1992.11.        publikációim / html/mozgo11.htm        C.02256/11

VD. / MOZGÓ VILÁG

1992/03. Uccello, a szürrealista
1992/04. Tornyai kontra Czóbel
1992/05. Morandi
1992/06. Czóbel Béla felesége (Modok Mária)
1992/07. Utrillo szomorú volt
1992/08. Klee az apám
1992/09. Vaszkó Erzsébet, aki zseni volt
1992/10. Bonnard
1992/11. Menyus bácsi  (Tóth Menyhért)
1992/12. Váli Dezső

Menyus bácsi

Kétszer láttam.
Egy festőszakosztály-ülésen ott volt, a Vigadó nagytermében, s fölszólalásra jelentkezett. Hátul, ahol ültem, néhány öregúr összemosolygott, egyikük legyintett, hogy ez bizony hosszú lesz, s elindultak a büfé felé. Csakugyan soká beszélt. Nem tudtam megfejteni, miről. Igaz, a költészet nagy hányadára süket vagyok. Mostanában gyönyörű mondatokat olvasok. Tőle idézik.
Az 1976-os nagy műcsarnoki kiállításának megnyitására nem véletlenül vetődtem el. Tudtam, kicsoda, és hallottam különös életéről. A vernisszázson lefényképeztem, F/1976/02; apró veréb daliás felvezetők között. A kiállítás kockázata igen nagy volt, nem csak én vettem észre. A szomszédos teremben egyidejűleg a festőóriás: Paul Klee. Klee, az apám. És be kellett látnom, hogy a félszemű-féllábú miskei festő itt jobb volt.
Tóth Menyhért, 1904–1980.
Parasztgyerek, beteges. Szobafestőinas Kalocsán. Elvergődik a Képzőművészeti Főiskolára, nem igazán neki való környezet, albérlet, és kecskét tart. Gümőkor, operációk. Vergődések után hazatér falura, immár Miskére – 1936 –, s fölfedezéséig már nem is igen mozdul onnan. Majorannát termeszt, szobafestést vállal, és muzsikálást lakodalomban. A hetvenes évek elején megtalálják; Bács megye legendás tanácselnöke, ha jól tudom, egy tételben megveszi az életművét egy leendő múzeum számára. Tárolásra hely még nincs. A képek egyelőre maradnak, Menyus bácsi sorra fehérre festi őket. Kormánykitüntetés, de akkor már nagyon beteg. Ennyi.
Tisztességtelen dolog valakit anekdotákon keresztül bemutatni? Végül is ez is művészet: az elhagyás művészete. Igaz is, meg kevés is. Befolyásol-e, amit hallottam róla, képolvasásomkor? Igen. Bár például az Afrika képénél, ami remekmű, nem. A kecskeméti alkotóházban ebédnél zokogva az asztalra borult, hogy Afrikában éheznek a gyerekek.
Micsoda terheket hord egy ilyen ember!
Földet művelt, és festett. Évtizedekig. A falu határán túl ezt nem tudta senki. Uramisten. Most reménykedve mondjuk, biztosan boldog volt. Vagy ez már a mítosz?  Valahol Thomas Mann magyarázza nagyon szépen, hogy a művész igazi fizetsége mindig maga a mű. A készülő mű, teszem hozzá én (vagy talán még ő), mert a kész termékkel már sok baj van. Vagy lehet. De az a pillanat, amikor a festékből kép lesz, egy majdani kép első ígérete...
Nézem a rajzait. Világos, nem véletlenszerűen találta meg képtémáit. Hatezer rajzot hagyott maga után. Nagyon sok. Heroikus álmai voltak, mítoszokat ábrázolt. Félúton elmaradozom mellőle, nem vagyok alkalmas követni. De a keretezett, kész műnél újra találkozunk. És megemelem a kalapom. Szüts barátommal évtizede veszekszünk ezen: mi a téma szerepe a szakmánkban. Tessék megnézni ezt a Műlovarnő képet. E témánál kettő a fontos: a ló meg egy nő. A ló megvan, habár arrébb. És a nő?! Mi ez? Az utolsó nagy cirkuszábrázolási periódus, amiről tudok, Európában, a tízes évek Párizsa. Hogy a színházat unták Picassóék, és hát a cirkusz mint a szabadság utolsó menhelye. Álma. Nálunk  valamivel később Vaszary és Aba-Novák nyúlt ehhez a témához, de az ő evilágiságukkal nem tudok mit kezdeni. Vaszary egyébként a Főiskolán mestere volt Tóth Menyusnak, szerette is, segítette is.
Ez a gondolatsor sem vezet sehová. Mit látott bele mesterünk ebbe a témába? Erotika? Combja megrajzolva, széttárva, a szemérem helyén erősebb festékpamacsok. Lehet, hogy az, én nem hallom ki belőle. Gombszemekkel, ilyen palacsintaarccal? Ősanya-mítosz, ami annyit foglalkoztathatta, az ő Willendorfi Vénusza? Nézzük a festés oldaláról. Az első, ami megfog, az édességes fehérrózsaszín képmező. Ha erotika, akkor leginkább ez. A bal felső sarokban hideg színekből indít: szürke – testszín – kékeslila. Nemcsak azért ezt nézzük meg először, mert balról jobb felé olvasunk könyvet is, hanem a téma okán is; az arc a lélek tükre. Kivéve itt. Innét a színek is és a sötét tónusok is kétfelé vezetnek. Az egyik a nő lába közé, amiről egyszer egy magyar szexológus bájosan azt írta: rejtély, miért szeretik a férfiak annyira nézni, mikor nincs is ott semmi. Itt krapplakk-vörös (bordó) kontúrvonal miatt tűnik föl. A vonal két vége két mázsás tömbbe fut le: bordó az egyik, narancs a másik. Jobb felé indulva pedig a fejtől: a kakasfejű ló, ó-lábakkal. Hozzá akarta volna gömbölyíteni gazdájához? Nem tréfának szánom. Antropomorfizálta? Ez az állat engedelmeskedik a gazdájának – idomul. S az ő piros színe a műlovarnő kicsattanó életereje, nem: e ködből-párából gyúrt alak így kötődik sűrűbb világunkhoz.
És a témától elvonatkoztatva? Adott egy fehér-rózsaszín háttér előtt fölvillanó piros, két sárga és több kisebb halványpirosféle folt, túlvilági édes harmóniában. Absztrakt tér, semmi padló vagy horizont. A jobb alsó sarokban még ábrázol valamit, számomra kivehetetlen, az is gömbölyded forma. A kisméretű íveket mindenütt nyomatékosítja, ismétli. Nézzük csak az arc kontúrját. Kezdi egy lila csíkkal, ezt két rózsaszín között egy halványabb szürkéslila vonal követi, és végül egy habosan-vastagon festett kopogó-fehér. Ami a formát már köti a lófejhez. A kontúrvonalak színeit egyébként is érdemes követni, hogyan változnak. Nekem Bonnard-tól ismerős az ötlet, ő a foltok felületét színezte így, a maga különös módján. Még egy helyen látni ilyet: budapesti kiállítótermek, nyolcvanas évek vége... néhányan  eltanulták Menyus bácsitól ezt a tudományt. Nem baj.
Másik képe, aminek ereje szintén megfejthetetlennek tűnik, az Afrika. Igen nagy méretű kép, 140 x 200 cm. A keretet, ahogy mondani szokták, szinte szétfeszíti a mitologikus állat kontúrja, ami érzékelteti, hogy ez az állat bizony mindennél nagyobb. Ha jól emlékszem, láttam nagyanyáink korából térképet, amin Afrikában még voltak fehér foltok. Ha ismeretlen, félelmetes is. De a mi magyar kultúránknak annyira nincsen érintkezési pontja avval a világgal! Vagy az említett újsághír és társai, Afrikáról, amire Tóth Menyhért Kecskeméten úgy reagált? Talán megint csak az ős, az ősi keresése, a „honnan jöttünk, mik vagyunk...” Milyen lehetetlen az állat nyakának megformálása! Mintha nem tudna e hosszú formával mit kezdeni. Mintha kormorán éppen halat nyelne. És a fej. Az őshüllőket a tankönyvben igen kicsi fejűnek láttuk, gondoltuk is, biztosan nagyon buták lehettek. Ezek a fogalmi kötődések bizony hatnak a formák olvasásakor. De két körforma: ez a fura állat a nappal-holddal szemez. Így hát neki van igaza. Bár a teste a fontos, mégiscsak. Valaki egyszer majd biztosan megfejti, mit jelent a hasa alatt keményre és konkrétra, szögletesre váltó bordó vonalrendszer. Nekem leginkább az ellést-szoptatást asszociálja. A folytonosság, az örökkévalóság. És megint ez a hús-vér, alvadtvér-szín. Semmi komplementer, valami kis zöld vagy kék. Pihenésként. Önmaga biztonságában izzik a kép – a gümőkóros, falábú festő, aki olykor elsírja magát... Talán gyerek maradt. Minek ment el vénségére a Kanári-szigetekre?
A kép szövetét faktúrája adja. Még reprodukción is jól látható: a vörösekkel megfestett foltrendszerre fehér festékpamacsokat kezdett fölhordani, mintha hóesés lenne. Foltonként változó a sűrűsége, evvel tagol, egészen a fehér ragyogásig. Tizenkét éve nézem Kecskeméten, tudom: a kép – és nem csak ez – szinte dombormű a felhordott fehér tétegek által. Ez barbárrá is teszi, s furcsa módon anyagszerűvé is. Furcsán, mert nem a témát követi, értelmezi, egy teljesen szuverén formarend szerint vibrál, pulzál, egyidejűleg kétféle megközelítést követelve ki magának. A síkbeli és a téma szerintit.
Az Etetés története is elvont térben zajlik. Fehér kutya szájában rózsaszín folttal. A jobb alsó sarokban még egy állat, megfejthetetlen, köze van-e az etetéshez, vagy szemlélő csak.  Időtlen szellemalak. S egy-egyvonal erejéig megint valami kínzó konkrétság, ami nem engedi a nézőt az Óperenciák világába repülni. Falusi udvar. Mintha a kutya szája körüli piros vonalakkal, a sárga ormányfolttal valamit nagyon meg akarna nekünk magyarázni. Mi lehet az? Látványélményből indíthatta a témát.
Menyus bácsi most éppen Sevillában képviseli hazánkat, a világkiállításon. Azt hiszem, igazabban, mint ottani összes magyarkodásaink együttvéve.

Illusztráció még a cikkhez: Nagyorrú