09:48
Mailváltás reggel
Deske, Margócsy nekem olyan félisten, és pontosan megfogalmazta miért szeretem én is annyira az írásaidat. kapcsolat: vali@deske.hu
Ami nekem kimaradt, az a humor, ami e legmélyebb elmélkedések között fölcsillan, nem tudom milyen színű, de beragyogja a szöveget.
Mindegyik képet elfogadnám, egyedül a Vaszary nem tetszik. Olyan se íze-se bűze.
Mácsait én a Kiscelli-kiállításon nagyon megszerettem.
Sokat festett, hogy eltartsa a családot, de ezek a budapesti stb. képek az árnyékok nélkül lenyűgöznek.
A Sugár-kép a legizgalmasabb, a minden szempontból eklektikus város..
Azért elég nagy f*szok gyűjtenek a MNG-ben.
Azt nem látom, hogy a Czóbelben milyen hibát láttál - nekem jobb lenne zászlók nélkül...
Itt baj-baj hátán. Mit mond a katolicizmus az élet végi szenvedésről? Hosszú keserves dilemmában vagyok. N.
Szervusz, kösz a levelet. Hát akkor sorra.
– Nagyon megörültem ennek a régfeledett Margócsy-történetnek, fontos, váratlan volt naplómra azt kitalálni,
hogy könyvtárban a helye. Aztán nagyon gyorsan meg is csinálták nekem belőle első könyvemet, a C. Naplót.
Csak kapkodtam a fejem, hányan intézték.
Gépírásból netre kellett átírni.
– Vaszaryt többségi mintának mutattam, sok ilyen van. Nagyon jól meg van festve, de minek az ilyet megfesteni.
– Tényleg megszerettem Mácsait, ez a városkép egy koncentrátum. Láttam ceruzarajzát a telefonfülkéről stb.
Nagyon átgondolt, ötletes munka. Mint egy szerencsésen elkapott fénykép.
– A Sugár-kép a rengeteg leábrázolások után igazi művészet. Lebeg.
A Galériában megnézték, hogy van hat (mezei) képük tőle. Hogy az elég. És micsoda részletgazdag is.
– Czóbel: pontos, amit írsz.
A ház oldaláról lelógó zavaros formájú, túl nagy lobogó.
– A szenvedés nem elvi, hanem mindig is napi probléma. Nem érdemes elméletet keresni hozzá,
az van (világnézetileg különböző), amúgy is olyasmi lenne,
hogy mi értelme van az életnek, amire a mosoly-válasz: ha lenne, már rég megtalálták volna...
A szenvedést ott érdemes megfogni, hogy ha már van, mit lehet kihozni belőle. Mi értéket.
Erről eszembe jut egy réges-régi megrendítő történet. Majd talán előkerül egyszer, leírtam.
Szociofotózás falun, olyan szegény asszony, hogy nyilván szégyellte, nem engedett be a házába fotózni, egy pohár vizet kértem.
De autóm után futott egy üveg nyilván hitelbe vett Colával, hogy jó lesz nekem az útra.
És egy másik öregasszony, aki már mindenkire haragszik, és ezért pirosban átfut az autók előtt. d.