Koldus keresztút – B/89/44/1-14

fotomontázs, tus, fotópapír, 14 db. 13x13 cm, 1989
a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona

Nem tudatosult, de az 1988-as ausztrál keresztút-felkérés közben, és utána hónapokig tűnődtem egy fényképes változaton is. Hogy fotók a National Geographicból. Éhező néger kisfiú, hegyi ösvényen batyut cipelő nénike. De ez valahogy olyan népfrontos lenne. Hanem kimenni a Fény utcai piacra, hetekig, törődött arcokat fotózni. De nem ismerem eléggé ezt a technikát, és legalább 30 dines film, 500-as teleobjektív kellene hozzá. A hetekig-hez pedig nem lenne türelmem.

Aztán egy ötlet, és meglett. Telefonok, protekció, engedély. Föl a Várba, az akkori nagyszerűen gondos Munkásmozgalmi Múzeumba, hogy szociófotókat szeretnék válogatni a harmincas évekből. Dobozokban és borítékokban sok száz fotó előttem az asztalon. Belenéztem, és fölmértem a helyzetet, ez néhány heti munka. Vagy egyetlen délelőtt. Az utóbbi, persze, és lehet, hogy ettől sikerült. A legtöbb keresztút formailag unalmas, megnézed az első három stációt, a többit ki tudod találni. Itt – a válogatási iram okán is – meglehetősen eltérő a témamegközelítés hullámhossza, absztrakciós szintje. Simon csakugyan segít, a cipőtisztító kisfiú: hasonlat, a hajnali hidegfényű utca csak távoli hangulati utalás, nem sírba tétel.

Nagyítógépem állványát vittem magammal, sportzsákban. A Várban nagyon szélesek az ablakpárkányok. Ott az állványra a fotógépet, jó minőségű reprók, haza, be a 2x1 méteres laboromba, estére lenagyítva, keretben, falra. Akkor Kata egy vendége búcsúzóban beköszönt a műterembe, aha, fotókiállítás lesz? Észbe kaptam, rögtön eltéptem az egészet, azonos méret és azonos formátum kell a 14 állomásnak, lássék, hogy összetartoznak. Másnap meglett az is.

Mozgalmas lett a széria élete, utóélete is. A következő hónapban beadtam a Műcsarnokba, a Téli Tárlatra (Istenem, még voltak magyar kiállítások) onnét meg is vette a Minisztérium a Nemzeti Galéria számára, 150 ezret kértem érte, ötezret lealkudtak. Egy angol barátnőnk nagyon gondosan lefordította a stációelnevezéseimet, és megcsináltam az angol változatot. Levelem, hogy ezt vegyék meg, vagy fogadják ajándéknak, és adja a Püspöki Kar az idelátogató pápának. Levelem  (1. melléklet) a mellékelt leporellóval hónapokig feküdt püspöki íróasztalokban, válasz nélkül. Végül mást gondoltam, a Magyar Karizmatikusok vezetősége írt egy üdvözlő- és ajándékozólevelet (2. melléklet) a pápának. Csináltattam egy dobozt hozzá, és leadtam Pápalátogatási Hivatalnak. Vagy két év után érdeklődtem Vatikánnál. Ők erről nem tudnak. Aztán megkérték a pesti Pápai Nunciaturát, nézzenek már utána. Súgtam nekik, melyik püspöknél érdeklődjenek. Sehol semmi. Be a Papnövelde irdatlan könyvtárába, ahol leadtam anno, hogy körülnéznék, ugyanis én megismerném a dobozt – nem mosolyogtak rám. Nem volt ott. Később egy telefon, megtalálták Esztergomban, az érsekségen, egy raktárszobában. Vittem a dobozt a Nunciatúrára, küldenék a Vatikánba. Hogy ők ilyennel nem foglalkoznak, talán adjam postára. Akkor elvittem a dobozt a ferencvárosi Teréz-nővérekhez. Ötven koldus a járdán, rendezett, néma sorállás a kapu előtt a napi ebédért. Előkerítették a házfőnöknőt, 25 év körüli, hindu nő. Tört magyarsággal egyetlen mondat: ilyesmivel mi nem foglalkozunk. Ahogy körülnéztem, megértettem; az udvari Mária-kép előtt konzervdobozban pár szál virágocska, semmi más. Kinek ajándékozzam, aki elfogadja, lehetőleg sokan lássák, inkább fiatalok, és persze tudjanak angolul. Így kapta a Nádor utcai Közép-Európai Egyetem, a földszinti aulába került, néhány éve még láttam ott. Csak kérték, fogalmazzak hozzá egy magyarázatot; (3. melléklet) ott lóg mellette a falon. Megírássa közben telefon a ferences kolostorba, ugye, Szent Ferenc ötlete az egész?!

Később mégis sikerült a pápának ajándékoznunk valamit, egy Melocco-Krisztust, de ez már egy másik történet.

◄▲►