dátum: 82.8.   fájl: c1139-1.htm     C. 1139

belső használatra!

VD.: műsorelemzés a Tömegkommunikációs Kutatóközpont számára

MŰTEREMBEN - sorozat:
Boldizsár István festőművész

(adás: 82. aug. 29. vas. I. 21⁴⁰ - 22¹⁵⁾

        szerkesztő-riporter: D. Fehér Zsuzsa.
        operatőr: Bodó János.
        gyártásvezető: Kígyós László.
        rendező: Soós Árpád

A műsorelemzés előtanulmányomra (c1090.htm) épül: Vizsgálható egy műsor nyolcféle közreműködője, valamint egymáshoz viszonyulásuk is. Ez még 28 történet. Az operatőr összehangoltsága a rendezővel, stb.
A tanulmány második része 31 vizsgálati szempontot sorol. Ezek ütköztethetőek a 8+28 tétellel.

E vázlat alapján még a következő
tanulmányokat készítettem tv. művészeti műsorokról:
 

Kátay Mihály, a zománcképek mestere / Műteremben, TV.I. / 1982 április 16.
Mialkovszky Erzsébet jelmeztervező / Műteremben, TV.I. / 1982. június 13.
Polgár Ildikó keramikusművész  / TV Galériája / 1982 július 7. / napló: 1129 p.
 

RTV. újság előzetes: Júliusban volt 85 éves a nagybányai festészet egyik élő tanúja, akinek művészetében az ottani hagyomány, a táji környezet jelentős szerepet játszott. Másik két nagy témája az alföldi tanyavilág és a Balaton. Portréi és tájképei Orosházán állandó kiállításon láthatók. Pesti műtermében beszél életútjáról.

Vagyis. (Az előzetesről): A hangsúly az évfordulón van, ebből az alkalomból. Ennek a hangsúlyozásnak eleve protokoll, a kötelező társadalmi megbecsülés felhangja van. A műsor is evvel a gondolattal kezdődik a riporter bevezetőjében. A hangsúly erre tolódása azt sugallja, hogy így itt nem elsődleges lesz a minőség kérdése. Mintha ezek után talán már nem is illene, nem lenne helye ezt szóbahozni. Az "élő tanú", az "ottani hagyomány" is errefele húz.
A "Jelentős szerepet játszott" fogalmat is a természetszerűleg figyelmetlenül olvasó olvasó áthelyezi a művészre. A múlt élő emlékműve, történelmi-kultúrtörténeti jelenség. Ő még el tudja mondani. Ő még tudja. "Orosházán állandó kiállítás". A rang, a művészeti besorolás ezek szerint már államilag eldőlt, ez egy befejezett tény, ezen már nincs mit beszélni, gondolkodni.

a mellékelt fotó: Okos tüzérezredes arc. Kilépve a szokásosból- szobában van, de fehér kalap- egzotikusan összegyűrt karimával. Öreguras elegáns öltözködés, nyakkendővel, de rajta munkaköpeny. (Elfogadva kora: a 20-as évek öltözködési normáit, de a szakmai attribútumokhoz is ragaszkodva.) Bal kezében ecsetek, másikkal éppen fest, a fotós úgynevezett munkaközben kapta le, de ennek ellentmondóan szembenéz velünk, az öröklétbe merevedve. Talán önmagát állította be ilyen pózba. A különös kalap különben a felvételkor nem volt rajta. Egyébként mi az, hogy "nagybányai festészet"?! És miért "tanúja" és miért nem résztvevője? Ez burkolt utalás a művészetben betöltött szerepére?

A művész. 85 éves férfi, szellemi erőben. Arányos, rangos, épnek tűnő testtel. Polgári megjelenés, hanghordozás. Tekintélyt áraszt maga körül, tisztelettel kell szólni vele, bár nem él vissza rangjával. Munkaköpenye másik lehetséges funkciója: mintha a beszélgetés is munka közben esett volna meg, a 85 éves mester most is jó erőben dolgozik. A közönség talán el is várja, hogy egy neves, idős mester jó erőben dolgozzék.
Az interjú alatt végig egy helyben ül, kényelmes, magabiztos pózban.

Beszédéről. Nyugodt, leíró hanghordozással, mint aki szokott beszélni, sokat oktatott. Megmarad udvariasan a "válaszoló" vagy a válaszoló lexikon szerepében. Kultúrszintjét tartja, ebben nem alkalmazkodik különösebben "intakt, infekció, polgári liberalizmus". A néző által nem látogatott müncheni akadémiáról, és az ottani tanárokról beszél, nem magyarázva meg a körülményeket. Erre a riporternek sincs módja a beszéd ritmusában. A riporterre néz, vele érintkezik egyedül. A közönségről ilyen formán nem vesz tudomást, nem érzi magát kapcsolatban velük. Nem tréfál, nincsenek életközeli széljegyzetei.

(visszahallgatva az egész műsort, kiderült, hogy ez tárgyi tévedésem: Mégis igaz a maga módján, ha az első hallás-látás után így jegyeztem meg. A néző is csak egyszer látja.)

Nem kíván érdekes lenni. Nyilván úgy érzi, hogy neki nincs ilyesmire szüksége. Néha átfűti az emlék, mikor a műkereskedelem elkerüléséről, vagy Nagybánya etikai tartásáról beszél. Kollégáiról szeretettel beszél, nem közvetlen hangon, és csak jót mond. Nem volt semmi hiba. Önmaga dicsőítését felemás módon utasítja el, ti. hogyan mentette meg az egész Szinyei Társaság életét 1944-ben. Végül is a történetet nem meséli, mesélteti el végig, a poénról lemaradunk, de megengedi, hogy egy hálálkodó levlapot a kamera bemutasson. Ez külön hangsúlyt is kap azáltal, hogy a lap teljes szövegét egy színész hangjával hallhattuk. Mint a "nagybányai" önmagát képviseli, mint egy hallgatót a sok közül, később, mint Thormának tanársegédje, majd a Szinyei Társaság tagja ("akadémia az akadémiában") - mindig a szakma elitjében volt. Megtudjuk, hogy több városban, több országban is élt, ezt a szakma velejárójának tekinthetjük egy szint fölött. Fontos embereknél bizonyára általában így van.

Témája a szakmai élettörténete. Közvetlenül műveiről nem beszél, nem egészíti ki szóval a látványt. Valószínűleg nincs is tudomása róla, beszélgetésük közben éppen milyen képet mutat be a kamera. Ebből egyébként többször zavar is származott: többször nem kaptunk támpontot például, hogy a fotók kit ábrázolnak, a művészt-e, vagy egy kollégát. Persze ez bennfentességi elvárást sugall. És bizonyos fokig, akaratlanul, megint csak a művész mindenen kívül - fölülállását hangsúlyozza.

Nagybányáról, Münchenről, a nemes hagyományok iránti kritikátlan tisztelettel és szeretettel beszél. Egyetlen szakmai megkülönböztetési skálája az: akadémikus - kevésbé akadémikus - modernek fokozatok. A mai magyar abstraktot (s betűvel ejtve) is Nagybányából származtatja.

A riporterrel érezhetően nincs közvetlen emberi-baráti kapcsolatban. Tájékozottságát természetesnek veszi. Szellemi rangja javára írjuk, hogy képes és hajlandó a riporter olyakor határozott témaváltásához alkalmazkodni. Tekintélyelvű. Lykát, mint megfellebbezhetetlen jóistent emlegeti, akinek szakmai tekintélye összefonódott gazdasági hatalmával. (Érdekes.) "Akit ő támogatott, - akinek ő szerzett mecénást-"

Riporter-szerkesztő: D. Fehér. Háttal ül a kamerának, arcát egyszer sem látjuk, csak néha félhátulról, deréktól fölfelé, ahogy a székben ül. Rövid bevezető után csak néhány mondatos kérdésekkel szerepel. Amíg lehet, engedi beszélni partnerét. Tiszteletteljes, mesternek szólítja a művészt. Az előre átgondolt menetrendet - a kronologikus sorrendben legfontosabb állomásokat - igyekszik betartani, szükségszerűen. Ennek apróságok áldozatul esnek: Nem tudjuk meg, hogy mentette meg kollégáit (bár ez talán nem idetartozó anekdotázásnak tekintődött) - és nem tudjuk meg, milyen technikát talált ki a művész a tempera és az olajfestés között. Pedig ezt a művész megemlítette. Persze lehet, hogy szakmai titok, vagy talán csak a bennfenteseknek tartogatott- érdekes információ. A néző úgy érzi, őt fölöslegesnek tartják informálni. Vagy alkalmatlannak.

A művésznél jobban törekszik az érdekességek bemutatására. A kollega megmentés történetet is ő indítja el. Tekintve, hogy a sztori csattanója végül is elmarad, fölmerül, miért kellett ezt a témát szerepeltetni: mert a művész rangját emeli (hiszen a kitüntetések és rangok említése ellenére a művész értékelése érezhetően és határozottan nem történik meg, (- vagy mert az érdekes élet, - esetleg az etikus hőstett mintegy hozzátartozik a művészpályához, amolyan elvárás. Vagy mert a hallgatót földközi történettel  is érdemes csiklandozni.

Értékeléssel nemcsak a művész alkotásai, munkamódszerével kapcsolatban nem foglalkozik (a magyar szokások szerint egy beszélgetés keretében, a művész jelenlétében amúgy is majdnem lehetetlen), de az érintett témakörökben sem értékel. Ily módon a körülmények spontán úgy hatnak, hogy ezek egyetemes, egyértelmű és ellentmondásokat (következményeiben sem) hordozó értékeket képviselnek.
    vagyis: a nagybányai dolog egészében
                a Bajor Gizi féle művészsegítő akció
                a főiskolai tanárkiválasztás módszere,  stb.
Csak a szebbik én, a sikeres én szerepel, a riporter ezt nem korrigálja. Evvel a tárgyalási móddal spontán tiszteletet ébreszt és bizonyos fajta kisebbségi érzést kelt, - vagy éppen: fölkelti az ellenkezés szellemét, a mindent megkérdőjelező ágaskodó önérzetet megpiszkálva.

A témakezelés némileg arisztokratikus. A tárgyalt alakok és helyszínek egy része kevéssé ismert. Ezáltal a néző a bemutatott életmű töredékét egy bizonytalanul körvonalazható szellemi háttérben tudja elhelyezni. A jobban informált néző várná az ellentmondás föloldását: a művész itt reprezentált szakmai státusa és viszonylagos ismeretlensége között. (Erre utal talán a művész egy megjegyzése, hogy a műkereskedelemtől mindig elhatárolta magát - evvel mintegy kivonta magát a közforgalomból.)
Országos kiállításokon - korosztályához hasonló módon, nem egyedül van így - munkáival a közönség nem találkozhatott az elmúlt évtizedben.

A párbeszéd szellemi szférába nem kerül, szellemi izgalmat nem kelt. Vagy mert e szempontból nem bemutatásra valóan érdekes a művész gondolatvilága, vagy mert a pályaív külsőségeinek bemutatása mellett erre nem került figyelem. Holott tulajdonképpen nagyon furcsa erre nem tekinteni, ha belegondolunk.

A téma: a művész szakmai életútja- a fontosabb állomások,- beleágyazva az ország képzőművészeti történelmébe. Az első témakörben a riporter értelemszerűen nem lehetett partnere a művésznek tájékozottságban, hiszen a pálya lényegi mozzanatai apró, idegenek számára semmitmondó mozzanatokból is épülhetnek. A riporter itt tapogatott, szerepének megfelelően. S valóban, egyszemélyes, rejtett értékekből állt számunkra össze a kép:
        Nagybányán, esténként fölmentünk a tanárokkal a hegyre
        a polgármesternél szálltam meg
        a románok meghosszabbították az engedélyem

A szakmatörténeti rész objektív állomásai ismertebbek. Részben a tények szubjektív megerősítését várhattuk- és kaptuk, részben alkalmi részinformációkat, melyek az egészet helyezik más megvilágításba. pl.: a Bajor Gizi- jótékony célú esték keretében a gyárigazgatók egymás közti festménysorsolása. Ebből kiérződik a nagyfokú közömbösség is, hogy ki, mikor, milyen képet vásárol- vagyis nyer meg. Tehát nem akarattal kiválaszt magának valamit. Ennek a licit lett volna a jó formája ugyanis.

Operatőri munka:
Ünnepélyesre fogott, lassú képmozgással indul: először egy barokk angyalszobrocskát látunk (ez a legjellemzőbb a művészre?!), majd festményrészletet, amiről később kiderül, hogy egy tükör sarka, s benne a műterem egy része tükröződik. Ez a megtévesztő fotografálás még több ízben előfordul, a művészről alkotott emlékképbe belecsempészve azt a kellemetlen, bizonytalan, meg nem fogalmazott érzést, hogy lehet, hogy  olyat is fest, amit a látvánnyal össze lehet keverni.

Általában a művészt mutatja a foteljében, néha közelít egy kicsit a változatosság kedvéért. Nem kíváncsiskodó természetű. Sok festményt is bemutat, azonban a bemutatás válogatása, ritmusa miatt nem áll össze bennünk karakteres kép a művészről, és ez nem is biztos, hogy az életmű hibája! Lehetséges, hogy a maradt hiányérzetet egy néhány szavas kommentár elmaradása, a dátumra utalás, a helyszín, a korszak megnevezés elmaradása, vagy egyszerűen a rossz válogatás okozta. Valahogy az egész azt a benyomást keltette, hogy nem eléggé festő a bemutatott művész. Történt is erre egy mondatnyi utalás, hogy ugyanis az utóbbi 30 évben csak a festésnek él... egy eléggé bizonytalanba kifutó mondat, hiszen a tanítást ebben a szakmában szokványosan nem szokták az alkotómunkától szavakban szétválasztani. Talán valami mást is csinált? Ha nem, mindenesetre valami bizonytalanságot hagyott ez a befejezetlen - kifejtetlen gondolat.

A bejátszott portréfotók, csoportképek is kommentár hiányában (nyilván utólag lettek a szöveg közé bevágva) bizonytalanságot keltettek, nem lehetett mindenkit beazonosítani. Egyik fejnél tűnődtem egy szemernyit, vajon nem portréfestmény-e. Az ilyen elbizonytalanítás valahol a szakmai tekintélyt kezdi ki, a bennfentességre apellál, hiába, s ekkor reakcióként ellenszenvet vált ki: mit mutatnak ezek most nekem egyáltalán?...
Az egyéb illusztrációk látványi minősége egyenetlen volt a témából adódóan, illetve abból következően nyilván, hogy mit lehetett épp a művész fiókjában, s valamilyen fotóalbumban könnyen megtalálni. pl:

Lykáról egy kiváló portréfotó
egyéb amatőrfotók
az állítólag nagyon jó Réti könyv címoldala, ami azonban igen gyenge- szocreál kori- grafikával jelenítődött meg

vagy:

korabeli Nagybánya látkép fotó
mostani fotó, egészen más fotózási stílusban

(figyelem, a legfontosabb gondolat következik:)
Ezek a stílustörések, látvány- színvonalbeli egyenetlenségek a néző emlékképében szép csendesen átszínezik a művészről őrzött képét: a művész színvonala egyenetlen volt, tele stílustörésekkel...

A helyszín
A művész műterme, jómódú polgári helyzetét reprezentáló, gazdagon berendezett. (Valószínűleg anyagi értelemben is gazdagon, a régi tárgyak értéket sugallnak. De mégis, elsősorban szellemi értelemben, ahogy az sok művésznél valóban látható, és amit a közönség alighanem szeret és elvár: minden zúg egy-egy csendélet témának hat, kultúrált az ép tárgyak együttese. Több festőállvány képekkel, a szellemi izgalom fészke - azt sugallja, nyilván feszített tempójú munka folyik itt. Tényleg az az ember érzése. A művész mindenesetre ura, kormányosa ennek a zsúfolt hajónak. A nagy tér is tiszteletet ébreszt.

A látványos fotózás is ezt segíti, hiszen az érdekességre, zsúfoltságra fölfigyel. Az egész tér mérete, rendje, szerkesztettsége felöl azonban bizonytalanságban hagy
(figyelem, fontos):
a romantikus művészideálhoz mindig hozzátartozott egy kis titokzatosság, nem?! Általában kicsit laza, mintegy romantikus a képek bejátszásának a rendje, sora is. Kicsit egzaktabb dokumentáció melléklet a művész hitelét emelte volna. De lehet, hogy ez az oldottság a hatásosabb, mégiscsak.

A néző összbenyomása
Valami békebeli, megbízható minőségről lehet itt szó. Nemigen ismerjük a művészt, ezt nyilván a mi hibánk. Gondolkodásmódja és művészi, emberi stílusa közérthető. Egy idős iparmágnást is szívünkbe fogadnánk evvel a látványrendszerrel. Ez nem cikizés. A maga értékrendjében érezhetően rangos.

A mai kultúrélettel a művész nem látszik kapcsolatban állni, ez akár szellemi arisztokratizmusa számlájára is írható. Vagy a kora. Vagy kiközösítették. Valahogy az egész nagyon távoli.

A néző egy laza élettörténetet kapott, ami jellemző lehetett anno egy kiválasztott, kivált csoportra. S ehhez kapott - szavakban megfogalmazva - egy etikai világképet. Illetve nemcsak szavakban, a történetek mögött kiolvashatóan is. A néző jóindulatú, spontán oktatást - és kioktatást - kapott. Azért is hatott spontánnak, mert a művész monológjai nem közvetve a nézőhöz szólnak.

A műsoridő feszesen ki volt használva, semmi unalmas ismétlés - ami mindig a művész egysíkúságának és tehetségtelenségének gyanúját kelti, öntudatlan. Folyamatosan pergő, magabiztosan adagolt információt kaptunk.