PADLÁSNAPLÓ

Jegyzőkönyv

Fölvéve 1573. július 18-án, szombaton, Velencében. 

Megidézve a Szent Hivatal által, Paolo Veronese, aki San Samuel egyházközségből származik, megjelenve a Szent Bíróság előtt, miután ki lett kérdezve vezeték- és keresztneve felől, a feltett kérdésekre a következőképp válaszolt:

kérdés: Mi az Ön foglalkozása?

válasz: Alakokat festek és rajzolok.

k: Tudja Ön az okát, hogy miért le beidézve ide?

v: Nem, uraim.

k: És el sem tudja képzelni?

v: De igen, el tudom képzelni.

k: Mondja el nekünk, amit Ön képzel erről.

v: Nagytiszteletű Atya, Saint Giovanni e Paolo priorja közölte velem, hogy Ti Kiváló Uraságtok iderendelték, s közölték vele, hogy festesse át velem egy képemet. Hogy fessek Magdalénát a kutya helyére. Én mondtam neki, hogy szívesen megtenném a becsületem és a kép kedvéért, ha úgy érezném, hogy az a figura ott megfelelő lenne. Azonban különböző okokból úgy érzem, hogy Magdaléna nem tartozik a képbe.

k: Mi az a festmény, amire Ön hivatkozik?

v: Az Utolsó Vacsora festménye, amin Jézus Krisztus van a tizenkét apostollal, Simon házában.

k: Hol van ez a festmény?

v. San Giovanni e Paolo szerzetesek refektóriumában.

k: Falon van, vásznon vagy táblán?

v: Vásznon.

k: Milyen magas?

v: Körülbelül 17 láb.

k: Milyen széles?

v. Körülbelül 39 láb.

k: Ön festett néhány egyéb résztvevőt az Utolsó Vacsora képére.

v. Igen, Uraim.

k: Mondja el nekünk, hány résztvevő szerepel, és részletezze, mit csinálnak.

v: Ott van először is Simon, a vendéglő tulajdonosa. Figurája mellé festettem egy szolgálót, akit úgy képzeltem, saját kedvére jött éppen be, megnézni, hogy állnak a dolgok. Ezen kívül sok más figurát is festettem, de ezekre nem emlékszem, mert hosszú idő telt már el munkám óta.

k: Ezenkívül festett Ön más Vacsorákat is?

v. Igen, Uraim.

k: Mennyit festett, és hol vannak azok?

v: Veronában festettem egyet a San Nazarro nagytiszteletű szerzetesei számára. A refektóriumban van. Egyet itt is festettem, Velencében, a San Giorgio nagytiszteletű szerzetesei számára. Ez is a refektóriumban van.

(A bíróság közölte vele, hogy az nem Utolsó Vacsorát ábrázol.)

k: Mi az Utolsó Vacsoráról kérdezzük Önt.

v: Egyet festettem a Servi számára Velencében, egyet Padovában a Santa Maddalena szerzetesek számára. Ezeken túl, másra nem emlékszem pillanatnyilag.

k: A San Giovanni e Paoloba festett Vacsorán mit jelent az a figura vérző orral?

v: Egy szolgát akartam mutatni, akinek valamely baleset következtében vérzik az orra.

k: Mi a jelentősége annak a fölfegyverzett férfinak, aki németnek van fölöltöztetve, és alabárdot tart a kezében?

v: Hogy erre alaposan válaszolhassak, szeretnék néhány szót szólni.

k: Tessék.

v: Mi, festők, némi szabadsággal rendelkezünk, akár a költők vagy a bolondok. Én egyszerűen két alabárdost akartam megmutatni, az egyik iszik, a másik eszik a lépcső mellett. Nekem úgy mondták, hogy Simon gazdag ember volt, és gondoltam, így bizonyára volt néhány szolgáló a házban.

k: És miért festett Ön egy bohócot, csuklóján papagájjal a vászonra?

v. Ornamentális okokból, mint ez már szokásos.

k: Kik ülnek a mi Urunk asztalánál?

v: A tizenkét apostol.

k: Mit csinál szent Péter?

v: A bárányt vágja, készül szétosztani.

k: Mit csinál a mellette ülő?

v: Tartja szent Péter felé a tányérját.

k: Mit csinál a következő?

v. Fogpiszkálóval tisztítja a fogát.

k: Ön gondolja, hogy ez a reális Utolsó Vacsora ábrázolás?

v: Én úgy hiszem, ott Krisztus volt a tizenkét apostollal, de mivel sok hely volt a képen, úgy gondoltam, néhány egyéb figurával is díszítem, fantáziám szerint.

(A bíróság megkérdezte, volt-e megbízása arra, hogy a képre németeket, bohócokat és más dolgokat fessen.)

v: Nem, Uraim. De megbízásom volt festeni a képet, olyan módon, ahogy én gondolom. Ez nagyméretű kép volt, s úgy véltem, abban a teremben sokan lehettek.

(Ezután a bíróság megkérdezte, vajon általában saját elgondolása szerint szokta díszíteni a képeit, s ezek a díszítések a főalak kiemelésére szolgálnak-e? Vagy saját örömére tesz különböző alakokat a képeire?)

v: Képeket festek, legjobb tudásom szerint, a számomra legmegfelelőbb módon.

(A bíróság megkérdezi, számára megfelelőnek tűnik-e bohócokat, iszákosokat, németeket, törpéket, és más hasonló szemérmetlenségeket festeni a Mi Urunk Utolsó Vacsorájára?)

v. Nem, Uraim.

k: Ismert-e Ön előtt, hogy Németországban és más helyeken is, melyek eretnekséggel fertőzöttek, szokás mocskos képekkel a Szent Katolikus Egyházat csúfolni és kigúnyolni, megtévesztve a buta, és tanulatlan embereket?

v: Igen, Uraim, ez helytelen. De ismétlem, amit az előbb is mondtam, nekem azt kell tennem, amit a legjobbak is tettek előttem.

k: Mit tettek a legjobbak? Csináltak ők is hasonló dolgokat?

v: Rómában, a főpapi kápolnában Michelangelo megfestette a mi Urunk Jézus Krisztust, az ő anyját, szent Pétert, és az egész mennyei tömeget, és mindet meztelenül, beleértve Szűz Máriát is. Azok az alakok a legkülönbözőbb pózokban állnak, nem nagy tisztelettel megfestve.

k: Tájékozott Ön arról a tényről, hogy az Utolsó Ítélet ábrázolásánál nem szükséges ruhát ábrázolni, mert feltételezve van, hogy ott sem ruhák, sem más dolgok nem fordulnak elő, ami nem szellemi? Ott nincsenek fegyverek, udvari bolondok, kutyák, vagy más efféle bolondságok. S mindezekért, vagy más efféle példákért Ön elfogadja a festészet azon útját, amelyen jár? És kitart amellett, s állítja, hogy ez a festészet jó, és nem obszcén?

v: Nagytiszteletű Uraim, én nem akarom megvédeni azt a képet, de én azt hittem, amit csinálok, az jó. Én sok dolgot nem fontoltam meg, és én egyáltalán nem úgy gondoltam, hogy a képem valakit zavarni fog, különösen mióta az udvari bolondok kikerültek abból a teremből, ahol a Mi Urunk foglal helyet...

 

(A bírósági ülés következményeként a bíró kihirdette, hogy Veronese festőnek a szükséges változtatásokat három hónapon belül, a saját költségén el kell végeznie. S amennyiben az átfestést megtagadná, úgy a Szent Bíróság által kivetett pénzbírságot ki kell fizetnie.)

 

utószó: Veronese nem végzett el minden elrendelt módosítást. Azonban megváltoztatta a kép címét, azáltal elismerve, hogy a kép nem az Utolsó Vacsorát ábrázolja. Az Inkvizíciós Bíróságot láthatóan ez ki is elégítette. A képcíme ma: Lakoma Lévi házában.

Idézet: Painters of Painting. Selected by Eric Protter

The Universal Library Grosst & Dunlap New York 1963., pp. 55-58

 

●

 

1978.04. // C.00767 a Művészet folyóirat kiáll. katalógusában

(naplómból)
...festeni: maszturbáció
a kép nem kell
fölösleges vagyok
napi munka átlépni

másnap:
mért; a cigarettaipar hasznosabb?
és:
"Babilóniában különösen nagy becsben állt
a dísznövénykertészet"

harmadnap
mégis. tudom, emlékszem.
egy-egy fölizzó öröm Rothko vagy Vermeer reprodukcióit
látva, már kisfiúkoromban is.
tanítanak és vezetnek.
megfogható valóság.

   és nemcsak én.

"MŰVÉSZET A MŰVÉSZETBEN"
kiállítás 78. nyár, Siófok   

 

●

1979.03. //   C.00821 // Kassákról, válasz körkérdésre

(Horpácsi Sándor)
Miskolc

Kedves Uram!
Most jutottam a válaszadás lehetőségéhez. Megpróbálok mindent összeszedni, ami alkalmasint Önt érdekelheti - Kassákkal kapcsolatban.

1. egyszer csakugyan találkoztam Kassákkal. 1960-61 körül vitt föl hozzá Kovács Borz Sándor, az azóta meghalt, ismert belsőépítész. Mintegy 7-8 hozzám hasonló korú (kb. érettségi utáni év) jött szintén. Óbudai lakására mentünk.
- emlékszem a fogadószobára falán egy bekeretezett betűversére
- aztán bevezetett minket a belső szobába, ahol megmutatott néhány akkortájt festett, igen egyszerű formákból épülő szuprematista képet (ha jól emlékezem, Ő is használta ezt a szót).
A képeket tisztességeseknek és középszerűeknek tartottam.
- fontos volt számomra egy erre vonatkozó megjegyzése: "hogyha festészetemnek csak annyi a szerepe, hogy példát mutat a tisztességre, egyszerűségre, nem volt hiába." Nem szó, hanem értelem szerinti idézet. Határozottan én- tudatos, és szerény önvélemény volt.
- egyik, szintén kezdő képzőművész fiú belekötött, valamilyen irodalmi téma kapcsán. Érdekes volt számomra, amennyire nem kímélte az éretlen gondolkodásút Kassák, keményen vitatkozott. Én talán elnézőbb lettem volna, de nem volt ellenszenves a hangvétel.

2. Valamikor a késői 60-as években (?) láttam az Irodalmi Múzeumban egy Kassák kiállítást. Ott végleg rögződött bennem a vélemény, hogy tisztességes szakember és festőnek közepes tehetség volt. Nem tartom jelentősnek századunk magyar festészetében. Annak ellenére, hogy valóban friss szemmel figyelte meg és próbálta meghonosítani az akkor legújabb nyugat-európai vizuális - és gondolat - áramlatokat.

Ugyanis, meggyőződésem szerint ebben a szakmában nincs szerepe, értéke az "up to day" magatartásnak. Attól művei nem lettek értékesek, hogy korszerűek voltak.
Hogy még jobban pontosítsak. Becsülöm kultúrpolitikai tettét, az új gondolatok publikálását és igen hasznosnak tartom. (Folyóiratai).
És még egy. Nem kibúvónak számon. Egy festőt maradandó értékűnek és fontosságúnak tartok, amennyiben pár, valóban jó képet létrehozott életében. Lehetséges, hogy létezik ilyen Kassák-mű, s nem ismerem őket. De nem tartom valószínűnek létezésüket.

3. Jó néhány éve olvastam önéletrajzát. Néhány hangulatteli részére emlékszem. És nagy erejű korrajz volt. Egyszer majd újra elolvasom.

4. versekkel nem tudtam megbarátkozni, övéit nem ismerem.

5. Vannak tettvággyal teli, nyugtalan emberek. Az a pechesebbje, aki nyugtalanságát nem tudja egy szűk ösvényre koncentrálni, és ezért sok mindent csinál, alkalmasint középszerűt akár. A zseniális kivétel: Picasso, akiben a határtalan rendetlenkedési vágy- nyugtalanság egy ugyanakkora tehetséggel párosult.

6. A leginkább talán ott áll hozzám közel az ember, Ő, - ahol egyértelműen elbukott. Tudomásom van róla (és elhiszem a hallottakat informátoromnak), hogy Kassák nagyon tisztességtelenül és csúnyán keresztbetett József Attilának, - nyilvánvalóan a tehetségesebbnek kijáró szakmai féltékenységből. Nagyon megértem.

Vonzó és tiszteletébresztő az a tulajdonképpen igen szerény festészeti program, aminek alapján dolgozott.
Bár lehetséges, hogy félreértelmezem.

Érdekes volt ez az örök dacos-akaratos-kamaszos attitűdje.
Minden országnak, szellemi szférának azt hiszem szüksége van ilyen jelenségre, néhányra. Hogy a Kossuth-díjhoz nem volt hajlandó nyakkendőt venni - az átadáskor.
Én - ma - úgy látom, túlzott energiát köt(-ne) le, az élet minden területén egyforma energiával fölvenni a nem tetszővel a harcot.
Persze lehet, hogy kevesebb az energiám, mint az Övé volt, jobban rá vagyok kényszerítve fontossági sorrendet tenni. Én valószínűleg kikerülnék egy ilyen lelki tortúrát, mint eldönteni, hogy nem veszek föl nyakkendőt, a Parlamentben sem.

Megint csak lehetséges, hogy tévedek.
túlságosan magamból kiindulva extrapollálok,

mintha erre utalna, az állítólag irtózatosan nagy karimájú kalap-hóbortja, haláláig. Az igazán nagy szellemeknek nemigen van szükségük külső jelekre - sohasem.  az ilyenfajta mókákra. (Caruso is kedvelte, ő szellemileg nem tudta földolgozni azt a nagyfokú életforma váltást, amit a gyerekkori nyomorból indulva megtett.) (Caruso kalapjáról beszélek)

7. Hogy miért támadták annyit, támadják?!
Gondolom, mindezek: agresszivitása, kamaszossága (feltételezem), részrehajlása, elfogultsága bizonyos irányzatok mellett, ellen. S ugyanakkor, mint művész, valóban nyújt támadási felületet.

Meggyőződésem, hogy nem fontos eldönteni, kinek, mikor volt igaza, neki, vagy ellenfeleinek. A szellemi élet mozgatója volt, fontos és hasznos alakja, az a fontos, hogy volt, nem a vélemények fontosak róla. És szerencsére függetlenül minden ítélettől: Ő volt.

Ennyit.
Amit leírtam, vállalom, nyilvánosság előtt is.
Hálás lennék, ha értesítene alkalomadtán, hol olvashatom cikkét Kassákról - "a kortársak emlékezetében."
Kívánom, hogy sikerüljön az enyémtől teljesen eltérő és ellentétes vélekedéseket is megszereznie.

79.3.16.                    baráti üdvözlettel: Váli Dezső

●

 

1980.03.  //   C.00878 // körkérdés: "Múzeum és művészet"
(körkérdés képzőművészekhez a Művészet júniusi számához.)

1. "Szüksége van-e a ma emberének a múzeumra?"
- Nem mindenkinek, tudomásul kell venni. A kompótgyártást se szüntetik meg, pedig sokan nem szeretik.
- Van, akinek van, de még nem tudja. Figyelni kell rájuk.
- Nekem például jó, hogy van múzeum.
Szórakozni, imádkozni és gyógyulni járok oda, megérinteni az Elődök köpenye-szegélyét. Ünnep.

2. "Történetiségébe belehelyezve, vagy aktualitásként olvassa-e a múzeumi művészeti tárgyakat?"
Sajnálom azokat, (sok műtörténész-) akik a művet történetisége felöl közelítik. Mint ebédelés helyett ételkémiát olvasni.
Altamira, a trecento, Vermeer ma délelőtt feltett kérdéseimre, ma délelőtt válaszol:
- miért élek
- mi az: szeretni
- mitől féljek és mitől ne.
Az emberiség kérdései nem változnak.

3. "Mai tárgyak gyűjtésének elvi bizonytalanságai."
Valóban sok a téves múzeumi vásárlás. Ok az emberi gyarlóságon túl az ideológiai és szakmai bizonytalanság. Pedig a legendával ellentétben ezt munkát közelítő pontossággal jól el lehet végezni.

Egy (NSZK-beli) művész konzervdobozba cinkelt ürüléke talán dokumentum - talán hordoz gondolatot - de:
nem képzőművészet.
Hiányzik itt a nyersanyag tudatos megformálása. Átküldeném a kultúrtörténeti múzeumba.

4. "Mi a véleménye a magyar múzeumok kortárs gyűjteményéről és gyűjtési szisztémájáról?"
A pesti anyagot ismerem, illetve: nem ismerem. Érdekes lenne megtudni, az MNG miért szabotálja el olyan következetesességgel a mai magyar anyag megfelelő bemutatását.
Talán amiért a Minisztérium az oly fontos Tavaszi Tárlatokat.

5. "Javaslatai a jövő múzeumára vonatkozóan."
a./ Teljesítse a két ellentmondó funkciót. A közösségi és a személyes-bizalmas használat lehetősége. Hogy a turistamassza ne sodorja el a képtől. Építészeti és rendezési feladat, megoldható.
b. Ne gügyögjön.
A párizsi Modern Múzeum anyagát átköltöztették az új Pompidou Centrumba, ahol aztán minden van. Nagyon igyekeznek vonzóvá tenni magukat. Tűznyelés és virsliszag, komputeres nézőszámlálás és beszűrődő filmzene, minden, ami csak a néző figyelmét elvonhatja a képről.
Jövőre a kiállítótermeket derékig elárasztják (langyos) vízzel, hogy a lubickolni szeretők is odaszokjanak.
Csak az a baj, hogy mozgás közben a vér a fejből az izmokba szalad.
c./ ne titkolózzon.
Ha egy ausztrál tanító életében egyszer eljut Argentínába, legyen módja teljes keresztmetszetet kapni az ottani értékekről. Ne a helyhiány vagy egy mélabús muzeológus döntse el, mit láthat. Nyilvános raktár, van rá példa.
(beüvegezett tetejű fiókok, amit a látogató maga húzgálhat stb.)

6. "A jövőben milyen új intézményt képzel el esetleg a múzeumok helyett."
Helyette nem, mellette kell más is.
Az orvosok hiányolják a felcserképzést: a rutin receptírás munkáját levenné a vállukról.
A képzőművészeti népnevelés nem a festő feladata.
Legalábbis én nem tudnék két munkát egy élet alatt jól elvégezni.
Ugyanúgy nem feladata a múzeumnak sem. Az egyetem szívességből nem vállalja át az egyszeregy oktatását.
Vagyis: A képzőművészet fogyasztására fölkészítés a népnevelők legkülönbözőbb fajtáinak a feladata, a tanítóktól a művelődési ház igazgatón keresztül, a Tv szerkesztőkig.
A múzeum közvetlen előkészítője esetleg egy kifejezetten oktatási szempontokat figyelembevevő kiállítási rendszer kifejlesztése és elterjesztése lehetne.


●  

1981.01. // C.00975 //műcsarnoki kiáll. megnyitószövegem
(nem megírt szövegek, lejegyezve magnóról)

Vizy Ottó:
(Műcsarnok, kiállítási osztályvezető)

Tisztelt megnyitó közönség, kedves barátaink! A Kiállítási Intézmények nevében tisztelettel üdvözlöm Önöket Váli Dezső festőművész kiállításának ünnepélyes megnyitóján. Tisztelettel köszöntöm állami, társadalmi és kulturális életünk körünkben megjelent tagjait, köszöntöm az alkotóművészeket, művészeti intézmények ittlévő képviselőit. Köszöntöm valamennyi kedves vendégünket a művészeti rendezvényünk megnyitásán. Frank János művészettörténész betegsége miatt nem tudja kiállításunkat megnyitni. A kiállítás megnyitására az alkotó művészt, Váli Dezsőt kérem fel tisztelettel.

 

V. D.:

Kedves közönség, ma reggel a kádban állva, amikor a csempét mostam le szivaccsal, mert minden baráti figyelmeztetés ellenére mindennap lefröcskölöm, azon gondolkoztam, hogy van-e valami sorsszerű abban, hogy Frank Janónak eltörött a karja. Frank Jánosnak egy Remtor gyártmányú írógép esett a karjára, és gondolkoztam rajta, hogy hogy jön ez össze, hogy végül is a kiállítás megnyitását is én vállalom el. Valahogy mindig minden így adódik, hogy a képkeretek tervezésétől, - na jó, hát a képeket én festettem - s utána a grafika, utána a képek fotózása a katalógus számára, aztán a plakát készítése, annak is a fotója, - a betűi, aztán a Frank János betegsége miatt a rendezést is én csináltam, és így akkor most ezt a megnyitó beszédet is, de valahogy, valahogy ez nekem mindig így egész, mindenbe belenyúlok.

Pedig mondanivalóm nincsen, mert amit én itt szóban el akartam, vagy el akartam volna mondani, azt a katalógus első, illetve második oldalán leírtam, azt a pár sort, - és ezenkívül vannak a képek.

De hogy mégis esemény történjen, amivel magamat ünneplem, és egymást; arra gondoltam, hogy Zsófia lányom életéből mondok el egy verset, amit valahol négy és öt éves kora között alkotott, és ezt fogják Önök hallani. A dolog úgy történt, hogy egy délelőtt nem ment óvodába, én festettem, ahogy szoktam, a szoba közepén, ő pedig az egyik ládát fölborította, beleült, és egyedül, az Adorján elefántjával - elkezdett újságosdit játszani. Kiosztotta magára a rikkancs szerepét és újságot árult. Aztán a dolgok összekeveredtek, ő volt a vevő is meg a rikkancs is egyszerre, közben egy újságot is alapított, mert ilyen újság például, hogy Magyar Eszpresszó - ez nem létezik, de nem is annyira rossz ötlet, - és aztán egy idő után abbahagytam a festést és elkezdtem jegyezni, amit mond. Úgyhogy engedelmükkel én ezt a verset olvasnám föl, sőt, miután ezt ő recitálta, én ezt megpróbálom imitálni a magam egészen más hangfekvésében:

ki kér árust?
jó árust!
erős újságom van!
ki kér újságot?
ki kér árust?
jó finom árust?
Magyar Eszpresszó!
Magyar Autó!
Eszpressz Magyar Autó!

szemtelen, kivetted ezt a sok újságot!
Dunájába rózsát tenni
Dunáról fúj a szél
az én Dunám nem fújna

kérsz újságot?
egyet, igen.
ha-ha-ha
tüske ment a lábamba
héjj, újságoskám, te mit malackodsz itten?!
egy árust!
harmadnapra öt árust!

- köszönöm, ennyit.

A kiállítást megnyitom.

(taps)

(Talán 100-120-an lehettek.
Én ismerősnek 120 meghívót küldtem ki, a Műcsarnok kb. 2900-at. 81.2.)

 

●  

 

1981.01. // C.00994 // műcsarnoki kiáll. katalógusszövegem

/naplómból/

a jelenségek mintha csak arra lennének jók,
hogy sebzett töredék-voltukat jelezzék.
valami szerkezeti hiba folytán számomra soha
nem állnak össze megnyugtató tömeggé, folyamattá,
vagy netán EGÉSSZÉ.
a sok még csak nem is ismétli az EGY-et.
az EGY nekem inkább hasonlít a várt végtelenre,
az EGÉSZ-re, még hiányosságában is,
és inkább meg is értem önmagam benne.
/ezért nem élem az idő linearitását./
ezért tudok mindent csak az EGY-en keresztül megélni.
a tárgyak jönnek és mennek.
nem fogadom el békéjüket.
nem felejtek el integetni utánuk.

 

●  

 

1981.01.  //  C. 01009/j // NORVÉGIA,  EGYEDÜL
KÉPZŐMŰV. SZÖVETSÉGI ''TÁJÉKOZTATÓ'' 1981/ 4 . SZÁM

 

Egy oldaltáska. Ezenkívül - egy villanydróttal összekötve, a vállamon átvetve - a síbakancs.

Az ösztöndíj harminc napra szólt az oslói Rózsadomb egy műteremházába. Három faburkolatú szoba, nagy műterem, fura szagú konyha teflonedény sorozattal, még megmutatják a fűtésrendszer kapcsolóit, megkapom a kulcsokat, majd magamra hagynak. Kiválasztok egy apróbb szobát élettérnek. Sötétedő ég, a fenyőkön túl, lent az oslói öbölre látni. Kollázs-műtermemet kicsomagolom, majd vissza. A várost ismerem, az ismétlés öröme. A csak egycsillagos múzeumok csodája. Reneszánsz bútorok és monstranciák, a halk zene is korhű. 24 méteres bálnacsontváz, a folyosón lóg a fejed fölött.

Már másnap az ottani Svábhegy. Félóra fogaskerekűvel, Holmenkollen megálló. Itt lesz 82-ben a síugró világbajnokság. Voksenkollen megálló. (Sorban olyan dallamos hangzásúak, hogy följegyzem.) Öt bukósisakos kisfiú. (Itt minden gyerek gyönyörű.) A papa hátizsákjában öt egymásba illő bobszánkó. Síkölcsönző. A bőrkötényes eladó készségesen szaladgál. Négy vállalat tulajdonosa. Vörös síbakancsok százával, ijesztő mennyiségben a polcokon. Rábeszélésre végül elad egy használt amerikai lécet. Aztán a lesiklópálya. (Éjszakánként gépekkel egyengetik.) Kosarakban háromméteres piros és kék műanyag karók: magadnak kitűzheted a szlalompályát. Le, majd a sífelvonón vissza. Aztán még ezt a napok folyamán 140-szer... A lesiklás itt egyébként lenézett sport; az igazi: a sífutás (angolul kifejezőbb: crosslandíng). Családi kirándulás a fenyők alatt, órákon át. Hathónapos gyereket már visznek. A bölcsőszánkó rúdját apuka a derekára erősíti.

Aztán egyezkedés a Külügyben. (Diszkrét és tökéletes zsilipek a folyosókon, biztonsági zárakkal. Az előadó feje fölött a szobájában egy KPVDSz feliratú vörös háromszögletű zászló, Pestről hozta.) Hogy nem tudnák-e lehetővé tenni, hogy megnézzem az országot. A dolog bonyolult, keretösszeg van. Több nap után megszületik a megoldás. Ha vállalom, hogy az úticél; az észak-norvégiai alkotóház szállásdíját (105 forint 5 napra) kifizetem a napidíjamból, akkor fizetik az utamat. (13.500 forint). Vagy kilenc óra vasúttal a déli fennsíkon át. Kinn hóvihar, nem tréfa. Halott, embertelen táj. Aztán mégis: lécnyomok, egy-egy magányos turista piros foltja. Integet. Aztán kilométereken át megint semmi, egy fa se. Egyik megálló faházikóján tábla: ''2020 méteren vagyunk a tenger fölött.'' Körötte néhány ház, tetejük épp egy szintben a hóval.

Bergen. Apámtól, Kleetől néhány olyan kép, amit szégyelltem volna aláírni. Egy gyönyörű Braque, váratlanul. És persze zsírosan festett susogó erdők, patakkal - néha egy-egy magányos vándorral. Őszinte képek. A tengeri akváriumban egy iszonyú szörnyeteg; a tengeri ördöghal. Az új Zenepalotát reggel mutatták meg. Hatalmas, elegáns üveg- réz- szürkemárvány előcsarnokban még hálózsákok, tejes dobozok a földön, valamint a sarokban a város költségére egy szamovárból ingyen tea. Ugyanis aznap reggeltől kezdték árulni a jegyeket az idei nyári zenei ünnepségekre. A városból és a közeli hegyekből lejött érdeklődők előző estétől sorbaálltak jegyért. A hotel halljában este, hullafáradtan. (Gumicsizmám azonos helyi értékű a szomszéd szmokingjával.) Bőrfotelek, a TV-ben brazil film, norvég felirattal. Hiszen ezt értem: a Vizordító három halála - adaptációja.

A kikötőből minden éjjel 23 órakor indul a postahajó Északra. 12 nap lenne végig, oda-vissza; talán 35 helyen áll meg. Egyszemélyes kajüt, vörös faburkolattal. Szekrénykében mentőmellény. Szuszog a légfűtés. Kezdetben még örülök, hogy a hajó oldalán kaptam helyet, kerek ablakkal a vízre. A harmadik tengeribetegség után már nem. Télen ez a járat az egyetlen lehetőség Északra, és gyakorlatilag az egyetlen sztereotip turistaút is. 250 utasnak van hely, előszezon, nyugdíjas német turistacsoportok. A szállítmányok: napi posta, újságok, csövek, gépek, láda narancsok. Egy személykocsit másfél perc alatt beemelnek az első fedélzetre, teherautónyi csíkos postazsákot úgyszintén. Nagyobb kikötőkben 2-3 órát is adnak városnézésre. Bukdácsolunk a síkos domboldalakon. Múlnak a napok, a települések egyre kisebbek. Furcsa, angolvörös faházak, egyre több hó. Március van, ideális idő, a Golf áram működik,  mínusz öt foknál nincs hidegebb. Csak a jeges szél a fedélzeten. Egy este váratlanul megafon négy nyelven: "Hölgyeim és uraim, figyelem, északi fény".
Sárga, zöld, fehér alakzatok, lassan mozogva, -
egy-egy jelenség 5-10 percig tart. Leírhatatlan.

Sokat vacogok anorákomban fönt, a harmadik fedélzeten. Egy hajnalon (még koromsötét van) bekönyörgöm magam a kormányosi fülkébe; végigmutatják a radar berendezéseket. A hajó jobbára fjordokban; a parti szigetek védelmében halad, néhol két hajó alig fér el egymás mellett. (A nyílt tengerszakaszok előtt gyomor nyugtató gyógyszereket osztogatnak. Nem hatásosabb, amit én kaptam az SZTK-ból.) Kis, lakatlan gellérthegynyi szirt-szigetek, százával. Fekete gránit és hó. A partoldalon halásztanyák, tengeri nyaralók, télre bedeszkázva, kilométer távolságban egymástól. Nem kedvelik a közeli szomszédságot. A stewardess félénk mosollyal kopog be kabinomba (ez szigorúan magánterület): egy dorogi asszonyt hoz, hét éve szolgál a hajókonyhán; azóta én vagyok az első... Mondanivaló fogytán népdalokat furulyázok neki. Aznap meleget is eszem: az ő figyelmessége. Nyugdíjas korára akar hazatelepülni: itthon olcsóbb. Negyedik nap késő este kiszállok: Lofoten szigetek, Svolvaer; kis halászfalu a sziklák alatt. Csomagommal botorkálok a kihalt, kétméteres hóba mart utcákon. Megtalálom: domboldalon, kilátással a kikötőre, hatszobás alkotóház, két műteremmel. Közös étkező, barátságos mosolyok, invitálás, gitárszó. Egy hatvan év körüli toprongyos halász is vacsoravendég, tavaly ismerkedett össze az egyik festőlánnyal egy koppenhágai nemzetközi kommunában. Most a tőkehal szezonra jött ide. Farzsebéből fenőkő: mellékesen megélesít minden kést az asztalon. Egy sokágyas barakkban alszik lent, a faluban. Most itt mezítláb van (miért?). Bort bont, angol dalokat énekel.

Másnap fölgyalogolok a hegytetőre: országos ifjúsági lesikló bajnokság. Harminc másodpercenkénti indítással zuhannak le a hegyről. Aztán a kikötő. Egy fülkéből felhívom Robit, de épp a Hirdetőben zsűrizik, a Felszabadulás téren. Halpiac. Csurog a vér mindenütt, szedik szét a halakat. Kétméteres gúlában halfejek, a kupac folyton nő. A svéd grafikuslány csinos, vörös-narancs pokróc burkolatával feltűnő is - így ráadásként egy nylonzacskóban vagy négy kiló ikrát is kapunk. Az egyik bárkából tréfából félméteres lepényhalat dobnak föl hozzánk. Az egyik kollegina finom kis fekete bőrkesztyűjével riadtan tépi a kopoltyúját, próbálja lecsavarni a halfejet: "szegény, még él!" Műterem: egy idősebb angol hölgy (mintaszerű kiejtéssel) talán szélütött, mert merev félarccal halászbárkákat fest, ügyesen. Később ragaszkodik hozzá, hogy megtanít halat elkészíteni. Ízetlen. Ennél még én is...

Negyedik nap, fogy a türelmem, hirtelen elhatározással hajóra, még Észak felé. Ez már nem Európa, - egy egészen más civilizáció, igazi egzotikum, hóba süppedve. Éjjelente a távoli parton kis falvak, millió fénypötty: itteni szokás szerint az ablakok közepébe kis lámpásokat függesztenek. (Talán irányfény az eredete, a hóban eltévedteknek?) A partvonalon a hószínt alatt félméteres fekete sáv, az apály vonala. Ketten félrehúzódva a kihalt másodosztályú dohányzóban mozdulatlanul óraszám, én egy Greene regényt szótárazok, a fegyelmezett arcú öregúr alighanem Breviáriumot olvas. Háziünnepség, ricsaj a fedélzeti társalgóban: elértük a Sarkkört. A német turisták két deci jeges vizet kapnak a nyakukba. Boldog visongás. Aztán a legészakibb város: Hammerfest, én eddig, kiszállok. Hóvihar, egy gyönyörű zöld réteges kő a tengerből. A hajnali halászok csodálkozva nézik, merre kószálok. Aztán visszafelé, egy 64-ben épült, modernebb hajó. Megint eltévedek az emeletek között. Fogy a táv, már csak 48 óra hajóút. (Elhatározom, hogy Révfülöp nekem ezentúl: közel van) Az oslói lakás jó meleg: nem szabadott erre a húsz napra lekapcsolnom a villanyfűtést. Búcsúzóul megint a Kon-Tiki múzeum, legutóbb mellétették a Rá II. papiruszhajót is, aztán a Tengerészeti Múzeum, makettek, hajómodellek kettévágva. Irtózatos, mennyi hordó fér egy ilyen tengerjáróba. Királyi vitorlásjacht és világháborús tengeri aknák; szigonyok és sárga vízhatlan halászköpeny. Még kislányomnak egy farmernadrág, az eladó bátortalanul javasolja, küldeném be inkább a feleségem. (A lányom itthon bőg: "mért kantáros?!")

Telefonok, követség, engedély: hazafelé félnapra átmegyek Dániába (útiköltség többlet 27 forint.) Európa egyik legelegánsabb magánmúzeumában ugyanis éppen most a leendő párizsi Picasso múzeum teljes anyaga. Koppenhágában még egy Derain. A sílécet hazahoztam. Valamint hoztam két üveg norvég almaszörpöt is (bár nem tartozott a szorosan vett feladataim közé) az Élelmiszeripari Kutató számára: nem tudnánk-e itthon ilyen jót gyártani? Nagyon örültek neki.)

Szakmai út volt.
(Az életem a csendéletem.)
VÁLI DEZSŐ

●

 

1981.10. // C.01030 // válasz: mit tartok a művészetről

(Képcsarnok Vállalat körlevelére, kiadványuk számára)

Minden jó mű az ember legfontosabb dolgairól mond fontos véleményt. A szeretet, a halál, az idő stb. örök, de mindenkinek elölről kezdődően személyes kérdés. Altamira ezért aktuális. Rembrandt és egy mai absztrakt ugyanarről beszél. Természetesen nem minden mű szól mindenkihez. Vannak boldog, nagy találkozások.

 

●

1982.03. // C.01076 // LÁTTUNK EGY ROSSZ PERFORMANCE-OT

A Képzőműv. Szöv. "TÁJÉKOZTATÓ” lap nem fogadta el, megjelent: Új Forrás 1994.

 

Hogyan működik a műalkotás:

Első lépése természetesen a figyelem fölkeltése. Teszi ezt a festészet pl. vákuumszerű, hirtelen csönddel (Vermeer), vagy leggyakrabban a szép megmutatásával (Uccello csataképei). Olykor a különössel (Bosch). A téma megtette szerepét: földre tesszük a szatyrunkat.

Kibillent köznapi gondolkodásunkból. Elfelejtkezünk a szatyorról, sőt magunkról is. Kell ez, hiszen a körülöttünk-tények rettenetesen elfedik a lényeget. És a logikus-én a legkevésbé alkalmas az univerzum megragadására. A végsőkig próbálkozunk, hiába. Ezért működni kezd az emocionális-alineáris-én.

Már lebegünk. E ritka, ihletett pillanatban hirtelen fölerősödik vágyunk a teljességre. Ívfény villan a két pólus között. Amikor újra fölemeljük a szatyrot: ugyanaz, de mégsem egészen.

És mit tesz egy rossz performance: Figyelemfelkeltésre a szépet stb. kevésnek, korszerűtlennek találja. Sokkhatással dolgozik. Fölrobbantja a síneket. A szerelvény ijedten megáll, mindenki odafigyel. Várjuk, mi történik ezután. Többnyire semmi. A művész meghajtja magát, körbejár és tányéroz. Ez van. Se vigasztalás, se villamospótló autóbusz, semmi. Vége. Nem elég. Akár egy rossz képcsarnoki kép.

Idáig jutottunk a cikkel, mikor Frank János barátunk figyelmeztetett, hogy a Tájékoztató nem kritikai lap. Nem annak szántuk, de amit leírtunk, csakugyan féllábú. Mi tavasszal valóban láttunk egy rossz performance-ot. Röviddel utána, leköltözve a Kecskeméti Alkotóházba órákat, majd fél éjszakákat töltöttünk egymás műtermében, próbálva ezt a számunkra meglehetősen idegen műfajt magunk (és egymás) számára helyére tenni. Honnét induljunk. Egy érvényes „műalkotás”-képletet kellett előállítani. Megtettük (lásd fent). Innét közelítve fogalomról fogalomra mértük be ezt a műfajt, keresve a kizáró okot, ahol fönnakad a hálón. Meghökkenés, a várt eredmény ellenkezőjét kaptuk, nincsen ilyen. Teljes jogú, sőt történelmi formáiban jól bevált műfaj (húsvéti körmenet, Mozart-opera). (Mai formáiról nincsen áttekintésünk.) A képlet érvényes rá (is). Persze jól kell csinyálni. Várjuk. Hát ennyi.
Szüts Miklós – Váli Dezső

 

●
 

1982.03. // C.01078 // Szüts kiáll. megnyitó variációk

1.
a jó kép: szép
a szép kép: jó
átleng életünkön
enyhíti a bút
örömet lop napjainkba
szeressétek Odor Emíliát!

2.
Ránézek tűnődve az asztal fölött.
Azt mondja: de. Akkor is megeszem az egészet.
És még egy kis levest is fogok kérni.
Viszont egy hete nem dohányzom, na?!
Utána majd átmászunk az árkon,
és járunk egyet a töltés mentén.
Közben meg fölszed két gyöngytyúktollat,
holnap majd elküldi levélben lányainak.

3.
Szüts Miklós nem aszkéta
Szüts Miklós nem épített fényképezőgépet
Szüts Miklós nem tanul minden nap egy órát angolul
Szüts Miklós nem nevelt föl semmiféle bernáthegyit
Szüts Miklós /sajnos/ nem tornászik naponta
Szüts Miklós nem síel

Szüts MIklós festő

4. ami végül, kézírással kifüggesztve

Szüts Miklós rossz festő.
Vagy jó. – Mindegy.
Jó volt-e Z., a nubiai piramisépítő rabszolga–
A kő, amit vonszolt (vonszolunk) – jó.

Nem annyira Szüts Miklós fontos
mint a közösség (mi)
akik belőle (is)
segítségével (is) élünk.

Rajtunk múlik.

●

1982.04. // C.01090 // Tanulmány: tévé műsorok elemzési szempontjai

A "TV. Galéria" és a "Műteremben" c. műsorok elemzési szempontjai
Tömegkommunikációs Kutatóközpont megbízása
 

SUMMA
Vizsgálható egy műsor nyolcféle közreműködője, valamint egymáshoz viszonyulásuk is. Ez még 28 történet. Az operatőr összehangoltsága a rendezővel, stb.
A tanulmány második része 31 vizsgálati szempontot sorol. Ezek ütköztethetőek a 8+28 tétellel. - művész
- egyéb résztvevők, meghívottak
- téma, tágabban: témakör
- riporter
- operatőr + a látvány
- rendező, mögötte a stáb
- író
- néző

részt vesz még a TV hivatal, felettes hatóság.

E vázlat alapján aztán a következő tanulmányokat készítettem tv. művészeti műsorokról:

Kátay Mihály, a zománcképek mestere / Műteremben, TV.I. / 1982 április 16.
Mialkovszky Erzsébet jelmeztervező / Műteremben, TV.I. / 1982. június 13.
Polgár Ildikó keramikusművész  / TV Galériája / 1982 július 7. / napló: 1129 p.
Boldizsár István festőművész / Műteremben / 1982 augusztus 29.

---

kivonatosan a tanulmány:

A./ Művész, Riporter
ő maga milyen?
vonzó-e? ruha, kora neme - mit csinál? - áll, ül - mozog - mutat - alkot?
milyen pozícióból beszél? - milyen szinten? - a többi meghívottal hogyan beszél, másképp?

 

●

 

1982.05. // C. 1108 // Kátay Mihály, a zománcképek mestere

VD.: műsorelemzés a Tömegkommunikációs Kutatóközpont számára
belső használatra!

MŰTEREMBEN - sorozat:

1982 ápr. 16. péntek TV. I.
szerkesztő-riporter: D. Fehér Zsuzsa
opertőr: Bánhegyi István
rendező: Soós Árpád
gyártásvez.: Kígyós László
RTV. műsorkalauz kísérőszövege szerint Kátay Mihály, a  zománcképek mestere... vagyis nem általában képzőművész, aki kiváló, vagy kiválón űzi ezt a műfajt,
hanem egy iparművészeti (?) műfaj reprezentánsa (?), mester szó is iparra asszociál. Az előzetes megismétli:  "...egyike... kik mesteri fokon bánnak az anyagukkal..."
(Az anyag elsődlegességét asszociálja. Egy szép szatyorról sem tudom, ki műve.)

A MŰVÉSZ

művész-néző Környezete: műhelynek volt megnevezve.  A sorozat alcíme: Műteremben.  helységet nem lehetett fölmérni, átlátni, értelmezni rendező-téma ,  beszélgetők mögött falrészletet láttunk, opertőr-téma amin rendezett állapotban, sorban, kész műtárgyak voltak kiállítási (installált) állapotban. A néző számára azt sugallta pld:
- műtárgyról csak ilyen, múzeumi viszonyok között szabad (illik) szólni
- mert a műtárgy ilyen ritka dolog
- vagy mert a műtárgy félig készen szégyen
- vagy alkalmatlan bemutatásra
- vagy én vagyok fölkészületlen, alkalmatlan, vagy méltatlan megtekintésére
- vagy hiszen ez hazugság, egy műhely hétköznap nem így néz ki
- vagy a művész így megbecsüli; ő tényleg így kezeli a műtárgyait
- vagy: ez árubemutató tér lehet hétköznap, a művésznek ez a forgalmazási stílusa
- vagy: amikor ilyenfélékről beszélgetünk, a rendetlenségnek nincs helye. Az ünnepinek ható öltözék is ezt sugallta.

A művész derűs, ünnepien öltözött, 45 év körüli, magyaros bajusz, határozott; beszédhez - magyarázáshoz szokott nyelvezettel. Környezetében magabiztosan mozog, a kamera nem zavarja.
Egyértemüen a sokat tudó ember pozíciójából beszél, elméleti szaktudásának érezhetően csak törmelékét adva. De érzethető az is, hogy nem kívánná a többit eltitkolni, szívesen beszélne róla többet.

Beszédmódja: művész-néző bizalmat kelt, magyaráz. Ő körön belül van. Zárt, kész tényeket közöl. Nincs módja egy gondolatot végig kifejteni. Pld. érdeklődést kelt az ősmagyar mitológia iránt. (Nem kapunk viszont további instrukciókat, riporter-néző hol lehetne ennek jobban utánanézni.) Kultúraközvetítő szerepében mozog, szorosan a tárgyáról beszél, illetve csak a legszükségesebbeket. A témát tolja előtérbe. rendező-művész A riport alatt végig ül, nem mutat be személyesen se munkafogást, se helyszínt. Nem hat tétovázó, vagy olykor tévedő embernek, mintegy egy személyben a műfajt képviselte, riporter-téma mintegy azt sugallva, hogy hazánkban ezt a műfajt ő képviseli egyedül.
művész-riporter A művész szükségesnek tartja a kapott keretet kibővíteni,a mitológiai hátét felé tolja el a hangsúlyt, ez a műsor egyik jól érzékelhető feszültséggóca. művész-néző Itt valami nagyon izgalmas dolog lehet a háttérben, amiből töredéket kaptunk.
riporter-téma A cenzúra - öncenzúra következményének tekintsük, hogy a néző a mitológiai vonatkozásokra semmi segítő magyarázatot, és értékelést nem kapott? Kényes kérdés?
művész-riporter Kapcsolatuk tiszteletteljes, baráti, inkább kollegiális, régi ismeretségnek hat, és felhőtlen.
művész-rendező A művész a mitológia-ügy kivételével láthatóan elfogadja a kapott kereteket, körülményeket.
művész-operatőr - nem működik munkájában aktívan közre
művész-néző Mikor beszél is, a riporterre néz, figyel -, nem a kamerába. A néző láthatatlan hallgató marad. Vele a művész szavaival, mozgásával nem veszi föl a kapcsolatot, csak (de) tud róla.
művész-néző ősmagyar mitológiáról beszél, a nézőtől közepes értelmiségi vagy annál több tájékozottságot feltételezve
riporter-néző              - életfa
- Kökénydombi Vénusz (mi az?)
- ornamens
- hun áldozati üst
- klasszikus bizánci rekeszzománc

A RIPORTER

Korát, nemét ismerjük, ruháját most alig. Szívélyes, nyájas, bátorító. A téma fölkészült ismerőjének hat. Gyakran vált témát a partner befejezetlen gondolatai esetében is. Ő is művelt nézőt feltételez.
Zárszóként egy, az egész műsor helyét, értékét eldöntő és értelmező alapvető kérdést tesz fel, de nem kiegészítendő kérdés, hanem eldöntendő kérdés formában. A válasz - bár megkapjuk - így: töredékes és nyugtalanítóan nyitott marad. Konkrétan a kérdés: a művész munkájának ez a szellemi háttere  magánmítosz-e, a művészi fantázia terméke-e, vagy tudományosan alátámasztott -, s tud-e rokongondolkodású szakemberekről? A válasz: igen.
Itt mindenképpen szükséges lett volna egy továbblépés, ha a riporter nem tud, vagy nem kíván állást foglalni, akkor is. Vagy akkor legalább ezt közölni.
A riporter nem szakmabeli, hanem művészettörténész. (Lehet, hogy elfogultan, de hátrányosnak találom.) Fogalomköri, gondolkodási stílusa a riporter-téma közvetett értékek művészettörténeti kategóriákká tisztázása. Ha szakmabelivel történne a beszélgetés, a súlypontok várhatóan eltolódnának, várhatón a mű művészi oldala felé. (Érdemes lenne megpróbálni!)
A riporter, ahol nem ítél, vagyis kívülálló marad, riporter-néző ott eldöntetlen, hogy az objektivitás szándékából teszi, (vagyis, hogy a néző szabadon dönthessen) (bár erre nem mindig elegendő a kapott információ), vagy mert esetleg nem ért vele egyet, de:
- tiszteletből hallgat
- időhiányból hallgat
- vagy mert ez nem tartozik ide
- vagy mert ezt nem illik
riporter-művész A dialógust nem vezeti olyan határozottan, hogy egy téma jól körülhatárolhatóan
- fölvezetődjék
- megtárgyaltassék
- és befejeződjék.
"Élvezettel hallgatom" - mondja a végén a riporter: kétértelmű ítélet, nem tudni, hogy a stílust, vagy a tartalmat (esetleg mindkettőt) fogadja így. A néző nem tudja meg, riporter-téma mi a tv. véleménye az ősmagyar stb. mítoszról (elnézést, hogy a itt megint visszatérek erre.)
- a XX. században ez hogy van?
- a mítoszok ilyen módon való alkalmazása?
- ebben a műfajban alkalmazása?
- időszerűsége?
- fontossági helye a magyar kultúr-gondolkodásban
- esetleges tévessége, túlzásai, provincialitása
- esetleg magánügy: hogy mennyire csak médium - hordozóanyag a művész mondanivalója számára (maga a mondanivaló egyébként lehet részben verbalizálhatatlan!)
riporter-művész-néző A riporter egyértelműen csak a művésszel beszélget, dialógus. Visszakérdezéseinél érződik, hogy szeretné a tájékozatlanabb nézővel is megértetni a gondolatsort. Igyekszik a művésszel elmagyaráztatni, amit a néző lát. Technikai vonatkozásokra többször rákérdez. Ambicionálja, hogy ha töredékesen - szaggatottan is, de a néző zománc szakmatörténetet is kapjon. Sikerrel.

A RENDEZŐ

rendező-riporter Mindig utálom, bármilyen műsorban, élőbeszédben is, ha nem lehet tudni, merre tartunk, az út mekkora szakaszát tettük meg, mik a fontosabb pontok, állomások, stb.
rendező-téma Nem volt határozott döntés észlelhető a mű értékelését illetően, hogy ez az oeuvre hol helyezkedik el:
- a magyar piktúrában
- a képzőművészetben egyáltalán, vagy félig-meddig ez iparművészet? (Vagy nem lehet dönteni?) (Lehet.)

A helyszínt nem annyira műhelynek, mint múzeumnak, vagy szentélynek állította be.
A beúsztatott zene alatt a szöveg kevésbé volt érthető. Zavaró és fölösleges. 30 év fölött romlik a hallás. Általában a zenével csínján kellene bánni. Azt sugallja: mi most itten esztétizálunk -, nem baj, ha nem érted pontosan amit mondunk, de az egész, ami itt van, nagyon szépséges és kultúrált dolog... Fontos, hogy egy rohadt pillanatra se legyen csend.
rendező-művész Bizonyos fokig különös figuraként kezelte a művészt.
rendező-riporter A riporter oldalt-háttal ül a kamerának, mintegy hangsúlyozottan kiiktatva a képből, nem kívánva testi jelenlétét. Ennek ellentmond a műsor dialóg jellege, így a riporter bizonyos fokig érthetetlenül rejtettnek hat.
rendező-téma A feldolgozott anyag talán nem volt sok, de koncepciótlanul proporcionáltnak, zaklatottnak, spontán sorrendűnek hatott.
A téma megközelítése, kezelése mindenképpen "ünnepi" volt, semmiképp az "életből ellesve" -, bekopogtattunk, vagy hogy "na, beszélgessünk erről egy kicsit, milyen érdekes", stb.

AZ ÍRÓ

(Vagyis talán ez ebben az esetben egybeesett a riporterrel?!)
író-téma A művész stílusváltásaira, szakmai fejlődésére kaptunk, de nem eléggé áttekinthető információt.
író-egyéb résztvevő Véleményezőt, ismerőst, szakértőt, stb. nem alkalmazott.
író-téma A zománctörténeti részt talán a műfaj ismert emlékeivel kellett volna bejátszott állóképekkel illusztrálni. Esetleg a munka stádiumait be lehetett volna mutatni, talán negyed-félkész munkákkal, bejátszott filmmel. Az égetés, stb. folyamatot, csak egy pillanatra legalább. Ezt indokolta volna az a tény, hogy a fölvezetés (előzetes), valamint a cím szerint sugalltan a zománc éppoly főszereplőnek számított, mint a művész. Ebből bizonyos fura kettősség adódott.
író-téma Fura mód ez szenvedett leginkább csorbát, elsősorban a bemutatásra szánt alkotások. Valami tisztázatlan légkör vette körül, valahogy nem lehetett valódi jelentőségüket, sokszor valódi méretüket sem érzékelni.
A műsoridő megfelelőnek tűnt erre  célra. Legalábbis ebben a lazán szerkesztett formában ebből több: monotonná válhatott volna.
Kortársi utalás elmaradt. Ez súlyos félreinformálásnak is fölfogható.
A bemutatott tárgyak válogatási szempontja nem volt világos, túl azon, hogy egy technika szülte őket:
- időbeli sorrend
- témahasonlóság?
- ezek a fontosabb művek
- ezt szereti a művész, a riporter esetleg
- éppen ezek vannak itthon
- ezek készültek mostanában
(Ami nem minden műtárgy bemutatására vonatkozott, hanem karakterében az egész anyagra.)

AZ OPERATŐR

oparatőr-művész Sokat fotografálta a művész szép magyar fejét.
operatőr-téma Gyors kameramozgásokkal sok (túl sok) részletet mutatott, mintegy erőszakolva a nézőt, hogy így, ebben a sorrendben pásztázza  és dolgozza föl a műtárgyat.
Stílusával hangsúlyozta a részletek szerepét, ill. fontosságát a műtárgy megítélésében, azonban fokig az egész rovására.
operatőr-téma Nem volt mindig szinkronban a beszélgetés tárgyával. Ezek a pillanatok azonnal az elhangzott szó hitelét rontják.
operatőr-néző Nem lehet elmondani, hogy egy néző szemével fotografált, vagyis nézett. Tempója lényegesen gyorsabb, mint amit egy műalkotás tisztességes megnézése igényelne. Tempója ugyanakkor felületességre is sarkall, a tárgy értékéből fakadó méltóságát rontja. A filmhíradó szemlélete -

A NÉZŐ

néző-téma: mire fog később emlékezni:
- csillogó (becsillogó) dolgok
- figurális, modern, esztétikus
- számomra megfejthetetlen, de igen sokrétű jelrendszer
- az egész oeuvre mögött egy speciális kultúr-, kultusztörténeti stúdium áll
- az egész nagyon magyar, vagy az akar lenni
- épül nálunk egy Nemzeti Park az Alföldön
- a művész a végén azt mondta magáról, hogy neki küzdelmes élete van. Ez a legutolsó elhangzott mondat volt, fontosságán kívül ezért is fokozottan rögződik.
- "én itten a fotelban ülök és nézem; és az egész nekem valahogy teljesen megközelíthetetlen.  Eszembe se jut, hogy én valahogy egy ilyet megszerezhetnék, vagy hogy egyáltalán valahogy a közelébe jussak." (Holott Kátay keményen forgalmaz az Iparművészeti Vállalat boltjaiban !!)

Összességében, bár nem összefoglalva: a műsor érdekes volt (nekem, szakembernek) informatív. Nem unalmas. Kissé kuszált. Látványos.
82.5.

 

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy magnófelvételem és helyszíni jegyzetelésem ellenére e jegyzetbe csúszhatott tárgyi tévedés. A munka két fázisa között ugyanis idő és egy agyrázkódás is eltelt.

(kb. 1000 forint) 

●


1982.05.  //  C.01142 // Képcsarnok Vállalatról, tapasztalataim

Képzőművész Szövetség
Festő Szakosztály részére

Körkérdésükre: Képcsarnok Vállalati tapasztalataim.
Elmúlt években a Képcsarnokból éltem.
Kerestem havi átlagolásban:

1980        havi     4.670,- Ft
1981        havi     4.925,- Ft
1982 jan-febr.     4.150,- Ft
márciustól:          0.000,- Ft

raktárkészletem 135.000 Ft-nyi (tehát nem esem bele a 200.000-es raktárkészletes csoportba), ennek ellenére márciustól kizárólag bizományba vennének át képet, de nem hagyom ott, mert eddig sem adtak el tőlem az elmúlt években semmit. (ill. 1 darabot)
meggyőződésem, hogy a forgalmazási metódus nem megfelelő.
talán furcsa, de
néhány szót képeim minőségéről:
csak "kiállítási minőségű", - arra alkalmas képet adtam be.
Bizonyítom: az 1981-es műcsarnoki kiállításom idején javasoltam a Képcsarnoknak, hogy evvel párhuzamosan rendezzenek egy bemutatót a Csontváry-teremben elfekvő képeimből, most biztosan el tudják adni.
(tehát nem szégyelltem volna ezt a párhuzamos bemutatót) Vészits igazgató eredetileg pártfogolta az ötletet, aztán nem lett belőle semmi.

Most jött egy könnyítés a 200.00-es keretbe beletartozók számára. Tőlem éppen úgy nem vásárolnak azóta, érthetetlen módon azonban velünk nem foglalkoznak, holott anyagi problémáink azonosak: nincsen jövedelmünk.
                              üdvözlettel:

 

●

 

1982.06. //  C.0 6405 // Adalékok Farkas István Vihar után című művéhez

Következetlenség- zsenialitás
megjelent: Művészet 1982.06.  

Két prémes úrihölgy elsétál egymás mellett a sétányon. Soha ennél pihe-békésebb témát. . . A kép azonban már első rápillantásra nyugtalanítóan feszült, baljós, irracionális. Mitől? Hogyan sikerülhetett ezt a tartalmat ebbe az idilli témába belegyömöszölni? Nézzük ehhez végig a kép alkotóelemeit, s kiderül. A mű szerkezete tele van belső ellentmondásokkal, logikai törésekkel és olyan feszültséggócokkal, amelyek kényszerítően terelik a nézőt a festő udvarába.

Tehát a képépítési elemek, sorjában:

A pontokról nincs mit mondanom. Pontjellegű elem talán a két szemüreg sötét foltja, mely vonzza a figyelmet. A házak vakablakai rímelnek rá.

A vonalak. Laza, biológiai (nem mértani) egyenesek. Egy derékszög: zavarbaejtően agresszív az öregasszony könyöke. Ezt ismétli az ösvény törésvonala. Görbék: a legfeltűnőbb a vonalrendszertől elütő pontos, geometrikus óriás ív a háttérben. Fontos szerepe van.

A foltrendszer. A főtéma körül izgatottabban zsúfolódnak a foltok. Kicsik, egzaktak, szögletesek. A szélek felé a formák bágyadnak, nőnek.

A tér. Első percben még békebeli, hagyományos, reneszánsz perspektíva. Ami messzebb van, kisebb és halványabb. De mi az a vakító lila ív ott hátul? A téri rendet fölborítja. Bal felét még talán elhinnénk - az domb, de a jobb fele váratlanul sokkal közelebb van és teljesen anyagtalan. Érdemes hát a kép téri helyzetét végignézni. A tábla függőlegesen három mezőre osztott. Mindháromnak gyökeresen más a tere.

A bal oldal. Tágas, csodazöld rét, domboldalra fut. Mintha hegytetőről néznénk. Így mutatja az előtérben meredeken lefutó kerítés is. De miért látni akkor a keresztléc alsó síkját? Az alulnézet (béka­perspektíva) ugyanis a középső mezőre jellemző. Ám van a kerítés téri helyzetének egy egészen más értelmezhetősége is. Éspedig egy teljesen magától értetődő: a sétányt szegélyezi. Ellenőrizhetetlen és eldönthetetlen, mert ahol a lécek talajt érnének, ott váratlanul teljesen elmosott a rajz.

A középső mező alulnézetnek hat. Talán (nem vagyok biztos benne), mert a két figura fölcsúszott a képen. Dombtetőn állnak, és mi alulról nézzük őket? Lehet. De ha a nagy ház előtti teret nézzük, hol itt a domb?! Egyébként is a lila figura vállára egyértelműen fölülről látunk rá! Mégis, leginkább alulnézet: az öregasszony így milyen monumentális!

A fa lombja és a vele összemosódó barna felhő (tőlünk kb. 20 méterre), valamint az ezzel rímelő színű előtér a két figurát mintegy enteriőrbe zárja. Szobában vagyunk, a barna kalap súrolja a barna felhő­mennyezetet. Zavarja a téri rendet a lila asszony hátára ragasztott ház is. Ilyen durva kompozíciós hibát kevesen engedhetnek meg maguknak... Ez az épület egyébként is több értékű. Egyszínű az előtte lévő földdel, teteje pedig olyan sötét, akár a prémgallér a közelében. Így aztán "közel jön". Rajza, mérete szerint azonban... Az átellenes bal felső ház színe, mérete ugyanakkor pontos, távolságot érzékeltet. Talán 800 méterre lehet tőlünk.

Végül nézzük a jobb oldali képharmadot. Felülről ez is zárt. Ez a gondolat köti a középrészhez. Előtere is hasonló szerkezetű, azonban világosabb: nyitottabb. Közepén pedig egy léckerítésdarab (kapu?) billeg a semmiben. Körötte oldott festésű, zöld tér, de nem lehet mező, hiszen függőleges! Ez a folt betakar a másik oldalról érkező lila ív aljába. Igen ám, de mi történik e két paravánsík között? És hova veszett el a szintén jobb oldalról induló zöld domboldal? A két figura valami nagy-nagy földcsuszamlást takar. Talán ha kicsit odébbmozdulnának...

A tömegszerűség. Első nézésre megint csak minden rendben, a figurák hangsúlyozottan körplasztikák, A szoknyaráncok, a lila kabát önárnyéka. De miért vízszintes zárású a második szoknya alja? A házak pedig paravánok, vagy még inkább makettek egy terepasztalon.

Az anyagszerűség. Föntebb már utaltam rá. Ezenkívül az előtér hangsúlyozottan, megfoghatóan: föld. Föld, de gyanúsan sík ez a felület, és a mellékalak lábainál még tükröz is. Tócsa? A szoknya melletti terület pedig aránytalanul világos, ezért anyagtalan. Ilyen a bal alsó mező zöldje is, szinte fluoreszkál ! A fatörzs: anyagszerű. A lombok viszont teljesen értelmezhetetlenek. A jobboldali, vakító ég konvencionális, akár "vihar után'', fönt azonban zavaróan összemosódik a barna lombfelhővel.

A felületkezelés egységesnek hat. És mégis! Atmoszférikus, nagybányais, oldott-elmosott felületek. Ugyanakkor szinte a gesztusfestés lendületével megoldott, de egyszersmind trecento felfogású is: a tájat csak megidéző, a foltokat egy-egy színfelülettel kitöltő ábrázolás.

A kompozíció összességében centrális. De a középpont szándékoltan, zavaróan kettős (a két összetapadó figura, sőt valójában a köréjük gyülekező házak foltja is az). A mellékmotívumok sugárirányban rendeződnek, mint a mágnes erővonalait mutató vasreszelék. A középponttól távolodva a kép egyre üresedik, a festésmód elnagyoltabb és lágyabb. Mintha a fotógép lencséje csak középen rajzolna élesen. A főalak szikár, egyenes tartását fokozza és aláhúzza a barna kerítés, a házak, a póznák, a fa függőlegese. A hangsúlyozott közép­tengelyes szimmetria ünnepélyes, szinte szakrális. Az öregasszony a lépő póz ellenére is statikus. Elölnézetből mozgása alig látszik. Ez az ellentmondás is feszült­ségokozó.

A képtéma olvasásából adódó további gondolatok: Kik ezek? Miért néz vissza a lila nő? - Ismernék egymást? - Mért csak ketten élnek ezen a földön? - Hol vagyunk tulajdonképpen?

Nagyon nagy kép. Megidéző erejű, drámai. Vészjósló. Legközelebbi rokona számomra Csontváry Éjszakai sétakocsikázása. Az is irracionális, és ugyanilyen elképesztő abszurditásokkal építkezik.

 

●



1983.04.  //   C.01204 // Mire jó egy román út? 

A Szövetség ''tájékoztató''-jába, és egyben hivatalos útibeszámolónak szánva.
Megjelent 83.7.
Sajnos jól meg kellett volna húzni.

 

Nehezen állt össze ez a turné. November helyett március, ki tudja miért. ''4 magyar festő kiállítása Bukarestben''. Eleget jártam már arra, állampénzen is.
Még egyszer? A képeim szebbek, mint én. Aztán mégiscsak. Vásároltam egy kiállítás-megnyitási zakót.

83.03.28. HÉTFŐ este, repülővel. Kiss Zoltán László, én, Kovács Béla a Műcsarnoktól, Csavlek András két nap múlva jön utánunk, Eigel István nem tud jönni. Hotel Union, a Galéria innét két ház.

KEDD reggel 1/2 7-kor ki, fotózni. Szeretem ezt a várost. Szerencsére a párkánymagasságot szabályozó törvényt akkor hozták, mikor már álltak a házak. A belváros házai nem igyekeznek hasonlítani egymáshoz, jól áll nekik. Összevissza; kiváló ízléssel. Kedves nyüzsgő görbe reggeli utcák - súrolófényben.

Délelőtt: Az elnöki rezidenciával bölcsen egybeépült Múzeum. (Mégsem bölcs. Rendszerváltáskor elpusztult! Leégett! 92.8.) Már 20 éve feltűnt miénknél kulturáltabb installációja. Őskori kerámiától kezdve: kelyhek, ikonok, miseruhák, minden. Egy XV. sz.-i arany-bordó oltárterítő előtt hossza üldögélek (a márványpadlón). Utolsó terem: mexikói alkalmi kiállítás - evvel szerencsém volt - világhíres prekolumbiánus idolok. Az emeleten aztán festészet, igazi. És nemcsak Rembrandt + Memling, Van Eyck - Brueghel, hanem Grigorescu és Andrescu is. Már az első napon boldog voltam.

Hazafelé egy kis galériában egy idősebb hölgytől textilkollázsok, meglepően jó (Geta Bratescu). Volt még egy beszélgetés a Szövetség székházában is, a hivatalos részt Béla intézte. Megtudtuk, ha 77-ben a közgyűlés még negyed órát tart, ma nem élne festő Romániában (földrengés).

SZERDA. Mercedes mikrobusszal Brassóba. (A kolostorvidéket, amit kértünk, nem lehet két nap alatt megjárni.) Európa legkeletibb gót katedrálisa - karcsú, sötétkék egyenzakós diákok támasztják a falát - óraszünet a gimnáziumban. Fölsétálok az óváros végéig, ahol a (nyáron) csodazöld domboldal kezdődik. Valahogy még a troli is békés-múltszázadi ebben a környezetben.
A főtéren ebéd, az étterem mellett könyvesbolt. Zolival itt veszítjük el először a mértéket. (Holott én nem gyűjtök könyvet.) Akkor néhány szót a román művészeti könyvkiadásról. Igaz, a színeket általában szebben nyomjuk - művészeti értékeiket bemutató kiadványaik választéka elbűvölő. Mivel is kezdtem? Óriás album a prehisztorikus kincseikből. Avignon büszkesége egy kis idol - itt kosárszámra szerepel. Könyv az üvegfestészetről. Külön-külön a középkori kolostorokról, okkal.
(A Sucaeva környéki híres monostorok legutolsó sétány-tipegőköve is gondosan tervezett, és karbantartott.) Külön a kultúrtörténeti periódusok. Németül, angolul is. Aztán a Kriterion kiadó, magyarul: Marcus Aurélius, Galilei, Szabó Dezső. Bornemissza Anna szakácskönyve 1680-ból. (Végy húsz tikmonyt...) 8,2 kg könyvvel térek haza, Zoli még vagy 8 lemezt vesz. 100 lej (150 Ft) napidíjból.
Délután Bran vára, tán 20 kilóméterre. 1940-ben még itt lakott a királylány, nem csodálom. Sziklabérc tetején, galériás várudvar, repkénnyel, kúttal, narancsfarkú szürke madarakkal. Szobácskái (egymás hegyén-hátán) a sárospataki Vöröstoronyra emlékeztetnek. Tolmácsunk - fáradtszemű szőkített néni - a hegy lábánál vár minket, a szíve miatt. Később kiderül válogatott-keret-alpinista volt. Egyszer eltévedtek hóviharban, túlfáradva zöld nyári rétet vizionált.
Este valahai Eszterházy- pincében vacsorával egybekötött nemzetközi folklór-show; a többiek végignézték.

CSÜTÖRTÖK. A délelőtti program előtt még elloholok a helyi képtárba. Grigorescu (1836-1907) a van dyckos színű teheneivel, megint átkozottul jó. Jó még: Petrascu, Ion Mattis Teutsch (1884-1960); fia, unokája is festő; Vasile Grigore (1935-), Gheorgie Anchel (1933-), ki tudna közülünk egy kombájnt metafizikusra megfesteni - jól?!
10 óra, a Szövetség itteni háza, kávé, beszélgetés. A kapott adatok nyilván pontosak: informátorunk az itteni szövetségi elnök, egyben a Népfront összekötő, a városi tanács kulturális megbízottja, a múzeum igazgatója, pártfunkcionárius, és delegálva van a bukaresti központi művészeti tanácsba is. Festő. Itt művészdiploma után mindenki köteles 3 évet munkahelyen tölteni. A jobbak választhatnak először. Utána is, gyakorlatilag mindenki állásban marad. A festők 80%-a tanít.
Délben föl 1800 méterre Poliana-Postavaru, sílifttel, tényleg Svájc. A borsos levesből egy fél marha lóg ki, a főzeléket már nem bírom. Bukarestnek tartva útközben Sinaiában egy középkori kolostor. A virágágy szélén, lócán, őszszakállas pópa sütkérezik a napon. (Hány száz éve?) Minden mozdulatlan, szél sincs. Egy kisvárosban még megállunk: Grigorescu háza. Sötétre pácolt fenyőburkolatú műterem. A fényszűkéért bőven kárpótol a fenséges atmoszféra. Szegény, csacsi, racionális XX. századunk: Körben képek, tengeri táj, katonalovak, kedvenc tehenei - olajban; jó.

PÉNTEK. A délelőtt szabad. Tolmácsunk (hivatalból, tudom) mindenáron le akar beszélni a híres régi zsidó temetőről, - hogy a földrengésnél mind ledőltek a kövek. Megnyugtatom, nekem elég az a fele is, ami feltehetően a hátára esett. A temető szigorúan zárva ünnepek miatt. Kénytelen vagyok megtenni apósomat idetemetettnek. 3/4 óra a portán. Aztán bent. 35 000 kő, de nincsenek olyan szépek, mint fönt, Bukovinában.
Délben kiállítás-megnyitónk: Galéria Caminul Artei. Kb. Ernst Múzeum, kicsiben. Megnyitóbeszédében Kovács Béla április negyedike alkalmából munkásságunkat, a szovjet és a román felszabadító hadsereget méltatja. A mongol és a koreai nagykövet gratulál a magyar nagykövetnek. A kiállítás jól hat. 70 ember, rádió, TV. Utána 2-től 1/2 5-ig díszebéd egy tükrös-velencei csilláros palotában. Nagypéntek lévén hústalan ételt kérek, az Arta főszerkesztője a magyar kultúrattaséval azon vitatkoznak, ehetek-e halat.
Este egy magyar grafikuslány rézkarcai és puliszkája. Megtudjuk, hogy a román színjátszás tényleg világhírű.

SZOMBAT. Ion Gheorghiu (1929-) műtermébe két taxival. Nonfiguratív, vagyis inkább absztrakt, dekoratívba hajló, szép színekkel. Velencei biennálés képei. Aztán át a Museul Collectilor de Arta-ba. A földrengés nem volt tréfa. Múltkor még sok félbevágott magas házat láttam. A múzeumok újjáépítése majd később, addig is egy palotába gyűjtötték a kis magánygyűjteményeket. Talán 50 terem, Louvre. Sivák és elefántcsont Buddhák, rengeteg gyönyörű szőnyeg-, fegyver- és ékszergyűjtemény, ikonok, aztán hazai és külföldi festmények. (A kollekciókat együtt tartották, szerencsére.) A képek közepesek, jók és nagyon jók, már ahogy ez lenni szokott. És akkor egy Bonnard. Képcsarnoki méret, 80x60. És itt elakad a mese, a csevegés, itt sírni vagy táncolni, vagy nem tudom mit - leírhatatlan. Miért él tovább egy festő egy ilyen kép befejezése után. Mit remél? És én? Aki aligha fogok...
A teremben különben még volt egy Picasso, két kiváló Utrillo, Matisse, Derain is. A Bonnard-t próbáltam lerajzolni, hogy valamennyire memorizáljam. A negyedik beszaladó hivatalnok ezt utólag kivételesen meg is engedte.
Aztán az előtérben kábultan kanalaztam a joghurtomat.
Vannak emberek, akiknek Romániáról beszélve-ítélve nem jut eszébe a suceavai kolostorvidék, a Nemzeti Múzeumuk, Grigorescu, a bukaresti belváros a sétálókkal, - az egész élő gyönyörű román kultúra. Akik ezt elfelejtik - lusták gondolkodni. Igen, van más is. Itt nincs?!
A késő esti repülővel jöttünk haza. Kapukulcs. A család alszik. Zoli tanácsára előkeresem Hölderlin Hüperionját. 

●

1983.08.  //  C.01236 // A -TANÚ EZ A KŐHALOM- hátsó borítójára /terv maradt/ 

Ezt is rosszul választottam.
A fotózást játéknak szántam;
persze feladattá nőtt - időnként keserves
feladattá - mint előbb-utóbb minden,
amibe belekezdek.

Vagy nyolc évig a közhasznúság hiánya is zavart.
Mire való egy magánarchívum 52 zsidó temetőről,
ha egyszer se kutató, se fotós, se zsidó nem vagyok.
Megrendít ez a kultúrkincs.
Legjobban a kelet-romániai köveket szeretem.

1942-ben születtem Budapesten, itt is élek.
Festőművész vagyok, évi 10-15 kiállításon
veszek részt; itthon és külföldön.

 

●


1983.08.  //  C.01246 // Tanulmány – Iskolaépület és közlekedésbiztonság

A Tömegkommunikációs Kutatóközpont felkérésére

A "veszélyes hely" nemzetközi jelzése a sárga villogó fény. Ennek intenzívebb változata lehetne az iskolák előtt a gépkocsik számára, kétféle módon is. Az egyik: a szokványos KRESZ tábla magasságú oszlopon kettős gömbbúra egymás mellett, sárga. Felváltva villannak. A másik. Az iskola portásfülkéjéből programozható, vagy elektronikus időmérőhöz kötötten programozva a lámpák a veszélyes napszakban gyorsabb ütemben villognának.
Más: fotócella érzékeli az iskola kapujában, ha egynél több gyerek jön ki: a villogás gyorsul.
Más: veszélyes utcasaroknál már alkalmazott módszer szerint az úttestet sűrűsödő keresztirányú csíkozással kell ellátni, ami a gk. vezetőben tévesen a gyorsulás érzetét kelti és lassít.
Más: külföldi ötlet szerint iskola előtti útszakasz olyan fokig hepehupás, hogy az autó gyors menetnél egyszerűen szétesik.
Más: kérdéses, hogy a nemzetközi KRESZ normákkal egyeztethető-e, lehetséges lenne az útburkolat rendkívül intenzív festése, esetleg a felület 50-70%-a fehér, vagy sárga színű, megfelelő értelmezhető mintával. Esetleg egy új jeltípus megalkotása erre a célra. Mondjuk: pöttyözés.
Más: Az új iskolaépületek bejáratait a főútvonalakról el kellene húzni. A meglévő iskoláknál az udvari bejáratot tenni gyerekbejárattá, hogy megnövekedjék a távolság az utcáig.
Más: Valószínűleg jogszabály, hogy a tanár a gyerekért az iskolakapuig felelős, nyilván ezért is kíséri le az osztályt a tanítás végén. Zárt rendben vonulnak. Ha ez módosítható lenne, vagyis az "iskola vége" az utolsó tanítási óra becsengetése lenne, akkor a hazaindulás időben széthúzódhatnék (kiscsoportok) és a szabadság pillanata nem a járdára érve következne be.
Más: Az iskolaélet polgári-demokratikusabbá szervezésével lehetséges lenne a tanulóknak olyan személyes alternatív belső mozgásokat szervezni, ami teljesen elmosná a kapun-együtt-kitörés mozzanatát, vagy legalábbis önkéntessé tenné. pl. könyvtáréletet szervezni, és erre az időpontra optimalizálni. Klubhelységet, talán szerszám- barkácsműhelyt szervezni, ahol bejelentés nélkül még 30 percig lehet dolgozni.
Más: Osztályfőnöki órán, vagy egyéb új tantárgy keretében, ahol a gyerekek viselkedni, telefonálni, vásárolni tanulnak, a következő szerepjátékra lenne pl. lehetőség: egy felnőtt "rászól egy kicsire", aki átszaladt az utcán. (Fontos, hogy az életkort a valósnál fiatalabbra kell választani, hogy fölényesen mozoghasson a gyerek a szerepben. Más szituáció: "vidéki néninek" egy "úr" elmagyarázza a zebrát. aztán "egy úr" helyett egy kisfiú stb.
Más: A rendőrség kiszivárogtatná, hogy iskolák környéki gyerekbalesetek, vagy csak sebességtúllépések is sokkal szigorúbban bíráltatnak el. Veszélyeztetettebb helyeken időközönként jól feltűnő módon traffipaxos kocsik állhatnak, hogy a gk. vezetők ezt a típusú kontrolt beidegezzék.
Más: Valószínű, hogy ha az iskolaépület alaprajza megváltozna, elhagyná a cella- folyosó szisztémát, ami mereven kötött mozgáspályához szoktat -, és rátérne a demokratikusabban szerveződő, laza terek kapcsolatára, ahol minden pont mindenünnét kb. egyforma úttal elérhető -, akkor a járda szerepe is átértékelődne a gyerekek tudatában, - a gondolatot nem tudom befejezni - de talán kulturáltabban mozognának az utcán is, kevésbé kiszolgáltatva a primitívebb- prím örömöknek.

Gyerekruházat és közlekedésbiztonság
Célszerű lenne a gyerekek számára divatot teremteni hátközépre hátulra fölvarrható -ragasztható (forró vasalóval felhegeszthető) fényvisszaverő háromszögek, esetleg micky-egerek, Vuk figurák stb. számára. Lehetne hasonló anyagból karszalagot csinálni, vagy kabátujjon lévő rangjelzésként hasonló jelvényeket terveztetni.
A divattá manipulálás lehetséges eszközei:
Külföldi formák, akár idegen nyelvű feliratok, a játékautomaták forma- és színvilágát utánzó, vagy pop-os formációk. Esetleg hülyéskedő feliratok az ábrák alatt, vagy az önbizalmat - önértékelést erősítő, sugalló feliratok.
A manipulálás további lehetséges eszközei, hogy dotáltan, de maszek bizsuboltokban, trafikokban, butikokban kellene forgalmaztatni őket. Azt sugallva, hogy nyugatról származó, nehezen beszerezhető áruk.
A manipulálás további eszköze lehetne az árszínvonal széthúzása, szolgálatba állítva a szomszédirigység hasznos érzését.
Egyébként lehetne a formák, rendszerek kitalálására felnőtt, de talán iskolás gyerekek számára is pályázatot kiírni. Divatba lehetne hozni gyerek kalapokat is, hasonló fényvisszaverő mintázattal, mondjuk a cserkész kalaphoz hasonló nagykarimás búrkalapot. Valószínűen megtetszene a gyerekeknek. Divattervezőkkel távlati tervezést kellene végeztetni, hogy ha pár év alatt egy ilyen ruha divatja lefut, milyen formaváltoztatással tudják a figyelemfelhívó funkciót továbbmenteni. Hiszen pl. nem biztos, hogy 10 év múlva is anglomán lesz a jelvénydivat. Netán egy hazai divatiskolát is lehetne teremteni.
Esetleg a tanárok kiadott utasítás szerint rossz szemmel kellene, hogy nézzék az egészet, csakhogy a gyerekek boldogan hordják. Mondjuk meg kéne tiltani, hogy az iskola jelvényét (e célból kellene minden iskolának jelvényt terveztetni és legyártani) - az ilyen divatossá formált kabátokra föltűzzék. Szerintem a közlekedésbiztonság ennyi pénzt megér. Mellesleg a lokálpatriotizmus is erősödne.
Az élénk színű gyerekkabát, főleg az anorák - divatban van. Lehetne a divatot olyan irányba manipulálni, hogy minél hangsúlyosabban kontrasztos, nagycsíkos változatok váljanak kedveltté. Illetve mit beszélek manipulálásról, kabátot valószínűleg csak néhány nagyvállalat készít. Az ő formatervezésük alakítása már valószínűleg viszonylag egyszerű állami csatornákon keresztül megoldható.

Utcatisztaság
Lehetne gyerek- szemetelő versenyt rendezni. Nem tudom hirtelen hogyan, de a fogalom olyan jól hangzó, hogy ennek tartalommal megtöltése már biztosan könnyebb feladat lenne. Ezüst papírba burkolt elit szemetek, műszemetek, dísz-szemetek, mit tudom én. Mindenesetre az utca - szemét fogalmakat indirekten a helyes tudati mezőkre terelni.

 

●


1984.03.  //  C.01425 // kérdőív kanadai csoportkiállításunk katalógusába

a kiállítás csak terv maradt
Szüts Miklós - Váli Dezső

VÁLI VÁLASZA 

1. Miért festesz?
Mert itt hiszem magam a leghasznosabbnak.
Mert már egyszer belekezdtem.

2. Mi a feladata a munkádnak?
Országépítés.

3. Mi a napi, heti, évi festőprogramod?
Napi: esetleges
Heti: nincs
Évi: Homályosan, messze, nagy hegyeket látok magam előtt.

4. Szeretsz festeni?
Nem. De néha megrendül a föld, mégiscsak.

5. Hogyan készülsz fel az aznapi munkára?
Az ébrenlét első három órájának feszes és begyakorolt programjával.

6. Milyen típusú konfliktusaid vannak állvány előtt állva?
- biológiai: gyakori fáradtságom
- szellemi: hogy nem jut eszembe, ami kéne
- lelki: lesz-e már csoda itten, vagy nem?!

7. Áll-e melletted valaki, és ki (kik), persze gondolatban, a kép csinálása közben?
Pilinszky a fotelemben nézi cigarettája végét
Klee föl s alá sétál a műteremben
Szüts meg mindig belebeszél

8. Hány lépésre tervezel előre egy képet? (Mint a sakkozók) -
Elképesztően kicsi apróságokon múlik az egész. Tervezhetetlen, beláthatatlan. Elgurult spulni után tapogatózás sötét szobában.

9. Van-e állandó ''szellemi múzeumod''?
Igen, de nem nézegetem. Olykor vitaérvként használom.

10. Vannak-e kamaszkori ideáid, amik átmentődtek a szakmádba?
Igen. A szakmáról: hogy ez egy kurva fontos dolog.
Magamról: hogy kiválasztott vagyok és győzni fogok.

11. Mire lenne szükséged szakmailag?
Első válasz: semmire (Epiktétosz rábólint)
Második válasz: sikerre, sok szeretetre, dicséretre, határidőkre, megbízásokra

12. Mi hátráltat a munkádban?
Semmi.

13. Hogy méred magad?
A félkész képet: az előző pillanathoz
A kész képet, ha lírai: a Tor zum verlassenen Garten-hez, ha dráma: A Todesengel-hez (Klee-képek)
Magamat: egy 50 éves piarista paphoz (ritkán találkozunk) [Jelenits]

14. Honnan szeded képeid témáit?
Az a négy forma, amit az elmúlt 20 évben kitaláltam... még működik.

15. Van-e maradandó szellemi kapcsolatod befejezett képeiddel?
A tegnapelőtt festett remekmű ma már nem tud megvigasztalni. De néha mégis, egy kicsit. Egy régi lány a villamos ablakából.

16. Mi a szerepe a véletlennek a munkádban?
Én - tévesen - azt hiszem, hogy ő fest helyettem.

17. Mi a napirended? (a szokásos)
6.40 vekker
bébitej cumisüvegbe (gyakran mellémegy)
34 p. jóga
19 p. futás (Szigligeten 20 és fél)
két meleg szendvics teával
olykor 60 p angol fordítás
egy ásítás, majd kezdek festeni
délben 2 óra alvás pizsamában
délután a munka és a család keveredik
1/2 11-ig akkor még ágyban kis olvasás

18. Hány napot festesz egy évben?
Azt így nem jegyzem. Szándékom szerint minden munkanapon. Gyakorlatban kb. heti 4 nap.

19. Hány képet festesz évente?
30-35-öt kezdek, aztán 2-3 évig folytatom őket.

20. Foglalkoztat-e befejezett képeid sorsa?
Igen. Opusz-szám, iktatás, diapozitív-archiválás, szerepeltetések jegyzéke.
A jobb képek: nem örülök, ha magángyűjteménybe kerülnek, viszont főművet jobb képtárnak ingyen is
Rossz képek: szerencsésen otthon maradnak, rendszeresen szelektálom, irtom

21. Magyar festő vagy?
Igyekszem megakadályozni, hogy a fontos képeim külföldre kerüljenek. Ennyiben.

22. Milyen művekhez menekülsz, ha baj van?
Gondolati naplóm gondolataihoz. Más ritkán segít.

23. Mire vágysz?
Nyugodt haláltusára
Végső győzelemre
Picivel több napsütésre

--------

SZÜTS MIKLÓS VÁLASZA // C.01429

1. Miért festesz?
- Segít élni.

2. Mi a feladata a munkáidnak?
- Hogy segítsen nekik élni - és meghalni

3. Mi a napi, heti, évi festőprogramod?
- Szívesen mondanám, hogy nincs, de valószínűleg nem igaz. Van, de sokszor még csak nem is verbalizált, és a készülő kép mindig módosítja.

4. Szeretsz festeni?
- Szeretem a festék szagát. A csendet a műteremben. A nagyritkán felcsendülő örömet. Szenvedni - persze - nem szeretek. Jobb szó: kínlódni. Mindenki. Tudom.

5. Hogyan készülsz fel az aznapi munkára?
- Fél liter forró tejeskávé.

6. Milyen típusú konfliktusaid vannak állvány előtt állva?
- Gyakran nyomaszt, hogy száz haszontalan mozdulatra jut egy hasznos. És mind a százban hiszek, amikor megteszem.

7. Áll-e melletted valaki, és ki (kik), persze gondolatban, a kép csinálása közben?
- Nem. Vagy mégis? Gyakran használom mások gondolatait (formáit), többnyire csak utólag ismerem föl őket.

8. Hány lépésre tervezel előre egy képet? (Mint a sakkozók) -
- Sehány. ha az tervezés: előre választom ki a kép méretét (az esetek többségében megmarad), a technikát, általában a keret is megvan előre.

9. Van-e állandó ''szellemi múzeumod''?
- Mindig vannak szerelmeim. Fogynak, sajnos.

10. Vannak-e kamaszkori ideáid, amik átmentődtek a szakmádba?
- Alig emlékszem kamaszkoromra. Talán a vágy a sikerre, dicséretre? Nagyon készültem valamire.

11. Mire lenne szükséged szakmailag?
- Keretekre. Komolyabban: feladatokra.

12. Mi hátráltat a munkádban?
- Néha a depresszió. És a kerethiány. (anyagi keret is)

13. Hogyan  méred magad?
- Elfogultan.

14. Honnan szeded képeid témáit?
- A kép indításához: előző képeimről.

15. Van-e maradandó szellemi kapcsolatod befejezett képeiddel?
- Egyik-másiktól ma is átmelegszik a szívem, ha viszontlátom.

16. Mi a szerepe a véletlennek a munkádban?
- Ő csinálja a képeimet. Én csak ellenőrzöm.

17. Mi a napirended? (a szokásos)
- Reggeli után, nyolc óra tájt - többnyire még pizsamában leülök képeim közé, elszívok 4-5 cigarettát és tűnődöm: mi történt velük az éjszaka. Aztán nagyjából egész nap ezt csinálom.

18. Hány napot festesz egy évben?
- Mondjuk kétszázat. (kb. heti 4 nap)

19. Hány képet festesz egy évben?
- 83-ban: 19 olajkép - ha jól emlékszem - 38 színes rajz és kollázs. (nincs itt a könyvem)

20. Foglalkoztat-e befejezett képeid sorsa?
- Igyekszem úgy tenni. Váli azt mondja: ez is dolgom. Korrekten adminisztrálom őket. Néha egyik-másik nagyon hiányzik. Örülök, ha jó helyre kerülnek.

21. Magyar festő vagy?
- Igen.

22. Milyen művekhez menekülsz, ha baj van?
- Svejk, Sam Small, József és testvérei, Chopin talán, mostanában: Arany János levelei. Szeretnék a Bibliához.

23. Mire vágysz?
- Ha elég bátor lennék: hogy ne legyenek vágyaim.
őszintébben: több tehetségre, dicséretre
még őszintébben: nem mondom meg.
Szüts Miklós
84.3.17.

●

1984.09. //  C.01476 // Balassagyarmat, katalógusba
1985. ápr. 5-25. kiállítás

valamikor úgy gondoltam,
egyszer lesz egy nagy fehér műtermem,
és reggelente első pillantásom a készülő képre esik majd.

aztán felnőttem, és lett egy nagy fehér műtermem.
és ágyamból csakugyan a készülő képre látok.
ami - hiszen befejezetlen - szinte mindig nyomasztóan rossz.

de azért felkelek.

●
 

1985.04.  //  C.01558 // kiáll. katalógusba terveztem

...Én itt bele fogok gabalyodni. Tudniillik én tudom, hogy számomra Munkácsy virágcsendéletében egy megdöbbentő időélmény jelentkezik. De ezt szavakra lefordítani bizony kutyanehéz. Időélmény, olyan értelemben, hogy: időtlen. Hogy, mintha nyári délután, amikor a fölfuttatott vadszőlőben zizegnek a méhek (ez egy olyan radnótis kép). 1953-ban Leányfalun ültem egy padon, egy befuttatott házfal előtt, és zizegtek a méhek, odasütött a nap, és az egész olyan volt, mintha megállt volna az idő, ahogy a sláger mondja, és tényleg, mintha az idő nem működött volna. Most az a Munkácsy kép, vagy Chardin képei, vagy hát nagyon sok, tulajdonképpen főleg erről beszél, és ezen kívül még millió dologról, aminek egy részére én nyílván süket vagyok. Vagyis az idő egy móka, amit technikai segítségünkre talált ki a Világfelelős, ami vagy van, vagy nincs, egyenlőre úgy néz ki, hogy van, de az egész olyan nagyon nincsen rendben. Nem tudom ezen ki, milyen módon esett át. Nekem egy barátom elmesélte, hogy most már tudja, hogy ez egy nem olyan egyszerű dolog. Ugyanis egy furcsa álma volt, hogy reggel kilép az utcára, és csődület, rendőrök, autók, és megtudja, hogy a házban lakó trafikost meggyilkolták. Ezt álmodja, ezek után reggel lemegy a ház elé, csődület, rendőrautó és a házbeli trafikost meggyilkolták. Ő ezt néhány órával előbb megálmodta, ő azóta tudja, hogy ez nem egy egyszerű dolog, ezzel a vekkerrel, amit naponta fölhúzunk..."
(részlet egy interjúból 1982.5.)

 

●

1985.07. // C.01583/3 // megbocsátás lajstrom

(lelkigyakorlatos csoport számára, itt a később átírt változat, ami
megjelent a Mozgó Világ 1990/04-ben
a Hittanlecke felnőtteknek - B/1990/23 részeként)

HITTANLECKE FELNŐTTEKNEK IS békét akarsz? magadnak is?
egyszer és mindenkorra
meg akarsz-e bocsátani mindenkinek?
azoknak is, akik büdösek
akik a boltban becsaptak
gumibotot hordanak
rosszul javították meg a vízcsapodat
félrekezelték édesanyádat
akiket a mamád utál
ellenségei minden hitnek
gyűlölik a magyarokat
tehetségesebbek nálad
nem figyelnek rád eléggé
lehányták a lépcsőházat
bömböltetik a magnót éjjel
nem adták neked kölcsön a...
nem hitték el neked, hogy...
mással randevúztak helyetted
szebbek nálad
egyszerűen csak jól elkéstek
megvertek, vagy szüleidet
akárcsak sportban
gazdagabbak
fecsegősek
megették a tízóraidat
tehetségtelennek tartanak
megmosolyognak
eltörték a kedvenc bögrédet
vezetnek tégad, pedig alkalmatlanok rá
pornót készítenek
öregek, és csak a macskájukat szeretik
túl nagy fülbevalót viselnek
meg akarsz-e bocsátani Hitlernek, minden diktátornak
minden nációnak
meg tudsz-e bocsátani az Atyának, hogy jobb sorsot szánt neked, -
és ezért most keresztbe tett neked?
és magadnak, hogy a múltkor olyan csacsi voltál?
és hálát akarsz-e adni mindezekért?

 

●


1986.05. // C.01666 // beszédem Bálint Endre ravatalánál

Kedves Bandi! A fiatalabb kollégák, a tanítványok, a tőled indulók nevében búcsúzom tőled. Akik megfordultak nálad, pitvarodba jártak, pitvarodba tartoztak ideig-óráig. Ideje és helye van, hogy megköszönjük életedet.

Köszönjük, hogy tanulhattunk tőled ecsetkezelést és világképet. Hogy használhattunk téged, s végül elhagyhattunk téged, mint ez mindig is a dolgok rendje volt. Köszönjük a környezetedet, a műtermedet. (Milyen jók is azok a helyek, ahova érdemes járni, de nem kötelező!) A különös és fanyar tárgyaid halmazát. Azt a fájdalmas, izgatott és kérdésekkel teli kapcsolatot a tárgyakkal, amely ott lüktetett a szobádban is. Hogy mi is ez az egész háromdimenziós dolog itt körülöttünk. Köszönjük falaidon a képeket, a Vajda-rajzokat. Az üvegezett könyvszekrényt a reprós-albumokkal, mindig mutattál közülük valamit. Köszönjük vállalt munkádat: a figyelmedet irántunk, a beszélgetéseket, a véleményt és ellenvéleményt. Ítéleteket és anekdotákat. A szűkebb és tágabb értelemben vett korrektúrákat, az életkorrektúrákat.

Másodjára: köszönjük szenvedéseidet. És itt nem is a betegségedre gondolok elsősorban, amely végül fallal zárt körül. Amellyel kínnal kínlódtál. (Testi szenvedésed által eleve külön sorsra választódtál ki.) Hanem arra a mérhetetlen belső csatározásra, ami nem csak jó műveiden, hanem minden könnyű szavadon, meséiden, minden irónián és groteszken átvérzett. Nem tartoztál a nyugodt mosolyú zakós férfiak közé. Hiteddel mindennap újjászülető kételyeid birkóztak. Ez minden gondolkodó ember sorsa. De ilyen tetézett, túlcsorduló mértékkel, Bandi? Azt hiszem, helyettünk is szenvedtél, kétségeid minket tanítottak, és minket erősítenek ma is. Nem volt hiába.

És végül köszönjük, amit országunkra hagytál. A kultúrával élő magyar emberekre. A jó képeket. Az okkereket és tűnődő-sápadt szürkéket. Külön köszönöm a Szomorú história négy képben című olajképedet, amely olyan fontos mű, mint Ferenczy Három királyokja, vagy Farkas István Szirakuzai bolondja. Itt lehullik minden maszk és minden póz, minden grimasz. Ebben a képben nincs önsajnálat. Ez nem romantikus titokkeresés. Mi ez a kép?! Nyugodt megérkezés és megállás, csöndes, figyelmes szemlélődés a nagy tó partján, a lét határánál. Hibátlan, pontos munka. Remélem előbb-utóbb múzeumba kerül, mindnyájunk örömére. 

Köszönjük az életedet, Bandi!

 

●

1986.05. // C. 01666a // Pünkösd - virrasztásra, felkérésre ''hozzászólás''
3h hajnalban olvastam föl a ''Kassai'' templomban

Testvérem!

Rühelled a szomszéd fiát, mert éjjel bömbölteti a magnót, s ráadásul sarkával veri hozzá a ritmust?
Jézus rühelled.
Lenézed főnököd, mert buta és kisstílű?!
Jézust nézed le.
Közönyösen élsz harminc osztálytársad vagy kollegád között?!
Jézussal vagy közönyös.
Türelmetlen vagy, mert rossz a közlekedés
Jézussal vagy türelmetlen.
Áldozatnak tekinted magad a családban, mert úgy érzed, mások helyett dolgozol,
vagyis elégedetlen vagy életeddel
akkor Jézussal vagy elégedetlen, és nem hiszed el neki, hogy Ő vigyáz rád.
Honnét tudjuk ezt?
Jézus azt mondta: Gyertek oldalamra, mert éhes voltam és ennem adtatok, beteg voltam és meglátogattatok. Mert amit tettetek, nekem tettétek!
Jézus nem azt mondta: hogy látogasd meg, viseld el, becsüld, légy vele türelmes, ha ő is jár templomba, ha egyébként is kellemes ember, és jóba vagy vele.
Jézus arcát embertársad arcán át látod. Ott ül most melletted, vállad a vállához simul. Nézd meg, mosolyogj rá.

Hogy ezt megéljük
ebben növekedjünk
ez a Szentlélek munkája bennünk.
Krisztus a Szentlélek legnagyobb ajándéka számunkra.

Imádkozom, hogy kirajzolja bennem a Krisztus-arcot...

●

1986.07. // C.01665 // Kritika folyóirat - Vélemény poster -(élet)ügyben ...
György Péter barátom és S. Nagy Kata barátom vitájában.
Hozzászólás a poster- vitához

A fiatalság sokszor valóban bolondság, de aki túl van rajta, annak már nem heles ezt kimondani.
Amúgy is, a fiatalság ez esetben okosság. A baj itt az, hogy a poster (élet) ügyét megítélni kevés az okosság.
    Mert Péter azt mondja: Itt vana kis ronda szürke autó (élet). Sok baj van vele, büdös is, drága is, ráadásul sokat fogyaszt. Le vele.
Kata meg azt mondja: Igaz, de ez engem mindennap hazavisz. Biciklizni meg nem tudok.
VD.

 

●

1986.07.  // C.01680 // Mátraalmási Művésztelep zárókiállítására megnyitóbeszédem
(Salgótarjáni Múzeum) (megkértek rá)

 

Salgótarján, vagy mondjam ki rendesen, ahogy most megtanultam: Sálgóótálján, meghívott minket egy hónapra kosztra-kvártélyra dolgozni. Köszönöm, köszönjük. Salgótarján jó formáját találta evvel a mecénálásnak. Pedig okosan beleavatkozni a művészek életébe, mecénálni nem is olyan könnyű. Nézzünk néhány példát.

Azt hiszem, frankfurti az az állatkerti kísérlet, hogy a majmoknak ecsetet adtak. Élvezettel mázoltak a fehér papírra. Egy idő után aztán megérttették velük, hogy a kész rajzért mindig kapnak egy banánt. Az állatok elkezdtek egyre gyorsabban és gyorsabban dolgozni, végül egy-két vonás után nyújtották a -kész- művet.

Menjünk tovább. Az Egyesült Államokban egy gazdag mecénás művésztelepet létesített. Tudta, hogy a művészek gyakran nem szeretik egymás szagát, ezért a műteremlakásokat egymástól jó messzire egy erdő közepébe telepítette. A vendéglátás teljesen ingyenesre volt meghirdetve, s hogy az étkezések idejére se kelljen összegyűlni, a dolgot úgy szervezték meg, hogy majd a személyzet hordja ki az ebédet külön-külön a házakba. A művésztelepre azonban senki nem jelentkezett, üresen áll.

Más. Észak-Koreában a festők kötött munkarendben dolgoznak. A kiemelkedő művészek közül néhány engedélyt kap, és ők festhetik a tömegjelenetek közepére Kim Ir Szen és Kim Jong Il portréját.

Kubában a festők egyszerűen fizetést kapnak. Maguk sem tartják a szisztémát célravezetőnek.

Norvégiában, ha jól emlékszem, a művészek minőségi kategóriákra vannak osztva, s ha jövedelmük nem éri el a megállapított minimumot, az állam kiegészíti.

Hódmezővásárhely mecenálással tönkretett egy nagynak induló festőt.

Hát végül is hogyan kell mecenálni?

Nem tudom. Gondolom, hol így, hol úgy. Például, ahogy most Salgótarján tette. Talán egyszerűen: szeretni kell a művészeket. A szeretet persze nem érzelem, hanem alkalmazkodó, okos munka. Például így: Mátraalmáson, ahol most dolgoztunk, sokan foglalkoznak gombagyűjtéssel. Ez úgy néz ki, hogy kosárral járják az erdőt. Az ehető gombákat leszedik, a mérgesgombát pedig fölrúgják, nehogy véletlen valaki fölszedje. Ez: élő szeretet.

Köszönöm a figyelmüket. A kiállítást megnyitom.

 

●

1987.04. // C.01765/2 // ERNST MÚZEUM, HÉT MŰVÉSZ - kiáll. katalógusba

 

●

 

1986.10.  //  C.01713B // Ima a békéért
megjelent: Magyar Családi Kalendárium" 1988.
szerk: Horgas - Levendel Júlia
(Népfront, Családvédelmi Tanács)

 

Itt vagyok előtted, Uram!
Taníts engem a békére, Uram!
Taníts meg minket a belső békére, Uram, mert ez a világbéke feltétele!
Béke belül, és megőrizni mások békéjét is.
Békében akarok élni, Uram!
Békében- először is önmagammal. Különben hogyan élhetnék békében másokkal?!
Békében, tehát: elfogadva minden tévedésemet
sutaságomat
ügyetlenségemet
tehetségtelenségemet
minden csacsiságomat.

Másodszor - és ez után - békét teremteni a világban.
Békében élni, nem haragban.
Békében kislányommal, amikor éppen 217-edszer
felejti égve a villanyt a fürdőszobában
- a legrejtettebb gondolatomban is békében akarok élni
avval a Közért-pénztárossal, aki időnként becsap
- avval a harmadik emeletivel, aki részegen időnként
lehányja a lépcsőházat
- Uram, teljes szeretetben akarok élni avval a fekete bőrnadrágos
sráccal is, aki folyton a magnóját bömbölteti
add Uram, hogy  mindent megtegyek a szeretetért, vagyis a
békéért; amikor zavarnak
amikor elkésnek
amikor figyelmetlenek
amikor kihasználnak
amikor elfelejtik, hogy-
amikor tönkreteszik, pedig-

Harmadszor, Uram, a többieknek kérek békét.
Különösen azoknak, akiket én zavarok
akiknek én vagyok kellemetlen, bántó
akiknek én okozok bajt, sérülést, kárt

A béke ellentéte nem a háború.
A béke ellentéte a szeretetlenség.
A mauthauseni koncentrációs tábor közepén békében élt
az a magyar asszony, aki háromszor is megszökhetett
volna, de nem tette, mert látta, hogy néhány embernek
nagy szüksége van itt az ő szavára, jelenlétére.

Uram, ha mi magunkkal és másokkal békében élünk, számunkra
az a világbéke.
Jöjjön el a Te országod.
Amen.

 

●

1988.02. // C.01901 // Derkovits díjasok kiáll. katalógus
...Volt ösztöndíjasok mondják:
V á l i  D e z s ő  (1977)
"Nem vagyok lázadó alkat. (A hiba nemcsak másokban van.) Nem hiszem, hogy az irányítók csacsibbak az általuk vezetetteknél, általában. Belsőépítész diplomával, de már 8 éve csak a festésnek élve nékem igenis fontos volt, hogy az apparátus munkásságomat 1977-ben Derkovits-díjjal minősítette. Szeretem, ha megdicsérnek. Evvel egyébként megkezdődött életem máig (?) tartó korszaka, boldog korszaka, amikor is képeim eltartanak, engem és családomat - ha szerényen is." ...

 

●

 

1988.02. //  C.01929 // "semmit nem akarok, csak tisztességesen élni"

MOZGÓ VILÁG interjú 1988. 9.

- Tudjuk, semmit nem bízol az utókorra, műveidet számozod és lajstromozod, beírod meg átírod, fotózod. Miért?

- Mindig fontoskodok, főleg azért. Meg jó játék. Sokkal jobb evvel foglalkozni, mint festeni. Bocsánat.

- Utóéletüket is figyelemmel kíséred...

- Igaz. Épp most vásároltam vissza egy műgyűjtőtől két fontos képemet. Elég erőszakos voltam. De félő volt, hogy eladja külföldre, ígérete ellenére. Szerencsére elég olcsó voltam... 83-ban pedig nem kis munkával visszaszereztem a Nemzeti Galériából egy gyenge képemet. Ott rögtön a raktárfolyosón darabokra törtem, az osztályvezető rémületére. Választhattak helyébe a műteremből, akármennyit. Kettőt vittek.

- Elmondanád, hogyan kezdted, milyen témákkal foglalkoztál, mik voltak az alkotói korszakaid?

 Önarcképek; megfestettem magam cári tiszti egyenruhában, égő várossal a hátam megett, ma is rejtély, miért. Talán 66-ban találtam rá a műtermem lerajzolására, ez a témám azóta többször visszatért. 1969: diplomát végleg fiókba, szabad foglalkozású, igazi festő. 69. június: ''Angyali üdvözlet'', a nonfiguratívra való újra rátalálás boldog szédülete.  Hazaérkeztem. Aztán ez meg is maradt tizennégy évig. Bár a nonfiguratív, ha jobban belenézek, nem is volt annyira nonfiguratív; látvány-, valóságtöredékekkel volt tele. Mint a 70-es évek elején, az angyalos képeimnél. Ajjaj, kezdek beleveszni a részletekbe. Na. 74-ben kezdtem a műterempadlómon fölgyülesztett szemetet megfesteni, ebből később, mikor beláttam, hogy mégis kötelező megtanulnom fotózni, egy fényképsorozatot is csináltam 81-ben, ki is állítottam a műcsarnoki kiállításomon táblaképeim mellett. 83-ban lakást bővítettünk, alig tudtam dolgozni. 84: az újrakezdés ijedelme, kapkodtam fűhöz-fához. Többek között lerajzoltam egyet a nyolc-tíz évvel korábban, minden távolabbi cél és ok nélkül készített zsidótemető-fotóimból. Kétezer négyszáz felvételem volt a magyar és a miénknél szebb és kulturáltabb kelet-romániai temetőkről. Most talán mégis lesz belőle egy könyv, én így szólok hozzá a román kérdéshez. Szóval megfestettem, aztán ennél a témánál ragadtam, legnagyobb csodálkozásomra 87 nyaráig.

- Erre az anyagodra kaptad a Munkácsy-díjat is...

- Nem, azt az egészre együtt. A temetők után pedig újra a műtermet kezdtem rajzolni, tavaly. Hát ezek az én korszakaim.

- Valamit elfelejtettél... Bálintról beszélni!

- Bocsánat! 68-ban ismertem meg személyesen is. (67-es Dorottya utcai kiállítása óta csodáltam.) Néhányszor még korrigált is nekem, első kiállításomat ő nyitotta meg, ravatalánál búcsúztattam.

- Mit tanultál tőle?

- Sok mindent. A gondolatait kevésbé szerettem, mint a műveit. A tüzesbarnák kezelési módját, a felület visszakaparását. Nála is: egy forma - egy szín. A képek ikonos osztását is használtam évekig, bár egészen más indítékból, mint ő.

- Téged még a 85-ös tévéinterjúdban is mint Bálint-követőt emlegettek...

- Szívesen vállalom, ha ez így van. De azt hiszem, nincs így.

- Akkor itt közbeszúrva adódik a kérdés, kik hatottak rád, és hogyan vélekedsz kollégáidról?

---

- Klee az apám. Braque a halálcsónakjaival. Morandi. A csodálatos önhitt Rothko. Nagy Balogh az öt jó képével és Nagy István. Ferenczy a zöld fenekű lovaival. Ha képet adok be, mindig megkérdezem magamtól: Vaszkó Erzsébet ezt kiengedné a műterméből? Farkas István, aki mindent tudott előre, bár a főkérdésben tévedett. Persze Vajda. Visszafelé menve: Ambrogio Lorenzetti. Antonello da Messina, mindent tudott a végtelenről. Vermeer méhzümmögés-csöndjével. Sok jó festő van. És a kollégák? A Bak-Nádler-féle újgeometrizmussal nem tudok mit kezdeni; számomra kiesik, ami nem szakrális. Az Új Vadak nekem rémesen unalmasak. Kik a legjobbak? Földi Péter a madárkáival, Tölg-Molnár, mint egy úthenger, tartja a formáját. Iszonyú tehetségesek, de nem tetszik, amit mostanában csinálnak: Swierkiewicz, Kazovszkij, Nagy Gabi, Kárpáti Tamás, ef. Zámbó, Kovács László mindig kiváló, csak nagyon keveset látni tőle. Németh József 1960-as Műcsarnok-kamaratermi kiállítására emlékezve még ma is eláll a lélegzetem. Újházi fontos. Ez jut eszembe... Anna Margit...

- Köszönöm. Visszatérve, még egy dátum: 86 őszétől képeid szétajándékozása...

- Igaz. Hát, beszéljünk róla. Őriztem az életművemet. S akkor ősszel megérett bennem egy véleményváltozás. Rájöttem, az egyszemélyes múzeum-szisztéma nem jó. A művek jobb, ha konfrontálódnak a konkurenciával, vagy éppen közéjük simulnak, mindenesetre inkább legyen sok helyen az anyagom. Ezenkívül rájöttem, kár lenne várni halálomig, hogy felgyülemlett gondolataimat-képeimet elkezdjék használni. Hát minek őrizzem?! Mindebből egyenesen következett, szét kell őket szórni. Külföldre eladhattam volna ugyan, de én ezt szigorúan neked, nektek és az unokáitoknak csináltam, nem a müncheni fogorvosoknak. Itthon viszont az a szűk réteg, akinek kellek, fizetésképtelen, illetve nem szokott hozzá, hogy ilyesmire pénzt adjon ki. Összegeztem, egyetlen lehetőségem maradt, a szétajándékozás. Egyébként így szinte minden képem legfeljebb pár kilométerre van tőlem és egy telefonnal visszakereshető. Nem tartott volna a dolog egy évig, de iszonyú nagy munka volt. Háromszázhúsz művet dokumentálni, diázni és fotózni, paszpartúzni, minden üveg mindkét oldalát lemosni, fölhívni az illetőt, hogy választhasson, elbeszélgetni vele, ha a kép nagy: hazaszállítani neki, rendszerint a tiplit is én vertem a falba... És rengeteg pénzbe is került egyébként. A keretek. Hát így... Nagyon boldog voltam evvel a munkával, és akkor is, amikor végre befejeztem... Nagyon nehéz több száz embert találni, akire képet lehet rásózni, és még örül is neki... Persze, múzeumoknak is adtam

- Mennyi műved van egyáltalán? Biztos tudod szám szerint...

- Tudom. Múlt év végéig készült 1350. Ebből megmaradt, vagyis nem pusztítottam el: 640. Nagy része, 550 már elkerült itthonról - tehát már működik. Rajzok és képek.

- Önálló kiállításod?

- Huszonkettő. De hát ez a szám nem sokat mond, ez sok mindentől függhet. Legfeljebb a szorgalmamról...

- Beszéljünk most a szakmai közéleti tevékenységedről!

- Szörnyű kifejezés. Tehát. 75-től öt évig tanítottam a zebegényi nyári szabadiskolában. Olyan programot kellett kitalálni, hogy a félprofi festő egyenlő eséllyel és reménnyel  dolgozhasson a nyugdíjas fejőnővel. Mert olyan is volt. Közben 78, a jubileumi Stúdió-kiállítás a Nemzeti Galériában. A Stúdió vezetősége ezt diplomámra hivatkozva rám bízta. Ott kitaláltam, mi lenne, ha mindenki kapna egy kis, teljesen önálló területet, boxot, mint annak idején nálunk az Iparművészetin, év végén. Sikerült megszervezni. Még a paravánépítő brigáddal is én alkudtam meg, a tűzoltóság számára meneküléstervet kellett rajzolnom. De meglett. A hivatal részéről az újítás miatt nagy volt az ijedtség, vagy öt zsűri, miniszterhelyettesi kiszállás. Az én munkámat is ki akarta Tóth Dezső dobni. Vészitscsel sok vitám volt, de akkor ő védett meg. Aztán mégiscsak összeállt az egész, bár a hivatal egy ideig még duzzogott. Ki sem akartak engedni a Stúdióval a párizsi kiállításunkra. A sajtó meg örült, hogy nahát, ezek a fiatalok valami egészen új irányt vettek... Pedig hát vettek volna ők korábban is - ez a boxos  rendszerből adódott, és a relatív liberalizmusból. Mi következne? Talán 81-ben írtam egy nyílt levelet a miniszterhelyettesünknek a fölöslegesen megszüntetett nagymarosi alkotóház ügyében. Százhatvan festő aláírta. Nem lett eredménye. Körülbelül ez idő tájt (nem tudom mikor, 1800 oldalnyi, géppel írt naplómat magam számára is hozzáférhetetlenné tettem - mikrofilmen őrzik csak), szóval elvittek egy Üllői úti lakásba, és megnézhettem a Gruber-hagyatékot. Zseniális festő volt. Ott kitaláltam, és pár hónap telefonálással és levelezéssel megszerveztem, hogy létesüljön Gruber Béla Emlékmúzeum a váci zsinagógában. Mindenki egyetértett egy idő után, vásároltak, leltároztunk, az építésznek kiadták az áttervezés munkáját, jegyzőkönyvek készültek - végül néhány év múlva elakadt az ügy, Vácnak elfogyott a pénze, állítólag... Közéletnek számít, gondolom, hogy a Szövetségben a festők vezetőségében benn vagyok. Nem sok haszonnal. Na, még egy dolog, ami viszont sikerült. Szüts Miklós festővel, jeles barátommal és szekundánsommal észbe vettük, milyen kár, hogy a Tavaszi Tárlatok intézménye szép csendesen kimúlt. Beszéltem az érdekelt fontos emberekkel, aztán írtam ez ügyben is egy nyílt levelet a Szövetségen keresztül, 1986-ban. E percekben nyílik meg a Műcsarnokban.

- Most mesélj az életedről! Az angoloknál egy önéletrajzhoz a hobbilista is hozzátartozik. Mi minden érdekel?

- Engem sok minden. De biztos, hogy ez másokat is érdekli?... Na jó. Sorra. Tizenkét évesen április 1-jei groteszkként teljes rendet csináltam a szobámban. Hatott és visszahatott. Megtetszett a dolog. Tartom. Akkoriban csak a geológia érdekelt. Ma már tudom, miért. Elkezdtem egy geológiai lexikont írni, a D betűig jutottam el. Gimnázium. Versenyevezős voltam, eredményekkel. Az első közösség, ahol embernek tekintettek. Egyébként, kamaszkor: évekig a földön aludtam, Barcsay Anatómiájával a fejem alatt, varrtam magamnak egy hálózsákot stb., stb. Érettségi előtt hirtelen megtanultam tanulni. Így aztán később a kollokviumok könnyen mentek. Közben megismertem Senecát, évekig tanított, és eléggé megforgatta az életemet. Akkor dobtam ki először az egész könyvtáramat. Furcsa élmény volt tizenöt évvel később Epiktétosznál 40 gyönyörű oldalon elolvasni Seneca kétkötetes Erkölcsi leveleinek teljes tartalmát... Főiskola alatt nagyon szerelmes voltam - itt tartsunk egy perc csendet.... Sokat jártam akkoriban az országot, autóstoppal.
Főiskola után két évig építésziroda, először kisinas a Fintánál, a Hotel Duna Intercontinentál tervezőcsoportjában. Az egyetlen voltam, aki fél ötkor tette le a ceruzát - rohantam haza festeni. Fél év múlva át egy kisvállalathoz, mert kicsikartam belőlük a hatórás munkaidőt (persze részfizetéssel), ami akkoriban, 1968-ban hallatlan dolog volt. Már déltől festhettem. A Károlyi utcai antikváriumot és a Liszt Ferenc tér melletti hanglemezboltot a Népköztársaság útján ott terveztem, ezek ma is állnak. Ez utóbbinál kitaláltam, legyen a bolt a színes hanglemezborítókkal kitapétázva. Az ötlet annyira új volt, hogy féltem, nem fogják engedni. Ezért teljesen elrejtettem a műszaki rajzok között, csak a kivitelezés közepén vették észre. Később láttam ilyet a Champs Elysée-n. 1969. október 2. - mikor szabadúszó lettem, éppoly korán indultam munkába, mint előző nap (műtermembe már), de ünneplésül egy kis kerülőt tettem, lefelé a Gellérthegy oldalán. Az első években alkalmi reklámgrafikából éltem, később kéthavonta pár napos fotómunkából. Tizenkétezer felvétel parasztszobákról, S. Nagy Kata barátom szociológiai kutatásaihoz. A kutatás befejeztével a Népművelési Intézet a negatívokat a szemétbe dobta. Igaz, amikor 83-ban befejeztem a hobbifotózást, én is kidobtam 8 kiló negatívot meg egy zsák fényképet. A fotózást különben nagyon szerettem, az volt vele a bajom, hogy sok időt és figyelmet vitt el. Sok évig játszottam vele. Rettentő szerettem volna igazán részletgazdag felvételeket csinálni, de ahhoz Linhof gép kellett volna, ami nekem sose lesz. Aztán akkor nekiláttam, és pár hónap alatt építettem egy óriásgépet 24 cm-es negatívmérettel. A harmonika hajtogatásával napokig bajlódtam, végül feleségem találta ki... Fölneveltem egy bernáthegyit, sokat sétáltunk. Este bármi vendégségben is fölálltam nyolckor, hogy bocsánat, a kutyám bepisil. Nagyon jó volt, de ez egy öregember életformája, beszűkített (nem mintha társaságkedvelő ember lennék egyébként). Mi volt még? 76-tól négy évig reggelente egy órát fordítottam, főleg regényeket és művészéletrajzokat. Ezen tanultam meg az angolt. Az első nap teljesítménye 2 sor volt, az utolsóé 12 oldal. Beszédgyakorlatom nincs.
A 80-as évek elején egy svájci úr hozott egy japán walkmant egy képemért. A létező legdrágábbat. Lányom síedzése idején a Svábhegyen a mély hóban föl s alá sétáltam, közben körbevett Bartók Brácsaversenye. Fantasztikus volt. Akkoriban együtt éltem a zenével, beszereztem, ami kell, kazettagyűjtemény, minden. Ezt is abbahagytam: beláttam, nincs türelmem tartósan más ember munkájára figyelni. Talán majd még egyszer. Egy barátom nagyon örült az erősítőnek, szalagoknak, hangszóróknak, ágyból ugrasztottam ki.

- Utazások?

- Európa múzeumait megnéztem. Ja, még a zene. Furulyázni is megtanultam egy könyvből, eljutottam a Bach H-moll szvitig. Csak a kutyám füle nem bírta, mindig vonított... És körülbelül eljutottunk a mához. Hosszú út. Tanulságok levonandók. Ámbár közben is megtettem.

- Családi élet?

- Két gyerek, tisztességes, igyekvő családi élet. Nyáron nyaralunk. Igaz, én fogcsikorgatva, hogy ilyenkor nem dolgozhatom.

- Pénz?

- Vagy tíz éve megélek a képeimből, kompromisszumok nélkül. Az állam vásárol tőlem - legalábbis eddig, múzeumok számára. Igaz, családomat is szegénységre kényszerítem. Bár ez a szegénység igen relatív. Van egy Trabantunk.

- Napirended?

- 5,37-kor kelek...

- Miért pont akkor?

- Egy kerek szám mennyiben más? Kevésbé lennék álmos? ... Akkor először egy órát lelkem rendben tartásával töltök, majd egy felet testemre, vagyis izmaimra fordítok. A szellememre nem jut idő. Vagy kedv. Tíz év thomasmannozás után nehéz valami jót találni. Mikicát óvodába, ha én vagyok a soros, majd bevásárlás, mosogatás, reggeli készítés a már üres lakásban, és a Magyar Nemzetet is átnézem. Ha ég a piros lámpa, centrifugára kapcsolom a mosógépet, mert az innét az én dolgom. Kilenc, fél tíz körül kezdek festeni... Ebéd után kihúzom a telefont, és két órát alszom, fáradékony vagyok. Délután ritkán festek... Háromnegyed tizenegykor oltok.

- Mindennap festesz?

- Ha nem lenne élet és szakmai élet, mindennap festenék. De van. Képet szállítani, falécet és zoknit venni, anyácskámat megnézni. Szerencse, hogy van autóm, így avval járok az autójavítóba. A kecskeméti alkotóházban, ahova évente lemegyek, mindennap egész nap festek. Vákuumbúra alatt. Ilyenkor még azt is megkérem, ne küldjenek levelet nekem. Szóval vákuum. De ezt szellemileg sem lehetne pár hétnél tovább bírni, talán fizikailag se, és nem is lenne értelme. Hamar elfogyna a levegő a búra alatt.

- Hogyan festesz? Hogyan készül a képed? Sokan mondják, hogy amikor a mű már teljesen készen áll a fejükben, csak akkor kezdik el a vásznat...

- De jó nekik. Én az égvilágon semmit nem tudok a munka következő percéről - ritka kivételtől eltekintve - nemhogy a kész műről. Na, most három évig sejtettem, hogy ha reggel elkezdek dolgozni, valószínűleg temetős kép lesz belőle. De hát ez csak nagyon a felszíne a dolognak. Fáradtan, sötétben tapogatózva keresem a következő gondolatot, sokszor reményt vesztve. Fehér képet szeretnék festeni - okker vagy fekete lesz. Hogy kezdem? Apró ceruzarajz, vázlat, öt-tíz perc. Ha megtaláltam, ezt gyorsan és gondolkodás nélkül a bal saroktól kezdve végigfestem a formákat. Az eredmény rendszerint szörnyű. (Ha nem, az még nagyobb baj.) Akkor hátralépek, leülök, megnézem, megvakarom a fejem, majd elkezdődik az érdemi munka. Egy délelőtt általában valamennyire befejezek egy képet. Akkor félreteszem, aztán, ha kell, hónapokig, évekig javítgatom, szeretgetem. Szerencsére soha nem kényszerülök friss képet meggondolatlanul kiengedni a műteremből. Gyorsan és feszülten dolgozom, türelmetlenül. A részletekre sokszor nagyon nehezen szánok figyelmet. Bár végül is a képet közelnézetre is meg szoktam csinálni, hogy úgy is mondjon valamit...

- Mi a festészet lényege?

- Két szín találkozása, csodás találkozása...

- És mi a szerepe, az értelme?

- Szerintem? ... Hát a világ, vagyis az ember legfontosabb dolgaira tanít. Mint az anyák vagy a papok. Segít. Egy villám fényénél pillanatra meglátod Isten köpenye szegélyét. Az utolsó ember halála pillanatáig a művészet mindig nagyon fontos dolog lesz, ha ezt nem él is át mindenki...

- Aki nem éli meg, annak is fontos...?

- Igen.

- Vissza hozzád. Más ember, más festő vagy, hogy pár éve elhagytad a nonfiguratívot?

- Biztosan. De nem tudom miben... Bár...?!

- Hogy érted?

- Nézd. a nonfiguratívban mindig annyira hittem, mint a kezemben vagy a szobámban, csodálkozom is, hogy most nem azt csinálom... De elmagyarázták nekem, hogy semmi különbség: minden kép absztrakt. Igaz. Meg hát az ember ezt belülről úgysem irányíthatja, hiába szeretnék én most hirtelen zöld szemű lenni... Na, annyit lehet, hogy például mikor láttam, hogy temetőképeim egyre rosszabbak, akkor megcéloztam egy témaváltást...

- Azt hogyan?

- Hogyan? Először is minden temetőfotómat szétajándékoztam. Pontosabban a bölcsészkarnak adtam. Aztán minden egyéb dolgomat is kidobtam, és abbahagytam és elhagytam, amit egy középkorú családos ember csak megtehet. Vagy azon túl is még, egy kicsivel. Könyveimet, mindent... Most, ez alkalomból is, olyan vákuumot teremtettem a műtermemben és az életemben is, ami végül már csaknem elviselhetetlen volt (családomnak meg én) - aztán ez az üresség a fizika és a lélektan törvénye szerint megteremtett valami újat... Lefotóztam egy esetleges leendő kiállításom leendő plakátja számára kriptaüres szobámat. Majd észbe kapva, a fotót meg is festettem. Azt hiszem, először leginkább Vojnich modorában. Mondják. Kétségkívül nagyon becsülöm a képeit. Majd ez az induló témasorozat, mint annyiszor már, megint a líra felé mozdult el, ha jól értelmezem...

- Most merrefele szeretnél menni?

- Nyugat felé. Bocs. Nincsenek nekem terveim, nem látod? Egyébként tényleg el szeretnék menni, New Yorkba, egy hétre, megnézni az öt nagy múzeumukat. Egy óriásbank páncélterme is megtekinthető, aranyrudakkal meg őrséggel. El is megyek, megnézem. Most májusban. Azon a nevezetes amszterdami képaukción nekem is elkelt két képem. Mesés összeghez jutottam. Százötvenezer.

- Mégiscsak adtál képet külföldre...?

- Tévedésből, megtévesztettek. És utoljára, remélem.

- Miért csak egy hétre mész? Nem kapkodás ez?

- Dehogynem. Mindig kapkodok, meg rohanok. Csakhogy egy hét után nagyon fölösleges embernek érzem magam tevékenykedés nélkül, pláne külföldön. Hát, számolok ezzel. Mindig így járok. Szerencsére a norvég ösztöndíjamat végig lehetett síelni, meg hajókázni... Hát ezért az egy hét.

- Munkamánia?

- Sajnos, igen.

- Miért sajnos?

- Nem tudok élni. A meleg vízre is azért szoktattam rá magam, mert gyorsabban megvan, mint a tea. Csak loholni, dolgozni vagy aludni tudok. És ez embertelen. És helytelen is.

- Elítéled magad?

- Nem, az nem az én dolgom. De tudom, hogy ez így tökéletlenség.

- Szeretnél tökéletes lenni?

- ''A tökéletességre való törekvés már sok embert tökéletesen elviselhetetlenné tett.'' Engem is. Ma már semmit nem akarok. Csak tisztességesen élni. Élni a szeretetparancsot, amit Szent Pál apostol mellett P. Howard fogalmazott meg legszebben: ''Tiszteld embertársad elmebaját!''

- Ennyire hegyről nézed az életedet?

- Ha a bizonyosságot, hogy valamit NEM tudok, valamihez nem értek, annak lehet nevezni... bár ez sem igaz, látod. Nézd, én nyolc és fél évesen egy hónapig skarláttal kórházban feküdtem. Nyomorultul éreztem magam, nagyon hiányzott anyám közelsége. Ott aztán megtaláltam egy gondolatot. Az utolsó napon, vagyis 1951. május 30-án azt mondtam magamnak: egy egész hónap kellett ahhoz, hogy fölfogjam és megértsem végre valahogy, hogy én ide kerültem, én itt vagyok a kórházban, és nyilván egy egész élet kell majd hozzá, hogy megértsem, hogy én - élek... Igazam lett. Életem legnagyobb része ebben a kilátástalan bizonytalanságban telt el... Azért is dolgoztam mindig annyit - gondolom, azért lettem festő is... Egy boldog ember sört iszik a lugasban, nem?

- És ma?

- Ma már tudom. Megtaláltam. De erről ne többet.

- Bocsánat, miért?

- Szent Ferenc megkérte a mandulafát, mesélne neki Istenről. A fa egyszerre virágba borult. Hát ennyi.

- Akkor te tulajdonképpen leginkább napi tíz órában imádkozni szeretnél?

- Talán igen. De nekem más a munkám. Az ima sem érdemszerzőbb egyébként, mint például a zsemlesütés. Az ember álljon nyugodtan, ahol van. Illetve menjen, lehetőleg előre - természete szerint. Érdekes, most ez az ország a ''mi lett volna, ha'' és a ''mi minden kéne'' lázában ég. Ahelyett, hogy... nyugodtan tenné a dolgát.

- Ne törődjünk a jövőnkkel?

- Én azt mondom, mindent tegyünk meg érte, és ne törődjünk vele.

 

A kérdéseket magnós interjúkból fölkérésre összeválogatta, majd rögtön felelt is rájuk - V. D.

 

●

 

1988.02. // C.01950 // Tiltakozom! 'Hírlevél'' 1988/7
A M. Képzőműv. Szövetség belső tájékoztatója

TILTAKOZOM!

Tiltakozom, ha agyonvertek is!
Olvasom a 88/1 Hírlevélben az Országos Kiállítás tervezett koncepcióját. Hogy a kitűzendő tematika (környezetalakítás, környezetvédelem) majd módot ad nekünk bizonyítani, hogy minket! igenis! érdekelnek! a:
''társadalmi, nemzeti kérdések''
és hogy így jobban látható majd
''művészetünk társadalmi hasznossága''!
Juhhé! Tehát hasznos a művész, ha megoldja a bonyhádi gyöngytyúk-farm égető problémáit. Honorárium és különdíjak élőcsirkében.
Tessék mondai, ezt őszintén tetszettek gondolni?!
- Vagy netán taktikából?
- Egy kis manipulálás?
Egyik se jobb.
A helyes hozzáállásért tessék a Hírlevél 3. oldalára visszalapozni, Bujdosó Ernő cikkéhez:
''A műalkotás nem konkrét, előre megfogalmazott igényünket elégíti ki.''
Pont. Ennyi.
Az országos kiállítás tehát szerintem legyen egy olyan kiállítás, amely országos kiállítás.

88.2. Váli Dezső

Megjegyzés:
1989-ben - később meghatározandó időpontban - ismét Tavaszi Tárlatot tervez a Szövetség a Műcsarnokban.
A szerk.

 

●

 

1988.04. // C.01930 // Oravecz Imre: "1972 szeptember" kötetéhez

A "Kritika" folyóirat számára

Kedves Imre!

Megkaptam új kötetedet. Hát megnehezítettem magamnak a dolgot, hogy nem azonnal, még olvasatlanul köszöntem meg...
Szomorú könyv, nagyon szomorú. Ahogy egy üres csónak sodródik a vízen, lefelé. És nem tudom biztosan, rendjén van-e így, - bár olvasata: gyönyörű. Elszédített, régi fájdalmaimat tépte föl - igyekszem majd szakszerűen és gyorsan túltenni magam rajta. A szomorkodás bűn.
Tudod, én annyira más utat választottam. Szokásosan az ember a párválasztás munkáját úgy 25-30 éve között letudja, majd hivatása felé fordul. Huszadik éve élek nehéz házasságban (van könnyű?) - tisztességesen. Olykor rendetlen vágyaimban Borghes mondatával kúrálom magam: "aki öt percnél tovább gondol egy nőre, az nem férfi." De túl a tréfán: hiszem, hogy sorunk kezünkbe adatott.

Ezért nem értek egyet. Bár lehet, hogy az egyszeri rádióhallgató módján csak a Szabó család sorsán aggódom.

Isten útjai sokfélék. És minden szenvedést tisztelek, akár saját bűnből fakad, akár másból.
Nagyon szépen beszélsz a szenvedésről. Egyébként.
szeretettel üdvözöl:
Váli Dezső

A Kritika lap - "magán jellegű írás" - nem fogadta el.

 

●

 

1989.03. // C. 01977 // Élet és Irodalom - alulról építkező emlékmű

ALULRÓ ÉPÍTKEZŐ EMLÉKMŰ

Hogy is van ez a demokrácia?
A történet:1.
Spontán bizottság alakul és rendez gyűjtést az aradi vértanúk emlékművének felállítására. (Ez jó.)
2. A bizottság csak egy szobrászt kér fel az emlékmű elkészítésére. (Ez nem jó, ilyen horderejű ügy esetében szakmai tévedés.)
3. A Fővárosi Tanács akkori elnöke az emlékmű helyéül a Szt. György teret jelöli ki a Várban. (Ez nem jó, mármint a hely.)
4. A lektorátus szakértői bizottságot hív össze, mely bizottság a helyet az emlékmű elhelyezésére alkalmatlannak találja.
5. A szobortervet bemutatják a televízióban. (A terv, sajnos, gyenge.)
6. A hivatalt  és a bizottságot, mely megpróbálja az ügyet szakszerű útra terelni, a tv-ben ''lebürokratázzák''. (Ez demagógia.)

Mi a teendő?
1. Alkalmas helyszínt keresni az emlékműnek.
2. Pályázatot kiírni az emlékmű megtervezésére.
3. A pályaműveket egy zsűri bírálja el, mely zsűri kizárólag szakmai kérdésekben dönt, nem politikaiban, tehát lehetősége van - a nemzetgyalázás vádja nélkül - egy rossz szobrot elutasítani.

Én speciel így képzelném el a demokráciát.

Szüts Miklós
festőművész

Együtt fogalmaztuk.

●

1989.07. // C.02003 // Salgótarjáni Nemzetközi Művésztelep katalógusába

Festő vagyok
1942-ben születtem Budapesten, ott is élek
sokat dolgozom.
Másodszor térek ide vissza,
jó itt.
Mi az előörs?
Az előörs néhány vállalkozó, előreküldött katona,
gyorsanmozgó alakulat, nagy önállósággal.
Háborúban megkeresi a járható utat,
(a többiek számára)
ha hazaér: dupla porció
Ha aknára lép: ő baja. De a főtörzs
megtudja: arra ne menj!
Úgy hasznos, ha messze jár.
A festő munkáját ilyennek gondolom.

●

 

1989.07. // C.02010 // Salgótarján, Mátraalmási Művésztelep zárókiállítás

megnyitóbeszédem

Hölgyeim és Uraim, kedves közönség, meghívott vendégek! Három dologról akarok szólni. Az egyik, hogy mire való a művészet, a másik, hogy mire nem való a művészet, és a harmadik a Mátraalmási meghívásunk dolga.

A művészet az sok mindenre való. Az emberiségnek egy olyan ősi és csodálatos találmánya, mint például a házasság intézménye. Van, kikezdhető és elpusztíthatatlan. Ezen elmerengtem egy-két éve, hogy például a házasság intézményéből kiiktatunk fontos elemeket, például a gyermekáldást, vagy valamely betegség folytán a komplett szexualitást, vagy az egy fedél alatt lakást, egy-egy fontos funkciót - és másik vagy másik három funkció nő a helyébe, és átveszi az előbbi szerepét. Ilyen a művészet dolga is. Egy csomó mindenre nem jó, mégis az ember az őstörténete óta valahogy nem tud megélni nélküle. Annyi szerepe van. Többek között jó a legalapvetőbb kérdések megválaszolására is. Ez csak az egyik funkciója. Az ember - és mindig az egyén - a gondolkodó én, szembekerül, és meg is küzd a lét alapvető problémájával. A kérdéssor végén mindig az a mondat áll, hogy miért élek. A közbenső kérdések olyanok, hogy mit csináljak, mit ne csináljak, mire való a szenvedés, mire való a munka, mire való a másik ember, mire való a jövő, mit kezdjek a halállal, van-e Isten, ha van, akkor evvel a ténnyel mit kezdjek. A művészet ezekre a kérdésekre is ad - nem naprakész, hanem a továbbgondolkodást segítő feleletet.

Van még egy kedvenc hasonlatom a művészlétről, hadd mondjam el. Mi a háborúban az előörsnek, a felderítőknek a szerepe? Az, hogy a hadsereg számára megkeresik a lehetséges utakat. Nem lehet megnyerni egy háborút úgy, hogy a veszélyes helyre a hadsereg megy, hiszen az egész elpusztulhat. Ezért előreküldenek néhány képzett, önkéntes vállalkozót, aki saját felelősségére előremászik, előrekúszik és kukucskál. Kikémleli: erre lehet menni, vagy hogy erre nem lehet menni. Ha pechje van, akkor aknára lép és fölrobban, de a hadseregnek így is szolgál, mert megtudják, hogy arra nem lehet menni, arra akna van. A művész is valahogy ilyen. Előremegy, körülnéz, visszatér és nyilatkozik: arra ne menj. A többiek segítségére van evvel. Ezt a hasonlatot azért gyártottam és azért szeretem, mert a művész általában nem közösségi érzületű ember, egyedül él és egyedül dolgozik, és mégis a közösségért dolgozik, akár anélkül, hogy ezt igazán tudná. Méghozzá súlyosan és egyértelműen a közösségért. És úgy értelmezem ebből a hasonlatból, hogy furcsa módon akkor szolgálja igazán a közösséget, hogyha távol van a többiektől. Ha előrekúszik és mászik, és kikémleli merre kell menni...

A második tétel, hogy mire nem való a művészet. Tóth Elemér újságíró barátunk a napokban a Nógrád folyóiratban is panaszkodott, hogy micsoda világot élünk, tele politikával, olykor a legszennyesebb és legprimitívebb napi politikával és legalja emberi indulatokkal körülvéve. És mit kezdjünk ezzel, hogy lehet így tisztességesen dolgozni, verset írni. És nem idegen a politika gondolkodásától, hogy a művészetet eszközként használja. Mindnyájan jól ismerjük a realizmusok történetét, a kiszolgáló realizmusok történelmét. Mondjuk a harmincas évek végén Rómában néhány kis utcácskában a gipszöntő műhelyekben Mussolini gipszportrék gyártásából élt jó néhány ember. Leírja Lénárd Sándor a gyönyörű novellájában, azt hiszem -Róma 1944--ben. Hát ez nem igazán művészet. Ezeket a gipszszobrokat Mussolini bukása után versenyt dobálták ki az ablakon egy örömünnep alkalmából.

Ezenkívül - nem egészen lineáris a gondolat - de nem való a művészet... nem díszítésre való és nem örömszerzésre. Ha én szépet akarok látni a szobámban - illetve én nem szeretem a szobámban a virágot, mert folyton leverem a könyökömmel és kifolyik a víz - de ha szépet akarunk látni a szobában: kiteszünk egy váza virágot. Annál szebb látvány kevés van. Talán a nők arca ilyen szép időnként. Ha szépet akarunk, megnézünk egy virágot, megnézünk egy női arcot, vagy egyáltalán, egy emberi arcot. Mégis, ezeket a virágokat lefestik. Isten tudja miért, hisz úgy szaga sincsen. Miért festik le, a virágnak nincsen értéke. Mégis megörökítette Chardin 1650 körül, megörökítette mondjuk Van Gogh szintén a századforduló előtt, és ma borsózik a hátunk, ha ránézünk, és megörökített egy virágcsendéletet - én borzasztóan szeretem - Munkácsy, a párizsi korszakában, a szalonképei között. Ami maga volt a századvég enervált, kicsit sánta és korlátolt boldogsága. Ugyanazokkal a virágokkal egészen másról beszélt Charden vagy Van Gogh. Ezt csak figyelmeztetésnek, hogy a TÉMA és esetleg a SZÉP mindig csak az első lépcső, amin át kell lépni ahhoz, hogy a kép súlyosabb tartalmait megértsük.

A harmadik tétel Mátraalmás, hisz erre vagyok felkérve, kötelezve. Itt elmondhatom azt a mondatot, hogy én kértem meg, én kunyoráltam be magam erre a művésztelepre másodjára. Három éve voltam már itt. Ez nem olyan rossz hely. Jó a környék is - bár bevallom, én a Keleti pályaudvar várótermében is ugyanilyen jól tudnék dolgozni, ha hagynának - de valami többlet mégiscsak van. A művészek individuálisak és az Isten és az ember nem tud segíteni egy mű létrehozásában. Ne káromkodjunk, az Isten biztosan tud. És mégis összehúzódunk időnként, csoportba verődve, mint Pilinszky beszél valahol ólmelegről. Emberek, akik nem ismerik egymást és nem is fognak életükben többé találkozni, egymás közelében - tisztes távolságban azért, mondjuk 20-30 méterre egymástól - de mégis egymást hallva, mégis figyelve, kicsit szeretve, kicsit segítve - mégis, valami új minőség jön létre. És ez az új minőség, akármennyire individualisták vagyunk is, és le is tagadjuk, mert időnként utáljuk is egymás arcát - most nem erre a művésztelepre gondolok - mégis szükségünk van egymásra, és mégis keressük egymást. Rejtett ez a csatorna, mégis működik. Valami furcsa módon közösség születik. A kiránduláson, az esti szolgálati pálinka használata közben. A közös sótartó és a kölcsönkért ecsetek. Aztán az egyik videoszalagot hoz, a másik Szibériáról mond két mondatot.

Aztán van egy másik tétele is a történetnek, amit én - most valami romantikus jelzőt kellene találni - amit én szintén nagyon szeretek. Az a fajta gondoskodás, amihez az én generációm nem szokott hozzá. Én vendéglőbe már nem tudok úgy bemenni, hogy ne zavarna, hogy engem a pincér kiszolgál és keresi akár a kedvemet. Ez az én kultúrámban - ennek a negyven évnek a szellemi rombolásai közé tartozott - ez már idegen. Nyertünk is vele valamit, mert mi talán valamivel többet értünk az egyenlőségből. Ez csak egy zárójeles gondolat és bizonytalan. De az effajta gondoskodás, hogy én a hasamra ütök, mert én művész vagyok és lerádiótelefonoztatok, hogy nekem fehér akvarellpapír kellene, mert ami itt van az nem jó, és nagy valószínűséggel másnap megkapom. Én ezt nem tudom megszokni, és ha netán harmadszor is meghív Domonkos úr, akkor se fogom megszokni. A figyelmességnek ezt a fajtáját, ami olyan, mint a házastársi, a hitvesi szeretet és gondoskodás, amiről, ha kérdeznének, hirtelenjében nem is tudnánk mit mondani. Csak ha belegondolunk, hogy minden megvan. Még akkor is megvan minden, hogy természetesen nincs meg minden. Mert speciel halványlila pöttyös nyomdafesték nem volt, amit én nagyon szeretek. Én mindig nagyon roszul érzem magam, mert ilyen alkatú vagyok - de itt most, szégyenkezve be kell vallanom, nagyon jól éreztem magam. És akkor egy zárómondat: a közösség nevében is köszönöm az ittlétet.

Köszönöm figyelmüket.

●

1990.05. // C.02048f // Népszabadság, válaszom antiszemita cikkre 

Válaszom a Népszabadság 90.4.29. V. Domokos György ''A kisebbség és a zsarnokság''
- lényegében antiszemita cikkére

Népszabadság 1990. május 5., szombat 

Az antiszemitizmus: szeretetlenség

A jó ízlés, a kultúra és a kereszténység nevében mindenféle diszkriminációnak ellene mondunk.
Szeretnénk úgy élni, amint imádkozunk:

''Uram, tégy engem békéd eszközévé:
- ahol gyűlölet lakik - oda szeretet vigyek,
- ahol sértés - oda a megbocsátás szellemét,
- ahol tévedés - oda igazságot,
- ahol kétely - oda hitet,
- ahol kétségbeesés - oda reményt,
- ahol árnyék - oda fényt,
- ahol szomorúság - oda örömet. Amen.''
1990. május 2.

Húsz katolikus karizmatikus imaközösség nevében: Váli Dezső, Szabóky Örs, Takács Attila, Czibulka Csaba, Pohlingerné Szente Katalin, Subecz Zoltán, Horváth Ilona, Annus Éva, Katona István, Hollósy Péter, Csatlós Mária, Tóth Benedek, Molnár Levente, Templom Katalin, Heintz János, Bicskei István, Hodován Péter, Molnár Eszter, Bánki Balázs, Mezei Ádám.

Cikkemet aláírattam épp összegyűlt közösségvezetőkkel, még éjjel elvittem a Népszab. székházba.

●

1990.05. // C.02050 // tévé, rádió, Asztrik püspökkel az antiszemitizmusról

levelem: Kedves Asztrik Atya! Az idő rövidsége miatt úgy beszélek, mintha 30 éve ismernénk egymást, elnézést. Lehet, hogy ötletem csak emberi okosság, akkor megfontolandó, de ha a Szentlélek üzeni, több annál. Imádkoztunk ez ügyben. Nem játszom a szavakkal. Dönts. Azt javaslom, hogy a most szombati zarándoklat nyitóbeszédében keményen ítéld el a hirtelen szétömlött antiszemitizmust...

Dr. Várszegi Asztrik esztergomi segédpüspök szentbeszédének részlete 1990.05.12., a budapesti egyházkerületek máriaremetei zarándoklatán:
...És testvéreim, itt kell szót ejtenünk a mi népünknek, de azt hiszem, Európának és most már a világnak rákos betegségéről, az antiszemitizmusról...

A helyszínen a tévének szóltam, ezért fölvette. Én magnóra vettem föl, s vittem azonnal a Kossuth Rádió/168 óra szerk., és a Szabad Európa rádióba is, a Bajcsy Zsilinszky útra ) Mindenütt lejátszották, csak e téma néhány mondatát.

Szabad Európa Rádió 1990.05.12., 16 órás hírek: 

Várszegi Asztrik esztergomi segédpüspök a máriaremetei zarándoklat résztvevői előtt kijelentette, hogy a magyar katolikus egyház minden ízében megtagadja a két világháború közötti politikával összefonódott katolikus kurzust. A főpap a magyar nép és Európa rákos betegségének nevezte az antiszemitizmust, amely ellen a legjobb fegyver a szeretet.

fogalmazta: V. D. és Vince András SZER

●

1990.06.  // C.02060 // DÁVID KATA HETVEN ÉVES emlékkönyvbe

VILÁGKÉPLET/2

gyerekkorom óta tűnődtem, mire való ez a világ,
születésünkkel miért nem zuhanhatunk Istenbe?
82 nyarán megértettem és elfogadtam.
a világ az egyetlen, fölcserélhetetlen eszközhalmaz
Istent megközelíteni
s részei annyiban hasznosak, amennyire ezt segítik elő-
de hát ez tévedés.
a világ nem jó és rossz, hanem előjel nélkülien semleges.
tőlem függ hogyan használom, mire használom.
hogy értem ezt:
megyek az úton, kövekbe botlom, illetve
olykor hozzám is vágnak egyet-egyet-
no már most, három lehetőségem van:
1/ fölhördülve visszadobnom
2/ zsákomba teszem. egy idő után lehet a teherre panaszkodni
3/ lábam elé teszem, építendő utamat,
sőt talán még másokét is.

és ennyi az egész.

-------------------------------------------------------------
megjelent DÁVID KATA HETVEN ÉVES emlékkönyvben:
"Ex invisibilibus visiblia".... VILÁGKÉPLET/2 - címmel
Pesti Szalon-Ferenczy kiadó, 143p.
1993.04. // C.04029

 

● 

1990.08.  // C.02066 // Marana-tha kath. folyóirat: imarendem

1990. 4. szám

 

IMARENDEM 

Lelkivezetőm kérésére írom le.
Vigyázat! Ami nálam igaz, nem biztos, hogy nálad is az.

 

48 éves vagyok, festő. Az első kamaszkori bűnökkel megkaptam a heti áldozást. 6 éve tértem meg igazán egy mondatra: - Dicsőítsd az Urat napi 20 percet.- Megértettem, hogy az Úr dolga még az enyémnél is fontosabb. És megtaláltam az egyedüli kopásálló célt. De honnét vegyek időt imára?!

Az Úr kitolt velem. Első időkben fölébresztett fél hatkor, frissen, ami előtte soha. (Ma: vekker.) Észbe kapva leszaladtam a hatos misére, s utána ottmaradtam a csöndes üres templomban hétig. Ma - tanácsra - csak
másodnaponként. Közbülső napokon íróasztalomnál, ugyancsak hattól hétig. (Akkor még alszik a család.)

 

Tehát így:

1. Ellegelészem egy kicsit egy-egy festmény részletein, az album mindig nyitva az asztalomon.

2. Aztán ülök, mint egy levelibéka, és igyekszem figyelni, de nem megy.

(Megkérdeztem. -Ne légy nyugtalan emiatt. Majd. -)

Fejem tele munkatervekkel és fölkérődzött bánatokkal. Akkor sorra mindegyiket megmutatom Neki.

3. Lelkiismeretvizsgálat, nem gyakran. A bánat kegyelmét nem kaptam meg. Elnéző vagyok magammal. Avval áltatom magam, hogy én igazán soha nem akarok vétkezni.

4. A megteremtett békében már lehet hálát adni. És csoda, de a bajért, rosszért is lehet, az is Hozzá vezet. (Carothers: - A magasztalásban rejlő erő- könyve.) Mindent megköszönök, a Berlini Fal ügyét, hogy melegvíz folyik a csapból, hogy fáj a könyököm. Hogy lányom ma 200-adszor hagyta égve a villanyt a fürdőszobában.

A dicsőítő ima számomra magasabb rendű. Ott nem rólam van szó. Csak erre szűk a szókincsünk. Bár az 50. zsoltár: - Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.-

A nyelvima besegít.

5. Egy zsoltár, saját sorrendem szerint.

Ami tetszik, jól aláhuzigálom, útjelzőnek későbbi olvasáshoz.

6. Kötött ima: a legkedvesebbeket bemásoltam a Bibliám végébe. Az egyikben vagy harminc felkiáltójel van (reggeli feketekávé helyett).

-Te megerősítesz engem!-

-Nem csüggedek, mert Te vagy az én Istenem!-

-Bátran vallom, hogy a mai nap egy jó nap!-

Egy másikat csodálatos szürrealizmusa miatt szeretem: - Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem!- - Szent sebeidbe rejts el engem!-

7. Imaközösségünkben egy lánytól tanultam úgy belekapcsolódni az Egyház életébe, hogy az ember naponta a miseigét elolvassa. Így az Igeliturgia Naptárt a bibliámban hordom. Apropó, Biblia. Ami nekünk vagy hatvan éve nem sikerült, protestáns testvéreinknél mindig kapható a zsebbiblia. Amúgy is, a Károli-fordítás gyönyörű. Egy baj van vele, szerintem Károli bátya nem értett meg minden Pál-mondatot. Így Újszövetségnek a Békés-Dallos fordítást használom. Az kiváló. Egybeköttettem a két könyvet, mindig a táskámban. Annyira szeretem, hogy már ideje lenne elveszíteni vagy elajándékozni. Úton vagyunk, csak semmi teher!

8. Ajánlottak egy mindennapra szánt elmélkedés-könyvet: Chambers -Krisztus mindenek felett-. Kapásból elutasítottam, micsoda pimaszság. Amit a nagy egyháztanítók nem mertek megtenni, ő mindennap helyet kér az életemben. Negyedik éve használom.

9. Közbenjáró ima. Nem mindennap, bár kéne. Papok, ismerősök, Hitlerek. A betegek ügye: lehet, hogy tévedés, de én nemigen kérek gyógyulást, mert nem tudom az Úr terveit. Tulajdonképpen lehetőleg semmit nem kérek (csak hitet és szeretetet). Inkább csak hálákat adok és dicsőítem Isten működését pártfogoltam életében.

Húgom szerzetes Salzburgban. Megdöbbenve látott egy Hruscsov-portrét egy plébánián. Hogyne, mondta a pap, 17 évig imádkoztam megtéréséért, így jó ismerősöm. (Hruscsov megtért halála előtt.)

10. Ha valami vallási olvasmány igen sürgős, beengedem az imaóra idejébe.

Hát ennyi. A számozásom nem jelent merev sorrendiséget.

 

Amit nem imádkozom

- Elmaradtak a rózsafüzérek. Inkább csak autóvezetés közben, ha vidékre megyek. Egy ideig még Medjugorjében faragott ágacskát hordtam a zsebemben, tíz rovátkával.

- Elmaradtak a képelmélkedések. Nincs fegyelmem hozzá.

- Húgom olykor furulyázik, József Attilát szaval az Úrnak a cellájában.

 

- Ami baj: csöndben lenni, figyelni az Úrra nem tudok. Elalszom. Valószínűleg az Úr fejcsóválva mosolyog rajtam.

 

Alkalmi imák

- Utcán, amikor tavasszal lekerül a lányokról a nagykabát: - Dicsőség neked Uram!-

- Hajnalonta, egy drinkbár előtt elhaladva: hogy itt igaz szerelmek és barátságok szülessenek.

- Mikor villamoson kamaszok hangoskodása mögött sikolt a gyámoltalanságuk.

- Ha mentőautót

- Ha részeget látok.

 

itthon:

- amikor nagyon megy a munka

- amikor nagyon nem megy a munka

- ha megtalálom az asztal alá begurult anyacsavart

- szobabiciklizés monotóniájában megpróbáltam a keleti - Jézus-imát-

 

Kötött vagy szabad ima?

A szabadon fogalmazott imában biztosan én vagyok ott, de könnyen a felületes énem. Megzavart egy kőkemény mondat: -Egyesek ima helyett felolvasást tartanak az Úrnak!- Viszont egyházunk nem véletlen hangsúlyozza a zsolozsmát. Ma több kötött imát mondok.

Általánosságban

Szeretem az égi dolgokat a földiekhez kötni. Egy paptól kértem, fűzné bele prédikációjába ezt a két szót: marhapörkölt és ceruzahegyező. Nem szeretem a gondolatismétlést (locsogást) és az udvariassági hazugságot - imában sem. Ellentmondok azonnal: a litániák gondolatismétlései például gyönyörűek.

Végül.

Még a nyelvimától sem igen leszek - ihletett - vagy lelkes, ellentétben sokakkal. Az ima nekem nem öröm. Tisztességes esztergálás. Munka. Aminek értelme van.

Váli Dezső 

ui. Uram, ma kivételesen fogadd el imának, amit itt most hajnalban - fél öt óta - írok. Már mást kellene csinálom és reggelizni is szeretnék. Köszönöm. Amen.

 

● 

1990.12.  //  C.02100 // Megnyitóbeszéd Szüts Miklós kiállításán, Pannonhalmán
elhangzott: 1993.02.13.

Volt egyszer egy ember. Egy férfi. Jánosnak hívták, barátai Janinak. Jókedvű fiatal volt, szerették a lányok. Vasárnaponként nagyokat sétáltak túl a városon, a fák között. Megnőtt. Megkomolyodott. Fürkészte az arcokat. Beleszeretett egy lányba, vállalták egymást. Nyitott egy kis boltot. Ügyesen vezette, de hát sok bajmolódás volt vele, este fáradtan ért haza. Jöttek a gyerekek egymás után, szerette mindegyiket. Anyagi gondok, több munka. Szerette a szép képeket, maga is festett olykor, szabad idejében.
Barátai biztatták is: fessél, Jani! Talán, ha negyven kép maradt utána.
Jan Vermeernek hívták.
 

●

1992.03. //  C.02249c // Válaszcikkünk György Péter cikkére–
Magyar Napló 1992.02.21., nem közölték

Kérdezzük György Péter Tér/kép cikkéről
Drága Péter,

1.      Az Astoriával szembeni irodaház csúnya.
1/1    Ronda
1/2    Száraz. Lélektelen. Megalomán. Szocreál. Miért nem írod meg?
1/3    Patyomkin homlokzat. Mintha háromemeletes lenne.
         Miért az üvegtorony ekkora légtere? Szép? Lötyög benne a lift.
         Hogy néz ki a tetején az az izé?
         Miért olyan nyomasztó-szűkek a folyosók? stb.
         Miért nem írod meg?

Viszont.

2.      Mi a bajod ezekkel a ''kicsit zavart, de magabiztos tekintetű kifestett óvó(tt)nőkkel?'' a liftben?
         Hogy kéne nekik nézni azzal a kifestett szemükkel?
2/1    De tényleg mi bajod velük? Tisztviselők, nem szivarozó kapitalisták.
         Éppúgy alulfizetve, mint (plusz nyelvpótlék) Skála szatyorban viszik haza este a parizert, mint ti is.
        Őket lenézni félreértés.
         De sajnálni is.
2/2    Vagy netán a nyugati kereskedéssel van bajod?
         Milyen alternatíva kínálkozik?

3.      És hogy állunk ezekkel a független csőlakókkal?
        "függetlenek, megőrizték mindazt, amit az (...) épületben dolgozók elvesztettek...''
3/1    Hogyan is?
         Kanálisba dobták Dunára néző öröklakásuk kulcsait.
         Fölmondtak munkahelyükön.
         Ingóságaikat szétosztották. Így most függetlenek.
3/2    Függnek ugyan a
         rendőröktől, a közterület-fenntartóktól
         az adakozóktól és a nem adakozóktól
         az esőtől
         a náluk erősebb függetlenektől
        az éhségtől.
3/3   ügyosztály (bocsánat)
3/4   A függetlenek száma igen gyorsan nő napjainkban, Magyarországon.

ölel:

Kecskemét, 92.3.21.
Szüts Miklós - Váli Dezső

●

1992.03.  // C.02256/3 // Uccello, a szürrealista
MOZGÓ VILÁG

Paolo Uccello, Firenze, 1397–1475
Uccello, az angyali szelídségű, édes Uccello! A hatvanas évek elején ismertem meg. Tetszenek emlékezni? Váci utcai idegen nyelvű könyvesbolt. Rögtön balra a képzőművészeti polcok. Skira-, Knaur-, Thames and Hudson-könyvek. Soha senki nem beszélt róla, de AKI TUDTA, rendelhetett is. Das Grosse Buch der Malerei. Fél év múlva jött meg, iszonyú drága volt: 360 forint. Mesterművek a világ harminc neves képtárából, 800 képpel. Az első múzeumnéző körutamat ebből szerveztem. Így szinte egyszerre láttam Uccellótól a San Romanó-i csata három változatát: Uffizi, Louvre, London: National Gallery. Most tudtam meg, valaha mindhárom kép a Medici-palotában lógott...
Firenze. Egy háromméteres kép előtt – ha jó – már érdemes leülni. Ámulat. Mi ez? Csatakép. Hülyéskedik? K. barátom már otthon előre figyelmeztetett a rózsaszín fenekű lovakra, el ne mulasszam. Ez csatakép? Igaz, ló- és emberhullák a földön, páncélos vitézek, lovagok végső egymásnak feszülése, halálhörgés, siralom – és az egész, mint egy tizenhat éves kislány szülinapi tortája.

Mitől ilyen álomszerű mindez? Böngésszük egy kicsit. Lovak, harcosok, formák lüktetése. Kopogó vonalritmusok: baloldalon fenyegetően előrebillentve dárdák sora. Jobboldalon is, de azok más rendben. Az öt függőlegeset öt ferde, de egymással párhuzamos vonal keresztezi. A ferde dárdák hegye mind látszik (milyen világos szerkesztés!), s vonalaik rövidebbek. A tíz dárdát végül is takaros rendbe szedte. Látható külön még két dárda, akcióban, fontos szerepük van. A barna: szinte vízszintes. (Erre érzékeny a szemünk a horizont szokott vonala miatt.) Így ennek kitüntetett szerepe van. Összevarrja a kép két oldalát, a két ellenséges csapatot. Hogy ne vágja ketté a képet, csodálatosan elegáns ötlettel színe idomul környezetéhez. Két vége is: eltűnik. Összeköt és elválaszt, egészen apró, ösztönös festői ötlet, egy a sok közül. A másik harcban álló fegyver feltűnőbb. Világos színű, és nem nyugodt-vízszintes. Mire kellett? Természetesen ez is átkötő elem, a barna dárda hangját visszhangozza, és a fölfelé meredő egyeneseket ellensúlyozza. A dinamikájukat fokozza, s a lendületet mégis lezárja. A futuristák rajzoltak pár száz évvel később tíz lábat egy kutyának, hogy jobban lássék: lám, mennyire szalad... Mozgásfázisok összemontírozva.
Nézzük most a lovakat. Amire K. utalt harminc éve, az az aranyos, pelenkázni való lópopsi csakugyan szembeszökő! Rugdalózik! Piros pántlika van rajta. Róla a szem óhatatlanul (valami rendet keresve) párjára, a túloldali rózsaszín állatra téved. Majd sorra veszi a hasonló léptékű puha-gömbölyded foltokat: a fehér folt középen, ellensúlyozva a két szélső foltot. Két szürke ló a földön, rendezetten elnyúlva, mint egy családi fotó, középen a nagymamával.

A háttér. Alant a harcosok zárt tömbje – nem zavarja a táj ökológiai egyensúlyát és rendjét – teszi a dolgát; míg mellette-fölötte békés nyári nyúlvadászat. Agárral, nyílpuskával, igazi idill. Hogy az ördögbe kerül ez ide? A barna dombvidék finom rajzú sövénykerítéssel szabdalt. A kertek-mezők lágy ívűen csíkozottak – művelési barázdák ürügyén. Csöndesen hullámzik a táj, oldva a dárdák egyeneseit. Béke, csönd. Vadászok és vadászandók: óriási méretűek, megzavarva a perspektíva törvényeit. Mintha mindössze tíz méterre lennének a harcmezőtől. Evvel is játszik? A katonáktól fölfelé meredő három fehér nyílpuska gyanúsan a nyuszira mered. Nana! És az előtér? A véráztatta föld? Nem inkább parkettának hat? A törött dárdák miért épp a reneszánsz perspektíva szabálya szerint rendeződnek, kiadva egy négyzethálós padlóminta rajzolatát? Ezt a tréfát a londoni változat is ismétli, a louvre-beli előtere viszont díszkertnek hat. Milyen térszerkesztés ez egyáltalán? A témák egymás fölé kiterítve, horizont nincs. Nem véletlen. Mikor nem látszik az ég, ha tájban vagyunk? Lugasban üldögélve! Rózsabokrokkal körülvéve. És milyen magasból nézem a látványt? Az előtér: békaperspektíva, mintha guggolnék. Átlátni ugyanis a lovak hasa alatt. A harcosok feje azonban egy magasságban, tehát őket is szemmagasságból látom, de a dombot is, a vadászokkal egyetemben. Ha semmi más eszközt nem használna a festő, már ettől is irracionális környezetben érezném magam, az első perctől. És a téri mélység ábrázolása természetes-é? A mai szemnek inkább, mert a 20. századi sajtófotókból megszoktuk a teleobjektív torzítását: a téri mélység megszűnik, a levegő „kiszivattyúzva”, a figurák, témák egymás fölött. A hegyoldal függőlegessé billen, mint egy háttér-paraván.
Az sem e világi, a fény. Nappal? Napsütés? Honnan esik a fény? Árnyék: nincs. Foszforeszkálnak a lovak, a dárdák, egyáltalán: a színek. Ezáltal az éjszakából is van valami a képben. És mégis, derűs az egész.

Jó, tudjuk. A San Romanó-i csatában állítólag egy halott sem hullott. Ez lenne a kulcs a derűhöz? Aligha.
Nézzük csak meg a Londonban őrzött Szent György-ös képet! A galádul elrabolt szűz, előnyösen profilból ábrázolva, hibátlan redőzésű selyemben. Ne firtassuk, rabláncon van-é, avagy ő tartja pórázon sárkánykáját. A szörnyeteg agonizálás közben mindenesetre ügyel farka esztétikus vonalrendezettségére... Élet-halál harc franciakertben, a pázsitra mindenki ügyel. A gyermek-harcos indulatát a feje körül bodorodó felhőcskék emelik ki...
Gyönyörűséges kép! A színek. A rajzossága. A ritmusok, minden. Zavarnak a következetlenségek, a talányok? Nem. A kép jó. Uccello elmondja a kép meséjét – az egyiken lovagi harc – nyúlvadászat, a másikon legenda –, és mellé elmondja a véleményét is. Miről is? Mindenről. A világról, hogy milyen a közérzete. Hogy nem veszekszik Uccellónéval.... Ámbár lassabban, a dolgok (és festők) nem egészen ilyen egyszerűek.

Mi ez, ha nem szürrealizmus? Hogy a világ különös, enyhén szólva?! M. barátom mondja a minap, meg kellene már egyszer valakinek írnia, hogy az egész szürrealizmus-találmány egy egyetemes csacsiság. Miért kellene nem összetartozó elemeket összehordanunk egy képen ahhoz, hogy bemutassuk a világ abszurditását? A világ, ahogy van, nem elég különös?! Csakugyan – teszem én hozzá –, hiszen hátranyúlok a telefonhoz, húsz másodperc, és egy barcelonai múzeumigazgatóval beszélgetek, aki szintén íróasztalánál ül. Nem kell ehhez boncasztalon felejtett esernyő csendélete. Tűnődöm, hogy van a dolog ezzel a szürrealizmussal. Igaza van M. barátomnak? Nem tudom még. De azt tudom, hogy az ember egy olyan gép, mely rosszul programozva olykor hibátlan, sőt nagyszerű eredményt produkál. Akár lepkeszárnyú sárkányt. És ettől egy irányzat még lehet teljesen téveszme.

Ízlelgetve a tételt, elővettem Dalí képét: Hat Lenin-kép egy zongorán (1931). Talányok sora. Zongorabillentyű fölött hat Lenin-portré, kottafejek féregként mászkálnak a kottapapíron, a figura hátára asztalkendő van gombostűzve. (Láttam múzeumát a Pireneusokban, sírni való.) Hogy mélységei alighanem sekélyesek, ettől a kép még jó is lehetne. De nem az. Profi munka, meg van festve, de csak egy szakillusztráció a nem tudom mihez.
Vagy csak én undorodom, merthogy a világot egy ronda, hideg helynek mondja? Lehet. Nem hiszem, soha nem hittem, hogy a középkor világa, Uccellóé, boldogabb volt. Akkor a pestistől féltek, anyáink a bombától. Nincs különbség.
Mindenkor ránk van bízva, hogy sorsunkból győztesen kerüljünk ki, hiszem, akkor is, ma is.
Tíz éve pár napig hajóztam, Norvégia oldalában, fölfelé. Egy délelőtt ronda vihar volt. Az üres társalgóban, egyedül, mintegy érintetlenül a hajó erős hánykolódásától, egy (szőke) egyetemista lány tanult, órákig: orvosi anatómiát. És keze közben zavartalanul járt: pulóvert kötött (remélem, a kedvesének). Erre emlékeztet Uccello. Én őrá szavazok.

 

●

1992.04. //  C.02256/4 //  Tornyai kontra Czóbel

MOZGÓ VILÁG 

Nyomasztó emlékem az a bizonyos Tornyai-kiállítás a Nemzeti Galériában. Újságszenzáció volt valamikor a nyolcvanas évek közepén – a fölbontott műterempadló alatt több száz képet találtak, szakszerűen csomagolva. Aztán fény derült az ügy hátterére. Az özvegy valami örökösödési vitába keveredett. Ő volt birtokon belül, féltette a képeit, és így oldotta meg a dolgot. (Egyszer megírhatná valaki a festőözvegyek történetét. Állítólag az MSZMP KB tagjai, beleértve Aczél Györgyöt is, minden földi halandó közül csak tőlük rettegtek.)
A Nemzeti Galéria jókedvűen – és hogy jelezze fürgeségét is –, az anyagot szinte rendezetlenül, mintegy „in situ” mutatta be. Szaladtam hát én is. Jó képek, egész jó képek. És aztán az a bizonyos nagy széria. Lemezre festett, egyforma méretű, 40-50 centis olajképek tucatjával, variációk. A téma, a kompozíció szinte azonos: ég, horizont, alatta a róna, 50, 100 darab?! Kidolgozott, befejezett munkák. Befejezett? Majdnem. Ez a fájdalmas és az ijesztő is a történetben. A kompozíció átgondolt, színek a helyükön. A képek az évszakot, az időjárási helyzetet is hűen érzékeltetik: viharfelhők vagy békés alkonyat. Atmoszférájuk van. A kép már kép. Vagy mégse? És itt álljunk meg egy pillanatra. Sok festő beszél erről a percről. Amikor a festékből kép lesz. Bernáth Aurél ezt úgy fejezi ki, hogy amikor megcsendül a kép. Megszületett.
És akkor kezdődik az aprómunka: a keresgélés újabb fázisai. Egy jelentéktelen színfoltocskát ötvenedszer is átfesteni. Bírja-e a festő szusszal, fegyelemmel, minden ezen múlik. Ha az ember végigsétál a Műcsarnokban egy Tavaszi Tárlaton, a képek 70 százaléka ezen bukik el. Hogy végül is ki mennyit kínlódik egy kép sarkával, ez legtöbbször titok marad.
  Az aprómunka, a keresgélés. Számomra erre a legcsodálatosabb példa alighanem mindig is Czimra Gyula (1901–1966) marad. A Galéria akkor még a volt Kúria épületében lakott. Döbbenetes emlékkiállítás. Emlékszem, az ajtóban találkozva, csak dadogni tudtunk erről egymásnak Kokas Ignáccal: micsoda festő! Ő is akkor látta először. Mit tudott ez a festő? Mindent. Nem mondhatni pedig, hogy témagazdag volt. Szobabelső. Szobák, üres műtermek. Félig nyitott ajtó, festőállvány, egy korsó a földön, semmi. Fölrajzolja a témát ceruzával, majd a térközöket kifesti? Mint a gyerekek a kifestőkönyvet. Megnézi, úgy ítéli, nem történt semmi. Nem jó. S akkor elkezdi a színeket keresgélni. Át- meg átfesti a foltokat. Rétegek egymáson, szinte relief már a felület. A ceruzavonalak eközben érintetlenül maradnak (a kompozícióban bízott), de egyre mélyebb árkot képeznek. És aztán egyszer csak megvan, megtalálta. Azt a lehelet-egyensúlyt a színek között, amit nem lehet soha előre kigondolni. Amikor megcsendül a kép. Nem mindig sikerül, persze. Kirakták vázlatlapjait is. A tizedik... a huszadik... már majdnem jó... és megvan. És akkor elölről kezdve az egész a nagy képeken...
Paul Kleere is igen jellemző az aprómunka. A hihetetlen gazdagon végigmunkált felületek.
Igaz, ő inkább játszott, technikázott. Gyakran használta a véletlent.
Szeretett pepecselni különböző, például egymást taszító nyersanyagokkal is. 
Sokat dörzsölt, visszaitatta a hígan föltett festéket.
Egyszer azt mondta: szeretne eljutni a nagy képméretekig, gyakorolja is magát, de nemigen megy a dolog. Azt hittem, affektál. Nem. A képfelület ilyen aprólékos, minuciózus megmunkálása léptéktelen és talán értelmetlen is lenne méteres képen.
Még egy gyönyörű emlék a keresgélésről, egy megrendítő példa. Vagy 20 éve láttam a Szentendrei Múzeum folyosóján. Tán 20 centis ceruzarajz Czóbeltől. Amennyire emlékszem, a rajz egyetlen témája egy X lábú kerti pad, elölről – kissé oldalról nézve.
A képen egyetlen dolog történik, nevezetesen, hogy Czóbel nem tudja a pad lábát megrajzolni**.
Próbálgatja – radírt nem használ – egy kicsit ide, kicsit oda, padláb helyett vonalak tucatjai.
Semmi szégyenkezés, a világegyetem az ellenfelünk, a vonalak harsogók.
És nem sikerül megtalálni a végső megoldást, marad a „folyamat-ábra”, a kínlódó, dühös vonalhalmaz. És evvel győzött. Földrengésszerű rajz.
Nem minden festő ilyen keresgélő alkat. De a kivételek ritkák. Vegyük Farkas Istvánt. Századunk egyik zsenije.xxx
 Hatvanas évek, Kiscelli Múzeum: Találkozás a temetőkertben. A kép atmoszférája és halálszaga. És valami különös fanyarság. Hogy ez miből ered – egyebek mellett a technikából –, azt jóval később, már a Kecskeméti Képtár állandó kiállításán vettem észre. Vörös asztal körül.
Sokszor üldögéltem a kép előtt. Csoda, kinyilatkoztatás. És közelről: pimaszul hanyag mázolmány.
A lecsöppent festékfoltot otthagyja. (Az akkor még nem volt divat.) Ha túlszalad egy lendületes vonal, nem bánja; ha mellényúl, úgy hagyja... hihetetlen. A fatábla itt-ott kilátszik, és láthatóan nem gondos mérlegelés következményeként. Viszont a színeinek borzalmas ereje van – időnként tényleg borzalmas. Hihetetlen indulat.
Térjünk vissza a Tornyai-sorozatra. A kép megvan, akár bekeretezhető.
Valami, valami apróság még hiányzik, egy leheletnyi módosítás, de elmegy. 
Nem baj, vegyük elő a következő táblát, majd azon talán sikerül.
Hányszor csaptam be magamat így én is!
Iszonyú nagy kísértés, ha – mint nála is nyilván – sok egyforma méretű lemez van előkészítve. Elég egyetlen próbakeret, óhatatlanul sorozat lesz belőle. Pontosabban: variációk. És az egész alig ér valamit. Egyik sem megoldott. Hogy mi a különbség a Czimra-vázlatok és Tornyai képei között? Czimránál az „addig innen el nem megyek” feszítettsége, iszonyatos küzdelem a hibátlanért, a legjobbért. Tornyai pedig ernyedten elővesz egy új lemezt.
Pedig lehet, hogy az egész gondolatmenetem tévedés. Esetleg elfogultságom félrekormányozott? Hiszen százszor és még többször átéltem, mennyire nincs semmiféle egyedül üdvözítő módszer a művészet világában. És ez alighanem az asztalosságra is érvényes. Hogy Watson vagy ki, a DNS-molekula megtalálója állítólag főként csak teniszezett. Bár Goethe erre azt válaszolja, hogy lusta zseni nincs. Számomra Szinyei legjobb munkája az a kis gyönyörű hevenyészve odavetett olajvázlat, a Hinta. Mi hát a különbség? Tornyai ernyedten félbehagyja. Talán ez. Vagy mindez csak őreá vonatkozik?! Hogy néki folytatnia kellett volna?! Lusta volt, gyenge? Vagy egyszerűen: ez volt tehetsége határa?
 Miért nem vette később újra elő őket? Egy fél év múlva? Hiszen el nem adta, hagyatékban maradtak. Vagy nem látta a minőség fokát? Esetleg többé feléjük sem nézett, nem is akarta látni őket, elpusztítani pedig nem volt lelkiereje?
Vagy csak halogatta a dolgot?
Nem tudom.
És végül is semmi tanulságot nem lehet a balesetből levonni?
Nem tudom.
Nekem figyelmeztetés marad.

  ** 2026.05.05.
Két éve megtalálták nekem, ezt a szentendrei Czóbel-kiállítást 1966-ban láttam.
A rajzot két éve egy kutatási engedéllyel rendelkező jó ismerősöm
kérésemre kereste, és meg is találta a Nemzeti Galéria raktárában.

Emlékeimben a lényeget nézve nem tévedtem. Gyönyörű rajz.
Az persze tévedés, mert rettenetesen tudott rajzoni, láttam fiatalkori súdiumát.
Rejtély, hogy a későbbi, főleg női figurái anatómiailag mért olyan hibásak.
Nem értem, egészen odáig, netán szándékosan.
Erdei út paddal 34,8x32 cm. papír, MNG tul. Leltári szám 1954- tehát korábbi

●

1992.05. // C.02256/5 //  Morandi

MOZGÓ VILÁG 

1991 májusában itt volt a pápa a Hősök terén. A 20. századi művészet egyik pápája, Giorgio Morandi (1890–1964) majdnem negyven csodaképével, a Szépművészeti Múzeumban. Mikor a kiállítás megnyitása után öt nappal, véletlenül tudomást szereztem a dologról, s lihegve felhívtam barátomat, M.-et, tréfának hitte: „És mellesleg éppen nálad teázik...?!”
Aztán láttam néhány szürke plakátot is. A Morandi mellett kiállított édeskés szobrásznak színes fotóval illusztrált plakát jutott. Mikor negyedszer néztem meg a tárlatot, éppen lehetett katalógust kapni.
Ugyanez a kiállítás a New York-i Metropolitanben világszenzáció lett volna.
Nagyon szeretem. Rendkívül furcsa a pályája. Diplomája után egy évvel, 1914-ben Bolognában 13 képpel szerepel, ami között van néhány „üvegcsendélet”. Alig két évre rá, 1916-ban megfest egy olajképet, ami üvegpalackokat és üveg gyümölcstálat ábrázol; ez már főmű.   xxxÉs életművét ismerve, nyugodtan festhette volna húsz, harminc, sőt negyven évvel később is. Tehát 14-ben – ha nem korábban – festette első üvegpalackos csendéletét: majd éppen ötven évig ugyanazt a témát!
Ha létezne ez a fogalom egyáltalán: semmitmondó téma, hát ez az. Ötven évig egy asztallapon négy-öt üveg ide-oda tologatva. Kitérő a pályán, ha annak lehet nevezni, ennyi: a tízes évek elején a kubizmus, a tízes évek vége felé pedig a metafizikus festészetnek nevezett csacsiság szele megérinti őt is – illetve palackjait. Időnként fest egy-egy – szerintem jelentéktelen – tájképet. Kortársai közül sokan úgy ítélték monomániás témaválasztását, hogy evvel jelzi visszavonulását az egyre inkább terjeszkedő fasizmus elől. Ezt egyébként nemrég még a Magyar Képzőművészeti Főiskolán is így oktatták. Csakhogy 1950, 1960 – Morandi nem változik semmit. Ennél nagyobb bátorságot...!, vagy éppen a megtalált kincset félte lecserélni a bizonytalan más-ra?! Talál egy témát 24 évesen. 26 éves korától ez a megkezdett széria tele van remekművel. Tárgyait valamelyest cserélgette. Beállított csendéletekről dolgozott. Tavaly láttam végre egy olyan vele foglalkozó albumot, amelyben műteremfotók is voltak. A palackok és ládák zsúfolva modelltárgyakkal. Nem változtatta viszont a képméreteit, szinte mindig megmaradt a negyven centi körül. És maradt a kompozíció is: a tárgyak, egy horizontvonal, ami igazából az asztal túlsó éle, mögötte falmező, legtöbbször még csak árnyékkal sem  bontva. Nézzük meg 1957-ben festett Csendélet című képét! Falmező, kerek vagy talán ovális asztallap, öt összetolt tárgy kettős sorba rendezve, családi csoportképként. Elsőként színeivel hat. Az a halvány okker és a világoslila folt együttese egy tengerparti napsütötte föveny békéje. A csendélet darabjai is lágy pasztellszínek, egyensúlyozva egymást. Van bátorsága a fehér palackot középre állítani. Kompozíciója már nem is lehetne centrálisabb. Ahol elkezd a kép különössé válni: a tárgyak kontúrvonala igen rafináltan szerveződik. A fehér üvegnyak vonala pontosan fed két mögöttes kontúrt! Észrevétlenül furcsa. Az sem feltűnő az első nézésre, hogy a tárgyak irracionálisan egymás terébe hatolnak. Annyira azt látjuk csak itt is, amit tudunk! Pedig itt az öt üveg: egyetlen szobor! Még hangsúlyozza is: a cserép és az üvegek tetejei egyetlen vonallá rendeződnek. Méghozzá jó szobor! Mikor Brassaï fotózás közben letörte Picasso Ember báránnyal című szobrának egy darabkáját, a kinyúló báránylábat, Picasso önkritikusan megjegyezte, hogy egy szobrot a hegyoldalon le kell gurítani, és ami megmarad, az lesz az igazi. A Morandi-kép igazi „szobor”.
Ecsetkezelése bámulatos. Egy tisztességes céhbeli mit tenne egy ilyen pici – negyvencentis – kép hátterével? Elindulna fölül a kép szélénél egy hidegebb sárgával, mondjuk. Lefelé haladva kis narancsszínt bele, majd az ellentét fokozása érdekében a lila találkozásánál hidegebb – okkeresebb – sárgává válna. A kép sarkainál a sárga elsötétedne egy kicsit – ezt Rembrandt óta mindenki így csinálja –, hogy a néző a látványt ne önkényes kivágásnak érezze, kimetszve a világból, hanem zárt egységnek. (Nézzük meg ilyen szempontból az elmúlt századok portréit! Még a fotósok is használják!) Ezenkívül: változna a háttér sárgája a tárgyak közelében is, idomulva vagy éppen ellenkezve. Csábít egy ilyen felület spachtlival (festőkéssel) való megmunkálásra is: a domináns, kikevert alapszín után az ember még belekotor a paletta egyéb színkeverményei közé is egy kissé... nem nagy gyakorlattal is gyönyörűség, a véletlen szerint is szerveződő-szövődő gazdag felület képződhet. S mit tesz ezzel szemben Morandi? Itt, és igen gyakran egyebütt is, a következőket: kikever egy igen egyszerűnek nevezhető világossárgát – fehér, fekete, sárga és okker tubusokból, ha jól látom. És – akár egy sámlit mázolna le – végigszalad a felületen. Még reprodukciókon is kivehető az egyenetlen vastagságban, megmunkálatlanul fölhordott festék. És az ecsetjárása? Mit lehet egy bontatlan síkfelülettel kezdeni? Végigmenni rajta függőleges vagy vízszintes ecsetvonásokkal, szép rendben. Van Gogh talán örvényekből festette volna végig. Seurat pontokból állította volna össze a felületet. S itt: semmi párhuzamosság, rend, hanem elképesztő összevisszaság. Egyenes húzásokból félkörökre vált, mintha unná a mozdulatsort, legalábbis a látvány oldaláról nézve a dolog semmilyen formában nem indokolt. És külön illetlenség: a háttér ecsetrajza a tárgyak közelében azok körvonalát kezdi követni. Ez a darabosság sokszor a tárgyak színfoltjainak megmunkálására is jellemző. Jól lehetett ezt most a múzeumban látni, az eredeti képeken. És azóta nem tudom megfejteni, miért nem zavaró ez. Egyvalamit találtam erre vonatkozóan, a színharmónián kívül: a színhatárokkal különös gonddal bánik. (Kontúrvonalat akartam mondani, de hát azt nem használ.) Itt, határhelyzetben, ecsetjárása szinte rebbenő félénkké válik, mintha óriási feladat lenne azt a korsót pontosan megrajzolni. Mintha nem tudna rajzolni (ördögien tud). Az egyenesek is: kis kisiklások, félkörök, öblök vannak elbizonytalanítva. A tárgy ettől lebegőbb, nem konkrét. És: messzibbre kerül tőlem. (Húzzuk meg gondolatban ezeket a vonalakat egy lendületes, fekete ecsetvonással. Van ilyen a világon elég. Fernand Léger. Akármit fest, arasznyira van tőlem.)
S mindezt általában à la prima technikával, vagyis az egyszer lekent foltra többször már nem tér vissza. A Szépművészetiben megnézve most (Európa képtáraiban egyébként szinte nem látni tőle munkát, Olaszországban vannak, és rengeteg magánkézben), a festés előtti fölvázoló ceruzarajzok sok helyütt kilátszanak, s a vászon fehérje is ki-kivillan. Mindebből pedig az következik, hogy még a nagy festők között is hihetetlen színérzéke volt. Csontváryról mondják, hogy óriás vásznait elkezdte festeni a bal alsó sarokban, és befejezte a jobb felsőnél. Meg kéne nézni, én nem hiszem. Ember ilyet nem tud megtenni, hogy több száz színfolt azonnal „üljön”. Még Morandi egyszerű szerkezeteinél is emberfeletti teljesítmény. S milyen eszköztelen! Gondoljunk csak bele, semmi rendkívüli, feltűnő ötlet; csöndes és természetes, mint egy csokor virág.
Vagy nézzük a 31-ben festett képét: Kagylók és gyümölcsöstál. A kép ilyetén szervezése ritkább nála, tárgyak csatárláncban, kartávolságra. Három és fél darab. (Hogy valamit félbe lehet vágni, alighanem Bonnard-tól tanulta. Utrillónál is előfordulnak belógó faágak, ez-az, de nála más a helyzet. Ő sokszor fotóról, sőt kommersz képeslapról festett.)
Különös tárgyak ezek! Szerencse, hogy a címben megnevezi, én ki nem találnám azokat a mágikus értelmezhetetlen amorfokat! Megint csak nem megmunkált, megformált felületek, nem érezzük anyagukat, domborulataikat. Határozatlan alakú színfoltok. De ilyet nem lehet kitalálni! (Tessék végignézni a Knaur-féle Absztrakt lexikont!) Sugallja, hogy ez „valami”, akkor is, ha nem értem. Minden műalkotás befogadásának első fázisa: „ez valami más” – elbizonytalanít. Miben? Biztonságomban, hogy értem, tudom a világot. Magamat. Csak ebből az elbizonytalanodás-pozícióból lehet valakit továbbvezetni. Kézen fog, gyere, ez valami más. VAN MÁS IS. A láthatónál, érthetőnél messzibb rendre utal.
Pilinszky azt mondja, hogy a szakrális művészet tautológia, szóismétlés. Minden művészet az, ugyanis.
Ez is.  

●

1992.06. // C.02256/6 // Czóbel Béla felesége 
MOZGÓ VILÁG

A szentendrei Czóbel Múzeum legszebb képei az alagsori szárnyban látható három kis Modok Mária-kép.
Ez a henye mondat némi magyarázatra szorul. Persze hogy Czóbel a jobb festő – általában –, és életműve, persze, sokkal fontosabb. Csak a múzeuma... Ugyanaz a baj vele, mint a legtöbb egyszemélyes szentendrei múzeummal. Meg nem csak szentendreivel: tavaly Spanyolországban is láttam hármat, azokkal is ugyanaz volt a gondom. Mire kiderül a művészről, hogy elég fontos ahhoz, hogy múzeuma legyen, a képek már reménytelenül szerteszét. (Más kérdés, ha érdemtelenek kapnak múzeumot: Kovács Margit, Kmetty.) A szinte megoldhatatlan probléma kezelésére kétféle válasz Spanyolországból: Barcelona városa a nagy kibékülés után több változat mellett egy leírhatatlan szépségű középkori gótikus kereskedőházat ajánlott föl az óvárosban az öreg Picassónak. De 15-20 teremnyi Picassót vásárolni bele – ehhez nemhogy a város, de a Közös Piac pénze se lett volna elég. Megszerezték valahogy a Las Meninas-széria egy részét, gyönyörű darabok vannak benne, de ez csak kétteremnyi. Valami még kellett... és kitalálták, hogy ők egy Picasso-zsengék Múzeum lesznek. Gondolom, így történhetett. Első terem eleje: iskolai irkák firkákkal. Ezeket alighanem az öregúr őrizhette eddig. S folytatódik a kék-rózsaszín korszak előtti – értők számára hihetetlenül érdekes – fiatalkori stúdiumokkal, kompozíciókkal.
Tehát találtak egy szériát, illetve kettőt, ami nem szóródott szerteszét. Még aztán ide került a Sebartes-gyűjtemény is, ez-az.
Egy másik megoldástípus az északspanyol kisváros esete Dalíval. Gyönyörű házra szintén futotta, ahol aztán – gondolom – körbevezették az agg mestert, hogy uram, ide azt csinál, amit akar. Nos, nekilátott. Nem remekművek. Annak alapján, amit a múzeuma számára festett, Anna Margitról se derülne ki, hogy festő, meg valami panoptikum is van ott az utolsó szobában... (A legjobb Anna Margit-képeket most még össze lehetne szedni.)
Czóbel is élt még múzeuma avatásakor. Adott pár képet, persze. (Fél életét Párizsban élte, évtizedekig a Galérie Zakkal volt szerződése.) Adott az állam is – ami volt. Gondolom, vettek is néhányat – amit lehetett. Ennyi sikerült. Czóbel az itt láthatónál ötvenszer jobb festő. Egy jó album vagy oeuvre-katalógus szükségeltetne legalább emellé.
Modok Mária csendben élt férje, Czóbel oldalán. A legenda szerint kizárólag párja elrontott vásznainak hátoldalára dolgozott. Még találkoztam vele, még dicsértem képét, még látta mappában vitt néhány képemet Szentendre végi házukban. Hamarabb meghalt, mint férje. Elillant, eltűnt, nem emlegetik, senki nem tud róla... Az a néhány kép az oldalteremben, férje oldalán, semmi több... Az viszont ámulat. Nem tudom, mennyit festett, mennyi közepeset, mennyi gyengét, keveset, sokat? ...ezek remekművek. Szívesen elmerengenék most a labdát tartó kislány képén vagy a szentendrei dombra fölfutó utcáján, de teljesen szétfolyna kezem közül a téma. Maradjunk három tengerparti csónakos képecskénél, gyöngyszemek a magyar piktúrában. (Magyar? De erről később.) (Volt alkalmam alaposan megnézni őket, mert a fényképezőgépem zárja körüli kenőolaj a kemény téli úton a csomagtartóban megdermedt, s ezért csak a harmadik kiutazáskor sikerült használható reprodukciókat készíteni a képekről.)
Magam előtt vannak most az íróasztalon a fotók, ezúttal fekete-fehérben. Majdnem semmitmondók. Vegyük az Öböl V. -öt, ami valamivel jobban proporcionált. (Mármint színek nélkül is.) A partot megjelenítő sötétebb formák – öbölről van szó – mintegy harapófogó formát alkotnak, ami rendjén is van. Előtérben, középen körbeölelve három csónak leegyszerűsített formája. Méretük, még rajzuk is meglehetősen belesimul a környezetbe; a táj részei. A fölső térfél a víz és az ég csíkjai. Eddig a dolog maga a semmitmondás. Nem feszül, nem dobog a szíve – elterül, mint a Nagyalföld. Van neki egyensúlya, a jobb fölső sarok világos púpját megtartja a bal oldali alsó aszimmetrikus világos folt. A centrumban a sötét formák enyhén torlódnak.
Hanem a színei! Mivé válik a színei által! A valót az álommal így keverni! A világegyetem nem egyszerű, tudom, egyszer láttam a Pilisben zöld eget, csakugyan. Itt az ég és víz kék, rendben van. De az öböl vize rózsaszín, elvágólag. Ez mi? A kép témája. Párbeszédben a mellette-okerrel. Annyira fantasztikus harmónia – pontosan megtalálta –, hogy elfelejti a foltok eredetét: föveny-víz. Nem föveny, nem víz, függőlegesbe forduló festékfoltok, tökéletesek. Nincs faktúra, anyagszerűségre utaló gesztus, nem is kell.
A csónakoknál visszatér a földi világ. A fogalmak, a mondanivaló. Kharón ladikja, meg minden. Szép sötét folt. Partra vetve, halála előtt farokuszonyával csapkod még egy kicsit a kilométeres horizont szenvtelen közegében. A jobb oldalon föltorlik ugyan egy szikla-forma, sötét az is, mintegy szimpátiáját kifejezendő. Kapcsolatot teremt az emberi – épített – és a szervetlen természeti formák között. Kicsit fenyegető is, mint egy sírkő. Belső oldali íves sziluettjével segít a kép sarkán átvezetni a néző tekintetét. (Ha tudná, szégyellné.) A festő még egy helyen lép ki feltűnően a fogalmi világból, bár lehet, hogy ennek is van valami természeti alapja. A horizont alatt jobbra feltűnő kék szín teszi, itt tengerebb lett a tenger. Rímel a csónakokra, s bár a színe megzavarja a perspektíva törvényeit, „kicsi” mérete az igen távolit érzékelteti. Megint egy kétértelműség, az absztrakció két – távoli – fokozata, egyidejűleg. Minden igaz mű ezt teszi: kibillent világodból: van valami más is...
Ebből a szempontból az Öböl IV. egyértelműbb. Nem reális térre utaló foltrendszerére rápillantva, hirtelen a zseniális Vaszkó Erzsébet jut eszembe... Az előtérben fekvő csónak    leírható ugyan valós térbeli környezetbe képzelve: parton fekszik, billent, erős rálátás. De bal szélén, középen, a karcsú álló háromszög forma? A jobb fölső sarok geometrikus idommal való lezárása? Nem tudom, nem játék-e a fogalmakkal, de nekem rendetlensége az érintetlen természet spontaneitását, szórt formai rendetlenségét sugallja. És most – csak most – ezt is megnézem színesben. Lágy pasztellszínek, természetvízió. A horizont-dolgot itt továbbra sem értem. A fölső harmadban fut, de képtelenül tört vonalban. S fölötte  akkora formák, amik térbeli helyzetét – itt is és megint – teljesen megzavarják. S e foltok színei is! A természet (a levegőperspektíva) nem engedi, hogy a távolban intenzív színeket vagy igen sötét foltokat lássunk. Tehát ez az erős szín, a halványokker az orrom előtt van. Homokszínű. Homokpart. Vagyis csak arra utal.
A sötét jobb fölső sarki geometrikus formánál fölszisszenek. Olyan, mint egy Petőfi-versben a csattanó. Agyonüti a végtelen oldott-puha álmát. Itt vagyunk, kérem, és nem ott, itt akarunk valamit mondani.
Remekművek.
Semmit – számomra csakugyan semmit – nem von le értékükből, hogy Braque-utánérzések. (Mutatok tőle is kettőt.) Csak ennyiben kérdőjeleztem meg – fölöslegesen – magyar voltukat. A legjobb helyről kölcsönzött témát. Jó lenne tudni, mikor festette őket. Bár mindegy...
Braque, gyanítom, kissé unva biliárdasztalos, zongorás, énekesnős boldogságát, elég korán elkezdi az öböl–halászcsónak témáját. Kezdetben lágy, elegáns ez is. Ahogy öregszik, válnak a csónakok halálhajóvá. Mint egy kastély titkos szobáját, úgy szeretem ezt a sorozatát. Ilyen fegyelmezetten kell megöregedni?! Ilyen méltósággal?! A formák félelmetesek, de rendezettek, értelmezhetők. A Bárkák a parton kép közepén a szikla kontúrvonala még játékos is, puha szabályos hullámvonal. Evilági.
Mostanában a magyar – Modok – változat közelebb áll hozzám.

●

1992.07.  //  C.02256/7 // Utrillo szomorú volt

MOZGÓ VILÁG 

Az én generációm Herbert Read A Concise History of Modern Painting könyvén nőtt föl. 1960 körül került be Magyarországra. Mohón ittuk minden szavát, illetve ábráját, hiszen nyelveket nem tudtunk. Akkor még nekem is gyönyörű volt benne minden. Múltak az évek, főiskola, 1965, harmadévesek voltunk, művészettörténeti előadáson szóba került a könyv. Boldogult Újvári Béla adott elő, akit az ötvenes évekbeli szobrászi és lektori tevékenysége miatt egy (legalább egy) szakma gyűlölt, tanárnak kiváló volt. (S bár az egész modern festészetet két előadásban elintézte, első absztrakt képeimhez értőn és megértőn szólt hozzá.) Szóval egyszer fölhorkant Readre: „És Utrillót kihagyta a kötetéből, csak mert ábrázoló...!”
Most feleségem könyvtárából előbányásztam a kötetet. Már el tudom olvasni. Névmutató: Utrillo. Tényleg, csak az előszóban beszél róla, ekképpen: Klee szerint nem a látottat kell megfesteni, hanem a festő dolga „láthatóvá tenni” (mármint a belső valóságot), majd arról, hogy ő a kötetében ezt a mércét használja. Utrillo pedig LEfestette a világot, és ezért őt kihagyja.
Hogy is van ez? Pedig okos embernek kellett lennie ennek a Readnek, hogy ilyen vastag könyvet tudott írni... Hol is kezdjem?

Húsz éve valahol vendégségben ültünk, nem nagyon figyeltem, szomorú voltam. Szemem a könyvespolcon kalandozott – ma már talán nem tenném meg –, leemeltem, s belemerültem egy Utrillo-albumba. Tízes évekbeli, korai művei; átléptem az ő szomorúságába, és már boldog voltam. A nyájas olvasó és a magam kedvéért is most ez egyszer megpróbálom szavakká formálni e megfestett fájdalom mibenlétét. Témái? Századelős párizsi utcák, Montmartre. Ebben önmagában nincs semmi. Semmi nosztalgia, ez neki jelen idejű, valós látvány. Egy- és kétemeletes házak, házsorok, olykor dombnak föl. Nézőpontja: az utca közepén áll, s nézi a végét. Reneszánsz perspektíva, szabályosan. A közeli, jobban megrajzolt házak sem különösek, nincsenek is annak kezelve. Világos, meszelt falfelületek, elnagyoltan, s az ablakok sötétebb foltjai. Az ég és az úttest két háromszögű foltja középtónusú. Ebből világít ki egy-egy fehér falfelület. A távolabbi dolgok – szintén a perspektívafestés szabályai szerint – bizonytalanabb körvonalakkal; elmosódott színek és foltok, középtónus. De minden utcája egy kicsit kivezet a világból. Ettől lenne...?
De nézzük tovább. Jellegzetesek sötét-világos foltritmusai. A legnagyobbak a házak kockái. Majd az ablakok foltjai. És amikor a legkisebb nagyságrendbe lép át, foltritmusok helyett vonalritmusok jelennek meg, zsalugáterek, kerítések párhuzamosai. És itt egy átkötés: a távoli ablakok már sötét, függőleges ecsetvonás-ritmusok.
A látottból indul ki, de a tudottat festi, meglehetős önkényesen. Ugyanis, bár nem feltűnő, de teljesen szabadon válogat a látványelemek között, mikor mire van szüksége. Egy ablak foltja, egy ablak kerete vagy a körülötte futó vakolatcsík váratlanul hangsúlyossá válik. Ez annyira megváltoztatja a természetes súlypontokat, hogy (gyanítom) nem volt szüksége a látvány átalakítására a vásznon. Nem csalt. Amúgy is témaválasztása, komponálása semmi különös, közönségesnek mondható. Tudjuk, gyakran fotókról festett. Leírták róla, hogy fölfedeztetvén, némely montmartre-i kocsmáros festéket és képeslapokat tartott a pultja alatt, hátha ma éjjel is betéved az ifjú Morisz, az alkoholista, s majd megint csak képpel tud fizetni.
A látvány felől nézvést én csak két különöset találtam. Az egyik, hogy figura alig van, főleg korai munkáin, később is inkább csak a távolban, elnagyoltan, majdnem mindig hátulról. Valószínűleg nemcsak nem szerette az alakokat a képen, de nem is vállalta a megfestés keservét. (Nem tűnik ügyes kezűnek.) Ettől az utcák kísértetiessé válnak. A másik egy huncutság. Az ég sötétebb, mint a házfalak fehér fala. Ez ugyanis nem igaz. Illetve igen ritkán. Számomra mindig meteorológiai ünnep, amikor előttem-fölöttem sötét felhő, de a hátam mögött napfényes az ég, fényt adva a felém néző házfalakra. A látott ég ekkor nem végtelenség, fénytömeg, hanem plafon, ettől a világ szobabelsővé válik. Ez lenne Utrillo titka? (Bocsánat a közhelyes fogalmazásért, de csakugyan ezt keresem ezúttal.) Talán ez is. De mi köze az enteriőr-hatásnak a szomorúsághoz, ami minden képén átvérzik? Nem következik egyik a másikból. Nem találom. Elemezhetetlen? Hiszen valljuk be, amúgy sem – te sem, én sem – úgy nézünk képeket, hogy elfacsarodik tőle a szívünk, ugyan hogy csinálta...?!
Próbálkozom tovább. Kompozíciói nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Arisztokratikusnak mondhatók. Ott sűrűsödnek a formák, ahol indokolt, a látványt természetesnek tudja velünk elfogadtatni. A képek előterében néhány nagyobb forma, a centrum felé kisebbedő, tehát sűrűsödő foltok. Világosan tagol, nincsenek titkai és váratlan fordulatai.
Nagymamáink falán számtalan utcakép, hasonló felfogásban, nála bravúrosabbak, sokszor. De ilyen atmoszférát csak egyetlenegyszer láttam, Jeney Zoltán rajztanár (még anyámnak udvarolt) A haldokló Tabán című képén. Talán a téma miatt: házak bontás előtt. Annak is sötét ege volt, kihalt utca. De mi az, amit általában érzékeltetnek ezek az utcaképek? A város magabiztos nyüzsgése. A civilizáció fölkínálkozása. Szellős tágasság, biztonság, házfalakkal óvva. Az elvegyülés öröme. Libériás szolgáink sorfala: házsorok. Csillogások. A sétálás langyos ritmusa. De milyen ez a Rue Norvins? (Most segíts, Esterházy Péter!) Szomorú. Nem megy. Ennél többet nem tudok.
Próbáljuk más oldalról. A csodás kezdet után mindnyájunk fájdalmára a mester a tízes évek közepétől egyre gyengébb képeket fest, 1920 és 55 között a termés egészen elszomorító. Közben fölfedezték amúgy igazából, kastélyt vett, megtért, megnősült (elvették), és alkoholizmusából is kigyógyult (nem magától). Nézzük ezeket a majdnem ugyanolyan képeket. A Saint Romain-templom és környéke, 1925. Mi más ott? Korábban ezt nem használta, a képnek külön előtere van. Fák diadalkapuja alól nézzük a világot. Mintha szobából, ablakból. Alul az úttesten markáns átfutó árnyék, fönt az egyébként unalmasan festett lomb. (Nyári fakoronák, ez is új.) A házsorok tömege meglepően kicsi, jelentéktelen. Mintha már nem is téma, csak motívum volna. Viszont élesen rajzolva, szinte szerkesztve. Mérnöki, száraz. Az 1910-ben festett Rue Norvinson is van egy ormótlan kupola, nem hagyta le, a Sacré Coeuré, de annak tónusa beleolvad környezetébe, s geometriáját is hirtelen itt puhává váló ecsetkezeléssel föloldotta. S mit tesz ezen az 1925-ös képen? Itt is van egy ronda templomtorony. Semmi elmosódás; vonalzó, még kontúrozza is, keményen. S olyan részletező előadás, mint a kép többi, hozzánk jóval közelebb eső részletein. Ez az utca nem a túlvilágba fut, itt a sarkon Röltex bolt van. És összehasonlítva a koraiakkal: súlytalan az egész, nemcsak az apró kiegyensúlyozott foltok egyensúlya miatt. Visszafelé nézve: a korai képek tömörek, súlyosak, bánatosak. Azokba az utcákba részeg matrózok valók. Ezekbe könyvelők.
Ettől persze még lehetnének jók és nagyon jók is. Újabb kísérlet, most a színek oldaláról. Falusi templom. Itt is ólomszürke ég, fehér, melegszürke foltok. Az úttest is – önkényesen – ehhez a színvilághoz közelít. A háttérben lévő tető kis piros foltja az egyetlen színfolt, már szinte sok is. A szem a szürke árnyalatok finomságai között bolyong, és nagyon csendes mozgás ez. (Mint kosztümön a bross: milliméteres forma – ritmusproblémákba kényszeríteni a férfiszemet, ide nézz! Ne máshová! A szintén korai Falusi utca az Île-de-France-ban színesebb, emlékeztet a legkedvesebbemre, a Rue Rivolira, amit sajnos tizenöt éve nem láttam, most sem tudtam fölkutatni sehol.) Milyen tapintatos színesség ez! Fehér és melegszürke hang dominál, két fekete folt ütéssel. És színnek pár melegbarna, vörös folt. Gyönyörű. Hogyan változik ez a késői képeken? Utcarészlet, ami kicsi és csúnya, de legalább a miénk: (a Szépművészetiben) a fekete-fehér templom méltóságát agyoncsapja a nagyon-piros háztető (is). A Saint Romain-templom ege, ó borzalom, kék, olyan kék, hogy kár is a dolgot tovább taglalni. Az embernek arra kell gondolnia, maradt volna inkább alkoholista.
Késői, gyógyult fotóin is olyan szomorúan néz ránk. Tudta, hogy az üdvösségén kívül mindent elveszített az életében?

●

1992.08. // C.02256/8 // Klee, az apám

MOZGÓ VILÁG

... legalábbis így mutatkoztam be 70-ben, Bernben, a Klee-múzeumban, s a dolog bejött, mert a titkárnő azonnal telefonált, és intézkedett. Az igazgató már értette a félig-tréfát. Három napig ültem engedélyével a múzeum raktárában, főleg magammal elfoglalva, hogy én most itt ülök, és a kezemben tartom...
Aztán 82-ben néhány gyenge kép az oslói képtárban. 84-ben egy nagy Klee-kiállításért egy napra Katával Drezdába, 51 kép, sok rajz. 1988: Metropolitan Museum, ahol épp egy szerény ajándék kiállítva: 94 olajkép egyetlen gyűjtőtől, főművek is! Klee-kötetemet utolsóként ajándékoztam el. Néha elém kerül egy-egy repró, és fura dolog, az utóbbi években egyre fanyarabb arccal néztem őket: nagyon esztétikus, nagyon technikás, nagyon játékos – tömörebb mondatokat szeretnék hallani. Aztán a múlt héten nekiláttam néhány képét lefotózni, ide. És megcsapott a régi ólmeleg. Itt, és csak itt vagyok otthon igazán, ezekben a képekben. Uramisten, micsoda zseni !
Tizenhárom éves lehettem, Dobszay; egyik szellemi vezetőm mutatott egy képet: a Seefahrer(Tengerész, vagy inkább Tengerjáró). A kép teljes címe egyébként: Harci jelenet a Szindbád című komikus-fantasztikus operából.
13 éves koromban még semmit nem tudtam erről a szakmáról. A magányról és a melankóliáról valamit. A képet megértettem. Ma se jobban. Liturgikus szertartásra emlékeztet. A tenger: végtelen tér. Csakugyan végtelen, nincsen horizont, nincsen égbolt sem, fölülnézet ugyanis. A felszín: kockákra szabva, nem mértani pontossággal, micsoda őrült ötlet a végenincs kifejezésére. Nem érdekelnek az életrajzi dátumok (másokéi), de most meg kellett néznem: Klee 1920-tól 33-ig tanított Weimarban, a Bauhausban. Pedagogizálása sosem vonzott, valamit hallottam, hogy színoktatásában szerepet kaptak ezek a kockákra osztott mezők. Architektúra – meg egyéb hasonló – címmel sok ilyen képe van. Olykor csak esztétikus, nem több, itt azonban zseniális. Igen, persze, a hullámverésre is céloz. Számomra azonban sokkal inkább a matematika (geometria) nyelvén elmélkedik a végtelenről. A finoman derengő színátmenetek: a majdnem-unalmas csend zenéje. Én úgy szoktam meg a képet, hogy a fölső és az alsó térfél színe is mélykék – ez a repró mást mutat. Hogy mi az igazság, alighanem soha nem fog kiderülni; mikor a Klee-múzeumban a bázeli gyűjtő címét kértem, hogy meglátogatnám – hivatali titokként kezelték. A hetvenes évekbeli műcsarnoki kiállításra meg persze ilyen főmű nem került el. (Aki látta vagy tudja a kép színét, jelentkezzen.)
Beszéltem erről egyébként a No. 1-es magyar festményfotográfussal. Azt mondja, színhűség nem létezik. Lézeres színolvasás ide, komputertechnika oda. A világcégeknél is egy repró hol kék, hol barna.
Visszatérve. A fő téma a kép közepén: magányos figura egy csónakban, dárdája a szörnyre irányul, de felénk fordul, felénk néz. Illetve nincs is szeme: arctalan. Inkább védekezik, mint támad. És ugyanakkor rituálisan passzív, gesztustalan. Mint a Kereszten Függő mozdulatlansága.
Hanem a szörny feje rémálom, az nem tréfadolog. Hogy támadásban van, vagy ellenkezőleg: sebesülten vonaglik menekültében, arra kétszer megtört vonalú teste utal. Megint egy kétértelműség. A középső inkább csak szörnyecske. Kifelé bámul a képből, nem sok minden lehet abban a nagy fejében neki; dekoncentrált. A harmadik veszélyesebb, de egy rozmár nehézkességével. És a feje pici, nagyon pici. A hasán lévő színosztás is inkább játékos, ironikus. (A vérző kollégáé még pikkelypáncélra emlékeztet.)
Kissé ijesztő a tétel, miszerint a halak, a csónak és az ember mintázata igencsak hasonló. Megint egy fanyar felgondolás. Kinek is állunk a pártján? A tengerésznek, a faji rokonság és a magányossága okán is, valamint ott a ruháján az a narancsszín is...
A pantomimjáték, a küzdelem folyik, mozdulatlanul, immár örökre. A művészeteken kívül mikor szembesülünk evvel, úgy értem, a magánéletünkben? Sír szélén, kezünkben egy csokor virággal, templomban olykor, már aki erre használja, álmatlan, mozdulatlan éjszakákon. Kálmán barátom szerint van, akinek életében a legmagasabb lételméleti absztrakció egy káromkodás a hatodik korsó sör után. De mindenki szembekerül vele.
Még valami e kép kapcsán, ami – nekem – fontos és feltűnő is. 1955 óta a kép lenyomata bennem semmit nem változott. Ma tudok róla beszélni, akkor még nem, ma el tudom helyezni az oeuvre-ben, az európai kultúrában, de ütése ugyanaz, hogy van ez? Ezek a legfontosabb dolgaink hibernálódnak?
Örök-időtlen képe az Arabisches Lied (Arab ének) is. 32-ben festette. Túl volt tunéziai turistaútján (1914) és Egyiptomon is (1929). Portré? Ez az arc reánk néz, mi viszont a szemén túl semmit nem látunk belőle. Etnográfiai reminiszcenciák. És amit e kultúrák világnézetéről tudunk, vagy inkább érzünk – képbe fogalmazva. Milyen komoly itt Klee, és milyen eszköztelen ! Nagyon egyszerű kép, néhány folt. A felület osztása a derékszögű rendet követi. De a színhatárok nem mértani, hanem (saját szóhasználattal) biológiai egyenesek – csak amennyire egy fa törzse vagy egy kézujj kontúrja „egyenes”. Ettől humanizált. (Mondrian tanulmányozhatta volna kicsit. Ámbátor volt neki egy korai periódusa, amikor a fa ágrendszerét geometrizálta. Mindegy, az építészeknek nagy jót tett.)
Mitől ilyen monumentális ez a foltrendszer? (Egyébként Kleenél szokatlanul nagynak számító méret: a kép 90 centis.) Azt hiszem, ez a kiegyensúlyozott arányokon múlik. Hasonló foltméretek, „sakktábla”-felület. Egyetlen, ami jelentősen nagyobb területű, a rózsaszín, középen. Azonban ezt is bontja, méghozzá pengeéles vonalakkal. S ezekre a felületekre két kicsi sorminta felel. Szerepük pontosan megfelel a ruha hímzésének: odavonzza a szemet, az apró minták labirintusába. Ettől monumentálisak itt a foltok. A kép szíve egy meghatározhatatlan biológiai forma a közepén – hogy lehet ilyet emberésszel kitalálni? Kétségkívül kell valami ellenpont, e két szem önmagában túl didaktikus volna. De formája nekem kissé bizonytalan. Megpróbáltam kitakarni, mégis ettől kép a kép. Ő tudja jobban.
A másik folt levél alakú. A kettő szintén anyagtalan vonallal összekötve. Mi járhatott a fejében? Elbizonytalanít, nyugtalanságomat felkelti. Talán ezt akarta.
Színei. A homokszíntől öt fokozatban eljut a liláig, a kép centrumába. Ellenpontként szintén pasztellszín, vagyis fehérrel tört kékesszürke. Intenzív csak két színfolt: a váratlanul, keményen geometrikus – mondjuk – homlokpánt s a fent említett piros folt. Csodálatos tapintattal a szemek – óhatatlanul a legszuggesztívebb látvány – halványak, visszafogottak. Evvel (is) visszalép a natúra-hatástól. Egy másik eszköze erre: a háttérfoltoknak nincsen térbeli helyzetük, anyagtalan, puszta színek. Baloldalról a kékes folt alulra is átfolyik, így a fej lebeg. Nincs nyoma a horizontnak és a nehézkedési törvénynek. Lefelé haladva nem nehezül el a kép. Mint a turini lepel bekeretezett arcszelete. Színeibe talán csak én érzem bele a forró homoksivatagokat. És a melankóliát.
Számomra e kép örök párja a negyed századdal korábban festett Marokkói tanító. Csontváry ekkor már túl van a Panaszfalon (1904), a Taorminán (1905) és a Magányos cédruson is (1907). Kozmikus látomásai és prófétai ítéletei. És akkor ez a csendes, látszólagos földközeli, eszköztelen képe. Nem is annyira Keletet ismerte, mint inkább önmagát. Pillanatkép, mégis végtelenség, időtlenség. Mivel érte ezt el? A reprodukciót egy rajzlapra tettem, s alárajzoltam a figura testét. Csodálkoztam, hogy e művelet nélkül, azonnal nem tűnt föl a táj és az alak abszurd viszonya. Mintha hegytetőn állna, azonban ahhoz a horizontvonal túl magasan van. A Mona Lisa trükkje. Egészen más szférában, de ezt a hatást kelti az olvasásra emelt könyv s a szemek kapcsolata is. S két szem kétfelé néz, Illyés Gyula elmélkedik egyszer erről, talán a Petőfi-könyvében Szendrey Júlia kapcsán, a bandzsaság varázslatosságáról. Béres Ilona is mesélte egyszer a rádióban, hogy egy filmforgatásnál miként használta ezt eszközként, megközelíthetetlen, titokzatos kisasszonykát alakítandó.
Más. Kibillenti a nézőt bizonyosságából a bal váll, a felkar és az alkar fura helyzete, mérete. A végtelen távol, a táj rajza is... másképp érzi magát az ember messzire nézve. Bár családomnak olykor teher, ezért cipelem őket, ha lehet, vasárnaponként hegytetőkre. Égközel, ünnep, megpihen a szem, a lélek. Talán Jézus is ezért járt hegyre imádkozni.
Hogy összekerültek ebben az írásban ezek a többféle közel-keletiek... Mi lett volna Európából nélkülük?! És mi lenne velem Klee nélkül?!
De hát ez már nem tartozik ide...

Színes melléklet még: Csendélet (utolsó befejezett képe), 1940

●

 

1992.09. // C.02256/9 // Vaszkó Erzsébet, aki zseni volt
MOZGÓ VILÁG

Schaár Erzsébet egyszer éjjel baráti társaságban odafordult ismerőséhez, aki kászálódott, kocsijával indulni készült Bécsbe: ne utazzon most, menjen inkább haza, jobb lenne. (Te figyelnél egy ilyen mondatra?) A férfi elbúcsúzott. A szobrásznő ettől kezdve órákon át hallgatott. Majd éjfél után megszólalt: „Késve érkeztek a mentők.”
Vaszkó Erzsébet fiatalon a Kárpátokban festett, mikor fölriadt: „Nem tudok így dolgozni. Valaki Pesten az íróasztalomban keresgél.”
Boszorkányok pedig nincsenek. Rendkívüli képességek vannak. Milyen titkos életük lehetett ilyen tudásokkal?! 
Beszélgetéseink alkalmával iszonyú élességgel a probléma morális gyökerére kérdezett rá. Persze ettől lehetett volna pocsék festő.
De hát csoda, amit létrehozott. 83-as szentendrei életmű-kiállítására (teljes csendben zajlott le) Miklós barátom levitte műpártoló barátunkat, Kanada akkori nagykövetét. Pár nap múlva csillogó szemmel dicsekedett, sikerült megakadályoznia, hogy a diplomata képet vásároljon. „Nem volt könnyű. Nagyon akart. De hát nemzeti kincs! Mi lenne, ha még ez a néhány kép is eltűnne?!”
Képei alig-alig, néhányuk múzeumban, a többi gyűjtőknél, ki tudja. Főiskolás korától kezdődően mindig megsemmisítette a gyengébbeket. Az a kevés viszont, ami már kultúránk vérkeringésébe bekerült kiállítás vagy reprodukció által, az súlyos, mint egy bírói ítélet, mint egy távoli égzengés, és nyugodt, mint a hegycsúcsok hajnalban.
Azt mondta egyszer: mindig a témából indul ki. El kell hinnem neki. A Gyűjtő esetében tehát egy bácsit kell elképzelnünk, amint képek között turkál, és vélhetően igyekszik a hangulatot az olcsóbb vásárlás lehetősége felé kormányozni. Ismerjük. De hát ez a daumier-i szint. És Vaszkó? Mit láthatott abban az emberben? Egy figyelő, de egyszerre befelé és kifelé is figyelő statikus komoly arc. És mintegy függetlenedve az arc intellektusától, s háta mögött egy várakozó, nyitott tenyér. Ez mindeddig csak egy geg, bár annak kiváló. (Plakáttervező grafikusnövendékeknek adnék ilyen feladatot: piktogramtervezés.) De hatoljunk kissé beljebb. A kép háttere absztrakt. Az eredetire nem emlékszem, ha láttam is valaha, itt: sötétlila, faktúrával alig bontott felület. Láthatóan csak arra szorítkozott, hogy a felhordott festék színné váljék, talán kissé térré, részletmotívumok nélkül. Ehhez a minimális eszköz, mint annyiszor a 20. században: egy-egy színvillanás a semlegesen lemázolt felületen. Mindez valóságra utalásnak túl kevés. Baloldalt alul, a kerethez tapadva egy világosabb színcsík, a háttérből alig elváló lila, bár a nyomaték kedvéért egy szakaszon világosba vált. Úgy szoktuk mondani, hogy a biológiánk és vizuális tradíciónk folytán bármely absztrakt képen húzódó vízszintes vonal mindig a horizontra, tehát a térre utal, azt sugallja – itt pedig ez elegendő a falsík, az enteriőr megidézésére. Nyugodtan meg lehetne kérdezni bármely kisgyereket: a bácsi mezőn vagy szobában van-e? Igaz, erre utal a jobb fölső sarok félköríve is, ami egy hirtelen naturális idézet is, akárha dongaboltozat súroló fényben, derengőn.
(A kép eredetivel összevetett viszonylag hiteles kópiája. 2001. okt. csináltam.)
A kép jobb szélén végigfutó markánsabb lila csík egészen más regiszterben szól. Nem tapad a kerethez, lebeg; faktúrája (felületmegmunkálása) szinte nincs. Anyagtalan. De a dongaboltozat függőlegesbe hajló végét mégiscsak szilárddá támasztja. És e sötétségben, a vélhető falakon túl ez az egyetlen bútor. A szellemi szférában. Történés, s a figurán túl, ebben a síri térben: humanizál.
A kézfej. Stilizált, szép, áttekinthető forma. A Gyűjtő hüvelykujja kissé begörbül, markolásra kész. Mondjuk szebben: befogadásra. A színe gyönyörű színkörnyezetében: rózsaszínes szürke. Vaszkó szerette ezt a kezet; a dongaíven kívül az egyetlen lágy folt. Kontúrja foszforeszkál. Először egy világosabb sárgásszürkével festette meg ezt a foltot, majd túl hangsúlyosnak találván átkente sötétebbre, pasztellel. Ügyelt, hogy ne töltse ki a teljes mezőt, így kivillan az eredeti szín a kontúrok mentén. Hányszor és hányszor használt eszköz, illetve következmény, mindnyájunknál! Sok igen szófukar és szikár nonfiguratív képnél szinte ez egyetlen történés, és milyen gazdaggá tudja tenni a felületet! Sokszor a festő színkeresgélésének egyetlen árulkodó lenyomata. (Vagy csak az értő látja meg benne a rengeteg munkát, és mosolyog, amikor imitált a kínlódás?!) Nézzük meg a három függőleges folt és a két negatív terület arányát. Jó. Pedig a (látszat ellenére) nem egyszerű a feladat. Főiskolás koromban egyszer léckerítést kellett terveznem, de szépet. Onnét tudom.
A fej. Geometrizált foltrendszer, absztrakt festékfoltok. Használtak effélét szántóföldek, de éjszakai utcaképek, tűzfalak megjelenítésére is a franciák, itthon pedig főleg a szentendreiek. Itt láthatóan alkalmas ez szellemi szerkezetek ábrázolására is. Fejet, foltokból, így leginkább Klee festett (Senecio, az a bázeli piros hátteres palacsintafej, amit egy körformából munkál ki. De ott a fő feladat a geometriából humánná áttűnés, játékosan). Mi utal itt a témára: az arc stilizált profilvonala, egy fekete kocka épp a szem helyén, s a tömb arányai, a nyak. Ennyi. S ezen belül és ezen túl, lilák és fehérek. Hideg (kékbe hajló) és meleg (vörösbe hajló) barnák. Megint csak a foltok áttekinthető, mellérendelt, de rafinált arányai. A valahai legszebb Mondrian-felületosztás. Mágikus színek, fegyelmezett líra. Leheletfinom játék a tériséggel: a foltok egymásmellettisége hiteles a maga absztrakt közegében. Elhisszük neki, hogy ezek a foltok egymás mellé rendeltettek. Mellé? A foltok formájából kivehetően néhányuk fedésben van a szomszédos folt által! Absztrakt tériség, mint bábszínházban a paravánfalak egymás mögött. A tér különös megnyilvánulása. A nagy fekete folt bal oldalán még egyszer kivillan egy súroló fény, rímelve, tehát összekötve a főtémát a háttérrel. A barna foltok némelyike sokszorosan át- meg átdolgozott, a közép-felső láthatóan igen keservesen. Ettől (is) olyan emberi az egész. Illetve evvel is ellensúlyozza a szem dogmatikus geometriáját, szenvtelen magabiztosságát. És az áll – natúrára is emlékeztető – szikár keménységét. Ezt a durván festett lila háromszöget, ezt a lila háromszög-állú embert első látásra nem szeretjük meg, de végül is elfogadjuk. Úgy tűnik, ez feladat volt a festő számára is. Megbirkózott vele.
Megemlítendő még a fejből „hátul” kinyúló két forma, ami egyébként a legmarkánsabban lép ki a derékszögű rendszerből. Talán a haj oldottabb tömegére utal. Túl didaktikus lenne a fejforma nélküle. Az alsó forma elmosódott, meglepően az. Milyen következményekkel? A nehezebben kivehető, olvasható látvány a természetben mindig a távoli. Így ez tériséget sugall. Mint fogaskerék két foga, markol bele környezetébe, egyetlen szerkezetté alakítva témát és hátteret. A fej mögötti holtteret élettel tölti meg. A két forma a két sarokra irányul, a szem spontán meghosszabbítja vonalukat, s evvel kipányvázza a középpontban lebegő fejet.
Utolsó éveiben, úgy tudom, már egyáltalán nem festett. A fiatalság agresszív. (Déry is biztatta Szárszón a beteg József Attilát: Írj!) Fáradt volt ellenkezni velem, festőlemez hiányára hivatkozott. Vittem neki, ami talán átmelegíthette egy percre – a gesztus –, amikor megtalálta az ajtaja előtt egy reggel. Csendes öniróniával élte meg szelleme öregkori megroggyanásának jeleit is. Kormánykitüntetést kapott, szólították a Parlamentben az elnöki asztalhoz. Elindulva rácsodálkozott a pár sorral előtte ülő beteg Bálint Endrére, aztán „... elkezdtem vele diskurálni. Mindenről megfeledkezve. Ez hiba volt. Aztán a miniszter odajött hozzám, s átadta a díjat, kedvesen...”
1985-ös kiállításomra még eljött. 86-ban halt meg. Pilinszky egyszer azt mondta a pannonhalmi diákoknak: „Nem tudom, ki volt a miniszter, amikor Van Gogh a cipőjét lefestette.”

●

1992.10. // C.02256/10 //  Bonnard
MOZGÓ VILÁG

A vénségére bölccsé szelídült drága Déry Tibor írta valahogy így: „...l’art pour l’art (vagy ahogy '57-ben a Képzőművészeti Gimnázium igazgatója mondotta volt: pour l’art pour) pedig nincs. Az csak egy henye gondolatsor henye összefoglalása...” Hát ez az.
De ha lenne, B. mester vezető helyen (olimpia!: dobogón) állna. Hogy is van ez? Úgy tűnik, nála problémamentesebb, derűsebb (már ez is gyanús), esztétizálóbb festőt nem találni, még a franciák között se. Étkezőasztalok díszterítékkel, öblös, gazdagtapétás polgárszobák, verandák, dús lombú lugasok, kertzugok, díszparkok, és persze csajok, csajok kádban, kádból ki, kádba be. Semmi osztályharc, nem történt világháború, itt mindig süt a nap. Édes álom, mozdulatlan boldogság. Minden együtt, amitől irtózom. Akkor inkább a plakátmagányban ázó éjjelek vagy akár az utolsó kézigránátját elhajító vörös nyakkendős Vologya. És mégis, mégis. Emlékszem, nyolcvanas évek eleje, az a csodálatos bukaresti múzeum. Amit a bojár magángyűjteményekből hordtak össze egy épületbe, a nagy földrengés ürügyén. Már a porcelán- és papírgyűjtemények is, aztán az elefántcsont faragványok és perzsaszőnyegek. Egy teljes török szoba, vízipipával. A román Munkácsyk kiváló tájképeikkel. Aztán a modern franciák, Matisse, meg minden. És akkor egy Bonnard, ott megrendült a föld. (Csak nekem.) Forgolódtam és hebegtem, próbáltam hirtelen valaki partnert keresni ebben a csodában, majd elkezdtem lerajzolni, magamévá tenni, valahogyan. Csoda, csoda, persze. Jaj, megvan-e még ez után a sok világégés után?! Azt mondják, a gyönyörű Nemzeti Múzeumuk, ami az elnöki palota egyik szárnya volt – leégett! Holbein meg az a tengeri táj az emeleti teremben!
Az a Bonnard ott: főmű, főbb már nem is lehetne. Megnyalhatta utána mind a tíz ujját. Reprót nem lehetett róla kapni. Így, emlékezetből, a Reggelizőszoba (Museum of Modern Art, New York) egyik változata lehetett. (Később láttam azt is.) Most az fekszik előttem.
A kép: az előtérben ellenfényben úszó dús teríték, porcelánok, üvegek, csésze, gyümölcstál. Az ablakon túl az erkélyre látni, mögötte-fölötte pedig fényben szétolvadó lombozat és egy kerti ösvény. No nézzük. Az előtér kontrasztos, elkülönül. Kemény fényben keményen kirajzolódó tárgyak. Ha nem bontaná föl a kontúrokat elbizonytalanított vonalakkal. Pokolian magabiztos álrendetlenség. Azonban a kép középtengelyét pontosan kijelöli három tárgy. Hogy mindez ne legyen túl didaktikus, további két edénnyel egy kecses jobbkanyar. Az átkötést két közeli, váratlanul sötétre váltó forma biztosítja, milyen egyszerű. A bal oldalon is formaparádé, mindkét zsebe boldogsággal van teli.
És itt egy bekezdés erejéig hadd kerüljön ide egyik szerelmetes festőm, Nagy Balogh János. A legtehetségtelenebb zseni, aki valaha... Mit összeügyetlenkedett, kínlódott a képein, egész életében! Nehézkezűsége minden ecsetvonásán érzik. És összehozott hat képet, hat tökéletes képet. Kell ennél több?! A többit csak kegyeletből szeretem. Itt van ez a Bonnard-témájú képe, kispesti változatban, egy rokkantnyugdíjas agglegény modorában. Hasonlatos a gyengédség, hasonló a boldogság is. (Még nyilatkozta is, Füst Milánnak, villanyosra várva!) Nem annyira fölényes. Nála minden tárgy érték, megbecsült. A csöndjük viszont megint csak közös. Ez zártabb világ. Inkább formál, és jobban kötődik a látványhoz, minden vonatkozásban. Áhítatos. De vissza Bonnard-hoz.
A következő mező az erkélyajtó síkja. Ilyenféle bontatlan felülettel egy mezei festő nemigen tudna mit kezdeni. Mit csinál ő? Nem tudom, az ő találmánya-é, mindenesetre számomra a nevéhez fűződik. Tessék végigkövetni a fafelület színeváltozásait. A narancson a barnákon át a kékeszöldig. Túlcsorduló színesség, itt is. És teljességgel következetlen, következetesen. Ha a valóság felől nézzük. A kép színhullámzásában: hibátlan. Evvel a színkezelési ötletével általában minden foltot fölbont, elapróz. Így minden mellérendeltté válik. Az ablaktok mellett a fal, a tapétamintával. Mintha a kerti világot emelné át a szobába, azonos méretű mintázattal. A bal felső sarok három világos színű, amorf formája szándékkal rímel a közelében, de már a kertben lévő ugyancsak két világos foltra. És a tapétába belesimulva egy nőalak, félbevágva, hosszában. Ennyire mindegy neki?! Ennyire azért nem, e félbevágás eredendően nem volt szándékos! Ide kívánkozik Bonnard komponálási módszerének fölfedése. Témaelrendezéseitől gyakran hanyatt esik az ember. Van egy gyönyörű képe, talán Londonban: kádban fürdő női akt, s mindez a kép fölső széléhez szorulva. Az óriás képmezőt pedig a fürdőszobapadló mintázata tölti ki, ép ember ilyet nem tud kitalálni. A budapesti Szépművészeti Múzeumban is kettévág egy nagymamát, s egy testetlen, csészét tartó kéz balról benyúlik a képmezőbe... Végül egyik mesterem magyarázta el a dolgot. Bonnard műterme falára óriás vásznakat szegezett, telefestette (Vuillard barátja egy képén mindez megörökítve), majd összehívta barátait, s a nagy képből több kicsit kanyarítottak ki, ollóval. Evvel a zseniális ötlettel a komponálás fázisát kiemelte a többi közül, s a már megdolgozott részletek birtokában döntött, utólag. Néhány éve egy múzeumban ellenőriztem. Bekukucskáltam a keret mögé: a vászon oldalán csakugyan folytatódott a kép! S mikor végre egyszer kezem ügyébe került egy oeuvre-katalógus: sehol egy kerek képméret, és mindegyik más! A hír tehát igaz. Ha nem lenne olyan keserves munka folyvást egyedi méretű kereteket csinálni, az ötletet sokkal többször elloptam volna.
Tehát vegyük így: a hölgytől nyilván még bocsánatot is kért, gondolatban, de nem tehetett mást. Valószínűleg megbomlott volna a két ablakszárny által nyomatékosított szimmetria, ami pedig még éppen elhordozza ezt a szédületes gazdag témát. Persze ez is csalás. Ezt a látványt emberi szem soha nem láthatja, nem képes befogadni. Amúgy is csak egy pontban látunk élesen, s ha a tőlünk méterre lévő kávéscsészét nézzük, az ablakon túli világ már csak egy összemosódó fényfolt, aki fotózik, már csak a fénykontraszt okából is tudja. (Azon az asztalon ezer lux van, a kertben pedig negyvenezer. Operatőrnövendékek vizsgafeladata egy rövid jelenetet leforgatni, a színész a szobából közben kimegy a szabadba. Jancsó–Kende tudják ezt nagyon.)
Tehát a kert. Tisztességes festő a veranda kőkerítését egyszerűen elhagyta volna, ha van esze, mert ez a burjánzó téma nehezen tűri a geometriát. Ő pedig könnyed sormintát csinál belőle (szerencsére nem olyan felületeset, mint Dufy), így ez szinte beleolvad a kertbe. Tessék belegondolni! Ha szemből süt a nap, amint azt az étkészlet árnyékaiból jól látni, milyen sötétnek kellene a korlát árnyékos oldalának látszania! A baluszterbabák közeiben pedig a vakító ég tükröződik, holott az kissé föntebb van. De szüksége volt egy kék centrumra, összekapcsolandó a teríték vibrálását a lombok ugyancsak kékbe váltó színeivel.
Ez is egy nagy trükk. A nap felé fotózva a színek fénnyé égnek. (Bonnard gyönyörűen fotózott; aktok a kertben a század elején.) Festésmódja ilyenformán itt valóban sugallja a fény erejét. S hogy kékbe olvad: mikor kék a lomb? Ha messze van. A reggelizőasztal mellől a világ végére látunk. A végtelenség érzete, de fennkölt ünnepélyesség nélkül, ugyanis a lombozat jól láthatóan megrajzolva, így olvasható, meghitt. Távoli, mégis intim.
Belefáradtam. Azt reméltem, a képet végigböngészve majd csak rátalálok, mit szeretek annyira ezen a tőlem oly távoli gondolkodású barokk pompán. A MÁS-t?! vagy öntudatlanul mégis erre vágynék, te jó ég?! Nem tudom. Nagyon szép.
Koncentráltabbnak tűnő és súlyosabb veretű képe a Pompidou Központban látható Csendélete. (Pad nincs előtte, de a földre le szabad ülni.) Ahogy néztem, ez kivételesen nem utólagos képkivágás, három oldalról biztosan nem. Múltkoriban valaki rám nevetett: persze hogy ezt szereted a legjobban, ezt te is szeretted volna megfesteni. Valószínű. A legelvontabb képei közé tartozik, a natúra minden elemének megtartásával. Még az a pimaszul hanyatt esős szék is! Vagy az csak egy árnyék lenne? Mintha egy nagylátószögű objektív torzítása. Hanem ezek a kőkorszaki idolok, a gyümölcstálak! A középsőt szenvtelenül még végig is ornamentikázza, a szőlőszemeket kirajzolva. És mégis. Évekig – amíg csak reprodukcióról ismertem – nem tudtam kivenni, értelmezni a részletformákat. Nem zavart. E formák eszmei súlyát különös vonalú kontúrjuk adja. Teljesen megtévesztő: a középső szőlőstál egy szoborrá olvad a mögöttes fonott kosárral. Moranditól ismert ötlet. S a meglehetős önkényesen sárgává torzított árnyékok is hozzátapadnak a foltokhoz. Mindez fehér háttér előtt. Ellenpontként pedig az elrajzolt, így ferdén fölfelé billenő piros csík, az asztal széle. Ki tudna ennél szebbet elgondolni?! A terítő és a padló végigpöttyözött mintázata rímel a gyümölcsökre, szövetté szövi a látványt. Amit látunk: hangsúlyozottan esetlegesnek tűnő részlet, mégis feszes kompozíció, zárt. Bal felől a szék sarka, fönt a kosár feszül a keretnek. Jobb szélen ugyan – hagyományosan – félbevág egy formát, de ennek íve önkényesen és halkan egy szakaszon függőlegesbe csap át, s bekattan a fölötte lévő árnyékba, zár ez is. Fegyelmezett pompa.
Ha belegondolok, Mies van der Rohe ezekben az években építi meg egyetemi kápolnáját, ahol eljut a csupasz fehér kockatérig, egyetlen látvány hátul a radiátorsor az üvegfal előtt... a Bauhaus-iskola gondolkodása, ahol a logika próbált végső soron a szeretet fölébe kerekedni... micsoda ügyetlenség...!
Bonnard bölcsebb. Szent Ferenc megkérte a mandulafát, mesélne neki Istenről. A fa egyszerre virágba borult.
Ez a helyes válasz.

●

1992.11. //  C.02256/11 // Menyus bácsi
MOZGÓ VILÁG

Kétszer láttam. Egy festőszakosztály-ülésen ott volt, a Vigadó nagytermében, s fölszólalásra jelentkezett. Hátul, ahol ültem, néhány öregúr összemosolygott, egyikük legyintett, hogy ez bizony hosszú lesz, s elindultak a büfé felé. Csakugyan soká beszélt. Nem tudtam megfejteni, miről. Igaz, a költészet nagy hányadára süket vagyok. Mostanában gyönyörű mondatokat olvasok. Tőle idézik.
Az 1976-os nagy műcsarnoki kiállításának megnyitására nem véletlenül vetődtem el. Tudtam, kicsoda, és hallottam különös életéről. A vernisszázson lefényképeztem, mutatom, F/1976/02; apró veréb daliás felvezetők között. A kiállítás kockázata igen nagy volt, nem csak én vettem észre. A szomszédos teremben egyidejűleg a festőóriás: Paul Klee. Klee, az apám. És be kellett látnom, hogy a félszemű-féllábú miskei festő itt jobb volt.
Tóth Menyhért, 1904–1980.
Parasztgyerek, beteges. Szobafestőinas Kalocsán. Elvergődik a Képzőművészeti Főiskolára, nem igazán neki való környezet, albérlet, és kecskét tart. Gümőkor, operációk. Vergődések után hazatér falura, immár Miskére – 1936 –, s fölfedezéséig már nem is igen mozdul onnan. Majorannát termeszt, szobafestést vállal, és muzsikálást lakodalomban. A hetvenes évek elején megtalálják; Bács megye legendás tanácselnöke, ha jól tudom, egy tételben megveszi az életművét egy leendő múzeum számára. Tárolásra hely még nincs. A képek egyelőre maradnak, Menyus bácsi sorra fehérre festi őket. Kormánykitüntetés, de akkor már nagyon beteg. Ennyi.
Tisztességtelen dolog valakit anekdotákon keresztül bemutatni? Végül is ez is művészet: az elhagyás művészete. Igaz is, meg kevés is. Befolyásol-e, amit hallottam róla, képolvasásomkor? Igen. Bár például az Afrika képénél, ami remekmű, nem. A kecskeméti alkotóházban ebédnél zokogva az asztalra borult, hogy Afrikában éheznek a gyerekek.
Micsoda terheket hord egy ilyen ember!
Földet művelt, és festett. Évtizedekig. A falu határán túl ezt nem tudta senki. Uramisten. Most reménykedve mondjuk, biztosan boldog volt. Vagy ez már a mítosz?  Valahol Thomas Mann magyarázza nagyon szépen, hogy a művész igazi fizetsége mindig maga a mű. A készülő mű, teszem hozzá én (vagy talán még ő), mert a kész termékkel már sok baj van. Vagy lehet. De az a pillanat, amikor a festékből kép lesz, egy majdani kép első ígérete...
Nézem a rajzait. Világos, nem véletlenszerűen találta meg képtémáit. Hatezer rajzot hagyott maga után. Nagyon sok. Heroikus álmai voltak, mítoszokat ábrázolt. Félúton elmaradozom mellőle, nem vagyok alkalmas követni. De a keretezett, kész műnél újra találkozunk. És megemelem a kalapom. Szüts barátommal évtizede veszekszünk ezen: mi a téma szerepe a szakmánkban. Tessék megnézni ezt a Műlovarnő képet. E témánál kettő a fontos: a ló meg egy nő. A ló megvan, habár arrébb. És a nő?! Mi ez? Az utolsó nagy cirkuszábrázolási periódus, amiről tudok, Európában, a tízes évek Párizsa. Hogy a színházat unták Picassóék, és hát a cirkusz mint a szabadság utolsó menhelye. Álma. Nálunk  valamivel később Vaszary és Aba-Novák nyúlt ehhez a témához, de az ő evilágiságukkal nem tudok mit kezdeni. Vaszary egyébként a Főiskolán mestere volt Tóth Menyusnak, szerette is, segítette is.
Ez a gondolatsor sem vezet sehová. Mit látott bele mesterünk ebbe a témába? Erotika? Combja megrajzolva, széttárva, a szemérem helyén erősebb festékpamacsok. Lehet, hogy az, én nem hallom ki belőle. Gombszemekkel, ilyen palacsintaarccal? Ősanya-mítosz, ami annyit foglalkoztathatta, az ő Willendorfi Vénusza? Nézzük a festés oldaláról. Az első, ami megfog, az édességes fehérrózsaszín képmező. Ha erotika, akkor leginkább ez. A bal felső sarokban hideg színekből indít: szürke – testszín – kékeslila. Nemcsak azért ezt nézzük meg először, mert balról jobb felé olvasunk könyvet is, hanem a téma okán is; az arc a lélek tükre. Kivéve itt. Innét a színek is és a sötét tónusok is kétfelé vezetnek. Az egyik a nő lába közé, amiről egyszer egy magyar szexológus bájosan azt írta: rejtély, miért szeretik a férfiak annyira nézni, mikor nincs is ott semmi. Itt krapplakk-vörös (bordó) kontúrvonal miatt tűnik föl. A vonal két vége két mázsás tömbbe fut le: bordó az egyik, narancs a másik. Jobb felé indulva pedig a fejtől: a kakasfejű ló, ó-lábakkal. Hozzá akarta volna gömbölyíteni gazdájához? Nem tréfának szánom. Antropomorfizálta? Ez az állat engedelmeskedik a gazdájának – idomul. S az ő piros színe a műlovarnő kicsattanó életereje, nem: e ködből-párából gyúrt alak így kötődik sűrűbb világunkhoz.
És a témától elvonatkoztatva? Adott egy fehér-rózsaszín háttér előtt fölvillanó piros, két sárga és több kisebb halványpirosféle folt, túlvilági édes harmóniában. Absztrakt tér, semmi padló vagy horizont. A jobb alsó sarokban még ábrázol valamit, számomra kivehetetlen, az is gömbölyded forma. A kisméretű íveket mindenütt nyomatékosítja, ismétli. Nézzük csak az arc kontúrját. Kezdi egy lila csíkkal, ezt két rózsaszín között egy halványabb szürkéslila vonal követi, és végül egy habosan-vastagon festett kopogó-fehér. Ami a formát már köti a lófejhez. A kontúrvonalak színeit egyébként is érdemes követni, hogyan változnak. Nekem Bonnard-tól ismerős az ötlet, ő a foltok felületét színezte így, a maga különös módján. Még egy helyen látni ilyet: budapesti kiállítótermek, nyolcvanas évek vége... néhányan  eltanulták Menyus bácsitól ezt a tudományt. Nem baj.
Másik képe, aminek ereje szintén megfejthetetlennek tűnik, az Afrika. Igen nagy méretű kép, 140 x 200 cm. A keretet, ahogy mondani szokták, szinte szétfeszíti a mitologikus állat kontúrja, ami érzékelteti, hogy ez az állat bizony mindennél nagyobb. Ha jól emlékszem, láttam nagyanyáink korából térképet, amin Afrikában még voltak fehér foltok. Ha ismeretlen, félelmetes is. De a mi magyar kultúránknak annyira nincsen érintkezési pontja avval a világgal! Vagy az említett újsághír és társai, Afrikáról, amire Tóth Menyhért Kecskeméten úgy reagált? Talán megint csak az ős, az ősi keresése, a „honnan jöttünk, mik vagyunk...” Milyen lehetetlen az állat nyakának megformálása! Mintha nem tudna e hosszú formával mit kezdeni. Mintha kormorán éppen halat nyelne. És a fej. Az őshüllőket a tankönyvben igen kicsi fejűnek láttuk, gondoltuk is, biztosan nagyon buták lehettek. Ezek a fogalmi kötődések bizony hatnak a formák olvasásakor. De két körforma: ez a fura állat a nappal-holddal szemez. Így hát neki van igaza. Bár a teste a fontos, mégiscsak. Valaki egyszer majd biztosan megfejti, mit jelent a hasa alatt keményre és konkrétra, szögletesre váltó bordó vonalrendszer. Nekem leginkább az ellést-szoptatást asszociálja. A folytonosság, az örökkévalóság. És megint ez a hús-vér, alvadtvér-szín. Semmi komplementer, valami kis zöld vagy kék. Pihenésként. Önmaga biztonságában izzik a kép – a gümőkóros, falábú festő, aki olykor elsírja magát... Talán gyerek maradt. Minek ment el vénségére a Kanári-szigetekre?
A kép szövetét faktúrája adja. Még reprodukción is jól látható: a vörösekkel megfestett foltrendszerre fehér festékpamacsokat kezdett fölhordani, mintha hóesés lenne. Foltonként változó a sűrűsége, evvel tagol, egészen a fehér ragyogásig. Tizenkét éve nézem Kecskeméten, tudom: a kép – és nem csak ez – szinte dombormű a felhordott fehér tétegek által. Ez barbárrá is teszi, s furcsa módon anyagszerűvé is. Furcsán, mert nem a témát követi, értelmezi, egy teljesen szuverén formarend szerint vibrál, pulzál, egyidejűleg kétféle megközelítést követelve ki magának. A síkbeli és a téma szerintit.
Az Etetés története is elvont térben zajlik. Fehér kutya szájában rózsaszín folttal. A jobb alsó sarokban még egy állat, megfejthetetlen, köze van-e az etetéshez, vagy szemlélő csak.  Időtlen szellemalak. S egy-egyvonal erejéig megint valami kínzó konkrétság, ami nem engedi a nézőt az Óperenciák világába repülni. Falusi udvar. Mintha a kutya szája körüli piros vonalakkal, a sárga ormányfolttal valamit nagyon meg akarna nekünk magyarázni. Mi lehet az? Látványélményből indíthatta a témát.
Menyus bácsi most éppen Sevillában képviseli hazánkat, a világkiállításon. Azt hiszem, igazabban, mint ottani összes magyarkodásaink együttvéve. 

Illusztráció még a cikkhez: Nagyorrú

●

1992.12. // C.02256/12 // Váli Dezső

MOZGÓ VILÁG

Régen várt pillanat. Szerződésben vállalt és keservesen írt sorozat tízedik, utolsó cikkét adom le ezennel. (A szerkesztőség pontosan be nem határolt összegű különhonoráriuma vár rám.) E búcsúcikkhez három téma is adódott. Mark Rothko, nagyon szeretem, a fotókat is elkészítettem hozzá, de üres képeiről kutya nehéz lett volna hat oldalt írni. Megírhattam volna honi kortársaimról a véleményemet. Mondjuk, csak a jót. De barátaim figyelmeztettek. Talán, majd, egyszer. Fölvetődött Vojnich Erzsébet neve is, szerkesztőm is helyeselte. Beleillik a Modok Mária – Vaszkó Erzsébet vonalba. Meg amúgy is, festményeimhez témát és megannyi mazsolával meghintett vegyes gyümölcsfagylalt-vacsorát kaptam tőle. Legutóbb azonban még süti sem volt, csak parizer uborkával. S akkor, végül, egy név tolult agyamba, minduntalan föl-fölbukkant, nem menekülhettem, a kerekek is azt zakatolták, váli, váli. Hogyan is felejthettem ki Bonnard és Morandi között?!
Neve nem a teljes ismeretlenség homályából bukkant elő. A magyar sajtó kereszttüzébe először egy igen szellemes és teljesen félreértett akciója kapcsán került. 1978 telén a Nemzeti Galériában a Jubileumi Stúdiókiállításon vagy 900 kockára fűrészelt festménydarabkáját terítette szét egy asztalon, fölszólítva a kedves nézőket és kritikusokat, hogy ezek itt elrontott képek maradványai, ugyan szíveskedjenek belőlük jó képeket összerakni, próbálják meg. Az Orgánum hetekig vitatkozott (a Mester boldog volt), hogy mindez a Rendszer-an-sich, avagy pedig csak a kritikusok kritikája akarna-e lenni. A bírálók kellemesen hajba kaptak egymással, mártsak a betűontás okából is, a művész pedig ámult. Hogy ennyi kritikus egyikének se jutott eszébe, hogy egy föstő a képeiről alkalmasint egyedül is meg tudja mondani, hogy ezek itt rosszak, pocsékok, silányak, gyatrák és környezetszennyezők. S hogy e konfliktus egyetlen észszerű elintézési módja a műtermében álló, 1975-ben a Baross utcában 3000 forintért vásárolt (nyilvánvalóan csempészáru) szovjet barkács-fűrészgép igénybevétele. S még a fűrészelés közben se jutnak a kritikusok eszébe. A Mester e helyt halkan bevallja, hogy munkásságának cca. hatvan százaléka eleve selejt, immár 30 éve, mely ilyen módon a műteremből a hátsó kijáraton távozik, talppal az ajtó felé, ahogy mondani szokták. Pislákoló mécs – hajló nádszál önbizalmát ilyenkor derék hitvese élesztgeti:
„Mégis a mamámnak volt igaza. Na gyere, vacsora. Mákos tészta. Kihűl.”
De térjünk a képelemzésre. Mikor is 1978-ban ily módon fölfedeztetett, immár hetedik éve állott műtermében egyik korai főműve, az Avignoni szerelmesek – A/1971/12, olajkép, 140x 100 cm, 1971. A mű története különös, ugyanis a Mesternél rendhagyó módon témája előbb született a műnél. Épp most kiadásra kerülő jeles könyvében (C. napló) meg is írja a témaadó élményt, kissé ügyetlenül, de minden bizonnyal hitelesen: egy átmúzeumozott nap fáradt estéjén, átázott tornacsukában betéved egy templomba, ahol „... Belépek, de hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog és repül egy diadalmas Bach-fúga, a d-moll... ijesztő. A sötétben botorkálok az oltár felé. ... A hang forrását még mindig nem találom (a zene elölről szól), de egyszer csak előttem, lent, megmozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség, mit tagadjam, iszonyú ijedtség... kapkodó igyekezettel próbálom megfejteni az alig láthatót – ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőlépcsőn ül-kuksol, összegörnyedve. Hosszú haja van, biztosan szőke, karjával átfogja lábát. Nicsak, egy lány. Ő is kábult a zenétől.
Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? Az előbb megemelte a fejét, attól vettem észre. De hisz nem rám nézett, hanem a rácson át egy falfülke felé, ott  egy kis fény dereng.
És akkor megértettem. A fülkét majd kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje látszik, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta, átszellemült arc, nagyon szép. Most felénk – felé – pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene is. Hiszen ez a lánynak játszik!
Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ott maradtak ketten egymásnak, Sebastian Bach vigyázott rájuk..."
A Festő alighanem egész életében ezt szeretné megfesteni – akkor, egyszer, leíró módon meg is próbálta. A képmezőt Bálint Endrétől vett ötlettel négy mezőre osztotta. 
E táblák témái sorra, felülről lefelé:
1. A fiú az orgonánál. Építész tanultságából származó gondolkodással, igen leegyszerűsített formában, keresztmetszetben lerajzolt egy orgonapultot a hozzá tartozó paddal. Furcsa, hogy a téma a jobb szélen indít, holott balról jobbra olvasunk. A forma szögletessége maszkulin jellegű.
2. A Bach-zene. Ez a felület sokkal jobbra sikeredett az elgondoltnál. A festő ugyanis egy finoman megmunkált rózsaszín felülettel indított, egy vibráló szőnyeggel, a zenét kifejezendő. A későbbiekben azonban ezt túl édeskésnek találta. Széles mozdulatokkal, festőkéssel kezdte átkenni, egy világosabb színnel, mikor keze félúton megállt, a művelet félbe maradt. A félig kész felület fogalmilag és formailag, színben is kifejezőbb lett az elképzeltnél. Így maradt.
3. A leány a zenét hallgatja. A festő az egy pillanatig látott, tehát inkább csak elképzelt éteri lény minden csodáját kifejező formát keresett. (A vázlatlapok fotón megmaradtak.) Első fordulóban erre egy kövérkés kifli alakja tűnt legmegfelelőbbnek. Majd megint csak Bálint Endrével az emlékek peremén született meg ez a teljesen passzívnak szánt, befogadó forma. Visszafelé, átlós irányban elhúzva a fenti résztémától, méretében hasonlóan. A zenét a fölötte-tábla faktúrájának halkabb változata szeretné képviselni.
4. A város, a templom. Nem egészen ide tartozó elem. Már csak az absztrahálás megint csak más faja miatt sem. Szerencsére színben idomul, súlyával alulról zárja a képet. Summássága nagylélegzetűnek mondható, patetikus is talán. Ami rendben is van.
(Persze mindaz, amit a festő ilyetén elgondolt, lényegtelen, nem biztos, hogy a kép tartozéka. Belőle nem fejthető meg a valódi „mondanivaló” – az ugyanis mindenkor a művész és a befogadó közös alkotása.)
A kép ma a Kecskeméti Képtárban van.

A tizennégy évig tartó absztrakt után a festő második periódusa a régi zsidótemetők-széria (1984–87). Ez tulajdonképpen mellékterméke egy tíz évvel korábban falusi szociofotózások közben kedvtelésből készített temetőfotó-sorozatnak.
Régi zsidó temető – virágzó mandulafával – A/1986/20., hatvan centiméteres olajkép, 1986-ból. Miből származik ez a súlyos, ünnepélyes hang és ez a feszültség, amit a kép sugall? Igen, persze, az ég sötét a belülről világító dombforma fölött, ami önmagában abszurdum – de nemcsak ez. A háttérre az előtér túl nagy, fenyegetően sötét sírkő formája felel. Mintha fényképezőgép nézné, túl közel van hozzánk, életlen a kontúrja. Ez a formai bizonytalanság megzavarja nemcsak téri helyzete leolvasását, hanem értelmezését is. Bontatlan fekete foltja, mintha barlang vagy sírkamra bejárata. Bal felől megtámasztva, ráragadva egy szintén sötét, ám jóval konkrétabb forma, egy másik kő. Rajta éles, grafikus jel. A horizonton ugyancsak összetapadt két forma, csak kontúrral jelezve, testetlenül. A kettő között pedig váratlanul, gyermekrajz modorban, egy virágzó fa. Modellje jól megfigyelhető tavasszal a kecskeméti alkotóház emeleti műterméből. A jobb alsó sarok kerítéseleme még evilágibb-vaskos realitás. A feszültség – a feszes kompozíción túl –, gondolom, innét származik, az egymásnak ellentmondóan ábrázolt formák zavart keltőek.

Régi zsidó temető (Ferenczy Károly emlékére) – A/1986/21, 120 x 120 cm, olaj, 1986. A címadás nem véletlen. Váli mindig ámulattal adózott az erdei-alkonyi fények, atmoszférák mesterének. Itt a képen a geometrikus formák lombernyőt sugalló (foltos) fények által puhává oldódnak. A két fatörzs is utal erre. Fények és formák félárnyékos útvesztője. Nagy teret sejtet, egyebek mellett a módszeresen félbevágott formák által is. Nem színes kép, mégsem hagy hiányérzetet: szürkék és feketésbarnák. A nagy, túl nagy formákat itt is apró grafikus jelek pányvázzák világunkhoz: száraz ág és hétágú gyertyatartó. Aminek ritmusát fenyegetően fölnagyítva a háttér kerítése ismétli meg.
Mindkét képet a festő egy különösen borongós januári délelőttön Trabantja csomagtartójára erősítette, s fölvitte a Nemzeti Galériába, ajándékként. Célját elérte: még másnap is boldog volt.

Nézzünk meg egy képet az 1987 óta tartó műtermes sorozatból is. Kis fehér műterem – A/1991/18 (korábban: Fehér szoba); olaj, 40 x 40 cm. A kompozíció itt is feszes, a jobb alsó sarokban az asztalláb „épp csak hogy befér” a képmezőbe. Hasonlóan szorul a szék is. Mintha a terjeszkedő asztal szorította volna a kép sarkába. Találkozási pontjuk közelében, az asztallap, akár egy jégtábla, föltorlik, fehér, fluoreszkáló, belső fénnyel. A padló és a háttér is anyagtalan, jelzésszerű. A papírlap e világi, az üvegváza pedig fényre és fénytörésre utal. Holott a képen nincsen árnyék. Iszonyú nagy itt a csend, emberelhagyta táj.
Hát ennyi.
Búcsúzom.

 

 

 

 

 

●

___________________________________________________________

komplett kép jobbra kód:

<a href="tk.jpg"><img src="tk.jpg" width="300" height="" class="kep_jobbra" /></a>
----------------------------------------

<FONT FACE="arial" STYLE="color:#600000; font-size: 60pt">&#9679;</FONT>

●

------------------------------------
<a name="043">

-----------------------------------
–

-----------------------------------