1978. MNG. Fiatal Művészek Stúdiója jubileumi kiállítás

171. sz. körlevél                    

Kedves Kolléga!

A Nemzeti Galériában a Stúdió húszéves fennállása alkalmából ősszel jubileumi kiállítás nyílik... Váli Dezső, a kiállítás megbízott szervezője a következő javaslattal élt: kapnál egy paravánokkal határolt és méretre 3x1,5 m-es boxot, vagy egy 2x2 m-es szabad területet a padlón. Ezt műveiddel saját elgondolásod szerint rendezhetnéd be. /Lenne lehetőséged sorozatok bemutatására, hagyományos kamara-kiállításra, erre az alkalomra készült mű bemutatására.

E kiállítás nekem is alkalom játékra. Boxomban egy fotel, egy asztal, rajta halom... Állt műtermemben régóta vagy 900 darab 15x15 cm-es farostlemez, felfűrészelt képeim maradványai, sajnáltam kidobni. Most rátettem egy asztalra, fölötte súlyos faragott keretben szöveg:

E tréfától hírbe jöttem. A kritikusok úgy értelmezték a látványt, hogy a világot, vagyis őket bírálom. Holott képeimet (kritikusi) segítség nélkül, önerőből szoktam létre alkalmatlannak ítélni. Nem miattuk fűrészelek.

A kritika új útnak ítélte a kiállítást. Holott csak a feladat volt más.

a kritikákból:

  MŰVÉSZET folyóirat 1979/4

BOX HUMANA?

Be kell vallanom, hogy P. Szűcs Juliannával ellentétben, én nem álltam (vagy ültem) be a jubileumi Stúdió-kiállításon Váli Dezső kabinjában, hogy „megfessem” az én képemet, amely minden bizonnyal ugyanolyan rossz lett volna, mint a művész által széfűrészelt. Hogy miért nem tettem? Talán mert hiányzik belőlem a játékosság. Talán mert monogramom szerint (ugyancsak P. Sz. J.-vel és még néhány kritikuskollégámmal ellentétben) erre közvetlenül nem is szólítottak fel. Persze ennek ellenére megtehettem volna, hiszen az alkotásra buzdítás mindenkihez szólt. Ám magamban felmértem: abba a képbe, amelyet hitem és vágyam szerint én „festenék” (természetesen, ha tudnék festeni), és amelyben telhetetlen módon a világot szeretném magam és mások számára újrafelfedezni - mondom -, abba a képbe nem illenek bele az előre méretre szabott elemek. Tudom ez a már-már József Attila-i program, hogy a szemléltethetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet állítsak, vétkes szerénytelenség részemről. A mozaikrakosgatás amúgy is feleslegesnek bizonyult volna, hiszen ha a feláldozott festmény nemcsak a kritikák minősítése szerint volt rossz, részlet-”rosszaságaiból” jót összeállítani hiú ábránd. Ha pedig az említett műalkotás műegész, akkor a külső beavatkozás, az összerakosgatás sértő és megbocsáthatatlan cselekedetnek minősült volna.

Így aztán e játéklehetőségről lemondva, nem is érzem magam „megvesztegetettnek”, mint ahogyan éppen P. Szűcs Julianna a Népszabadságban megjelent kritikája bevezetőjében magáról - hitelesnek azért nem tekinthetően - megvallotta. Mindennek ellenére sem hiszem, hogy „létállapotunknak” eme különbözősége lenne az oka, hogy nem éreztem maradéktalan örömöt a Nemzeti Galériában berendezett „játszótér” láttán, korántsem tartom olyan örömteljesnek és felszabadultan játékosnak a fiatal művészek tevékenységét, mint kritikuskollégáim egy része, igaz, ahhoz sincs kedvem, hogy számonkérő hangnemben tűzoltóért, rendőrért kiáltsak, mondván, hogy alapjaiban ingott meg a marxista esztétika, kultúrpolitikai segédlettel is folyik kis hazánkban az eszmei fellazítás, következésképpen társadalmi alapeszményeink kerülnek veszélybe - mint ahogyan azt a Népszava kritikusa, Tasnádi Attila tette. [...]

RIDEG GÁBOR

MŰVÉSZET folyóirat 1979/4

[...] Egyébként sokan lemondva a művészileg artikulált vizuális közlésről, inkább írásban tudatták a címzettekkel (kritikusok, kultúrpolitikusok, nézők, barátok, stb.) létállapotukat és a velük kapcsolatos véleményüket, nagy lépést téve ezzel is az egyéni mitológiateremtés, pontosabban a magánügy-mítoszteremtés felé (Kéri Imre, Szabados Árpád, Váli Dezső). Váli például díszes keretbe foglalt papírlapon, aláírásával fémjelezve közölte, hogy boxában

20 m² felfűrészelt „rossz” (ti. a kezdőbetűkkel jelzett kritikusok által korábban annak minősített) képét prezentálja, hogy lehetőséget adjon nekik és másoknak „jobb, sőt jó” művek összeállítására. Nos, nem tudom, hogy az érintettek valamelyike vagy más megpróbálkozott-e az eleve nem sok sikerrel kecsegtető feladattal, de annyi bizonyosnak tűnik számomra: ha Váli művei eddig az alapos műelemzést nélkülözve marasztaltattak is el, ez a geg annál élesebb fényt vet alkotómódszerére, a művészetről vallott felfogására, s egyszersmind kiállításrendezői-szervezői ténykedésére is. Akárhány részre aprítja is föl képeit, nem az összeszerelésen múlik, hogy végül is nem képes a valóság intenzív művészi tükrözésére.[...]

MENYHÁRT LÁSZLÓ

79. 2.    

Népszabadság

MIHEZ LEHET KÖZÜNK?

A felelősségről, egy kiállítás és az utóhangjai nyomán

[...] Tasnádi Attila [...] maga fölé emel két könyvet, két esztétikai antológiát, azokat sem ütközteti tényekkel, csak elősorolja, ellenfeleinek kötelező olvasmányként ajánlja, „mivel egy rövid újságcikk nem vállalhatja magára a posztmodernista mozgalom tüzetes elemzését és kritikáját”. Hogy tanácsát megfogadva miként és miért forgassa minden kritikus, művész, művészeti hivatalnok éppen ezt a két könyvet, milyen konkrét válasz reményében, azt a háromhasábos cikk éppoly kevésbé közölte, mint a saját érveit. Ezért aztán kikerülhetetlenül eszünkbe juttatta a művészet történetének azokat a nem túl eredménydús korszakait, amikor a konkrét művészet konkrét válságaira egy-egy könyvet, kötelező olvasmányt ajánlottak medicina gyanánt - s jó, ha csak ez, és nem az egykönyves emberektől óvó latin mondás hétköznapi bölcsessége jutott az eszünkbe. Azt pedig sajnálatos félrelépésként kell sürgősen elfelejtenünk, hogy a vehemens cikk képtelen végletekbe ragadtatta magát, és fennen követelte (kitől?), hogy vagy a már nem létező kiállítást utasítsák el, vagy az általa választott két könyvet vonják ki a közkönyvtárak polcairól.

Voltak ugyan a cikknek ennél kevesebb humort keltő, kritikusi, zsűrizési és művészeti felelősséget általában összekeverő passzusai, voltak a ki tudja, honnan szerzett erkölcsi-szakmai fölény pózából, ki tudja, honnan tanult (mert mai kulturális életünkben nem megszokott) modorban fogalmazott kitételei is. Olyan témakörben, amelyben egyébként valóban lenne mit vitatni. Ha vitaképes hangon, vitaképes érvekkel szólna a partner [...]  a teljes cikk

RÓZSA GYULA

78.12.10.          

Népszabadság

JÁTSZANI IS ENGEDNEK

Jubileumi Stúdiókiállítás a Nemzeti Galériában

Megvesztegettek. A nézőkkel és kritikustársaimmal együtt felszólított írásban V. D. festőművész: csináljak új képet elrontott és elemeire vágott tábláiból. Jó ideig babráltam a jubileumi Stúdiókiállítás egyik boxában, és létrehoztam néhány tízszer tíz centis darabból egy - állítom - kiváló művet: volt benne sejtelmes domb, éjszaka, sőt még sáfrányfényes hajnal is. Egészen addig gyönyörködtem benne, amíg egy nyolcéves kolléga szét nem dobta az egészet, mert ő meg sivatagi vihart komponált a sarokban, és ahhoz hiányzott a sáfrányszínű kocka, de a sikerélmény így is megmaradt. Mint érdekelt fél, lopva körülnéztem: vajon hogy tetszik a többieknek a „kiállításunk”, ahol - ha időlegesen is - képviselve voltam néhány, csakis személyemre jellemző színakkorddal, tehát művészetemmel? Egyszerű trükk - mondtam később kijózanodva: csak a kritikusi szenvtelenséget kell szenvedéllyé alakítani, a külső figyelmet belső érdekké tenni, és máris legömbölyödnek a fogyatékosságok, kicsúcsosodnak az erények.

Nem  egyszerű a trükk - kellett mégis megállapítanom [...]  a teljes cikk

P. Szűcs Julianna

szereplésnapló:

kiállítás	B/78/08	M. Nemzeti Galéria	Budapest	Jubileumi Stúdió kiállítás 78.12.
vásárlás	A/78/17			22.000./Kiscelli múzeumba kerül/ A kiállítás az én ötletem, szervezésem, és részben rendezésem.

egy kép szerepelt: A/78/17, "Nap nap után"