2002-03. GYŰJTEMÉNYES KIÁLLÍTÁS / GYŐR, Esterházy palota

     a 60. születésnapra

 

ERNST MÚZEUM, Bp.                                2002. szeptember 25.- október 9. / megnyitotta: Szüts Miklós

RIPPL-RÓNAI MÚZEUM, Kaposvár          2002. október 24. - december 15. /  Szüts Miklós

ESTERHÁZY PALOTA, Győr                      2003. január 18. - február 28., meghosszabbítva: március 5. / dr. Nagy Miklós

CIFRA PALOTA, Kecskemét                       2003. március 16. - április 27. / a Kecskeméti Tavaszi Fesztivál keretében

                                                                                              megnyitotta Sárközy István alpolg.m., Alföldi Albert kormányfőtanácsos

képek: az Ernst Múzeumi anyagból, kiegészítve az övéikkel, és a győri dr. Nagy Miklós gyűjteményéből is beválogattak.

rendezte: N. Mészáros Julianna múz. ig.

a katalógus (24 oldalas)

sajtóvisszhang, szövegek és lista: sajtó, rádió, tv. 

megnyitóbeszéd: dr. Nagy Miklós:

A CSEND FESTŐJE

Gyermekkoromban szerettem beteg lenni. Édesanyám a kedvencemet, nápolyit vásárolt, és citromos limonádét ittam hozzá. Délelőtt a szobámba - ahol magas dunyhák között, hőemelkedésben feküdtem - behallatszott a kinti jövés-menés, edénycsörömpölés, suttogás, távoli, meghitt zörejek. Az egésznek végtelenül békés emléke él bennem. A szeretet nyomai, amint félálmomban megigazítják a takarómat, a biztonság tudata, és a csendé. A csendé, melyet azóta is mániákusan keresek. Azé a csendé, amelyet álmos tavaszi és szürke őszi délutánokon élünk át, ahogy az ablak alatti fák tar gallyai hintáznak, hűvös szél dudorászik odakint, én pedig bent a szobában, a biztonságos melegben olvasok, festegetek, vagy éppen ütögetem rozzant zongoránk krém sárgáról barnásra kopott billentyűit. Csend van, a békesség hullámai áradnak szét.

Ezek voltak a legszebb pillanataim. Aztán a lázas kamaszkor, az új felnőtt élet intenzív sóvárgásai jöttek, nyugtalan napok, hónapok, évek következtek, míg egyszer rádöbbentem, mennyire hiányzik a csend, és az abból fakadó izgalmas kreativitás. Meg kellett tapasztalnom, hogy az elveszett gyermekkori stabilitás, rend, békesség többé már nem jelentkezik magától, csak gyötrelmes küzdelem árán és nehezen tér vissza.

A felnőttkorral járó rengeteg kellemetlen hatás és persze örömteli élmény is jócskán eltávolított csodálatos, biztonságos világomtól. Mint vándor a sűrű erdőben, örültem, ha néha kiszakadtam a bozótosból, és napfényes tisztást találtam. Ilyen boldog perc volt első találkozásom Váli Dezső képeivel. Évekkel ezelőtt, zaklatott napok közben vetődtem el Tihanyba, ahol a bencés apátság egyik termében a Belső fény c. kiállítás  festményeit böngészve egyszerre megroggyant a térdem, mert  olyan művet láttam, melyből a valódi belső fény hihetetlen erővel kifelé is sugárzott, szinte minden frekvencián zúgott- harsogott, mint egy orgona akkordjai. A képből szépség, harmónia, kiegyensúlyozottság áradt. Deja vu élményként újra átéltem az elveszett gyermekkor színes világát. Egy képben az egész kozmosz volt benn. Amiképpen fent, úgy lent. A japán haiku versekben megragadott pillanat, egy megrebbenő levél, lehulló virág finomsága az egész gyönyörű világegyetem tükröződése.

 Újra hallottam a szél hangját, mely valaha az utcánkban átfújt a csipkebokor sövényeken, és sötét fák tetején sóhajtott, távíródrótokban búgott. Elborított a személytelen szomorúság sajátos terhével, mely az ember természetes búját beleszövi valamilyen ismeretlen, különös, kozmikus bánatba.

 Ez a mélabúnak az a fajtája, mely tavaszi napok végén a föld és a víz elemeiből szétárad. Hangsúlyt ad neki a szürke víz, és a szürke látóhatár, és legjellegzetesebb jelentésére csak akkor ébredünk rá, mikor a tavasz nyomása fájdalmas szépségekkel telíti az elmúlásra ítélt, megújuló életek próbálkozásait.

 Egyszerre boldog pillanatok is ezek, oly gyönyörűek, mint a márciusi enyhe reggelek, melyeknek szellői fiatal zöld hajtások, nedves iszapos árkok, nyirkos pamacsokkal teli mogyoróbokrok, füves sövényfalak tövében növő kankalinok illatával pezsdítik meg az ember lelkét.

Ha egy kép ennyire különböző, ellentétes, és mégis egységes, ambivalens, de szépséges gondolatokat kelt, akkor az csakis nagyon jó lehet. Ez a festmény, mely magányos óriásként emelkedett ki a többi közül, ez volt az, amelyik gyűjtővé tett.

Megismertem azóta Váli Dezső festői korszakait, témáit: az absztrakt világát, a zsidótemetős képeket, majd a műtermeket ábrázolókat. Rájöttem arra, hogy milyen igaza is van: a téma csak ürügy, mert a formák, alakzatok, színek, egyensúlyok, harmóniák ki tudják fejezni az egész világmindenséget.

Idézek Váli Dezső internetes naplójából, a híres váliNEWS-ból:

Indulok még sötétben a hajnali misére. A kapun kilépve váratlanul papírvékony réteg friss hó. Egyetlen ember, egy kutya, és egy madár fekete nyomával. Miért volt ez olyan megható?

Amint fent úgy lent. ISTENI rend mindenütt. Egyetlen festményben is benne lehet az egész.

Ha azt egy mester csinálja!

Hölgyeim és Uraim! Tekintsék meg Váli mester műveit!

Győr 2003. január 18.                                       

a győri műtárgyjegyzék (111 kép):

a meghívó levelezőlap két oldala,

saját típusterv:

a kiállítás rendezése

                        földszint és emelet: