Oravecz Imre:  APÓ

Ül a félszer alatt egy rönkön, aszottan, ráncosan,
szemközt a verőfényes, nyári udvarral,
maga van elé,
a fiatalok aratni mentek Siroki homokra,
ott már érik a búza,
de őt nem vitték,
az már nem neki való,
még a marokszedés se,
mert szédül,
ha lehajol,
vagy nehezen tud felegyenesedni,

fekhetne is,
az ámbituson, a kifeszített pokróc mögött,
hol az ágya van,
ott a legyek se bántanák annyira,
de jobban szeret kint lenni, nézelődni,
 
tyúkok téblábolnak körötte,
néha felszállnak a katlanházra,
meg-megzörren a lábuk alatt a fedő,
a fémhangra felkapja maga mellől a botját,
és elhessenti vele őket,

különben csend van,
csak a kisborjú bőg néha az anyja után az istállóban,
és a kiscsirkék csipognak,
mikor arra viszi őket a kotlós,
 
olykor lehunyja a szemét, és elbóbiskol,
aztán hirtelen összerándul, és felriad,
fekete pontok táncolnak a szeme előtt,
és olyan,
mintha jeges kéz markolná a szívét,
 

de nem a haláltól fél,
azzal már megbékélt,
azóta van így,
mióta bejöttek az oroszok,
és azt beszélik,
hogy kolhoz lesz.

tovább a teljes levélre

tovább a honlapra

kapcsolat: vali@deske.hu