltot).
E táblánál a szoba, a néhány bútor nyilvánvalóan csak ürügy, a kép nem térről
és tárgyakról szól, inkább a fekete - fehér, valamint a „színes” és „színtelen”
foltok egyensúlyát szeretné megteremteni. A bennmaradt kereső ceruzarajz
vonalak, valamint a szekrényke ajtajánál a festékbe belekaparások a
spakli-technikával együtt a színfelületek gazdagítását szolgálják. A székek
rajza sematikus, emellett azonban utal másodéves tanulmányainkra. Az a tanév
ülőbútor tervezésre volt szánva. Egyebek mellett egész éves feladatunk volt
magunk rajzolta magánarchívumot, székmúzeumot létrehozni. (Bútortörténeti
albumokból és nyugateurópai, valamint japán folyóiratokból kerestük ki a legszebbeket.)
Azokban az években már rég nem volt váza vagy
szőnyeg a szobámban, ezek beemelt motívumok. A szőnyeg kép széléhez tapadása-,
illetve a képbe belógó rész aránya a későbbi megoldásokat vetíti előre. S mint
gyakran negyed századdal később is, nem fekszik a padlósíkra. Aligha
szándékosan.
ABSZTRAKT
KÉPEK 1969-83
Az Angyali üdvözlet - A/69/12
1969. júniusban egy tájképem kimaszkolt részletéből indult (A hegy alatt - A/69/11)
Boldogan rohantam vele
Bálint Endréhez, nem nagyon tetszett neki. Ez a kép eldöntötte számomra a
következő 14 év irányát. Azonnal eltűntek a figurák, önarcképek. A tájképek és
szobarészletek egyre elvontabbak, majd ezek a témák elmaradtak.
A kép lebegő fehér színekre épül, spaklival készült. Benne vannak a
következő évek motívumai: angyal, csónak, kapu. Az elért pozíciót meg kellett
erősíteni; születettek a variánsok: Szelíd angyal, Fehér angyal stb. Több vattás-puha fehér kép, többnyire
ecsettel, igen vékonyan. Az angyalból később csak az „angyal lába” maradt:
többnyire egy fölülről belógó lepeldarab. (Képváltozatokat kezdetektől csinálok. Olykor nem merem a majdnem-jó képet
folytatni, hátha elrontom - lemásolom. Van, hogy két egyenértékű lehetőség
érdekel.)
1970-től: keresztutak. Egy tankönyvillusztrálás honoráriumából másfél
hónapos nyugat-európai út. Olaszország, Franciaország, Svájc, Anglia,
múzeummámor. Riviéra, Matisse-kápolna, Keresztút. Naplómban erről csak ennyi:
...autóstop VENCE-ig, gyalog a
városban, magasszárú tornacipőt próbál, de nem jobb. Matisse-kápolna zárva,
mellette dominikánus kolostor. Elintézem, hogy egy apáca 11-kor mégis bekísér,
Szt Domonkos, keresztút - kerámiaképek, minden nagyon egyszerű és nagyon fehér,
csipke gyóntatófülke-ajtó, hátulról fényt kap, színes ablakok.
Sok munkámba került, mire meg tudtam, meg mertem fogalmazni
magamnak, hogy nem tetszik. Elkezdtem rajzolni, jelekkel, piktogramokkal
próbálkoztam, amivel a 14 állomás kifejezhető. A legtöbb keresztútnak az a hibája,
hogy ha három stációt lát az ember, a többi kitalálható. Egyetlen képnek
kezdtem kezelni a tizennégyet. A hosszúkás befoglaló forma adódott, hogy
világos legyen a történet iránya. A kereszthalál-állomásnak négyszeres méret
dukál. Ez úgy volt megoldható, ha egy másik tábla is kétszeres nagyságú. Három,
2,7 méteres változat született, egy kisebb méretű pedig más irányt vett,
bármennyire
igyekeztem. Végül elkészült
a Nagy keresztút - A/71/10.
(Sokáig lógott a Nemzeti
Galéria raktárfolyosóján letétként, de végül nem hagytam ott, túl nagy a kép,
soha nem lesz helyük kiállítani.) Evvel a feladatot megoldottnak éreztem. A
stációk feliratát sokáig fogalmaztam, kis réztáblák, a keretre csavarozva.
Nem hibátlan a Nagy
keresztút logikája, de alkalmas volt arra, hogy a történetet egy egységnek
kezeljem: a páros számú, vagyis felső kockák kettőtől tízig találkozásokról
szólnak, tehát statikusak, pontszerűek, az alsók pedig a történet folyamatát
rajzolják, akár az elektrokardiogram egy haldokló gyengülő szívverését.
1. Halálra ítélik,
2. ráteszik a keresztet,
3. elesik,
4. találkozik anyjával,
5. nem bírja egyedül, Simon segít,
6. Veronika egy pillanatra a
történelem útjába áll.
7. Másodszor esik el.
8. Találkozás a
siratóasszonyokkal, akiket Jézus elutasít.
9. Harmadszor esik el.
10. Meztelenül a tömeggel szemben,
levetkőztetik.
11. Felszögelik a keresztre, a legsötétebb kín perceinek gondolom.
12. A
kereszthalál, amit hegytetőre való följutásnak, megépült sátornak, teljes
győzelemnek tudtam elképzelni. A kereszt rajzát el akartam kerülni.
13. A holttest levétele a keresztről, teljesen passzív állomás.
14. Sírbatétel, a sírkamra, ami nyitott -, újranyíló.
A keresztutat 1988-ben vettem elő újra, egy Ausztráliában élő ferences
barátom kért egyet, a kápolnájába. Több változat készült, ezek tusrajzok. Sokat
keresgélem: valami érdes vagy textúrás papír illene hozzá. Így jutottam el az
újságpapírhoz, s munka közben jöttem rá, hogy a kétezer év egybefogható, ha a
grafika alatt az arab-izraeli konfliktusról vagy az árdrágulásról szóló címek olvashatók. 1989-ben pedig a
harmincas évek pesti munkáséletéből vett fotókból is összeállítottam egyet,
Koldus keresztút lett a címe. A Nemzeti Galéria megvette.
1970: opuszjegyzék. Donáth Péternél járva, képei
hátán számozást láttam, azonnal átvettem. Úgy kellett megjeleníteni, nehogy
dátumnak legyen olvasható: A/89/12, benne van az évszám, utána sorszám. Az „A”
festményeket jelöl, a „B” rajzot,
kollázst, egyebet. A jegyzékben szerepel a készülés helye, a technika, a méret,
hogy milyen fotó, dia készült róla, most hol van a kép, melyik hónap(ok)ban
festettem. Egyszersmind összeállítottam a szereplésnaplót is: „S”; mikor, merre jártak munkáim, milyen
pályázaton szerepeltek; eladtam, vagy ajándékba adtam őket, netán fizettem velük;
ki a tulajdonos; esetleg díjazták, vagy valahol reprodukálták. 16 évvel később
eszembe jutott, hogy ezek a szereplési adatok (sorszámaik által)
visszavezethetők az opuszjegyzékekbe, ahol ilyen módon a képek teljes története
is megvan. A képek sorszámozásának viszont az volt a következménye, hogy csak
számaik által tudtam kezelni, azonosítani őket, címük szerint nem, hiszen nem
ábécérendben voltak. Ezen segített, hogy 94-ben komputerbe kerültek az adatok.
Megemlítendő a „T”-napló is, a
képTulajdonosok címlistája, hogy kinek küldjek meghívót kiállításra. 96-ban
lett egy fotó-opuszjegyzékem is, „F”,
mert kiderült, hogy halálom után a Nemzeti Galéria - dokumentumaim mellett -
fotóimra is igényt tart. „C” jelzetet
pedig gondolati naplóm kapott.
A többtáblás képek ötlete a keresztúttémával
jött. Már ismertem Bálint Endre ikonfalait. Siena-Párizs,
és ami közte volt - A/71/11.
Ez a ritka eset, amikor
képet terveztem: nyugat-európai utam emléke, 16 olasz és francia város
motívumai, kis geometrikus formák, a meleg- és hidegbarnák édességébe
ágyazva. A Nagy keresztúttal és a Siena...-képpel
egy időben készült, ugyancsak a kecskeméti alkotóházban egy harmadik többtáblás
képem, az Avignoni szerelmesek - A/71/12.
Erről a Mozgó Világ
1992. decemberi számában írtam. (A kép történetét és leírását lásd e könyv
VENDÉGSZERZŐK részében.
1971-80, az „üres képek”. Az Avignoni szerelmesek előfutára a következő évek üres képeinek,
amelyeken - Rothko hatására (is) - egyszerű, vízszintes színcsíkokkal szerettem
volna az egész világot kifejezni. Nemcsak XX. századi probléma e szakmában,
hogy mekkora az a bontatlan vagy érdektelenre festett legnagyobb felület, amit
a kép még elbír, sőt ami még feszültséget kelt. E képeim legtöbbje bújtatott
tájkép: Igen, csend van - A/74/01.
Talán az utolsó a Hajóút Kréta felé - A/80/12.
Nagy, álló formátumú képek,
olykor még vásznon, de lassan végleg áttértem a farostlemezre.
A farostlemez előnyei
1. Lehet gyötörni, dörgölni, csiszolni (asztallapon, vízszintesen
festek.)
2. Nem ráncosodik.
3. Kiállításról nem átszakítva kapom vissza.
4. Sokkal olcsóbb.
5. Raktározva 3,5 milliméter vastag (a vászon vakrámával 2 centi
körüli). Amikor 40 állt egymás mellett...
6. A farost érdes oldala alapozva: hasonlít a vászonra. Egy saját, jól
bevált, erősen szívó alapozást használok 26 éve. (Faátvonó késtapasz,
festőszerrel hígítva.)
7. Ha a kép rosszul van komponálva, könnyű utólag megvágni.
A farost egyetlen hátránya viszont, hogy műanyag tartalmú, nem tudni,
mi lesz vele 200 év múlva. Reménykedem a restaurátorokban. Egyébként minden
nyersanyagról szakvéleményt szerzek, ezért hagytam abba annak idején a wallkyd
(műanyag-tempera) alapozást.
1971.: a képkeret
tipizálódik. Ugyanis Siena...-képem szerepelt az Ernst Múzeumban, és nem jól érvényesült
szomszédai közé szorítva. Ettől kezdve a magam gyártotta léckereteimet mindig
egy 10 centis deszkaperemmel szélesítettem meg. Ezt használtam 25 évig,
1996-ig, mikor is alkotói válságba kerültem keretügyben: 63 képemről lefeszegettem
a peremet, mert túl súlyos hatásúaknak találtam őket. De ez sem volt
megnyugtató, idén újraépítettem őket. Ma (1997. március 10-én) nem tudom,
milyen az ideális keret:
1. Már ezt sem tudom eldönteni: a kép része-e a keret? Hol igen, hol
nem, hát hogy van ez?
2. Közvetít a két világ között. Akkor viszont cserélgetni kellene
környezete szerint, ha stílbútorok közé kerül vagy ha kiállítóterembe...?!
3. Etikus-e, elfogadható-e, hogy olykor javít a képen? De
reprodukciókon nem szerepel keret!
Többször próbálkoztam dús mintázatú aranyozott rámákkal, olykor, a
brüsszeli keretek mintájára, szürkésrózsaszínre festettem őket. Csábítóan és
bódítóan pompássá tett képeket, de mindig morális kétségeim maradtak. És a
gyakorlati szempontok is: nagyobb számban elérhetetlenül drága, s egy 1970-es
párizsi Poliakoff-anyag tanulsága szerint legfeljebb három ilyen szerepelhet
együtt egy kiállításon. Így maradt a típuskeret. Fekete, matt fekete, arany,
ezüst és díófapác-barna felületrész, ezekből harmincféle kombináció lehetséges.
Ide tartozik: legyen vagy ne legyen üveg a kép előtt? Ha lehetett, mindig üvegeztem, hogy
jelződjék: ott egy más világ kezdődik. Sokszor a láthatóság rovására is
(dolgozzon csak meg a néző a képért). Meg aztán van kép, amin az üveg javít.
Tavaly levettem legtöbb képemről - egyelőre itt tartok.
Nonfiguratív képek: vagyis ahol mindenféle tárgyi utalás megszűnik. Nagyon
kevésszer lépem át ezt a határt (egyébként Klee is), ilyenkor könnyen elindulok
a geometrizálás felé, ami nekem nem járható út, a szakralitás vége. Az üres
képek között is van ilyen. Van nem üres is: Halkan
szólj - A/72/01.
A három nagy kép, a Nagy keresztút, a Siena..., és az Avignoni
szerelmesek utáni év, az 1972-es teljes kudarc. A kecskeméti hónap alatt
egy nonfiguratív képsorozattal próbálkoztam. Levél Dévényi Iván műgyűjtőnek,
akit akkortájt ismertem meg:
...egy ötlettel jöttem ide, amit
el is kezdtem azóta, négy 90x140-es vásznon. Biztos láttad a Hamu és gyémántot,
ha igen, inkább érted:
1. Maciek akcióban a jeep ellen
(munkaláz)
2. Pálinka a bádogcsajkában (a
múlt)
3. Futás esőben a lánnyal (remény)
4. Maciek haláltusája (egyedül)
ezen dolgozom, illetve a fenét
dolgozom, csak topogok, mint öreg emberek a napon, nem megy...
1972: murális feladatok. A Miskolci Képtár
igazgatónője lehetőséget (valamint szállást és festéket) adott, hogy egy pannót
fessek a lépcsőtérbe: A képtár kapuja; faroston, 5,5 x 3,1 méter. Előtte Sugár Gyula mesterem tanácsára tréningeztem:
másfél óra alatt kellett naponta egy képet készre megfesteni. A végleges kép is egy nap munkája volt, zokniban
mászkáltam a lemezeken. Elkövettem azt a pimaszságot, hogy ősszel a zsürizésre
nem utaztam le. Levétették. Évekkel később a Miskolci 3. sz. általános
iskolának ajándékoztam, egy gyönyörű üvegtetős aulába került.
A maradék porfestékből pedig a következő héten a sajószentpéteri katolikus templomba festettem egy
freskó-szekkót: Apokalipszis, nem
vagyok büszke rá. Demeter Pista bácsi, a helybéli művészkedő és művészetpártoló
plébános hívott meg. Sokakat egyébként, Kondor Béla is vendége volt.
1974-83: fotózás. Gyerekkoromban fotóztam,
aztán 32 éves koromig - Matisse egy tanácsát követve - nem, csak üzemkész
fotólaborom volt, reklámgrafikához használtam. (A műterem és a fürdőszoba
néhány mozdulattal elsötétíthető.) 74-ben vettem először gépet. Fotóztam
festményeimet, padlóm szemetjét, zsidó temetőket, a műtermemet. Ez utóbbit
főleg kiállítási plakátjaimhoz. (1975. Bp. Stúdió Galéria, 77. Nyírbátor, 78.
Derecske, 81. Műcsarnok, 87. Mór, 92. C. Napló könyv borítója.) Volt néhány
fotókiállításom is. A C. naplóm archiválása kedvéért megtanultam mikrofilmezni.
Egy időben szerettem volna igazán részletgazdag felvételeket készíteni,
építettem egy síkfilmes, méteres kihúzatú nagy favázas gépet. Aztán 83-ban
majdnem mindent kidobtam. Maradt festményeim fotóarchiválása. Most évente
néhány felvételt teszek el, ajándékba kapott, savmentes papírból hajtogatott
borítékba.
1974-től: szemetes képek. A festéskor használt
újságpapír a földre került. Gyönyörű szőnyeg, hónapszám alakult a lábam körül.
Egyszer fölsöpörték, megpróbáltam reprodukálni: utánozhatatlan. Elkezdtem
fotózni a szobám padlószemetét. (Ismertem Brassai fotóit Picasso megmunkált
szalvétapapírjairól, amit léptéktelenre, monumentálisnak fényképezett.) Aztán ez
a téma átkerült képeimbe. A látvány fokozatos elvonatkoztatásának útja jól
leolvasható két egymás után következő képről: Hétköznapok - A/74/29,
Felé és tőle - A/74/30.
Az első kép jobb szélén belóg
a bak ferde lába, balra fönt pedig a szemétkosár fonott mintája. Közepére ez
egyszer, egy látogatóm hirtelen ötletére, újságpapír-darabkát ragasztottam. A
második kép is ebből a látványból indult, a bakláb is szerepel még, de a
többszörös átfestéssel egyre egyszerűsödött a kép, egyre több lett a fehér
mező. Későbbi - engem tájképre emlékeztető - absztrakt képeim egyik őse lett. A
fehérbe térmélységet láttam bele. 
Hogy a Reggel, vagyis inkább hajnal - A/74/23.
...is padlót ábrázoló szemetes kép, csak én tudom, a kép végül messzibb tájakról szól.
A szemetes képeken megtalált
megoldások, formák tartósan tovább élnek: Hajóút
Kréta felé - A/80/12,
1975, NDK., művésztelep, Halle, Buna-Werke, másfél hónap. Hitler iszonyatos,
hatalmas vegyigyára, sosem láttam a túlsó végét. A fák, füvek kilométerhosszan
hol fehérek, hol narancssárgák. (Aki ide jött, azonnal lakást kapott.) Első
időkben csak rajzolásra volt lehetőség, a gyár területén. Később ezekből a
rajzokból az Élet és Irodalomban (1975. XI. 1.) szerepelt egy csokorravaló,
Wessely Anna bevezető szavaival.
A gyárlátogatási időszak után pár hét tengerparti üdülőjükben.
Alapozott farostlemezeket adtak, de hamarosan csak kicsi maradt, 30x40 centis,
amit ezért elkezdtem összerakni. Szokatlan formájú lemez is volt,
30x80-as, később itthon is
használtam ezt a méretet.
Itt készült a Veronika
kendője - A/75/35,
és a Halál, tűnődve - A/75/34.
Lebegő síkformák, síkháttér
előtt, mint a színpad a bábszínházban. A kereszt rajza többször előfordul. A
zúduló látvány megzavart: sok a bizonytalan öszvérkép. 34 képet hoztam haza.
Tájképek ...legalábbis olyan
értelemben, ahogyan Rothko a műveit tájképeknek látta. (Egy vízszintes vonal végül is a
horizontot idézi.) Igen, csend van - A/74/01.
...is, 72-74 táján ez
a hang újra megszólal: Egyszer eljutok
ide is - A/72/26.
.
A természet. Tájban,
kiránduláson ma is elbizonytalanodom. Hogy életes, de lélektelen, hogy sok,
hogy rendetlen, hogy szuverén.
Táj számomra az Önéletrajz, kézírással című képem. Erről Szabó Júlia írt a Művészet 1979. 2. számában:
...mintha papírból kivágott,
különös formákból felsorakoztatott hadsereg vonulna a kép bal alsó sarkából
jobb felé, zászlókkal, dárdákkal, lobogó sörényű lovon vagy gyalogosan,
büszkén, majd néha kicsit görnyedő derékkal, fáradtan olykor, de nagy
koncentrációval, szép elhatározásokkal és nagy elszántsággal. Dombos, hegyes
táj, három sötét fatörzs és egy őszi fa benyúló lombkoronájának részlete jelzi
a „cselekmény” színhelyét...
E kép egy színvariánsát tartottam csak meg, a Harmincöt + két év - A/77/04
136x270 cm, egyik legnagyobb
megőrzött képem
A képméretekről. Az első „igazi” képem, az Angyali üdvözlet, 1969-ben 50x40 centis
volt. Elindultam fölfelé, mindig duplázva a méretet, végül elérkeztem a
100x40-es vásznakig. Sokáig ez a méret rögzül, pontosabban 136x90 centi, mert
ez a kapható szovjet farostból éppen kitelt. 1977-ben két ilyen táblát soroltam
egymás mellé, sőt Nagymaroson egyszer hármat, csak hogy megkapjam a nagy
műtermet. (E nagy képekkel párhuzamosan mindig készültek 60-80 centisek is.)
1978 és 81 között egy sorozat úgy született, hogy egy délután 130x170 centis táblákat találtam
ajtónk előtt, a hatodik emeleten. Baráti gesztus, ajándék. (A szállítás iszonyú
munka volt mindig, gyalog föl a hatodikra.) Más méretből más festői probléma következett, megint
próbálkoztam a nagy üres felületekkel.
Tanítás. 1975-től öt nyáron tanítottam a Zebegényi Képzőművészeti Szabadiskolán,
első évben a mozaik szakon. Hamar rájöttem, hogy ez a terület nem való nyári
iskolába, attól kezdve talált tárgyakat, köveket komponáltunk nedves homokba.
Már csak a homokot kellett elhagyni; a következő évtől kollázs-montázs szakot
hirdettem. A programot úgy kellett kitalálni, hogy a nyugdíjas fejőnő, a
református nagytiszteletű úr és az ifjú festőjelölt egyforma kedvvel és
eséllyel dolgozhasson. Diapozitíven dokumentáltam minden munkát, talán még őrzi
a Szőnyi Múzeum.
1991-ben a Képzőművészeti Főiskolán kurzust vezettem „Hogyan fessünk
szép képeket?” címmel. Az akkori diákok egy részével megmaradt a kapcsolatom -
a „NÉMO” képzőművész kör törzstagjai -, rendszeresen meghívtak
megmutatni-megbeszélni új munkáikat, egyszer nyáron az Alföld közepére. 96-ban
pedig Pilismarótra, nyári művésztelepükre invitáltak meg, hogy dolgozzam velük.
Az 1994-95-ös tanévben az Iparművészeti Főiskolán az építészeket
tanítottam rajzra. Szívesen láttam újra régi iskolámat, őrültem is a
feladatnak, de év végével otthagytam: heti öt munkanapomból nem telik erre.
1980, kollázsok. A szakmát néhány kollázzsal
kezdtem 59-ben. Aztán 72 végén csináltam egyvégtében 77-et, levelezőlap
nagyságút. A Fényes Adolf teremben volt belőlük falon. S egy újabb, valószínűen
utolsó széria (kételyeim vannak a színtartóssággal) 1980, Kecskeméti Alkotóház,
60 kollázs. (Műcsarnoki kiállításomon volt belőlük 13.) Nekem kegyetlenül nehéz
műfaj. Édesanyám divatlapokból színfoltokat 
vágott ki számomra, a
legfantasztikusabb alakzatok, ahogy a színhatár kiadta. Egy kalap pereme, egy
alkar. Csipesszel fogtam a pár centis papírdarabkát, s a készülő kép fölött
tartva próbálgattam a helyét. Ami egy olajképnél hosszú munka - egy kép lelkét
átalakítani -, az itt egyetlen pillanat. Ilyen halmozott döntéshelyzetet nehéz
elviselni. S hogy ne vesszek el a feladatban, bevezettem egy szabályt: maximum
három perc a gondolkodási idő. Viszont előfordult, hogy a kész munka
paszpartuja színeinek és arányainak kikísérletezése nyolc munkaóra volt.
Az Annácska - B/80/39 egy
szőke rokon kamasz lánykára emlékezik.
Az Egyszer és mindenkorra - B/80/47,
...kollázsból született A monostor falai - A/80/07.
- a kollázs jobb arányú.
Ezek a képek általában könnyen indultak,
hiszen a gondolat készen volt.
A Hajóút Kréta felé - A/80/12
...is így készült. Ez a kép
absztrakt is, tájkép is, üres is.
1982, négyzet formátumra
térek át. Addig
szinte soha nem használtam. Ekkor Szütscsel elosztottuk egymás között a
méreteket, hogy ne egyforma kereteket használjunk, nekem a 35x35 jutott. 82 óta
négyzetet használok, és mindig szakmai fáradtság jele, ha kilépek belőle.
Általában 60 centis képek, fölmentem a 120-ig, de az utóbbi években nem megy a
nagy méret, hiába próbálkozom.
Hogy méretet szériában használok, ésszerű. Nem kell rajta naponta
töprengeni, továbbá sokkal egyszerűbb így a kezelésük: keretezés, fotózás,
szállítás.
1982, szerelmes képek. (S. Nagy Kata
elnevezésével.) Megint Kecskemét, március, alkotóház. Tehát ekkor kezdődnek a
kicsi, négyzetes képek. Hordoznak valamit a két évvel korábbi kollázsok lírai, könnyű,
színes hangjából. Sík háttér előtt laza négyszögformák.
Igen, szerelem - A/82/21,
Mindig ugyanott - A/82/48
A sorozat utolsó képei
feketék, ki tudja, miért.
ZSIDÓTEMETŐ-KÉPEK
1984-87
1984. január. Volt már ilyen témájú képem
82-ben, egyetlen a nonfiguratív képek között. Még nem fotóból indult, csakugyan
temető, ilyenre sikeredett. A régi zsidó temető - A/82/31.
A Műcsarnokban az 1984-es
országos kiállításon szerepelt, kikötésem volt, hogy csak a Nemzeti Galéria
vásárolhatja meg. Úgy történt.
1983 első fele lakásbővítéssel telt, ilyenkor festés nincs. Ősszel
néhány fáradt, rossz kép a hódmezővásárhelyi alkotóházban. Riadalom, mi lesz.
Egy délután néhány nagyméretű, lendületes ecsetrajz; előkerült egy temetőfotóm,
azt is lerajzoltam. Egyetlen hónapban tíz temetős kép, közben két utolsó,
sikertelen, más irányú próbálkozás.
Levél Frank
Jánosnak 1990 szeptemberében:
...miért kezdtem zsidótemető-képeket festeni?
1. Az utolsó idők nonfiguratív képei rosszak voltak
és untam.
2. Volt itthon 2400 temetőfotóm. Nonfiguratívnál is
általános volt, hogy saját fotóból indultam ki.
3. A sok fotó mögött hihetetlen nagy élményanyag
állt.
4. Nekem: egzotikus terület.
5. Misztikus és szakrális is.
6. A temetők csodálatos térélményei: mikroenteriőrök.
7. Gyönyörű plasztika, sokszor.
8. A csend.
9. A halál.
10. Affinitásom a zsidó kultúrához.
11. Elég hamar kiderült, hogy a téma olyan klisé
számomra, amivel nagyon sokféle dolgot „ki lehet fejezni” (soha nem akarok
kifejezni semmit - de hát ez mégis így van).
Az első képek még közel vannak a natúrához, őrzik a fotók világát. De
már a harmadik, negyedik képtől soha nem egy helyszínről van szó, noha fotót
később is használok. Szinte azonnal rögzül a 60x60-as méret. Az első ecsetrajz
után tusrajzra emlékeztető fekete-fehér képek következnek, zaklatott
ecsetvonásokkal. Közben márciusban 52 temetőrajz a szigligeti alkotóházban
(mert ott nem szeretik, ha fest az ember). Aztán néhány fehér-a-fehérben kép.
Egy hónap múltán, februártól hirtelen: narancs, piros, rózsaszín, sötétvörös
képek, egészen novemberig. Közben
kialakul a végleges séma, a kövek formája, ritmusa, mérete. A köveken
megjelenik a hétágú gyertyatartó, a Dávid-csillag és a két héber betű: a
„nyugodjék békében”, a kerítéstöredék, ez rendszerint egy sírkő takarásában.
(Láttam Farkas István kerítéseit.) Általában felülnézet, tehát horizont nincs,
a talaj sokszor anyagtalan, sőt függőleges. Olykor egy-egy fácska. Ha van
horizont, az a kép fölső negyedében, vízszintes, vagy enyhe völgyet rajzol.
Novemberben egy átmeneti kép; még rózsaszín a föld, de már tömör-fekete az ég, tiszta, komor formák: Régi zsidó temető (vázlat a gyászhoz) - A/84/45. A
pirossal rajzolt kő mintha üvegből volna, testetlen, átlátszó. Ez az
elidegenítő gesztus később is előfordul. (Az összes kép címében szerepel a
„régi zsidó temető” kifejezés, amit Régi zsidó temető-nek fogok rövidíteni.)
Olykor több kő összetapadva furcsa, fenyegető alakzatban.
Talán a
legszomorúbb kép a Régi zsidó temető (Alkonyat után) - A/84/47.
A Régi zsidó temető - sötét kő - A/84/49 -nél
...a halálfekete kő éppen
ráül az alatta lévőkre, ennek a szakma szabályait áthágó elhelyezésnek zavaros
téri helyzet a következménye, ami kibillenti a nézőt biztonságérzetéből.
(Csontváry erre a célra, nyilván ösztönösen, egymásnak teljesen ellentmondó
többféle perspektívát, napszakot, megvilágítást hord össze egy képen.) A fekete
szín amúgy is mindig előretolakszik. Ez a kő a belső formák hiányában
testetlennek hat, ezt erősíti a bizonytalan, vattás kontúr is. A jobb oldali
száraz fácska sem teret jelez, hiszen lebeg. Ennek a képnek 120x120 cm-es
változata a Régi zsidó temető (kő és jel) - A/85/01,
szerepelt a II. Szegedi Táblaképfestészeti Biennálén, fődíjat kapott. Ide
tartozik a Régi zsidó temető virágzó fával - A/84/50,
amelynek közeli, de érettebb változata a mutatott Régi zsidó temető
- virágzó mandulafával - A/86/20,...
...a Nemzeti Galériának
ajándékoztam. A virágba boruló fácskát naponta láttam a kecskeméti műteremablakból.
Meg voltam ijedve, amikor képbe-emelésének ötlete fölmerült, hogy: helyes-e?
és: nem giccs?!
...is a Nemzeti Galériában
van - kiállításról vásárolták -: torlódó komor-fekete és gyászlepel-fehér
Két későbbi, nagyobb lélegzetű kép tartozik még ide: Régi zsidó temető (az ígéret földje) - A/85/24...
...és a Régi zsidó temető (Ferenczy Károly emlékére) - A/86/21.
Azért Ferenczy, mert az ő
zöld fenekű lovait juttatta eszembe a kövek belső fénye, fluoreszkálása.
1985 tavasza. Ezek a képek mások, kevésbé
drámaiak, csendesebbek. Üres, sötét mezőben egy-két nagy kő lebeg vagy billeg.
Szürke, feketés hátterek, illetve olykor fehér. A kép peremére körbe
kicentrifugálva kisebb, a képből félig kilógó formák. [Ez a megoldás már legkorábbi
képeimen is szerepel, majd 1974-ben a Felé
és tőle - A/74/30 -képen vagy a
...Hajóút Kréta felé - A/80/12
...1980-as képen is.] Régi zsidó temető (nyugalom) - A/85/10:
a jeruzsálemi Yad
Vashem emlékmúzeumának ajándékoztam, egy ismerős vitte ki kofferban. Ide tartozik a Régi zsidó temető
(Esther) - A/85/15 is.
1986 tavaszán az egyszerű, derékszögű
formákra és a faktúrákra terelődik a figyelmem. A téma határain belül új utakat kerestem. A Régi zsidó temető - hazatérés - A/86/14.
Még egyszer a nagy,
130x170-es méret, egy évig festettem mindennap, hasonló eredménnyel, mint
amit Illyés a 9, rue Budé versében magáról elmesél: ...e padlás-szobában / éltem három évig. Föl alá járkáltam, / hajamat
turkáltam s asztalomnak esve / egy végtelen verset írtam minden este. / Egy
nagy hőskölteményt, mely egyre hosszabb, / egyre kegyetlenebb lett és egyre
rosszabb... A másik kép pedig az 1980-as kollázsok és festmények
eredményeit hozza vissza, emlékeztet A
monostor falai - A/80/07-ra.
A nonfiguratív határán van, de számomra hordozza a temetők
atmoszféráját: Utolsó zsidó temető képem - A/86/22.
Az az évi többi képnél
is más irányú már az érdeklődés, de még benneragadva a temetőtémába. A
Dávid-csillag és a gyertyatartó-motívumok elmaradnak. Elbizonytalanodásomra
jellemző, hogy (Kecskeméten) kiléptem a négyzet formából, vissza a 90x136-ba.
Teljes kudarc, majd Vojnich Erzsébet egy interurbán telefon-korrektúrájára -
„persze hogy rosszak a képek, rossz a formátum” - rögtön levágtam a táblákat
90x120-ra. Ez valamit segített. 87 tavaszán csak kilenc temetős kép készült,
februárban, aztán októberig semmi. Világossá vált számomra, hogy a témát nem
tudom folytatni. Sötét hónapok, hogy találok-e újabbat.
1986-87: a képek
szétajándékozása. Egy ihletett pillanat hozta az ötletet. (Előtte sok évig lappangott.
Viaskodtam Sugár Gyuszi mondatával is: „Az ingyenképet nem becsülik.” Meg hogy:
„Ebből kell megélned!”) Egy évig tartott mindent lefotózni, keretbe tenni,
gazdát találni, majd vendégül is látni, hogy választhasson stb. stb. 1987
végéig 329 kép és rajz ment el. Egy levél erről:
Kedves Beke!
A képajándékozás, hogy már egyszer pontosan
megfogalmazódjék
1. Csak sütöm, sütöm a palacsintát, nem tudom nem
sütni. Amit visznek: eladom. Ebből élek. (Kétharmada selejt, azt kidobom.) A
maradékot halmozzam halálomig? Hogy majd utána elkezdjen működni. Még egy
esetleges Váli-múzeum kedvéért se érdemes együtt tartani az anyagot. A
szisztéma nem jó. Csak konfrontálódjék Barcsay Czóbellal, egy falon!
2. Aki használná: nincs pénze. Ez legyen akadály?
3. A müncheni fogorvosoknak viszont nem adom.
Gyerekeim, gyerekeid számára termelek (ennyiben vagyok hazafi).
Külföld: a kép eltűnik a magyar kultúra számára, mint
homokban a víz. Nem vagyok én akkora művész.
Szűkebb, itthoni körben viszont egy életmű sugárzása
megtöbbszöröződik (Mednyánszky-rajzocskák a pesti polgárlakásokban).
Legfontosabb képeimet lehetőleg egyenesen múzeumba.
Az biztos trezor.
4. Nézzük ezt az Ernst-kiállításomat. Kitettem 22
képet. Négyet eladtam, a többit szétajándékoztam, főleg múzeumoknak. Ebben
semmi önzetlenség nincs. A kiállítás, ha kell, 80 év múlva rekonstruálható.
Szerintem már így is győztem.
Kösz a segítő szándékot! Dezső
A levélben szerepel: külföldre nem. Ezt először az 1978-as párizsi
Stúdió-kiállításon kötöttem ki két képemre. Lassan szabállyá érett. Ésszerű
volt rögzíteni:
Képakasztó cédula, képeim hátára ragasztom*: C.4343
-----------------------------------------------------------------------------------------------
cím:
opuszszám: technika:
hol
készült: méret:
dátum:
Váli Dezső H-1027
Budapest, Margit körút 64/B VI.3. t/fx: 214-80-22
TISZTELT
GYŰJTŐ! Kérem, szíveskedjék nekem címét megküldeni! Munkáim helyét
számon tartom. Valamint: szeretném kiállításaimról a jövőben Önt
értesíteni. Köszönöm!
KÉREM,
MŰVEM TARTÓSAN NE KERÜLJÖN KÜLFÖLDRE!
Kivétel: közgyűjtemény, múzeum.
DEAR
COLLECTOR,
please send me Your name and address.
I
would like always to know the place of my works and send You
invitations
to my exhibitions. Thank You.
IF
POSSIBLE PLEASE DO NOT TAKE MY WORK ABROAD.
Except: public
collections, museums.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
*A
Lukács-uszodában a zuhany alatt konzultáltam egy ügyvéddel: sajnos a külföldet
megtiltani nem, csak kérni lehet.
MŰTERMES
KÉPEK 1987-
A munkaév beosztása és a munkamódszer változásai. Képeim nagy része
alkotóházban készült. A nagymarosi ház bezárása, 1980 óta tavaszonként
Kecskemétre járok. Rögzült az a rend, hogy ez alatt az idő alatt a lehető
legtöbb képet kell elkezdeni (ez a munkafázis a legnehezebb nekem), legalább
napi egyet. A kép rajzára alig fordítok figyelmet, így sok a hasonló kompozíció
- a szín, ami igazán érdekel; az úgyis jól elkülönbözteti egymástól őket. A
képet néhány napnyi száradás után lehetne folytatni, de már csak otthon veszem
elő, a következő év márciusáig illik befejezni az átfestést és lazúrozást
(áttetsző színezés). Szüts szokta mondani, hogy Van Dyck-barna lazúrral minden
képet rendbe lehet hozni. Valóban, a többszöri átfestés ad a színeknek téri
mélységet. Alla prima technikával nekem igen ritkán sikerül valami.
A műtermes képek kezdetén,
87-ben, már főleg ronggyal és ujjheggyel festettem. Ettől megváltozott a képek
hangja, a formák elnagyoltabbak és puhábbak, így nem lehet apró, pontos
részleteket rajzolni. Sok a ronggyal visszadörzsölt felület is. A korai években
újságpapírral szedtem vissza, itattam a festéket, ahogy Bálint Endre is; a
cuppantott papír jellegzetes, túl szép nyomot hagyott, felhagytam vele.
A kezdet. Említettem, hogy 87-re a zsidótemető-téma elfáradt, helyesebben: én
fáradtam el. Megint a fotózás segített. Mindig is fotóztam a szobámat.
Októberben lerajzoltam egy fényképemet: Első
műtermes képem - A/87/12.
Ahogy az első temetőképek,
ez is látványleírás. Nem hamis az opálos ablaküveg sem, csakugyan ilyen. Már
diákkoromban pauszpapírral ragasztottam le ablakaimat, a műterem ablakait pedig
1980-ban végigsmirgliztem, hogy zavartalan-zárt enteriőrré váljék a szobám.
Régóta festem a témát, és
szinte csak a képcímben tizedik éve szereplő „műterem” szó köti össze őket.
Talán a sokféleség az oka, hogy még nem váltottam témát, a sürgető-aggódó
baráti tanácsok ellenére sem.
Ahogy én látom, alapvetően
kétféle kép van. Ezek néha hetente váltogatják egymást. Az egyik fajta inkább a
TÉMÁVAL, gondolati, fogalmi eszközökkel, a másik inkább a festés módjával, par
excellence FESTŐI eszközökkel szeretne hatni. (Hangsúlyokról van szó, az
eszközök természetesen keverednek.)
A TEMATIKUS CSOPORT:
1. A tér fontos. Gyerekkoromban kristályokat gyűjtöttem, főiskolásként lakásokat terveztem
és építészeti folyóiratokat nézegettem, később temetők enteriőrjét fotóztam;
mindben közös élmény a tér. Sok műtermes képen ez a főtéma, általában üresek,
félsötétek, színpadszerűek.
Gyakori a felülnézet. Szürke műterem - A/87/13:
még a szobámat rajzoltam. Műteremrészlet - A/89/15:
a fekete függöny
mintha egy harmadik felvonásból. Egy barátom fatörzsnek olvasta. Emlékeztet az
angyal lába motívumomra is, a hatvanas évek végéről.
Műterem - cella - A/93/29/5.
Középpontja az, ahol
billen a logikája: a szőnyeg anyagtalan, fluoreszkál, és kilép a derékszögből.
2. A fény fontos. A műteremablak világító
felülete, a padlón tükröződő fény és tágyak fluoreszkálása. Az Első műtermes képem - A/87/12
még helyzetjelentés, a
látvány leírása. Az 1993-as sötétbarna képeken (amiből 1996-ban sorozatként kilenc a Kortárs Művészeti
Múzeumba került), az ablak világító felülete drámaian kontrasztos a sötét
térben: Műterem - szürkület - A/93/29/7,
Műterem - fény - A/93/29/3
Előfordul a falra vagy
padlóra vetett fény is, olykor határozott körvonalú fénypászma. A legtöbb képen
azonban nincs valósághű megvilágítás, tehát nappali vagy lámpafény, és a
bútorok alatt sincs árnyék. Ez is távolít a valóságtól. A Műterem munka előtt - A/96/41
szobája a fények teljes
hiányából következően (is) teljesen zárt világ, elképzelhetetlen, hogy mellette
esetleg egy előszoba vagy konyha van.
Másféle fényhatás a
felületek, bútorok fluoreszkálása. A teljes bútorzat fénytestű: Műterem sötét háttérrel - A/95/43
A Műterem - cella - A/93/29/5
képen egy
szőnyegfelület világít, és evvel - gyakran élek vele - a kép tere bizonytalanná
válik, a szőnyeg pedig anyagtalanná. A zsidó temetős képeknél is ilyen módon
vált szellemtestté egy-egy kő.
3. A bútor fontos. Olykor bútoregyüttesek, de
sokszor csak kis magányos bútorállatkák. A tér velük üresebb, mint ha
bútorozatlan lenne.
A Műteremsarok - A/93/43
egy nem létező, mert plafon fölötti pontról nézi tárgyát. Műterem - történelem - A/93/44:
...szakrális,
oltárra emlékeztető elrendezés; Sötét
műterem II. - A/96/07:
zavart, rontott perspektíva,
mint gyakran máskor is. (Ez rendszerint úgy alakul ki, hogy rossz a rajz, s
csak hátralépve veszem észre a hibákat. És nem találom okát, hogy kijavítsam.)
A képen a padlóhatár mintha távoli horizont volna, domboldal is lehetne. Szürke műterem szőnyeggel - A/96/33:
a bizonytalan állagú
teret a falon függő kép horgonyozza le.
A FESTŐI CSOPORT:
4. A faktúra fontos. Valamikor, majdnem negyven éve, az első olajképeken a spaklival feltett
faktúra volt a legfeltűnőbb. E szerszámok azóta is minden alkotóházban velem
vannak, és mindig csak szeretném használni őket. Más ezközzel, de hasonló
felületeket azonban ma is készítek.
Műterem, középen egy szék - A/88/24,
és Zöld műterem - A/88/26:
a saját technikájú
alapozás lehetőségeit használom ki: a festék visszadörzsölésével látványos,
gazdag felületek jönnek létre, minden foltocskán megakad a szem, és ettől megnő
a felület. (Ahogyan egy zsúfolt szoba sokkal nagyobbnak hat egy üresnél.)
Használom a modorosság határáig, vagy azon túl is. Fehér műterem - A/88/33:
ma már nem tenném bele azt a
nagyon-fekete foltot. Műterem -
asztalkával - A/89/09:
a téma dominál ugyan, de a táblát a vibráló felületek teszik érdekessé
Hasonlóképpen ez a semmi határán
lévő kép, a Műterem - fény - A/93/29/3,
ahol a padló fényben játszó
felületgazdagsága nyilvánvalóan önkényes.
5. A foltritmus fontos. Műterem fehér asztallal - A/93/13:
igen feszes szerkezet,
többször próbálkoztam javított változatával, mindig gyengébb lett. Visszahallom
benne húsz év előtti üres képeim hangját: mi az a legkevesebb, ami még megtölt
egy képet?
Műterem, példa - A/93/42,
Tizenötös műterem - A/95/15:
ezt a kompozíciót
nagyon sokszor ismétlem, egy-egy szezonban. Ez a kép nekem századfordulós, mint
Jozefa néni szobája, amit nyolcévesen láttam. A falon képek, alul pedig a
szőnyeg foltja lehetőséget adtak, hogy minden felületet kisebb formákkal
töltsek meg. Tehát - a „teres” képekkel ellentétben - a foltok egyenrangúvá,
mellérendeltté válnak, úgy egyensúlyozzák egymást. A Műterem szürke falakkal - A/95/50
képen egy másik jellegzetes
festői probléma: egy majdnem egyforma méretű foltokból összeálló kép nagyon
feszes tud lenni, de nagyon unalmas is, ha nem sikerül.
6. A szín fontos. Számomra a festészet lényege két szín találkozása. A versek mellett nem
a színek mondják el legtömörebben az ember reményeit? A színek édessége, ami a trecentóban
is elbűvöl. A festészet egész történetében és a maiak között is ritka az igazi
kolorista - minden múzeumból ezzel jövök haza. Altamira, Uccello, Bonnard,
Matisse, Klee. Mifelénk: Ferenczy Károly, Csontváry, olykor Derkovits és Vajda,
Czóbel, Vaszkó, Tóth Menyhért.
A színek édessége...: ritkán
jutok el ide. 1992 szeptemberében Csongrádon, a Képzőművészeti Főiskola
művésztelepén növendék hiányában vagy 24 képet festettem, kicsiket: Műtermeim I.
- A/91/44/1.
Aztán monokróm, sötét képek
következnek.
Majd három év múlva, 95-ben
válik újra színessé a világ, leginkább talán a Műterem barna szőnyeggel - A/95/29 képen.
A legtöbb kép viszont
sokkal halkabban színes: Műterem a Margit
körúton - A/90/33:
a kép fekete-fehér fotón
(vagyis tónusában) teljesen érdektelen. Ezért is dobtam ki képeim fekete-fehér
repróit. Vuillard műterme - A/91/22:
színes ez is, bár nem
bravúros vagy érdekes.
Műterem szürke falakkal - A/95/50
- mostohaapám,
Mark Rothko
még ennél is kevesebb eszközzel tudott mindent kifejezni.
A Műterem, márciusi est - A/96/57
