1992.10.        publikációim / html/mozgo10.htm        C.02256/10

VD. / MOZGÓ VILÁG

1992/03. Uccello, a szürrealista
1992/04. Tornyai kontra Czóbel
1992/05. Morandi
1992/06. Czóbel Béla felesége (Modok Mária)
1992/07. Utrillo szomorú volt
1992/08. Klee az apám
1992/09. Vaszkó Erzsébet, aki zseni volt
1992/10. Bonnard
1992/11. Menyus bácsi  (Tóth Menyhért)
1992/12. Váli Dezső

Bonnard

A vénségére bölccsé szelídült drága Déry Tibor írta valahogy így: „...l’art pour l’art (vagy ahogy 57-ben a Képzőművészeti Gimnázium igazgatója mondotta volt: pour l’art pour) pedig nincs. Az csak egy henye gondolatsor henye összefoglalása...” Hát ez az.
De ha lenne, B. mester vezető helyen (olimpia!: dobogón) állna. Hogy is van ez? Úgy tűnik, nála problémamentesebb, derűsebb (már ez is gyanús), esztétizálóbb festőt nem találni, még a franciák között se. Étkezőasztalok díszterítékkel, öblös, gazdagtapétás polgárszobák, verandák, dús lombú lugasok, kertzugok, díszparkok, és persze csajok, csajok kádban, kádból ki, kádba be. Semmi osztályharc, nem történt világháború, itt mindig süt a nap. Édes álom, mozdulatlan boldogság. Minden együtt, amitől irtózom. Akkor inkább a plakátmagányban ázó éjjelek vagy akár az utolsó kézigránátját elhajító vörös nyakkendős Vologya. És mégis, mégis. Emlékszem, nyolcvanas évek eleje, az a csodálatos bukaresti múzeum. Amit a bojár magángyűjteményekből hordtak össze egy épületbe, a nagy földrengés ürügyén. Már a porcelán- és papírgyűjtemények is, aztán az elefántcsont faragványok és perzsaszőnyegek. Egy teljes török szoba, vízipipával. A román Munkácsyk kiváló tájképeikkel. Aztán a modern franciák, Matisse, meg minden. És akkor egy Bonnard, ott megrendült a föld. (Csak nekem.) Forgolódtam és hebegtem, próbáltam hirtelen valaki partnert keresni ebben a csodában, majd elkezdtem lerajzolni, magamévá tenni, valahogyan. Csoda, csoda, persze. Jaj, megvan-e még ez után a sok világégés után?! Azt mondják, a gyönyörű Nemzeti Múzeumuk, ami az elnöki palota egyik szárnya volt – leégett! Holbein meg az a tengeri táj az emeleti teremben!
Az a Bonnard ott: főmű, főbb már nem is lehetne. Megnyalhatta utána mind a tíz ujját. Reprót nem lehetett róla kapni. Így, emlékezetből, a Reggelizőszoba (Museum of Modern Art, New York) egyik változata lehetett. (Később láttam azt is.) Most az fekszik előttem.
A kép: az előtérben ellenfényben úszó dús teríték, porcelánok, üvegek, csésze, gyümölcstál. Az ablakon túl az erkélyre látni, mögötte-fölötte pedig fényben szétolvadó lombozat és egy kerti ösvény. No nézzük. Az előtér kontrasztos, elkülönül. Kemény fényben keményen kirajzolódó tárgyak. Ha nem bontaná föl a kontúrokat elbizonytalanított vonalakkal. Pokolian magabiztos álrendetlenség. Azonban a kép középtengelyét pontosan kijelöli három tárgy. Hogy mindez ne legyen túl didaktikus, további két edénnyel egy kecses jobbkanyar. Az átkötést két közeli, váratlanul sötétre váltó forma biztosítja, milyen egyszerű. A bal oldalon is formaparádé, mindkét zsebe boldogsággal van teli.
És itt egy bekezdés erejéig hadd kerüljön ide egyik szerelmetes festőm, Nagy Balogh János. A legtehetségtelenebb zseni, aki valaha... Mit összeügyetlenkedett, kínlódott a képein, egész életében! Nehézkezűsége minden ecsetvonásán érzik. És összehozott hat képet, hat tökéletes képet. Kell ennél több?! A többit csak kegyeletből szeretem. Itt van ez a Bonnard-témájú képe, kispesti változatban, egy rokkantnyugdíjas agglegény modorában. Hasonlatos a gyengédség, hasonló a boldogság is. (Még nyilatkozta is, Füst Milánnak, villanyosra várva!) Nem annyira fölényes. Nála minden tárgy érték, megbecsült. A csöndjük viszont megint csak közös. Ez zártabb világ. Inkább formál, és jobban kötődik a látványhoz, minden vonatkozásban. Áhítatos. De vissza Bonnard-hoz.
A következő mező az erkélyajtó síkja. Ilyenféle bontatlan felülettel egy mezei festő nemigen tudna mit kezdeni. Mit csinál ő? Nem tudom, az ő találmánya-é, mindenesetre számomra a nevéhez fűződik. Tessék végigkövetni a fafelület színeváltozásait. A narancson a barnákon át a kékeszöldig. Túlcsorduló színesség, itt is. És teljességgel következetlen, következetesen. Ha a valóság felől nézzük. A kép színhullámzásában: hibátlan. Evvel a színkezelési ötletével általában minden foltot fölbont, elapróz. Így minden mellérendeltté válik. Az ablaktok mellett a fal, a tapétamintával. Mintha a kerti világot emelné át a szobába, azonos méretű mintázattal. A bal felső sarok három világos színű, amorf formája szándékkal rímel a közelében, de már a kertben lévő ugyancsak két világos foltra. És a tapétába belesimulva egy nőalak, félbevágva, hosszában. Ennyire mindegy neki?! Ennyire azért nem, e félbevágás eredendően nem volt szándékos! Ide kívánkozik Bonnard komponálási módszerének fölfedése. Témaelrendezéseitől gyakran hanyatt esik az ember. Van egy gyönyörű képe, talán Londonban: kádban fürdő női akt, s mindez a kép fölső széléhez szorulva. Az óriás képmezőt pedig a fürdőszobapadló mintázata tölti ki, ép ember ilyet nem tud kitalálni. A budapesti Szépművészeti Múzeumban is kettévág egy nagymamát, s egy testetlen, csészét tartó kéz balról benyúlik a képmezőbe... Végül egyik mesterem magyarázta el a dolgot. Bonnard műterme falára óriás vásznakat szegezett, telefestette (Vuillard barátja egy képén mindez megörökítve), majd összehívta barátait, s a nagy képből több kicsit kanyarítottak ki, ollóval. Evvel a zseniális ötlettel a komponálás fázisát kiemelte a többi közül, s a már megdolgozott részletek birtokában döntött, utólag. Néhány éve egy múzeumban ellenőriztem. Bekukucskáltam a keret mögé: a vászon oldalán csakugyan folytatódott a kép! S mikor végre egyszer kezem ügyébe került egy oeuvre-katalógus: sehol egy kerek képméret, és mindegyik más! A hír tehát igaz. Ha nem lenne olyan keserves munka folyvást egyedi méretű kereteket csinálni, az ötletet sokkal többször elloptam volna.
Tehát vegyük így: a hölgytől nyilván még bocsánatot is kért, gondolatban, de nem tehetett mást. Valószínűleg megbomlott volna a két ablakszárny által nyomatékosított szimmetria, ami pedig még éppen elhordozza ezt a szédületes gazdag témát. Persze ez is csalás. Ezt a látványt emberi szem soha nem láthatja, nem képes befogadni. Amúgy is csak egy pontban látunk élesen, s ha a tőlünk méterre lévő kávéscsészét nézzük, az ablakon túli világ már csak egy összemosódó fényfolt, aki fotózik, már csak a fénykontraszt okából is tudja. (Azon az asztalon ezer lux van, a kertben pedig negyvenezer. Operatőrnövendékek vizsgafeladata egy rövid jelenetet leforgatni, a színész a szobából közben kimegy a szabadba. Jancsó–Kende tudják ezt nagyon.)
Tehát a kert. Tisztességes festő a veranda kőkerítését egyszerűen elhagyta volna, ha van esze, mert ez a burjánzó téma nehezen tűri a geometriát. Ő pedig könnyed sormintát csinál belőle (szerencsére nem olyan felületeset, mint Dufy), így ez szinte beleolvad a kertbe. Tessék belegondolni! Ha szemből süt a nap, amint azt az étkészlet árnyékaiból jól látni, milyen sötétnek kellene a korlát árnyékos oldalának látszania! A baluszterbabák közeiben pedig a vakító ég tükröződik, holott az kissé föntebb van. De szüksége volt egy kék centrumra, összekapcsolandó a teríték vibrálását a lombok ugyancsak kékbe váltó színeivel.
Ez is egy nagy trükk. A nap felé fotózva a színek fénnyé égnek. (Bonnard gyönyörűen fotózott; aktok a kertben a század elején.) Festésmódja ilyenformán itt valóban sugallja a fény erejét. S hogy kékbe olvad: mikor kék a lomb? Ha messze van. A reggelizőasztal mellől a világ végére látunk. A végtelenség érzete, de fennkölt ünnepélyesség nélkül, ugyanis a lombozat jól láthatóan megrajzolva, így olvasható, meghitt. Távoli, mégis intim.
Belefáradtam. Azt reméltem, a képet végigböngészve majd csak rátalálok, mit szeretek annyira ezen a tőlem oly távoli gondolkodású barokk pompán. A MÁS-t?! vagy öntudatlanul mégis erre vágynék, te jó ég?! Nem tudom. Nagyon szép.
Koncentráltabbnak tűnő és súlyosabb veretű képe a Pompidou Központban látható Csendélete. (Pad nincs előtte, de a földre le szabad ülni.) Ahogy néztem, ez kivételesen nem utólagos képkivágás, három oldalról biztosan nem. Múltkoriban valaki rám nevetett: persze hogy ezt szereted a legjobban, ezt te is szeretted volna megfesteni. Valószínű. A legelvontabb képei közé tartozik, a natúra minden elemének megtartásával. Még az a pimaszul hanyatt esős szék is! Vagy az csak egy árnyék lenne? Mintha egy nagylátószögű objektív torzítása. Hanem ezek a kőkorszaki idolok, a gyümölcstálak! A középsőt szenvtelenül még végig is ornamentikázza, a szőlőszemeket kirajzolva. És mégis. Évekig – amíg csak reprodukcióról ismertem – nem tudtam kivenni, értelmezni a részletformákat. Nem zavart. E formák eszmei súlyát különös vonalú kontúrjuk adja. Teljesen megtévesztő: a középső szőlőstál egy szoborrá olvad a mögöttes fonott kosárral. Moranditól ismert ötlet. S a meglehetős önkényesen sárgává torzított árnyékok is hozzátapadnak a foltokhoz. Mindez fehér háttér előtt. Ellenpontként pedig az elrajzolt, így ferdén fölfelé billenő piros csík, az asztal széle. Ki tudna ennél szebbet elgondolni?! A terítő és a padló végigpöttyözött mintázata rímel a gyümölcsökre, szövetté szövi a látványt. Amit látunk: hangsúlyozottan esetlegesnek tűnő részlet, mégis feszes kompozíció, zárt. Bal felől a szék sarka, fönt a kosár feszül a keretnek. Jobb szélen ugyan – hagyományosan – félbevág egy formát, de ennek íve önkényesen és halkan egy szakaszon függőlegesbe csap át, s bekattan a fölötte lévő árnyékba, zár ez is. Fegyelmezett pompa.
Ha belegondolok, Mies van der Rohe ezekben az években építi meg egyetemi kápolnáját, ahol eljut a csupasz fehér kockatérig, egyetlen látvány hátul a radiátorsor az üvegfal előtt... a Bauhaus-iskola gondolkodása, ahol a logika próbált végső soron a szeretet fölébe kerekedni... micsoda ügyetlenség...!
Bonnard bölcsebb. Szent Ferenc megkérte a mandulafát, mesélne neki Istenről. A fa egyszerre virágba borult.
Ez a helyes válasz.