2021.02.            html-2021/kanon-vagott.htm                                                 C.19715 - 717

Szemadám György
Kánon, trend és „szcéna” a képzőművészeti életben // összefoglaló, 2,5  oldal
                                                                                        // a teljes tanulmány 19 oldal

Megvallom: némi malíciával sorolom ezeket az idegen eredetű szavakat. Kedvencem a „szcéna”, Számomra rejtély, hogy miért is alkalmazzuk ezt a kifejezést a képzőművészeti élet történéseire.

A trend angol eredetű szó, ami a változások jellemző irányát jelenti. Ezúttal úgy értelmezzük a kánon kifejezést, mint a képzőművészetben megjelenő irányadó mértéket, mércét.

A képzőművészet az első vonalakat karcoló, vagy festő embertől kezdve a szakralitáson alapuló közösségmegtartó erőként funkcionált, s feladata, célja, létezésének értelme a kozmikus rendnek, a Mindenség harmonikus egészének, az Isten – vagy nevezzük bárminek is az Egyet – teremtette világ egy kiemelt részletének a felmutatása, mégpedig általánosan elfogadott kánon szerint.

De hogyan alakul ki egy kánon, s kik azok, akik megalkotják? Évezredeken át, az adott emberi közösség hite és szokásrendszere határozta meg a kánont. Azonban nagyjából a reneszánsztól kezdődően, az úgynevezett grand art megjelenésével, maguk az alkotók alakították a kánont, majd a nagy tekintélyű esztéták, művészettörténészek, művészeti írók, sőt néha publicisták is, ez utóbbiaké lett a kánonformálás joga. A kánonformálók rávilágítanak egy-egy művészre, művészeti irányzatra, mozgalomra, vagy jelenségre, néha ki is sajátítják maguknak az általuk „bevilágított” részletet. Magyarul: adott témával kapcsolatos alternatív véleménye más szakembernek nem lehet autentikus. Bizonyos irányzatok, művészek, vagy művek mantrázása kánonná válhat és sokszor magánál a műnél is meghatározóbb tényezővé lesz a róla szóló értelmezés. "A Modern Művészet irodalmivá lett mindenestül. A festmények és egyéb alkotások csupán a szöveget szemléltetik.” 

A kánon formálására természetesen a mindenkori kultúrpolitika is igényt tart, ezek a próbálkozások valójában kevés, és csak ideig-óráig tartó eredménnyel jártak. Ezzel kapcsolatban fel kell tennünk például azt a kérdést is, hogy az aktuális kánon kialakításában vajon van-e szerepe a művészeti díjaknak? A Munkácsy-,  a Kossuth-díjnak, valamint a Nemzet Művésze címnek? Elméletileg lenne, de teljesen más értékrend szerint vizsgálja a művészek tevékenységét a kultúrpolitika, a művészettörténész, a galériás és a képzőművész szakma.

A megmondó emberek és a magángalériák színrelépésével aztán megszületett az úgynevezett kurátor-szerep is, nem sok tere maradt a tudományos, szakmai értékeléseknek. Igen jellemző momentum, hogy egykor többségében képzőművészek vettek részt azokban a válogató, vagy díjosztó zsűrikben, amelyek a terület értékrendjét képviselték, míg ma már a kurátor válogat egy személyben s így az ő ízlését, szemléletmódját és értékrendjét ismerhetjük meg egy-egy kiállításon, ami így puszta illusztrációja a kurátor szellemiségének.

Előőrse ő a „fejlett országokban” már régóta működő galériásnak, akinek kezében adott mű végül pénzben kifejezhető értékké válik. Ez a galériás rendszer: gyarmatosítja a képzőművészetet, szellemi értékeket saját értékrendje szerinti anyagi értékekké fordítja le. Véleménymonopólium és szinte korlátlan hatalom. Már ő alakítja a kánont. Lassanként a galériák és vásárok válnak kánonalkotó tényezőkké.

Mindenekelőtt is a nemzetközi trendek között kell otthonosan mozogni, ha az ember azt akarja, hogy egy jól menedzselt galéria révén részt vehessen a nagy képzőművészeti vásárokon. Azok pedig a vásárlási listáik révén pontosan meg tudják határozni, hogy ki mennyit ér, mint képzőművész.

Itt már nincs szó kvalitásról, stílusról, s az ezekről szóló vitákról, mert leegyszerűsödik minden a pénzben kifejezhető érték egyértelmű üzenetére. Heinrich Böll az Egy bohóc nézetei című könyvében: „Már rég lemondtam arról, hogy bárkivel pénzről beszéljek vagy művészetről. Ahol ez a kettő összeér, ott sosincs rendben a dolog: a művészetet vagy rosszul fizetik meg, vagy fölösen. Láttam egyszer egy angol vándorcirkuszban egy bohócot, aki szakmailag hússzor, művészileg meg tízszer annyit tudott, mint én, de tíz márkát sem keresett meg esténként: James Ellisnek hívták, már közelítette az ötvenet, aztán hogy meghívtam vacsorára – sonkás rántottát ettünk, salátát meg almapépet -, rosszul lett: tíz éve nem evett ennyit egyszerre. Mióta Jamesszel megismerkedtem, nem beszélek többé pénzről, meg művészetről.”           

Vegyük szemügyre az Európában talán első „helyosztónak” számító Velencei Biennálé 2013-as felhozatalát! Itt hagyományosan képzőművészeti alkotásoknak nevezhető műtárgyak jóformán egyáltalán nem szerepelnek. A világ legdrágább művésze, az angol Damien Hirst, például formalinban tartósított állatokat – cápát, zebrát, hosszában kettéhasított tehenet és borját – állít ki hatalmas üvegtartályokban.
A „szcéna” alakulását a minden addigitól való látványos különbözés kényszere hajszolja egyre messzebb attól, amit egykor képzőművészetnek hittünk. Egy képzőművész- kollégám jóslata: „Állíts ki kétezer használt tornacipőt, és meglátod; kajálni fogják!” Most a Velencei Biennálén több ilyesfajta installáció is látható. Engem mindez arra az egykori, vurstli-béli, látványosságra emlékeztet, amely „A magyarok bevonulását” hirdette egy kapu fölött, amelyen áthaladva, ki lehetett menni egy másik kapun, ami fölött meg ez állt: „A magyarok kivonulása”.  Figyelemkeltő eszközként beválik még a botrány. A Velencei Biennálén is vizeletbe áztatott feszület.

"A művészetnek nevezett folklór intézményesített keretek között működik, ez egy gigantikus iparág, része a tudatos szociálpolitikának a felesleges tömegek foglalkoztatásában, ami aztán kapcsolódik egy hasonló méretű üzletághoz. A világon minden nagyobb városban működik legalább egy művészeti akadémia ahol úgymond művészeket képeznek. Ezek óriási számok. Különcök játszótere, akaratosak dühöngője, megtévesztettek és hitetlenek menedéke. Demokrácia és individualizmus a hívó-szó, és úgy tűnik, hogy a recept működőképes.”

Megdöbbentő, de elgondolkodtató mondatok.

Eszik Alajos: „Létezik-e szelíd avantgárd? Minden avantgárd militáns. Minden manifesztum hadüzenet. A világ evilági megváltásának dühödt, türelmetlen vágyából születtek. Ami egy darabig érthető... Mindegyik avantgárd mozzanat kapcsolódik a világ türelmetlen és erőszakos megváltásának politikai mozgalmaihoz, a kommunizmushoz és a fasizmushoz. Lenin találta ki a permanens forradalom eszméjét.

Azzal a téveszmével kellene leszámolni, hogy a művészet fejlődik. Nap mint nap olvasom ezt a kifejezést: progresszív művészet. Egyszer a Műcsarnokban Csernus-kiállítást néztünk. A Caravaggio-parafázisok voltak kiállítva, vele párhuzamosan egy francia kortárs szemle. Egy ókonzervatív festő kolléga kijelentette: Nem nézem meg, biztos egy zsák krumpli lesz a földre öntve. Rábeszéltük és megnéztük. Egy zsák cékla volt a földre öntve.

A képzőművészetben már régen eluralkodott az állandó megújulás kényszere. Ez a trend (leánykori nevén: divat) elsősorban a „haladó” Nyugatra volt jellemző egészen a közelmúltig. Arra a Nyugatra, amelynek kulturális kínálatára egykor ájult tisztelettel néztünk fel, miközben nem vettük észre, hogy az elmaradott és provinciális Magyarország kultúrája ehhez képest milyen csodálatosan és egyedülálló módon gazdag, sokarcú és színes. Hogy "provinciális"? Lemaradtunk volna hát egy brossúrával? A „fejlett” Nyugatról nézve nyilván így is van. De: Németh László, Ilyés Gyula, Nagy László, Pilinszky János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lechner Ödön, Kós Károly, Makovecz Imre, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Huszárik Zoltán, Sára Sándor és Jankovics Marcell... a hagyományokhoz való ragaszkodás, a „csakazértis” helytállás.

Nyugatról nem érthetik meg, mint ahogy most sem érti meg az EU, hogy Magyarország miért ragaszkodik annyira nemzeti szuverenitásához.

a teljes, 19 oldalas változat itt