2104.4.22.         html-2014/bernath.htm       C.12811 - 813
VÁLINEWS 2014.4.21 - 22

2014. április 21., húsvéthétfő

20:01
Szia Deske! Elteszem neked a Magyar Nemzetből azt a Végh Alpár-szöveget, addig is részletek belőle:
...Mi történt Bernáth Auréllal, a kitűnő művésszel, aki írónak sem akárki, hogy behódolt 45 után egy nyilvánvalóan gonosz hatalomnak? S attól fogva, hogy behódolt, miért szedte le sorra a keresztvizet jeles pályatársairól?
Soroljam? Sorolom. /csak a nevek/ Csontváry, Benczúr, Hollósy ...az egykori pártszékházban bukkanhatunk egy freskóra.
Munkásállam a címe. 73 évesen fejezte be. Kádárt is látni rajta, ül egy sámlin és sakkozik....ennek újabb K-díj és 17 havi kereset lett a jutalma.
Üdv: H.

Kedves H., buta, nyegle, és felületes gondolatok. Látszik, hogy tökéletesen nem ismeri a Bernáth Aurél-jelenséget; várom az egész cikket, kösz. d.

2014. április 22., kedd

04:52 Indoklás tegnapi véleményemhez. Bernáth igazi tépelődő alkat-, alázatosan odafigyelő és ritka érzékeny mások értékeire. El kell olvasni pl., mit ír nagybányai éveiről. Mi az, hogy behódolt? Nem kellett volna a Főiskolán tanítania? És ha netán gyilkos, mint Caravaggio; attól rosszabbak a képei, kevesebbet adott nekünk?
S attól fogva, hogy behódolt. Hamis. Fiatal korától írt, mérlegelve és lelkiismerettel. Csontváryról már a II. világháború előtt is. Dilettánsnak tarja. Ebben nem tudott átlépni egy korára is jellemző hibás beidegződést; és abból vezetett le mindent. Tévedett. Ennek semmi köze a politikai kurzusokhoz. Van ennél súlyosabb tévedése is. Neki fiatalon az absztrakció nem ment, s ez után ezt a stílust egyetemesen törölte volna a kultúrából.
Benczúr értékelései (két írás) halálosan pontosak.
Hollósy cikkét nem ismerem, illetve nem emlékeszem rá. Bernáth mind a 7 vagy 8 kötetét olvastam, többször.
Egy freskómegbízást elfogad, ahogy a Savoyai lovasszobor megbízást is elfogadta egy elődje.
Egyetlen kérdés tehető fel: milyen minőségű a mű (a lovaszobor nagyon jó, a freskó is rendben van).
És mi a baj avval, hogy (sok) pénzt kapott érte?

12:19 Gondolkodjunk tovább. Itt van Kádár János, Ambrigio Lorenzetti ecsetjével, a sienai városház faláról.
Hogy freskójával Bernáth legitimálta a rendszert? Talán igen. Biztos, hogy jobban, mint aki gimnáziumban újkori történelmet tanított? És ha egyébként evvel értéket vélt teremteni?
Mindnyájan legitimáltuk, akik dolgoztunk?

Kata azt mondja, de Kádárt közülünk egy-nek festette meg, és evvel hazudott. Igen, ez lehet. (Bár –  figyelem! –  alig megtalálható mellékfigura.) Ilyen értelemben a festők, szobrászok sokszor hazudnak. Egy virágcsendélet esetében is. A virágcsendélet a virágról szól? Dehogy. (Egy mű témája és tartalma más és más.) Ki hogyan olvassa. A műveltek másként. Kinek festünk. (Bernáth írja, munkánk egy országban kétezer embert érdekel.)

Egyszer kértek föl, érdeklődtek, a XIII. ker. MSZMP pártházba csinálnék-e falfestményt. Hárítottam. (90-ben az SzDSz mellett az MDF székháznak kínáltam föl képet, nekik egy másfél méteres zsidótemetőt.) De baráti ötletre fölajánlottam a miskolci múzeum faláról leszedett pannómat a miskolci pártház falára, hogy ott lenne hely ekkorának. Nem oda került, hanem egy iskola aulájába. És ha oda kerül? Akkor a főpárttagok naponta egy egész jó képet néztek/láttak volna. Evvel is a kultúra épül.

És a teljes cikk

Végh Alpár Sándor
Köznapló

Magyar Nemzet
április 12. szombat

Hosszú évek után emeltem le a polcról ismét Bernáth Aurél életregényét. Hogy kellő tere legyen az olvasásnak, hónom alá kaptam a könyvet, és letelepedtem a Dunára fölött magasodó Pazeller sétány egyik padjára. Jó pad: nyáron eperfák adják az árnyékát. Ha érik, gyakran kanyarodom arra. Van, hogy rögtön a pesti vonatról leszállva. Azzal a pár szem eperrel a számban jobb ízű még a köszönés is.
A dolgok rendben lenni látszottak. Fenn kék volt az ég, lenn a zöld volt a föld, és köztük ott ültem kettesben a festő könyvével. Borítóján a cím: Így éltünk Pannóniában, s hogy a szem is örüljön, a cím mellé a szerző odarajzolta egy kecskebak fejét.
Valahol a nyolcvanadik oldal táján adja tudtunkra Bernáth, hogy a kecske nem véletlenül mekeg a címlapon. Gedeon – erre a névre hallgatott, amikor hallgatott – a festő apjának kedvence volt. Ebédkor az asztalhoz jött ő is, ott csészében kevés feketét és kortynyi bort kapott. Neki kellett levennie az asztalról, és le is vette.
„A kocsiban, a könnyű homokfutóban, szorosan apám mellett, magasra szegett fejjel, első két lábát a bakhoz támasztva mozdulatlanul állt. Micsoda kép! A porfelhőből előbukkanó látványra nem egyszer keresztet hánytak az asszonyok.”
A festő gyermekkorának e markáns szereplője nagy veszedelmet jelentett a nőkre. Mentek a parasztasszonyok a piacra, s ha nyitva volt a kapu, és Gedeon kiszabadult, rohant utánuk. „Sikoltozás, csörömpölés követte a rohamát. Tejfel folyt az utcán, túró, gyümölcs, vagy ami a kosárban volt, méterekre gurult a riadalomban. Apám fizette szorgalmasan a kárt a síró, átkozódó vagy félájult asszonyoknak. De Gedeon mindent megért. Ha pedig apám Bélavárba ment délután, úgy Gedeon vele együtt vonatra szállt.”
A rengeteg pompás figura, az aluszékony kisváros hangulata, a finom életképek élvezetessé teszik a regényt. Egyben emlékezetessé. Újraolvasva ugyanazok a zamatok csordultak ki Bernáth mondataiból, mint sok évvel ezelőtt, amikor először vettem kézbe.    
Legremekebb része az a száz oldal, melyen felidézi a nagy festő öccsével, Rippl-Rónai Ödönnel töltött óráit. Az egykori állomásfőnök, aki innen a szomszédból, Szobról ment nyugdíjra, ahhoz értett igazán, ami a gimnazista Bernáth számára a legfontosabb volt: hogyan éljen egy fiatalember, aki festő akar lenni?
Sok minden szóba kerül kaposvári sétáikon. A hagyma dicsérete, a méhek haszna, még az is, hogy kiből lehet mecénás? A művészetpártolás ugyanis komoly dolog. Ödön bácsi elbeszéli, miként lett híres Nemes Marcell. Elolvasott egy Meier-Graef könyvet Spanyolországról, és rögtön Grecóra vetette magát. Szinte pipadohányért jutott hozzá négy festményéhez. Hogy mi volt korábban ez az ember? Szénkereskedő! „Pincéből árulta a szenet. S ma? Tudja, ki volt nála nemrég csak úgy vizitben? A müncheni püspök! Megilletődve állt a képek előtt, majd hirtelen felsóhajtott: >Ó, ha én e kép előtt misét mondhatnék!< Mire Nemes azt felelte: nincs akadálya, ha Eminenciád eljön hozzám házi káplánnak!”
Idáig tart az ünnep. Az olvasás örömének ünnepe.
Két kérdés vet neki véget.
Mi történt Bernáth Auréllal, a kitűnő művésszel, aki írónak sem akárki, hogy behódolt 1945 után egy nyilvánvalóan gonosz hatalomnak? S attól fogva, hogy behódolt, miért szedte le sorra a keresztvizet jeles pályatársairól?
Soroljam? Sorolom.
Semmibe vette a gödöllői művésztelep új életmódot hirdető alkotóit: a magyar szecesszió úttörőit. Elmebetegnek mondta Csontváryt. Provinciálisnak, szűk látókörűnek Kosztát. Tapsoktól mámorosnak Benczúrt. Hollósy szellemét, akinél Csontváry kezdte, „népszínmű jellegűnek, müncheni sörtől gyulladtnak” tartotta. Megpöckölte Kassák orrát. Kigúnyolta Jean Cassou-t, a Művészetek Múzeuma párizsi igazgatóját, aki azt merte jósolni a hatvanas években, hogy „Festészet, Zene, Irodalom elhagyott templomok: helyükön a képzelőerő és a képzeletgazdagság új palotái emelkednek: a filmek palotái.”
Mi baja volt velük? Gyanúm szerint nem velük volt baja – magával. Tanúsítja a Várban egy most is látható képe: „Tanácstag beszámolója.” 1950-ben készült. És tanúsítja a kétségbeesés is, amellyel Lerner Jánoshoz, a korszak legjobb budapesti fényképészmesteréhez fordult. Örökítse meg két ötvenes évekből való freskóját, az átépítés halálra ítélte őket. (A Népstadion úti metrómegálló régi épületében volt az egyik, a Metropol szállóban a másik.)
A freskóknak vége, már csak az egykori pártszékházban bukkanhatunk rá egyre, Munkásállam a címe. Hetvenhárom évesen fejezte be. Kádárt is látni rajta, ül egy sámlin, és sakkozik. A rendszert dicsérő ábrázolatnak, a főtitkár megörökítésének újabb Kossuth-díj, és tizenhét havi kereset lett a jutalma.
És itt jön egy újabb kérdés. Rippl-Rónai Ödön, akit az ifjú Bernáth mestereként emleget könyvében, a lelkére köti: „A mai festészet, édes fiam, forradalomban van. Egy forradalmár festő pedig ne legyen kövér. Szépen, fal mentén kell a mai festőnek élni, mert el kell fogadtatni előbb az elveit a világgal. (…) Fal mellett, fiam! Inkább nappal zsákot hordani, és este és vasárnap dolgozni, de úgy festeni, ahogy a szíve diktálja.”
Igen, azt hiszem, a szív körül keresendő az ok. Bernáth mesteré útközben megkövült. Elfelejtette, hogy a legfontosabb dolgokra nem az ész emlékeztet, hanem a szív?
Van Gőg – így emlegették a háta mögött. Zordsága kiszárította lényéből a legjobb nedveket. Talán ha meglocsolta volna egy kis vörösborral. De hiszen Ödön bácsi figyelmeztette: „Csak ott vannak jó festők, fiam, ahol szőlő terem. Méghozzá vörösbor! Mert a vörös bor és a festészet rokonok. Miért? Talán azt hiszi, hogy aki sört iszik, tud jó képet festeni? Ördögöt! Meg aztán sajtot kell enni a borhoz, fiam. De nem tányérból, villával, hanem kézből! Aki festő tányérból eszi a sajtot, annak befellegzett.”
Bizony ezzel sem volt rendben minden. Bernáth, ahogy mondják, tányérból villával ette a sajtot.
Festőjelöltek, vigyázzatok! Ödön bácsi figyel benneteket! A sajtot csak kézzel…

21:37 Megkaptam a teljes Bernáth cikket. Szerencsére V.A.S. is nagyon szereti az Így éltünk Pannóniában - kötet gondolatait. Továbbra is egészen másképp látom, értékelem a Bernáth-utat, de örülök, van súly a mérleg másik serpenyőjében is.