Váli Dezső: Váli
Vaszkó Erzsébet és Nagy Gábor nálam
1976
Új Mandátum Könyvkiadó 1997
156+32 oldal
felelős szerkesztő Nádori Attila
ISBN 963 7476 74 1
részlet a könyvből:
CIKKEK,
INTERJÚK,
LEVELEK
1977, válasz egy kérdőívre (MTA)
…Mesteremnek
tekinthetem Kleet, mindenekelőtt. Majd megismerkedtem Bálint Endrével kb.
1969-ben, ő akkoriban erősen hatott képeimre, valamint láttam 1970-ben
Velencében egy Rothko-kiállítást, olykor képeimben is előjön.
4. Annyira
nem tudtam, mi legyek, hogy pályaválasztási tanácsadáson többszöri vizsgálat
után magam is elfogadtam a javaslatot, hogy legyek építész, miután gondolkodási
szintem megfelelő, valamint esztétikai és műszaki érzékem egyformán jó.
Ilyenformán először építészmérnöknek jelentkeztem, hál'Isten a felvételim
(fizika) nem sikerült.
Egy év
múlva már az Iparművészetire jelentkeztem, de egészen más okból. Akkor már
biztosan és egyértelműen festő akartam lenni. De akkori festőbarátom (Sugár
Gyula) tanácsára célszerűnek láttam megkerülni a Képzőművészeti Főiskolát
(festészeti gondolkodásom egészen más volt, meg aztán valószínűen nem is vettek
volna föl, gyengén rajzoltam). Az Iparművészeti Főiskola pedig a lehető
legsokoldalúbb és igen magas színvonalú művészképzést adta, máig hálás vagyok
neki.
Festeni
1959 áprilisában kezdtem, 17 évesen. Azonnal fölismertem, hogy megtaláltam,
amit keresek.
Pontosabban
nem is festeni kezdtem, hanem fekete fotóalbumba színes újságpapírból díszítést
csinálni fotóim, egyéb emlékeim köré. Aztán az egyik lap önálló kollázzsá sikeredett. Attól kezdve csak ezt
csináltam, nagy tempóban. Olajfestéket egy év múlva, érettségim hónapjában
vettem először.
Még egy
adatra emlékszem: 1961–62. körül egy borongós estén 105 olajképemet (kb. 40-centisek,
papír alapon) téptem el. Azokban az években nagyon fontos szerepet kapott
életemben a megfontolt pusztítás és az üres zsebbel továbbindulás. Egy életre
megtanultam.
Hogyan
találkoztam evvel a szakmával? Amennyire vissza tudok emlékezni, hirtelen:
10–11 éves koromban, s aztán később is rendszeresen eljártam (egyedül) plakát-
és fotókiállításokra (Nemzeti Szalon stb.)
15 éves
koromban egy hónapig nézegettem nyaralás alatt a Knaur Absztrakt Lexikont,
teljesen lenyűgözve. Akkor annak a könyvnek a kedvéért meg akartam tanulni
németül. Ma elszomorodva nézem át ugyanezt a könyvet, ha kezembe kerül: pár
igazán jó képet ha találok benne.
1980, Gruber-múzeum
– majdnem
sikerül. Gruber Béla (1936–63) zseni volt. Nővére, Ágota, pesti lakásában
megmutatja a gondosan őrzött hagyatékot. Megpróbálok múzeumot szervezni neki.
Telefonok, levelek. Vác fogadná, a zsinagóga múzeummá alakítási terve is
elkészül. Egy kért levél:
Igen tisztelt Tanácselnök Elvtárs!
Kérem,
engedje meg, hogy volt tanítványom, a 27 éves korában elhunyt Gruber Béla
festőművész szellemi hagyatékát szíves figyelmébe és támogató jóindulatába
ajánljam.
Gruber
Béla munkássága olyan nemzeti kincs, amelynek védelme és nem utolsósorban
propagálása mindannyiunk közös érdeke. Ez az oeuvre európai rangú, a magyar
művészetnek pedig kiemelkedő értéke. Az alkotót tragikus halála megakadályozta
abban, hogy harcoljon az elismertetésért, hogy kivívja rangját a magyar
művészeti hierarchiában.
Nem
hiszem, hogy ebbe az érdemtelen állapotba bele kellene nyugodni; e munkásság
megmentése, a nemcsak a gyorsan bezáró kiállítások, hanem egy állandó – és így
egy ország tudatába is beépülő – bemutatási lehetőség mindazoknak érdeke
kellene hogy legyen, akik szívükön viselik a magyar kultúra ügyét.
Gruber
Béla művészi hagyatékát Tanácselnök Elvtárs megtisztelő figyelmébe ajánlom.
Bernáth Aurél festőművész
Végül valahol a Pest megyei pártbizottságnál leállítják az ügyet.
1981, A nagymarosi alkotóház ügyében
Művelődési Minisztérium
Miniszterhelyettes
Tisztelt Tóth Dezső elvtárs!
Figyelmét és segítségét kérjük:
Az ötvenes évek elején nem
számítottunk kifejezetten gazdag országnak. Mégis, az akkor induló
Képzőművészeti Alap 14 alkotóházzal rendelkezett. E szám közben – bár azóta az
író- és zenészházak is ide csapódtak – 8-ra csökkent. És ebből is kettő csak
nyáron működik. S most az Alap bezárta a nagymarosi házat is. Nem vagyunk
meggyőzve és meggyőződve, hogy elkerülhetetlen lépés volt. S most, hogy magyar
részről a vízlépcső-építkezések leálltak – a kapott ok is megszűnt.
A Ház adottságai miatt
pótolhatatlan:
– a szó eredeti értelmében festői
környezet,
– szobákból
kilátás a Dunára; a part,
– 55 perc vonattal…
Kérjük felülvizsgálni, nincs-e mód
a Nagymarosi Alkotóház újbóli megnyitására.
Ha ez csakugyan lehetetlen
(miért?), úgy örülnénk a híreknek, hogy az Alap milyen lépéseket tesz
pótlására.
Tisztelettel: (160 festőművész)
A 160 aláírás úgy jött össze, hogy a Nemzeti Galéria
második emeletén egy reggel odaálltam az ajtóba előre megírt levelemmel.
Kiállításra hozta be aznap műveit a szakma. Egy festő nem írta alá, elvből.
1986., a Tavaszi Tárlat ügyében.
Hírlevél 1986. ősz;
Kedves Kollégák!
Egy borongós délutánon összeültek
festő-nagyapáink, s fejcsóválva megállapították, nincs egy hely e hazában, ahol
az új képeket egyszerre, együtt meg tudnák mutatni a publikumnak. Összeadták
pénzüket, megindult az építkezés. Így született a Műcsarnok. Azóta sok minden
történt, sok minden változott. Most hol lehet megnézni, mit festett Barcsay
mester tavaly?!…
Javaslom: rendezzük meg évenként a
Tavaszi Tárlatot a Műcsarnokban. Tudom, nem egyformán gondolkodunk. Szerencse.
Nem egyformán szeretünk minden képet. De mi, kollégák, nem vagyunk egymás
ellenségei. (Erre nem is alkalmas az időpont.) Bocsánat a pátoszért: együtt
vagyunk az élő magyar kultúra. Erről ennyit…
másolatot kapják:
Műv. Minisztérium., Vajda György
min. helyettes és
Horváth György osztályvezető
Műcsarnok: Néray Katalin igazgató
ELTE: Németh Lajos prof.
1988-ra sikerült,
létrejött a Tavaszi Tárlat. (Ma a fölvetés mintha újra aktuális lenne.)
1988, levél a szakmához. a „HÍRLEVÉL” -ben
1988. Javaslat a Műcsarnoknak
-kiállítás
szervezésre. Egy ötlet kapcsán megbeszélést szerveztem: Néray Katalin, a
Műcsarnok igazgatója, György Péter és Pataki Gábor meg én. Az emlékeztetőm
szövege:
„A MÁSIK ÖTVENES ÉVEK”
Minapában Kecskeméti Kálmán
barátommal sétálgatva észbevettük kultúránk egy vakfoltját. Pár éve látni
lehetett a szoc. reál. kiállítást Székesfehérváron. Tévesen az ország
köztudatában e korról ennyi és csak ennyi maradt meg, hogy „akkor nem volt
művészet”. Ezt a kort feltétlen rehabilitálni kell! Létezett egy korszerű,
igaz, értékes művészet, volt absztrakt, nonfiguratív is. Kiállítani nem tudtak,
műtermekbe zarándokoltunk a jó képekért.
Jó lenne e korról egy nagy
kiállítás a Műcsarnokban, mondjuk 1990-ben, Zavart az értékrend: néhányan
túlbecsülve, ugyanakkor pl. Bene Géza – talán mert éppen 1960-ban halt meg –
teljesen és méltánytalanul ismeretlen. Ismeretlen Vaszkó Erzsébet is!
Valamelyik művészeti könyvkiadó
készíthetne egy földolgozást erről a korszakról.
Korniss Dezső, Czimra Gyula,
Bálint Endre, Magyarász Imre, Gadányi Jenő, Kassák Lajos, Vaszkó Erzsébet, Anna
Margit, Modok Mária, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József és Bartha Lajos
szobrászok, Vajda Júlia, Martyn Ferenc, Veszelszky Béla, Gedő Ilka, Papp
Oszkár, Ország Lili, Bene Géza, Tóth Menyhért, a sor folytatható.
A kiállítás címe: „A másik ötvenes
évek” vagy „Tiltott művek, 1950” lehetne.
Kérésemre Vajda György miniszerhelyettes vállalta az ügyet informálisan, György Péter és Pataki Gábor földolgozná, Németh Lajos ígérte, hogy segít, és hogy 1991-ben megcsinálják a kiállítást. Aztán ebben a formában elaludt az ügy. Később Kecskeméti Kálmán az Ozirisz Alapítványa keretében elkezdte e tárgyú fontos kiállítássorozatát az Árkád Galériában; a volt Fényes Adolf teremben.
1989.2. Mozgó Világ-est,
- interjú a Radnóti
Szinházban. Kérdez: Baló György.
– Hogyan döntöd el, hogy egy kép milyen színvonalú?
– Marilivel, Bernáth Aurél
lányával vitatkoztam egyszer erről, mert kétségbeesve mesélte, hogy édesapja
eltépte egy régi akvarelljét. „Micsoda emberek vagytok ti, festők, hogyha
egyszer már megvan… ehhez nincs jogotok… ez már a nemzeti kultúra része, ez az
országé. Hagyjátok a kultúrtörténészekre ezt a döntést!”
Akkor találtam erre egy szellemes
választ, ami nem teljesen igaz ugyan, de jó, hogy „képzelje el, hogy amikor én
ráteszem a ceruzát a fehér papírra, és csak úgy húzhatnék egy vonalat, hogy az
a kultúrára marad, visszavonhatatlanul. Hát nem merném meghúzni a vonalat,
nyilvánvaló. Ennyi szabadságot hagyjanak meg nekünk….”
1990, az antiszemita hullám ügye.
Levél Várszegi Asztrik
püspöknek
Kedves Asztrik Atya!
Az idő rövidsége miatt úgy
beszélek, mintha 30 éve ismernénk egymást, elnézést.
Lehet, hogy ötletem csak emberi
okosság, akkor megfontolandó, de ha a Szentlélek üzeni, több annál. Imádkoztunk
ez ügyben. Nem játszom a szavakkal. Dönts!
Azt javaslom, hogy a most szombati
zarándoklat nyitóbeszédében keményen ítéld el a hirtelen szétömlött
antiszemitizmust. Április 29., Népszabadság. Határozott antiszemita cikk,
lényegében a numerus clausus követelésével.
Erre a karizmatikus közösségek
nevében a szombati számban röviden válaszoltam, de ez nem elég. Ha a magyar
egyház most nem nyilatkozik, történelmi pillanatot mulaszt el.
Két nap múlva visszajelezte,
hogy beleveszi a beszédébe. A tévéhíradó stábjának a helyszínen szóltam, hogy
mire figyeljenek. Az antiszemitizmus elleni mondatot vették föl, s ez aznap
este háromszor is elhangzott a tévében. A beszédet magnóra vettem, délben
leadtam Mester Ákosnak; délután betette a 168 óra műsorába.
A szalagot rögtön bevittem a
Szabad Európa Rádió budapesti stúdiójába is. A 16 órás hírek:
Várszegi Asztrik esztergomi
segédpüspök a máriaremetei zarándoklat résztvevői előtt kijelentette, hogy a
magyar katolikus egyház minden ízében megtagadja a két világháború közötti
politikával összefonódott katolikus kurzust. A főpap a magyar nép és Európa
rákos betegségének nevezte az antiszemitizmust, amely ellen a legjobb fegyver a
szeretet.
(fogalmazta: V. D. és Vince András, SZER)
1993, válaszcikk György
Péternek
-az Új Művészet-ben (1993. 1. szám)
„Későszocializmus után…”
Drága Péter, üzenem, hogy a
művészeten belül NEM TÖRTÉNT SEMMI; hacsak nem vesszük egy kalap alá mindenféle
ál- és pszeudojelenséggel …hogy ezek a nagy, hirtelen változások, és hogy a
dolgok most válságban, meg minden. Tehát mi változott, és mi nem?
Nézzük először:
a/ a csinálók oldaláról.
1. Voltak és vannak hiteles
festők. Úgy festenek, ahogy az egér rág. „Muszáj nekik, mert mindig nől a
foguk.” Ha tehetségesek voltak, s ráadásul jó órájuk volt, jó képeket
csináltak. Egy rendszerváltás alig törheti ketté a pályájukat. Sőt egy válás,
házépítés, tanári munka se, pedig ezek veszélyesebb ügyek. Ezek a mesterek
vannak, élnek, „föl lehet őket lökni”, illetve egyáltalán nem lehet őket
föllökni, mert nincs honnan, és nincs hová.
2. És voltak, vannak festőszerű
egyének. Akik művészeteken kívüli okokból alkotnak; azok igazodnak. A hatalom
árnyékában voltak vagy ellenállásban, mindegy. Nem befelé néznek, hanem
egymásra, gurura, Nyugatra. Most majd átrendeződnek megint, újabb lépesmézek
felé.
Nézzük másodszor:
b/ a befogadók oldaláról.
1. Úgymint az egyén. A magasművészet
úgy működik, hogy némely emberek fölizgulnak jó képek láttán. Ez nem változik.
Őket a design stb. a jövőben sem fogja kielégíteni, mert azokat egészen másra
használják.
2. És a társadalom. Ami valóban
radikálisan változik, az a művészetet imitáló ipar. De a művészetben nincsenek
kétéves divatok, nincsen „mai pálya, Pesten”, csak a szórakoztatóiparban… Hogy
most az állami pénz kevesebb?! A mecénálás épp annyira lehet káros, mint
segítő. Lásd Hódmezővásárhely. Hogy a változásokra választ adni… a művészet
sosem a napi történésekre ad választ.
Hogy „a piac megszűnt” …melyik?
Miért, eddig volt?
ölel:
(Váli) Dezső
1993, „Egy képrombolás
ürügyén”
Népszabadság (1993. III. 20.)
Kilencedik éve vezetek egy
ferences szellemiségű imaközösséget. Nem az egyházat támadom. Hanem egyházam
némely csacsiságát. Ami különbség.
Először a történet. 1989.
februárban meglátogattam a pasaréti ferences rendházat azzal, hogy szeretném
egy most készült keresztút-grafikasorozatomat nekik adni. Megköszönték. Az ajándékot
fogadó atya a kispapok folyosóját tartotta alkalmas helynek az elhelyezésre.
Most januárban arra jártam, a tizennégy keret a helyén, munkámra azonban egy
jámbor piktorral egy minden bizonnyal sokkal könnyebben befogadható
képsorozatot festettek. Nem tévedés, rá az én képeimre, egy táblát leemeltem,
elöl az új kép, hátul az én opuszszámom. Ennyi a történet.
Gondoltam, megkeresem az atyát, de
letettem róla. Egy több százezer forint értékű
műben hatvan forint értékű falemez-alapanyagot látott, mit kérdezzek
tőle?! Hogy mitől ez az elvakult pusztítókedv? Hogy miért nem tette föl a
padlásra egy dobozban, ha az ő hitéletét zavarta a látvány?! Tartott azóta
vajon lelkiismeret-vizsgálatot? Évtizede tűnődöm az evangéliumi példabeszéden,
a balga szüzek történetén, akik a vendégre várva nem gondoskodtak olajról a
lámpásukba. Miért ítéli el Krisztus őket, hát bűn lenne a butaság? Ma ezt így
értelmezem: igen, némely formája bűn. Amikor az ember egyetlen fonalat követve
(harag, lustaság stb.) minden mást számításon kívül hagy. Nem gondol se
Istennel, se emberrel, sőt önmagával is csak fogyatékosan.
Ezt hívják szeretetlenségnek. Gondoltam, pert indítok ajándék
méltatlan kezelése és szerzői jog megsértése miatt. De kinek mi haszna lenne
belőle? Felejtsük el az egészet. De mégsem, nem tehetem, éspedig nemcsak az
esetleges többi művész, de az egyház miatt sem. Nézzük az egyház felelősségét,
túl az elkövető személyén. Egy másik kolostorban két éve egy
hanglemezgyűjtemény több tízezer leírókartonját dobta valaki a szemétre a
gyűjteményt létrehozó atya távoztával. A kérdés itt is az, hogy egy szerzetes
egyedül hogyan kerülhet ilyen döntéshelyzetbe? Hol van ilyenkor a közösség
kollektív bölcsessége? Egy kolostornak természetesen lehet más értékrendje,
esztétikai rendje, mint a külvilágnak. Illetve, csakugyan lehet-e?! Ha a
környezetére, tágabb értelemben a társadalomra hatni kíván, ha téríteni akar,
ha nem az elzárkózás útját választotta – nem kell-e figyelembe vennie az őt
körülvevő város, az ország, és – bocsánat – Európa normáit?!
Mégsem tudok valami halvány rokonszenvet megtagadni e
képromboló atyától. A pusztító kedvétől. Ugyanis baj van az ajándékozások és
általában a műtárgyak körül. Pannonhalmán odasúgják nekem: „ez a szobor itt
marad, amíg a művésznő él. Nem tudtuk visszautasítani.” Több katolikus
gimnáziumban láttam a minden szakmai önkontrollt nélkülöző Prokop páter
festményeit, tömegével. Ajándék. Zavartan széttárják kezüket a befogadók, mit
csináljanak vele. Az újonnan megnyílt gellérthegyi sziklakápolna: ilyen
szerencsétlenül ízléstelen tárgy- és műtárgyegyüttes csak ajándék lehet.
Gondolom, a pénzbedobós, elektronikus gyertyaautomatát nem a pálos rendi atyák
fabrikálták. Vagy, visszatérve Pannonhalmára, mit lát a bencés gimnazista?
Egyebek mellett egy félgiccs Mária-szobrot, hátul beépített villanykörtével. (A
Keresztény Értelmiségiek Szövetsége művészei delegációjának
ajándéka abból az alkalomból, hogy felajánlják szolgálataikat a
millenniumára készülő kolostornak.) A diákkápolnájukba pedig egy túlformált,
álnépi faragványegyüttes került, oltár, tabernákulum. Egy helyét fölmérni
alkalmatlan fafaragó ajándéka. Sorolhatnám.
Mit lehet itt tenni? Egy éve szóltunk Asztrik főapát úrnak
mindezekről: Pannonhalma ezer év alatt fölgyűlt műkincsei között, ha minden
huszadik műtárgy gyenge vagy giccs, azt a hozzá nem értő turisták és a diákok
számára hitelesíti a mellette álló másik tizenkilenc. Javasoltuk akkor, és
javaslom most is független szakértők meghívását, foglalkoztatását. A fölkérés
szempontja ne az legyen, hogy bár „nem jó művész, nem igazán jó
művészettörténész, de keresztény, hát ő a mi emberünk”. Szükség lenne egy
negyedévenként összeülő bizottság vagy akár alkalmanként meghívott néhány
szakértő bevonására. Zsűrire, amit egyetlen közösségi vagy templomi térbe
szánt, vásárolt, megrendelt vagy ajándékba kapott műtárgy se kerülhetne meg.
Egyetlen lágyszívű és hozzá nem értő atya sem. Sőt ez megkönnyítené az ajándék
visszautasítását is: „Kedveském, ez gyönyörű, azonban én egyedül nem
dönthetek…” A giccs ugyanis sajnos akkor is káromkodásként hat, ha a
Keresztenfüggőt ábrázolja. Ha alkotója jó szándékú is. Megtévesztő, hogy a
giccs is hordoz igazságot, sőt, szerintem, az igazságok halmaza. Az igazságok
RENDJE helyett.
Tudjuk, látjuk, egyházunk – és nemcsak a magyar – a múlt század
óta reménytelenül lemaradt az értékes művészetek befogadása terén. De hívő
ember ne használja a „reménytelen” szót. Kezdjük el, amit lehet. A Magyar
Püspöki Kar. A tartományfőnökök. A plébánosok józan önkorlátozással. A katolikus
oktatás. Lépésről lépésre.
El kell indulni.
1993. március
U.i.: Ezt a cikket eredetileg a
katolikus Új Emberben szerettem volna leközölni. Nem rajtam múlott. Talán az
örökölt szemlélet, hogy amiről nem beszélünk, az nincsen is. És: aki a pártot
bírálja, az a nép ellensége?!
A cikkre érdekes módon
Pannonhalma reagált érzékenyen. Kezdetben nehezteltek. Aztán az elmúlt években
csaknem minden szemetet kipucoltak, majd kértek, segítsek. Tizenöt mai festő
munkáit sikerült megszereznem részben letétbe, részben ajándékként a gimnázium
épületébe.
1994–96, a
Melocco-szobor ügye.
Egy megrendítő Halott Krisztus, gipsz, 160 cm-es, a
győri Benedek-rend őrzi évtizede egy faládában, hogy ne sérüljön. Szüts ötlete
volt, a végrehajtás leginkább az enyém: két év levelezéssel sikerült a szobrot
kiöntetni, és egy példányt a Kiscelli Kastélyban lévő múzeumnak ajándékoztatni.
S végül, ráadásként a pápának is adtunk egy példányt. (Magyar Bálint és Göncz
Árpád hivatalos ajándékaként.)
Győr,
Benedek-rendi monostor
Németh Lőrinc O.S.B. házfőnök
Kedves
Atya!
…A szobor
gyönyörű.
Nagyon
örülök, hogy Győr lépni akar ez ügyben.
1.
Láthatóvá tétele.
Az Önök tulajdona, de egyben nemzeti kincs
is. Utolsó 50 évünk egyik legfontosabb magyar szobra. Kultúránk vesztesége,
hogy nem látható.
2.
Állagvédelme.
A szobor
végleges (nem sérülékeny) anyagban való kiöntésére annak idején nem volt pénz.
Pusztulása már megindult, megállíthatatlan.
Megoldásként
a következőt javasoljuk:
A Rend
kérje a kulturális kormányzatot a szobor kiöntése költségének előteremtésére.
Informálisan a kormányzat tud már a dologról, és Melocco beleegyezését is
megszereztem.
Ilyen esetben a befejező munkálatokat a
művész végzi el, s így
az eredeti
műnek számit.
Szívélyes üdvözlettel
És az utolsó, érkezett
levél ez ügyben:
Vatikán
1996. december 10.
Őexcellenciájának
Magyar
Bálint
Művelődési
és Közoktatási
Miniszter
Úrnak
Excellenciás,
Mélyen Tisztelt Miniszter Úr!
Szeretném
értesíteni, hogy megérkezett Melocco művész úr értékes alkotása, amelyet a
Köztársasági Elnök úr ajándékozott II. János Pál pápának második magyarországi
lelkipásztori látogatása alkalmából. Az Ön szíves közvetítésével történt
továbbításért őszinte köszönetét tolmácsolom…
Egyúttal
szabadjon tudatnom, hogy a műalkotás kiállítására, ill. elhelyezésére
vonatkozólag csak későbbi időpontban tud az Államtitkárság megfelelő
álláspontot kialakítani…
[A
Szentatya] szeretettel adja Mindnyájukra apostoli áldását.
Személyes
és szívélyes jókívánságokkal
RE,
G.B. érsek, Substitutus.
1995.3. 2000-est beszélgetés.
Kérdez:
Margócsy István
– Ha
elmész művésztelepre…
Évente egy
hónapot töltök evvel. Ott nincs telefonálgatás, nincs mateklecke, javítandó
konnektor, vendég, élet, hejehuja, semmi sincs, csak munka napi negyven órában.
Szüts Miklós barátom a szomszéd műteremben. Ha karikás szemmel áttántorgok
hozzá, hogy mégiscsak építésznek kellett volna mennem, nem tudom ezt a kurva
képet megoldani, irgalmasan megvigasztal.
–
Festményeid témaválasztása mitől függ?
– Evvel a
feladattal nyolc éve kellett utoljára szembenéznem. Akkor egy fotómat rajzoltam
le. Azóta fejből 
rajzolom a
székeket, padlókat. Anyácskám nagyon türelmes velem, de már ő is mondja,
hagyjam abba a műterem-ábrázolást, váltsak témát. A Lukács úszómestere is ezt
mondja, alig merek a szeme elé kerülni.
– Hogy
évekig kerülgeted ugyanazt a témát…. mi az oka?
– Belém
vagyok gabalyodva; nem tudom. A lehetséges válaszok:
1.
szellemi renyheségem (erre gyanakszom leginkább)
2. szűk
horizontom
3. mert
mindegy
4. mert
így jó
5. irigylem
Morandit.
–
Öndokumentációd igénye és munkája, kényszere…
– Miklós
szerint egyszerűen: munkakerülés. Ámbár inkább játék. Úgy gondolom,
papírhajómat akkor engedhetem útjára bele a patakba, vagyis munkám akkor van
befejezve, a kultúrába belefonva, ha a kép dokumentálva van. Ha a címe és
opuszszáma által zökkenőmentesen kezelhető, fotója által felidézhető.
Étteremben ülni unok, emberek közé alig megyek, tévét nem nézek, a tavaszra nem
figyelek, színházba nem járok. Szeretem a szép hosszú táblázatokat, ez a
szórakozásom…
–
Naplóírásod… a verbalitásod viszonya a vizualitásodhoz…
– Bocsánat,
nem vagyok vizuális típus. Még a szép és ráadásul szőke nőknek is harmadszor is
bemutatkozom. Van is baj.
A
verbalitásom. A négyezer oldal naplóm, gépelve… Nézd, melankolikusnak
születtem. Már gyerekkoromban fölmerült a kérdés, miért élek. Leírtam, újra meg
újra megfogalmaztam ugyanazt. Így próbáltam értelmezni világomat. Hozzáadva
mindig egy kiló dicsekvést. (Mondd, egy 53 éves ember miért dicsekszik
folyton?! Önigazolás? Kisebbségi érzés?)
A naplóm,
tovább. A komputeremben a levelezésem dossziéja a legvastagabb. Szakmai munkám
egy része postán bonyolódik. Egy festésnaphoz, tetszik vagy nem tetszik, négy
nap háttérmunka tartozik. Nincs műteremszolgám, mint Mednyánszkynak…
Magánlevelezésem
pedig: egy Franciaországban élő barátnőmnek havonta leírom a világot. Három
példányban, egyet ő, egyet a Tudományos Akadémia Kézirattára kap… Tán hét
irattartó dobozom van már ott… a harmadik példány pedig otthon gyűlik… de
minek. Hinni a fölöslegesben. A szent fölöslegben. Ami a kultúra.
Ha egy
megyeházból elkallódott képed fölkutatása ügyében levelezel, az minek számít?
–
Közügynek.
– Miért s
hogyan a végtelenített (ismétlődő) kérdésfeltevések? Változik-e, mélyül-e?
– Egyetlen
kérdés van, nyilvánvalóan. Hogy mi a fenének élek. Evvel birkózom nyolcéves
korom óta. Akkor azt mondtam, egy élet kell majd hozzá, hogy megértsem. Isten
utasítását ez ügyben (hogy Ő ezt jobban tudja, ezt csak hagyjam rá) elfogadom,
de nem tudok mosolyogni. Még. Pedig az a legfontosabb dolog a világon.
Pilinszky is túl volt az ötvenen, mikor még mindig csak ott tartott:
„eljuthatunk a derűig”. Hogy a kérdésföltevés mélyül-e? Mitől mélyülne? Minden
napom értelmét meg kell fabrikálni. Nem számolok vele, terveim nincsenek.
Fegyelmezetlenség, valószínűleg.
– Ugyanez
a kérdés a festészetedben: miért a sorozatfestés? A darabok együtt vagy külön
élnek, erősítik-e egymást?
– Nem
festek sorozatokat. (Egy képen belül kell elmondani az egész világot.) A témám
azonos, évek óta. Testvérképek csakugyan értelmezhetik, segíthetik egymást.
– Nem
ellentmondás-e a tárgyalkotás és a tárgyak meg-nem-őrzése?
–
Dehogynem. Tudom. A tárgyakat imádom, a franciakulcsot és a színváltós,
térképolvasós, morzegombos terepszínű katonai zseblámpát. Két éve találtunk
egyet fiammal, kirándulás közben, a hóban. Építem, javítom és átalakítom
tárgyaimat, de ami nem nélkülözhetetlen, kíméletlenül kiszórom az életemből,
beleértve azt az elemlámpát is. Nem mentenek meg a haláltól. A könyvtáramat is
mindig szétajándékozom. Most 380 ezer forintot adtak egy képemért: ebből
magamnak vettem egy Arany összest, Babits összest, Oravecz majdnem összest,
Rakovszky válogatottat, Ady összest. Most kezdek bele, beléjük, tán még nem
késő. Hogy félretájékoztatás ne essék egyébként: műtermemből, követve a
szokásokat, tehát féláron, 150 ezerért árulom közepes méretű képeimet.
– A
darabokból újra összeállítható (feldarabolt) kép hajdani ötlete: mű volt-e vagy
gesztus, kihívás?
– Nem
kihívás, nincs kit ki-hívni, ugyanis ők nincsenek bent, én meg kint. Nem
haragszom a világra. Arra nekem nincs időm. Meg nem is az én dolgom.
A kérdés
első fele pedig félreértésen alapul, soha nem állítottam össze képet utólag,
szétfűrészelt darabokból. Olajképkor nem vagyok játékos.
– Miért
nem engeded ki az országból a képeidet? Köztudomású, hogy ez a tiltás minden
képed hátára rá van bélyegezve...
–
…közgyűjteményt kivéve. Hogy miért? Nézd, itt a Gellérthegy a város közepén.
Itt a Váli utca a Körtérnél, ahol a 6-os fordul. Itt jár a 2-es villamos végig
a Dunaparton, itt a legendás 18-as villamos, és a valahai 81-es, ami a
Zugligetbe járt ki. Fölötte a Harangvölgy. Itt van Arany János sok-sok kézirata
az Akadémián. Képeim itt érzik jól magukat. Hogy külföldön megmérettessék?
Minek mérni, ez nem tojásbrikett. Használni kell.
– Hol,
milyen körülmények között tárolnád legszívesebben a magad képeit?
– Nem
feltételes mód, hanem kijelentő, múlt időben. Elintézve. Néhány száz pesti
polgár vállalta, meg harminc múzeum. Egy kép négyféle módon szívódik föl a
kultúrába: Lakásfalon, szűk közönség számára ugyan, de alaposan. Múzeumban, ott
nem feltétlen látható, de a nemzet trezorja. Kiállításon, amikor pár hétre
reflektorfénybe kerül, valami aktualitás kapcsán. És reprodukción, ahol mindig
kézközeli állapotban van. Mind a négyre szükség van. Az arányok helyes beállításával
törődöm, már ami rajtam múlik.
– A
magánnyal hogy jönnek össze a csoportos kiállítások, amiket szerveztél?
– Füst
Milán mondja: lehet, hogy az életnek nincsen értelme, de a mészárosszámlát ki
kell fizetni. Ebédet, szerelmet, zoknit, fékpofát és osztályfőnöki
figyelmeztetést másoktól kapok. Vannak barátok, kollégák. Vannak jó képek, nem
csak az enyémek. Nem nekem jobb egy csoportos kiállítás, hanem a publikumnak.
És a gondolatokat így, több oldalról körüljárva sokaknak könnyebb befogadni.
Ezért szerveztem meg Győrben az állandó kiállításunkat is; tavaly ősszel.
Kezdetkor Dávid Katával megkorrigáltattam az ötletemet, etikus-e a kultúra egy
szegmensét így elkülöníteni. Azt mondta, kívánatos. Nincs értelme sok kis
gyenge Magyar Nemzeti Galériát csinálni országszerte.
–
Életszervezés: napirend, időbeosztás – mit miért?
5.23-kor
lecsapom a vekkert, a budai ferences barátokkal együtt mondom a reggeli
zsolozsmát. Onnét át a Lukácsba. Otthon Kata meleg reggelivel vár, asztalhoz ül
velem. Aztán munka. Kettőtől négyig alszom, pizsamában. Ma már nemigen festek
este, negyven év fölött az ihlet napszakhoz és keretmérethez igazodik.
Háromnegyed tizenegykor oltok.
Vasárnap
családi séta, nyáron nyaralunk, hogy lett hordozható szövegszerkesztőm,
könnyebb feladat.
– Ima, egyedül
és közösségben…?
– Imaidőm
a reggel első munkaórája. Munkaórája, mert munka. Pár éve tanultam meg, hogy
mindenért hálát lehet adni, hogy a vízcsap működik, hogy a családom éppen békén
alszik, hogy tegnap pocsékul ment a festés. Napközbeni imáim leginkább rövid
helyzetjelentő telefonálások, ahogy a rendőrök szólnak be akció közben a
központba, jelentve és utasítást kérve. Esetleg erősítésért…
1995, levél Makovecz Imréhez
Népszabadság (1995.
XII.9.)
Kedves
Imre, és összes Imrék!
A határozott
mondatokat szereted. Az igen legyen igen és a nem: nem. Most ezt fogom tenni.
Te egy hete a Testnevelési Főiskolán ezer ember előtt azt mondtad: „Verőlegény
gyerekével nem fogok kezet.” Imre! Ennek a mondatnak zsidó-keresztény
kultúránkban nincs helye. Ennek a mondatnak Európában nincs helye. Ennek sehol
sincs helye. Krisztus urunk kurvákkal és vámosokkal vacsorázott. S a vámosok
nem bűnösök vagy megtévesztettek gyerekei voltak, hanem a gyűlölt Róma
kiszolgálói… Nem valaha, hanem éppen akkor. Krisztus MINDIG a megbocsátást
hirdette, egészen a keresztig. A kufárokat a templomból sem a maga igazáért
kergette ki, hanem Atyja házának megbecstelenítése miatt.
Hogyan
mersz indulatokat korbácsolni?!
Hetedíziglen
kérnél számon bűnöket? Mi jogon? Megbocsátás nélkül egy házasság is fölborul,
nemhogy az ország. […]
A békét
nem az orosz vagy az amerikai katonák fogják elhozni nekünk, és gyerekeinknek.
Azt sajnos magunknak kell megépíteni, napról napra, itt és most.
Szeretettel
üdvözöl:
Váli
Dezső
1995, IGEN folyóirat,
kérdez B. Petőfi Ágnes.
(1995. 14. szám)
A HALÁL
RÖVIDSZŐRŰ HÁZIÁLLAT
– Váli Dezső olyan festő, aki ír is. Az 1958-óta írt
3100 oldalnyi naplójából Bognár Róbert
350 oldalas könyvet szerkesztett: „C. Napló ”, 92-ben jelent meg. Mennyi a
műben a Váli Dezső és mennyi a Bognár Róbert?
– Váli
Dezső olyan festő, aki sír is. A 3100 (azóta 4400) oldal természetesen élvezhetetlen, sok a
nyafogás, ismétlés. Szerencsére Robi barátom úgy húzta meg a szöveget, ahogy
mindig is elképzeltem, tömörített, de nem csinosított. Hogy ez hogyan hat? Nem
tudom. Ugyanaz a helyzet, mint a képeimnél. Soha nem fogom megtudni, mi
olvasható ki belőlük. Hiszen belefestem nagyanyámat, rózsabokrok között sétál,
ezüstfejű botjára támaszkodva… A néző pedig üres szobasarkot lát, billenő
székkel a sarokban. És egy régi estére emlékezik vissza, uborkát evett húgával
a konyhában… Egy mű végtelen jelentésű. Thomas Mannt 14 évig tanultam, tudom.
– Aki valaha is naplót vezetett, tudja, milyen
nehéz őszintén írni. Még akkor is, ha biztos lehet benne, hogy senki más nem
olvashatja. Mennyire őszinte egy olyan napló, amely még írója életében ezrek
kezébe kerül?
– Nem írni
nehéz őszintén, hanem gondolkodni. Első gondolatom mindig hazugság, önáltatás.
Dzsungelkésem állandó használatban, hogy a fényre kiverekedjem magam.
– Két szó hiányzik nekem ebből a könyvből: az
„apa” és a „halál”…
– Az
utóbbi az érdekesebb… A halál rövidszőrű háziállat, gerinces, itt él a
műtermemben, kipislog az ágyam alól. Naponta sétáltatom. Érdemes-é ma reggel
fogat mosni, hiszen meghalok. A dolog ellentmondásossága legszebben a 90.
zsoltárban van leírva, Károlyi gyönyörű
fordításában. Mózes, Isten embere, így morog: „…A mi esztendeinknek napjai
hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részök
nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk…”
Vagyis nem
elég, hogy az élet nehéz, de ráadásul még rövid is. Nomármost ha olyan nehéz,
miért baj, hogy rövid?!…
– Egyszer Kékkúton kölcsönkértem Öntől a Naplót. Azt
válaszolta, csak egy napra és egy éjszakára tudja odaadni, mert maga is
olvassa. Mit keres benne?
– Elég
ronda történet, az önzésem. Két év után nem emlékszem, miért kellett akkor
annyira sürgősen. Csakugyan olvasom időnként, ellenőrizendő magamat, hol állok.
Mindig a legfontosabb kérdéseim körül keringek, miért élek, hogyan csinálhatnám
jobban.
– Számomra Ön redukáló művész: nyolcadik éve festi
ugyanazt a témát – műterem, korábban évekig zsidó temetők –, és a legkevesebb
eszközzel próbálja a legnagyobb hatást elérni. Nem kérdezte meg magától, kell-e
egyáltalán festeni?
– Nem.
– Hogyan kezdi el a képet? Tud-e fejben
festeni? Egyáltalán lehet-e?
– Fejben
festeni, vakon sakkozni, külön adottság. Nem rendelkezem vele. Semmit nem látok
bele az üres vászonba, üres vászonnak látom. Hogyan kezdem a képet? Érdektelen.
Gyufaskatulyányi apró vázlatrajz. Azt fölrajzolom egy lemezre, és (Szüts
szavaival) mintha kifestőkönyv lenne: kiszínezem. Majd javítgatom, kapirgálom
hónapszám.
– Mikor tartja jónak a festményét?
– Nagyon
jónak?! Félek, hogy megbotránkoztatom. Amikor ránézve, viszket az orrnyergem.
– Köztudott, hogy az önmaga által rossznak ítélt
képeit felfűrészeli. Leírta, általában két százalékuknál szívja utólag a fogát.
Nem érdemes a miatt a kettő miatt megkegyelmezni a kilencvennyolcnak? És ha más
ítészek szerint az nem lenne kidobandó?
– Nem
érdemes megkegyelmezni. Szellemi gyermekkorát éli, aki csak épít, és nem
szelektál. Gondolatot, szokásokat, embereket, tárgyakat. Nincs elég gyenge mű a
világban? Szaporítsam? Hogy mások véleménye?! Egy kép elkészültéig kétezer
döntést hozok, rettenetesen egyedül. Csókoltatom a közvéleményt, mert ebben a
kétezer döntésben semmit nem tud segíteni… akkor talán az utolsó döntést is
meghozhatom magam…
1996, Végh Attila interjúja
a Népszava számára (nem
jelent meg).:
… – Ezek szerint ihletre várni értelmetlen dolog,
dolgozni kell, és az ihlet esetleg megjön magától ?
–
Gimnazistaként, 59-ben egyszer vihettem Vadas Ernő fotótáskáját. Valami
kérdésemre ezt válaszolta: „Tudod, fiam, ha az embernek van egyetlen jó fotója
egy évben, az már egy jó év.” Kezdek egy évben vagy negyven képet, abból három
igazán jó. Ihlet egyébként létezik, az pillanatnyi ötletesség és a szokásosnál
sokszorosan gyorsabb gondolkodás. Tegnap szerencsésen így renováltam a fregolit
a fürdőszobában. Évente négy-öt ilyen napom van…
– Önnek mint hívő katolikusnak szinte
kötelességszerűen felteszik a vallás és a művészet viszonyát firtató kérdést.
–
Vallásosan biciklizek és vallásosan mosok fogat. Nincs kétféle életem. A
halálommal valóban foglalkozom, hol félek tőle, hol elfogadom, rendezem
magamban. Mint a hagyatékomat is, rendszeresen, ne maradjon utánam rendetlen
fiók. Halálközelben élek, de hogy erről mi módon beszélnek képeim, nem tudom.
– A régebbi korok emberei a halált nem feltétlenül
tragédiának tekintették, hanem belépőnek az ősök közösségébe. Ha a művészet
rokon a halállal, nem lehetséges-e, hogy az igazán nagy mű elkészülte után a
festő úgy érzi, bekapcsolódott valami kollektív szellemi áramlásba ?
– Nem
érzem. Nem másokért festek. Festek, mert festeni muszáj. Tornyai azt mondta:
„kenyni jó.” A képnek nincs célja, a képnek haszna van. A művészet a világ
legfontosabb kérdéseiről beszél. Mindnyájunk legégetőbb kérdéseiről. (Munka
közben minderről semmit sem tudok.) Fotóztam nyomortanyán, mindenütt volt a
falon valami, legalább egy újságból kivágott kép. Nem a vendég kedvéért.
– Van-e olyan, aki érvénnyel beleszólhat a munkájába?
Egyáltalán eldönthető-e, hogy amikor valamilyen megoldás mellett dönt, teljesen
saját döntést hoz-e?
– Sokan nyüzsögnek a műtermemben: Nagy Balogh
(†1919), Vajda (†1941), Paul Klee (†1940),
Ambrogio
Lorenzetti (†1348). Mikor aztán kérdem őket, na, most merre, összenéznek és
hallgatnak. A nyavalyások. Hogy a fiam melyik gimnáziumba kerüljön, nem
nehezebb kérdés, mint hogy melyik szín lenne a legjobb itt, a kép sarkában.
– Az, hogy hívő katolikus, családi hagyomány, vagy
esetleg volt egy olyan erős élménye, ami erre az útra terelte ?
– Ingyen,
ajándékba kaptam anyámtól, így nevelt. Ma 78 éves. Múltkor megbeszéltük,
föntről majd alaposan megnézi New Yorkban, a Metropolitan Múzeumban a számomra
oly kedves Lehman-gyűjteményt.
Igen,
voltak nagy élményeim, de nem ettől maradtam hívő. Egyetlen kis fémkapocs
füzetté tesz egy csomó papírlapot, ilyen a hit számomra. Rend, ami nélkül
elzüllenék.
2000.6. Kernács Gabriella video-interjúja
(Ami a CD-ROM-on szerepel)
-Egyik legkorábbi képednek a címe: Homo
contemplator, tűnődő ember. Tűnődő embernek tartod magad?
- Hát... amikor festek, nem gondolkodom. Tűnődő ember szeretnék lenni,
az nekem nagyon tetszik. Az a póz, vagy pozitúra. Hát persze, gondolkodom. A
tűnődés bizonytalanabb kategória. Erről sokkal okosabbat nem tudok mondani…
-Miért csinál egy tűnődő,
meditatív típusú ember CD-ROM-ot? Játékból, mániából, őrületből?
-Hiúságból. Kezdettől annyira fontos embernek tartottam magam, hogy a
legelső képtől kezdve fotóztam a dolgaimat. Ezek a fotók most 40 évesek,
diapozitívek, kezdenek tönkremenni. Elvörösödtek, elfakultak. És munkám
részének tartom a dokumentálást, úgy gondolom, akkor van a társadalomba
beépítve, elindítva a kis hajóm, ha lehet róla beszélni, meg lehet nézni egy
dokumentumfotón. Ezért elkezdtem őket lemezre írni –mert ez a jövő útja–, és
aztán túl jóra sikerült a lemez, úgyhogy úgy gondoltam, meg lehet mutatni
másoknak is, hogy ennyit csináltam. Egy Petri kötet –ott van mindig a
polcomon–, az összes műve, azonnal
hozzáférhető számomra és mindenki számára. Rémisztőnek tartottam, hogy
képeimnek kilencven százaléka múzeumi raktárakban van, meg magánszemélyeknél,
ahol soha senki nem fogja látni, illetve száz ember. Ezért volt a CD-ROM
ötlete.
-Nagy munka volt?
-Állati nagy munka volt, mert nem értettem hozzá. Közben kellett
megtanulni a teljes vertikumot, megtanultam,
rengeteget tanultam, nagyon jót játszottam vele. Nem mondom meg senkinek, egy
évig tartott.
-Most, hogy elkészültél vele,
mivel kezded a napodat?
-A napomat mindig ugyanúgy kezdem, 5.23-kor szól a vekker, akkor
lemegyek a Ferencesekhez másodnaponként a közös zsolozsmára, aztán 7 óra 5 – 7
óra 7 perc között elkezdek a Lukácsban egy fél
órás úszást. Aztán jön a munka. Az már kevésbé érdekes ebből a szempontból.
-Mit jelent számodra az úszás?
- Az úszás… Éppen tíz éve csinálom naponta. Nagyon szeretem. Én az
élményeket nem nagyon szeretem halmozni. Ez egy ismétlődő, azonos, részben elég
kemény munka, részben egy társaság, baráti kör, emberi kapcsolat. Aztán én már
harminc éve a műtermemből nem is nagyon mozdulok ki.
-Az úszás közben az a lebegő
érzés, az fontos neked? Mert ugyanazt a lebegő különös érzést némely képeden is
fölfedezni. Van itt valami halvány kapcsolat?
-A kapcsolat tényleg fönnáll, csak távolabbi, nem tudom összekötni a
gyökeréig… egy fajta… Onnét tudom
elkezdeni, hogy ami a legtöbb ember számára természetes…, én már a Belvárost se
értem. Én már az egyszeregynek a hetes
szám felé tartó részeit se értem igazán; hülyéskedek is, meg nem is. Egy csomó
dolgot nem értek a világból, és lebegek benne, ezeknek a földolgozása évtizedek
óta foglalkoztat… Nem értem a nőket, nem értem a konyhát. Egy csomó dolgot nem
értek a világból, aminek egy része biztos kijön a képekben. Hát ennyit az
úszásról, és a lebegésről…
-Fantasztikus szépségű könyvedben
némelyik példányban volt egy furcsa bélyegző. Mi volt ez?
-Amikor ez a könyv két éve megjelent az Ernst múzeumi kiállításom
kapcsán, belebélyegeztem, hogy aki
netán megtanít a bukófordulóra, annak egy pasztellt adok ajándékba, mert én
csak olyan ronda, féloldalasat tudok, amit magam is szégyellek.
-Mi az a bukóforduló?
-A
bukóforduló a gyorsúszásnál a versenyzőknek egy megengedett fordulási forma,
ahol a falat nem érintik, csak lábbal. Fordulnak egy nagyot, és egy még
nagyobbat belerúgnak a falba, és mindez egy gyönyörűségesen szép mozdulat. Már
síelésben is a mozdulat szépsége fogott meg gyerekkoromban –tényleg vonzott– és
ezt a nagyon szép mozdulatot meg akartam tanulni. Aztán egy nemzetközi rangú
triatlonos versenyző jelentkezett is, aki egyébként gyűjtőm. Megtanított,
tizenegy leckét vettünk a Lukács uszodában, illetve a Császárban.
-Milyen a kapcsolatod a ferences
renddel?
-A felnőtt kori megtérésemhez kapcsolódik, hogy egyszer egészen
szokatlan módon, véletlen egy esti misére mentem vasárnap, amelyben egy
prófétai erejű ferences pap prédikált, és azalatt a tíz perc alatt közelebb
kerültem az Istenhez. És aztán ami ennek a technikai része, a gyónás, a
közösség, az emberekkel való kapcsolat, abban aztán a ferencesek sokat
segítettek, tanácsokban, beszélgetésekben.
-Van egy ferences indíttatású
közösség, amelyben te részt veszel…
-Igen, tizenöt éve van itt nálunk egy imacsoport, velük egy héten
egyszer egy estét átdolgozunk. Én munkának nevezem az imádkozást. Nagyon
szerények a lehetőségeink, mi közbenjárunk államfőért, betegekért imádkozunk.
Ez a munkánk.
-A munkádhoz ez a dolog adott
valami indíttatást olyan értelemben, hogy például az első fantasztikus
sorozatod, nagyobb lélegzetű sorozatod, a zsidó temetők… Volt itt valami
kapcsolat az imaközösség–, és a zsidó temetők felé való fordulásban?
-Megint a gyökerekre kérdezel rá, amit én nem fejtettem meg, és talán
nem is a dolgom. A szakralitáshoz természetszerűen mindig volt érzékem. Minden
nap zsidó zsoltárokat olvasok reggel, tehát az ő kultúrájuk nemcsak szép
számomra, hanem fontos is. Emellett érdekes módon a belsőépítész indíttatásom
is bejön, mert a zsidótemetőknél az enteriőröket nagyon szerettem, a
mikro-enteriőröket… Egyébként azok szobrok is, olyan fokú művészetet
képviselnek például a bukovinai zsidó temetők, ami ámulatos, rejtett és csodálatos. Aztán
ezeket szinte véletlenszerűen fotóztam,
tíz évig itt feküdtek egy mappában a műtermemben, akkor valamilyen
témahiányból kifolyólag elővettem, ebből lett ez a zsidótemető festmény
sorozat. Evvel aztán három évig dolgoztam.
-Nem volt ez hosszú?
-Isten tudja… A képek elkezdtek egyre rosszabbak lenni, egyre
fáradtabbak, három év után, akkor volt lelkierőm és tehetségem abbahagyni. És
azóta nem érzem, hogy elő kéne venni, bár nagyon sokan szeretnék…
-Mi volt a következő nagy témád,
ami még mindig tart…?
-Ez a bizonyos műterem sorozat, amit most már vagy tíz-valahány éve
csinálok, és bizony folytonos lelkiismereti-, és szakmai probléma, hogy
helyénvaló-e még mindig itt maradni… Nem tudok jobbat, és minden évben születik
a hitem szerint –hogy ne hazudjak magamnak– három- öt nagyon jó kép. És többet
nem is várok el a világtól, Istentől, magamtól. Tehát ez a téma tart, én még
hiszek benne. Remélem, ha kiüresedik, abba merem hagyni. Aztán mi lesz… nem
tudom.
-Mi az, ami egy szép motívumok
nélküli térben mégis ennyire gazdag képsorozatot tud belőled kiváltani?
-Erről megint nem illik beszélni, én festés közben nem gondolkodom, és
nem érzek. Nekem az okker mellé egy jó színt kell találnom. Ez nekem kizárólag
technikai kérdés. Én ilyen fajta festő vagyok. Van aki tele van mondanivalóval,
és szétfeszíti, –mesélik is– és akkor már muszáj elkezdeni festeni. Nekem a
festés előtt semmiféle gondolatom nincsen a témáról, közben sem. Vedd úgy,
ahogy az ember a palacsintasütéshez odakészíti a lisztet meg a tojást, meg a
nem tudom micsodát, és aztán vagy sikerül, vagy nem. Ez a része nálam nem
tudatos…
-Amikor elkészül egy kép, akkor
barátaid tanácsát elfogadod?
-Közben is elfogadom, és sajnos, hogyha nem nagyon kérdezem őket, akkor
is tudom, hogy mi minden módon és irányból szidják a képeimet. Nagyon sokat
tanulok és mindent figyelembe veszek, nem mindent fogadok meg természetesen.
Szüts Miklós akkor is itt van a
műtermemben, hogyha nincsen itt, és akkor is tudom, hogyan bírálja a képeimet…
-Adsz képet külföldre?
-Nem, ennyiben hazafi vagyok, hogy a te és az én unokáimnak szánom
ezeket a képeket. Így látom értelmét…