1992.12. publikációim / html/mozgo12.htm C.02256/12
VD.
/ MOZGÓ VILÁG
1992/03. Uccello, a szürrealista
1992/04. Tornyai kontra Czóbel
1992/05. Morandi
1992/06. Czóbel Béla felesége (Modok Mária)
1992/07. Utrillo szomorú volt
1992/08. Klee az apám
1992/09. Vaszkó Erzsébet, aki zseni volt
1992/10. Bonnard
1992/11. Menyus bácsi (Tóth Menyhért)
1992/12. Váli Dezső
Régen várt
pillanat. Szerződésben vállalt és keservesen írt sorozat tízedik, utolsó cikkét
adom le ezennel. (A szerkesztőség pontosan be nem határolt összegű
különhonoráriuma vár rám.) E búcsúcikkhez három téma is adódott. Mark Rothko,
nagyon szeretem, a fotókat is elkészítettem hozzá, de üres képeiről kutya nehéz
lett volna hat oldalt írni. Megírhattam volna honi kortársaimról a
véleményemet. Mondjuk, csak a jót. De barátaim figyelmeztettek. Talán, majd,
egyszer. Fölvetődött Vojnich Erzsébet neve is, szerkesztőm is helyeselte.
Beleillik a Modok Mária – Vaszkó Erzsébet vonalba. Meg amúgy is, festményeimhez
témát
és megannyi mazsolával meghintett vegyes gyümölcsfagylalt-vacsorát kaptam
tőle. Legutóbb azonban még süti sem volt, csak parizer uborkával. S akkor,
végül, egy név tolult agyamba, minduntalan föl-fölbukkant, nem menekülhettem, a
kerekek is azt zakatolták, váli, váli. Hogyan is felejthettem ki Bonnard és
Morandi között?!
Neve nem a teljes ismeretlenség homályából bukkant elő. A magyar sajtó
kereszttüzébe először egy igen szellemes és teljesen félreértett akciója
kapcsán került. 1978 telén a Nemzeti Galériában a Jubileumi Stúdiókiállításon
vagy 900 kockára fűrészelt festménydarabkáját
terítette szét egy asztalon,
fölszólítva a kedves nézőket és
kritikusokat, hogy ezek itt elrontott képek maradványai, ugyan szíveskedjenek
belőlük jó képeket összerakni, próbálják meg. Az Orgánum hetekig vitatkozott (a
Mester boldog volt), hogy mindez a Rendszer-an-sich, avagy pedig csak a
kritikusok kritikája akarna-e lenni. A bírálók kellemesen hajba kaptak
egymással, mártsak a betűontás okából is, a művész pedig ámult. Hogy ennyi
kritikus egyikének se jutott eszébe, hogy egy föstő a képeiről alkalmasint
egyedül is meg tudja mondani, hogy ezek itt rosszak, pocsékok, silányak,
gyatrák és környezetszennyezők. S hogy e konfliktus egyetlen észszerű
elintézési módja a műtermében álló, 1975-ben a Baross utcában 3000 forintért
vásárolt (nyilvánvalóan csempészáru) szovjet barkács-fűrészgép igénybevétele. S
még a fűrészelés közben se jutnak a kritikusok eszébe. A Mester e helyt halkan
bevallja, hogy munkásságának cca. hatvan százaléka eleve selejt, immár 30 éve,
mely ilyen módon a műteremből a hátsó kijáraton távozik, talppal az ajtó felé,
ahogy mondani szokták. Pislákoló mécs – hajló nádszál önbizalmát ilyenkor derék
hitvese élesztgeti:
„Mégis a mamámnak volt igaza. Na gyere, vacsora. Mákos tészta. Kihűl.”
De térjünk a képelemzésre. Mikor is 1978-ban ily módon fölfedeztetett, immár
hetedik éve állott műtermében egyik korai főműve, az Avignoni szerelmesek –
A/1971/12, olajkép,
140x 100 cm, 1971. A mű története különös, ugyanis a Mesternél rendhagyó módon
témája előbb született a műnél. Épp most kiadásra kerülő jeles könyvében (C. napló) meg is írja a témaadó élményt,
kissé ügyetlenül, de minden bizonnyal hitelesen: egy átmúzeumozott nap fáradt
estéjén, átázott tornacsukában betéved egy templomba, ahol „... Belépek, de
hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog
és repül egy diadalmas Bach-fúga, a d-moll... ijesztő. A sötétben botorkálok az
oltár felé. ... A hang forrását még mindig nem találom (a zene elölről szól),
de egyszer csak előttem, lent, megmozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség, mit
tagadjam, iszonyú ijedtség... kapkodó igyekezettel próbálom megfejteni az alig
láthatót – ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőlépcsőn ül-kuksol,
összegörnyedve. Hosszú haja van, biztosan szőke, karjával átfogja lábát.
Nicsak, egy lány. Ő is kábult a zenétől.
Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? Az előbb megemelte a
fejét, attól vettem észre. De hisz nem rám nézett, hanem a rácson át egy
falfülke felé, ott egy kis fény dereng.
És akkor megértettem. A fülkét majd kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje
látszik, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta, átszellemült arc, nagyon
szép. Most felénk – felé – pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene
is. Hiszen ez a lánynak játszik!
Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ott maradtak ketten egymásnak, Sebastian
Bach vigyázott rájuk..."
A Festő alighanem egész életében ezt szeretné megfesteni – akkor, egyszer,
leíró módon meg is próbálta. A képmezőt Bálint Endrétől vett ötlettel négy
mezőre osztotta.
E táblák témái sorra, felülről lefelé:
1. A fiú az orgonánál. Építész tanultságából származó gondolkodással, igen
leegyszerűsített formában, keresztmetszetben lerajzolt egy orgonapultot a hozzá
tartozó paddal. Furcsa, hogy a téma a jobb szélen indít,
holott balról jobbra
olvasunk. A forma szögletessége maszkulin jellegű.
2. A Bach-zene. Ez a felület sokkal jobbra sikeredett az elgondoltnál. A festő
ugyanis egy finoman megmunkált rózsaszín felülettel indított, egy vibráló
szőnyeggel, a zenét kifejezendő. A későbbiekben azonban
ezt túl édeskésnek
találta. Széles mozdulatokkal, festőkéssel kezdte átkenni, egy világosabb
színnel, mikor keze félúton megállt, a művelet félbe maradt. A félig kész
felület fogalmilag és formailag, színben is kifejezőbb lett az elképzeltnél.
Így maradt.
3. A leány a zenét hallgatja. A festő az egy pillanatig látott, tehát inkább
csak elképzelt éteri lény minden csodáját kifejező formát keresett. (A
vázlatlapok fotón megmaradtak.) Első fordulóban erre egy kövérkés kifli alakja
tűnt legmegfelelőbbnek. Majd megint csak Bálint Endrével az emlékek peremén
született meg ez a teljesen passzívnak szánt, befogadó forma. Visszafelé, átlós
irányban elhúzva a fenti résztémától, méretében hasonlóan. A zenét a
fölötte-tábla faktúrájának halkabb változata szeretné képviselni.
4. A város, a templom. Nem egészen ide tartozó elem. Már csak az absztrahálás
megint csak más faja miatt sem. Szerencsére színben idomul, súlyával alulról
zárja a képet. Summássága nagylélegzetűnek mondható, patetikus is talán. Ami
rendben is van.
(Persze mindaz, amit a festő ilyetén elgondolt, lényegtelen, nem biztos, hogy a
kép tartozéka. Belőle nem fejthető meg a valódi „mondanivaló” – az ugyanis
mindenkor a művész és a befogadó közös alkotása.)
A kép ma a Kecskeméti Képtárban van.
A tizennégy
évig tartó absztrakt után a festő második periódusa a régi zsidótemetők-széria
(1984–87). Ez tulajdonképpen mellékterméke egy tíz évvel korábban falusi
szociofotózások közben kedvtelésből készített temetőfotó-sorozatnak.
Régi zsidó temető – virágzó mandulafával –
A/1986/20., hatvan centiméteres olajkép,
1986-ból. Miből származik ez a súlyos, ünnepélyes hang és ez a feszültség, amit
a kép sugall? Igen, persze, az ég sötét a belülről világító dombforma fölött,
ami önmagában abszurdum – de nemcsak ez. A háttérre az előtér túl nagy,
fenyegetően sötét sírkő formája felel. Mintha fényképezőgép nézné, túl közel
van hozzánk, életlen a kontúrja. Ez a formai bizonytalanság megzavarja nemcsak
téri helyzete leolvasását, hanem értelmezését is. Bontatlan fekete foltja,
mintha barlang vagy sírkamra bejárata. Bal felől megtámasztva, ráragadva egy
szintén sötét, ám jóval konkrétabb forma, egy másik kő. Rajta éles, grafikus
jel. A horizonton ugyancsak összetapadt két forma, csak kontúrral jelezve,
testetlenül. A kettő között pedig váratlanul, gyermekrajz modorban, egy virágzó
fa. Modellje jól megfigyelhető tavasszal a kecskeméti alkotóház emeleti
műterméből. A jobb alsó sarok kerítéseleme még evilágibb-vaskos realitás. A
feszültség – a feszes kompozíción túl –, gondolom, innét származik, az
egymásnak ellentmondóan ábrázolt formák zavart keltőek.
Régi zsidó
temető (Ferenczy Károly emlékére) – A/1986/21, 120 x 120 cm, olaj, 1986. A címadás
nem véletlen. Váli mindig ámulattal adózott az erdei-alkonyi fények,
atmoszférák mesterének. Itt a képen a geometrikus formák lombernyőt sugalló
(foltos) fények által puhává oldódnak. A két fatörzs is utal erre. Fények és formák
félárnyékos útvesztője. Nagy teret sejtet, egyebek mellett a módszeresen
félbevágott formák által is. Nem színes kép, mégsem hagy hiányérzetet: szürkék
és feketésbarnák. A nagy, túl nagy formákat itt is apró grafikus jelek
pányvázzák világunkhoz: száraz ág és hétágú gyertyatartó. Aminek ritmusát
fenyegetően fölnagyítva a háttér kerítése ismétli meg.
Mindkét képet a festő egy különösen borongós januári délelőttön Trabantja
csomagtartójára erősítette, s fölvitte a Nemzeti Galériába, ajándékként. Célját
elérte: még másnap is boldog volt.
Nézzünk meg
egy képet az 1987 óta tartó műtermes sorozatból is. Kis fehér műterem –
A/1991/18 (korábban:
Fehér szoba); olaj, 40 x 40 cm. A kompozíció itt is feszes, a jobb
alsó sarokban az asztalláb „épp csak hogy befér” a képmezőbe. Hasonlóan szorul
a szék is. Mintha a terjeszkedő asztal szorította volna a kép sarkába.
Találkozási pontjuk közelében, az asztallap, akár egy jégtábla, föltorlik,
fehér, fluoreszkáló, belső fénnyel. A padló és a háttér is anyagtalan,
jelzésszerű. A papírlap e világi, az üvegváza pedig fényre és fénytörésre utal.
Holott a képen nincsen árnyék. Iszonyú nagy itt a csend, emberelhagyta táj.
Hát ennyi.
Búcsúzom.